Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55

[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


Hilde von Nebelturm - Page 2 …

Comments: 4


You are not connected. Please login or register

Hilde von Nebelturm

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Pént. Júl. 01, 2016 11:11 pm

Laura Nendel

Laura Nendel
Mesélő
Mesélő
Szerintem... Az összefoglaló megvolt chaten, sokkal többet nem igazán tudok hozzáfűzni Very Happy

Az elsőhöz annyit, hogy halad a sztori, és tök jó olvasni, hogy van egy ennyire tiszta és erkölcsös karakter, amit nagyon értékelek. Meg átlengi az egészet a hit, legalábbis a beszélgetéseket Very Happy Minimális mennyiségű hibára figyeltem fel, de nem látom értelmét idézgetni és felsorolgatni, mert nem voltak zavaróak, a vesszők hiánya is szerintem sokkal kevesebb volt, mint korábban, good job. Kíváncsi vagyok, mit hozol ki belőle.

Ami meg excellent job, az meg a második élményed. Roppant aranyos, és jó ötlet volt elkezdeni egy ilyen régi sztorit Eckbert szemszögéből. Amit még meg kell jegyezzek: Hilde iszonyatosan cuki Very Happy
Nagyon jó hasonlatokat használtál, az elején is kifejezetten jól sikerült így a leírás, szóval respect, a végén meg - megörökítem - megkönnyeztem a helyzetet. Jól eltaláltad, szép munka! Very Happy

A jutalom jár (és sajnálom, hogy az utóbbiért nem adhatok többet, megérdemelnéd), felírhatsz magadnak 2000 váltót és 200 tp-t.

27Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Hétf. Aug. 01, 2016 2:21 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Echo der Vergangenheit
II. Rész

Kegyetlen játék az idő, minden eltelt pillanat úgy szerzi értékét, hogy többé nem képes az ember visszatérni hozzájuk... Emellett az összes hátramaradt homokszem ára állandóan olyan mértékben változik, hogy mégis mennyi van belőle hátra. A gyerek önti az ablakon kifele, nem is figyelve rá, hogy az öregembe az asztalon rázkódó kézzel próbálja az össze kvarcszemcsét felsöpörni ráncos kezébe, ám sajnos a kéz csak szorít és szorít, ám a por csak pereg közötte ki. Milyen furcsa dolog, nemde? Semmiből sincs annyink, mint az időből, de a végén a fene nagy jó dolgunkban arra kell ébredni, hogy egyszerűen nincs tovább, s hirtelen csak hátra nézhetünk, de már arra sem emlékszünk teljesen, hogy merre is van a hátra.

* Az alkony csípős szaga alig mászott be az ablakon, ahogy fáradt, zsibbadt agyát izgatott mocorgás, s szuszogás csapta meg. Ismerte nagyon jól ezt a zajt, Hilde fent volt, s nagyon el akart indulni. Megmoccant, recsegő szalmafekhelyének zajára a gyermek úgy dermedt meg, mint a nyúl akit megpillant a vadász. Nem foglalkozott vele, elfordult, s az órára pillantott. Délután öt.
- Kurva kölke. * Mordult fel egy kissé, majd felkelt az ágyról. Úgy érezte mindene sajgott, máig meglepte, milyen csúnya izomláza tudott lenni még most is. * - Egyszer az Istennek a drága szerelméért nem tudnád kialudni magad rendesen?
* A leány megszeppenten rázkódott össze, majd feljebb húzta a takarót, mintha ezzel elkerülhette volna a számonkérést. Az anyja is mindig ezt csinálta, szeme csavarodott a gondolatra, hogy mennyire is hasonlított most rá, egyszerre imádta és utálta a gyereket, mert mindig csak arra az angyali teremtésre emlékeztette. Sóhajtott.
- Nem kell ennyire megijedned, tudom jól, hogy nem tudsz aludni. Fel vagy spannolva, mint egy hülye gyerek a búcsú miatt, nem?  
- De... Olyan ritkán járnak erre a vásárosok, mi van, ha mire odaérünk, már össze is pakoltak?! Azt nem bírnám elviselni nagypapek, egész héten ezt vártam csak!
* Igazán nem akarta elszomorítani a gyermeket, kitörölte szeméből az abba beleragadt csipát, elpöccintve azt a földre, mintha csak ott lett volna a feje, majd egy mocsári krokodilszerű ásítás után felült, lábait lerakva az ágy szélére, még egy picit élvezve azt a kellemes langyos energiát, ami a frissen otthagyott szalmából áradt.
- Tudod mit beszéltünk tegnap, nem?
- Megígértem, hogy segítek szögeket verni, mert már nagylány vagyok. * Tenyerét kinyújtotta, kilenc úját mutatta rajta * - Már ennyi telet megéltem... De olyan unalmasak azok a szögek, s mindig bibis tőle az ujjam. Muszáj?
- Muszáj a búcsúba menni?
* A gyerek kipüffesztette pofáját, pont mint egy mérges varangy, majd kitátotta száját, s megvillantotta fogait. Valami rettenetes egy piszok természete volt, alig kelt fel, máris incselkedett a nagyapjával. Úgy pattant fel az öreg, mintha csak rúgó lett volna, s akkora sallert vágott a gyerek fejébe, hogy az kis híján vissza is feküdt aludni. Könnyeit visszanyelve, duzzogva tette keresztbe a fehér hálóinges kezecskéit, miközben próbált bármire nézni, ami nem a nagyapja volt.
- Nem megmondtam, hogy ne mutogasd a fogaid? Nevetlenség, s megijednek tőle az emberek Sumpfstrassében... Meg egyébként is, tudod mit mondanak, egy bölcs vámpír nem villogatja az agyarait, csak akkor veszi elő őket, ha már biztosan tud harapni, annak pedig aligha van jobb módja, mint egyszerűen nem mutatni hogy miféle szerzet is vagy. Megértettük egymást?
- De...
- Semmi de, kelj fel, csinálok zabkását, addig gyújtsd be nekem a kohót, tudod hogy tanítottam, nem? Ki fogunk verni jó sok szöget, amilyen gyorsan megy, utána lefürdünk és elnézünk a vásárra, s mint ahogy megígértem, kaphatsz valami kis ajándékot tőlem, de csak akkor, ha jó gyerek leszel, s nem szájalsz, feleselsz. Rendben?
- R... endben.
---
* Az este korai szakasza gyorsan és fárasztóan telt, a szögek viszont végül sikeresen sorakoztak a vízben, pedánsan, használatra készen. Siettek, nem is kicsit, s így este nyolcra már meg is voltak a kvótával, csak egy gyors fürödközés választotta el őket az indulástól. Ez persze kellemesen telt a jó meleg, kohó mellett forralt lavór vízében, igen kellemesen esett most neki kissé a faggyúszappan közömbös, illatlan illata. Hilde persze megint sumákolt, nem akarta megmosni a fülét, s mikor ezt számon kérte csak puffogott. Dühében rá is harapott annak fülére, s hogy aztán lemossa a nyálat róla, a lány kénytelen volt ismét rendese átöblíteni és mosni a hallószervet. Szépen fel is öltözött, jóféle bársonyruhácskába, mely vörös volt, szép fehér rojtokkal, s alul szellemorchideás mintával. Sosem adott volna ilyet a gyerekre, s a gyerek se akarta volna, de a rokonok ráerőltették, hogy lányos módra öltözködjék már… Bolondság, az anyja is mindig ingbe és nadrágba járt, mégis lett férje, gyereke, s nem egy nyomorult kis mitugrász volt, mint a mostani lányok nagyja! Fájt a feje a kacagástól, amit néha hallott a kint, NAPPAL rohangászó vámpír leányoktól, akiknek emberek udvaroltak. Ennél azért többet ért a Nebelturm név neki, s bár igaz, a városnak csak nagyon kis része volt névben is, s nem csak tiszteletbe tagja a családnak, mégis sértette a becsületét, hogy azok, akik ha csak pár cseppben is, de elvetették a vérséget, s a fess vámpír fiúk helyett nappal csámborgáltak nyikhaj népek után… Ebben persze a férfiak is ludasak voltak, egyáltalán úgy érezte, hogy megmocskolása volt ez örökségüknek az ilyesmi. Kedvelte az embereket, de azért a vámpír maradjon a vámpírral, alsóbbrendű fajok meg magukban.
- Kifésülted a hajad Hilde?
- Kifésültem ügyesen. Te is nagypapek?
- Én is, én is kifésültem. Mindig jegyezd meg jól, a szépen fésült hajban nem él meg annyira a tetű, s tudod mit teszünk azokkal, akiknek tetves a feje, nemde?
* A leány végigsimította még egyszer a bálnacsontos, pár fogat hiányoló fésűvel a fejét, majd ijedten bólintott. Tudta ám nagyon jól, s nem akarta azt, hogy a fenyegetés valóra is váljék. 
- Bezony, leborotváljuk teljesen kopaszra. A szépen rendezett hajnál már csak a kopasz fejben él meg kevésbé a tetű.
* A kis vámpír továbbra is ijedten ölelte magához hosszú hollófekete haját, pedig természetesen nem volt tetűs. Mindig figyelt rá, hogy ne játszadozzon rossz gyermekekkel (Főleg nem emberekkel, az ő vérüket mintha egy kissé jobban kedvelte volna az élősködő… Vagy csak mocskosak voltak mindig? Ki tudja), akiktől ilyesmit el lehetne kapni esetleg, na meg persze mindennap jól megszagolta gyereket, hogy bizony rendesen tisztogatta-e magát vagy sem. Itt voltak a mocsár közepén, egyetlen napnyi mocsok is elég lehetett a rühességhez, s bár itt a városban tényleg nem volt vészes az élet, Hilde szabadidejében többnyire kint játszott, amikor pedig néha be is szöktek a mocsárba. Minden ilyen után csúnya nagy taslikat kapott, de sosem tanult igazán a leckékből, s így már csak sóhajtani tudott, illetve elküldeni a toronyba, hogy tanítsák vívásra, hogy meg tudja védeni magát esetlegesen valamitől. Emellett persze kardot vagy tőrt nem adott a kezébe, semmi veszélyesebb sem volt a mocsárban mint ő maga, az hiányzott már csak, hogy a hülye gyerek beledőljön a hegyébe, mert izgága egy kis mocsok volt, képes lett volna rá.
- No, induljunk. Add a kezed, el ne keveredj valamerre, mert csak az kellene!
---
* A világ csodálatos és fényes volt, a mindig unalmas szürke utcákat fényes, mindenféle árnyalatba festett papírlapokkal takart mágikus lángok, s mindenféle mutatványosok töltötték be. Itt-ott valaki kést dobált, megint máshol egy hatalmas démon állt, talán két méteres, s olyan széles, mint egy ház. Minden ütés 100 váltó volt, ha valakinek sikerült akkora sallert leadni neki, hogy eldőljön a földre, akkor ezer váltó jutalom ütötte markát. Megint máshol egy tudásdémon idézet furcsa illúziókat, melyektől visítva rohantak szét a gyermekek, Hilde is megijedt egy kissé, ahogy egy goblin szaladt felé egy pajzzsal, s visítva (És nevetve) bújt el nagyapja mögött. Az papi nem úgy tűnt, mintha nagyon értékelte volna a dolgot, de lényegében végül egy jót kacagott, majd meglökdöste egy kissé a lányt, hogy induljon tovább.
- Miért nem ilyen mindig a város? Most nincs mocsárszag, csak alma és mogyoró, és sült kolbász és olyan édes cukorka szag. Az emberek is olyan vidámak, együtt mulatnak velünk, s kivételesen nem félnek, pedig néha csúfolni szoktak, hogy nagy a fogam!
- Könnyebb boldognak lenni egy ilyen csodavilágban, nem? Gondolj bele, ha minden ilyen vidám, az ember sem lehet morcos… Egyébként pedig ne hagyd magad, mindig jegyezd meg, hogy ez Vámpír terület, a mi törvényeink szerint élnek, mi vagyunk az uraik. Te is vámpír vagy, nem?
- De.
- Akkor viselkedj úgy, hogy büszkévé tedd a rokonaidat. Nebelturm vagy. Az uralkodó család leszármazottja, ha igaz, csak oldalági is! Irgum-burgum.
*  A gyermek csak tétován bólintott, tovább nézelődve a csodás világban. Látszott rajta jól, hogy nagyon tetszett neki a szórakozás, s tekintve, hogy alig akadt alkalma ilyesmire (Mivelhogy eléggé sok dolga volt a műhelyben), most még egy kicsit el is akarta kényeztetni, így ha talált valami finomnak tűnő csemege, lehetett az kandiscukor, mézes mogyoró, karamellás alma, bármi efféle méregdrága bolondság, azt jó szívvel, s szívesen vette meg neki, mert hát a szekér egyébként ismét igen jól szaladt, a toronyban jól megfizették a minőségi munkát, s hát lényegében minden munka ami a kezéből származott csak az lehetett, hogy végre kiheverte a gyász fáradalmait. Léptük végül egy standnál állt meg, ahol sokféle csecsebecsék és dísztárgyak sorakoztak, a lány szeme kerekedve futott végig ismét és ismét azokon, látszólag teljesen megbabonázva.

28Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Hétf. Aug. 01, 2016 2:49 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Echo der Vergangenheit
III. Rész

* Az asztal csordultig volt rakva t a különböző díszekkel, volt ott aztán minden, nyakláncoktól egészen gyűrűkig, s az öreg vakarózva pillantott rajtuk végig, szinte látta a kövér, borostás kereskedőt, ahogy kezét dörzsölgette. Itt vásárlás lesz mindenképpen, a fene egye meg! Következesen tekintett a faszonra, némi szúróssággal. Nem kívánt véletlenül sem túlzottan sok pénzt itt hagyni, s még csak az hiányzott, hogy valaki adja a lovat a gyerek alá, aki egyébként abszolút nem volt kapzsi.
- Ha szeretnél valamit, egy dolgot választhatsz innen, de csakis akkor, ha a héten nem fogsz hisztizni amiatt, hogy szögeket kell kalapálni. * Szeme továbbra is az árusra bámult, aki látszólag megértette a burkolt üzenetet, ezt pedig egy bólintással jelezte a vámpír felé * - A nagy lányok betartják a szavukat, te nagy lány vagy, nem?
* A lány csillogó tekintette bólogatott, talán egy kicsit túlzottan is gyorsan is ahhoz, hogy konstatálhassa, hogy abszolút nem figyelt… Mindegy, nem is volt fontos… A kocsákodásnak csakis nevelő szándéka volt, mindent meg tudott csinálni magában, simán azt akarta, hogy ne legyen egy kis nyikhaj a leányzó, s hogy ha mást nem, a vas engedelmességét megtanulja egy kissé.
- Nincs közte semmi ezüst, igaz?
- Nem uram, arany van, ezüst nem. Egy ilyen magas vámpír lakottságú településere nem is hoznék ezüstöt, el úgy sem kel, aztán csak tartanom kell, hogy valami zsivány ellopja útközben.
* Logikus volt a magyarázat, csak kurtán biccentett rá, majd ismét intett a lánynak, hogy hadd nézelődjék. Őt nem érdekelte nagyon, elfordult egy kissé, majd a búcsút figyelte. Ritka esemény volt, kétszer járt erre csak ennyi karavános, s így ilyenkor mindenki nagyon élvezte a lehetőséget, arról nem beszélve, hogy a forgalom is megnőtt picit, sok kovács munka akadt, főleg a patkolással, illetve a mocsárba beletört szekerek javításával. Paff… Kapta fel fejét. A démon úgy dőlt el a földön, mintha csak egy fadarab lett volna, iszonytató erejű férfi vágott le neki egy pofont, s úgy forgott nyálában a lény, mintha csak disznó lett volna. Figyelte a tettest, jellegtelen, őszes férfi volt, ránézésre mocsári földművelő. Nem tűnt sem erősnek, sem gyorsnak, de az itteni talaj megedzi az embert, így születnek ezek az igazán erős teremtések, akik aztán minden logikát és szabályt megcsalnak a maguk módján. Szalutálva emelte kezét irányába, amire is az öreg ugyanúgy visszajelzett, s átvette a pénzt a csodálkozó porondmestertől. Meggondolják majd ezerszer, hogy mikor játsszák újra ezt a játékos Sumpfstrassében…
- Nagyapa, nem tudok választani…
- Ejnye már, azt akarod, hogy én válasszak helyetted? Akkor bizony olyat fogsz kapni, ami nem fog tetszeni… Mondjuk egy pohár sört. Jó lesz?
* Látszólag a gyermek a kelleténél egy kicsit komolyabban vette az ajánlatot, s idegesen nézett a kereskedőre, hitetlenkedve, hogy mégis mit kéne tennie. Az árus kapott a lehetőségen, majd Eckbertre pillantott, s sután megrázta a fejét.
- Akkor egy korsó sör lesz, nem?
- NEEEEM! * Kiáltott halkan fel a gyermek, majd szemei jobbra-balra ugrálva vizslatták a portékákat, olyan nyomás alatt, amit csak egy gyerek érezhetett, aki abban a hitben volt, hogy sört kap ajándékba. * - Egy masnit szeretnék a hajamban, hogy szép legyek!
* A válaszra tétován kacagott fel az öreg, végigsimítva a lány lágy, puha szálú haján. Kérhetett volna aranynyakláncot, gyűrűt, smaragd karperece, de egy masnit kért. Majdnem be is könnyesedett a szeme egy pillanatra, ám végül csak elmosolyodott, s röviden bólintott az árusra.
- Melyik a legdrágább masnija ami portékák között van?
- Akad itt Dornburg szövet, igazi faselyem, aligha van bármi puhább ennél, s nagyon tartós is, a legizgágább gyerkőc se fogja elszakítani. Várjon, megmutatom.
* Az eladó elfordult egy kissé, majd egy hosszú, mélykék színű masnit vett elő, mely úgy csillogott a felettük lángoló lámpás fényében, akár csak az esthajnal csillag. Odanyújtotta az öregnek, majd várakozóan figyelte annak a véleményét. Puha volt, nagyon is, s szinte úgy érezte, hogy egyenesen átszaladt a kezén. Elégedetten rázta meg a fejét, tudta mit jelentett ez a minőség, de aligha érdekelhette, elvégre mégis annak vette, akinél senkit se szeretett jobban a világon.
- Nézd Hilde, tetszik ez a szín?
* A lány elvarázsolva figyelte a csodálatos darabot, majd szavait keresve (s nem találva) bólintott végül az öregnek, hogy megfelelt. Az csak visszaadta az árusnak, s várakozóan megveregette a zsebeit, amiken máris érezte, hogy könnyebbek lettek. 
- Mennyibe kerül a darab?
- Nagyon drága lenne egyébként, értenie kell, hogy mennyire is értékes darab, már pusztán tapintásból, de…
- De?
* A kereskedő végignézett erős, izmos vállain, illetve a vékony réteg homlokra rakódott kormon, amit valószínűleg a korábbi mosdás nem távolított el nyom nélkül. Ejnye Eckbert, figyelhettél volna egy kicsit jobban a személyes megjelenésedre, mégis miféle dolog ez? Hmm?
- Kend kovács, nem?
- Az vagyok. Ilyen híres lennék, vagy tán rá van írva a homlokomra?
- Inkább az utóbbi. * Nevette el magát a kupec, amire is kezét végighúzta az izzadt homlokán, s rátekintett a mosódottan szürkés tenyerére. Ahha, ez minden elmagyarázott * - A minap ahogy a jószág kirántotta a sárba ragadt istenverte szekeret, meglazult az egyik patkója, azóta sántít. Kéne valaki aki felver egy újat, s nem is rabol ki érte… Maguk vámpírok nagy francok, annyit kérnek érte, hogy egy új lovat vehetnék az árán, mikor csak a lába kéne, abból is csak egy.
* Értette, hogy a férfi mire gondolt, s egy kicsit széttárta a kezét, olyasfajta szárazsággal, melyet csak egy középkorú ember tudott kivitelezni. Nem volt kedve persze az ingyen munkához, de ez nem ingyen volt így.
- Ha egy Nebelturm patkol, az a patkó négy ló életéig maradna a helyén, de hát sajnos az állat múlandóbb, mint a fém. Hajlandó vagyok cipőt adni az állatnak, mennyit kér így érte?
- Legyen 700 váltó, de csak mert kendnek is etetnie kell a gyerekét.
- Tyű, ütné meg a guta. Menyi lett volna egyébkét, ha nem vállalom a patkolást, az Isten rágja meg?!
- Akkor? Nem adtam volna el magának, egész egyszerűen.
* Nadrágjából pár tallért halászott elő, majd kis keresgélés után egy bankót. Utóbbit az árus kezébe nyomta, aki végül erősen kezet fogott vele. Tapintása zsíros és büdös volt, meglepően zavarta, annak ellenére, hogy egyébként becsületes embernek tűnt, ha igaz, kicsit kapzsinak is.
- A torony bejáratától egy kétpernyi járásra lakok a kézműves negyed felé. Eckbert von Nebelturm, meg fog találni, nincs több kovács azon a tájékon, magam sem tudom, miért is ott van a műhelyem, mikor a toronyban, vagy a kereskedelmi negyedben is lehetne… Talán csak szeretem.
- Értettem, holnap, vagy esetleg azután meglátogatom. Kend készít ékszereket is vagy csak patkol?
- Patkolok és fegyvert készítek, sajnos ékszert nem tudok adni, de esetleg valaki a toronyban biztos.
* A gyerek nagyot húzott ingébe, csitítva rázta meg kezét az irányába. A felnőttek most beszélgettek, nem volt szép dolog beleszólni ebbe, pláne, hogy üzlet lehetősége is felmerült most ennek a jóembernek a szavain keresztül.
- Isten ments, átvernek mint a csuda. Maguk vámpírok nagy komiszok, azt a masnit se hittem volna, hogy valaha el tudom adni, semmi meglepetést nem jelent számomra, hogy végül egy másik vámpírra sikerült rásóznom, kicsit túlzottan kedvelik néha a sikket.
- Valakinek már azt is kell kedvelnie, ha maguk emberek még csak szagból se ismernék, hogy mi is az a esztétika. No, mielőtt egymás torkának ugrunk, inkább kiélvezem még a fesztivált. Úgy hallottam, jóféle sört is mérnek valamelyik kinti söntésen, ki nem hagynám. Kend meg vigyázzon az árúra, a szarkák még itt is nagyot csípnek.
- Aye, az lesz, vigyázni fogok. Jó szórakozást, öreg. Holnap meglátogatom.
---
A hajnal fénye óvatosan kúszott be az ablakon, pont olyan szögben, hogy eltalálta a vén vámpír arcát. Fáradt volt, korán keltek, s most már csak aludni akart, de egyszerűen túlzottan jól érezte ma magát ahhoz, hogy képes lett volna szenderedni. Emellett kóválygott is koponyája az erős sörtől, mégis, ettől csak kellemesen bódult volt, ahogy hangosan felszuszogott. Lassan tudata elmosódott a távolba, már félig álomba járt, ahogy végül egy gyermek hangja keltette álmatlan bóbiskolásából.
- Nagypapi?
- Eh? A fene egye meg Hilde, pont elaludtam… * Picit felmordult, majd végül megenyhülve szólalt meg ismét * - Mit szeretnél kurva kölke?
* A lány egy kicsit várakozott, szinte hallotta belőle a tétovázást, ami igencsak jellemezte néha a leányzót… Időnként hihetetlen mulya tudott lenni, valamikor pedig nagyon talpraesett. Ez most az előbbi helyzetek egyike volt.
- … Aludni…
- Ne motyogjál, mondd nyugodtan, hogy mit is szeretnél. Néma gyereknek még… nagyapja se érti a szavát!
- Szeretnék melletted aludni.
* Fáradtan sóhajtotta el magát, majd kicsit arrébb csúszott a szalma közepéről, pont úgy, hogy az ágy kerete nyomja egy kissé hátát. Inkább neki fájjon, mint a gyereknek, s hát végül is elég öreg volt már ahhoz, hogy lassan elkezdhessen panaszkodni az ízületeire, miért is ne? Hilde kapott is a lehetőségen, s izgága nyulacskaként feküdte oda az öreghez, szorosan átölelve annak mellkasát. Rohadt meleg volt, egyébkén nagyon zavarta volna, de valahogy nem tudta magát így idegesíteni, csak azon tudott gondolkodni, hogy mégis milyen egy áldott jó gyermek volt. Ásítva húzta a takarót magára, óvatosan figyelve, hogy a gyermek is kapjon belőle rendesen, majd kényelmesen leeresztette fejét a gyerek fölött.
- Nagyapa?
- Mi az már megint?

- Semmi, csak köszönöm a Masnit, s nagyon szeretlek.  

29Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Csüt. Szept. 01, 2016 1:55 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Echo der Vergangenheit
IV. Rész


A műhely üresen tántorgott, hangjai nem szólaltak fel egy pillanatra sem most, hogy nagyapja a piacon volt, valamilyen fontos üzlet rendezésével foglalkozva. Utálta ezt az időt, ilyenkor szívesebben lett volna bárhol máshol, mint otthon, ugyanis sötét volt, s igen úrrá lett rajta olyan tájt a gyermeteg félelem, harcolnia kellett azokkal az ördögökkel, melyek csámcsogva rágták fiatal lelkét. Ellenben... Most mégse tudott ezzel foglalkozni, babonázottan bámulta a konyhaasztalon hagyott ritka kincsnek tűnő csodás portékát... Nagyapja mindig óvatos volt, sosem felejtette feleslegesen kint a felnőttek játékait, ám most zavartságában és sietségében ott volt előtte, ott bizony... Szép, kanyargós formája azonnal kezébe kívánkozott, sárkányhoz hasonló kürtős kimenetele varázsos történetek kósza forrás lehetett, a mellette heverő kis szütyő pedig egy langyos őszi nap emlékeit idézte meg, ahogy megfürdött a fülbemászókkal és lápi tücskökkel teli markáns illatú mocsári avarban. Nehéz pillanatok voltak ezek, a csodás pipa csakis reá várt, s rázkódva helyezett egy csipetnyi dohányt óvatosan a szépen tisztán tartott fába, figyelve, hogy fel ne tűnjön a vén fasznak, hogy lejmolt… Bűn volt ez, megátalkodott rettenetes bűn, mely miatt őt kiűzethették volna a mennyek országából, ám a csábítás túlzottan nagy volt, s megtömködte egy kissé a szerszámmal a vékony réteget, jóféle kubikos módjára egyengetve… Eckbert mindig azt mondta, hogy majd ha nagy lesz, kipróbálhatja a dolgot, most már 9 éves volt, ennél nagyobb aligha lehetett… Csúnya húzás volt tőle, hogy múlt héten, a SAJÁT születésnapján képes volt azt mondani, hogy majd akkor lesz elég idős, ha eléri a szekrényt ahova teszi a felszerelést. Kuncogott egy picit, most elérte, ott volt előtte az asztalon, s már szívásra készen várakozva a gyermetegség saras szintjéről a felnőttség tornácára vezető lépcső. Meg akarta még törölni a lábát, ügyesen forgatta a darabot, s szájának szélébe illesztette, beleszívva, jól ismervén, hogy így bizony nem fog belőle füst távozni. Ismét felnevetett, mintha csak a saját, gyermeki bolondságán kacagott volna, pedig ez bizony bevett dolog volt, nagyapja is mindig csinálta. Gyufáért nyúlt, rángatózó kezekkel gyújtotta meg az elsőt a gyertya fényes lángjában, ellenben túlzottan csodásnak találta annak tétova fényét, s inkább csak bámulta ahogy lángolt a csóva, elfújva végül, s egy újat elővéve.
- Megmutatom nagypapinak, hogy mégis milyen nagylány vagyok…
Ez volt az a gyufa, ez volt a különleges, minden varázslatot és csodát idéző zsebrőzse, mely pillanat alatt babonázza majd őt is egy olyan szép és fiatal hölggyé, mint aki a szomszédba lakott, s nagyapa nagyon utálta, mert mindig ember férfiakkal közösködött… De egyébként ő szerette, tényleg, néha adott cukrot neki, meg egyszer lekvárt is. Aranyos hölgy volt, nem értett mi baj volt vele. Nagyon szusszant, ahogy sercegve meggyulladt a kénes kis vég, s most habozás nélkül dugta azt bele a kürtőbe, pár nagyot szívva, amire is úgy érezte valami történik. Ismét próbálkozott, mostanra a füst egy csöppet kövérebben jutott a szájába, ám ez nem lehetett még minden… Igaza is volt, ahogy végül a harmadik nagy lélegzetvételt folytatta, a fehérség immáron vastagon és ízesen került a szájába, betöltve annak minden zugát. Rettenetes volt, szeme azonnal könnyes lett, s bár tüdejébe nem jutott, úgy érezte, mentem meghal, úgy kapar a torka. Felnőtt volt vajon már? Mélázott, miközben letett az ellobbant gyufát, s felállt, leülve nagypapi karosszékében, keresztbe rakva lábát, pont, mint ahogy Eckbert tette azt mindig. Bölcsnek érezte magát valóban, de idősebbnek nem igen, s ahogy ismét beleszívott a faragott csontszívókába, a sűrű füst tolakodva töltötte meg szájának üregét. Rettenetes volt, de tűrve szívta el az egészét az elhelyezett dohánynak, majd mikor végzett, szépen kitisztította-ürítette azt, s visszahelyezte a dobozba, melyben metodikus, már-már vallásos rend uralkodott. Furcsa volt ez, tekintve, hogy az öreg egyébként egészen rendetlen volt, ám a személyes dolgait tekintve mindig nagyon rigolyás viselkedés volt rá jellemző, s sosem vette félvállról az ilyesmit. A terv bevált… Még el is rágott pár falat fanyarul semmilyen száraz kolbászkarikát, s ölébe fektette az olvasókönyvet, melyben aztán méretes, elnagyolt betűket figyelt és silabizált kifele.

Talán három fertályóra telhetett el távolmaradása alatt, ahogy végül egy köteg jó papírral, s egy kulacs borral hazatért a vásárból. A papír Hildének kellett, a bor neki. Testvériesen megosztozkodnak majd rajta, sosem volt még vita az ilyesmiből, pláne, hogy megegyezés alapján a gyerek mindig kapott egy gyűszűnyit az italból, melyet aztán egy egész pohár vízzel kevert el neki. Ez általában befogta a száját, s motiválta is mind a tanulásra, mind a kovácsműhelybe való besegítésre. Makacs egy szaros volt, de legalább könnyen szót lehetett vele érteni, s ha néha kissé erős is volt az igazságérzete, azért többnyire megértette a dolgot menetét. Kitárta az ajtót lábával, csönd volt… Ez már így magában túl gyanús volt, s ahogy nagyot szippantott a megszokott, kedvelt dohos levegőből, tagadhatatlanul felismerte a turpisság magért beszélő tényét, bosszúsan lerakva a papírokat és a kulacsot az asztalra, nem tekintve a gyerekre, aki a karosszékben szundított ölében a könyvvel… Szundított egyáltalán? Nem, egyértelműen nem, erőltetett szuszogása nem verte egy pillanatra se át.
- Hmm, akkor nem várom meg a borral, így jár az, aki napközben alszik.
Szavaira máris óvatos motoszkálás zaja csapta meg fülét, a gyermek minden bizonnyal menten felébredt az irtózatos pokoli ricsajra, s úgy vágódott össze a kimaradás pokoli gondolatától, mint a téli hidegben zizzenő havas fenyőfa. Tétován pillantott vissza a nyújtózkodó gyermekre, aki színpadiasan törölte le a csipát szemének oldaláról, s látszólag igen zavart volt, ha igaz, nem is verhetett át senkit. Szakállába beletúrva mosolygott rá arra, színlelet meglepetéssel.
- Te lusta gyerek, már megint csak a fene eszik a nagy munkában?
- Csak lepihentem, mert elfáradtam.
Elmosolyodott, majd két pohárért nyúlt, egyiket megtöltve vízzel, másikat üresen áthelyezve az asztalra, ahogy leült ahhoz, szemeire okulárét biggyesztve, s a papírköteg pár magának szánt részét nézegetve. Pár megrendelés, nem több, s alant egy jó adag üres pergamen íráshoz… Olyan ocsmány volt a lány írásképe eddig, hogy aligha adhatta volna senkihez se hozzá, mert az meglátná, s sírva szaladna ki a világból…
- Nem ülsz ide át? Töltök neked is egy kis bort, fontos dolgot szeretnék veled beszélni.
A lány látszólag megdermedt egy csöppet a szavakra, s felállt a székből, lerakva a könyvet oda, ahol ezelőtt ült, majd áthelyezkedett a nagyapjával szembe az ócska kis kopott bútor túloldalára. Fészkelődve lógatta lábát, Eckberet és a poharakat figyelve, ahogy az töltött beléjük, most mintha az eddiginél kicsit többet kapva, ami pillanatnyi félelemre adott okot számára. 
- Hil… Hildegard von Nebelturm, nagyot nőttél, immáron egy valódi kisasszony vagy. Úgy döntöttem, eléggé idős lettél ahhoz, hogy elszívd az első töltésnyi pipadohányodat… Manapság ügyes vagy, nem sunyítasz, nem hazudsz, s be is segítesz a kovácsműhelyben, megérdemled igazán.
Szélesen elvigyorodott, ahogy látta a gyermek képén a remény minden jelének elhalását, ám az egyelőre nem szólalt meg, csak az asztal közepén lévő lassan ijesztővé vedlő pipát figyelte, feszülten, rettegve annak szörnyű erejétől.
- Ha még gyermek lennél, krémest hoztam volna neked jutalomként, de most már olyat kapsz, amit egy felnőtt is kapna.
- Igenis nagypapi... Köszönöm. 
A remény ismét holdként fogyott el a gyermeteg, immáron haláltól fakuló arcon. Se krémes, se briós, bezzeg pipadohány… Ha az a kicsi tömés olyan rettenetes volt, milyen lehet egy teljes? Akárhogyan is, nagyapja ujjai sebesen és fáradhatatlanul álltak neki a csodálatos ékszer előkszítésének, talán két percnek kellett csak eltelnie, s máris nyújtotta felé a színig töltött pipát. Alig volt ideje szájába venni azt, már hallottam is a gyufa sercegését, s a rettenetes sárkány ott parázslott a szájában.
- Szívd meg jól, hogy begyulladjon.
- R...Rendben.
Nem várt semmi jót, a rettenetes füst mégis olyasmi volt, amire fel se készülhetett. Csak jött és jött, olyan sűrűn, hogy szinte érezte, ahogy szájának szélét marta, s köhögésbe kezdett, amire is kevésnek híján kiesett a szájából. Minderre nagyapja csak komoran figyelte, mintha nem értette volna, hogy mi is történt…
- Nem értem, hiszen már nagy lánynak kellene lenned… A pipának nem kéne tévednie, csakis az szívhatja, aki már elég öreg hozzá, s nem hazudik a nagypapájának… Felettébb furcsa.
Nem szólalhatott meg, csak gyengeségét félrenyelve kortyolt bele a borba (Ami rettenetes volt ahhoz képest, ahogy azt megszokta… Se nem találta finomnak, se nem valami olyasminek, amivel aztán másnap dicsekedhetett a szomszéd kisasszonynak). Eckbert szemei lágyan, mégis élese fúródtak lelkébe, s így rettegve ugyan, de ismételten szájához emelte a dohányt, nagyot szívva belőle, amitől a pokol minden kénes füstjét és tüzét ott érezte szájüregében, a rettenetes émelygéssel is, mely minden bizonnyal egyébként igen ismeretes volt a Sátán katlanában lakozó jóemberek számára. Prüszkölt egyet, majd krákogott, s rémülten konstatálta, ahogy orrát is elhagyta a füst, mely eddig csak a száján távozott. Egy többlukú kémény lett… Ezen talán kacagott is volna, ha annyira nem rémült volna meg a puszta ténytől, hogy akár egy fertály, ha nem sima óráig is szívhatja ezt, ha nagyapja oly rútul megrakta, mint a talicskát a kubikos. Szemeit ismét megemelte az öreg vámpír felé, aki sokat sejtetően mosolygott rá. Valószínűleg nagyszerűen beleolvasott a lelkébe, s minden titkából úgy mazsolázott, mintha csak egy könyv lett volna előtte. Szemei könnyeket eresztettek, szipogni kezdett, majd észre se vette, ahogy fejére egy erős, kovácsolástól görcsös kéz nehezedett rá, sűrű fekete haját megsimogatva. Hiba volt azt feltételezni, hogy átverheti az öreget.
- Nos, úgy látszik nem vagy még nagylány, ezek szerint nem jött még el az ideje, hogy felnőtté válj. Talán holnap megkérem Esther nénit, hogy csináljon neked rétest, de azelőtt van valami mesélni valód, nemde?

30Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Csüt. Szept. 01, 2016 1:56 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Echo der Vergangenheit
IV. Rész

A tűz halkan ropogva égett a műhelyben, ahogy a ház kohó részében ült a a férfi, egy kancsó borral, s néhány kupával maga előtt. Sötét volt, a nyári meleg ontva mászott befele a nyitott ablakon, nem is volt benne teljesen biztos, hogy mi volt melegebb: A tűz, melyben üszkösödbe forrósodott egy félkész kard vagy esetleg a Kisasszony hava lehelte csóvák, melyek mintha ösztönösen hozták volna a falnak keményen pattanó cserebogarak seregeit. Mocskos, sárguló ingként nehezedett szemeire az álmatlanság, mostanság csakis akkor tudott elaludni, amikor kellően részegre itta magát, s delíriumos kábulatba merítkezve terült el, hol az asztalon, hol valahol a padlón, az örökké mozgó világ s annak ezer csillagát meglovagolva merülve a tehetetlenség mély mocsarába. Mérgesen húzta meg a keserű bort, utána menten a kohó falának baszva azt. Nagyot koppant a kályhán, majd pattanva ismét ott termett lába előtt, s kissé lehajolt érte, felvéve. Nem volt még annyira részeg, hogy ez ne ment volna neki. Felállt. Egyensúlya azonnal cserben hagyta, ahogy megtámaszkodott az asztalban, hogy kissé összegyűjtse azt a pár csepp vért, ami nem a fejében volt, hanem mindenhol máshol. Nem akart megbomlottak tűnni, nem akart őrült se lenni. Mindent eltervelt, nem voltak sem kételyei, sem aggályai. Négy napig hallotta a lány szipogását, azé a lányét, aki mindig vidám volt, s egyetlen csillagként fénylett életének sötét egén, amikor pedig felkelt, végig a vidámat adta… Négy napig... Ma már nem sírt, talán beletörődött… Nem volt fontos, nem volt itthon, elküldte a szomszédos városba kézbesíteni pár tárgyat, s mivelhogy messze volt a település, nem is érhetett haza egészen hajnalig, amikor is ő már régen végezhetett mindennel. Kopogtattak az ajtón… A kohó hordójához lépett, s a tüzesbe festett arcát bámulta annak színén. Nyúzott volt, szemei alá táskák nőttek, s talán őszbe is fordul egy kissé a haja… Belemerített, majd megpaskolta képét, kissé meg is mosva azt. 
- Jövök!
Szólt hangosan, amire is a kopogtatást megállt. Átsétált a két szoba között öklét erősen szorítva, s elhúzta a reteszt, kitárva az ajtót. Előtte fiatal férfi állt, vonzó, korai húszas éveiben lévő jó kiállású fiatalember, aki hófehér vászoninget viselt, s csizmába tűrt könnyű vászon anyagú nadrágot. Arca hosszúkás volt, orrnyerge szépen formázott (Habár mentén egész beesett volt arca), szemei sötétek, valamilyen olajos nyugodtsággal, mely nagyszerűen illett bágyadt mosolyához. Haja rövid volt, elől pár kósza tinccsel kampósan hajolva homlokára… Kurvára idegesítette, úgy nézett ki, mintha csak úgy hajolt volna oda magától, ám biztos be volt állítva, s a makulátlan megjelenés ezt támasztotta alá. Piperkőc elégedettség kúszott a férfiú arcára, s kissé meghajolt előtte, nem mélyen, nem, persze, csak úgy annyira, hogy látszódjék a nevelése.
- Eckbert Úr, micsoda öröm látni magát egy ilyen szép nyári estén. Gondolom minden bizonnyal megvan a maga oka annak, hogy mégis miért hívott?
Szemei végigkúsztak a férfi oldalán… Nem volt nála fegyver, pillanatra kénesen lángolt fel benne az utálat, ahogy elképzelte, hogy még most is sérti azzal, hogy nem fél tőle… Piperkőc faszfej… Epés mérgét lenyelve mosolyodott el fáradt engedékenységgel, s hátrébb lépett párat, intve a férfinek, hogy az fáradjon be.
- Rájöttem, mégis micsoda makacs szamár voltam. Úgy gondolom, nem jó mederben indult ki kapcsolatunk, szerettem volna egy kissé elnézést kérni magától, egy-egy kupa bor kíséretében, Edward.
- Valóban? Ez igazán örvendetes, kissé keserű szájízzel távoztam utolsó találkozásunk után, igazán kár lenne, ha végig fújna rám az apósom, nemde? Legyünk hát barátok inkább, nem?
Edward a kezét nyújtotta felé, némi erőfeszítést igényelt oldaláról, hogy elfogadja annak a bőrnek a tapintását, mely akár hulla is lehetett volna, hisz forrázó meleg vízzel se tudná eléggé letakarítani magáról a mocskot, amit érintése okozott. 
- Kérem, fáradjon beljebb, a műhelyben talál ülőhelyet, s kupát magának. Remélem nem veszi sértésnek, hogy csak ilyen alantas italt tudok szolgálni, de jelenleg csak ilyenre tudtam beruházni nagy sietségemben.
- Óh, dehogy is, meg vagyok győződve afelől, hogy a szándék lesz a fontos, nem a bor.
- Milyen igaz.
A fiatal férfi megindult a kohó felé, követve az onnan érkező forróságot, s végül helyet foglalva a kényelmes, lakkozott bükkfaszékre, udvariasan megvárva, hogy az öreg is helyet foglaljon.
- A híre megelőzi, látom, még a vendégeket is a műhelybe invitálja.
- Nebelturmok lennénk mégis, hol máshol van a helyünk, ha nem a kohóban. Tölthetek?
Edward arcára erőltetett mosoly csúszott fel, már előbb érezte kezének tapintásán, hogy kalapácsot életében nem fogott… Egy jó kovács keze pont olyan, mint egy pöröly tompa vége. Jól odavágnak vele valakinek, valószínűleg bunkósbot is lehetett volna, a lényeg már nem számított. Akárhogyan is, töltött két kupával, majd letette a kancsót, s megemelte a sajátját.
- Ha megengedi, szeretném meginni a pertut, mégse illik, hogy magázódjunk. Annyira azért nem vagyok még öreg, véletlenül sem.
- Óh, ez csodálatos! Én magam is ajánlani akartam, nagyon jól tartja magát… * A kupát csöppet megemelte, egyenesen az öregéhez érintve * - Akkor ezt a vérrokonságra, s az áldott egyetértésre.
- Arra.
Lehúzta a pohár tartalmát, fanyar volt és keserű, utálatos egy vörösbor volt, de most tényleg csak ezt tudta inni, ilyentájt fogyott el a tavalyi szüret nagyja, valahonnan máshonnan hozatni pedig horribilis költség lett volna, amit nem mintha nem tudott volna kifizetni, pusztán csak szokásában volt a felesleges költekezés kerülése. Csönd volt, Edwardra pillantott, lehengerlő mosolyának lejtőjén egy csepp izzadtság szaladt végig. Valószínűleg nem értette, hogy mégis miért volt itt igazából, mert akkor jobban rettegett volna…
- Nem hívod át Hildét egy pohárra? Biztos ő is értékelné, ha egy kissé jobban megismerhetne engem.
- Hívnám természetesen, de fontos dolga akadt ma, s nem ért rá. Remélem megbocsájtod ezt neki, s jól megbecsülöd majd.
- Természetesen, bármikor közbejöhet valami. * Edward kiitta a kupát, majd a kancsóért nyúlt, hogy tölthessen kettejüknek. Az öreg csak figyelte, nem akadályozta a mozdulatot. * - Nagyszerű választás volt a lánya, Lothar ajánlotta nekem, hisz szereti a munkát, okos, s az sem hátrány, hogy egyáltalán nem rusnya.
Legszívesebben megfogta volna a férfi torkát, s addig szorította volna azt, amíg kifacsart volna miden csöpp vért az arcából… Aztán ismét szorította volna tovább, míg ujjai a görcstől meg nem rökönyödtek volna véglegesen… Mocskos kurafi.
- Az anyjára ütött.
- Minden bizonnyal… Nagyszerű feleség lesz belőle majd, kissé akaratos ugyan, s ahogy láttam nem szívlel különösebben * Fölényesen elmosolyodott * - De úgy gondolom, meg fogjuk érteni majd egymást, megmutatom majd neki, hogy csak jót akarok. Remélem ezt te is tudod jól.
- Bíztam benne. Ha nem vagyok tolakodó, készültem egy ajándékkal is neked az ígéreted megkoronázására, egy karddal, olyannal, mint amilyet senkinek másnak nem készítettem még. Csakis a te kezednek felel majd… Megmutatom, éppen a kohóban hevítem, jóféle feketeacél, tökéletesre kívánom… Gyere.
Felállt az asztaltól, kissé megtántorodva, s a kohó túlsó oldalára vezette a férfit, aki kíváncsian követte. A hatalmas kályha szájában egy gyönyörű, feketén vöröslő csodává kalapált szablya feküdt, letisztult és egyszerű, mégis már most látszott, hogy valódi mestermű lehetett.
- Drachenzahnnak neveztem el, az eddigi legyártott legszebb fegyverem.
- Már… most látom, hogy gyönyörű alkotás lett… De elfogadhatok egy ekkora ajándékot?
Talán most először látott valami valami őszinteséget Edward arcán, ha minden amit eddig mondott hazugság volt, legalább a művészetét megtisztelte… Milyen kár, hogy a legjobb alkotása még mindig Hilde volt, s nem ez a kard. Szemei szelíden, s békésen feszültek a férfiú sötétlő íriszeibe, s erős balját annak vállára helyezte.
- El, egy ekkora ajándék semmi szerelmetes lányom férjének. Remélem örömmel fogadod, senki másnak nem adnám olyan szívesen, mint neked.
- Természetesen, ha kész lesz, más kardot nem is fogok hordani, örökké megbecsülöm majd… Ám most talán még egy kicsit túl forró, megvárom, hogy a menyegzőn kerüljön hozzám.
Továbbra is melegen mosolygott, s megveregette Edward vállát, aki látszólag türelemmel viselte a gesztust, ami miatt valószínűleg másnak egyébként nem nagyon viselt volna el.
- Én most szeretném neked adni…
- Most?
- Most…
A keze hirtelen acélként szorult fiatal férfi vállára, szinte hallotta a recsegő csontot, ahogy a közel 65 éven át kovácsolásra edzett izmok satuként szorultak a könnyű élethez szokott vállra.
- MIT JELENTSEN EZ?!
- CSAK AZ AJÁNDÉKOM!
Szabad jobbja a kohóba nyúlt, s ordítva fogott rá a tűzforró kardra, ami pillanatok alatt beleégett a kezébe, ahogy kirántotta, s átszúrta a másik mellkasát. Behugyozott. Ő is, Edward is… Ám nem tudott ezzel foglalkozni, a csontig égett kezét letépte a markolatról, húsa ott pirult még rajta… Furcsa látvány volt, de nem érdekelte.
- Nem adom a lányomat, a legszebb munkámat egy ekkora féregnek, élvezd hát a kardot… Azt tényleg jó szívvel adom.
Ordított fel elhaló hanggal, ahogy a kohó felé lódította a jóembert, s égéstől szabad kezével a tűzbe nyomta annak a fejét, miközben Edward kíntól hangzó ordítása szinte szétrepesztette a kicsiny házat. Nem akarta hallani, rettenetes volt, de kibírta végig, s mással nem is foglalkozott…


Mire a hang elhalt, elengedte a férfi fejét, s fáradtan konstatálta, hogy a másik keze is használhatatlanra égett a forróságtól… Fáradtan, zokogva esett a térdére, ám nem nagyon tudta, hogy a bánattól, az örömtől, vagy esetleg a megkönnyebbüléstől sírt. Kintről kiáltozást hallott, dobogó léptek hangját… Késért nyúlt, a kohó mellett lévő ócska, életlen szalonnázóért, s megpróbálta volna beledöfni magába azt, ám fáradtan hullott ki sajgó tenyeréből, ahogy süllyedve terpeszkedett el a felismerés benne: Nem bánta meg amit tett.

31Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Csüt. Szept. 29, 2016 11:56 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Egy lándzsa aggodalmai II.

A fagyos, végtelen mezők hidegen terültek el elméjében, ahogy hallgatta a hó halk verődését a sátor tetején. Fázott, pokoli hideg volt a vaskos takaró és a kemény föld közötti rétegben, s akárhogyan ölelte magához a kellemesen langyos lándzsát, a rázkódás nem hagyta el a testét. Talán két nap volt hátra a csatáig, ahol Észak és Dél harca örökre eldőlhetett, ahol végre pont tevődhetett a nagy kérdés szépen kanyarított szimbólumára. Fáradtan erőltette csukódásra pilláit, ahogy a sötét és üres kis épületben a tűz nyomában maradt parazsát bámulta. Nem volt fa. Nem rakhatott már rá, ezt kellett kiélvezni. Nem találta az álmot, hajnalba nyúló hosszassággal tekintett az őrjöngő jövőképbe, s a lehetőségbe, hogy talán meghalna. Félt. Ezt nem mutatta persze, de félt nagyon is... Mit félt, rettegett. Ezt se mutatta. Nem tehette, itt volt a helye, fontos a fegyver ami a szükség idején is éles, nem csak a boldogságban. Fontosabb az, amivel még vágni is lehet... De aludnia kellett, nem bírta volna a holnapot, ha így érte volna el a csata, esetleg Északi rajtaütés, s annak a lehetősége mindig is valós volt, sosem bízhatott a Katolikus kutyák becsületében, mert nem volt nekik ilyesmi... Legalábbis ezt mondták neki, s ő elhitte, mert miért is hazudna egész Dél? Sóhajtva moccant meg, vergődve fordulva egyikről a másik oldalra, kelletlenül szenvedve.
- Nem tudok aludni.
Hangja csendesen és üresen hangzott fel, nem volt benne semmilyen mélység, csak sekélyes, sötét rezignáció. Nem tudott aludni. Ilyenkor kevesen tudnak, a lándzsa szakadó hangja halkan szólalt meg, forrón melegítve a sötétben a reszkető testet.
- Sokan nem tudnak. Álmatlan emberek serege töltheti meg a sátrakat, akik Istenhez fordulva várnak megnyugvást, pedig a szükség napján jobban teszik ha az izomba és az észben bíznak.
- Én azért szeretnék Istenben is, nem sok másban bízhatok.
- Magadban bízhatsz, a lovadban is, s főképpen bennem.
Kissé elhallgatott, nem nagyon találta a szükséges szavakat, amiket befűzhetett volna a kialakult kellemetlen mégis a maga módján meghitt csöndbe. Kamasz volt. Nehezen kezelte az efféle helyzeteket, s már csak hévből is kellemetlen volt bármilyen gesztus, ami a ragaszkodást fejezte volna ki.
- Akkor mesélsz anyáról?

Még ma is tökéletesen emlékszem, ahogy gyengéd, éneklő szavak súgva okozták keltemet a lemenő nap nyirkos fényében. Mindig arra ébredtem, mindig ugyanarra.
- Apa, ébresztő, nem fogsz végezni a megrendelésekkel, ha nem kelsz fel időben.
Mosolygó kékes szemek, pont mint a tieid, szép arc, kerek, gyönyörű. Nem voltál szerencsés, Lucrezia nagyanyádtól örökölt, te inkább tőlem. Anyádnál szebb teremtés talán csak anyja volt, bár, lehet büszke atyai szemeim csaltak meg mindig amikor ránéztem, s azon gondolkodtam, hogyan jöhetett valami ilyen szép az ágyékomból. Haha, csak vicceltem, nem kell elszégyellned magad, tényleg így történt, azt hittem megbeszéltük már, hogyan is működik az egész. Mindegy, nem fontos. Igen, teljesen emlékszem, hasonlított rád, tényleg, nem csak viccelek. Nem, nem szerette ő sem az ékszereket, csak azt hordta amit apádtól kapott, de most nem róla kell mesélnem, ugye? Próbálok visszagondolni, hogy is volt... Igen. Felkeltem, s a levegőbe szagoltam. Hagymás vér, akkor még nem ott laktunk ahol most, egy hentesüzlet volt a szomszédban, mindig vágtak éjjel, volt friss vér, s anyád pár váltóért mindig vett, tudta jól, hogy mennyire is szeretem. Azt nem tudta, hogy rohadtul untam már, de ezt nem kötöttem volna az orrára véletlenül sem, túl jó szándékú volt, s amilyen rettenetesen főzött isten ments, hogy másra is uszítottam volna. Ez legalább ment neki.. Igen, nem a főztje miatt szerette meg az atyád.
- A megrendelések... A frászkarikába már.
Tegnap ittam. Még most is emlékszem, milyen jó sört mértek a közeli kocsmában, jóféle dunkel volt, olyan, amit csak a vámpírok főznek igazán jól, nem kapsz ember földön annyira jót, nem, sose. Kicsit sokat ittam, kóválygott a fejem ahogy felkeltem nem is kicsit, de végül is nem volt mit tennem, felkaptam a lábam, s átbotorkáltam az asztalhoz. Úgy esett a nehéz, hagymás vér, mintha csak kalapáccsal verték volna a gyomromat... Leginkább csak feküdni akartam tovább, de hát végül is nem volt mit tenni, ha már megfőzte, megettem. Annyira nem volt szörnyű, most csak két csipettel volt sósabb a kelleténél, de legalább éreztem benne, hogy szeretettel főzte. Az még az ízetlen kását is kellemessé tette. 
- Milyen dolgod lesz ma? Szüreti mulatság lesz a városban, kilátogathatnál, ha időben végzel. Be szeretnélek mutatni valakinek.
Talán be kellett volna csuknom a szemem, hogy ne vakítson annyira a bolond, ütődött pironkodó öröm a lány képéből. Említettem hogy szép volt, s egy kis angyal, nem? Hát, okos már annyira nem volt, egész szeleburdi, szórakozott lány volt hozzád képest, talán a kelleténél egy kicsit butuskább is, de valahogy ez sosem vett el sziporkázó jelenségéből, hisz fényes volt, mint a felhők között átszűrődő Holdnak a derengése egy borongós, lágy estén... Te más vagy, máshogy fénylesz. Talán inkább vadtűz a kopár, forró nyáron egy hegyszirten... Amiben benne állok. Forrón, lángolóan.
- Remélem nem valami félkegyelmű suhancnak akarsz bemutatni, elegem van azokból a fiatalokból, akik még egy kalapácsot se tudnak megemelni, aztán illetik-kelletik magukat a fehérnépnél, mint elf a vásáron... Ha pedig ember, meg se szólalj.
- Nem, ő tényleg más, becsületes munkát végez, emellett pedig jó családból is való... Tényleg nem bánnád meg, ha találkozhatnál vele, úgy gondolom, ő az igazi.
Csak mosolyogni tudtam, s nagyokat harapva felkanalazni azt a kissé sós, de mindennél finomabb hagymás vért. A szaros törte magát már megint... Még emlékszem rá, amikor el kellett fenekelnem amiért rendetlen volt, s csókot adott a szomszéd fiúnak egy körtemuzsikáért. Most már házasodó korban volt, nem sokáig tudhattam magaménak, nem akartam visszatartani véletlenül sem, de tudod mil... Nem tudod. Az ember nehezen válik meg a lányától, nehezen bízza olyanra, aki nem annyira jó, mint amilyennek magát titkon hiszi. Hogy bízhattam valakire, akiben nem bíztam meg teljesen? Sehogy, ő tényleg az enyém volt, az én vérem, az én húsom, az anyja utolsó mementója... Nem akartam hagyni, hogy kockázásra jussék a sorsa valamilyen disznó mellé. Megöltem volna ha rendetlen férfi... Csak úgy, ahogy érted is öltem... De te talán fontosabb voltál. Egy hibát kellett kijavítanom, amit máig nem bocsájtok meg magamnak, hogy nem vigyáztam eléggé a gyermekemre. A legnagyobb hiba, amit szülő elkövethet, én mégis megtettem. Azt hiszem megkaptam a jussom, nincs okom amiatt panaszkodni, hogy netalán elégedetlen lennék a büntetésemmel, a büntetésemmel, hogy örökké láthatom a halott gyermekem benned... Bárcsak láthatnám még tovább, talán... Jóval tovább.
- Akkor jól van, még meglátom, hogy haladok, de ha nem végeznék, nyugodtan hozd haza és bemutatkozhat úgy ahogy egy férfinek illik azt a jövendőbeli apósához. Hazai területen, erős kézfogással, s jobb esetben fegyverrántás nélkül.
- Na de apa...
Hahaha, néha örülök, hogy egy picit más fából faragtak mint őt. Igaz, szakasztott mása voltatok egymásnak, mindketten sárban és vérben játszottatok, de mégis másmilyen leány lett belőle, s néha bűnösnek is érzem magam talán amiatt, hogy nem teljesen úgy neveltelek, mint őt. Talán el akartam kerülni egy hibát, talán csak önző voltam, s tudtam, hogy nem bírtam volna elviselni, ha tényleg teljes mása lettél volna. Nem fontos. Tényleg nem az, nekem se, neked sem. A tál kiürült, az aljára odaragadt még egy kis darab hagyma, azt próbáltam valahogy felhalászni, ahogy egyre jobban koptatta azt a villával... Hmm, elaludtál. Nem haragszom, tényleg unalmas történet, de nekem a világ minden kincse, az ilyen kis fénylő emlékek jelentik az épeszűsségemet éjjelente. Nélkülük talán már régen megbomlottam volna... Szomorú, ha az ember nem tud még gyászolni se, nem? Most zokognék.
- Köszönöm szépen az étket, úgy érzem, talán emiatt képes leszek kicsit gyorsabban végezni a feladatokkal, mint ahogy egyébként tenném. Hánykor kezdődik a bál?
Pont olyan szemei voltak mint neked, ha talán egy árnyalattal másak is. Gondolkodva körbenézett, óh, gyakran csinálta, rossz szokása volt, s ez is kicsit butának mutatta, de végül is ezt is szerettem benne. Mindent megbocsájtottam volna neki. Azt is, ha a Sátánnal komál le. Megöltem volna érte a Sátánt, ne aggódj. 
- Héttől.
Hatra járhatott mikor felkeltem, s talán egy fertályóra múlt el étkezésem alatt. Nem sok idő volt ám hátra a mulatság kezdetéig, valószínűleg nagyon fel volt spannolva, s emiatt nem is nagyon kívántam visszatartani. Biztos vártak rá a barátnők, a legényke, a mulatság is. Letettem a villát, s mosolyogtam. Akkor még nem volt szakállam, szépen nyírtam azt is, a hajam is. Csak azután növesztettem meg, hogy anyád meghalt, elhagytam magam, s amiért annyira szeretted, úgy is hagytam. Akkor viszont még fiatal voltam és jóképű, tényleg... Nos, talán inkább markáns, mint sem szép, de nem voltam rossz cipő, szívesen felvettek volna sokan, de nagyanyádnak fogadott esküm után nem fűlött a fogam máshoz, bárhogyan is viccelődtem ezzel. Meglepően mély érzésű férfi vagyok, csak talán ezt a részét nem ismerhetted a dolgoknak. Talán jobb is, ha olyan maradok az emlékeidben amilyen voltam...
- Akkor jobb lesz, ha sietsz a készülődéssel, mert sose fogsz felkészülni, ha most nem szeded össze magad... Szépnek kell lenned, nem?
- Szép vagyok akkor is, ha segítek az apámnak a műhelyben.
Micsoda egy jó szándékú gyermek volt, nem? Látszott rajta, hogy alig bírta visszafogni a lábait az izgatott rázkódástól, de mégis inkább nekem kívánt segíteni. Osztozkodni akart az örömben, a mulatságban amit a szüret jelentett... Sosem szégyellt, elvitte volna az apját a barátaihoz, a legényhez akit szeretett. El.
- Egy Nebelturmnak a legszebb ruha a kohó korma, való igaz, de talán én jobban szeretném, ha a legény csak egy lánynak látna téged, s nem egy Nebelturmnak... Elsősorban mégis csak egy lány vagy, az én pici lányom, nem?
Az én pici lányom...

Hajdani Lucrezia von Nebelturm, varrónő-családanya

Hilde von Nebelturm - Page 2 Yennefer_by_ragecndy-da8echu



A hozzászólást Hilde von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 01, 2016 6:31 pm-kor.

32Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Szomb. Okt. 01, 2016 1:29 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Egy Lándzsa aggodalmai III.

Csönd van és sötét. Mindig csönd van és sötét, pedig nappal van. A nap is süt, még a szelet is hallom, ahogy bolondul csapódik a parókia ablakának... Mi több, még csak nem is a szobában vagyok, nem, kint a kertben a földbe tűzve. Időnként nem tudom, miért képes ilyen formában elfeledkezni rólam ez az égedelem leány... Apja voltam apja helyett amióta az eszének nagyját tudta, emellett pedig mindig ott voltam támaszként... NEM PEDIG AZÉRT, HOGY A KERTBEN HAGYJANAK. Én megértem persze, néha tényleg unalmas, fárasztó, elöregedett társaság lehetek, de mégsem tudom elfogadni azt, hogy ennyire semmire vesz, mi több, közel átnéz rajtam néha. Elmegy valahova, itthon hagy... Miféle dolog ez? Most legalább mondjuk tényleg nem a szobában vagyok, itt legalább figyelhetem ahogy a szitakötők a paradicsomra szállnak, de akkor sem kapom meg a társaságot amit igénylek, s ilyenkor tényleg keserű még az a bizonyos szar is, ami hadd ne mondjam, rossz dolog. Atyai szívem egyébként örül, ezt te is láthatod, de mégse vagyok teljesen elégedett... Ne érts félre, tényleg jó dolognak tartom, hogy végre nem csak velem töltheti az idejét, s vannak barátai... Milyen barátai ráadásul... De azért mégis kicsit jobban örülnék, ha több ideje jutna rám. Mikor csináltunk bármit is kettesben, anélkül, hogy feladat lett volna? Nagyon régen. Csak ott vagyok, nem foglalkozik velem, s lassan én se vele. Ilyen egy ideális kapcsolat egy unoka és a nagyszülő között? Kötve hiszem... Rettenetes. Bár, való igaz, tényleg jó barátokra lelt.... Emiatt nem is haragudhatom sem rá, sem azokra, akiknek köszönheti, hogy a magánya eltűnt.

Igen, Oswald volt talán az első igazi barát, még rémlik, mennyire meg is csalt a látványa ott régen a templomtéren... Pont olyan volt, mint egy rozsdás kard, már úgy a tévedésem milyenségét tekintve... Gondolj csak bele, leszeded a rozsdát, s kiderül, hogy egy nagyon jó minőségű penge bújik meg a borítás alatt. Ilyenek az emberek, néhányaknak a belseje teljesen ellentmond a külsejének, s szerencsére Oswald bár rozsdásnak tűnt, belülről nem is volt ám gyenge minőségű fém. Hahahaha, mindig egy rákra emlékeztetett, tudod mire gondolok, nem? Akkora mint egy böhöm nagy bivaly, s olyan vastag páncél hord magán, hogy aztán nem nagyon lehetne luggatni, ám ahogy nagy nehezen felejted róla a pléhet, rá kell jönnöd, hogy a belseje puha és kellemes... Sokat tett a szarosért, bár néha nem is tudom teljesen, hogy ki is segít kinek. Ha tehetném, megköszönném neki igazán a kedvességét, meg is ölelném, de a végén úgy is csak mulyáskodna és terelné a szavakat... Nagy gyermek, hehe, időnként látszik, hogy még van mit tanulnia neki is... De helyén van a szíve, s nem kételkedem benne véletlenül sem, hogy sose ártana Hildének... Ha már ártás, így belegondolva sose láttam még komolyan hadakozni, kíváncsi lennék, mégis menyi valódi erő bújik meg azokban a bálányi hatalmas kezekben... Nem annyi mondjuk, mint amilyen erős én voltam régen, de azért biztos vagyok benne, hogy eléggé becsületesen oda tudna sújtani valakinek, ha akarna... Mondjuk mégse féltem tőle, és mégsem... Áldott egy teremtés... De minden jót félretéve, tényleg nagy mulya ember, asszonyra ránézni még nem láttam, pedig az nem olyan nagy ördöngösség még a feleséged mellett se... Még én is megnézem néha a Hellenburgi szép népek farát vagy éppen begyét, nem tudom, miféle mulyasága lehet a fiúnak, hogy ilyen nagyon el van hidegülve... Nos, én ugyan nem gondolok semmilyen rosszindulatú dolgot egyébként, távol álljon tőlem az ítélkezés, de azért mégis úgy gondolom, hogy azért egy jó zsíros segget meg kell nézni, akkor is, ha végül vezekelni kell miatta... Te is így gondolod, nem? Azért vannak a bűneink, hogy legyen miért megbocsájtani? Mondjuk én nem tudhatom, nekem nem bocsájtottál meg. De azért Oswaldot jó, hogy odaterelted a lányhoz, legalább rá tekintettel voltál, s adtál neki egy jó barátot, többet is végül is. Többet is, hmm...

Az a Norbert gyerek is rendes, mondjuk nem találkozott még túlságosan sokat vele, de ahogy tapasztaltam a kölyök már többször is volt vele és Oswalddal itt-ott. Kissé kék mondjuk a vére, azt le se tagadhatná, hogy milyen helyről származott, s neki is azért jó a szándéka. Eléggé zöld mondjuk, nem sokat látott a kudarcból és a szenvedésből, ha igaz, ez jobb is. Mondjuk az utóbbiak hallatán azért már volt egy sikertelen munka a háta mögött, bármilyen furcsa, az ember néha jobban tanul az ilyesmiből, mint a dicséretből. Így belegondolva egyébként szép szál gyerek, mondjuk kissé pucátlan ő is, annak ellenére, hogy egyébként ki lehetne tűzni a falra díszként... Rajta legalább látszik, hogy valahogy nő számba veszi a szarost, aminek nem is tudom, hogy örüljek-e. Mindamellett nagyon kedveli a becsületet és a lovagi erényeket, így nem lehet rossz legény belőle, de az ilyesmi szokott végül a legjobban kifordulni az emberekből. Láttam már lovagot, aki aztán otthon verte a feleségét agyba és főbe... Mindenesetre nem nézem ki a gyerekből, hogy rendetlen lenne, s bár ahogy láttam azért él néha a bornak, ki nem értené ezt meg? Fiatal korában az ember minden tücsköt-bogarat összeiszik, aztán néha össze is fekszik. Meglepően szerencsés ez a lány, hogy ilyen jó emberekkel van dolga, könnyen megluggathatták volna már ivászat után, ha rendetlen népek kísérik hazafelé... Én meg még szólni is szoktam neki, hogy azért figyeljen jobban magára, de hát annyi értelme van annak is, mint halott orcájára gyengéd csókot lehelni. Komolyan mondom, ahogy egyre jobban mászik ki a kamaszkorból, annál nehezebb lesz rá figyelni.

Minden számot elvetve mondjuk szerintem még mindig egy eléggé jó lány, de azért gondolom megérted nekem, ha néha kicsit haragszom az efféle bolondságai miatt. Te mondjuk már csak tudhatod, milyen is lehet ez. Teremtettél több ezer lényt, egy csomó népet, aztán figyelted, hogyan harcolnak hanyatt-homlok azért, hogy mit is mondtál és hogyan... Aztán hogyan vérengzenek, hogy nagyobbnak tűnjenek a szemedben, nem? Paráználkodnak, gyilkolnak, mészárolnak, tisztogatnak, erőszakolnak és persze minden mást amit nem kéne. Furcsa érzés lehet figyelni, ahogy a saját teremtményeid a szavaidba kapaszkodva ontják egymás vérét, nem? Én is valami ilyesmit érzek néha, hogy nem becsül meg az, ki véremből jött, bár talán a te dolgod egy csöppet kellemetlenebb... Ez nem próbálom eltagadni tőled persze, de azért el kell ismerned, hogy nekem sem könnyű, nem?

Sejtettem, hogy nem fogsz válaszolni, sose teszed... Néha olyan, mintha süket fülekhez beszélnék, pedig tudom jól, hogy hallod amit mondok. Tudom jól... Mondjuk nem panaszkodhatok, kétségtelen, hogy tényleg teljesítetted többnyire minden igazán őszinte kérésemet... Mindent, ami Hildével kapcsolatos, minden, amivel neki akarok jót. Nem lenne pofám azt is kérni, hogy netalán kiszabadíts innen, tisztában vagyok vele, hogy okkal kerültem ide, s szerencsére lesz is időm bocsánatot nyerni a bűnömért... De nem gondolod, hogy talán túlzás már ez egy kicsit? Nálam nagyobb szörnyetegek is élnek a világon, nem is kell olyan nagyon messzire menni ahhoz, hogy az ember valaki olyanba botoljon, akinek a bűnei jóval súlyosabbak... Azt hiszem ez persze csak kifogás, meghalt a tehenem, hát miért ne haljon meg a szomszédé, de ugye nem gondolod azt, hogy ez jogos lenne? Nem hiszed, ugye?

Haha... Villámlik a távolban, ezt talán nemnek vehetem? Tudod, néha tényleg egy kicsit egyszerűbb lenne beszélgetni veled, ha válaszolnál, s nem csak rám hagynád a dolgok silabizálását... Bár kétségtelenül jó hallgatóság vagy, ezt nem kívánom elvenni tőled véletlenül sem... Talán jó társaság is, ha nem veszed tolakodásnak. Nem akad olyan sok ember, aki figyelne rám, de te figyelsz. Tudom, nem csalsz meg, ebben biztos vagyok, hiszen én voltam az, aki megcsalt téged, s azért vagyok most megbüntetve... Ha már itt tartok, kérhetek még valamit, ez tényleg nem olyan nagy dolog, ha lehet, talán olyasmi, ami számodra tényleg nem nagyon tűnhet még csak szívességnek is csak egy kis jóindulattal... Régi barátok vagyunk, nem?

* Halkan tárult ki a kapu, ahogy a leány belépett rajta, egyenesen a parókia közepén lévő kis kert felé indulva. Már alkonyba hajlott a délután, vöröses fényben úszott végig a folyosó a lábai alatt, ahogy befordult a kis keringőn, s szemei elé a borsó és paradicsom tengere vadul vetült. A lándzsa még mindig ott volt. Az eső szagától bánatos színbe forduló narancsos világosságban pont úgy állt, mint egy régi hős sírja. Tetején veréb ült, hetykén, nézelődve, hogy akad-e valamilyen finomság a növények között.
- Csapnivaló egy csősz vagy.
* Csönd, csönd és más semmi. A fegyver nem reagált a szavakra, csak halkan élvezte a nap lágyan sütő sugarait, miközben a kis madár időnként meg-megfordult rajta, látszólag nem foglalkozva a lány jelenlétével.
- Megbomlottál talán, hogy verebeket tartasz magadon, mint valamilyen mesebeli hercegnő?
- Csak barátkozom, jó társaságnak bizonyult magányomban. Heinrichnek neveztem el, nem ellenkezett. Adj majd neki kenyérmorzsát, mert szerintem éhes lehet.
* Csak meglepetten nézte az öreget, aki a megszokottnál is habókosabbnak tűnt. Eddig sem volt meggyőze, hogy teljesen jó állapotban volt, de ezelőtt még nem beszélgetett madarakkal, s valahogy reményei szerint nem is volt tervében...
- Minden rendben van?
- Teljesen, régen voltam ilyen jól, jót tett ez a kis magány.
- Ebben nem vagyok annyira biztos.
* A lány fáradtan dőlt a keringő egyik oszlopának, ahogy figyelte a lándzsát, aki mintha talán a megszokottnál is öregebbnek és rútabbnak tűnt. Szánalmat érzett iránta, sajnálatot, keserűséget, ám leginkább szeretetet. Ellökte magát az épülettől, majd távozott egy kicsit, végül egy szelet kenyérrel visszatérve.
- Régen voltunk utoljára kettesben valahol, nincs kedved kilovagolni egy kicsit a határba?
* Ismét hallgatott csak a lándzsa, figyelve, ahogy a kismadár lerepült róla, s a földre szórt morzsákra vetette magát. Talán két percig meg sem szólalt, végül megtörve a csöndet, amit csak a távolban időnként morgó vihar távolodása zavart meg.
- Köszönöm, drága barátom.

33Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Pént. Feb. 03, 2017 1:30 am

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Nem egyszerű hat élményről egységes véleményt mondani, főleg nem ilyen későn, de azért teszek vele egy próbát. Eckbert egyszerűen fantasztikus karakter, ahogyan írsz szinte érzem a kohó illatát és a belőle áradó meleget, de a bor és a pipafüst szagát is. Nagyon szépen elevenedik meg a nagapja szemén át Hilde gyerekkora, és az a nagyon mély, nagyon erős szeretet, ami közöttük van. Ez leginkább a masni történetén látszott, de ott bújkált szinte minden mondatban. Eckbert szerethető, ugyanakkor vámpír létére végtelenül emberi, minden hibával együtt. A vámpírok életére vonatkozó részeken, és ahogyan az öreg kovács az emberekhez viszonyul kifejezetten jót derültem. Nagyon tetszett az összes, kivétel nélkül.

Jöjjön a jutalom! Imádok jutalmat adni, és ilyen sokat még sose adtam, nagyon izgatott vagyok:
600 tp és 6000 váltó

34Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Szomb. Szept. 21, 2019 5:43 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Heimkehr I.


A tűz mohó szenvedéllyel csókolta végig vállait, ahogy is a szoba tetejét tartó egyik gerenda mázsás sullyával a vállára omlott. Elképesztő, jéghideg fájdalom futott végig testén, emlékeiben egy pillanatra a hellenburgi kohó szénszagú parazsa éledt fel, ám hamar elhessegette azt, s megpróbált felegyenesedni, kezeivel szorosan a gerendába fogva. Egy rövid idő után képes volt félrelökni azt, amire is súlyos kövek és további gerendák zúgtak melléje.
– Nagyapa, merre vagy?! – kiáltott fel keservesen, s eszeveszetten figyelte, hogy az öreg lándzsa hol is pihent – Menekülnünk kell, ez a szárnya le fog dőlni a toronynak!
Őrülten kapkodott a levegőért, a forró füsttől pedig már most szédült, s pont oly hevességgel köhögött, mint a Hellenburg nyomornegyedében élő nincstelenek némelyike. A vér mindennél erősebben tódult zsibbadt agyába, s félrelökte a hordalékot, zavartan keresve a lándzsa impozáns alakját.

Szemei rázkódva pattantak ki, ahogy szinte lábra ugrott, s ösztönösen az immáron ágya szélén fekvő lándzsához kapott. Lélegzete szapora volt, s a kábaságban még érezte a testét szemtelenül nyaldosó lángokat, pedig semmi ilyesmi sem veszélyeztette már, kényelmes takarók közepette feküdt egy poros, de eredendően tiszta szobában valahol a Wasserrandi toronyban.
– Megint rosszat álmodtál? Nyöszörögtél, s izzadtál, mint egy démon a gyóntatófülkében... A szomszéd kutyája, mi? – valamilyen halk, recsegős nevetés tört fel a fegyver közeléből, ám az hamar elhalkult. Hangja komolyabb lett. – A tűz, igaz? Nem járja, hogy a lángoktól féljen egy Nebelturm. Kohóba születünk, lángba is kell vesznünk.
– Nem vagyok már hatéves. – közölte kedvtelenül, majd ujjaival végigsimította a képén terjeszkedő göcsörtös, szabálytalanul beforrt sebet. Gyenge, tompa fájdalmat érzett, még mindig lett volna hova gyógyulnia a sebeknek, pedig lassan két év telt el azóta, hogy ezeket szerezte. A Wasserrandi látogatása sokkal hosszabbra nyúlt, mint tervezte, s azóta az őt körülvevő világ is hatalmasat változott. Máig érezte bőrn az elégedetlen Úr dühét, ám hallotta is annak hangját, s tudta, hogy ez mind okkal történt. Látta a napokig tartó vad éjszakát is, mely oly sötét volt, hogy Franzisca vakult ordibálással zárta be szobájába… Aligha sejthette, hogy a torony lakói megveszve rontottak egymásnak majd, s hogy igazából pont emiatt lehetett csak biztonságban másoktól, de főképpen magától. Három álló napig fohászkodott az Úrhoz, szomjan, s étlen, hogy láthassa ismét a nap édes mosolyát bemászni a toronyablakon, de főleg azért könyörgött, hogy ne tépje fel az ajtót, s rontson neki az első ott álló személynek. Vért akart, szomjasabb volt, mint valaha… Csakis az ajtón lévő retesz volt akadálya, melyet bár könnyen levert volna, puszta léte emlékeztette arra, hogy pont úgy fogja vissza az emberség a benne rejlő bestiát, ahogy a kicsiny fémnyelv őt magát. Negyednapra végül mégis megvirradt, s a széjjel zúzott torony folyosóin a vérnél is édesebb nedűként fogyasztotta a hordókban álló dohos vizet, s azt a pár falat száraz kenyeret, melynél ízesebbet nem is evett életében. Újjá született, s tudta, hogy mit kell tennie. – A lángok, igen. Kevésnek híja, hogy a vesztem leltem, keserű sors lett volna ilyen banális halált halni.
– Leginkább kár lett volna meghalni… A halál az halál, legyen banális vagy sem. A magunkfajták megélik néha a két emberöltőt is, igazán pazarlás lenne elkótyavetyélni ezt az ajándékot. – egy picit hallgatott, majd keserűen folytatta. – Azt hiszem én vagyok a legszerencsésebb, nagyobb átkot kaptam bármelyikőnknél… De gondolom ez is része a nagy tervnek, vagy ha más nem, remélem.
– Isten útjai kifürkészhetetlenek, Nagyapa. – fáradtan lelökte magáról a takarót, majd levetette a szürkülő ingét, s az ágya melletti lavórban lévő illatosított vízzel mosdásba kezdett. Máig nem tudta megszokni, hogy itt még a mosdóvizet is rózsavízzel töltötték meg, bántotta orrát, de emellett már most nosztalgiát érzett iránta. Ez olyasmi, amit nem nagyon fog többet érezni Délen. Árultak ugyan efféle pacsuli dolgokat a népek, de úgy sejtette, hogy a parókia egész népe kacagott volna rajta, ha szagosan jelenik meg valahol, így kész volt hagyni, hogy az illat emlékké váljon. Keserédessé.
– Hiányolod a délieket? – szólalt meg ismét nagyapja. – Ők biztos hiányolnak. Kíváncsi leszek, hogy miként is festhet most a város, az égés biztos elérte azt is, ennyi idő alatt nem kéne lábra állnia az épületeknek. Úgy hallottam viszont, hogy a nagytemplom ép maradt.
– Tőlem akár le is dőlhetett volna, fennhéjázó és túlontúl magas is. Sokkal jobban kedvelem a kisebbik templomokat az alsó negyedekben. Őszintébbek. – csöppet elhallgatott, majd végül magára húzta hófehér váltóingét. Felesleges volt az utazásra ilyesmit hordani, úgy is beszürkül, de valamiért úgy érezte, hogy a tiszta ruhát csak a saját lelke kívánta, nem az esemény. – Akárhogyan is, a nagytemplom a város jelképe, ha másért nem is, emiatt kár lenne érte.
– Mondjon amit kíván az ember, de egész művészi építmény. Magas is, takaros is, látszik, hogy vámpírok emelték végül. Ember ilyet nem nagyon épít. – szólt nagyapja némi alaptalan büszkeséggel.
– Pont ez az… Túlzottan szép, a forma eltereli a figyelmet a szerepéről. Mára egy bástya lett a déliek szemében, de nem azért, mert Isten szent háza, hanem mert egy batár nagy épület, ami mellesleg díszes is. De ezt talán nem is fogod megérteni, nem vagy déli. – csöppet kóstolgatta a szót, majd felöltött egy kékes, lábszáránál vágott ruhát. Pár pillanatra a vízre pillantott, majd lassan elkezdte öltözékére rávenni Eisenfield szárnyait. Oly régen viselte már a rendes felszerelést, hogy lassan el is felejtette, hogy mennyire könnyű volt a vért… Bár, valahogy most mégis súlyosabbnak érezte, mint valaha. – Éassan én se vagyok benne biztos, hogy mit is jelent délinek lenni.
– Azt hiszem kását enni a teli éléskamra mellett, s arról szitkozódni a testvérek körében, hogy a nyamvadt északiak biztos bélszínt zabálnak a dekadens lakomáikon.
Erre még ő maga is felnevetett, majd lassan pakolni kezdte a holmijait. Nem sok csecsebecsét szedett itt össze, ahogy jött, úgy távozik, pár könyv, s a súlyos tudás mellett. Sokat tanult a világról, de még többet az emberekről. A Neulanderek világa egy érdekes kitérő volt számára, de úgy érezte, hogy ha bármit is el akart érni, a saját világrendjének megfelelően kellett ezeket a tanulmányokat kamatoztatnia. Ez volt pedig a tanulmányainak igazi utolsó leckéje Franciskától, melyhez még igen sok gyakorlásra volt szüksége, s őszintén most úgy is érezte, hogy talán soha sem lesz képes rá. Mi volt egyáltalán a világrendje, mi volt egyáltalán a célja? Lesz-e még helye Hellenburgban a hatalmas változások után? Csupa válasz nélküli kérdés, s még oly sok kérdés nélküli vegyes érzés… Zavarában csak nevetett.
– Hiányozni fog a város. Olyan furcsa úgy járni-kelni, hogy nem fordulnak felém ítélkező szemek. Áldottak legyenek a déliek, mert otthont adtak egy otthontalan rémnek, de sosem éreztem azt, hogy szerettek volna… Itt oly keveset éltem, s mégis szeretve éreztem magam. – nagyon sóhajtott, nem volt közel sem biztos benne, hogy ez nem csak a Neulanderek jólneveltségéből adódott, vagy talán abból, hogy vendég volt. – Mondjuk Oswaldot hiányolom, amióta a világ megváltozott, oly nehéz leveleket eljuttatni, ki tudja, hogy jól van-e.
– Nem félteném különösebben, keményebb kell az Úr haragjánál, hogy von Bertoldnak baja essen.
Halkan pakolta tovább a kevés cuccait, majd lassan megtorpant, ahogy felemelte a Franziskától kapott verseskötetet. Lapozott benne párat, s végül egy névtelen alkotáson futott végig a szeme. Elolvasta azt, majd lassan behajtotta a könyvet, s végigsimította a kötet gerincét, csak úgy, ahogy azt a tanítója is tette. Már elbúcsúzott tőle tegnap, de valahogy még mindig úgy érezte, hogy a nő rejtőzködött előle, hogy nehogy véletlen mégis találkozzanak. Illemtanár létére meglepően szégyellős volt, s valamiért úgy érezte, hogy legalább olyan nehezen viseltetett saját érzései iránt, mint amilyen nehezen állta az ellenkezést. Édes emlék lesz élete végéig az a pár év, amit itt töltött. Talán el is fog látogatni ide, ha úgy hozza a sors.
– Te szeretted az itteni létet, Nagyapa? Tudom, hogy nem szórakoztatott annyira a vámpírok társasága, mint az iszákos népeké, de mégiscsak érdekes lehetett egy kissé a fajtársakkal társalogni. Hasonlítsunk bármennyire is, az emberek másak… Fiatalabb nép, jobban sietnek. – halványan elmosolyodott, majd eltette batyujába a könyvet is, s nekiindult, hogy elpakolja a további kacatjait, kezdve az innen kapott ruhákkal, s végül szépen lassan felsorakoztatva mindenféle dísszel. Ott volt a tárgyainak listájában az a madaras nyakék, melyet még valamikor régen kapott attól a furcsa sötételftől… Neil, vagy mi volt a neve? Végigsimította azt is, majd menten utána a kis csecsebecsét, amit a Nebelturm barátosnéjától kapott, Eiryntől. Rövid volt kapcsolatuk, ám annál érdekesebb társaságnak bizonyult, s szerfölött bánta, hogy nem találkozhatott vele a Dornburgok tornyában történt borzalmas esetek után. Az egész időszak egy merő katyvasz volt a fejében, azt se tudta, hogy egyáltalán hogy jutott onnan le, csak a borzalmas robaj rémlett számára, s végül a vérfagyasztó, elképesztő pusztulás. A további emlékképek már Hellenburgban kapták el, ahol az Ispotályos épületben kelt fel némi elképesztő sötét fejfájással. Valami megérintette ott a toronyban, valami olyan, amitől máig rázza a félelem a sötétségben. Menekülnie kellett a kudarca elől, s végül ez tűnt a legjobb döntésnek, hogy aztán az egyház és Hellenburg hasznos tagjaként térhessen vissza a városba. Nagy levegőt vett, majd halványan elmosolyodott, s felkötötte a mellvértje nyakára azt a bizonyos nyűtt kék masnit. Megigazgatta kissé a víz színét figyelve, majd szépen felnyalábolta azt batyunyi cókmókot, levéve szobájának ajtajáról az odabiggyesztett szalmakalapot. Szétrágta már azt az idő, de egy utazásra még talán pont tökéletes volt, s végül is hadd röhögje hát még egyszer utoljára a parasztként távozó Hellenburgi Nebelturmot Wasserrand.
– Majd akkor utalj te a fiatal népekre, ha nem huszonöt nyaras vagy, te bakfis. Induljunk, halálosan untat ez a vidék, egyetlen zsíros csecs sincs a Neulanderek között, szép déli menyecskéket akarok látni.



A hozzászólást Hilde von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Okt. 02, 2019 1:02 am-kor.

35Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Szomb. Szept. 21, 2019 5:48 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Heimkehr II.


Hellenburg terebélyes kapuja úgy állott a távolban, mint egy hatalmas tátott száj. Falát máig fedte jó pár helyen a szurkos feketeség, melyet még oly régen okádott reája a Jóisten haragja. Távolról is megmondta volna, hogy élt már jobb időket a város, ám valahogy borzalmasan boldog volt, ahogy figyelte lassan közelíteni a szikár köveket. Kohle patkói ütemesen kopogtak a földön, ő maga pedig kissé fájlalva mocorgott a nyeregben. Nem sokat volt lehetősége lovagolni az utóbbi években, csak néha-néha vitte el egy pár órára hátasát, lába belső fele pedig elszokott az efféle hosszú utaktól. Már első nap tudta, hogy baj lesz ebből, de mi mást volt tennie, kenegette minden árokzsírral a kivert combjait, s imádkozott, hogy mennél is hamarabb szokja meg ismét ezt a kegyetlen csapást. Ideje is volt a dolognak, a vidék nagyon megvadult, s ha vissza is kerül a régi posztjára, sokat fogja majd utazni a délvidéket, veszélyessé vált a térség, ezt már most érezte. Éjszakánként mindenféle bestiák zajától volt hangos a határ, az elhagyatott falvak pedig az egyértelműnél is jobban jelezték, hogy mennyire is mostoha állapotban volt a hátország. Egyik éjszakát egy üres istállóban töltötte Kohle társaságában, ám a hajnali órákban olyan veszett, gurgulázó csaholás hangját vélte felfedezni, hogy menten bevágta a lándzsát az kapu elé. Nem tudta, hogy mi az kint, de hogy nem kutya, abban is igen biztos volt. Szerencsére valahogy megvirradt, s a sátányfatty eltűnt a környékről. Aznap egészen sokáig ügetett a lovával, nem kívánta esetleg ismételten köszönteni a lényt, bármi is lehetett. A legfurcsább mégis az volt, hogy a vidék mennyire megüresedett, az út, ahol haladt, a királyi utak egyike volt, s mégis alig találkozott rajta kereskedőkkel, pedig erről a környékről nagyon gyakran jártak Hellenburg felé, érintve Wilburgot. Az utóbbi település egyébként szerencsére többnyire egy darabban volt. Csak úgy mint minden mást, ezt is megtépázta a Harag Napja, de emellett a lakosság többnyire épnek tűnt, mi több, első látásra talán úgy is gondolta, hogy idegyűltek a környező kisebb tanyákról. Nem sokat csevegett a helyiekkel, bár, azért a kocsmában hallotta, hogy a nyulak a szokásosnál is több kárt okoznak a vetésnek, arról nem beszélve, hogy valamilyen Gustavus Rexnek becézett óriási vadkan is rombolta az őszi termést. Hála az Úrnak, a vidéken ettől függetlenül még mindig jó adag volt a híres Wilburgi véres kolbászból, amiből aztán olyan disznó módra dorbézolt még aznap, hogy az éjszaka közepén el is kellett hagynia a szobáját, az ólba okádva, minden olyat, amit már nem nagyon bírt a gyomra. Most is pont ugyanezt az émelygést érezte, ám igen más okból: egész nap azt várta, hogy mikor emelkedik majd ki Hellenburg szép fala a vidékről, ám most mégis rettegett az idegtől. Lassan, jelzett a lovának, aki meg is torpant.
– Mi történt? Tán ott felejtettél valamit Waserrandban? Ne habozzunk, igen találkozhatnékom van a többi vén finggal, ha még élnek egyáltalán. – valamit motyogott még a fegyver, majd ismét megszólalt. – Egész úton ezt vártad, most miért habozol?
– Rég láttam ilyen szépet. A lemenő nap úgy öleli magához az őrtornyokat, akárcsak a hegy a patakot. Vajon mi vár a falak mögött? – nagyot sóhajtott, s végigsimította lovának nyakát. – Áll-e vajon a nyomornegyed? Hát megvan-e még az a ocsmány bordélyház?
– Oswald kacagni fog, ha meghallja, hogy mennyire ékesszóló lettél az utóbbi években. – a fegyver habozott egy csöppet, mintha csak sóhajtani próbált volna, bár tüdő nélkül nehéz volt. – Ami leégett, leégett. A fémnek is tűz kell, hogy mestermű legyen belőle. Az olcsó vas szennyes marad, használhatatlan lesz, de a tiszta fémeket csak megedzi, s attól lesznek igazán erősek. Dél a lehető legtisztább fém.
Szótlan bólintott a nagyapjának, s tovább figyelte a sápadt fényekben táncoló falakat. Rossz érzése volt, tartott tőle, hogy ha belép Hellenburg kapuin, csalódni fog, esetleg azt látja, hogy ez már nem az a város, melyért oly forró szerelem lángolt lelkében. Hellenburg volt dél puritán ékköve, Hellenburg ékköve pedig a benne lakók csillogó szeme, s a hit, mely elevenen átjárta annak ősi, macskaköves utcáit.
– Ismét igazad van, ez már nem az a Dél, amit én ismerek, de Dél csakúgy. Nem fog megváltozni annyira, hogy ne ismerjem fel a benne lévő arcokat. – óvatosan meglapogatta lábával Kohle oldalát, amire is a ló fújtatott egyet, s lassú léptekkel megindult a lemenő nap fényében fürdő város felé – Ha pedig igen, hát én is megváltozom.
– Jól hallottam, hogy elismerted, hogy igazam van? – a lándzsa halkan nevetésbe kezdett.
– Tudod, hogy el szoktam ismerni, ha bölcs vagy. – ő maga is elmosolyodott kissé, s levette a szalmakalapot a fejéről, hátrasimítva hosszú, zsíros haját. Kezei végigszaladtak az arcán lévő forradásokon, picit ki is rázta a hideg, de nem szólt, csak figyelte a várost.
– Azt is, ha bolond, nemde? – kérdezte a hang továbbra is nevetve.
– Ez a gyermek dolga, nem? Hogy tanuljon a szüleitől, de csak a jót, a botorságot nem. – válaszolt, ráakasztva a szalmakalapot a ló nyergéről lógó kampóra.
– Azt hiszem neked is jót tett a kor. – fejezte be végül a hang, majd lassan, csöndbe burkolózott.
Kurtán bólintott csak, majd lassan ringott a nyeregben, szótlan figyelve a várost.

A kapuban két fiatal, pattanásos képű suhanc állt, kezükben ócska lándzsákkal. Megállott előttük, s röviden figyelte őket. Rendes ifjaknak tűntek, akik büszke déliként álltak itt, ám mégis aggodalomra adott okot, hogy efféle gyermekek voltak Hellenburg városi őrségének erős emberei helyett. Savanyúan biccentett nekik, ők is bólintottak, ám karjukkal rövidesen megállásra intették. Jelzett hát a lónak is, majd kihúzta magát a két férfi előtt.
– Áldás, békesség, urak! – kissé meghajtotta a fejét a két suhanc előtt, akik maguk módján utánozták a gesztust.
– Istené a dicsőség! Merre tart a hölgy? – kérdezte a férfi, s levetette magáról a sisakot. Hosszú, varkocsba fogott szőke haja volt. Talán 17 esztendős lehetett.
– A városba. – válaszolt kissé meglepetten, többnyire egyértelműnek érezte a választ, pláne, miután a kapuban állt.
– Lassan esteledik, nem engedhetünk már be senkit. A falon kívüli településen található több fogadó is, ott meg tud szállni az éjjel. – a férfi fegyverével a nem messze lévő épületek felé intett.
– Még nyitva a kapu, csak nem lesz belőle probléma, ha esetleg még gyorsan bejutok? Hellenburgi vagyok. – halványan elmosolyodott a férfiakra. Sajnos nem volt máig sem túlzottan bizalomgerjesztő a mimikája, de talán egy kissé jobban megtanulta uralni az érzéseit, mint régen.
– Sajnálom, hölgyem, nem engedhetem. Csakis sürgős ügyek kapcsán jöhet be. – válaszolt ismét a férfi.
– Ez pedig nem tűnik annyira sürgősnek. – toldotta meg a társa, aki továbbra is viselte a sisakját.
Picit figyelte a két férfit, majd megvonta a vállát, s elmosolyodott. A ló oldalán lógó kopott barna táskához nyúlt, majd lassan matatni kezdett benne. Egy fa tokot vett ki, amiben végül egy sárgult pergament volt. Kitekerte a szinte szakadozóban lévő dokumentumot, s nyújtotta a két férfinak. A zsinatelnöktől kapott menetlevél volt, a férfi betűit viselte. Nagy becsben tartotta ezt, utolsó emléke volt Esronieltől.
– Ez talán kissé meggyőzőbb a hovatartozásomról, urak. Van akadálya, hogy belépjek? A zsinatelnök állította ki, még régen. – várakozóan figyelte a két férfit, akik figyelték egy kissé a papírt.
– Nem tudunk olvasni, de a pecsét rendben van. Isidore Bose emberét természetesen nem utasíthatjuk vissza. – felet végül a férfi, s visszanyújtotta a dokumentumot.
– Isidore Bose? Még von Himmelreich írta a dokumentumot, mikor élt. Ez a bizonyos Isidore lenne az új zsinatelnök? – kissé elgondolkodott, ahogy elrakta a papírokat. Olyan nehéz volt kimondani, hogy a zsinatelnök elhalálozott, pedig már régen tudta ezt. Még a kísértetszigeteknél veszett a tengerbe. Banális halál volt, nem hőshöz illő, de az élet már csak banális, s a hősök ritkán kapják meg a hőshöz illő halált… A halál pedig már csak halál. Ezt nagyapjától tanulta.
– Így van, hölgyem. Sok dolog történt itt Délen mostanság, érdekes lesz ismét felfedezni a várost. A Harag napja nem feltétlenül hagyta sérülések nélkül az öreglányt… De szerencsére azok az építős vámpírok besegítettek a nagyobb károk kezelésébe. – a két férfi kihúzta magát, egymásra pillantott, majd kurtán bólintott.
– Jó szerencsét! – szólt még a két férfihez, majd lassan ismét elindult a lóval, átlépve a kapu sötétjét. A nap már csak nagyon halványan mosolygott le reá, s alig érezte annak simogatását. Hűvös volt, a levegőt pedig a lószar szaga töltötte be. Fintorodva nézett körbe, képén savanyú mosollyal. Az épületek valóban hordoztak némi vámpír vonásokat helyenként, de szerencsére mellettük megpillantotta a régi módon vigyorgó fogadót is, mely szinte rögtön a kapu mellett állt. Nagy levegőt vett, s ahogy elhaladt a fala mellett, kezével végigsimította annak oldalát. Poros volt, de kormos már nem. Halványan elmosolyodott, majd tovább léptetett.
– Úgy térek vissza hozzád, szép Hellenburg, ahogy a tékozló fiú tért az atyjához. Szégyennel, mert saját jussomat kértem a Neulanderek földjén, miközben te magad itt szenvedted az Úr jogos haragját. Veled kellett volna lennem, hogy eleven bástyád lehessek a lángoló forróságban, de ehelyett távol voltam tőled, s nem hallottam kiáltásod. Íme, most már itt vagyok, panaszold el hát nekem azt, mit átéltél. Mutasd meg kacskaringós utcáiddal, hogy mit is szenvedtél, s hadd meséljen majd a város temetője a holtakról, akik kevésbé voltak szerencsések. – halványan elmosolyodott, majd szipogott egyet – Az Úr mindenkihez beszél, csak hallgatni kell őt. A sötétség közepette hozzám is beszélt, s elmondta, hogy a sorsom, hogy faladban legyek a tégla. Az egyik tégla. Meséld hát, Hellenburg, meséld, hogy mit éltél át azokon a sötét napokon.
A ló patkója halkan, ütemesen kopogott a macskaköveken, s lassan azon kapta magát, hogy szemeiből szivárogni kezdtek az öröm szemtelen könnyei. Otthon volt. Hazatért.

36Hilde von Nebelturm - Page 2 Empty Re: Hilde von Nebelturm on Szomb. Szept. 21, 2019 11:46 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
Mesélő
Mesélő
To be continued...

Már csak ez hiányzott a végéről. Kíváncsi voltam nagyon, hogy hogyan sikerül feldolgozni ezt a rengeteg mindent, de így hogy elolvastam azt kell mondjam, okos ötlet volt ezt az élményt megírni mielőtt belevágtál volna bármi egyéb játékba. Kiváló módja, hogy Hilde lépést tartson az eseményekkel és remek támpontot is adott, miként is viszonyul a mostani eseményekhez és a jövőben történtekhez. Ez pedig minden ami kellett. 200 TP és 2000 váltó jár a két élményért természetesen. Most pedig irány meghódítani a világot!

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.