[Magánjáték - Syele & Matheus] A nyáj

Jó pár hónapja már, hogy a vörös hold felbolygatta Veroniát, de az utak továbbra sem voltak a legbiztonságosabbak. Ha nem lettek volna a Carolusburg felé menetelő katonák és az őket követő kereskedőcsoport, el sem indultam volna Haufenlohrba. A Nordenflusson való átkelés, már magában életveszélyes volt, de az út közben lesben álló banditák is csonkítottak a társaságunkon. Mire a város főterére értünk, már csaknem a katonák egyharmada a porba harapott. Vagy másba. De ez mind lényegtelen volt. Nekem csupán egy célom volt ebben a városban. Megtalálni egy személyt, aki igen fontos dolgot tartogathat magánál. Azért feltételezem csupán, mert az információim nem voltak a legmegbízhatóbbak, de túl jól hangzottak, hogy ne nézzem meg magamnak.
A város maga kifejezetten szerény volt. A főtéren egy nagyobb templom, amely körül szorgos férfiak munkálkodtak, néhány csicsás épület és fogadó is tarkította a szegélyeket, valamint mesteremberek műhelyeit is látni véltem elszórtan. Mint sok másik túlélő város, ez is sok új épülettel villoghatott, valamint egy folyamatosan bővülő népességgel, de ezt már csak a kereskedőktől hallottam, akikkel utaztam.
- Igazi csodaváros ez. – mondta az egyik.
- Olyan gyorsan jönnek az emberek, hogy nem győznek új épületeket emelni. – mondta egy másik.
- Az igaz hit melegágya lehet ez a város a jövőben. – ábrándozott a harmadik.
Én csak megköszöntem nekik az utat és azonnal megindultam felderíteni a várost. A vasárnapi, déli napsütés kellemes melegséggel töltötte fel a közeledő telet emlegető hűvös szeleket, s lépteim megszaporázása helyett inkább lassabbra vettem a tempómat, hogy jól megnézhessem magamnak a házakat és az embereket.
- Szép napot asszonyom! – szólítottam le az egyik csendesen sétáló idősebb, kötényes hölgyet, aki erre mosolyogva felém fordította tekintetét.
- Adjon Isten szép napot neked is. – viszonozta üdvözlésem, lassú, vontatott szavakkal.
- Idevalósinak tetszik lenni? – kérdeztem, ahogy közelebb sétáltam hozzá, kissé meglazítva menet közben utazóköpenyem tartását.
- Én az volnék. – válaszolta és bólintott lassan. – De látom te csak nemrégiben érkezhettél. Csak nem az esti misére jöttél? Ha igen, tudok ajánlani egy nagyszerű fogadót, ahol megszállhatsz.
- Igazán köszönöm… - már éppen kezdtem volna visszautasítani az ajánlatát, amikor szemeit leemelte rólam és céltudatosan el is indult valamerre. Nem mondott semmit, csak ment. Mikor elért egy sarokhoz, megállt és visszanézett rám. Akkor most követnem kellene? De nekem nem kell a szállás. Én nem a miséért vagyok itt. Még is mit vár tőlem?
Zavartan körbenéztem, majd jobb híján utána mentem. Különös volt a viselkedése, de érdekes is. Nem a megszokott. Rövid, néma gyaloglás után megálltunk egy három emelet magas épület kétszárnyú kapujában, ahol szekerek is befértek volna egymás mellett, és egy intéssel betessékelt.
- A tulajdonos neve Artúr. Kedves ember. Biztosan jól ki fogtok jönni egymással. – majd miután beléptem a kapun, a nő egy Isten áldjon kíséretében elbúcsúzott tőlem és lelépett. Először csak zavarodottan néztem a helyet, ahol a különös nő állt, majd önkéntelenül is elnevettem magam. Még is mi a jó büdös fene volt ez?

Matheus nagy ásítással kelt fel délután kettőkor a fogadóbéli ágyában. Az idétlen cilinderes pasas, aki az utazásáért volt felelős nonstop azt ismételgette, hogy „Elkések! Elkések!” Bár azt nem magyarázta meg, hogy honnan. A hatalmas loholás közepette így érkeztek meg hajnalban, és még sietősebben elköszönt az inkvizítortól, majd rögtön a templom felé vette az irányt.
Zalasch nem értve, hogy mi történt Haufenlohr városának első fogadója felé dőlt, és az éppen kinyitó fogadóstól azonnal lopott egy szobát. Meghagyta neki, hogy majd valamikor délután kikecmereg. Úgy is csak azért jött, hogy álruhában megtekintse az esti misét.
Így hát feltűnően nem egyházi ruhát öltött, és lement reggelebédet fogyasztani.
- Mondja. – Kérdezte a fogadós, miközben egy nagy halat helyezett Matheus elé. – Az esti misére jött?
Az inkvizítor összehúzta a szemöldökét.
- Igen. – Megforgatta a kezében a villáját. – De ezt maga honnan tudja?
Ekkor hahotázni kezdett.
- Mindenki azért jön, herr…
Matheus felmordult és csendben a kajájához fordult és boldogan majszolni kezdte azt. A fogadós félig meglepetten, félig megsértve sarkon fordult és távozott.
Az inkvizítor megtörölte a száját, fizetett és az utcára távozott. Elindult a főtér felé. Mindenki meglepetten boldog, jó kedvű és szorgos volt. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a cilinderes hülye nagy léptekkel jön vele szembe az utcán.
Karjait balra-jobbra dobálta, ahogy ritmusosan, boldogan fütyülve haladt előre.
- Maga! – Állította meg Matheus. „Állította” inkább. A pasas valóban egyhelyben maradt, de idétlen járkáló mozgását abba nem hagyta.
- Adjon Isten! – Vigyorgott, megemelte a kalapját.
- Adjon Isten. Odaért ahová sietett?
- Mint láthatja… - Ragadta és rázta meg boldogan Matheus kezét. – Igen! Bőven!
- És hová sietett? – Hátrált.
- Ó, hát a hajnali misére természetesen!
Matheus pislogott.
- A mire?
- A hajnali misére! De nekem mennem kell, terjesztenem a boldogságot! Adjon Isten! – Mondta, és tovább ugrált.
Matheus magában megjegyezte, hogy Haufenlohrban mindenki nagyon vallásos, hogy van reggeli, meg esti mise is. Talán minden nap?
Egyre beljebb haladva a városba minden egyre puccosabb és drágább kinézetet öltött. És minden egyre boldogabbat?

Kissé bizonytalanul ugyan, de jobb híján foglaltam egy szobát pár aranyért Artúrtól. Valóban kedves ember volt. Túl kedves. A bárgyú mosoly le nem olvadt az arcáról, akármennyire is igyekeztem utálatos lenni a számára. Végül megkaptam a kulcsot és lerakva utazó felszerelésemet és fegyvereimet, bezártam a szobát, hogy visszamenjek a városba, tovább kutakodni.
- Mondja csak Artúr! – szólítottam meg kifele menet a férfit. – Hol vannak a városban alkimisták?
Erre a pultos csak dörzsölgetni kezdte az állát és vonogatni a vállát.
- Nem igazán mondhatnám, hogy tudom frau. – morogta halkan, majd tekintetét leemelte rólam és az egyik nagy asztalnál ülő fiatal nőre mutatott. – Elein édesanyja azonban talán ismerhet pár embert. Javasasszony volt egykoron.
Megköszöntem a segítségét és átsétáltam a fiatal nőhöz, aki éppen néhány elegánsan öltözött vállas férfival cseverészett az asztalnál.
- Elein kisasszony! – szólítottam meg halkan, közelebb sétálva hozzá. – Kérhetném a segítségét?
- Szervusz. – fordult félig felém, kedvesen mosolyogva. – Miben segíthetek?
- Úgy hallottam édesanyja javasasszony volt. Van rá esetleg mód, hogy beszélhessek vele?
- Ez attól függ, ki vagy te és mi a célod. – fordult immáron egész testével felém. Tekintete kissé ködös volt, de hangja erőt és magabiztosságot sugárzott.
- A nevem Syele Wilder és célom egy bizonyos alkimista megtalálása. Reméltem, édesanyja jártas lehet azokban a körökben.
- Ha nem is túl jártas, de biztos vagyok benne, hogy ismer pár embert. – motyogott a nő és kecses vékony kezét állához emelte. Fejét kissé előre biccentette, s ha nem lett volna mélybarna haja hátrafogva, talán az is előreomlott volna. – Legyen, elvezetlek hozzá. De előre figyelmeztetlek, hogy szegény nagyon öreg már és a közelmúlt eseményei sem könnyítették a helyzetét.
- Észben fogom tartani. – mosolyogtam kedvesen. Csak haladjunk már.
„Egy őrült asszony gyakran többet beszél, mint amennyit szabadna.” hallottam a halk duruzsolást a fejemben. „Egy őrült asszony, egy őrült városban.”
Ezek szerint nem csak én gondolom úgy, hogy különös a város! Nem csak én látom úgy! Ez megnyugtató.
Elein búcsút intett az uraktól, akik mind kézcsókkal és „isten áldjon”-nal búcsúztak tőle, majd megindult a bejárati ajtó felé. Én követtem, szorosan mögötte szaporázva lépteimet, hogy tudjam tartani a hosszú lábai diktálta tempóját, amikor is a fogadó ajtaja kicsapódott és egy bőrzubbonyos fiatal legény lihegett be rajta. Szemeivel gyorsan körbefutott a helyiségben tartózkodókon, majd megállapodott a férfiakon, akik újdonsült kísérőmmel cseverésztek még az imént.
- Démonok a főtéren! A kapitány minden szabad katonát azonnal hívat! – kiabálta, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is. A férfiaknak sem kellett több, otthagyták az italaikat és szó nélkül rohantak el mellettünk, ki az utcára.
- Ez bizony gond lehet. – sóhajtott fel Elein, mintha nem is aggódna, inkább bosszankodna. – Édesanyám is a főtér környékén lakik. Ha most ott kitör a perpatvar, lehet, nem jutunk oda olyan hamar.
- Akkor csak az előtt kell odaérnünk, hogy kitörne. – mondtam én is bosszankodva és siettetésképpen kitártam az ajtót, hogy haladhassunk. A nő értette a célzást, aminek roppant hálás voltam, mert nem akartam magyarázkodni. Csak vigyen el a javasasszonyhoz és menjen vissza dolgára.

Bár ahogy közeledett a főtér felé hirtelen látszólag baj támadott. Egy katona szaladt vele szemben, majd pár perc múlva kettő másikkal szaladt vissza a főtér felé. Matheus próbált velük nem foglalkozni – ugyan gyanúsak voltak, de egy ilyen városkában bármi megtörténhetett. Nemmellesleg veszélyeztette a küldetését, hogyha felfedte volna magát mások előtt, még a város nagyon megbízható katonái előtt is.
Ám a város főterére érve csak nem szabadult meg a problémától ugyanis több tucatnyi katonát vélt felfedezni, valamint velük szemben pár egyértelműen démont és néhány megállapíthatatlan fajba tartozó csuklyás banditát.
- Ne hagyják őket meglépni! – Ordibált a katonáknak egy novícius a templom ajtajából.
A démonok között páran egy nagyobbacska dobozt cipeltek, ami látszólag kellően súlyos volt. A csapatok óvatosan körbe kezdték venni a teret.
Matheus a bámészkodó tömegben vegyülve el figyelte a kibontakozó eseményeket.
- Nekünk ez ugyanúgy kijár, mint bármely embernek! – Csapta magát mellkason egy méretes valószínűleg háborúdémon.
- Nem, ez csak Haufen…! – Ordított fel rá dühösen a novícius, majd félelemmel telve az arcán becsapta a templom kapuját, ahogy a nagydarab démon az ajtó felé lendült.
- Támadás! – Ordított fel az egyik szebben kiöltözött katona, és a csapatok a démontársaságnak futottak.
A nagy démon csapni készült a kardjával, ahogy szaladt fel a lépcsőn, de Matheus óvatosan megemelte a kezét, és Judica Meát suttogott. A démon pofára esett, legurult a lépcsőfokokon, és mint egy golyó felborította a dobozt cipelő társaságot. Ekkor mindegyikük felkászálódott, és futásnak eredt a katonák pedig utánuk. Rohanás közben leesett pár csuklyája, így láthatóvá téve, hogy emberek vegyültek a démonok közé.
A novícius óvatosan kinyitotta a templom kaput, és körbenézett. Látta, hogy a tér közepén ott állt az ellopott doboz, melyet a tömeg kíváncsian figyelt. Leszaladt hát érte, és szerencsétlenkedve húzni kezdte a lépcsők felé.
Matheus kitört a tömegből, és lehajolt a doboz másik feléért.
- Köszönöm, de nem kell, öreg. – Szólt meglepően barátságos hangos a novícius.
- Kit nevezel öregnek? – Hördült fel, és megemelte az inkvizítor a dobozt. Kinek ekkor hatalmasat reccsent a háta és felsziszegett, de csak elbírta.
Lassan szenvedve felcipelték a lépcső tetejére, és mindketten letörölték az izzadtságot a homlokukról. Ekkora már a tömeg szétszéledt.
- Köszönöm, uram. A nevem Moritz Schmidt. A pap megölt volna, ha elvesztem ezt a csomagot! Önt hogy hívják?
Matheus elgondolkodott. Inkognitóban volt, kellett neki álnév.
- Hannes… Jagen. – Bólintott.
- Köszönöm a segítséget, Hannes, este remélem látom majd a misén! – Vigyorgott.
- Természetesen. – Vigyorgott vissza rettenetesen erőltetetten.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus! - Szólt, és becsapta maga mögött az ajtót.

- Mindörökké. - Mormogott Matheus válaszul, ahogy megfordult, és lement a legalsó lépcsőfokhoz, amire leült megpihenni.

- A fenébe! – szisszentettem el magam, amikor megláttam, hogy a tömeg a főtérről már kezdett elfele szállingózik. Még messziről látni lehetett, ahogy az egyik után néhány katona céltudatosan szalad, de a tekintetekből ítélkezve, igen csak nagy eseményről maradtam le.
- Errefelé. – intett nekem Elein, és az egyik kis utca felé vette az irányt, azonban kíváncsiságom győzött, engem jobban érdekelt, miféle eseményről maradhattam le, így egyenesen a templom előtt ücsörgő öregemberhez mentem. Mindenki más a dolgára sietett. Legalább is úgy tűntek. Hallottam kísérőm lassú lépteit mögöttem, így biztos voltam benne, hogy őt is érdekelhették az események.
- Mondja csak jó uram! – szólítottam kedvesen mosolyogva az öregre. – Mi volt az a nagy felbolydulás az imént? Sajnos mi pont lemaradtunk róla.

Matheus a lépcsőn alig pihent még egy pár percet mikor felbukkant egy felé közelgő nőszemély. Vagy lányszemély? Mögötte meg egy másik is közeledett kicsit zavartan.
- Mi? – Nézett értetlenül pár másodpercig a kérdésre. – Néhány bandita, démon és a városőrsége összecsapott. Valamidobozféleségért. – Felhördült. – Öreg vagyok én már ehhez. – Sóhajtott. – És ti mi járatban vagytok? – Nézett körbe két hölgyeményen.
Talán ők tudnak valamit erről a városról és az itt uralkodó boldog őrületről…

Valami dobozféleségért? Kíváncsi voltam, miféle doboz lehetett olyan fontos, hogy összecsapjanak érte, de nem voltam biztos, hogy lett volna rá időm. Elein halk cipőtopogását is hallottam a hátam mögött, ahogy türelmetlenül topogott.
- Én éppen egy személyt keresek a városban, személyes okokból, a hölgy pedig itt, Elein, éppen segít nekem megtalálni.
- Átmenetileg. – pontosított a nő, kedvesen mosolyogva.
- Átmenetileg. – bólintottam, igazolva, hisz nem volt sok kedvem sokáig együtt maradni ezzel a furcsa nővel.
- Öregúr sem idevalósi, igaz e? – kérdezte Elein a férfitől, majd kedvesen kacagva folytatta. – Túl mogorvának tűnik hozzá.
- Maga miért jött a városba? - kérdeztem én is, olyan hangnemben, mintha magamhoz próbálnám hasonlítani. Nem tagadom, próbáltam is. Ha az én ügyem fontosabb, mert miért is ne volna az, akkor több jogom volt itt lenni. Tehát felette állok.

Matheus megnyalta a szája szélét. A megjegyzésre hatványozódtak a ráncok a homlokán. Ő mogorva? Ő ugyan nem, hogy képzeli ez a pimasz…
- Csakugyan nem. – Mondta kimérten. – És mégis milyen bohókás személyt kereshetnek egy ilyen nagyon bohókás városkában?
A kezeit az ölében összekulcsolta, és barátságosan próbált nézni, bár inkább nézett ki a jelenet enyhén groteszkül. Lassan feltápászkodott, és nagyzolva kihúzta magát, karját az ég felé emelte.
- Nincs nálam hívőbb katolikus ember eme Veronián… - Engedte rá a karját a szívére helyezve, szemeit becsukta. – De úgy halottam, hogy errefelé riválisaim akadtak. – Kinyitotta szemeit és széttárta karjait. – Hát megakartam nézni, hogy milyen áldás emelkedett eme városra.
Visszaereszkedett a lépcsőre, ismételten fölvéve citromba harapott képét.
- Bár inkább tűnik nekem úgy, mintha mindenkit krónikus mosolygással átkozott volna meg egy boszorkány balesetből. – Ráncolta a homlokát. – Mondja csak, kedves Elein - fordult felé -, mitől olyan boldog itt mindenki?

- Hát ön vallja magát a leghívőbb embernek eme világon? És még sem boldog, az élet egyszerű tényétől? – Elein érdekes módon az öreghez hasonlóan gesztikulált, kezeit a melle fölé emelve. – Önt bizonyára nem érintette meg az Úr jelenléte, mely az egész városban jelen van.
- Az egész városban? – kérdeztem, visszanyelve a mélyről feltörő undorom és csak pár köhintést engedve fel kezeim közé.
- Nem mondhatjátok, hogy nem érzitek! – a nő mosolya egyre szélesebbé vált, ám szemei ugyan olyan távolba révedőek maradtak. – Isten szeretete lengi körül az utcákat és az embereket. A város tele van ennek a szeretetnek a jeleivel. Augustin atya pedig segít nekünk, hogy ezeket a jeleket észrevehessük és értékelhessük. – egy fél pillanatra mintha mondani akart volna még valamit, de megrázta a fejét és hajához kapott, hogy azon végigsimítson.
Kellemetlen volt hallgatnom azt a nőt, ám az anyjától szükségem volt információra, szóval nem haragíthattam magamra.
- Roppant érdekesen hangzik, de visszatérve a lényegre… - hangsúlyosan dobbantottam egyet a talpammal, hogy rám figyeljenek, hisz rám kéne, figyeljenek. – Elein édesanyját indultunk megkeresni, mielőtt hírt kaptunk volna erről a nagy eseményről itt a főtéren. Miféle nagy láda miatt verekedtek össze? És kié lett végül a győzelem?

Mi az, hogy nem boldog? Hát fültől-fülig érő (ámde szigorúan belső) mosolya nem elegendő bizonyíték? Matheus gondolta boldogtalanul, miközben a homlokára helyezte egy ujját. Nagyon próbálta érezni az Úr mindent belengő jelenlétét, de csak az tér végéből egy konyha nyitott ablakán keresztül megszökő pite illatokat sikerült észre vennie. Az inkvizítor felhúzta a szemöldökét.
- Hát majd nagyon szeretném, hogy nekem is megmutassa ezeket a jeleket… - Kulcsolta össze ismételten a kezét, majd az értelmesebbnek kinéző nem idevalósi hölgyhöz fordult. – Láda. Nagy. Nehéz. – Magyarázta. – Nem tudom, hogy mi volt benne. Természetesen a hatóságok nyertek, nem rég segítettem felhozni a cuccot ezen az átkozott lépcsőn. – Morogta, miközben feltápászkodott. – Mondja, hölgyem - fordult úgy, hogy a lehető legjobban kizárja Eleint a beszélgetésből -, ugye nem zavarná, ha csatlakozom? – Nézett kérlelően. Nem akart egyedül maradni a sok vigyorgó, üvegszemű idiótával övezett városban.

- Az úr kapui mindenki számára nyitva állnak. – mondta mosolyogva Elein, majd megérezhette, hogy beszélgetésünk végéhez közeledik, mert félreállt és pár lépéssel egy kisebb utca felé kezdett közelíteni, jelezve nekem is, hogy haladjunk.
- Kár, hogy lemaradtam róla. – biggyesztettem le az ajkaimat játékosan. – Megnéztem volna magamnak ezeket a bátor banditákat, akik az egyháztól akarnak lopni.
Nem fűlött a fogam az ilyesfajta beszédhez, de a minimális beilleszkedéshez szükségem volt rá. Az öreg kérdésére összehúztam a szemeimet és végigmértem. Csontos ujjai és ráncai miatt egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, de nem tudhattam, mit rejtegethet magánál.
- Én nem bánom. Talán még a segítségemre is tud lenni. Mit is mondott, hogy hívják?
Ha arra kerül a sor, ketten még mindig fenyegetőbben nézünk ki, mint én egyedül.

- Az egyháztól lopni bátorság volna? – Ráncolta a homlokát dühösen. – Bolondság! A legnagyobb bolondság...
Hogy hívják? Ajjaj, mit is mondott korábban Moritznak? Ezt jobban előre is kitalálhatta volna. Gondolkodott, gondolkodott, de a hatásszünet kezdett túl hosszúra nyúlni.
- Hannes Jager. – Pislogott. – És téged? – Mosolygott groteszkül, miközben útra kelt mellettük.

Jaj de hamar tegező viszonyba kerültünk. Vagy csak a kora miatt hiszi azt, hogy megengedheti magának? Most elnézem neki, mert nem tudja ki vagyok. De majd megtudja.
- A nevem Syele Wilder. – grimaszoltam vissza neki, hasonlóképpen, ahogy ő nekem. – Mondja csak kedves Hannes, mi az ön hivatása?
Próbálkoztam kipuhatolózni udvariasan, miképpen tudnám hasznát venni az öregnek, miközben Elein a maga kényelmes tempójában befordult a kis utcán.

Matheus elgondolkodott. Régen kellett már beépülnie bárhova, jobban is kigondolhatta volna.
- Fiatal koromban erős és hősies katona voltam! – Közölte érzelgős hangon. – De elrepültek már felettem az évek… És te, lányom? – Kérdezte.
Ahogy Elein befordult a sarkon Matheus rásandított. Megakarta tudni, hogy mi folyik itt, és látszólag annak a leggyorsabb módja az, ha végre megérkeznek a célhoz.

Katona? Ilyen aszott testtel? Az idő vas foga nem kímélhette. Nevetséges…
- Az én foglalkozásom… - gondolkodtam el komolyan a válaszomon, hisz hazudni nem kívántam, de egyértelműen kimondani sem akartam a terveimet. – Információkat halmozok.
Nem tűnt túl beszédesnek a trottyos, szóval úgy döntöttem nem faggatom tovább. Amúgy sem tudhat túl sokat egy kiöregedett katona, aki Veronia legnagyobb hívőjének vallja magát.
Elein végül még két sarkon befordulva eljuttatott bennünket egy magasabb épület kicsiny ajtajához.
- Bementek és a második emeleten, balra a második ajtó. – mondta a nő kedvesen mosolyogva, majd szó nélkül távozott is volna.
- Várj! Te nem jössz fel velünk?
- Miért tenném? – nézett ránk értetlenkedve, mintha nem is a saját anyjáról beszélnénk. Nem tudtam hova tenni arckifejezését, így nem is nagyon válaszoltam. Erre ő udvariasan biccentett, majd egy csűrt-csavart vallásos maszlaggal elbúcsúzott tőlünk.
Olyannyira feldühített érthetetlen viselkedése, hogy az ajtót is teljes erőmből vágtam ki, meghúzva ezzel a karomat. Kissé megmozgattam a nyakamat, majd nekivágtam a lépcsőknek, egyesével, hangosan számolva, mennyi is vezetett a második emeletig.

- Ó? – Csillant fel Matheus szeme. – És kinek, minek? – Hajolt előre, olyan kifejezéssel, mint aki 10 évet fiatalodott.
Felettébb egyedi mesterség volt ez, de bizonyosan hasznos is.
Aztán megérkeztek a házhoz. A település nagyon modern volt, és ez a ház is, bár az átlagosnál kicsit méretesebbnek tűnt. Elein elmagyarázta, hogy mit kell tenni, majd, mint akinek semmi köze az egészhez meglépett egy vallásosan csűr-csavart elköszönéssel.
- Ámen. – Szólt utána Matheus bizonytalanul.
Syele pedig úgy tépte fel az ajtót, mint aki épp fényes nappal rabol bankot. Valami eltörhetett benne, de legalábbis felzaklathatta, mert odabent már csak úgy volt képes feljutni az emeletre, ha hangosan megszámolta lépteit.
Az álruhás inkvizítor elkezdte kényelmetlenül érezni magát; talán Wilder is kattos volt az egész várossal egyetemben? Hát csak ő normális errefelé?

- Negyvenhárom! – fújtam ki az utolsó lépcsőfokon a levegőt, majd a mögöttem lassan battyogó Hannesra tekintettem, aki annyira nem tudta jól tartani az iramot. – Ne haragudjon, hogy így előre rohantam. Igazán röstellem… Csak tudja, egy nő, aki még csak látni sem akarja a saját anyját… feldúlt a dolog.
Igazság az, hogy csak a nő gesztikulációja és hangneme szúrta az oldalam. Nem tudott érdekelni az anyjához való viszonya. Azonban nem akarhattam, hogy Hannes, aki valamelyest normálisnak tűnik, és legalább használhatónak, azt gondolja, hogy bolond vagyok.
- Válaszolva pedig a foglalkozásomat érintő kérdésére… - hüvelykujjamat összedörzsöltem mutató ujjammal és ragyogó mosolyommal néztem le az öregembert a lépcsőn. – Információkat annak gyűjtök, aki megfizeti, és természetesen azért, mert megfizeti.
És persze mert a tudás hatalom. És a hatalom engem illet.

- Negyvenhárom. – Értett egyet Matheus, miközben elkönyvelte, hogy valószínűleg ez a lány is zakkant. – Semmi gond… - Legyintette meg a kezét. – Jaj, igen, tragikus. – Bólogatott együttérzően.
Az álruhás inkvizítor végre felérkezett a lépcső tetejére.
- Áh, értem, felettébb… - Fújta ki magát. - Nemes foglalkozás. – Támaszkodott a korlátnak.
Megkerülte Syele-t érdektelenül, majd egyenesen az elmondott ajtóhoz menetelt, és türelmetlenül bekopogott rajta. Kétszer.

A férfi érdeklődésének hiánya akár még sértő is lehetett volna, ám mivel már közel voltam a javasasszonyhoz, nem zavartattam magam apróságokkal. Gyorsan utána siettem és mellé álltam, mielőtt az ajtó kinyílt volna.
- Látom, sietős dolgában van… - jegyeztem meg félszegen az öregnek.
Az ajtó mögül halk csoszogás hallatszott ki, majd egy öreg, remegő néne hangja szólt ki rajta.
- Te vagy az Margaret? Ne haragudj, teljesen megfeledkeztem a mai találkozónkról. Gyere csak be, azonnal készítek egy teát. Az ajtó nyitva van. – az utolsó mondatot már halkulva hallottam, ahogy továbbcsoszogott a lakásában.
Ránéztem Hannesra, majd egy széles vigyorral kinyitottam a vékony faajtót és feltártam a rendezetlen romhalmazt, amelyet előszobának is lehetett volna nevezni, majd némán beléptem.

Sietős? Matheus? Hej, de milyen pimasz itt valaki.
Hamarosan hangok szűrődtek ki a lakásból, és egy bizonyos Margaret néven azonosította őket helytelenül. Egymásra néztek Syele-lel, majd a lány feltárta az ajtót, és belépett hangtalanul. De miért vigyorgott mindeközben úgy, mint egy tejbetök? Matheus követte, és körbenézett a szobán. Hát pont annyira volt nagy bent a rend, mint amennyire rendellenesen volt jókedve mindenkinek Haufenlohrban.
A bejárat melletti ablakon pillantott ki, és jól rá látott az utcára. Kikerekedtek a szemei, mert a cilinderes hülyét vélte elhaladni látni két szekér között. Gyanús volt ez neki…
Jelentőségteljesen Syele-re nézett, de egy mukkot sem szólt.

Két szobával arrébbról kerámiaedények koccanását lehetett hallani, így gyanítottam, az lehet a konyha. Mikor megláttam az öreg különös arckifejezését értetlenkedve néztem vissza rá, majd kinéztem az ablakon. Semmi gyanúsat nem láttam, így megvontam a vállam és elindultam a hang forrása felé.
Szememmel fürkésztem az asztalokat, melyek különös üvegcsékkel voltak tele, valamint rengeteg cserepes növényt is láttam az ablakok körül. Ezek szerint a füvesasszony még mindig füvészkedik. Nagyszerű. Ha nem csak egyszerű teákat kotyvaszt, akkor nagy valószínűséggel tud nekem segíteni.
Lassan sétáltam végig a nappalin, szememet a feltételezett konyha ajtajára szegezve, majd kezemet a kilincsre helyezve kinyitottam a behajtott ajtót.
A nő, barna köntösben és egy darab barna papucsában pakolta a csészéket egy második, vélhetőleg étkezőnek berendezett szobában. Nem konyha… francba. Mikor megfordult és meglátott az ajtóban, megdermedt és zavarodottan nézett végig engem.
- Minden rendben van leányom? Eltévedtél?
- Nem. – feleltem kurtán és majdnem szökkenő léptekkel közelebb léptem hozzá. – Pontosan egy magához hasonló vénasszonyra van szükségem.
- Vénasszony?! – kapott hirtelen a mellkasához, majd az arcához. – Hiszen csak múlt héten múltam hetven!
- Nem ez a lényeg. Segítenie kéne nekem megkeresni egy alkimistát. Legalább is, egy olyan alkimistát, aki képes nekem megcsinálni, egy bizonyos főzetet.
- Óh, értem… - tekintete zaklatottból hirtelen nyugodttá, majdhogy nem semlegessé vált és tenyerét összecsapva folytatta. – Ez esetben, had hívjalak meg egy frissítő teára! Ne aggódj, nem mérgezlek meg. Vagy talán még is… elvégre betörtél az otthonomba! De bizonyosan jó okod volt rá. Ki vezetett ide? Biztos nem Margaret volt… De akkor hol lehet Margaret? Biztos még a piacon bóklászik. Szegény pára mindig elveszik a nagy tömegben. Remélem, minden rendben van vele. Emlékszem a múltkor…
És a nő mesélni kezdett valami abszolút érthetetlen sebességgel elkezdte hadarni mesélnivalóját, miközben csak úgy keresztül repült a helyiségen és egy bögrébe szórt különböző száraz leveleket és magvakat.

Matheus gyanakodva visszapillantott az ablakra, majd, mint aki félt, hogy egyedül hagyja Syele utána eredt. Minden valami boszorkányos füvekkel meg hasonló eretnekségekkel volt tele. A lány benyitott egy szobába, a hangok forrása felé. A férfi mögűle pillantott be az idős asszonyra… aki ráadásul az inkvizítornál is idősebb volt.
Az ajtókeretben álldogálva nézte végig, ahogy a tornádó nőszemély tett-vett, és mindeközben még halálra is próbálta untatni a lányt. És az inkvizítort is, aki ráadásul láthatólag láthatatlanságra tett szert, mert a vénség őt ugyan észre venni nem volt hajlandó.
Hatalmasat sóhajtott. Nagyon nagyot. Feltűnőt. Őt ugyan senki sem fogja ignorálni.
Egyszer csak a fejfájás tört rá. Biztos megártott a sok lépcsőzés.
- Bocsánat. Kis is pontosan ez a Margaret, akit emleget? – Szólt pár másodperc csend után.

- Óh, hogy én milyen figyelmetlen is vagyok! Észre se vettem, hogy apáddal jöttél. – kacagott fel és gyorsan a férfi kezébe is nyomott egy csészét. – Margaret az én drága leányom. No, bár nem az igazi. Saját leányomat elcsábították mellőlem és már jó pár hete nem láttam. Ti találkoztatok már vele? Igazán gyönyörű gyermek!
- Ő vezetett bennünket ide. – bólintottam és a kapott csészét letettem az asztalra, ugyanis a száraz leveleket és furcsa héjakon kívül nem benne semmi. Forró víz nélkül még teának sem lehetett nevezni. - Na, de az alki...
- Pompás! Akkor már ismeritek is őt! – vágott a szavamba mosolyogva, miközben nézte Hannest, majd a rá erőszakolt ivóalkalmatosságot. – Miért nem hozták fel őt is? Oly jó volna végre beszélni a fejével…

Matheus felhúzott szemöldökkel a “lánya” felé fordult.
- Én sem. – Szólt ominózusan, majd a kezébe nyomott csészét bámulta nagyon gyanakodva. Megsimogatta fájó halántékát, majd sóhajtott. Éppen készült hangosan beszólni valamit, mikor egyszer csak beugrott egy kislány a bejárati ajtón, majd, mint egy forgószél szinte feldöntötte az álruhás inkvizítort.
- Mama! Vendégeid vannak? – Dúdolt. – Jaj, de jó! – Állt fel egy sámlira, és vett le egy pakli kártyát. – Játszunk? – Nézett csillogó szemekkel a nőre, Matheusra és a „lányára.”
Hannes villogó szemekkel nézett Syelere.

Az ajtó kicsapódására ültömben ugrottam meg, majd mikor megláttam a gyereket, egyből elöntött az ingerültség. Nem kívántam zavaró tényezőket. De ez a nő talán tudja, hol találom az alkimistát. De az csak nem akar a tárgyra térni.
- Jaj aranyom, végre hazaértél! Természetesen játszunk veled! Mindig van idő egy kis szórakozásra nem igaz? – nézett ránk a nő, mire elegem lett és felálltam a székből.
- Nem! – emeltem meg a hangomat. Arcomról eltűntettem a vendégek kedves mosolyát és hagytam, hogy szemeim szikrát hányjanak a nő irányába. – Azért jöttem, mert híreket hallottam egy erős főzetről, ami képes irányítani az embereket! Ki képes ilyenre ebben a városban?
Nem akartam ennyire specifikus lenni, de a gyerek megjelenése miatt úgy éreztem nincs több elvesztegetni való időm. Az öreg katona talán csak ártatlan bámészkodó volt, de most már gondoskodnom kell róla, hogy nem fecsegi el magát másoknak.