Magánküldetés: Kicsi világ idegen mindenüve

- Nem csak hogy kielégítőt, de roppan figyelemfelkeltőt is. Azok ellen a banditák ellen, pont egy elborzasztó harcosra lenne szükségem. – közelebb léptem hozzá és jobb tenyerem szelíden felé nyújtottam. – Én roppant mód értékelném, ha újból fegyvert ragadna. Ha nem is a legnemesebb célért, de egy jó célért.
Nem voltam biztos benne, hogy felhasználjam e magamat, mint alanyt a zsarolásra, hiszen a férfi nem mutatta semmi jelét, hogy érdeklődne irántam. Vagy csak az én figyelmemet kerülte el… nem akartam kockáztatni. Így nem maradt más, mint az empátiájának elnyerése.
Empátia… Micsoda értéktelen szó, melynek igazi jelentésére Leikhanut tanított meg.

A férfi erősen elgondolkozik. Úgy tűnt, hajlandó beadni a derekát, ám valami miatt hezitált, kétségei voltak. Nem is habozott megmondani, mi zavarta annyira.
- Ez igazán megfontolandó. Egy kardot felemelni bármikor tudnék...ám... - mondta, ahogy óvatosan közelebb lépett Syeléhez, aztán a fülébe suttogta - Ami a varázslataim illeti, az én mágiámhoz véráldozatra van szükség. Emberből kell étkezzek hozzá. Nem tartom becstelennek, de a falu valószínűleg nem tűrne meg, ha ezt tenném. Érti már a problémát, kisasszony?

- Én egy cseppnyi problémát nem látok benne. – jelentettem ki őszintén, majd halkan hozzátettem. – Amíg a falu népe nem tudja meg, addig nincsen belőle probléma. Nem igaz?
Két lépés visszaléptem, majd újból felé nyújtottam a jobb kezemet.
- Én még mindig úgy gondolom, hogy ön lehet ugyanúgy a falu hőse, mint az enyém. Az én nevem Syele Wilder és megtisztelne, ha mellettem vonulna harcba.
Igyekeztem a lehető legtöbb magabiztosságot sugározni, hisz amilyen mézes szavakkal játszottam, majdhogynem biztosnak véltem, hogy a férfit megnyertem magamnak. Hiszen esélyt adtam neki. Egy igen nagy esélyt, hogy megcsillogtassa tudását és elnyerje az egész falu elismerését. Ki ne akarna hősként tündökölni mások szemében?!

Az idegen meghökkenve nézett vissza Syelére. Tiszta döbbenet lett úrrá az arcán, meg sem próbálta titkolni, mennyire nem erre a válaszra számított. Más embernek könyvelte el Syelét, olyannak, aki az ő aljas rituáléi láttán meghátrálna. Nem várt sokat vele, hogy döbbenetének hangot is adjon.
- Felfogta maga, miről beszéltem az imént? Azért, amit tettem, a hóhér bárdja a legkisebb vezeklés. A pokol tüzében ég az örökkévalóságig, aki ilyet mer tenni. Érti kiskegyed, micsoda súlya van ennek a rituálénak.
A többi legény, akik ott dolgoztak kissé óvatosan fülelve fordították a fejüket a páros irányába. Bár látszólag nem tudták, miről beszéltek, a titokzatos nyálú idegen felemelt hangja felkeltette az érdeklődésüket.
- Kin ne akarna hőként tetszelegni...na de mégis milyen áron?! Mégis hogyan pusztíthatná, el a gonoszt, ha közben én magma válok azzá? - fejtette ki logikáját tömören és világosan, hogy Syelé megértse, mi miatt akadt ki ennyire. Látszott rajta, arra számított, hogy a lány visszavonja a szavát és tovább áll. El sem tudta képzelni, hogy valakinek ezek a feltételek megfeleltek volna.

Leeresztettem a kezemet, nem vártam tovább, hogy megragadja. Nem éppen úgy reagált, ahogy elvártam volna. A pimasz! Én itt töröm magam, ő meg csak önmaga problémáival van elfoglalva…
- Nem attól lesz gonosz az ember, amit tesz! – jelentettem ki, miközben erősen megvetettem a lábaimat az üzlethelyiség padlóján. – Minden azon múlik, miért teszi! Ha ön fél az erejétől, akkor csak mondja azt! Akkor ne használja! De én hiszek benne, hogy ön lehet még hős.
Nem is figyeltem a többi férfira, hisz célom eléréséhez lényegtelenek voltak. Csak az előttem lévő férfira figyeltem. Csak a szemeit fürkésztem. Roppant megnehezítette a helyzetemet és én ezt roppant nem értékeltem.

A férfi hosszasan gondolkozott. Látszott rajta, hogy erősen töprengőbe ejtették Syele szavai. Végül megfordult, majd hidegen ennyit felelt.
- Örömmel segítek. De nem fogom azt a rituálét használni. Ne aggódjon miatta, kardot anélkül is tudok emelni. - mondta tömören - Csak szóljatok, amikor indulni akartok. Nagyjából egy óra időre van szükségem, hogy felkészüljek. - a hangja komor volt, sötét, bosszú, valahol talán ingerült is, mintha próbálná nagynehezen megőrizni a hidegvérét.
Ám rituálé ide vagy oda, Syelének sikerült meggyőznie.

- Napnyugtakor jöjjék el az ivóba, fegyverestül. Ott megosztom önnel a terveket. – mondtam kedvesen mosolyogva, majd a többi férfi felé fordultam és udvariasan elbúcsúztam tőlük.
Következő utam a szolgabíróhoz vezetett. Ha több katonaviselt legény is van ott, talán nem csak azt leszek képes elcsábítani egy jó kis mészárlásra, aki olyan különc… De még is milyen különc? És miért nem mondta el pontosabban az a nyavalyás, hogy kit kell megtalálnom? Irritáló! Mennyi nyavajás kört kell nekem futnom, holmi eldobható bizalomért?

A falu szolgabíróját nem volt nehéz megtalálni. A legmagasabb kéménnyel büszkélkedhetett a portája az összes ház közül. A falu bírája, bár nem lehetett túl tehetős, egész biztos nagyszámú csilingelő váltót tehetett zsebre munkájának hála. Jól lehett ezt látni a magas kerítésen, melynek pilléreit kőből építették meg. Közte nagy kapu állt, majd olyan magas, hogy ne tudjon senki se átnézni feltette. A kaput díszes faragás ékesítette, a közrendbéli emberek aranyfüstje. A kapu előtt egy poroszló is állt, vastag, fekete ruhában, melyet egy bőr sisak egészített ki. Kezében egy lándzsát tartott, arra támaszkodva állt őrt a kapu előtt.
- Adjon Isten! Milyen ügyben érkezett? - kérdezte meg Syelét, amint a kapu elé ért.

- Szép napot! – köszöntem vissza mosolyogva, tisztes távolságra megállva a tagbaszakadt alaktól. – Úgy mondták a suszternél, hogy a szolgabírónál jó pár katonaviselt legényt találhatok, és úgy látom nem tévedtek. A nevem Syele Wilder, és azért jöttem, hogy fegyveres katonákat kölcsönözzek.
Bemutatkozásomkor ösztönösen leporoltam nadrágomat, hogy javíthassam a kinézetemet, az összhatás kedvéért. Vajon melyik embert kell pontosan meglelnem? A suszternél nem volt túl nehéz, hiszen a férfi egy cipőt rágcsált, de az nem jelenti azt, hogy itt is hasonlóan könnyű dolgom lesz.

A harcos kissé zavarba jőve a hízelgés hallatán elgondolkozik. Nem volt meglepő, mgé sosem érkezett senki sem a kapu elé ilyen kéréssel. Távol volt ez a vidék a folyómenti csatáktól, így csak nagyritkán hordták körbe a véres kardot a falvakban. Nem is volt hajlandó bármiféle konkrétumot mondani, helyette csak óvatosan kinyitotta az ajtót.
- Mifelénk a vigyázásra is kevés a harcos, nemhogy háborúskodásra. De erről a bíró úrral tud kegyed alkudozni. - mutatott befelé a portára, ahogy megindult.
Odabent tágas udvar, s gondosan rendezett kert fogadta Syelét. Nem volt úr a falu bírája, ám a szegény, parasztias díszítőelemek, faragványok, kőhalmok kellően otthonossá tették a házat. A ház mellett istállót is lehetett látni, s a vályogból épült falak frissen voltak meszelve télre.
- A bíró úr minden bizonnyal a kert hátsó felében ül, ott szokott dolgozni. - magyarázta éppen a katona, ahogy átvezette Syelét a házon.
A falu bírája tünde volt. Jellegzetes tünde vonásai voltak a hosszúkás arc, hegyes füles. A haja rövid volt, noha nem volt befonva, helyette körben lógot a füle magasságában minden oldalt, talán csak a homlokát leszámítva, ahol óvatosan oldalra fésülte. Szőke haja mellé furcsállóan hatottak vörösesbarna szemei, talán felmenői közt lehetett egy-két ember is. Könnyen felismerhető tollas kalapot viselt, kör alakút, egyetlen egy kakastollal a karimájába tűzve. Asztala mellett egy írnok és egy katona álltak, ők segítettek neki, hogy dokumentumokat írt, s olvasott át.
- Bíró uram! - köszönt neki a harcos, ahogy óvatosan fejet hajtott.
A bíró intett neki, hogy kezdjen mondandójába.
- Bíró uram, ez a lány most érkezett, s harcosokat jött kérni a falutól.
Nem kis meglepettség ült ki a kinn tartózkodók arcára. Ám a tünde férfi tapasztalt, sokat látott ember volt. Gyorsan maszkírozta el meglepettségét, s óvatosan legyintett egyet.
- Köszönöm. - felelte tömören - A nevem Brigitte, falvam bírája már lassan negyedik esztendeje. - mond, ahogy illedelmesen felállt és szemügyre vette a lányt - Felelj, lányom, kinek a szavát hozod, aki katonákat kért seregébe? - tért rögtön a lényegre, követnek nézve a mit sem sejtő Syelét.

Mily csodálatosan ostobának festett a hegyes fülű. Mosolyognom kellett tőle, ám látszott rajta, hogy nem szeretné idejét vesztegetni. Gyorsan a tárgyra kellett hát térjek és tisztes kiállással megválaszolnom a kérdését… Ettől a gondolattól forgolódni kezdett a gyomrom…
- Magam szavát hoztam bíró uram és magam mellé kívánnék katonákat kérni. Fejembe vettem ugyanis, hogy a települést zargató banditákat eltapossam. – hangom igyekeztem a lehető legkomolyabbá tenni, még cseppet mélyebbre is engedtem, hogy meggyőzőbbnek hangzódjon.

A bírót nem nyűgözték le túlságosan szavak. sőt mi több, gyanakvó, óvatos szempárral figyelte Syelét. Látszott, valami nagyon nem tetszik neki benne, s ennek nem is volt rest hangoz adni. A bíró felállt a helyéről, majd kissé közelebb lépett hozzá, hogy alaposabban szemügyre vegye.
- S ki vagy te, hogy ilyen kérést adsz át szavaiddal? Királyi sarj? Vagy tán egy főúr nagyravágyó lánya, aki apja háta mögött akar magának hírnevet szerezni? - nézett mélyen a szemébe.
Tekintete lefelé irányult, ahogy lentről felfelé még egyszer megvizsgálta a jövevényt.
- És nem tűnsz hadviseltnek sem. Olyan kezébe adjam harcosaim életét, kinek vajmi tudása van a csatatérről? - kérdezte, Syeléhez hasonló büszkeséggel és elszántsággal.
Látszott rajta, bár a szavaiban főurat feltételezett, rangban maga alattinak tartja a lányt.
- Remélem legalább egy magyarázattal tudsz szolgálni. - kulcsolta össze a kezét zárszóul.

Dacosan néztem fel a férfira, ahogy végig pörögtek a kérdések a fejemen, majd mint egy igazi nemesi család sarja, kihúztam magam, hogy családom becsületét megóvjam!
- A Wilder család egyetlen leánya vagyok. Családom a Braunspitz-hegység lábánál élt, egészen a vörös éjszakáig. Azóta a nem létezik Veronián a Wilder család. Valóban, nem vagyok királyi sarj, sem egy főúr szeme fénye. Egyszerű nemesi leszármazott vagyok, aki két kezével küzdött meg azért, hogy megélje a holnapot. – a hatásszünet kedvéért vettem egy mély levegőt, mintha a könnyeket akarnám visszafojtani, majd folytattam. – Annyi gonoszságot láttam már, amennyit nem szabadott volna, hát ne gondolja kend, hogy magamnak kívánok hírnevet szerezni! Az igazságtalanságot és a félelmet akarom eltüntetni. Ehhez kérem a segítségét.
Oly remek alakítást nyújtottam, hogy legszívesebben még meg is hajoltam volna. Legalább is én úgy éreztem.

A bíró nem lepődött meg. Pontosan ilyen válaszra számított. Kihúzta magát, s közelebb lépett Syeléhez, ahogyan mélyen a szemébe nézett.
- Hát alaposan vésd az eszedbe te lány. Nem rántunk kardot minden idegen óhajára, s rohanunk vesztünkbe minden fenyegetés láttára.
Szusszant egy nagyot, ahogy kissé hátrébb lépett, hogy adjon egy kis teret a lánynak levegőt venni.
- Fogadd részvétemet a családodért. De tanulj is az ő hibájukból. Néha bölcsebb dolog meghúzni magad, s elfogadni, hogy van olyan gonosz, melyhez erőben nem tudsz felérni. - vett fel egy kellemesebb, kevésbé szigorú hangnemet.
Gondolkodott egy keveset, körbenézett, próbált reakciókat látni katonái és udvaroncai arcán. A legtöbb ember együttérzően sajnálta Syelét, mások aggodalmas fejet vágtak, néhányan szkeptikusak voltak. Vegyes érzelmeket hívott életre a bemutatkozása.
- Ha félted a bőrödet míg utazol, abban talán tudunk segíteni. De az ember karja véges, van ahová egyszerűen csak nem érünk el. - mondta az ajánlatát, körbemutatva a harcosain.

Válaszát hallva megpróbáltam harag helyett szomorúságot és csalódottságot festeni az arcomra. Volt értelme annak, amit mondott, ám nem igazán segítette előre a célomat. Ugyanakkor nem végezhettem ki itt helyben, hiszen a körülöttünk álló legények bármelyike félbetörhetne, ha akarna.
A feltételezés pedig, hogy félteném a bőrömet, nem csak hogy ostoba volt, de egyenesen sértő! De a segítségét legalább felajánlotta, amely egy kis győzelem volt a részemről.
- Miféle segítségre számíthatok, amennyiben saját testi épségemet félteném az úton? – kérdeztem a férfitól, óvatosan, miközben azon gondolkodtam, miféleképpen csavarhatnám tovább hazugságomat, hogy előnyösebb helyzetbe kerülhessek.

A tünde úr elégedett, győzedelmes biccentéssel foglalt ismét helyet. Szilárd meggyőződése volt, Syelét sikerült valami tragikusról lebeszélnie, valami olyan cselekedetről, amivel csak a vesztébe rohanna. Büszke volt magára, boldog volt, hogy így tett, s úgy érezte, ezzel segített egy elveszett léleknek, aki a helyét keresi a világban.
- Kíséretet tudunk adni a vármegye határáig. Ám nem díjtalanul. - szögezte le rögtön az elején - A szolgálat árát meg kell fizetni. Természetesen...hajlunk az alkura, amennyiben szűkölködsz, akár le is dolgozhatod a szolgálat árát. De cserébe garantálni tudjuk, hogy nem esik bajod, amíg a mi szántóink közt járod az utakat. A harcosaim nagy része hadviselt katona. Többen tudnak térképet olvasni és irányt lesni a csillagokból. - tette hozzá, hogy kellő részletességgel számoljon Syelének be.

Előrébb léptem, hogy közelebb állhassak az asztalához, miközben körbenéztem a közelben állókon. Benyúltam utazó köpenyem alá és kiemeltem az erszényemet, hogy megszámoljam csekély vagyonomat. Háromezer váltó elég volt arra, hogy ne aggódjak a szállás és étel miatt. De vajon egy harcost is ki tudok bérelni belőle anélkül, hogy nélkülöznöm kellene a közeljövőben?
- Remek dolog, hogy ily jól tanult emberei vannak kendnek. Természetesen megfizetem a szolgálatot, amennyire tőlem telik. Azonban ön jobban ismeri az embereit, mint jómagam, így had kérdezzem meg, kit javasolna?
*Nem bízhatod másra a döntést! Te jobban tudod, kit keresel.* hangzott gondolataim között egy ideges nő rikácsolása, amelyet kénytelen voltam lenyelni. Ha kezemben akartam tudni a hatalmat, akkor engednem kellett, hogy másoknál legyen az irányítás. Hogy megbízzanak bennem. Nekem erre volt szükségem. Bizalomra.

A szolgabíró tünde elégedetten bólintott egyet.
- Nagyszerű. Nem fogunk sokat felszámolni a szolgálatért. Néhány száz váltó bőségesen megteszi. Nem vagyunk mi uzsorások.
Végignézve embereim, a szolgabíró felállt, majd körbejárta Syelét. Kellett neki egy kis gondolkodási idő, mire választ adott.
- Van két emberem, akik gyakran járják a vidéket. Kereskedőket szoktak kísérni. Mindkettejük kiválóan tud térképet olvasni és tájékozódni a csillagok alapján. Harcosnak sem kutyaütőek, egyikük talán még egy kóbor lovaggal is fel tudná venni a versenyt. A nevük Manfred és Talia. Ha kell, azonnal küldettek értük. Vagy elég csak megmondanod, hol keressenek, s mikor, s ott lesznek. - mondta barátságosan a tünde, ahogy visszaült a helyére.

- Örülnék, ha saját szemeimmel is láthatnám az ön jelöltjeit. – jelentettem ki magabiztosan, hisz nem voltam hajlandó olyanért kiadni több száz váltót, amit nem is láthatok, vagy érinthetek. Tudnom kell, milyen embereket kaphatok magam mellé. – Ne aggódjék, nem sietek semerre alkonyatig. Addig is, míg megérkeznek, tudna esetleg róluk mesélni kicsit részletesebben? Miféle emberek ők? Jól képzettek lehetnek, efelől nincs kétségem, de mint személyek, milyenek?

- Ez csak természetes. Bizonyára hamarosan itt is lesznek. - felelte a szolgabíró.
Hosszú várakozás vette kezdetét, mely alatt a tünde férfi visszatért munkájához, leveleket, üzeneteket írt meg és olvasott el, s egy-két beosztottjával beszélgetett. Kis idő múltán felbukkant a két katonajelölt veterán, akikről a bíró mesélt, s ajánlotta Syelének. Manfred egy magas, majd két méteres óriás volt. Hosszú szakálla nehézkessé tette az embernek, hogy megtalálja a torkát, s vaskos szemöldöke mögött meglapuló szemeiből egyre csak sugárzott az erdő. Egy nagy csatabárdot viselt a hátán, s öreg, karcolásokkal teli lemezvértet. Úgy túrt bele a barna szakállása, Syelét meglátva.
- Jól hallom munkára keresnek?
Talia egy nála jóval halkabb, csendesebb egyén volt. A hosszú köpenytől, mely zöldes árnyalatával majdhogynem beleolvadt a környező gyepbe szinte alig lehetett látni. Komor, csendes arccal bámulta Syelét, hogy leemelte a csuklyáját. A nő sem volt éppen alacsony, noha nem érte el férfitársa méreteit. Szálkás tagjai óvatosan simultak rá egy rövidkardra, ahogy körbenézett.
- Minden bizonnyal. Mi másért hívatott volna minket a bíró úr. - felelte a nő unottan.

Vártam a válaszát, ám az nem érkezett. Nem tudtam eldönteni, hogy csak figyelmen kívül hagyta, vagy nem hallotta jól, de nem éreztem úgy, hogy meg kéne ismételjem önmagam. Annyit nem ért a férfi válasza. Várakozásom ideje alatt hátrébb álltam, hogy ne legyek nagyon láb alatt, inkább csak udvariasságból, hogy ne higgyék azt, hogy valami senkiházi bunkó volnék. Végül, amikor a két katona megérkezett, szemem azonnal megakadtak a magas, szakállas férfin. Szívem nagyot dobbant, mikor végigtúrt dús szakállán, és szemeim végigfutottak széles vállán, megpihenve sötét szemein. Veszélyesnek tűnt. Éppen elég veszélyesnek ahhoz, hogy érdekeljen. Udvariasságból végignéztem a nőt is, aki úgy beleolvadt a környezetébe, hogy alig lehetett kivenni a részleteit.
- A hölgynek igaza van. – léptem előrébb, hogy velük szemben állhassak. – Jóságos uratok kíséretet ajánlott fel a számomra, hogy biztonságban érezhessem magam a várbirtok területén, s titeket javasolt. Talia és… Manfred. Igaz?

Manfred udvariasal emelte meg kalapját, ahogyan bemutatkozott.
- Így igaz. Egy percet sem kell aggódnia. Mindketten tapasztalt zsoldosok vagyunk, jártunk hadban nem is egyszer. Egy hajszála sem fog meggörbülni, ha mellé szegődünk, kisasszony.
Talia ezalatt szemügyre vette Syelét, aztán leemelte a csuklyáját. A nő feje kisebb volt, mint amit a termete sughalt volna, s a haja le volt lapítva, szorosan egybefonva.
- Ha jól sejtem nincs kifogásod ellenük. - felelte a szolgabíró, ahogy közelebb lépett - Innen a megye határáig tudnak elkísérni és ha jól összebarátkoztok, talán segíthetnek is találni valakit a határ mentén, aki aztán tovább kísér. - tette hozzá a végét nevetve. Manfred vele nevetett mély, dörmögő hangján, ám Taliát a vicc nem nyűgözte le.
- Azért nem ártana tudnunk, merre vezet az út, s mikor. Kis idő nekem is kell, hogy felkészüljek egy többnapos menetelésre. - tette hozzá óvatosan, hogy a szolgabíró és Syele felé szegezte tekintetét.

Jómagam csak mosolyogtam, amíg a két férfi jóízűen nevetett, a nem vicces viccen, amelyet bizonyára csak nem értettem.
- Mielőtt elmondanám, merre is vezet az utam, had bizonyosodjak meg valamiről. Volt már dolgotok a helyi banditákkal? Hallottam, hogy nappal igen aktívak, amely az utazásomat nagyban megnehezíthetné.
Igyekeztem minél diszkrétebben fogalmazni, hogy ne keltsek a szükségesnél nagyobb gyanút bennük. A szolgabíró ismeri a tervemet és ellenzi, így úgy kell fogalmaznom, hogy ne gondolhassa meg magát, a számomra biztosított testőrségéről.

A két alakot egyáltalán nem lepte meg a kérdés. Mi több, Manfred műr készen is állt a válaszával, s daliásan kihúzva magát megpaskolta a vértjét.
- Banditák? Annál ezerszer rosszabbal is vívtunk már meg. Egész rajtaütéseknek lettünk áldozatai annak idején, amikor még az uraság hadat viselt. - mondta hangosan nevetve.
Talia mellette egy kicsit közelebb sétált Syele felé, aztán megcsóválta a fejét.
- Ha a kisasszonyt ez megnyugtatja, a jelenlétünk magában elég lesz, hogy a legtöbb útonállót elijessze. Ezek itt képzetlen népek, könnyű zsákmányra ugranak. Ha meglátnak egy pár jól felfegyverzett katonát, inkább nem kockáztatják meg, hogy a fél szemük árán teszik rá a kezüket a zsákmányra. Gyáva, de következetes népség, ez már csak így megy. Jobb szeretnek harc nélkül távozni a zsákmányukkal.
A szolgabíró odasétált melléjük, majd végigmérte a hármast.
- Nos tehát, kielégítő választ kaptál?

- Nem egészen. – válaszoltam határozottan a szolgabírónak és arcomra aggodalmasságot öltöttem. – Azt mondják, ezek a banditák az ördöggel cimborálnak. Veszélyes mágiákat használnak és még démonokat is idéztek. Jómagam saját szememmel láttam a minap, ahogyan egy egyszerű pocsolyából emberszerű szörnyet emelt ki az egyikük. Senki nem mert a közelükbe menni.
Szemeimmel közben figyeltem a két zsoldos arcát, fellelek e bennük valami felismerést. Főleg Manfredét.