Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

You are not connected. Please login or register

Kastiana élmények

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Kastiana élmények Empty Kastiana élmények on Vas. Okt. 27, 2019 2:25 am

Kastiana von Britol

Kastiana von Britol
Déli Ügynök
Déli Ügynök
Hol volt, hol nem volt…


Skarlát Róka nevét számos városban jól ismerték, a legtöbb településen a vérdíj plakátokon már csak úgy szerepelt, mit „Skarlát! Élve vagy halva”. Az összeg mindig más volt, attól függően, hogy melyik városban olvasta el az ember a plakátokat, néhol 5.000 váltó, máshol csak 2.000, de a népi pletyka szerint, volt már 15.000 váltó is a fejére kitűzve. Gyilkosok, szörnyvadászok, piti kis torokmetszők és még sorolhatnánk, hogy hányan vették volna fejét a szaftos vérdíjért cserébe, de a legtöbb hajtóvadászat csak amatőr, ostoba, szervezetlen próbálkozásként végződött. Ez persze, nem mind Skarlát érdeme volt. Nemcsak ellenségei, de számos barátja és kapcsolata is volt, bár a barátainak a száma töredékét képezte az ellenségei számának, de annál értékesebbek és megbízhatóbbak voltak. Ha igazán szorult a hurok a nyaka körül, akkor kapcsolataira mindig számíthatott és megúszott mindent, de ahogy a mondás is tartja, „Addig jár a korsó a kútra, amíg a vízhordó kislányt meg nem basszák”. Kastiana és testvérei ugyanis nyomon követték.
Róka, éppen egy ismerőséhez tartott, Mantora városába, Lazarushoz, egy helyi rangos és korrupt tisztségviselőhöz. Erről pedig a három nővér is tudott. Egy hét alatt megjárható volt az út oda, de az egyik fő kereskedelmi útvonalon, ahol a kereskedőkön kívül őrjáratok is gyakran jártak. Ezért Skarlát egy kevésbé népes, de hosszabb úton haladt Mantora városa felé, az Árnyas erdőn keresztül. Már három napja úton volt és még legalább hatnapi járóföldre volt a településtől. A hosszú útnak, mint mindig, hűséges, pej csődörével, Deronnal vágott neki.
A szürkület olyan észrevétlenül suhant a fák közé és vált lassan egyé az árnyakkal, hogy Skarlát belátta, jobb, ha letáboroznak, lepattant lováról. Talált is egy kissé elszigeteltebb, bokrokkal szegélyezett, szárazabb helyet. Leszerszámozta Deront, akit az egyik fa törzséhez kikötött. A férfi kissé átfagyott, de tűzet nem rakott, hiszen, azzal csak felhívta volna magára a figyelmet, persze azt nem tudta, hogy a nyomában voltak. Így, csuhás, úti köpenyébe burkolódzva leült az avarba, nekivetve a hátát az egyik fatörzsének. Néhány falat és egy pár korty, jó vörösbor után elnyomta az álom.
A fák ködöt ásítottak és szinte két kézzel foghatóvá vált a feszült csend, amiben egy páracsepp lecseppenése is hangzavarnak tűnt. Deron, hirtelen felkapta a fejét, élénken hegyezte a füleit. Valami vagy valakik mozogtak a ködben, közeledő neszezésekkel egyenesen az alvó Róka felé tartottak. A ló figyelmeztetően felnyerített. Skarlát felébredt, de Lira fúvócsövéből egy kábító nyilat fújt rá, ami a nyakába fúródott, odakapott.
- Mi a szentszar’… – Ezzel öntudatát vesztette. Ekkor mögötte Mekla lépett elő a fa mögül és vigyorogva, a kardja markolatával erősen tarkón vágta, mire az amúgy is eszméletlen Róka előreroskadva elhasalt az avarban.
- Most miért ütötted le, hiszen már elkábítottam?! – Kérdezte Lira, felháborodva és méltatlankodva húgától.
- Jól van má’! Ne izéljél. Nem t’om, csak olyan jól esett. – Felelte Mekla vállat vonva, majd Tiana is besétált a színre.
- Ssssh! Halkabban lányok! Felveritek az egész erdőséget. Hmm, elismerésem ügyesen elkaptátok. – Bólint  húgainak.
- Igazából aludt. Így nem nagy dicsőség. – Jegyezte meg félvállról Mekla.
- A lóval mi legyen? – Kotyogta közbe Lira, mintha ez lett volna a legfontosabb.
- Semmi, Mekla engedd szabadon! – Adta ki Tia az utasítást.
- De én mindig akartam egy lovat. – Szólalt meg ismét Lira.
- Nekünk nincs szükségünk hátasra! – Zárta le Kastiana ennyivel a kérdést. Mekla erre pedig, leoldotta a kötélről az állatot és egy nagyot csapott a farára. A ló elvágtatott.
- Meg, ahogy téged ismerlek, ha valami történne egy küldetés közben a lóval, ott bőgnél, hasznavehetetlenül. – Mondta Mekla lefitymálóan vigyorogva Lirára, mire ő csak sértődötten felhúzta az orrát és karba fonva a kezeit elhallgatott, testvérei érzéketlensége hallatán.
- Hagyd már! Ne a szád járjon, inkább a kezed! Kötözd meg! – Szólt Tiana rá Meklára és intett fejével Skarlát felé.
- Oh, szíves örömest! Milyen csomóval szeretnéd? Szorító-, hurok-, matróz-csomóval? – Kérdezte készségesen.
- Ne idegesíts! – Teremtette le. – Csak csináld!
- Jól van, jól van. Máris, bölcs nővérünk. – Válaszolta Mekla pimaszul, de közben megkötözte Rókát.
- Direkt, azért is csinálod. – Szólt rá Kastiana.
- De mit? – Nézett fel Mekla ártatlanul, szinte már a pilláit rebegtetve.
- Ah, hagyjuk! Vigyétek abba az erdőszéli, elhagyatott házba és lássatok hozzá! Ki kell szedni belőle az információt. Majd utánatok megyek. – Összegezte a helyzetet Tiana és már fordulva elindult valahova, hamar eltűnve a ködben.
- De hát hova a csudába mész?! – Kiáltott utána Lira értetlenül, de választ már nem kapott. – Az agyamra megy, amikor ezt csinálja.
- Remek! Most cipekedhetünk. – Morogta maga elé Mekla egykedvűen. Lira ránézett.
- Látod, ehhez milyen jó lett volna a ló. Én mondtam. – Lépett a kiterült Rókához.
- Jaj, fogd már be a pofádat! Inkább nyúlj a hónalja alá és fogj rá a karjára! Így. Háromra és vigyünk! – Magyarázta és mutatta Mekla.
- Három! – Szólt Lira és már húzta is a testet.
- Hé, de egyszerre, várj már! Így nem jó! – Kissé lemaradva Mekla is emelni és húzni kezdte.
- Te mondtad, hogy hallgassak! Menjünk! – Torkolta le húgát és ennyivel mindketten elcsendesedve, némán elcipelték Skarlátot.

Lassan elperegtek az este, sötét homokszemei.

Az éjszakai tájat talaj menti ködlepel borította, amit a felhők közül olykor-olykor előbukkanó telihold túlvilágian megvilágított. Az erdőszélén farkasüvöltés hangzott fel. A fák között egy alak suhant és bontakozott ki a ködből. Fekete zubbony kabátja lengedezve kavarta fel körülötte a ködöt. Kastiana egy kétszintes ház felé tartott. Roskatag, szúette, ódon épület volt. Ablakainak zöme sötéten tátongott az éjszakába, a többi be volt deszkázva, ahogy az ajtót is néhány léc keresztezte. Tia nem lépett fel a tornácra, annak korlátja mellett haladt el nesztelen. Megkerülve az épületet, annak kétszárnyas pinceajtajához sétált, feltárva az egyiket, fény derengett fel, lelépcsőzött, ahogy haladt lefelé hangokat hallott. Hamiskás mosolyra húzódott a szája, ahogy hallgatta testvéreit.
- Nem jó! Az ütések között hagyni kell szünetet, hogy az egyik fájdalom ne nyomja el a következőt.
Ütések, ökölcsapások és jajdulások hangjai hallatszottak.
- Hagyjuk! Degeszre vertük már a képét. Nézd az orra is több helyen eltört!
- Nem leszarom?! Majd Tia összerakja.
- Tényleg, merre járhat?
A lépcső felöl, ekkor meghallották a közeledő lépteit.
- Csakhogy. – Hagyta helyben Mekla.
Kastiana könnyeden lépett húgaihoz, akik között, a szoba közepén, a székhez kötözve ült Skarlát.
- Hol voltál? Mi volt? – Vonta kérdőre Lira.
- Sétáltam. Erre-arra.
- Olyan geci vagy, nekünk soha nem mondasz el semmit! – Szúrta közbe Mekla.
- Az én dolgom, nincs is nagyon, mint mondanom. És ő, beszélt? – Intett fejével Rókára.
- Nem, hiába. Szerintem, nem tud semmit és nem is fog beszélni. – Válaszolta Lira.
Kastiana, a lekötözött alakról, kérdőn Meklára pillantott.
- Mi van? Nézd meg a pali buráját! Mit vársz még tőlünk?
Tiana nagyot sóhajtott.
- Tőletek, semmit! Hahj! Ha én nem csinálok semmit, nem történik semmi! Jó, most én jövök.
Erre, a fejét lógató férfi, halk nyöszörgéssel felemelte a fejét, vértől mocskos, tincsekbe összeállt haja takarta az ütésektől eltorzult arcát, majd vértől szörcsögő hangon, vigyorogva szólalt meg:
- Akár meg is ölhettek! – Az előtte álló Kastiana arcába egy vércsulát köpött. Lira a szája elé kapta a kezét és nővérére mered. Pár pillanatig csak a csendet lehetett hallani, majd Róka halk röhögését. Kastiana egy mozdulattal kitörölte a képébe kapott szájsűrítményt. Mekla ökle pedig már lendült is, hogy beverjen egyet neki, de Tia megragadta a karját és lenyomta.
- Ne má’! Tesó, ne reagáld túl! – Szólalt meg Mekla.
- Oh, nyugodt vagyok… nem fogom. Finom leszek. – Tia félrehajtva kabátja egyik oldalát elővette a tőrét, egyszer megforgatta a kezében, majd visszavigyorgott az ülő alakra.
- Megfognád egy kicsit, húsi!? – Beteges fény villant Kastiana barna szemeiben, és az ülő szerzet combjába vágta a tőrt, megforgatta, aki a hasító fájdalomtól ordítani kezdett.
- >Köszi, nagyon kedves vagy.< * – Közben levette a hosszú zubbonyát és Lirának adta, aki elvéve a kabátot elhátrált és pusmogva Meklához lépett.
- Én ilyenkor félek tőle.
- Ha nem a testvérünk lenne, azt mondanám nem volt gyerekszobája. – Suttogta vissza Lirának.
- Hallom ám! – Kirántotta a tőrt, amire Skarlát összerándulva, nyögve a fogait csikorgatta. Tiana megfordult és a véres pengével intett a húgai felé.
- Ha nem bírjátok, menjetek ki!
Azok csak összenéztek, majd egyikük biccentve, a másik vállat vonva fogta a helyiségben lévő egyik lámpást, és megindultak a házba felvezető lépcsőn. Közben Tia, visszafordult a kínvallatotthoz és a hónaljánál lévő egyik kis táskából elővett egy zöldes fiolát.
- Látod ezt, tudod mi ez?
Róka felpillantott.
- Heh, csak nem méreg? Nem félek a haláltól. El is vághatod szimplán a torkomat.
- Nem, oh dehogy! Gyógyital, ami egy-kettőre helyrepofozza sérüléseidet. – Felelte Kastiana goteszkül somolyogva.
- Mi? Mit zagyválsz?
- Nagyon egyszerű. A kínzás során mielőtt még belehalnál a sérüléseidbe, ezt megitatom veled és kezdem elöről. Vagy beszélgetünk. – Elhallgat és rávigyorog az érzéketlen véres képű emberre. – Láss, érezz, tisztelj! – Szólt, Kastiana.
- De…

Eközben, Lira és Mekla felértek a földszintre, ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, elnyújtott ordítás hangzott fel. Lira leült az asztalhoz egy székre, kezeit összefonva az ölében téve. Mekla pedig, eldobta magát a kanapén, a plafont bámulta.
- Tudtad, hogy ezt fogja csinálni? – Kérdezte Lira, éppen mikor újra felhangzott egy üvöltés a pincéből.
- Ne bassz fel, tesó! Dehogy tudtam.

Kastiana megfogta Skarlátnak a karfájához kötözött kezét, és a pengehegyét lassan betolta a kisujjának körme alá, egészen a körömágyig.
- Hmm. Most látom csak milyen borostás vagy. Használtál már életlen, csorba borotvát? Mit szólnál, ha megborotválnálak, ha végeztem a körmeiddel?

A telihold lassan gördült végig a sötét égbolton.

- Szerinted, addig ne dobjunk össze valami kaját? – Kérdezte álmatag hangon Mekla. – Kell majd az erő a gödörásáshoz.
- Blöe, nekem nincs étvágyam. Hogy tudsz ilyenkor az evésre gondolni. – Lira az íjával bíbelődött, pucolgatta és az ideget állítgatta. – Van elég állat az erdőben, majd azok eltűntetik a tetemét.
- Jah. – Bólintott rá Mekla.

Tiana kezében villant a dobótőr.
- Na, ha innentől idáig felvágom, akkor örökké fülig érhet a szád. – Ahogy hasadt az arcbőr a penge alatt, szinte úgy szakadt fel egy újabb üvöltés Rókából.
- Öljfp megfh… öljpf megpsh!

Már jól eljárt az éjszaka.

Lépcsőn dobogások hallatszottak, lassan lépkedve feltűnt Tia, egy merő vér volt, slattyogva, vörös lábnyomokat hagyott a padlón.
- Na, köpött a hapsi? – Érdeklődött Mekla fektéből feltápászkodva.
- >Rohadtul vicces vagy!< – Kasztiana leült az asztalhoz, Lirával szemben.
Mekla is odasétált hozzájuk és az egyik szék háttámlájának dőlve, hallgatott.
- Beszélt, elmondta, hol van? – Kérdezett rá Lira.
- Nem, nekünk kell tovább keresnünk. Pakoljatok össze, aztán megyünk tovább.
- Hát, legalább a vérdíj a miénk lesz. – Jegyezte meg Mekla, majd rosszmájúan vigyorogva, sötét humorral cukkolta már megint testvérét. – Gyere Lira, nem akarod levágni a fejét?
De ő csak egy szúrós, sötét pillantással nézett rá és ment összeszedegetni a holmijukat.
- Mekla! Vágd le te! – Szólt közbe Tia, fagyos mosollyal.
- Mi, hogy én? – Kérdezett vissza kisebb elánnal, végignézve véres nővérén. – Hát, t’od… izé… nem akarom most összevérezni a ruhám, te meg úgyis…
Kastiana intve felemelte a kezét, mire Mekla elhallgatott.
- Majd én. Húzzál pakolni!
Mekla már ment is, nem kellett kétszer mondani neki. Tiana pedig, kerített egy zsákot és visszament a pincébe, mire feljött már Skarlát Róka fejétől gömbölyödött a zsákja.

* >szarkaztikus hanglejtés jele<



A hozzászólást Kastiana összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 10, 2019 1:52 am-kor.

https://www.youtube.com/

2Kastiana élmények Empty Re: Kastiana élmények on Szomb. Nov. 09, 2019 2:38 pm

Kastiana von Britol

Kastiana von Britol
Déli Ügynök
Déli Ügynök
A viskó az erdőben és a Senki


Alkonyodott, Kastiana még mindig a táborhelyéhez közeli erdőt járta, vadászott. Egy lény nyomait követte. Az erdő folyamatosan ritkult előtte, majd kiért egy nagy tisztásra. Az éjszaka lassan keblére ölelte a tájat. Az égbolton már feltűntek a csillagok is, melyek, mintha szentjánosbogarakként tapadtak volna az égbolt fekete vásznához. A Göncölszekér fényesen ragyogott, ami Tianát, mindig egy zabos fándlira emlékeztette. A tisztás szélén egy faviskó állt. Különösnek találta, hogy a falvaktól ilyen távol, itt a rengeteg közepén él valaki. Úgy döntött, nem foglalkozik tovább a vadászattal, és enged kíváncsiságának. Megindult a viskó felé. Ahogy közeledett hozzá, látta, hogy a kéményből füst szállt fel; tehát itthon van a lakója; vonta le magában a következtetést. Minden különösebb ok nélkül valamiért nyugtalanság fogta el, ezért óvatosabbra vette a lépteit, odaosont a bejárat melletti ablakhoz, háttal neki simult a falnak, bepillantott. Tiana szemei elé, egy szegényes kis szoba látványa tárult, amit a tűzhely pislákoló fénye csak szórványosan világított be, de látott egy felborított asztalt, egy összetört széket és az ajtóra is ráborult egy nagyobb szekrény. A sarokban egy földön heverő alak körvonalait vette ki. Azonnal az ajtóhoz rohant és teljes erejével neki feszült, majd lassan nagyobb robaj nélkül befeszítette.
A viskóba lépve egyértelművé vált Kastiana számára, hogy dulakodtak a szobában. A sarokban heverő alak egy csöpp öregasszony. Odasietett és leguggolt hozzá, hogy megvizsgálja. Az anyó élt, de eszméletlen volt és egy nagy seb volt a jobb karján, egy harapás. Tia azonnal talpra ugrott és előrántotta dobótőrét. Csapásra készen tekintett körbe a homályos helyiségben. A felborult szék törött lábán vért pillantott meg; a támadó is megsérült; vélekedett magában. Odament az ülőalkalmatossághoz, hogy megvizsgálja a rajta lévő vért. Roppant a padlódeszka az egyik lépte alatt. Végigsimította a törött széklábat. Ujjai között szétkenve, dörzsölgetve nézte a viszkozitását, mennyire alvadt meg, mennyi idő telhetett el, és milyen lénytől származhatott. Tiana megszagolta, majd le is nyalt valamennyit ujjairól.
- Hmm. – Élénk barna szemei elkerekedtek, izgalom, félelem és egyfajta beteges csillogás egyszerre tükröződött bennük. Hiába, az évek során és a kiképzése alatt valahogy eltorzult a lelke; ez egy-egy…’. Azonban, mielőtt a gondolata végére érhetett volna a szoba másik végéből motoszkáló neszt hallott, egy résnyire nyitott spejz ajtó mögül. Vérfoltok borították a padlót is a kis kamráig. Egyszer csak földöntúli hörgés, morgás, nyöszörgés hallatszódott ki odabentről, majd döndülő, rohanó léptekkel, vérfagyasztó ordítással, vágódott ki az ajtó és rontott ki rá onnan valami, egy zombi. Kastiana ösztönösen cselekedett, célozott és eldobta a tőrét. A sérülésétől megvadult élőhalottat szerencsésen és ügyesen fejen találta. A termetes lény azon nyomban elvágódott a földön és kimúlt. Tia betegesen elvigyorodott. A zombi teteméhez lépett, megbökdöste bakancsával, majd egy nagyobbat lökve a testen a hátára gördítette. Valami őr lehetett, a felszereléséből és a vértezetéből ítélve.
- Köcsög nekromanták. – Suttogta az orra alatt halkan, majd lehajolt, hogy kihúzza a tőrét a zombi fejéből. Ekkor megpillantja az őr vértezetén, annak nevét: „Kruton”; egek, milyen béna neve van, mint a levesbetét, ezt se anya szülte; gondolja magában fintorogva. Átkutatta a testet, de semmi használhatót nem talált. Ekkor a kis öreganyó nyöszörgött fel a sarokban. Tia gondjaiba vette, felélesztette a tüzet, vizet forralt és gyógyitalt főzőt. Ellátta az anyó sérüléseit és ágyba fektette. A csatatér nagyját is eltakarította.
A csöpp néne jól reagált Tiana sebgyógyító kezelésére és egy napi eszméletlenség után magához is tért, a fertőző harapás nem uralkodott el rajta és nem vált élőholttá. Az anyó, borzasztóan hálás volt Kastiának a segítségéért és hogy megmentette az életét. Akinek egyébként, mint Tia megtudta tőle, Nannus volt a neve és önszántából vonul el ide remeteként. Elmondása szerint, azért mert „nem akar emberekkel találkozni, ismer egy párat közülük”. Azonban, Kastiának, köszönetképpen, mindenféle finom ételt főzött és azt mondta neki, hogy addig maradhat nála, ameddig a kedved tartja. Persze, hiába mondta Nannusnak, hogy ő ritkán eszik, csak annyit, amennyire éppen szüksége van, és hogy nem kell ennyit fáradnia. Így telt el néhány nap, aztán Tia közölte az anyóval, hogy most már útra kell kelnie, jelenteni feletteseinek és folytatni a küldetését. Az anyó kissé szomorúan, de megértően bólintott. Kastiana odalépett hozzá, és a bakancsából előhúzott egy másik tőrt, majd átnyújtotta neki, aztán így szólt:
- Tessék, ezzel meg tudja védeni magát, ha még egy ilyen lény tévedne ide. Csak tartsa mindig kéznél, biztos helyen. – Nannus meglepetten és kissé meghatódva, így válaszolt:
- Nem! Nem fogadhatom el ez túl drága, nemes holmi, hogy csak úgy egy bolond vénasszonyra elkótyavetyéld. – Viszont, Tia ragaszkodott hozzá és meggyőzte.
- Rendben van, de egy feltétellel… – Válaszolta az anyó. Kastiana kíváncsian várta a feltételét, de a kis öregasszony egyszer csak hátat fordított neki és odacammogott a tűzhelyhez, ami feletti polcról egy kis faládikát vett magához. Visszasétálva hozzá, felnyitotta a ládika fedelét, majd egy kis zacskót vett ki belőle, amit széles mosollyal nyújtott Tiának, és így folytatta a mondandóját:
- Eltettem egy kis lélekgyémántot, ez egy különleges kőzetfajta és nekem most szükségem van erre a fegyverre. Szóval, fizetek érte. – Tia is elmosolyodott a válasz hallatán, majd átadta a tőrt, és örömmel vette el az erszényt. Elbúcsúzott Nannus anyótól és útnak indult. A tisztás széléről vetett még egy utolsó pillantást a viskóra, majd belépett a fák közé.


***


Tiana az erdőben halad, száraz, elhalt levelek kavarodnak fel a léptei alatt, egy kis ösvényre tér rá. Gondolatai kavarognak, azokat próbálja összegezni, sok minden jár a fejében, amiket még tovább kuszálnak össze benne az érzései. A nekromentákon és az előbbi élőholton is töpreng; túl sokszor fordult elő. A csapás kanyargósan halad a fák között, majd lassan kivezet egy útra, mely löszös talajon vág keresztül, alámosásokkal, omlásokkal, gödrökkel tarkítottan. Szinte járhatatlan, szekér és karavánok számárra bizonyosan. Azonban, Kastiana sétál tovább, itt-ott átugrik egy-egy szélesebb és hosszabb omlást és kikerüli a nagyobb gödröket.
Szürkületbe hajlik az ég, nem aggódik, tudja, hogy a közelben van egy kis tanya, ahol ha szükséges megállhat és reggel folytathatja az útját. Közeledvén egy emelkedőhöz, annak túloldaláról feltűnik egy alak feje, fokozatosan kirajzolódik a sziluettje, látható, hogy egy lovon ülő szerzet. Drapp daróc ruhában, terebélyes kámzsával, ami fekete űrként nyeli el a fejét. A ló, amin ül egy sárga csődör, fején orrfolttal, négy lábon harisnyás. A szügyelőn egy korong fémvéset, melyen ez áll: Manreas. Az állat nyugtalanul, szinte bosszúsan poroszkál menet közben, inkább olyan, mintha egyhelyben ügetne. Az alak kámzsás feje feneketlen és hangtalan kürtként fordul felé és követi, ahogy lassan elhaladnának egymás mellett. Kastiana csak előrenéz, de a szeme sarkából figyel, sose lehet tudni, mire számíthat egy idegentől, egy ilyen lakatlan vidéken. Az alak egyszer csak megállítja a lovát, mintha mondani készülne valamit, majd kinyújtja kezét felé. Sípoló, szörcsögő, frecsogó hangokat hallat, mint aki éppen a taknyába, vagy a nyálába készülne éppen belefulladni. Karja, amit kinyújt, nem is kéz teljesen, inkább egy fekete, aszott, szinte mumifikálódott végtag, göcsörtös, szikkadt ujjai egyikén egy sötétkvarcos pecsétgyűrű. Tiana összevont és felhúzott szemöldökkel fordul felé; ki a geci ez? Dobótőrére csúszik lassan a keze, aztán az alak köhögni és krákogni kezd, csoffadt kezét a szájához kapja, valahova a csuklya alá, aztán talán befogja az egyik orrlyukát és olyan szittyásan, taknyát üríti, majd torkát köszörülve turházik is egyet elé. Kastiana arcizma se rezzen, csak egy pillantást vet a földre. Aztán a lovas fickó egyszer csak megszólal:
- Hö, te ott, te luvnya, mi dolgod erre? Mármint én arra megyek – int egy másik irányba – egy kómámhoz inni és házat építeni, elütni az időt. Klassz móka lesz!
Tia csak néz rá, kissé talán unottan, de más nem látszik az arcán.
- Na, mi lesz? Ne jártassam már rojtosra a szám. Csumiznám a muffod, de a talicskázásban is segíthetsz a házkörül. Nem hangzik jól? Nem?
Kastiana még mindig csak hallgatja a fickót; Nem. Csaknem gondolatolvasó?!; gondolja magában szarkasztikusan. Közben persze jobban meg is nézi. Talán valami harcosféle lehet, abból a különös zoknis, szandálos fajtából, akik úgy néznek ki, mintha két lábujjuk lenne.
- Jaj, böngyi! Szeva, egyébként Utpali vagyok, senki nincsen a környéken hozzám fogható! Meg, van valami nálam, ami talán érdekelhet. – Éppen leugrana a lováról, amikor az egyik kengyelben benne marad a lába és pofára esik.
- Ahfp! Ördög és pokol, a tyúkszaros életbe! – Tia közelebb lép, hogy megfogja a lovat. Átnéz a hátas nyaka alatt, le a földre, Utpali éppen kiakasztja a lábát, majd feláll és lesöprögeti magát.
- Kösz édes! Ez már jelent valamit. Te is eldőlsz majd, mint az összes többi. – Gurgulázva felröhög, mint akinek már megint egy adag turha csúszott volna a torkára. Kastiana, hogy mondjon is már valamit, ne csak ott álljon, így szól:
- Szép a lova. Honnan van? – Bár igazából nem is tudja, mit mondhatna, egy ilyennek idegennek, valahogy úgy érzi nincs sok közös témájuk.
- Oh, jó pénzért vettem! Egy lókupectől Északon, olyan hosszúpuska vót, nem tom már a nevét, de egy csontos óriásnak is elment volna. Kissé nyughatatlan, hisztis ló.
- Nem gondolt még rá, hogy kiheréltesse? – Veti fel az ötletet.
Utpali enyhén elsápadva int egyet, miközben közelebb lép Manreas fejéhez, végignéz Tián, megakad a szeme a kabátján.
- Uram Jézus! Az ott vér?!?! Vérzzel? –  Utpali félig elájulva összecsuklik. Kastiana elkapja a grabancát, mielőtt teljesen összerogyna.
- Jaj, igazán nem kellett volna… – Szól kicsit kótyagosan.
- Igen vér, de nyugalom. Nem az enyém csak egy zombié. – Válaszolja Kastiana lepillantva magára és zubbonya ujjával törölgetni kezdi. – Jaj, de nézd csak, még egy kis agyvelő is van itt. – Ujjbegyére veszi a darabkát, és mintha valami tök normális dolgot mutatna nyújtja felé. Utpali csak egy pillantást vet a kezére, majd összeesik és elterül.
Tia arcán továbbra sem tükröződnek érzések, hiszen a kiképzése alatt megtanulta, hogy érzéseit nem szabad kimutatnia, mert csak a negatív velejáróit élvezheti és csak támadási felületet nyújt vele, amiket felhasználhatnak ellene vagy csak szimplán kinevetik, megalázzák, kritizálják miattuk. Egy vadidegen senkinek meg pláne nem fogja kimutatni az érzéseit.
Utpali felkel, bambán vigyorog egyet, úgy üresen a semmin, mintha szándékosan csinálta volna az előbbi jelenetet.
- Nah, figyuzá! – Elővesz egyik zsebéből egy tekercset. Kaján vigyor terül szét a képén, majd kacsintva folytatja. – Nagyon izgi és van még ahonnan ez jött. – Kastiana elveszi a tekercset, ami egy kis madzaggal van átkötve, kibontja és fel-fel pillantva olvasni kezdi. Arca még most is, mint egy szoboré, pedig sok minden átfut benne, gondolatok, vélemények, érzések. Ötleteit, tetteit is jobban megfontolja, mert azokat is csak kritika, akadályoztatás érte zömében az évek során. Csak ennyit mond és tesz:
- Micsoda színjáték. Legyen. – Visszalöki a tekercset Utpalinak, aztán fordul és megy tovább. Tiát nem érdekli, mit gondol róla, nem óhajt már megfelelni senkinek se, csupán teszi, amit lehet és él egyik napról a másikra, hátha akad valami feladat. Erről eszébe jut a katonai szabálykönyv is, és hogy mennie kell jelenteni a feletteseinek a küldetésről. A szabály, az szabály és nem szándékozik már megszegni azokat senkiért, se az életét kockáztatni, se meghalni senkiért, csak tenni, ami a feladata és amiben a legjobb, segít, ahol tud, figyel, gondolkodik.
- Mi az? Jól van, na nem kell dugnunk, csak gyere téglát hordani, de a budit is kipucolhatod. – Utpali ingerülten legyint egyet – Hülye picsa, nem is értem mi a halál baja van?! Nem csináltam semmi rosszat! – majd felkapaszkodik Manreas hátára és ellovagolnak a naplementébe.
Tianának fogalma sincs mi lesz ebből, de folytatja tovább az útját.

https://www.youtube.com/

3Kastiana élmények Empty Re: Kastiana élmények on Pént. Nov. 15, 2019 12:04 am

Rudenz von Hellenburg

Rudenz von Hellenburg
Design manager
Design manager
Minthogy a privátban említett dolgokat orvosoltad, nincs más hátra, elfogadom az élményeket. A két élményért összesen 200 TP és 3000 váltó üti a markodat, valamint a következő varázstárgy:

Név: A Róka gyűrűje
Típus: Kiegészítő
Leírás: A Rókát haláláig nagy félelem övezte a kisebb falvakban, így ha ezt a gyűrűt megmutatod egy ezernél kisebb lélekszámú községben, akkor félelemmel vegyes tisztelettel fognak kezelni.

További jó játékot!

4Kastiana élmények Empty Re: Kastiana élmények on Csüt. Jan. 02, 2020 1:56 pm

Kastiana von Britol

Kastiana von Britol
Déli Ügynök
Déli Ügynök
”Ne aggódj, ha fellegvárakat építettél. Ott vannak a helyükön. Most rakd alájuk az alapjukat.”
(A Fantasy Földje)

//Írni és olvasni tudás képzettséghez://

Folyékonyan írni és olvasni

Nagy pelyhekben hullik a hó, puha, tiszta csend ül az esti tájon. Britol házainak, viskóinak jégvirágos ablakain kiszűrődő fény világítja be az utcákat. A falu utcácskáin csak enyhe szellő kóborol, olykor felkavarva a friss porhavat. Gyerekkacaj hallatszódik ki egy közeli viskóból, majd egy betű jelenik meg a dérbe rajzolva.
- Látod, így. – Mondja Khora. A három kislány üli körbe anyjukat. Lira ismét felnevet, oldalba böki húgát, felpattant, majd odaszalad az ablakhoz, és ő is felrajzolja a betűt.
- Jó. Mutasd meg Meklának is.  Rajta, írjátok fel ti is! Lássam, hogy megy! – Szól a másik két lányához. Kastiana itt tíz éves, Lira nyolc, Mekla pedig öt esztendős.
Mekla is odaáll az ablakhoz és írni kezdi. Lira arrébb áll, hogy Tiana is odaférjen, aki szintén nekiáll a betűvetésnek.
- Anya, ez olyan nehéz. – Nyilatkozza az üvegnek dünnyögve unottan Mekla.
- Nem is, nézd csak! Csak először tűnik annak. – Mondja Lira és mellé lépve, könnyűszerrel ismét felrajzolja a betűt. Közben Kastianát figyeli az anyja.
- Majdnem Tia, csak megint fordítva rajzoltad fel az „s” betűt.
- Jah, tényleg, de ha kívülről néznénk, akkor jó lenne, nem?
Khora lágyan legidősebb lányára mosolyog.
- Okos vagy, de nem ez a feladat. Írd fel helyesen és gyakorold, segíts a kis húgodnak te is! Tessék, ezeket is még írjátok! – Felrajzol még néhány betűt, hogy gyakorolhassák.
- Jaj anyu, ne mááár! Lefagy az ujjam. – Nyavalyogja Mekla. – Nem mehetnénk ki inkább hógolyózni?
- Ne kifogásokat keress! Nem. Attól nem fagyna le a kezed? Menj, akkor írj a tűzhelynél a hamuba.
- Hát… izé. Oké, de tök uncsi és nehéz.
- Oh, Mekla pedig nagyon sokféle írás létezik, eddig csak néhány betűt vettünk át, de ott van az ék- és a rovásírás is, a rúnaírásról már nem is beszélve. Ezeket már valamennyire ismerik a testvéreid.
- Figyelj, írd úgy, mintha valamit rajzolnál, úgy könnyebb megjegyezni is a betűk alakját. – Szól kis húgához Tiana.
- Ez jó ötlet. – Mondja Lira.
- Ezt hogy érted? – Értetlenkedik a legkisebb.
Kastian felrajzol egy „s” betűt.
- Ez olyan, mint egy kígyó.
Felír egy „b” és egy „d” betűt.
- Ezek olyanok, mint két markolatvédős kard, egymás tükörképei.
Majd egy „m”-et és „w”-t.
- Ezek is kicsit egymás fordítottjai, de az „m” kissé olyan, mint egy madár alakja.
Így rajzolgatják s írják fel a betűket. Khora csendesen figyeli lányai ténykedéseit, és hogyan magyaráz a két nagyobbik a kisebbiknek. Amikor kell akkor belejavít vagy megmutatja egy-egy betűnek a kis és a nagy alakját is. Mikor teleírták az ablakot, Lira átszalad a tűzhelyhez, kivesz egy ágat a gyújtósból, majd guggolásban rajzolgat. Tiana és Mekla is mellé áll. Khora is elvesz egy hosszú ágat és beleír további betűket a hamuba. Tia s Lira sorban leír minden betűt, Mekla utánuk rajzolja.
- És így kell leírni a nevedet. Lányok írjátok le a tiéteket, hogy lássa! – Szól a két idősebbikre, miközben leírja Mekla nevét. Tiana s Lira is felírják a nevüket, majd Khora végigmutat hangosan betűzve a neveken.
- M-e-k-l-a. L-i-r-a. K-a-s-t-i-a-n-a.
A legkisebb is felrajzolja egymás után a nevének betűit.
- Tyű, de gyó! – Lelkesen örvendezik a legkisebb, hogy már le tudja írni a nevét, bár a nagy „M” betűje egy kicsit kacska lett.
- Mekla! Nézd, így rajzold a neved kezdőbetűjét. Olyan, mit két cicafül vagy mint egy fordított „W”.
- Így?
- Igen, ügyesek vagytok. Jó lesz. – Mondja az anyjuk és dicséri meg a két nagyobb lányát, ahogy segítik és magyaráznak, mutogatnak a kis húguknak. – Csak gyakorold!

Így telik el az este és sok este, hogy Khora a lányait tanítgatja a koruknak és értelmi szintjük szerint. Az abc után, megtanulták leírni a nevüket, aztán a betűket szavakká olvasni, a szavakat meg mondatokká és így tovább. Mire Mekla is képes volt írni és olvasni, már Kastiana és Lira az ék-piktogramokat és rovás betűket is mutogatták neki.

Nyáron a falu határban, az erdő mentén egy nagy kidőlt fatörzsön ül Kastiana és Lira. Khora a fák között gyógynövényeket szedeget.
- Mekla gyere már ide! – Szól Tiana a kis húgára.
- Mindjárt! – Kiáltja ki a sűrű cserjésből valahonnan.
Kastiana közben letör egy ágat, Lira megtisztítja a földet egy részen, lábával arrébb kotorva az ágtörmelékeket, köveket s az elszáradt füvet.
- Anya, anya, anya! – Szinte fejvesztve rohan ki a cserjésből Mekla. – A ribizlinek van lába?
- Nincs kicsim. – Válaszolja Khora ahogy egy cickafarkat húz ki gyökerestül a földből s lerázogatva a kosarába teszi.
- A fenébe, akkor egy katicabogarat ettem meg.
Ezt hallva Lira felnevet, hátradőlve, két kézzel támaszkodva a fatörzsön.
- Jó íze lehetett. Na, gyere! – Mondja ártatlan gúnnyal.
Tia lehuppan a vastag fáról és az ággal beleír ékírással egy szót a talajba.
- Ez a falunk neve.
A kis húguk is letör egy ágat és lemásolja.
- Amit, hogy írunk le simán?
Mekla felnéz, kissé elgondolkodik, majd szó nélkül leírja a földbe.
- Britol, igen. – Helyesel Kastiana. – Add ide anya jegyzeteit! – Szól Lirához, aki a fatörzsre akasztott batyuból kivesz egy elő- és hátlappal összekötözött pergamen halmot.
- Ne kavarjátok össze! – Szól rájuk kiegyenesedve a hajolgatásból. – Ma még elmegyek Angstersékhez, szerintem az asszony a gyerekkel megint farfekvéses.
- Vigyázunk, nem keverjük! Csak a védőrovásokról veszek ki egy lapot. – Nyugtatja anyját Tiana, miközben kiveszi a pergament és kis húga kezébe nyomja. – Olvasd, hangosan!
Mekla kissé döcögősen felolvassa, majd Tiára néz.
- Igen, nah. Vannak olyan védőrovások, amikkel az írott hagyományos szöveget vagy akár ékírást meg lehet erősíteni. Mondjuk, akár a nevedet is. Vannak olyanok, amikkel rontásokat, démonokat, vámpírokat és nem evilági lényeket lehet távol tartani helyektől és akkor oda nem léphetnek be.
Kastiana lerajzol egy pár egyszerű rovást, Mekla is utána írja.
- Írd le a neved, úgy hogy britoli!
A legkisebb bólint és már írja is.
- Én is írom veled. – Tia leírja a nevét. Ez áll a földbe írva: Kastiana von Britol, Mekla von Britol
- Na, ha ezt a rovást, meg ezt a rovást a neved elé, ezt pedig utána írod, akkor azzal levédted a nevedet. – Magyarázza Tiana kishúgának. Lira csak figyeli és hallgatja őket egy darabig.
- Júj, ezt én is megcsinálom!
Azzal leszökken és egy másik letört ággal szintén beleírja a talajba a nevét, majd elé s mellé rajzolja a két levédő rovást: Lira von Britol.
- Jól van, de ez után nem megyünk el úszni? – Kérdi a legkisebb a két testvérét, de Tianát nézi.
- De megyünk. Vagyis… anci, elmehetünk a nagy patakhoz?
- Menjetek, de vigyázz rájuk és tudod vacsorára érjetek haza!
Kastina csak legyint, hogy persze, rendben.

Aztán ezt a névleírást többször elismétlik, mire Khora végez a gyógyfűgyűjtéssel a lányok már kellően begyakorolták a rovásírásos nevük leírását. Aztán elmentek a patakhoz.

***

Amint hazaértek a viskójuk falába is belevésték így a nevüket, mely porig égett, amikor martalócok vonultak végig a környékbéli falvakon, közöttük Britolon is.
Az Úr 822. esztendejében a három nővér, mint megannyi a háborúk miatt földönfutóvá vált gyermek, a protestáns egyház árvaházba került. Ahol mind a három kislányt az alapok után, a képességeikhez mérten kezdték okítani és a reformer irányzatú vallási tanok szellemében nevelni. Kastiana tizenhárom, Lira tizenegy, Mekla nyolc éves ekkor.

Dermedt csend honol a teremben, még egy légy zümmögését is lehet hallani, mely kintről bennrekedt és éppen az ablaknak döccen neki többször. Míg nem Mari Clarence nővér le nem csapja egy tekerccsel. A gyerekek a padokban összerezzennek, aztán hangtalanul körmölnek tovább. A nővér a padok között járkálva, ahogy elhalad egy-egy gyerek mellett, beleolvas annak írásába, olykor csak hümment és sétál tovább, de van, akinél a papírra bök, hogy ott egy helyesírási hiba van, vagy hogy mit kell egybe és mit kell külön írni, vagy egy vesszőhiba miatt szól, netán a sűrű szóismétlés miatt. Amint Mari Clarence, Tianához ér, sokáig áll mellette, végigolvasva a teljes írását. Persze, ameddig a nővér ott áll, addig Kastiana egy szót sem tud írni, mint ahogy általában ez mindenkinél így van, ha dolgozatírás közben a tanár fölötte áll és nézi. Amíg a nővér olvas, ezt gondolja magában; Jézusom, de idegesítő… menjen már innen… látja, és tudja miket írtam el, és miközben írom is, már tudja. Így nem lehet gondolkodni.; Ekkor Mari Clarence így szól:
- Szép, szép, formailag is rendben van, de mennyiségre kevés gyermekem s lassan lejár az idő. Hogy lesz így meg az ezerötszáz szavas dolgozat? Tudod, ez a feladat. Igyekezz! – Elsétál a tanító nővér. Tia nem felel, csak biccent és ír tovább.
Arról kell éppen az árvaházi gyerekek fogalmazást írniuk, hogy mit jelent számukra a szeretet és hogy az isteni gondviselés szerintük miben nyilvánul meg a mindennapokban.
Mari Clarence leül az asztalhoz, leteszi a tekercset és szótlanul nézi, ahogy a gyerekek írnak. A három nővér összenéz, Mekla a szemeit forgatja, Lira vállat von, Kastina pedig a pennával az állán babrál. Aztán mindhárman csak írnak tovább, majd nem sokra rá a folyosóról kolompolás hallatszik be.
- Nos, gyermekeim ide a dolgozatokkal! Holnapra kijavítom őket és átbeszéljük. Aki pedig a legjobb fogalmazást írta, az felolvassa.
A gyerekek felállnak a padokból, és sorban leadják az irományaikat.
- Eredjetek ebédelni. Tudjátok, hogy a konyhás néni házsártos, ha nem segítetek a tálalásnál.
A gyerekek távoznak a teremből.
- Na, milyen lett a fogalmazásotok? – Kérdi Lira, ahogy testvéreihez ér. Mekla vállat von, Kastiana pedig:
- Majd kiderül.
A három nővér összesorolva megy az ebédlőbe.

Az ebédlőben a gyerekek elveszik a stelázsiról a tálcákat, a fatálkákat, a faevőeszközöket, a fapoharakat és sorba állnak a konyhás néni pultja előtt. A nagyobbak kancsókban gőzölgő mézes teát hordanak ki az asztalsorokra, melyeket két oldalról padok szegélyeznek. A mennyezet közepén egy hatalmas csillár lóg, melyen nem ég egy gyertya sem, az ódon falak közé a déli fényvilág visz világosságot, az ablakok színtelen ólomüvegein keresztül.
A konyhás néni, akit egyébként Ursulának hívnak, egy szikár, magas nőszemély. Barna fürtjeit összefonva és hajhálós viseletben hordja. Fekete blúza nyakig begombolva, ahogy csuklóján annak ujjai is, nyakába fehér kötény, mely a derekánál nagy masnival van megkötve. Arca kifejezéstelenül kimért és egyfajta melankolikus szigorúságot sugároz. A pulthoz lépve végignéz a felsorakozottakon.
- Szervusztok gyerekek! – Szólal meg és köszönti az árvaházi gyerkőcöket.
- Csókolom Urusula néni! – Hangzik kórusban a gyerekektől.
Ursula lehajol és a földről felemel egy nagy kondért, arca se rezzen, pedig vékony karjaihoz és a termetéhez mérten is minden bizonnyal nehéz lehet a kondér, de olyan könnyedén teszi a pultra, mintha üres lenne. Leakaszt egy hosszú merőkanalat, leveszi a fedőt és megkavargatja a tartalmát.
- Júj, vajon mi lesz ebédre? – Hangzik sutyorogva valakitől a sorban.
Nem tudni miért, de Ursula közelében a gyerekek mindig csak sutyorogni mernek.
- Bármi csak ne zabkása legyen. – Szólal meg egy fiú.
Közben a három testvér is beszélget, persze mi másról, mint az ebédről.
- Ti mit ennétek? – Kérdi Lira.
- Békacombot, hagymás törtkrumplival… az a kedvencem. – Mondja Mekla, csörögve a tálcájával, ahogy nem bír nyugton állni. – Csak kerüljünk már sorra.
- Nem is ettél még soha békacombot. – Néz rá értetlenül Lira. – Ne beszéljél már butaságokat!
Mekla csak vállat von, hogy na és.
- Há’ azért is lehet a kedvencem, nem tudhatom. Nah és te mit ennél?
- Jaj, te minden ételre azt mondod, hogy a kedvenced. Én, tárkonyos ragulevest, zöldbabbal. – Válaszolja, majd Kastianára néz. – Te?
- Mindegy. Nem is vagyok éhes. – Mondja Tia, kicsit unottan.
- Én disznótorost! – Mondja a lányok háta mögött egy nyakigláb, nyegle fiú ordenáré módon röhögve, mintha valami marha vicceset mondott volna. Erre Tiana ránéz és megszólal.
- Belegondoltatok már, hogy milyen beteg állat lehetett, aki kitalálta a kolbászt és a hurkát? – Húgai értetlenül néznek rá, hogy mire akar kilyukadni, mert fogalmuk sincs. Értetlen képüket látva:
- Tudjátok, miből készül?
- Sertésből… és? – Mondja Lira.
- És bélből. Megölik a disznót, ledarálják és visszatöltik a saját belébe, aztán ezt megeszik. – Magyarázza, részletesen húgainak, akik erre egyszerre kezdik ütlegelni nővérüket.
- Fúúúj, Tia! Maradj már! Most ezt miért kellett? Undi vagy!
- Jól van, oké! Csendben maradok! – Fordul háttal Tiana, emeli fel tálcáját, nehogy kiverjék a kezeiből.
Ekkor oldalra kihajolva a pultnál, rájuk szól Ursula:
- Ej, ne csináljatok felfordulást, mert nem kaptok ebédet! – Aztán szed az első gyereknek a sor elején. Jól megmeríti a merőkanalat, majd kiszed egy emberes adagot a fatálkába, ám mikor odarakná a fiú tálcájára, az elégedetlenül, szemrehányóan megszólal.
- Neee már! Ez mi? Gombapörkölt? Én rántott húst akarok!
- Ja, tegnap meg becsinált leves volt. – Mondja egy mögötte álló lány.
Ursulának a szeme se rebben, visszaveszi a fatálkát.
- Igen? Akkor üljenek le, ma nem kapnak semmit ebédre.
A két gyerek meghökkenve kicsit elsápad.
- De… Ursula néni…
- Nem úgy értettük. Éhesek vagyunk.
- Hát, menjenek szedjenek bogyókat az erdőben, vagy szedjenek zöldséget a veteményesből, felőlem a macskát is megehetik, de az én főztömből nem esznek. Vagy jöjjenek be ide, és főzzenek maguknak.
Tálcástól elslattyognak és leülnek. A következő a sorban egy szőke kislány.
- Na és te bogárka, kérsz gombapörköltet?
- Kérek, köszönöm.
- Helyes! Egyetek, had nőjön a begyetek! – Ursula odateszi a lányka tálcájára a gombapörköltes tálkát és veszi el az ürest, majd fog egy nagy kerek cipót, úgy magához a kötényéhez szorítva, és egy késsel keresztet vet rá, majd kanyarít belőle egy szeletet a lányka tálkája mellé.
Közben, Kastiana odaszól húgainak, suttogva, kezét oldalt a szájához tartva.
- Egyébként, ha belegondoltok a rántott hús is tök beteg étel…
- Ne má’! Hallgass! – Rivallnak rá testvérei, belefojtva a szót. Tia erre csak int egyet a szája előtt, hogy hallgat.
Szépen lassan mindenkinek kerül gombapörkölt és karéj kenyér a tálcájára, a három nővér is sorra kerül. Aztán nyugodtan, csendesen elköltik az ebédet.

Másnapra Mari Clarence kijavította a dolgozatokat. A gyerekek szó nélkül ülnek a padokban és figyelnek rá. Éppen az irományokat rendezgeti, rázogatva, ütögetve az asztalon.
- Nos, nagyon szép és terjedelmes írásokat olvastam, több oldalasakat is. Sok bőszen meg is haladta az előírt terjedelmet. Viszont, ami a témát illeti: Mit jelent számodra a szeretet és az isteni gondviselés szerinted miben nyilvánul meg a mindennapokban – Olvassa fel emlékeztetőn Clarence nővér a címet. – Nos, Kastiana von Britol olvassa ma fel a fogalmazását, bár nem lett elegendő terjedelmű. Jer ide gyermekem!
Síri csend honol a teremben, és mindenki Tianára néz, ő meg a testvéreire. Mekla majd megpukkad, úgy szorítja kezét a szájára, hogy ne nevessen. Lira meg csak oldalra int a fejével, hogy hát most ez van, nincs mit csinálni, menjen. Kastiana sóhajtva kisétál a padból, elveszi a pergament és az asztal mellé állva, a teremben lévők felé fordulva olvassa:
- A szeretet számomra azt jelenti, hogy figyelünk egymásra, egy közösségen belül mindenki s elfogadjuk a másikat olyannak amilyen, nem akarjuk minden áron megváltoztatni, ha változni akar majd változni fog. A szeretet velejárója, hogy az idegenek felé is nyitottak legyünk, támogassuk őket és vigyázzunk felebarátainkra. Az isten pedig gondoskodik arról, hogy erre teret, lehetőséget adjon. Továbbá ne hazudjunk, ha nem muszáj, ha nem múlik rajta valakinek az élete vagy éppen nem egy feljebb valónkkal beszélünk. Sokkal jobb a keserű igazság, mint a kegyes hazugság. Sok rossz és értelmetlen dolgot meg lehet vele előzni. Ez egy közösségben szerintem elengedhetetlenül fontos. Ha nem tudunk valamit, ha nem tetszik valami, ha nem akarunk, szeretnénk, hiszünk valamit, mondjuk meg szemtől, szemben a másiknak. Lehetőleg ott és akkor, amikor a probléma felmerül. A biblia is azt írja, hogy hazudni bűn. Egy hazugságból nem származhat szeretet, csak is félreértések és még több hazugság. Ne tereljünk, ne beszéljünk mellé, mert később annál nehezebb lesz, vagy már megoldhatatlanná és visszafordíthatatlanná válik. Továbbá az isteni gondviselés azt is leírta, hogy ne vegyük el, ami a másé, ha nem önként adja. Pláne, azért ne vegyünk el valamit, hogy tönkre tegyük, kritizáljuk. Ha adja, hát becsüljük meg, mert sosem lehet tudni, hogy mennyi ideje, munkája van abban, amit csinált. Persze, ha úgy kapunk valamit, hogy nem is kértük, az nem jelenti feltétlenül, hogy olyan is, amit szeretnénk, ilyenkor is előjön a hazugság kérdése, de szerintem ilyenkor is jobb megmondani szemtől szemben az igazságot.
Szeretet az is, amikor olyasmit teszünk meg valakiért, amit amúgy lehet nem is tennénk meg. Netán megszegjük a szabályokat s akkor is odamegyünk másokhoz, hogy beszélhessünk velük, ha látni és beszélni sem akarnak velünk, de mi mindenképpen beszélni akarunk velük.
A mindenható gondoskodása és szeretete nem azt jelenti, hogy bármit megtehet és meg is tesz az emberekkel, hanem azt jelenti, hogy nem él vissza a hatalmával, tudása végtelen és időtlen, a haladást szolgálja s a természet, a mágia egyszerre öleli fel a mindenség erejét és olyan, mint egy lassú folyó, ami csermelyekből, erekből, patakokból áll össze s elmossa a partot.
– Kastiana elhallgat és visszateszi a papírstócra a fogalmazását, aztán mint, aki elvégezte a dolgát, hiszen a tanító nővér szólította és ő felolvasta a dolgozatát, szóval egyszerűen visszamegy a helyére és leül a padba.
Az idő hátralévő részében átbeszéltek még néhány irományt, de amúgy eseménytelenül telt el az óra.

Délután azonban néhány gyerek a folyóson és az árnyékszék helyiségben játszik. Három fiú és hét lány. Közöttük van Kastiana, Lira s Mekla is. Rohangálnak a folyóson.
- Háháá! Nem kapsz el! – Kiáltja az egyik.
Majd kétfelé szakadva, a csapat egyik fele beszalad az árnyékszékre. Neki támaszkodva az ajtónak, hogy ne jöhessenek be a kintiek. A három testvér, a bent lévők között van, egy fiúval és egy lánnyal. Kint pedig a többiek. Majd lökdösődni kezdenek az ajtónál.
- Nem tudtok bejönni! Bibibi! – Kiálltja Mekla.
- De ti se tudtok kijönni! Muhahha! – Hangzik a folyósról egy fiútól.
- Jaj, mi lesz ebből. – Mondja Lira.
- Tartsátok! – Mormogja Kastiana a bent lévőknek.
Addig, addig birkóznak, tülekednek, hogy a két ellentétes erő, egyszer csak leemeli a zsanérokról az ajtót. Ki szótlanul, ki sikítva ugrik vagy áll félre a dőlő ajtó útjából, ami rázuhan az egyik árnyékszékre és ripityára törve maga alá temeti. A felfordulás kellő robajjal jár, hogy több nővér és atya is odaszaladjon.
Büntetésből Mari Clarence szobájába kellett menniük, mind a tízüknek, és leírniuk százszor a következőt, mindenkinek a saját nevével kezdve: Soha többé nem játszom az árnyékszéken és rongálom a protestáns egyház árvaházának tulajdonát.



A hozzászólást Kastiana von Britol összesen 10 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 06, 2020 12:54 am-kor. (Reason for editing : Kastiana von Britol)

https://www.youtube.com/

5Kastiana élmények Empty Re: Kastiana élmények on Csüt. Jan. 02, 2020 2:07 pm

Kastiana von Britol

Kastiana von Britol
Déli Ügynök
Déli Ügynök
//Ügyes úszó képzettséghez://

***

Habokra fel!

Kastiana, Lira s Mekla elérnek a nagy patakhoz, mely a Britol mellett húzódó erdősségben egy mészkő barlangnál ered, innen nem messze van egy víznyelő is.
A lányok ledobják a ruháikat. Mekla éppen hogy leveszi a cipőjét és már gázol is vászoningestől, bugyistól be a vízbe. Lira is ruháit levéve, a partmentén egy sziklára ül, félig felhúzott lábbal és a vízbe dugja a lába nagyujját, hogy megnézze mennyire hideg a víz és mosolyogva figyeli a kis húgát, ahogy az egy hasalós fejessel elmerül a patakban. Kastiana is alsó ruházatban, belesétál bokáig a vízbe. Felhajtja a vászoningje ujjait, beljebb megy, majd lehajol a part menti köveknél, és matatni kezd, fel-felemelve egy követ.
- Gyertek be, szuper jó a víz! – Kiáltja nővéreinek a legkisebb, ahogy háton a patakban tempózik, nagy fröcskölős karcsapásokkal.
Lira erre feláll a sziklára.
- Vigyázat jövök!
Befogja az orrát és elrugaszkodva ugrik egy nagy seggest, rendesen lefröcskölve a kis húgát. Amikor felbukkan a vízből, nevetve:
- Szóltam. Tia mit szöszölsz ott?
Ekkor Mekla visszafröcsköli Lirát, így visongva egymás fröcskölésébe kezdenek.
- Semmi, nem érdekes. Nem találtam egyet sem, most lehet nincs egy sem a patakban. Nyugodtan fürödhetünk.
Erre a két lány abbahagyja fröcskölős csatározást, és mindketten beszédes arckifejezéssel kapják tekintetüket nővérükre.
- Miért ne fürödhetnénk nyugodtan? – Kérdi Lira kissé riadtan, amit Mekla következő felszólalása is csak fokoz.
- Mi nincs a patakban? Fúh, békázunk? Keressünk és vigyük haza anyának! – Lelkesül fel kíváncsian a legkisebb.
Kastiana beljebb sétál, egyet szökkenve ugrik egyet, majd ő is eltűnik egy fejessel a vízben. Egy jó darabig nem is bukkan fel, a víz alatt odaúszik Meklához és a bokájánál fogva lerántja, aki felvisít.
- Ne Tia! Ne már, ne riogasd a kisebbet! – Szól Lira, de mire a mondat végére ér, két testvére felbukkan a vízből. Kastiana vigyorogva néz húgaira. Mekla pedig köhécselve köp ki egy adag vizet, és közben nevetéssel küzd, hogy félre ne nyeljen.
- Ezt csináljuk – Köhint. – még egyszer! – Köhög.
- Válaszolnál, hogy mit kerestél a kövek között a part mentén?
- Hát, nem békákat. Azok nem bántanak, kivéve a varangyosat.
- Akkor? – Kérdezi ismét Lira.
- Jaj, tudod, van, hogy tele van a patak vize piócákkal. – Mondja Kastiana hanyatt lebegve, úszkálva.
- Mi? Az mi, hogy pióca? – Kérdi Mekla, mert hogy ő még nem találkozott folyami piócákkal.
- Jaj, tényleg… nah, nekem ennyi elég is volt a pancsolásból. – Mondja Lira és ki is megy a patakból visszaülve a sziklára megszárítkozni.
- Hát az egy vérszívó féreg fajta, amik rátapadnak a halakra, egyéb vízi állatokra, a fürdőzőkre és… szívják a vérüket, míg meg nem halnak.
- Azta… mi? Most tudom ám, hogy csak ijesztgetsz, Lira is mondta az előbb. Nem csapsz be! – Hangzik érdeklődő meglepődéssel, majd dacos kijelentéssel Meklától a válasz.
- Jól van, tényleg csak vicceltem. – Mondja Tiana, majd lebukik a víz alá és úszik néhány hosszt egy sziklától, egy fűzfáig. Lira a lombok között átszűrődő napfényben sütkérezve éppen a hajából csavarja a vizet. Aztán egy kis idő múlva sikítás és sírás hangzik fel.
- Van valami nyálkás izé a lábamon! Vááá! Liraaaa! Tiaaaa! Segítseteeek! – Mekla rémülten lélekszakadva kirongyol a partra. Lira már ott áll és kapja el, ahogy a karjaiba veti magát, amikor a legkisebb meglátja, hogy egy feketés sötétzöld valami van a vádlián.
- Ez egy pióca. – Bukik ki Lira száján, ahogy meglátja a lábára tapadt állatkát.
Eddigre Kastiana is odaér hozzájuk. Lira a parton ül, félig az ölében Meklával, aki az előbbiekre hisztérikusan sírni kezd.
- Mee-eg fog-oook hal-níííííí! – Sipítja. – Kiiszív-ja a véreeem! – S vergődve rugdosódni a piócás lábával.
- Nem fogsz! Maradj már nyugton! – Szól rá erélyesebben Tiana.
- Szedjétek le! Szedjétek leee! De-de-de! Azt mondtaaad! – Csak ríja a legkisebb.
Lira sajnálkozva tartja Meklát, és undorodva nézi a vérszívó állatot.
- Szedd már le róla valahogy! Én biztos nem fogom meg! Gusztustalan kis élősködő! – Mondja fintorogva és idegesen a középső nővér.
- Leszedem, csak fogjad, hogy veszteg maradjon. – Tia ráfog a kis nyálkás testre, de nehéz megfogni, megtartani. Húzni kezdi, mire Mekla még jobban felordít.
- Ez fáááááááj!
- Gondolj valami szépre, nyugi, Tia mindjárt leszedi rólad! – Próbálkozik Lira a nyugtatással.
- Ne hisztizz! Ez nem fájhat annyira, maxmimum kellemetlen! – Kastiana tudja, hogy a riadalom beszél kis húgából. – Ezt orvosi piócának is hívják ám. Anyu is szokta használni őket, a betegei gyógyításánál.
Erre egy kicsit, láthatóan is megnyugszik Mekla.
- Tény-leg? – Szipogja.
- Tényleg! Várjatok, mindjárt jövök! – Tiana elszalad a ruháihoz és előveszi bicskáját, mert hogy ekkor még csak az volt neki. Visszasiet hozzájuk.
- Maradj nyugton, akkor gyorsan leveszem. Oké? Gyorsabb lesz, mint egy szálkát kivenni az ujjadból.
- Oké! – Válaszolja elfojtott sírással.
Lira csak szótlanul figyel és kis húga hátát simogatja vagy a könnyeket törölgeti le az arcáról. Kastiana letérdepel, magaféle fordítja Melka vádliját, megfogja a nyálkás kis élőlényt, majd a bőr és a pióca szájszerve közé csúsztatja a kést, ami leválik a lábáról.
- Kész! Itt van ni. – Mutatja az ujjai között ficergő piócát testvéreinek, majd visszadobja a patakba.
- Kö-sz. – Nyökögi a legkisebb.

A nagy ijedelem után összecihelődnek. Aztán még bőven vacsora előtt hazaértek. El is mesélték anyjuknak és apjuknak, Talusnak, hogy mi történt velük, amin mind a ketten csak jót mosolyogtak. Ez után is sokszor jártak le még a patakra úszkálni.

Aztán, amikor a protestáns egyház árvaházból a Hellenburgi Királyi Szövetség hadseregének gondviselésébe kerültek, ott tovább képezték, fejlesztették úszó tudásukat.

Az úszómesterük egy nagydarab szőke nő, két oldalt csigába felcsavart hajjal. Markáns arcvonásokkal. Széles háttal, öles vállakkal, hatalmas bögyökkel. És olyan a fizimiskája, mint aki reggelire is fjord pónikat eszik.
- Üdvözlöm á tánfolyámon résztvevő kátoná jelölteket. Olga Haraldssons vágyok, de há kérhetem szólítsanak Haraldssons mesterásszonynák. Nos, ázé vánnák itt, mert a Hellenburgi hádseregnek nágyon fontosz a vizi hádviszelés is, ezé elengédhetétlen, hogy a serégben szolgálok legálább jól tudjának úszni, ezen á terüléten elég gyénge á serégünk, legálább ébben teljésítsünk jól. Áz én feládátom önöket megtánitáni hárci felszerelésben is úszni. Persze, há tálpig bádogemberként ugránák a vizben, nos hát nem vágyok csodátévő krőzus én sem, szóval akkor úgy elsüllyednek, mint lékelt kis ládik á Nordénflussz folyón.
Olga emígy tartja az újoncoknak a felvezető beszédét, egy szép csoport katona jelölt áll előtte. Az úszómesternő járkálni kezd fel s alá, karjaival csípőtartásban, miközben beszél hozzájuk. Magas szárú, fűzős bakancsába, egy lovaglópálca van dugva. Kihúzva, azzal kezd mutogatni és gesztikulálni beszéd közben, ahogy az első sorban állók előtt elhalad. Az újoncok több oszlopban állnak egy mesterségesen ásott tó partjának mólóján.
- Á mái órát itt tártjuk, ámikor itt már elsajátították az álápokát, akkor kimegyünk nyilt vizi térszégbe, távákhoz, folyókhoz és á tengérhez, bár távákbán nem bővelkedik a kis veroniai kontinénsünk. Nos, fogjunk is hozzá! Kérek négy önkéntjélentkezőt emide.
Persze még a falevél se reccen és egy mukanás sincs Olgának eme felszólítására. Kastiana az elsősorban áll balról a második oszlopban. Mekla és Lira beljebb állnak a tömegben.
- Ná jól ván, ákko te, és te, meg te ottan. És mágá. Igen, te. Gyértek ide hozzám! – Mutogat a pálcával egyesével a katona jelöltekre. Közöttük Tiára is rámutat. Felsorakoznak egymás mellé a móló szélére, Olgához.
- Nos, vetkezzének le! Szábáduljánák meg az ácúgjuktól! A högyeményeken természétesen márádhát áz álsó vászonjuhájuk. Az úrákon a kis gátyájuk.
Mind a négy katona jelölt leveszi ruházatát az úszáshoz.
- Nágyon kellémes a viz nem kell félni, ném fognák meggöthöszödni, áz alápos tesztmozgásztól májd jól kimelegszenek. Álljanak ide egész a szélére, féltálpálva, hogy élruszaszkodászkor mégfogodkothaszanak a lábujjaik. Há válámit nem értenek, kérdezzének!
Az újoncok így tesznek, kiállnak behajlítva a talpukat rá a peremre.
- Nágyon jó, most pédig rogyaszák be a térdéiket, mert először megtánuljuk, hogyánk kell fejészt ugráni.
Mindegyikük behajlítja a lábaikat.
- Jó, nágyon jó! Áko most hájoljanak le, és néhányszor lendítsék meg máguk méllett még á kárjáikat, szorosán összézárt kéztártásban. Nézzenek ki egy pontot á viztükrön, aztán ámikor előreléndítik á kárjáikat, akkor urojánák el a mólotól, tartsák ki égyénesen a kárjáikat és há jól csinálják, mint a kés, á vájon belézutyannák a vizbe.
Előrehajolva, lengetik a katona jelöltek a karjaikat. Ekkor megáll Kastiana mellett Olga és a lovaglópálcával megütögeti a karját.
- Nem kis árányhálám, nem jó, legyén egyénes a kárjá és dőljön jobban előré. De mondtám, há válámi ném világos ákkor emágyárázom. Ván kérdése?
- Nincs, Haraldssons mesterasszony! – Vágja rá Tia.
- Jól ván ákkor közlégények és közleányok, most ugroják meg a fejészt és lássám, hogy tudnák úszni, közben májd mondom, hogy mit kéll csinálni másként, há szükséges. Gyorsz úszásban, úszánák oda és visszá, most nem kéll többet.
Erre a négyes elugrik, mindegyikük szépen fejjel, ki-ki kisebbet, nagyobbat csobbanva az érkezéskor. A víz, persze igen csak hideg.
- Á törzsük és á lábaik is legyén égyénes, bokájuk nyújtva s á tálpuk is. Ákkor lész kés a vájbán érkezés. Ne csák a kárjáikkál dolgozzánák, hánám hásználják a lábukát is. Tempó, tempó!
Mindenki teszi, amit az úszómesternő mond.
- Fejükét pédig váltva fordítsák égyik irányból, másik iránybá.
Kastiana olyan másodikként fordulhat, majd harmadikként érkezik vissza a mólóhoz.
- Kérem á következő négy deleikvénst és segítsék ki társáikat á vízbül.
Így is történik, Tianát is kihúzza egy másik újonc a vízből. Majd azok következnek, amíg előbbiek felöltöznek s így tovább, míg minden katona jelölt a tanfolyamon sorra nem kerül, hogy Olga Haraldssons megnézze az alap úszóképességeiket. Persze, akadnak olyanok is, akik soha életükben nem úsztak, azoknál több idő megy el a magyarázással és okítással. Ezzel el is telik az egész óra.

A következő alkalomkor már az ügyesebbek fegyverrel a kezükben gyakorolták az úszást. Utána már könnyű vértezetben vagy málhás hátizsákkal is kellett gyakorolniuk.

Az egyik órán Haraldssons mesterasszony másodmagával, egy másik kiképzővel érkezik. Az újoncok némán felsorakozva várják, hogy mi lesz a mai tanfolyamon.
- Új náp kézdődött közlégények és közléányok. Hád mutassám be á mái tánfolyámon résztvevő kátonátársámát: Simon Knut kiképzőtisztet. – Mutat rá Olga egy középtermetű férfira, orra alatt katonásan nyírt bajusszal és őrmesteri kalappal a fején.
- Köszöntöm magukat. – Röviden biccent, hátul összefogott karokkal. Haraldssons folytatja.
- Á mái órán ázzál fogunk foglálkozni, hogy a tüdőkápácitásukat féjlésszük. Ná már most, ez úgyé ázé fontos, hogy minél több idéig kibírják á víz álátt levegő nélkül, másodsorbán viszont, azért is, hogy krízis hélyzétben égy fulládásosz állápotbán né éssénék pánikbá, dé itt átádnám a szót. – Simonra néz.
- Igen, köszönöm. Nos, fulladásos állapotba sokféleképpen lehet kerülni. Pl. a vizekben, de arra is fel kell készítenünk magukat katonákat, hogy ellenséges területen fogságba eshetnek. De, improvizál, alkalmaz, elhárít! És mint ilyen esetben, akár vallathatják is magukat. Sokféle ilyen módszer is létezik, de ma egyet veszünk. Egy önkéntest ide! Gyerünk! Mindenki sorra kerül.
Nem szólalnak és mozdulnak meg az újoncok, mindenki csak figyeli, hogy ki lesz az első s vajon mi lesz.
- Árányhál! Mágá jöjjön csák émide hámár.
Kastiana haptákba vágja magát.
- Igenis, Haraldssons mesterasszony! – Kiáltja és oda is lép Olgához és Knut kiképzőtiszthez.
- Feküdjön fel! – Mondja Simon és int egy víztartállyal felszerelt asztal felé.
- Igenis, Knut kiképzőtiszt! – Hangzik ismét a katonás válasz, majd Tiana hanyatt felfekszik, a különös asztallapra. Olga karpántokat csatol karjaira és egy vászondarabbal beköti a szemeit. Simon a tartályt állítja, közben folytatja a magyarázást.
- Gyakra használt módszerek egyike, hogy a hadi foglyot fojtó vízzel vallatják, így ahogy katona maga is itt fekszik. Tudniuk kell, hogy milyen érzés, hogy éles helyzetben megtudják őrizni hidegvérüket. – A kiképző egyszer csak kinyitja a tartály csapját, ami egy tölcsér csőrén keresztül nyílik közvetlenül Kastiana arcára. A vízsugár elönti az orrát, a látatlan hideg víztől, önkéntelenül eltátja a száját, amibe beleömlik a víz. Tia hamar levegőért kezd kapkodni és felkelne, de a karpántok az asztalon tartják. Elkezd köpni, köhögni, forgatni a fejét, hogy levegőhöz jusson. Simon hagyja még néhány pillanatig így kínlódni ebben a fullasztó helyzetben, majd elzárja a csapot. Kastiana zihálva, nagy levegőt vesz, majd felköhög egy adag vizet.
- Fúja ki magát katona. Ez az első eresztés volt, de most már legalább, tudja mire számíthat. – Tiana mondhatni köpni, nyelni sem tud, csak zihálva veszi még mindig a levegőt. Knut kiképzőtiszt ismét kinyitja a csapot. Újra egész arcát elönti a víz. Fullasztóan megint elönti orrát a víz, de most Tia igyekszik csak annyira kinyitni a száját, hogy levegőt tudjon még venni és minél kevesebb víz kerüljön a szájába. Persze, ahogy fogy a levegője és az ez okozta stressztől felgyorsul a légzése jobban kinyitja a száját.
- Próbáljon minél tovább nyugodt lenni katona, ha hagyja eluralkodni magán a stresszt és elveszti a hidegvérét, akkor elkezd zihálni. – Simon elzárja a csapot. Köhögve fellélegzik. – A feladat, hogy minél tovább maradjon higgadt. – A kiképző megvárja, hogy normalizálódjon a légzése, majd újra kinyitja a víztartályt. Kastiana a harmadik eresztést már jobban állja, sikerül viszonylag nyugodtan, résnyire nyitott szájjal és forgatott fejjel több levegőhöz jutnia, de a fullasztó érzés és a vízsugár, amint elönti arcnyílásait, már ismét vergődik. Aztán már, amikor Knut kiképzőtiszt úgy látja, hogy elérték Tia jelenlegi tűréshatárát, ismét elzárja a vizet.
- Jól van katona, ennyi elég mára. Remek. – Mondja Simon, mialatt elhúzza a tartályt a fejétől. Olga eloldozza és kiköti a szemét.
- Wunderbar árányhál! Most ménjen, álljon visszá á soroszlopbá!
Kastiana levegőt kapkodva, köhécselve ül fel az asztalon, kezével hajából kirázva a vizet kászálódik le és sétál vissza a helyére.

Aztán az óra további része azzal telt, hogy mindenki így asztalra kerülve, három vízeresztést kiálljon.

Amikor a képzés során már minden újonc eljutott egy alap, biztonságos szintre, hogy némi súlytöbblettel is fennmaradtak a vízen, akkor ahogy Olga megmondta, kimentek nyílt vizekre is úszni.
Az úszó tanfolyam végére minden katona jelölt elmondhatta magáról, hogy ügyes tud úszni felszerelésben is.



A hozzászólást Kastiana von Britol összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 07, 2020 1:06 am-kor.

https://www.youtube.com/

6Kastiana élmények Empty Re: Kastiana élmények on Kedd Jan. 07, 2020 11:36 am

Rudenz von Hellenburg

Rudenz von Hellenburg
Design manager
Design manager
Nos, itt vagyok ezeket is ellenőrizni!

Ötletesen bővítetted ki az élményeket, hogy egyszerre lehessen élmény és pályázat is, természetesen a két írásért jár a 200 TP és a 2000 váltó. Külön tetszett, hogy az írás-olvasáshoz tartozó pályázatnál az is szerepet játszott, hogy az írásod eredetileg nem lett megfelelő terjedelmű. További jó játékot!

7Kastiana élmények Empty Re: Kastiana élmények on Pént. Feb. 14, 2020 2:20 am

Kastiana von Britol

Kastiana von Britol
Déli Ügynök
Déli Ügynök
Az ékszer

Kastiana a nap végén visszamegy a műhelyébe. Ma is egy dolgos napot tudhat maga mögött. Felakasztja kabátját az ajtón lévő fogasra. Lerúgja csizmáit, szeret mezítláb mászkálni a szőnyegen. Odaül az asztalához, egyik lábát felhúzva a mellkasáig, a másikat könnyeden lógatva. A szék, amin ül támlátlan, puha forgószék, állítható magassággal. Emígy forgolódva huzigál ki néhány fiókot, melyekből elővesz egy gyöngyöt és egy zafírt, egyik ékkőnek sincs számottevő értéke, de mindkettőt eltette, hátha jó lesz valamire. A gyöngyöt a nyugati tengerparton találta, amikor arrafelé átutazóban volt az egyik küldetésén. A zafírt pedig Veronia keleti felén találta, Finsterwald erdeiben, szintén egy küldetése során. A kő egész érdekes módon volt a talajba fúródva. Tia mindkét darab követ leteszi az asztalra, a nyakából levéve, a kulcs medallionos nyakláncát is, amit ő készített még pár évvel ezelőtt és meg is mutatta annak a Johann nevű vámpírkovácsnak.
Most van ideje hobbijának élni és alkotni. Kastiana eldöntötte, kiegészíti nyakláncát, ezzel a két ékkővel. A fiókokból szerszámokat vesz elő: egy hosszú csipeszt, egy metszőkést és egy tégely ragasztót. A csipesszel megfogja a hosszúkás, csiszolatlan zafírt a réz kulcs szárához illeszti; Jó is lesz. Míg a gyöngyöt, a kulcskarikába helyezi, odaillik. A tégely fedelét levéve, a kés hegyére vesz egy kis ragasztót, csipesszel tartva a zafírt keni meg a kulcs szárát és ragasztja fel a kékkövet, vár egy kicsit, míg odanyomva tartja, majd a gyöngyöt fogja meg, a metszőkéssel ragasztót visz fel a kulcskarikára is, odailleszti a fehérkövet, itt is vár, míg odaköt a gyöngy. Kastiana mikor úgy gondolja, hogy elkészült az ékszerrel, otthagyja még száradni az asztalon. Lapozz néhányat, egy ott lévő fekete, bőrkötetes könyvben, mintha olvasna benne, de csak a fejezet címeken szaladnak végig a szemei. Aztán átül körasztalhoz, Tianának elég sok hobbija van, többek között a kártyajóslással is szokott foglakozni. Néhány gyors mozdulattal megkeveri a paklit, majd a munkájára gondolva kivet három lapot; Kelyhek ötös (csalódás), a végítélet, a főpapnő. Na, de tudtam, nehéz szakma hollódoktor felcsernek lenni.; Visszateszi a kártyákat és a paklit. Felkel és megnézi az elkészült ékszert, amit magának készített, senki számára még így sincs semmi értéke, s aligha fizetne érte bárki akár egy lyukas váltót is, de Tiana nem is bánja, felveszi a nyakába a nyakláncot, majd felmegy az emeletre.
Leül az ágyra, az éjjeli szekrény fiókjából elveszi anyja jegyzeteit. Lapozgat közöttük, majd beleolvas:
„Tudod, hogy lehet a legkönnyebben legyőzni a vámpírokat? Ha nem jutnak több vérhez. De vigyázz! Ez két élű fegyver, mert vannak olyan vámpírok, akiknek nincs is szükségük vérre.”
Ahogy olvasgat, egyszerűen elalszik és ki tudja, mit hoz az álom.

Tia, ahogy elaludt, egy fehér villanás kúszott lelki szemei elé és egy halk, egészen a velejét rázó suttogást hallott a semmiből.

”Ha volt is bűn, mit elkövettem, már régen leróttam az árát.”

Majd egy édeskés, émelyítően tömény és átható szagot érzett, a vér szagát.

Kastiana egymagában sétál egy rengetegben, a friss porhavon nem keltenek zajt a léptei, a fagyos tiszta levegőben, minden lélegzetnél fehér páraként cirkulál elő lehelete, a fekete sál közül, amivel a fejét, arcát bepatyulászta. Többször körbe néz, mert érzi, hogy figyelik, de nem lát egy teremtett lelket sem sehol. Ahogy a fák között halad, hirtelen egy hatalmas lánchálót dobnak rá, melynek súlyától lerogy a hóba; A francba…; gondolja, mikor a fasorok közül királykék csuhás kultisták lépnek ki és állják körbe. Ruhájukon egy püspöklila kereszt szimbólum, melyre egy vörös kígyó van tekeredve, kámzsájuk az arcukba húzva. Kastiana mielőtt még bármit is szólhatna, tehetne, a következő pillanatban hátulról leütik s eszméletét vesztve, elsötétül előtte a világ.
Amíg nincs észen, összekötözik kezeit lábait és megkötözött végtagjainál egy rúdra függesztik fel és így hurcolják az erdőmélyére. Azonban, Tia olykor-olykor egészen magához tér, bár zsong a feje az ütéstől, de önnön súlyától, a csuklóit vágó kötél okozta fájdalomtól éberebbé válik. Eszméletlennek tettetve magát hallgatja a kultistákat, de figyeli az utat, ahogy az erdőben haladnak, bár csak két oldalra lát és az előtte menetelő csuhások hátát látja. Egy idő után megállnak egy hatalmas, mohos sziklákkal körberakott helyen, egy kövekből emelt falnál. Az egyik csuklyás végignyom sorrendben három követ, mire lassan súrlódva félrehúzódik a fal. Egy katakombába térnek be és mennek végig járatok hosszan tekergőző sorain, itt-ott szintén nyomkodva egy-egy követ, nyilván, hogy ne kapcsoljon be egy-egy csapda. Egészen egy nagy teremig mennek, melyet néhány fáklya csupán gyéren világít be, ahol egymás mellett több ketrec is lóg, amiknek láncai magasan a sötétségbe vesznek. A tömlöc helyiségbe érve Tianát leteszik a földre, eloldozzák. Mivel eszméleténél van, ekkor megpróbál szabadulni. Kirúgja az egyik kultista alól a lábait, de a többiek rávetik magukat, hogy lefogják s egy másik ismét leüti. Magatehetetlen állapotában leveszik zubbonyát, sálját, elveszik dobótőrét, szenteltvizes flaskáját, lecsatolják a kistáskás szíjait és bezárják az egyik ketrecbe.

Kastiana nem tudja mennyi idő telhetett el, mikor visszanyeri eszméletét. Hasogató fejjel néz körbe, hogy hova is került. Vele szemközti falánál, egy hosszú pulton ott hevernek a holmijai: kabátja, felszereléseit, fegyverei. Sokféle szerszámot, üvegcsét, tégelyt s eszközt is lát sorban odakészítve az asztalra, mely előtt egy szék is áll, majd végighordozza tekintetét a ketreceken, hogy még van-e itt vele valaki, de nincs. A helyiség üres, csak a fáklyák ropogását hallani. Tia felkel és a ketrec zárját kezdi vizsgálni, feszegetni. Rozsdás vacak, ősöreg szerkezet, de olyan, ami tart, amíg az idő vasfoga meg nem eszi, vagy Kastiana valahogy fifikásan ki nem nyitja. Nincs nála semmi, se tolvajkulcs, se egy tőr, hogy megpiszkálja és feltörje a zárat. Gondolkozni kezd hát, hogy mit is tehetne, hogy kijusson innen, aztán a legkézenfekvőbb megoldást választja.
- Őrség! Hé, csuhások engedjetek ki! – Persze, Kastiana tudja, hogy ettől még nem fogják kiengedni, nem is ez a célja a kiáltásával, csupán, hogy a ketrecéhez közel jöjjenek. Meg is jelenik két kultista, akik éppen a börtönterem bejáratánál álltak őrt.
- No lám, a foglyunk magához tért. – Mondja az egyik. – Hallgass! Mi csak Armaros kívánságait teljesítjük! – Veti oda a másik. – Szólok a testvéreknek. – Mondja az előbbi, majd kimegy a teremből.
- Akkor adj innom legalább, szomjas vagyok. Elvettétek a kulacsom. – Tiana a rácsokat markolva áll, majd int az asztal felé, ahol a flaskája hever. A csuklyás abba az irányba néz, dörmög valamit az orra alatt, miközben elmegy a kulacsért, majd közel lépve a ketrechez felé nyújtja, mire Kastiana elkapja a karját és erősen a ketrecnek rántja, aki azon nyomban elájul, ahogy feje a rácsozatnak csapódik. A férfi karját behúzva a zárkába, tartja az ernyedt testet, miközben átkutatja, a kultista zsebeit, melyek közül az egyikben megleli a börtön kulcsát. Gyorsan kinyitja a zárat és az eszméletlen kultistát bezárja a ketrecbe. Tia igyekszik még az előtt kijutni a teremből, mielőtt még a másik csuhás visszaérne a testvéreivel. A pulthoz lép elveszi tőrét, amikor a terembe érkezik még megannyi kultista.
- Fogjátok el! Nem menekülhet! – Szól az egyik, majd rárontanak. Tiana egyhelyben perdül és azzal a lendülettel elüti az egyik csuklyás kardot tartó karját és szentelt vízzel arcon önti, a férfi üvöltve kap a füstölögve, sistergő képéhez. Kastiana hasba rúgva a többieknek löki. Egy másik kultista oldalról támad rá, tőrkardjával egy nagy vágást ejtve az oldalán, mire Tia céloz és elhajítja tőrét, fejen találva a csuklyást, de ebben a minutumban hárman rávetik magukat, leszorítják a kövezetre, karjait hátra csavarva s leütik. Tiana ismét eszméletét veszti. Ráültetik a székre, hátra kötözik a kezeit és a széklábaihoz a bokáit.

Mikor Kastiana egy idő múltán ismét magához tér és ültében felemeli a fejét látja, hogy az egyik kultista  ténykedik a pultnál, szerszámokat rakosgatva.
- Eressz el! Mit akartok! Armaros hívei vagytok?! – Kastiana mozdulni próbál, de érzi, hogy kezei össze vannak kötözve.
- Áh, akkor most, hogy újra észen vagy kérdezni foglak egy-két dologról. Mit kerestél finsterwaldon? A rituálénkat jöttél szabotálni? És ilyesmik. – Kérdi felé fordulva a kámzsás.
- Azt se tudtam, hogy kultisták élnek itt az erdőmélyén; Pláne nem, hogy ennyien.; és nem tudok a rituálétokról semmit se. – Válaszolja egészen nyugodt hangon.
A csuhás leinti.
- Nem vagyok hiszékeny típus, pontosabban nehezen vagyok meggyőzhető arról, hogy valaki ne hazudna. De látod ezeket itt a pulton? – Végigmutat az ott sorakozó eszközökön, Kastiana követi a pillantásával a kezét. Különféle kések, kampók, fogók, kalapácsok sorakoznak rajta. – Mire innentől, ehhez érünk, már elvileg hinni fogok neked.
- Ne haragudj, de most meg kellene ijednem? Egy heggel több vagy kevesebb, már igazán nem számít. – Kérdi félvállról és formál lebecsülően véleményt a kultista kínvallató tudományáról.
- Egészen a méhed mélyéig! – Ordít rá a csuhás és odacsap öklével a pultra.
- Egyáltalán tudod, hogy kell azt a csavart kampót használni? – Int Kastiana a szerszám felé fejével, lesajnálóan és még mindig teljes nyugalommal beszél. Erre a kultista lekever neki egy hatalmasat, mire felszakad a szája. Tia vért köp a földre.
- Mindjárt megmutatom és majd te megmondod! Bár nem ezzel akartam kezdeni. – A kámzsás felkapja a kampót és Kastiana arcához közelíti vele.
- Én meg tudod mit mondok, azzal – Pillant a hozzá legközelebb eső késre. – fogom elvágni a torkodat, mielőtt még kettőt pisloghatnál és egy ujjal is hozzám érhetnél, majd végzek az őrökkel is.
A kultista odalép Tianához és egészen az arcába hajol.
- Oh, igen és ezt mi a fészkes fenéből gondolod, hogy megkötözve képes vagy megtenni? – Göcög a végén a kultista. Kastiana a képébe vigyorog.
- Mikor láttad utoljára a kezeimet? – Kérdi költőien és felemeli a karjait, mutatván, hogy időközben eloldotta magát, aztán megfogja az előbb említett kést, és egy mozdulattal átvágja a férfi torkát, kinek vére festi egész sötétre a ruháját s szörcsögve a felhasított nyakához kap. Tia pedig lendülettel előredőlve megfejeli, majd ellöki maga elől, amikor a kövezeten elterül már nem él. Lehajolva a késsel gyorsan kiszabadítja a lábait is a széktől. Majd arrébb húzza a börtönterem bejáratától a halott csuklyást. A pulthoz visszalépve elveszi dobótőrét, magára csatolja szíjas felszereléseit, oldalára köti flaskáját és hátára kanyarítja zubbonyát. Halkan a bejárathoz oson, nem látja, hol vannak az őrök. Kezét a szájára szorítja, majd úgy szól, hogy eltorzítsa a hangját, mintha a kultisa testvér hívná őket.
- Testvérek gyertek ide! – Egész a falhoz simul, mikor hallja közeledő csuhásokat, amint az egyik terembe lép, Kastiana elkapja a fejét és egy hirtelen fordítással eltöri a nyakát. A következő kultista már ordítva támad is rá, amiért megölte a társát.
- Te szuka, ezért kiontom a beled! – Majd lendíti a csatabárdját, hogy kettéhasítsa, de Kastiana csak arrébb lép a vaskos sújtás elől, majd fordulva lendülettel mellkason rúgja a kultistát, aki a bejárattal szemközti falnak vágódik és légszomjtól tántorogva rogyadozik a falnál. Tiana felkapja a széket és a csuklyáshoz vágja, de a férfi a csatabárdjával hárít és széket egy csapással darabokra zúzza; A szarba!; gondolja, majd egy fiolát kap elő és a közeledő lábai elé veti, mire az üvegcséből kirobbanó klebeschaum hab állítja meg a támadót, majd a kultista helyzeti meglepettségét kihasználva Kastiana rátámad, mielőtt a csatabárdját újra lendítené. Amint a közelébe ér a tőrével szétvágja a csuhás egyik kezét, amivel a fegyver nyelét fogja, mire felüvölt és a nehéz bárd sújtás nélkül fordul el a kezében. Tia a következő mozdulatával a tenyeretövével üt egyet felfelé, sréhen a kultista arcába, behúzva és eltörve az orrát, amitől eszméletét vesztve, vér-lepte képpel rogy össze. Ezután Tiana gyorsan kilép a tömlöcteremből a katakomba folyosójára, de alighanem a robajra, a kiáltásokra felfigyelhetett több is a királykék csuhások közül, mert ekkor hátulról egy nagydarab kultista kapja el, egészen magához szorítva. Karjaival a fejére és a nyakára fogva, amire Kastiana nem számított, de nem esik pánikba, bár a nyakfojtástól lassan levegő nélkül marad, hiába próbálva magáról lefeszíteni a kultista karjait, de lábát lendítve, a sarkával a férfi sarus rüsztjére tipor, majd a könyökével a bordái közé üt, erre a csuhás feljajdul, megtántordik, de ennyitől még el nem ereszti. Azonban, ahogy a kultista egyensúlya meginog, háttal a fal felé fordulnak, mire Kastiana a szűk folyosó másik falától két lábbal elrúgja magukat. A termetes kultista háttal nagy erővel ütközik s a feje hátra csapodva, vágódik a falnak, mire elájul és elereszti. Tia elszabadulva a fogásból, átforgatja a nagydarab zsebeit és talál egy fekete bőrkötetes naplót nála, végig pergeti a lapokat, majd elteszi kabátja belső zsebébe; Ki tudja mire lesz még jó, majd átolvasom.; Aztán megindul abba az irányba, amerről jöttek. Minden járat kereszteződésnél megáll és körbenéz, de egy darabig egy szál kultistával sem találkozik, egészen addig, amikor a folyosó, amin halad egy hatalmas csarnokba fordul, de vezet tovább egyenesen, meg egy másik járatba. Tiana odaoson és benéz a csarnokba, ahol temérdek kultista van összegyűlve. Egy oltár előtt állnak, amin egy fehér kecskét készülnek éppen feláldozni Armarosnak. A rituálévezető nagy áldozati beszédet is tart egy máglyarakás előtt. Karjait kitárva, hangja bezengi az egész barlangcsarnokot, melynek mennyezetéről számtalan cseppkő függ le és tűzdeli a csarnok talaját. Kastiana elhúzódik és megy tovább az oldalsó járaton. Emlékszik, hogy voltak csapdablokkoló nyomókövek is útközben, de neki fogalma sincs, hogy milyen kombinációban kell lenyomni a köveket, mert minden beépített szerkezetnél más és más volt, amit a kultista lenyomott. Amikor ismételten egy keresztező járathoz ér, megáll és figyel, majd éppen tovább menne, amikor a katakomba egyik sötét sarkából egy csuhás támad rá és ragadja meg, hasonlóképpen, mint a nagydarab kámzsás tette, de ez a szerzet egy nő és egy tőrt szorít Kastiana nyakához.
- Beszélj, hogy szöktél meg! – Rivall rá a lány.
Tiana ekkor fogja dobótőrét és a csuklyás combjába vágja, majd megforgatva kirántja. A kultista meggörnyed, elernyed a fogása a nagy fájdalomtól, majd Tiana fordít a helyzeten. Ő kerül a lány mögé és emeli pengéjét a torkához, majd így suttog a fülébe.
- Bocsi, nincs kedvem csevegni, de gyere, csacsogás helyett feloldhatod a csapdákat. – Azzal Kastiana maga előtt tartva vonszolja a női kultistát. – Ne merj sikítani vagy kiáltani a többiekért!
Így haladnak, olykor-olykor jajdul a csuhás lány, de amint az egyik rejtett csapdaszerkezethez érnek, szól s a kőpalettán végignyomja a megfelelő köveket. Egy darabig, így gond nélkül haladnak. Csak a lépteik keltenek némi visszhangot a katakomba nyirkos és dohos falai s ropogó fáklyái között, a járatok egy-egy szakaszán olykor köd is terjeng a talajmentén. Az egyik kereszteződésnél, ahogy egy újabb csapdához érnek, egy csapat kultista pillantja meg őket és rohannak feléjük, mire a kámzsás lány is kiáltozni kezd, hogy segítsenek neki a testvérek.
- Kapjátok el! Nézzétek, megsebesítette az egyik nővérünket! – Kiáltoznak a csuklyások miközben közelednek.
Kastiana megrántja a kultista nőt a karjánál.
- Járjon a kezed! Oldd fel a csapdát! – A lány blokkolja a szerkezetet, és lekezelően vissza is szól.
- Úgyis elfognak és végeznek veled!
Kastiana tudja, ekkor nincs értelme már osonni, hiszen egyszerre ennyi kultistával nem bír el. Eltaszítja a csuhás nőt a testvérei közé, ezzel is némi időt nyerve, majd áthalad a blokkolt csapda vonalán, de a kultisták csak özönlenek utána, mivel nincs nála túszként a lány, ezért már amelyiküknél távolsági fegyver van, használja is. Egy ismétlő számszeríjból többször rálőnek, de elég távol van, hogy lövések pontatlan célzással elkerüljék. Kastiana ekkor ráüt a csapdakapcsoló kövekre, amitől a szerkezet működése egyszeribe beindul, mire egy nagy rács lendül le a plafonról, amiből több sorban hatalmas nyársak merednek és a vaskos acélhegyek több kultistát is felnyársalnak, a többinek pedig útját állják. Kastiana futva indul meg a járatban tovább, amerről ide hurcolták. A következő kereszteződésnél meghúzódik a falnál, egészen egy ajtó mélyedés árnyékos takarásába, mert megérzi, hogy veszély közeleg, csendben marad még a lélegzetét is elfojtja. Nem sokra rá fel is tűnik a katakomba egyik folyosójáról több csuhás is.
- Nem juthatott ki! Itt kell lennie valahol az átkozottnak! Keressétek! – Mondják többen közülük. – Ti ketten menjetek, nézzétek meg a kijárat felé s ellenőrizzétek. Te, meg te, együtt, arra megyünk! Ti négyen pedig arra menjetek! – Szól az egyik nagyobb hangú közülük, aztán a kultisták három irányba szétszélednek. Amint elmennek mellette, Tia a kijárat felé tartókat követi egészen halkan és figyelve rá, hogy ne vegyék észre, amint a kijárathoz érnek megfigyeli, hogyan nyitják ki, milyen kombinációval a kőfalajtót.
- Áh, biztos nem hagyta el még a katakombát. Honnan tudná, kinyitni a falat?
- Ja, a kapcsolópaletta sincsen szétzúzva.
A kőfal gördülve visszazár, ekkor a két kultista megfordult és mennek vissza a testvéreikhez. Kastianával nem találják szembe magukat, mert ő felkapaszkodott egész a járat mennyezetig és lábaival, karjaival támasztotta ki magát, miközben a két kámzsás elhalad alatta. Amint hallótávolságon kívül érnek lehuppan és a kijárathoz siet. Végignyomja a köveket, a fal zörögve félrehúzódik és Kastiana kimegy az erdőbe, megsimítja a belső zsebében lévő könyvet, hátranéz a kultisták fészkére.; Beteges, elvakult követők.; gondolja, majd elsétál, be a fák közé.

Ekkor felébred; De furcsa egy álom volt.; Kirázza a hideg és lúdbőrös lesz a karja, mely hidegverejtéktől csillog. Felül, míg aludt, leverte az anyja jegyzetei az ágyról, melyek most szétszóródva borítják be a padlót. Kastiana még álmatagon néz szét a szobában, majd kicsapódik az emelethez tartozó erkélynek a kétszárnyas ajtaja. A szobában elalszanak a gyertyák. Csak a holdfénye világítja be ezüstös félhomállyal a helyiséget. Felkel és kisétál az erkélyre, ahogy felpillant az égboltra, úgy érzi ő az egyedüli ember az egész földön. Szél kerekedik és egy árnyék tűnik elő mögötte a sötétből, de a holdfényre kilépve sem tűnik el, majd átkarolja Kastianát, amit megérezvén megfordul és látja az árnyalakot.

https://www.youtube.com/

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.