Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

You are not connected. Please login or register

Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [2 / 3 oldal]

Kastiana

Kastiana
Déli Ügynök
Déli Ügynök
A bemutatkozás után Kastiana, így szól:
- Te hogy bírod az őrséget? Én van, hogy halálra unom magam. Nem csinálunk valamit, nem tudom utána? – Ahogy Kastiana éppen társalgásba kezdett az őrtársával és mielőtt még Lance válaszolhatna, egyszer csak nagy robajjal kivágódik a toronyba vezető csapóajtó és feltűnik egy hangos, nyüzsge fickó. Tiana összevont szemöldökökkel hallgatja a szóáradatát. Némi fintor is megjelenik a szája szegletében, miközben végigméri a szedett-vedett embert, akinek úgy jár a pofája, mint a cséphadaró; lovagi torna és kakasviadal, érdekes… vajon milyen játékok lesznek?; pörgeti át és gondolja végig magában a hallottakat, hogy vajon, ezekből az információkból, mit is tudna kihozni.
- Szóval, holnap és ma mi lesz? A báró úr és a nemesek is tudnak a kakasviadalról? – Kérdez vissza, és még el is mosolyodik, ami inkább egy vigyornak hat, hogy fent tartsa a tartalmas beszélgetés látszatát, mintha bármelyik esemény is különösebben érdekelné, de sose lehet tudni, hova vezetnek az események ok-okozatai.
- Melyik, hol lesz megtartva? – Tia kérdésfeltevés közben megigazítja magán kabátját, megsimítja az állán lévő anyajegyet, mint mindig, amikor gondolkodik, karba fonja a kezeit, testsúlyát egyik lábára terhelve, keresztezi rá behajlítva a másikat és egyik vállával a falnak támaszkodva, előtűnik pimasz mosolya és villanó szemekkel nézi, hallgatja a hírhozó embert. Közben gondolatban Kastiana már azokat az eshetőségeket, lehetőségeket veszi sorra, hogy juthatna további információkhoz a két rendezvényen a résztvevőktől. Tudja, hogy a vigalom, a harci virtus, a fogadási izgalom és az alkohol kiváló feltételeket teremthet, hogy a nekromatákról és az élőholtakról fejleményekhez juthasson, ahogy sok minden történhet is; Biborgriff is mondta lehet nincs is semmi alapja a túlvilági lények tömeges feltámasztásának. Tiana úgy véli, nyilván a lovagi torna a gyakorlótéren, a barakk környékén lesz megrendezve. Viszont, a kakasviadal már kérdésesebb, főleg ha illegális és a pori berkeknek szánt mulatságra készülnek, akkor alighanem olyan helyen lesz, ahol nincs úgy szem előtt. Mondjuk a pincében vagy a cselédszálláson, ahol akár még rejtekajtókra, folyósokra, termekre is rábukkanhat; jobban be kéne járnom a kastélyt is, de lehet, hogy a várfalon kívül akarják megtartani. Ennyi minden átfut Kastiana agyán, miközben a semmitmondó és kicsit még irritáló palit hallgatja.
- Rendben, kösz, hogy szóltál. Ki nem hagynám, de ne pattogjál itt, mint kecskeszar a deszkán. – Válaszolja, a hozott hírekre élesen és szarkasztikusan, majd Lancera pillant, hogy vajon ő mit szól az elhangzottakhoz.
Kastiana ekkor veszi észre a szőke m’ladyt, aki éppen kötélen ereszkedik le a várfalon, egyenesen a vizesárokba és alighanem, azzal a célzattal, hogy elhagyja a Rowan kastélyt.
- Hé, kisasszony! Hova megy? Hideg a víz és mély az árok! – Kiált le Tiana a nemes öltözékű hölgyeményre. – Mivel őrségben vagyok, nem hagyhatom, hogy csak úgy távozzon. – Szól, hivatalos hangján.



A hozzászólást Kastiana összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 23, 2019 10:10 pm-kor. (Reason for editing : Kastiana)


_________________
Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 2 382087e64134f24a6fae615c35b7a214
Nem kell félni a farkastól, nem esz meg csak megkóstol.

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Volt egy kis feszültség bennem, hiszen talán most dől el, hogy megálljuk-e a déliek próbáját, elhiszik-e, hogy azok vagyunk, akinek valljuk magunkat. De úgy látszik az Úr rajtunk tartotta a szemét, mert Edmund lovag szerencsére egy cseppnyi gyanakvás nélkül, minden tétovázás nélkül bevette a mesénket, amiben úgy láttam nagy szerepe volt az inkvizítor lánynak, aki most teljesen beleélte magát a szerepébe és ruhája is többet mutatott, mint amit alap esetben az illendőség megengedett volna. Azon csodálkoztam, hogy Mattheus atyát még nem ütötte meg a lapos guta eddig is, de azért tartottam tőle, hogy ne adja az ég, a lovag leplezetlenül kacér szavait már ne fogja szó nélkül hagyni és ezzel tönkre tehet mindent.
- Mi sem szeretnénk megvárakoztatni az uraságot, ezért hálásak vagyunk, ha segítik az utunkat, hogy már ne tartsanak fel. – léptem kissé a püspök és a lovag közé. – Nagyon nemes cselekedet ez Öntől. – hajtottam meg a fejem a férfi felé, teljesen alávetve magam a szerepnek, bár szívesebben tekertem volna ki a nyakát. – Nekünk nem adatott meg a biztos megélhetés egy úr szolgálatában, így azt választottuk, amivel biztosíthattuk, hogy meleg étel jusson legalább a hasunkba. – vontam meg a vállam, hogy kiábrándítsam kicsit az álomvilágából, de máris visszatért a mosoly, elvégre komédiások lennénk. – De tényleg mindenért kárpótol minket a sok érdekes ember és vidék. – intettem körbe széles mozdulattal, dagályosan ahogy egy igazi mutatványoshoz illik.
Ezek után azonban igyekeztem Robin-nak hagyni a szót, hiszen láthatóan a lovagocskának majd kiesett a szeme, ha ránézett.

Hamarosan már feltűnt a vár, aminek látványa tényleg elismerésre méltó volt, de igyekeztem a csodálkozásom mellett megjegyezni mindent, amit csak a látvány nyújthatott.
A tornyokat, a falakat összekötő pilléreket, a jól megkonstruált lőréseket, a falak mögött húzódó házak elhelyezkedését és főleg a felvonóhídat és a kaput és a körülötte lebzselő őrséget, mert ezeket kell majd kijátszanunk.
Most jött el a második próba, az írás próbája, amire elég nagy sikerrel számíthattunk, ha a katona elgyötört, fáradt képére néztem.

28Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 2 Empty Re: Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) on Pént. Nov. 22, 2019 12:37 am

Wilfred

Wilfred
Diachonos
Diachonos
Egszerű katonának tűnt, alig volt rajta valamivel több páncélzat, mint Wilfreden. Hosszú szőke haja, a válláig ért, sisakja az oldalán lógott. Arca pont ugyan olyan unottan tekintett előre mint, Wilfrednek. Felkapta a fejét Wiflred dúdolására.
- Nocsak! Szeretsz énekelni? - kérdezte értatlanul, de élesen.
- Hogy? Ki? Én? Ja, igen... - mondta Wilfred, mintha álomból ébredt volna fel. - Szoktam néha.
- Azta! - Csillant fel a szeme a lánynak. - Nem énekelnél most is valamit? Olyan unalmas ez az út és amúgy sem akartam eljönni. Kényszerítettek. - súgta a lány, ahogy a várkapun beérkeztek.
- Ez egy nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ide jöhetünk és megbíztak minket ezzel a feladattal... - látta, hogy a lány egy kicsit elszomorodik, ezért hozzá tette - Egyszóval engem is. Sajnos nem illik a bevonuláshoz és túl sokan figyelnek minket...
- De ígérje meg, hogy fog nekem énekelni.
- Mindenki ezt kéri tőlem...
- Hát, egy templomos bárd nem mindennapi látvány... - nevetett a lány - De ha zavarom, akkor nem erőltetem.
- Nem arról van szó... Nem vagyok egy hétköznapi eset... A balladákat szeretem. Szerelemről és halálról, vérről és kegyetlenségről és megtorolatlan vétkekről, tehetetlen sorsokról...

Lóról le segítés és hasonlók történetek még, de a beszélgetés folytatása, egy másik történet és elbeszélésére más alkalommal kerül sor...

29Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 2 Empty Re: Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) on Pént. Nov. 22, 2019 12:59 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– Ugyan, Herr. Az öröm a bőséges szüret, s a győztes csaták. Egy efféle mulatság aligha adathatna meg ezek nélkül, ez pedig aligha a Zsinatnak, hanem az urak jó munkájának, s persze Urunk kegyelmének köszönhető. 
Ettől eltekintve persze mindenképpen jólestek neki a szavak, akkor is, ha sejtette, hogy mindez persze csak udvariasság volt. Nem volt feltétlenül hétköznapi esemény, hogy vendégeket küldött a zsinat, az meg pláne, hogy kivételesen nem egy pocakos vaskalapos lelkészt küldtek, aki savanyún forgatta volna szemeit egy szemtelenebb dal hallatán. Az elképzelésen még talán kuncogott is egy kissé, ám ezt igyekezett nem mutatni az "előkelő" társaságban.
– Lehet pont emiatt érezte szükségesnek a Zsinat, hogy mégis tiszteletét tegye. Ha más nem, kell pár vastagnyakú a vendégek közé, hogy legalább valaki húzza a száját a fényűzés miatt. – kissé nevetett, majd folytatta. – Von Rowan szolgálatai elengedhetetlenek a határ védelmének érdekében, mind a Zsinat, mind egész Dél hálával tartozik számára. Ilyen derék embernek már csak kijár egy nagyobbacska ünnepség.
Rosszallóan elmosolyodott, de természetesen nem gondolta komolyan az egészet, a határ mentiek virtusa mindig kissé forróbb volt a hellenburgiaknál, de mindez teljességgel rendben volt, amennyiben persze az ember tudta, hogy mikor jött el az elcsendesedés ideje. A csend ideje pedig most jött el. Vagy két fertályórát kellett léptetniük, míg végül elértek a kapuhoz, ahol aztán kellemetlen, unalmas vizsgálódás vette kezdetét.
-----------------------------------
Von Rowan birtoka pompás volt és hatalmas, az annak szívében álló vár szintén olyan magaslatokba hágott, melyek ugyan nem érhették el Hellenburg tornyait, de igen bátran nyújtózkodtak az ég felé, az embernek már-már megfordult tőle a fejében, hogy esetleg a bábeli tornyot próbálták-e utánozni. Sosem kedvelte igazán az ilyen magaslatokba hágó épületeket, a vámpírok gőgjét vélte benne felfedezni, mely végül a vesztüket is okozta az emelkedés során... Mindezen épületeknek vélhetőleg ennek ellenére nem volt köze a vértestvéreihez, de a gondolat is csak futón szaladt végig elméjében. Ahogy megérkeztek, nem is kellett sokat várniuk, azonnal fiatal szolgák szaladtak ki lovaikkal foglalkozni. Készült volna ő maga is, hogy elhessegesse a suhancokat, ám meglepetésére ezt Herr Sandell a maga módján megoldotta helyette, s végül ő volt az, aki felajánlotta, hogy lesegíti a lóról. Kelletlenül pillantott körbe, majd végül enyhülten elmosolyodott, szabad kezét nyújtva a férfinak. Ha az segít, lemászik vele a lóról, majd hagyja az egyik szolgának, hogy elvezesse Kohlet, még egy utolsót simítva annak langyos oldalán.
– Lekötelez, Herr. – arcára mosolyt erőltetett, majd folytatta. – Von Rowan igen büszke lehet, hogy ilyen udvarias lovagja van.
A lándzsáját magához ölelte kissé, egyelőre senki nem kérdezett afelől, de ha mégis felmerülne, majd elmagyarázza a népségnek, hogy a fegyver vendég, nem pedig holmi önvédelmi eszköz. Tudta nagyon jól, hogy nem illett magával hordania, de ha csak letámasztotta valahova, érdekes társaságot tudott jelenteni a hölgyeknek, ha nem is feltétlenül udvariasat. Körbepillantott, majd az első jobban öltözött udvaronc felé fordult, meghajtva kissé a fejét.
– Áldás, békesség, Herr. A szekér Hellenburg és a Zsinat jókívánságait tartalmazza. Só, prém, illetve Rudenz király személyes ajándéka. –  kezével a szekér belseje felé intett, ahol egy nagyobb láda volt. –  Egy szép fapipa rejlik benne, melyet még a Fanyüvők készítettek fekete dióból. A király reméli, hogy a von Rowan örömét leli majd benne.

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
A hidegben a szekerük békésen közeledett a báró mulatozós kastélya felé. Nem is lett volna semmi gond, de képességeiket már ideje korán próbára tette pár az út elől visszajövő unatkozó ember. De a kormos és a nőszerzet tanítvány jól helyre tette őket. Bár Robin hangsúlyára Matheus szeme erősen tikkelt.
Viszont még Matheus nem túl tapasztalt szemei is látták, hogy a lovag megéhezett az ő drága, makulátlan, cölibátust fogadott tanítványára. Fel is tűrte a ruha ujját, és felkészült rá, hogy jó bohóchoz híven mond egy hatalmas nagy viccet Edmundnak, de a magát katolikusnak képzelő kormos az útjába állott. Na nem baj, gondolta magát, majd később küld rá egy Judica Meát büntetésképpen. Melyikükre? Mindkettőjükre, természetesen.
De lassan hál’ égnek megérkeztek a várhoz, melynek látszólag csak egyetlen egy kapuján át özönlöttek be a népek. Matheusnak szárnyalt a fantáziája: ha kellően nagy tüzet tud rakni itt, akkor a bent lévők nem fognak tudni másik kijáratról, és mind bennégnek. Tökéletes terv.
A kapuőr meg látszólag olyan álmos volt, hogy ha minden így ment tovább, akkor elegendő, ha meggyújtja a ruháját, és azt sem fogja észre venni.


_________________
"Nem volt még probléma, amit egy kis tűz ne oldott volna meg."
- Matheus Zalasch, a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának nagyon kegyelmes inkvizítora

"De Matheus, te öreg vagy, és sütivel vesztegethető."
- Lance Kalver, a discord mumusa és szabadidős pápája

A Matheus Folyamatábra:
Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 2 Math_f10

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Volt egy nagyobb gombóc a torkomban, hogy vajon veszik-e a lapot Matheus és Jozef. De nem kellett csalódnom. Jozef ráerősített a játékomra, Matheus pedig minden bizonnyal azt tette, ami a legjobb a feladat sikere érdekében: csendben maradt. Láttam azért az arcán, hogy feszül a húr, így hogy el ne szakadjon, lopva hátra nyűtottam neki egy konyháról hozott egyszerű süteményt. Remélhetőleg elég lesz, hogy kitartson, míg biztonságban bejutunk a várba, és lerázhatom Edmund lovagot.
Közben hálásan nevettem a lovag siettségére, mint aki szintén nem akarja a nagyurat váratni.
- Ugyan, ugyan. Zavarba hoz - szélesítettem a mosolyomon a bókra, amire egyébként másként nem reagáltam. Nekem az életem múlik rajta, hogy ne tűnjek túl könnyűvérűnek, a feladat szempontjából pedig jobb, ha kicsit korbácsolom még a fiatalember érdeklődését, aki így nem akar majd ott hagyni, ha véletlenül elakadnánk a beléptetésnél.
- Mindig szivesen vesszük a délceg lovagok társaságát - bólintok a felajánlására, mielőtt Jozef más szempontból is kifejezte, hogy nagyra értékeljük a gesztust.
- Szép is a vándorélet. Főleg mostanság, mindenütt szívesen fogadják a mutatványosokat, akik kis vidámságot csempésznek a hétköznapokba. Csak hát, pénze nem sok maradt az embereknek, így nekünk is összébb kell húzni magunkat. - meséltem - Meg aztán utazni sem nagy mulatság éjszakánként hősies, becsületes lovagok kísérete nélkül - legyeztem meg kissé az egóját, hadd akarja bizonyítani, hogy tényleg az. - De olyat ritkán találni manapság - mosolyogtam rá a fiatalemberre.

Végül gond nélkül eljutottunk ezután a lovagok kíséretében a várhoz. A fáradt kapuőrnek készségesen nyújtottam ár a meghívónkat, majd elnézve az arcát megszólaltam.
- Ha ideje engedni, a kemény munka után nézzen be a mulatságra. Megérdemli ilyen fontos feladat elvégzése után, hogy kicsit szórakozhasson - mosolyogtam kedvesen az őrre.  Ha többet nem is érek el, talán a gesztus felvidítja kicsit, hogy ne is akarjon akadékoskodni.


_________________

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A környező lelkesedés, nyüzsgés megteszi a hatását. Ugyanazt a bizsergető érzést tapasztalja, mint gyermekkorában a bálokon. Vár valami csodálatosat ettől a naptól. Pedig most már sokkal többet látott, sok fájdalmat is, környezete mozgása mégis egyfajta energiát ad neki, amitől táncolni támad kedve. Örül, hogy tündökölhet ebben a ruhában, ebben a...
Oh. A nyaklánc, amely eszébe juttatja ellentmondásos kötelességét. Egészen biztosan találkozni fog azzal, aki adta. Ekkor az öröm hirtelen zavarodott, kétségbeesett káoszba csap át.
Nem baj. Őt ide meghívták, elsősorban ezt kell figyelembe vennie. Ez az esemény őérte is van, egy dísze lehet most ennek a kastélynak. Hiúságát nem képes és nem is akarja most titkolni. Sosem értette, az egyháziak miért vetik ezt el mindig. Miért kellene gyűlölnie magát, miért kellene eltitkolnia, ha valamit szépnek talál, s miért kellene saját magát is elrejtenie a világ elől?
Kavargó gondolatai közepette csendesen elcsodálkozik környezetén, visszamosolyog azokra, akik rámosolyognak, s ez nem is esik nehezére.
Ahogy a páncélt szemléli, melyhez vezették, nem tudja, hogy harcászati szempontból kellene-e elemeznie, vagy csak esztétikaiból. Szerencsére hamar megtudja a történetét. A címert elnézve először is elismerő pillantással bólint egyet. Szépnek találja, kellően szimmetrikusnak, nem túl bonyolultnak és mégis szépnek.
Ahogy megtudja, kitől is van a páncél, tekintete már nem tűnik olyan derűsnek. Egyfajta ürességbe menekíti hirtelen feltörekvő, megránduló megvetését és félelmét.
Eichenschild. Onnan ő mindössze sebeket és kérdéseket szerzett. Kavarodást az önbecsülésében, abban, hogyan is nézzen magára.
Na meg egy kastélyt, grófnői címet, telkeket, jövedelmet... Anélkül nem is lehetne itt. S annyi minden másképp lenne.
- Ha nem is az első, de a legnagyobb az volt, valóban.- Eszébe jut, amikor Loreenával és Armin herceggel harcolt. - Tehát igen tisztes küzdelemben szerezte. Nem is hinném, hogy bölcs lett volna eladnia, ha büszke rá, hisz ezek... emlékek. Vagy akár valaki felhasználhatja. - lenget meg egy kissé gyakorlatiasabb nézőpontot, remélve, hogy vendéglátója nem fogja póriasnak tekinteni emiatt. Végignézve rajta, ő maga sem lehet a formalitások legnagyobb kedvelője, s nem hinné Mina, hogy ne úgy nézné a világot, hogy mi az, amit meg lehet fogni, meg lehet enni, fel lehet használni. A díszek persze jók, de néha feleslegesek. Ez pedig egy páncél. S legyen akármilyen szép, mégis a védelem a fontosabb.
A legjobb persze, ha egy tárgyban e kettőt sikerül ötvözni.
- És ezek szerint ez a katolikus lovag túlélte a találkozást? Nem tudja, mi lett vele ezután? - biccenti oldalra a fejét megvont szemöldökkel, próbálván nem túlzott érdeklődést mutatni. A beszélgetést azonban szívesebben terelné bárhova máshova, mint Eichenschild; túl sokakat ölt meg ott és erre soha nem fog szívesen gondolni. Hacsak valami nagyon furcsa nem történik, valamiféle csoda, valami olyasféle hatalom, akiben kérdés nélkül meg tud bízni, aki közli vele, a lelkével, úgy igazán, hogy kételkedni se tudjon benne: jó volt, amit tett, és helyes volt. De hogy ilyen mikor fog megtörténni... Soha se, valószínűleg.
Abbadon is hazugnak nevezte.
Elküldi a rossz gondolatokat a fenébe, és igyekszik megragadni a gyakorlatiasság talaján.
- Találhatnak olyan dalnokot, aki nem ezt a fajta... dicsőítős vonalat viszi tovább. Valakit, aki képes megragadni a drámát is, és emberekhez közelien, mégis szépen előadja a történeteket.
Azt ugyan nem tudja, hogyan találhatnának ilyet, azonban ő is szívesen meghallgatná. Kíváncsi, miféle énekelőadások lesznek ma; már, ha lesznek. Biztosan lesznek, elvégre egy bálról beszélünk. [/color]


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

33Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 2 Empty Re: Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) on Hétf. Nov. 25, 2019 10:31 pm

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Ahogy fel-alá sétáltam a torony peremén, és ittam magamba a látványt, felidéztem az emlékeimet a régi időkről. Semmi rosszra nem emlékeztem, egyedül arra, hogy a legelején mennyire izgultam minden alkalommal, és arra, hogy ez az izgalom hogyan vált az évek során egyre inkább rutinná. Kényelmes merengésből riasztott fel a furcsa frizurájú nő. Bántam is, meg nem is: kellemetlen volt kiszakadni a régi, kellemes emlékek felidézéséből, de ugyanakkor emlékeztetett rá, hogy a jelenben van feladatom, illetve arra, hogy mindig jó, ha megismeri az ember a kollégáit.
- Lance Kalver, katona. Itt még nem szolgáltam, de sok más helyen igen. - Mutatkoztam be röviden egy félmosollyal. A seregben lévő társaim közül a legtöbben ismertek már, és nem volt szükség bemutatkozásra, de most élveztem, hogy egy kicsit titkolózhatok: egy felbérelt zsoldos voltam, semmi több. Pofozkodni nem volt kedvem éppen, de nem kételkedtem benne, hogy ha arra kerülne a sor, nagyobbakat tudnék osztani, mint régen. Most még nem úgy állt a dolog, hogy szükség lesz rá, de az ehhez hasonló események úgy vonzották a bajt, mint kétnapos hulla a döglegyeket. Így aztán nem engedtem, hogy lanyhuljon a figyelmem, és inkább a tájra koncentráltam.
Annyira belemélyedtem, hogy majdnem kirántottam a kardomat, amikor felvágódott a csapóajtó, és csak azután engedtem el a markolatot, hogy megbizonyosodtam róla: a palota katonája érkezett fel. Azonban a híre annyira nem csigázott fel, sose voltam a fogadós fajta, amikor olyan közegben voltam, nem kockáztathattam meg, hogy bármennyit is elvesztek, amikor meg már volt stabil jövedelmem, nem szoktam rá. Elengedtem a fülem mellett, amit mondott, viszont ekkor megragadta valami a figyelmem: egy úrias nő próbált elszökni. Akadt egy kérője, aki ilyen kellemetlen volt? Különben is, én a helyében megvártam volna, amíg sokkal nagyobb a felfordulás, kisebb feltűnést keltett volna.
- Fiatal szőke úrihölgy szökésben! - Kiáltottam le a kastély belső része felé, ahol több nemesurat láttam. Kastiana ugyan a nőhöz szólt, de úgy gondoltam, több értelme van valaki olyannak szólni, aki oda is fog figyelni ránk. Egy dologban voltam biztos: egyáltalán nem az én hatáskörömbe tartozott ezen túl foglalkozni a nővel, nekem azt kellett megakadályoznom, hogy kintről bejussanak, nem azt, hogy bentről ki.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
Edmund von Rowan báró birtoka csakugyan olyan hatalmas, mint azt a róla hallottak alapján képzeltem. Végeláthatatlanul húzódik a sok erdő, szántóföld és egyéb zöld terület a közepén büszkén magasodó vár ormai alatt. Az ember elsőre talán nem mondaná meg, hogy a határ közelében járunk; a báró oroszlánként védte mindig is a határ rá eső részét, nem tudok róla, hogy valaha bárki is áttört volna itt.
Ahogy megérkezünk, le is szállok a nyeregből. Élvezem, hogy szilárd talajon állva kinyújtóztathatom a lábaim, s elmosolyodva paskolom meg lovam nyakát. Jó sokáig tartott az út, s nem volt könnyű dolga, becsülettel megszolgálta, hogy most pihenhessen egy pár napig.
Tekintetem körbefuttatom a társaságon, figyelem, amint valamennyien leszállnak hátasaikról, s a lovászok elvezetik az állatokat. Klaus Immelmann pár emberének utasítást ad, s azok kérdés és időhúzás nélkül teszik, amit parancsol. Elégedetten biccentek egyet.
Pillantásom aztán Roland Sandellen állapodik meg, ahogy lesegíti Hildét Kohle hátáról. Micsoda gáláns úriember. Ha nem Hellenburg és a Protestáns Egyház zászlóinak láttán sietett oda hozzánk, azt hinném, szemrevalónak találja Hellenburg Védelmezőjét, ismét el is mosolyodom. Sok udvariaskodás fogja az elkövetkező órákban és napokban körülvenni a lányt, kíváncsi vagyok, hogy bírja majd. Most látom először diplomata szerepében.
Wilfredre kapom aztán a tekintetem, ahogy egyszeriben eszembe jut. Von Rowan vára egészen más Hellenburghoz képest. Bízom benne, hogy kedvére való a környezetváltozás és talán ez hatással lesz a hozzáállására is. Még mindig meg vagyok győződve afelől, hogy nem egy gazember.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
A vár lovagterme lassan kezdett megtelni élettel. Von Rowan nevéhez méltó ház volt az, széles, míves, ámde pompát mellőző kandallókkal, magas boltívekkel. A falakat a várúr trófeái, veszedelmes bestiák, vadkanok, farkasok, medvék fejei díszítették, de voltak ott szőnyegnek kikészített prémek, bőrök, faliszőnyegek, kopott, ámde míves kardok, melyek régi, dicső csatákról emlékeztek meg, zászlók, melyek egy-egy lovaghoz, vagy hűbéreshez tartoztak. A boltívek alatt hosszú lándzsákat tűztek a falba, melyekre egy-egy zászlót aggattak, úgy lógtak alá a mennyezetnek, mint baldachin az ágy körül. A lovagtermet már előkészítették a mulatságra. Nagy asztalokat lehetett látni, középen egy méretes tűzrakással, melyet most is bőszen táplált egy inasnak befogott zsellér. Az asztalok közt ott jártak a vidék lovagjai, messzi vendégek, urak és szolgák egyaránt, ki serénykedni, ki beszélgetni.


Hilde, Wilfred, Oswald: A várba érkezve azonnal odatoppantak a kíséret elé von Rowan apródjai és lovászai, hogy kezelésbe vegyék a megfáradt állatokat. Szép sorjában mindenkit lesegítettek a lóról, beleértve a zsinatiakkal érkezett Sandellt és kompániáját is. A daliás nemes bánatos mosollyal emelte meg a sisakját.
- Most hát egy időre elválnak útjaink. Tiszteletemet akarom tenni a kápolnában, mielőtt csatlakozom a mulatsághoz. Bízom benne, még sokat fogjuk egymást látni. – intett egyet, ahogy ő, és katonái megindultak a vártorony tövébe épített kis kápolna felé.
A báró egy nyalka, félrefésült hajú udvaronca állt a lépcső mellett, merev, feszült tartással, ahogy a lépcső felé vette az irányt, mely a vártoronyba vezetett.
- Erre tessék, uraim, hölgyem. – szólt nyájas mosollyal, ahogy teljes erejéből nekifeszülve a vaskos ajtónak kinyitotta azt.
A torony első szintjét egy az egyben kitöltötte a hatalmas lovagterem. Az ajtó mellett álló kürtös, ahogy annak rendje módja szerint megkapta a meghívót, nem volt rest bejelenteni az érkezőket.
- Van szerencsém bejelenteni a Hellenburgi Zsinat mélyen tisztelt delegáltjait! – zengte úgy, hogy a szoba mind a négy fala megremegett tőle.
A vár ura az egyik fal mellett áll, s beszélgetett egy másik úrihölggyel, aki történetesen éppen Mina volt. A bejelentést meghallván rögvest odasietett, kihúzta magát, majd elegánsan bemutatkozik.
- Áh, a drága hellenburgi vendégek. – nevetett mély, búgó, dörmögős hangján – Örülök, hogy időben ideértetek. Mostanában zavarosak a keleti utak, gombamód szaporodtak meg a banditák, az Isten verje meg őket. De hát igyunk, míg a friss bor lemossa az út porát csizmánkról...! - mondta, mintha megfeledkezne róla, hogy egyházi személyekkel társalog.
Von Rowan úgy látszik sehová nem ment kedvenc udvarhölgye nélkül. A szőke hajú, elegáns de visszafogott ruházatú, csendes, hideg tekintettel mosolygó lány most itt-ott állt a háta mögött, ahogy az egyik étekfogó egy tálcán pár kupa bort vitt elébük, ő pedig elvette és egyet-egyet átnyújtott mindenkinek.
- Igyunk a megpróbáltatásokkal múlt évünkre, s a következőre, hogy boldogságban teljen! – emelte poharát harsány, élénk kiáltással.


Lance, Kastiana: A serény, ámde hangos katonatárs nem is rest elárulni a részleteket, miután Kastiana érdeklődést kezdett iránta mutatni.
- Hogyne, hogyne! – dörzsölte össze a tenyerét – Tudjátok, van az a régi, leharcolt karám az istálló háta megett, az az istálló, ami a főkapu mellett van. Ott lesz, rögtön a holnapi viadal után. Meg fogjátok találni, a nyakamat teszem rá!
És elkezdi sorolni, honnan és miféle faluk délceg kakasait hozták el a parasztok egy kis izgalom reményében, ügyet sem vetve a lányra, aki eközben serényen mászott a vizesárok felé. Az ember csak akkor hagyta abba, amikor Kastiana lekiáltott a mélybe.
A lány rémülten sikkantott egyet, ahogy meglepett arccal nézett a toronyból szűrődő hangra, ahogy megszaporázta a lépteit, mert mihamarabb le akart érni. Ahogy Lance is csatlakozott a kiáltozáshoz, szép lassan az egész várfal észrevette, mi folyik odalent. A ricsajra az egyik toronyból egy csapat ember futott a pillérhez. Nem tűnt egyikük sem katonának, inkább szolgálók voltak, amolyan palotai udvaroncok és cselédek. Elkezdték a kötelet visszafelé húzni. Szerencsétlen lány alatt egyre csak fogyott a kötél, mígnem már nem volt képes tovább ereszkedni. Végül nem tudott mit tenni savanyú, morcos ábrázattal várta meg, míg visszahúzzák.
A csapóajtó ekkor ismét kinyílt, s egy magas időskorú nő mászott fel rajta két szolgálója kíséretében. Ráncos arcát remekül fiatalította meg sima, hullámosra fésült, ámde mélyősz haja, s hozzá illő barnás szoknyája, s fehér főkötője. Nem tűnt nemesnek, noha egész biztos volt tartásából, úrias ábrázatából, hogy rangosabb népek közt mozgott. Egy óvatos pukedlizéssel tisztelgett a toronyban tartózkodó három vitéznek.
- Köszönöm drága vitézeim. – mondta illedelmes, durmoló hangon – Elnézésüket kérem, a kisasszony állandóan ezt csinálja. Sajnálatos módon nem tudott soha életében megbarátkozni a gondolattal, hogy hölgyként kötelességei vannak, s elvárások, melyeknek meg kell felelni. De biztosíthatom önöket, ezután alapos leckét kap a kötelességtudatról.
Odalent a lány nagy nehezen sikerült megragadni az uvaroncoknak és odébb tessékelni. Épp csak bilincset nem raktak rá, mert a lány, bár elsőre törékenynek tűnt, konyított egyet s mást a harchoz, s nem adta könnyen az életét, ügyesen kerülte el egész sokáig, hogy megragadják. De végül a túlerő maga alá gyűrte, s kénytelen volt elvonulni a többiekkel. Sértődött pillantást vetett a toronyban őrt álló katonákra.


Mina: A báró ravasz mosollyal intett, ahogy néha illenfeléről kérdezte őt vendége.
- Túl biza. Visszavonultak, mielőtt befejezhettük volna. Majdnem magával vitte a fél lábamat. – mondta szinte csodálkozva azon, amit ő maga élt át – De végül megadta magát becses csatabárdomnak, s enyém maradt a győzelem. – nevette el magát – Igazi vitéz volt. Azért itt tettem ide a páncélját. Hogy emlékezzek rá, egy napom még ismét találkozni fogunk. És akkor pontot teszek a végére és saját kézzel hasítom félbe! Egy hatalmas pallosa volt neki, azon egy különös, horgas véggel, azzal akart elgáncsolni. De én sem adtam könnyen az irhámat, gyorsan hajoltam el tőle, s emeltem magasba a bárdom. Áh, de ez még csak az első kardváltásunk egyike volt. Hosszú fáradtságos csata...
Ekkor Mina is meghallotta a kürtöt, mely az ő érzekésekor is felhangzott, majd pedig az udvaroncot, aki újabb vendégeket jelentett be.
- Van szerencsém bejelenteni a Hellenburgi Zsinat mélyen tisztelt delegáltjait!
A vár ura pedig mosolyogva indult teljesíteni kötelességét.
- Ha megbocsát a kisasszony, mennem kell üdvözölni az érkezetteket! – mondta, aztán nagy, öles léptekkel megindult az ajtó felé, ahogy Mina ebben a pillanatban pillantja meg Hildét, Oswaldot és Wilfredet.


Hans: A vitéz figyelmesen hallgatja a választ, majd alázatosan bólogat.
- Igazán sajnálatos, jóuram. Adja meg melyik falu az. Értesítjük a szolgabírót, aki majd eljár az ügyben. Ezeddig példátlan, hogy egy egész falu akarja eltusolni az adóját. Kellemes utat. – emelte meg a kalapját.
Függetlenül attól, hogy végül Hans megadja nekik a falu nevét, vagy nem, továbbengedik és integetve csúsztatták, ahogy lassan elindult a birtok szíve felé. A vár már látszott a távolban, s pár óra múlva, a falvak mellett elhajtva már ott is termett a kocsi a kastély előtt. A vár környékén már kisebb fesztivál kezdődött, sorra érkeztek a vendégek a mulatságosok, és hatalmas volt a formalom a felvonóhíd előtt is.
A várkapuban a várakozás viszont kevesebb időt emésztett el, mint számítani lehetett rá. A felvonóhíd immáron permanensen le volt engedne, míg az embertömeg át nem jutott rajta. Az őrség ugyancsak unta ezt a rengeteg embert, s nem is akarták senki idejét rabolni, így elég volt már csak felmutatni a papírokat, s továbbengedtek mindenkit, akit rendben találtak. A tömegeket és a szállítmányokat persze ugyanúgy átvizsgálták, a rangosabb vendégeket azonban már nem untatták ilyesmikkel.
Hans és a kocsija rögvest a nyüzsgő udvaron találták magukat, ahol a szekeret a megfelelő helyre vezették, majd a lovakat elhelyezték az istállóban. Von Rowan kétségkívül mulatságos emberekkel szerette magát körbevenni, mert az istálló lovásza nevetve jegyezte meg az udvaroncoknak, amikor a lovakat bevezették.
- Ennyi társasággal ma este a lovag is nagy mulatságot csapnak! – vágott egy nagyot az egyik ló farára, hogy szaporázza meg a lépteit – Egyet se féljék, uram, jó kezekben lesznek az állatok. – mondta a szolgáló némi köznapisággal Hansnak.
A nyüzsgő udvaron ott jártak keltek az emberek, s mentek be a különféle ajtókon és lépcsőkön. Hans éppen ekkor pillantja meg a nem sokkal előtte érkezett hellenburgi delegációt, Hilde, Oswald és Wilfred személyében (természetesen ha bármelyiküket felismeri), ahogy a lépcsőn át a lovagterem felé veszik az irányt. Nem kell neki sem sokat várnia, ott terem előtte, egy alacsony, nyalka udvaronc, majd óvatosan meghajol.
- Elnézést, jóuram, ha megvárattam! – mondta, ahogy egy intésével a bejárat felé vezette - Engedelmével, rögvest Herr Rowan elé vezetem önt.


Jozef, Adel, Math: Edmund és a vándorcirkusz sikeresen jut be, s kezdhettek lemálházni az esti mulatsághoz. A kapuőr vidáman mosolygott vissza Robinra.
- Egyet se félj, leányom. Az estém csak a tiéd, hát remélem mosolyt tudsz az arcomra csalni.
Mindeközben Edmund a bús tekintető, ámde mosolygó lovag közbe egyre közelebb és közelebb próbált Robinhoz húzódni, nem is titkolva érdeklődését iránta. Jozefet környékezte meg, óvatos tanácsát kérve.
- Te öcsém. – pisszegte neki – A porondmester ugyancsak bájos teremtés, ám nem akarom én a bajuszot senkivel összeakasztani. Mond, férjezett asszony, vagy hajadon a kedves lány? – mondta, ahogy egy kacsintással igyekezett a sötét tünde támogatását elnyerni. Az látszólag hidegen hagyta, hogy udvarlója van-e, jó lovagként őt csak az érdekelte, Isten színe előtt hozzákötötte-e már az életét valakihez.
Nem tartott ám sokáig a nyűg, ugyanis Edmund ezután gyorsan kijelenti, neki most a gyakorlótér mellett a helye, hogy sátrát a lovagi tornára felállíthassa, s felszerelését a holnapi viadalra előkészíthesse. Könnyes a búcsú, noha a bús tekintetű vitéz most is olyan vidáman szónokolt, mint korábban. A nap már jócskán lemenőfélben volt, mire a lovak a helyükre kerültek, be lettek vezetve az istállóba, s a cirkuszi kocsit is odatolhatták egy csendes, üres zugba. Ideje volt hát, hogy a mulatságos társulat előkészüljön. Nem sok kellett ugyanis, hogy egy legény észrevegye őket, s felkeltse az érdeklődését. Az illető egy harmincas évei körüli legény, hosszú, fekete mágusköpenyben, Barna haját hetyke kecskeszakáll, s egy pár szemüveg egészítette ki, egyik kezében könyvet, a másikban pennát tartott, ahogy odasétált.
- Hát maguk miféle népek? – kérdezte, a hogy vadul kezdett a könyvében lapozgatni – Nem olyanfélének tűnnek, akik ismerik a járást. – hadarta elképesztően gyorsan – Ha nem találják a helyüket szíves örömest adunk útbaigazítást és kíséretet. – felelte katonás, pattogó hangján. Izzadt arcán, táskás szemein jól látszott, reggel óta talpon van, s azóta keményen dolgozik ura várában.


Nessa: A szolgálók sebtiben szétszéledtek, s a csábdémon hamar egymaga találta magát a lovagteremben. Felügyelője nem sok figyelmet szentelt rá, mert biza van neki elég dolga így is. Elég volt neki megbizonyosodnia róla, hogy nem lyukasmarkú a lány, akit mellé szegődtettek, onnantól már nem érdekelte, mit csinál, ha nagy bajt nem okozhat. Von Rowan, aki Minával beszélgetett most elindult vissza a bejárati ajtó felé, hogy újonnan érkezett vendégeket fogadhasson. A lovagerem pedig szép lassan megtelt vendégekkel, szolgálókkal, mindenféle különös alakokkal. Látni ott varázslókat, lovagokat, messzi földről érkezett urakat, vagyonos polgárokat, akik vígan iszogatnak és beszélgetnek egymással, míg a lakoma kezdetére várnak.


Határidő: 2019.12.02.

36Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 2 Empty Re: Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) on Csüt. Nov. 28, 2019 11:16 pm

Kastiana

Kastiana
Déli Ügynök
Déli Ügynök
Lance katonás bemutatkozása közben, Kastiana két ujját a homlokához emelve tisztelettel szalutál egyet az őrtársnak.
- Szia, Lance! Kösz az izgis csevegést. Pihenj katona! – Fűzi hozzá az elhangzottakhoz némi ártatlan gúnnyal, oldva egy kicsit a merev hangulatot, de nem kérdezősködik tovább, biztos a tünde őr szűkszavúságának megvan a maga oka, majd beszél, vagy kérdez, ha úgy gondolja.
Viszont, Tia az irritáló katona apród válaszait kissé éretlenül hallgatja, amikor körülírja az egyik rendezvény helyszínét. A kakasviadról a szószátyár fickó igencsak bennfentesen beszél; leharcolt karám, az istállónál, a főkapu mellett?; egy röpke pillanatra Lancera néz, hogy vajon tud-e valami pontosabbat erről, de aztán eszébe jut a válasza, hogy ő se szolgált még itt; nah, mindegy úgyis szét akartam nézni a kastélyban. A harci kakasokról és gazdáikról szóló elbeszélést, már fél füllel sem hallgatja.
- Értem, kösz az infókat. Akkor nem lesz más program, gondolom ma mindenki a két eseményre készülődik, ahogy azt ilyenkor szokás. – Kastina egyszeriben vállon csapja az apródot, köszönetként burkolva a mozdulatot, hogy a szedett-vedett pali vegye már észre magát és fogja be a bagólesőjét, bár kétli, hogy megértené.
Ekkor látják meg a távozni készülő m’ladyt, akit nem csak Tiana tart szóval, de Lance is leszól az őrség többi tagjának és az udvaron lévőknek. Hirtelenjében benépesül a várfal és a torony is, a csapóajtón érkezik egy termetes asszonyság is, akiről a viselkedéséből és megjelenéséből ítélve, Tia úgy véli alighanem a m’lady dajkája lehet. Elmosolyodik, s mint aki jól végezte őrségbéli dolgát kicsit félreáll, hogy teret adjon a hölgyemény körül sürgölődőknek, bár sajnálja a nemes leányzót, de már nem volt mit tenni. Ahogy elnézi a népáradatot; a kisasszonynak nyilván itt van a helye. A kötélfelhúzásnál még Kastiana is segédkezik. Miután a leány felkerül a falra a dadához, akkor szolidan odalép Lancehoz és odasúgja neki:
- Elég szűkösen vagyunk már itt. Még a Wallhalában sincs ennyi dicső harcos egy helyen. – Tia úgy gondolja, hogy a tünde gárdista az a tökéletes katona alkat. Teszi, amire kiképezték, és ami a feladata. – Falazz nekem, jó? Leugrom, járok egyet. Hozzak fel valami harapnivalót? – Kastiana a kérdés és a választ követően eloldalaz, ki a toronyból, el a falon ügyködők mellett. Belekapaszkodik a toronyoldalán lefutó ereszbe, és egyszerűen lecsúszik az udvarra, hogy a nagy jövésmenésben ne zavarjon senkit se.
Átsétál az udvaron és elkezdi bejárni vár környékét. A délnyugati toronytól elmegy a főkapuhoz, ahol elhalad az említett istálló mellett, és mögötte meglátja az üresen álló körkarámot is. Nagy a sürgés-forgás ide lett, még több a vendég, mint amikor Tia érkezett. A gyakorlópálya és az ispotály mellett elsétálva a kastély főépülete felé veszi az irányt, az udvari és a kiszolgáló épületeket már nagyjából látta és ismeri helyileg; na, meglátjuk mi a helyzet, mi merre hány méter; gondolja, hiszen nem tudja, hogy mi fogadja a kastélyban, de nem árt, ha bent is jobban körbenéz, főleg, amíg a vendégsereg nagyja még az udvaron tartózkodik. Kastiana fellépcsőzik és a két szárnyas bejáraton belépvén, alighanem az előtérbe érkezik, ahol sötétebb van, a kinti fényviszonyokhoz képest és kell pár pillanat, hogy kirajzolódjon előtte a terem.


_________________
Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 2 382087e64134f24a6fae615c35b7a214
Nem kell félni a farkastól, nem esz meg csak megkóstol.

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő
Úgy tűnik, a nőnek nem igazán tetszett a bemutatkozásom. Én innen nem fogok elmenni, ha elküldenek sem. Megtartom egyenes testtartásom, és a szemébe nézek várva, hogy akkor most mi lesz, amikor megjön egy férfi, és mellettem szól. A kis veszekedésükön akaratlanul is mosolygok egyet. Aztán eldőlt, hogy felvesznek.
-Köszönöm a lehetőséget.
Vettem fel egy kupac tányért, és indultam el a férfi után.
-Örülök, hogy az ön kezei alatt dolgozhatok, Gruber uram.
Ahogy mentünk, hamar a lovagteremben találtam magam, ahol a többi cseléd már szorgoskodott, úgyhogy Gruber utasításainak hiányában én is mentem a kezemben lévő tányérokat a helyükre tenni, kiosztani. Közben egy ismerős alakra lettem figyelmes, Minára. Egy fontosnak tűnő úrral beszélgetett, amit nem akartam megzavarni, úgyhogy folytattam is a dolgomat, miközben azon gondolkodtam kicsit, hogy mi is lesz velem itt. Úgy tűnik nem jár majd egyenruha, de még azt is meg kell majd kérdeznem Grubertől, hogy hova tehetem le a cuccaimat. Meg még azt is ki kell majd találnom, hogy mikor, és hogyan is csatlakozok majd az ünneplő tömeghez. Ahogy megszabadultam a fölösleges tányértömegtől, és mehettem volna Grubertől szállás ügyében kérdezősködni, felszabadult Mina is, úgyhogy úgy döntöttem, előtte inkább gyorsan odaköszönök neki. Úgy tűnik, még nem vett észre engem, így ahogy odaérek mellé, óvatosan a vállára teszem a kezem.
-Szia. Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra.


_________________
Adatlap
http://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Túlságosan is jól megérti. Néha még mindig úgy ébred fel, hogy odakap a combjához, mert arra számít, hogy lesz ott majd egy véres folt, egy beágyazódott golyó helye. Nagyon nehezen gyógyultak azok a sebek, és, mint mondják, a testi sebek még könnyebben teszik. Azok a golyók ormótlan erősek, rosszabbak és fájdalmasabbak, mint bármi, amit tapasztalt. Hirtelenek és elképesztően zajosak. Nem olyanok, mintha egy hordányi szörny üvöltve szalad feléd, vagy egy barbár lengeti a fejszéjét. Az is rémisztő, de a lőfegyverek másképp. Gyorsak és kegyetlenek, hidegek, hisz aki támad, csak áll ott és közelebb sem kell, hogy mozduljon. Aztán csak nézi, ahogy szenvedsz a földön.
Elűzi a fájdalmas gondolatok és a mulatságra koncentrál, elvégre azért van itt. Arcán azonban láthatja vendéglátója, hogy tapasztalt e témában.
Azazhogy megpróbálja. Ha nem hallgathatná tovább a véres küzdelmet. Picikét elsápad, ám aztán egy jótékony hatású, bár rá kis híján szívbajt hozó kürt hangzik fel.
Csak kissé rezzen össze, és fordul oda a hang irányába. Nonszensz, hogy ilyen könnyed kis ruhában van, jut eszébe, amikor Eichenschildet felidézve az ösztönei beindultak, s szinte már magára képzelte a páncélját. Milyen védtelen is így.
Azazhogy már nem. Nem kevés varázserővel, de páncélszintű, sőt, annál vészesebb védelmet tudna alkotni. Nem kell félnie.
Zsinat. Esroniel.
Mélységik. Kudarc. Theo. Halál és újjáéledés.
Azonban mindezen sötét gondolatait elűzi a három alak, kiket közeledni lát. Egyértelműen a jelenbe, nem a múltba tartoznak, a valóság részei, ami igen áldásos, hogy ne vesszen el emlékei alagútjaiban.
Szép szál legények érkeznek, valamint egy leányzó, első ránézésre fajtársa, furcsa, hogy a Zsinathoz tartozik. De hát egy vámpírgróf is furcsa. Elmosolyodik a gondolatra.
Mivel otthagyták, várja, amíg újra ráterelődjön a figyelem, de közben nézelődik, gyönyörködik a kastélyban és figyel a hangokra, illatokra, az el-elsétáló emberekre és egyéb fajúakra. Tekintete persze vissza-visszatér a hármashoz, akiket az úr köszönt.
Ekkor megint összerezzen, ugyanis egy kéz ér a vállához. Ennyire nem figyelt volna?
- Oh... bocsánat. Szia.
Elszokott az efféle közvetlenségtől, de valamennyire könnyebbség is. Próbál Nessa arcánál maradni, bár akaratlanul is végigtekintene rajta, díszes öltözetén. Furcsán érzi magát, legutóbb körülbelül szakadt, barna rongyokban láthatta őt a nő. Na jó, szakadtak talán nem voltak, de erősen megviseltek.
- Hát én sem számítottam rá. De remélem, most ez egy... békésebb kitérő lesz. Mindenképpen vigyázzunk, hogy ezúttal ne menjünk sehova, ami mélyen van, beszakadhat és bezárhat minket. - húzza el a száját. Miért emlékezteti ma minden az angyalokra valamilyen módon? Vagy legalábbis olyan alkalmakra, amikor féltenie kellett az életét. Sosem szabadul tőlük.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Wilfred

Wilfred
Diachonos
Diachonos
Hilde és Oswald, elindult a tenyérbe mászó férfi felé, a lovakat könnyedén átadva a lovászoknak Wilfred egy ideig követte a őket, de egyszer csak egy zenészt hallott meg, aki éppen a lantját hangolta. Megtorpant. Izgatottan nézelődött, vajon hang merről jöhetett. Meg is állt hozzá.
- Wilfred? – ébresztette fel főnöke őt. Rövid csend után megszólalt.
- Halják ezt? Valaki éppen most állítja be a hangszerét. - oda fordult főnökéhez. - Esetleg ha nem nagy gond... nem mehetnék le zenélni én is? Így legalább hallhatnák a muzsikámat. - mondta izgatottan. Hilde körbe nézett, ő is észrevette a zenést. Oswald Hildére, majd Wilfredre nézett.
- Attól tartok, most mennünk kell, hogy a báró köszönthessen bennünket. De ha azután nincsen különösebb dolgunk, nem bánom.
Wilfred kissé elszomorodott. Nem igazán érezte, hogy különösebben bízhat efféle meggondolatlan ígéretekben.
- De ha most nem megyek lehet, hogy sose... Annyi ott az ember, hogy ha nem adnak munkát, akkor csinálmagának, mert lever valamit... Kérem uram, sosem szoktam kérni, most az egyszer... - kérlelte suttogva Wilfred a főnökét. Hilde intett a tenyérbe mászónak, hogy várjon és Wilfredhez fordult.
- Meg fognak várni a zenészek, emiatt igazán nem kell aggódnod. Ellenben most egész Hellenburgot képviseljük, mindenképpen tiszteletünket kell tennünk. - elmosolyodott, majd folytatta. - De utána én is ígérem, hogy csatlakozhatsz a többi bárdhoz. Hadd lássák a határmentiek, hogy az egyház emberi is tudnak mulatozni, s jó muzsikát játszani.
- Az a munkánk, amire a feletteseink utasítanak. Most az, hogy megjelenjünk von Rowan báró előtt, ahogyan az illem diktálja. Az ő vendégei vagyunk, ne sértsük meg már az első alkalommal. Bizonyára itt lesz még a zenész, vagy majd előkerül, elszaladni nem fog. - Hilde szavaira, válaszolt Wilfred, nem sértésből, de őt jobban kedvelte.
- Legalább is van köztük olyan akik tudnak mulatozni. - mosolyodott el lopva főnökére nézve. - Amennyiben megígerd, hogy utána beállhatok közéjük, alázatos szolgád leszek, addig is. - mosolygottrá Hildére.
- Megígérem, megígérem. - nevetett kissé, majd megfordult. - De most siessünk, nehogy elfeledkezzenek rólunk.

Elidnult hát  akis csapat, díszes folyosókon és nagy termeken keresztül, még el nem érte a vár urát és egy igen csinos hölgyet, aki Wilfrednek nagyon megtetszett. A hideg mosolyú lány egy kicsit megrémisztette Wilfredet, természetesen a bort elgogadta, de nem igen ivott belőle, ha kellet is csak úgy tett, mintha inna. Furcsálta a lány mosolyát egy kicsit el is szomorodott tőle.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
Miután meggyőződöm róla, hogy valamennyi szállítmány és a lovaink is jó kezekben vannak, a társaim felé fordulok. Éppen csak meggyőződnék róla, hogy ők is ténylegesen megérkeztek - talpuk a földön, lovaik gondos kezekben, s herr Sandell is búcsút vett Hildétől -, amikor von Rowan udvaronca érkezik.
Máris?
- Erre tessék, uraim, hölgyem - Azzal nekiveselkedik a nehéz ajtóknak, hogy kinyissa. Alighanem új lehet még, mintha feszengene az idegen feladatkörben. Miután összenézünk, Hildével az élen indulunk is, hogy kövessük, amerre mutatja az utat, amikor mellett Wilfred hirtelen és váratlanul megtorpan. Izgatottan kapkodja a fejét, mintha keresne valamit. Hilde is észreveszi.
- Wilfred?
- Halják ezt? Valaki éppen most állítja be a hangszerét - Így, hogy jobban fülelek, valóban, jó hallása van a fiúnak, éles a hangszeres zenére. Felém fordul és már sejtem, mi követi a kérlelő pillantást - Esetleg ha nem nagy gond... nem mehetnék le zenélni én is? Így legalább hallhatnák a muzsikámat.
Hildére pillantok, majd a tekintetem ismét Wilfreden állapodik meg. Bármennyire is szívesen engedném akár most rögtön, előbb le kell rónunk a kötelezettségeinket.
- Attól tartok, most mennünk kell, hogy a báró köszönthessen bennünket. De ha azután nincsen különösebb dolgunk, nem bánom.
Őszintén jó szívvel egyeznénk bele. Von Rowan minden bizonnyal köszönteni szeretne, majd hosszas üres idő következik, amit a vendégek a szállás elfoglalásával, cseverészéssel, sétálással, pihenéssel töltenek meg. Nem látom, mi gond lenne abban, ha Wilfred társulna a zenészekhez ezalatt, ha ez a kívánsága.
Mégis elszomorodik, és bizalmatlanságot olvasok ki a tekintetéből.
- De ha most nem megyek, lehet, hogy sose... Annyi ott az ember, hogy ha nem adnak munkát, akkor csinál magának, mert lever valamit... Kérem uram, sosem szoktam kérni, most az egyszer... - szinte suttogva, szabályosan kérlel. Nem igazán értem, hogy mit akar mondani, mintha össze volna zavarodva. A szemem sarkából látom, ahogy Hilde int az udvaroncnak és az megáll.
- Meg fognak várni a zenészek, emiatt igazán nem kell aggódnod. Ellenben most egész Hellenburgot képviseljük, mindenképpen tiszteletünket kell tennünk - egy kedves, együttérző mosollyal ajándékozza meg a fiút - De utána én is ígérem, hogy csatlakozhatsz a többi bárdhoz. Hadd lássák a határmentiek, hogy az egyház emberi is tudnak mulatozni, s jó muzsikát játszani.
Hilde szavaival magam is egyetértek. Sajnálom valahol a fiút, mert nekem sem volt soha különösebb kedvem az efféle formaságokhoz, mégis, amit illik, azt illik. “A császárnak, ami a császáré…”
- Az a munkánk, amire a feletteseink utasítanak - Belegondolok, hogy valahogy mindig ide lyukadunk ki - Most az, hogy megjelenjünk von Rowan báró előtt, ahogyan az illem diktálja. Az ő vendégei vagyunk, ne sértsük meg már az első alkalommal. Bizonyára itt lesz még a zenész, vagy majd előkerül, elszaladni nem fog.
- Legalább is van köztük olyan akik tudnak mulatozni - Elkapom a nekem szánt pillantást - Amennyiben megígéred, hogy utána beállhatok közéjük, alázatos szolgád leszek, addig is - Mosolyog Hildére.
Nekem egyáltalán nem is válaszol, mintha nem is mondtam volna semmit.
- Megígérem, megígérem - nevet fel a lány, s ha valaki nem tudná a származását, kivillanó szemfogai elárulták volna - De most siessünk, nehogy elfeledkezzenek rólunk.
Azzal indul is, s az udvaronc is konstatálja magában, hogy mehetünk.
Vele tartunk, Wilfreddel egymás mellett, közvetlenül Hilde mögött lépünk be a lovagterembe. Kürt harsan.
- Van szerencsém bejelenteni a Hellenburgi Zsinat mélyen tisztelt delegáltjait!
Micsoda felhajtás.
Von Rowan nyomban hozzánk siet. Semmit nem változott, mióta utoljára láttam Hellenburgban, igaz, csupán távolról, hírét annál több ízben volt szerencsém hallani.
- Áh, a drága hellenburgi vendégek - nevet fel, s mély hangja különösebb erőlködés nélkül is betölti a hatalmas termet - Örülök, hogy időben ideértetek.
Röviden, határozottan biccentek egyet köszöntésére. Itt nem az én tisztem szólni, és bármennyire is szimpatikus a báró, kifejezetten örülök ennek.
- Mostanában zavarosak a keleti utak, gombamód szaporodtak meg a banditák, az Isten verje meg őket. De hát igyunk, míg a friss bor lemossa az út porát csizmánkról...!
Mögötte áll egy szőke udvarhölgye, kezében tálcával. Von Rowan leemel róla egy kupát, s nem kell nyújtózkodnom, hogy lássam, bor van benne, alighanem, saját szőlőjéből. Egyenként nyújt át nekünk egyet-egyet róla, majd megemeli poharát.
- Igyunk a megpróbáltatásokkal múlt évünkre, s a következőre, hogy boldogságban teljen!
Bár úgy lehetne, de azért ne legyünk kicsinyhitűek...

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
A kakasviadal továbbra se izgatott fel, azonban a nő iránt, aki szökni akart, elkezdtem sajnálatot érezni. Sose kellett sok elvárásnak megfelelnem, nem is tudnék - ha rá akarnának kényszeríteni, valószínűleg én is mindent megpróbálnék, hogy megszökhessek.
- Nem gondolom, hogy ez a típusú "lecke", hasznos lenne neki, valószínűleg csak még szorgalmasabban akar majd elmenekülni. - Vetettem oda önkéntelenül a dajkának. Fel is szisszentem rögtön, mert már megint nem tudtam szürke zsoldosként viselkedni, mint régen. Mit érdekel engem az a lány? Mosoly bujkált viszont az arcomon, ahogy láttam, hogy mennyire küzd, és nem is volt könnyű dolga azoknak, akik be akarták keríteni. Az utolsó pillantása felénk sértődéssel volt teli, amit meg is értettem: ha tudom, hogy ez áll a dolog hátterében, talán nem is szólok. Bocsánatkérően néztem vissza rá, ahogy vonszolták, és mindent összevetve már meg is bántam, hogy kinyitottam a számat.
~ Régen biztos nem is érdekelt volna... ~ Dünnyögtem magamban, majd Kastianára néztem. Egy pillanatig vívódtam, hogy mit mondjak neki, de aztán döntöttem: csakazértse leszek most komoly, inkább felveszem a régi nemtörődömségem.
- Simán. - Vontam meg könnyedén a vállam. - Ha valami húst hozol, és esetleg kenyér is akad mellé, sehogyan se tudsz mellélőni. - Kacsintottam rá, ahogy elindult. Végül az asszonyság és a kakasviadalt bőszen hirdető katona is lelépett, egészen szabadnak éreztem magam: Egyedül voltam, de ez inkább tetszett, mintsem zavart volna. Hellenburgban, amikor épp őrszolgálatot töltöttem be, sokkal kedvezőtlenebb körülmények között kellett ugyanekkora területet szemmel tartanom, így nem esett nehezemre a feladat. Sétálgattam fel-alá, néha felültem a várfalra, néha magamban beszéltem, ha unatkoztam, szóval egészen jól elvoltam. Egy idő múlva viszont az unalom már elviselhetetlenné vált, egyre többször kezdtem befelé nézelődni a kifelé mellett, hátha észreveszek valami érdekeset. Lemenni nem akartam, mert attól még, hogy úgy döntöttem, nem fogom olyan komolyan venni az egészet, a kötelességtudatom változatlan maradt. Hogy ne gémberedjek el teljesen, elkezdtem olyan mozdulatokat tenni, amiket sok jó gárdista. Jól átmozgattak, de persze én még nem voltam olyan képzett, hogy ennek bármi más hatása legyen. Majd elővettem újból a kardomat, és különböző figurákat gyakoroltam. Noha ezek egészen lefoglaltak, soha nem vettem le túl sok időre a szememet a tájról, sokszor lenéztem a várárok felé is, hátha még hasonló menekülőjelölteket megpillantok, vagy ami még rosszabb: hátha valaki felfele akar mászni...

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
Matheus jó bohóchoz híven (bár nem szándékosan) már-már komikusan hangosan majszolta a Robin által számára adományozott süteménykét. Amint elfogyott szomorúan bámult a távolba sütemény nélkül.
A szekér lassan begurult az udvarba, Matheus pedig elhaladva morcos pofával bámult a kapuőrre, tudtára adva, hogy Madam Schmetterling estéje senkié sem. De főleg nem Edmundé, tolakodott a sötét tünde és a lovag közé.
- Hajadon, és az is marad. – Tikkelt.
A nap már lenyugvó félben volt, így a bohóc-inkvizítor megöregedett szemei nehezen vették ki a vár apró részleteit, de ő azért nagyon próbálta felmérni a helyzetet, az ellenségeket, menekülési utakat, és éghető anyagokat, valamint csábdémonokat, akik Robin hajadonságát veszélyeztethették volna. Nem érzékelt egyet sem, de mérget vett rá, hogy ha megöli Edmundot, akkor csábdémonként térne vissza. Biztosan.
Matheus magához vette a készülődés során a dudát, a zsonglőrbuzogányokat és egy nevetségesen nagy kalapot.
Egy kotnyeles írástudó mágus tolakodott be ormótlanul közéjük és kérdezősködni kezdett. Matheus jelentőségteljesen nézte Robin „Madam Schmetterling” Holzert, hogy mivel fog elődrukkolni.


_________________
"Nem volt még probléma, amit egy kis tűz ne oldott volna meg."
- Matheus Zalasch, a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának nagyon kegyelmes inkvizítora

"De Matheus, te öreg vagy, és sütivel vesztegethető."
- Lance Kalver, a discord mumusa és szabadidős pápája

A Matheus Folyamatábra:
Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 2 Math_f10

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Úgy néz ki hamar sikerült megnyernem a kapuőr figyelmét is, és bár nem láttam, de éreztem valahogy Matheus tekintetét. Nem húzhatom túl ezt a húrt, az biztos.
- Megtisztel Uram, de az összes vendéget kell ma este szórakoztatnom. Remélem azért egy italra jut majd idő - kacsintottam a férfira, nehogy túlságosan lelombozódjon, majd a szekér szerencsésen tovább haladt befelé.
Edmund lovagot közben engedtem közelebb húzódni, de csak annyira, hogy egy könyöklésnyi távolság maradjon közöttünk. Nem feltűnően, csak mintegy a nézelődés hevében véletlenül csúszva ameddig bírtam távolabb, és mikor már feltűnő lett volna, őt akadályozva hogy még közelebb kerüljön, még mindig ámuldozva bámulva mindenfelé a kastély környékén, mint akit még nem ért olyan megtiszteltetés, hogy ilyen előkelő helyen járhatott.
Közben nem tudtam, és nem is akartam kivenni mit mondott Edmund Jozefnek, Matheus reakciójából… volt elképzelésem.
Kissé fellélegeztem, mikor a lovagot elszólította a kötelesség, bár mindenképpen készültem lelkiekben arra, hogy az este folyamán még találkozom vele, és akkor folytatnom kell a játékot, lehetőleg nem elszakítva a húrt sem Edmundnál, sem Matheusnál.
Végre a napnyugtával együtt az istállókhoz is eljutottunk, és rövidesen helyet is kaptunk, hogy a kocsit leállítsuk.
Lekeveredve a szekérről kissé kinyújtóztattam tagjaimat, mikor is egy újabb férfi, valószínűleg valamiféle mágus, érkezett.
- A Hoche cirkusz legtehetségesebb artistáit van szerencsém bemutatni, tisztelt… - igyekeztem finoman érdeklődni a neve felől, de nem várva túl sokáig, ha nem reagál folytatam. - Madam Schmetterling vagyok, a porondmester szolgálatára. Igazán lekötelezne, ha eligazítana, hogy hol várják az előadásunkat. De látom fáradt, úgyhogy nem ragaszkodunk hozzá, hogy el is kísérjen, a magunkfajta vándornép nem téved el ha egyszer útba lett igazítva - néztem rá együttérző, csak egy árnyalatnyi kacérságot magába foglaló mosollyal. A saját érdekemben kicsit szüneteltetnem kellett az igencsak jól sikerült indítás után az elbüvölő kacérkodást.


_________________

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Örömmel konstatáltam, hogy a lovag nem akadékoskodik tovább. Egyszerű fejrázással jelzem, hogy nem kell közbeavatkozni – nem akarok kockáztatni azzal, hogy rossz települést mondok, vagy esetleg valami rokona köti oda.
A várt megpillantva akaratlanul is mosolyra húzódott a szám – tisztában voltam vele, hogy semmi probléma nem lesz, mégis irritáló volt ez a kis hős lovag. Szerencsére már vége. El se lehetett volna téveszteni, hogy hová érkezek, már a vár körül is kisebb fesztivál alakult ki. Természetesen ez a pórnépé volt, aminek nem terveztem megállni a közelében, még a végén bolhás, vagy tetves leszek.
Nem, egyenesen a vár felé tartottam. Megérkezve meglepően keveset kellett várnom, a tömeg ellenére talán félóra sem telt bele, és már be is jutottam. Rangomnak megfelelően itt már nem sértettek meg azzal, hogy átvizsgálják a kocsit – bár talán már csak elfáradtak az őrök. Felmutatva a meghívót, széles mosollyal szálltam ki a hintómból: bejutottam. Azonnal ott termett egy inas, készen arra, hogy elvigye a hintót.
- Köszönöm. Szélre rakja, szeretik a friss levegőt. – dobok utána egy néhány váltót érő érmét. Jobb lesz saját lóval és hintóval menekülni, ha elcsúnyul itt a helyzet.
Körbe pillantanék, de szinte azonnal megakad a szemem néhány déli katonán, esetleg templomoson. Nem ismertem még őket, de le se tagadhatnák voltukat – a kérdés már csak az, hogy hivatalból vannak itt, vagy szórakozásból. Esetükben ugyanis sose tudni, a mondák szerint még fürödni is páncélban szoktak.
Hiába akarnám tovább kémlelni a terepet, hirtelen megszólít egy udvaronc, bizonyára a herold. Túl kockázatos, hogy egyedül mutasson be mindenki előtt, és egyébként is, hölggyel érkeztem.
- Semmi probléma. Mindazonáltal nem egyedül érkeztem, hanem egy hölggyel, Wilhemina von Nachtrabennel, mindössze elkeveredtünk egymástól a nagy tömeg miatt. Lenne olyan kedves, hogy előbb őhozzá vezet el? Herr Rowannak elég más vendége van még, én pedig már kezdem hiányolni a kisasszonyt. – mosolygok rá amilyen kedvesen csak tudok. Ha a vámpírral együtt mutat be, úgy még akkor sem leszek gyanús, ha nem ismerős neki az arcom – elvégre ki gyanakodna egy gróf párjára?

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– Az érzés kölcsönös, Herr Sandell. – azzal bólintott egyet, majd még megtoldotta mondandóját. – Remélem kellemesen telik majd az elcsendesedése. Minden jót!
Még utoljára a lovára pillantott, majd figyelte, ahogy elvezették azt. Kicsit sem aggódott amiatt, hogy esetleg nem megfelelő bánásmódban részesült volna, nemes egyszerűséggel csak szerette ő maga gondozni, s ha valami, talán csöppet féltékeny is volt... De ez már csak ilyen, nem most jött el a lovak csutakolásának ideje. Sokat nem is kellett várniuk, egy tenyérbemászó udvaronc jelent meg hamarosan, aki úgy feszített, hogy az ember azt hitte, hogy talán kiesik a ruhája alá rejtett seprűnyél. Talán kissé el is vigyorodott a látványra, de úgy érezte, hogy nem volt feladatukhoz illő az efféle viselkedés, így inkább csak hátra pillantott, Wilfred és Owald társaságát keresve, majd ha csatlakoztak hozzá, megindult mellettük (vagy esetleg előttük) a lépcsőn felfelé. Nem tudott olyan sokat mászni, míg végül valami kaparó hiányérzet lett úrrá rajta. Megtorpant kissé, majd hátranézett, s figyelte, hogy mégis mi okozhatta az érzést. Wilfred volt, ki megállt, s igen nézelődött. Elmosolyodott, majd végül várta a magyarázatot.
– Wilfred? – szólt Oswald inkább meglepetten, mintsem türelmetlenül.
A fiatalabb templomos pár pillanatig nem foglalkozott a kérdéssel, s pont olyan arcot vágott, mintha csak valami igen távolban történő dolgot szemlélt volna. Éppenséggel fogalma sem volt, hogy mégis mi ragadhatta meg ennyire a figyelmét, de szépen lassan egyre kíváncsibbá vált, pláne, hogy egyébként Wilfred nem sok érdeklődést mutatott a dolgok zöme iránt.
– Halják ezt? Valaki éppen most állítja be a hangszerét. – már-már úgy nézett a férfi a felettesére, mintha csak gyermek lett volna, aki a vásárban megpillantotta a mutatványosokat. Volt valami meglepően őszinte a gesztusban. – Esetleg ha nem nagy gond... Nem mehetnék le zenélni én is? Így legalább hallhatnák a muzsikámat.
Száját szinte válaszra nyitotta, ám végül tarkón verte a felismerés, hogy nem feltétlenül neki volt dolga dönteni ezzel kapcsolatosan. Illúziói nem voltak, sejtette, hogy Oswald sem támogatná a dolgot, de úgy döntött, hogy nem fogja még véletlenül sem csorbítani annak tekintélyét, így inkább csak befogta a száját, s figyelte, hogy miként is dönt a hegyomlásnyi férfi. Első pillantása végül a lányra ugrott, majd vissza Wilfredre.
– Attól tartok, most mennünk kell, hogy a báró köszönthessen bennünket. De ha azután nincsen különösebb dolgunk, nem bánom.
Wilfred arcára csöppnyi szomorúság táncolt végig, ismét megmutatkozott, hogy miféle szenvedéllyel, s szeretettel áldozott a művészetnek. Nem ismerte igazán, de azért joggal lamentálta, hogy vajh, a templomosi kötelességei felé miért nem ily buzgósággal tekintett.
– De ha most nem megyek lehet, hogy sose... Annyi ott az ember, hogy ha nem adnak munkát, akkor csinálmagának, mert lever valamit... Kérem uram, sosem szoktam kérni, most az egyszer...
Pillanatra Wilfredre nézett, majd megfordult, s intett az udvaroncnak, hogy várjon egy pár pillanatot. Csöppet meg is hajtotta fejét, de főleg csak azért, hogy nehogy véletlenül úgy tűnjék, hogy csak úgy lenézve utasította azt a várakozásra.
– Meg fognak várni a zenészek, emiatt igazán nem kell aggódnod. Ellenben most egész Hellenburgot képviseljük, mindenképpen tiszteletünket kell tennünk. – elmosolyodott, majd folytatta. – De utána én is ígérem, hogy csatlakozhatsz a többi bárdhoz. Hadd lássák a határ mentiek, hogy az egyház emberi is tudnak mulatozni, s jó muzsikát játszani.
– Az a munkánk, amire a feletteseink utasítanak. Most az, hogy megjelenjünk von Rowan báró előtt, ahogyan az illem diktálja. Az ő vendégei vagyunk, ne sértsük meg már az első alkalommal. Bizonyára itt lesz még a zenész, vagy majd előkerül, elszaladni nem fog.
A férfi hallgatott egy picit, ám szerencsére hamar megmutatta, hogy bármennyire is szenvedélyes volt, mégis hallgatott a józan észre. Ez sajnos tényleg nem azon alkalom volt, ahol lehetőségük lett volna a puszta megjelenés előtt távozni.
– Legalább is van köztük olyan akik tudnak mulatozni. – mosolyodott el a férfi, egy pillanatra Oswaldra nézve. majd nyomban utána vissza Hildére. – Amennyiben megígéred, hogy utána beállhatok közéjük, alázatos szolgád leszek, addig is.
Nem tudta, hogy mégis mit kellett volna reagálnia Wilfred megjegyzésére, kissé talán meg is lepte a gesztusa, egy pillanatra már–már kíváncsivá tette annak kifürkészhetetlen mosolya. Vajon mi bújhatott meg a férfi lelke mélyén?
– Megígérem, megígérem. – nevetett kissé, majd végül megfordult, bólintva az udvaroncnak. – De most siessünk, nehogy elfeledkezzenek rólunk.
Szerencsére nem kellett sokat habozni, a két férfi azonnal meg is indult, s a társaságukban belépett a toronyba, utolsó pár lépésében leporolva kissé magáról a sarat, amit még útközben szedett össze. Kissé jobban örült volna, ha esetleg lehetősége lett volna tisztálkodni a megjelenésük előtt, de végül is a fő alkalom vélhetőleg úgy is este volt, a többi ficsúr pedig hadd lássa csak, hogy a Protestánsok nem hintóban érkeztek, hanem lovon. Az udvaroncnak még az elébb odanyújtotta a meghívójukat, melyet végül az a kürtös kezébe nyomott, aki el is olvasta azt, majd jó hangosan bemutatta őket. A hatalmas, díszes lovagterem csak úgy megremegett az öblös kiáltástól, szinte látni vélte, ahogy az előkelő szemek egy pillanatra feléjük fordultak, majd ismét vissza a saját dolgukra, nemtörődömséget színlelve. Csöppet körbepillantott, s figyelte a takaros helyiséget. Elsőre talán hivalkodóbbnak gondolta, ám meglepő módon elnyerte a tetszését. Kimért volt, díszei pedig mind egy-egy történetet meséltek, melyeket igen szívesen meghallgatott volna, de sajnos erre várnia kellett még. Meglepetésére alig volt ideje körbepillantani, ahogy a vár ura azonnal elébük sietett, s kihúzta magát.
– Áh, a drága hellenburgi vendégek. – nevetett fel a férfi olyan orgánummal, mely minden bizonnyal képes lett volna betölteni az egész termet, ha kicsit jobban megemelte volna a hangját.  – Örülök, hogy időben ideértetek. Mostanában zavarosak a keleti utak, gombamód szaporodtak meg a banditák, az Isten verje meg őket. De hát igyunk, míg a friss bor lemossa az út porát csizmánkról...!
Herr Rowan modora pont olyan volt, amilyen ő maga. Nagy, zabolátlan embernek tűnt, aki egy pillanatra sem válogatta meg a szavait, ám mégis olyan tekintéllyel bírt, hogy ezt nem rótta senki az orrára... Emellett nem is nagyon kívánta az ember, egészében volt valami olyan örömteli vidámság, mely még a vaskalaposokat se feltétlenül sértette meg. Leginkább a régi kódexek lapjaira pingált lusta, jó kedélyű, bort lefetyelő oroszlánok képe sejlett fel elméjében a férfi látványáról, azon sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy szakállát a veresbor festette rőtre.
– Herr Rowan. – hajtotta meg mélyen a fejét a báró előtt. – Szerencsére igen könnyű utunk volt, ha ugyan hosszú is. A vidék zsiványai alig mertek mocorogni, mindez pedig úgy sejtem az ön áldásos munkájának köszönhető. – körbepillantott, elegendő udvariassággal vegyített csodálatot varázsolva arcára, majd ismét megszólalt. – Pompás terem, ha jól sejtem a falakat díszítő vadak egy jelentős része az ön zsákmánya volt?
Az urat egy szőke hölgy követte, kinek arca olyan volt, mint a tél derekán a Südarden. Elegáns, szép, ám mégis fagyos. Könnyen elsodorta az ember szívét, s a aligha engedte, míg a dermesztő habok közé nem fojtotta. Tüstént egy fiatal, szemrevaló szolga lépett közéjük, egy tálcát hordozva, melyről aztán levette az úr az ivóedényeket, s szépen kiosztotta azokat sorban.
– Igyunk a megpróbáltatásokkal múlt évünkre, s a következőre, hogy boldogságban teljen! – zengte ismét be a termet az öblös hang.
Nem kívánt akadékoskodni, így megemelte csöppet a kupát, majd belekortyolt. Kellemes, testes vörösbor volt, olyan maró erővel, hogy szinte fejbe is vágta. Nem kételkedett benne, hogy jó évjárat lehetett, bár, aligha értett hozzá. Ízlelgette egy keveset, majd az úrra mosolygott, s kissé ismét meghajtotta a fejét.
– Herr Rowan, az út porát valóban csodásan lemossa a bor a torokról, de úgy érzem, hogy aligha tisztelhetnénk meg ezt az örömteli eseményt így, az út sarát magunkon hordozva. – pillanatra megállt, majd elmosolyodott. – Igen hálásak lennénk, ha megengedné nekünk, hogy lemoshassuk a verejtéket, s esetleg az alkalomhoz illő ruhát ölthessünk. 

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Robin igen csak jól játssza a szerepét, mert még a fáradt kapuőr is felélénkül tőle és énb már kezdek aggódni, hogy nagyobb figyelemben fogunk részesülni, mint szeretnénk, ha estére minden férfiember a lány körül fog tolongani, bár………míg ő leköti őket, mi észrevétlenül körbenézhetünk Matheus atyával……..
Jaaa, Matheus atya…..!
Egész úton azt vártam, hogy valaki feldobja a bocskorát a vasvilla tekintetétől, még az volt a szerencsénk, hogy eleve egy állandóan mogorva bohóc szerepét játszotta, különben már rég lebuktunk volna……
És most is, mielőtt még a lovagias Edmundnak akár egy szót is kibökhettem volna, máris közénk plántálta magát, mint valami erőnycsősz és a szavai úgy csikordultak, hogy ha Edmund páncélt viselt volna, biztos vésetet hagyott volna a fémen.
Az atya háta mögött együttérzően megvontam a vállam és hangtalanul felé tátogtam-
- És szigorú őrizetben!
Ezek után azonban a bús képű lovagtól is kíséretétől sikerült megszabadulnunk, mert dolguk volt hála az isteneknek!
Annyian nyüzsögtek az erős udvarán, hogy már a nap is majdnem lebukott mire találtak nekünk egy szabad helyet, ahol leállíthattuk a kocsit és végre ellazulhattunk, de nem sokáig….
A férfi mágus és íródeák vegyítésének tűnt és reméltem, hogy ő is a nagy keveredés számlájára írja majd, hogy nem vagyunk a meghívottak listáján, de mindenképpen bíztam Robinbeszélőkéjében és megjelenésének lehengerlő voltában. Szerencsére a püspök is így gondolta és most nem akarta gorombasággal megoldani a helyzetet.
Én közben a szekérhez kötött Tintapacát láttam el a maradék zabbal és magamhoz vettem a kis tarisznyát, amiben a dobótőrök láncszerűen összefűzve, hogy a vállamra lehessen keresztbe vetni.
Szemem köré fekete festék került, ami szinte a fél arcomat takarta.
Azért füleltem, hogy Robin hogyan boldogul, remélve, hogy tényleg eléri, hogy ne legyenek állandó kísérőink.
- Meg aztán gyakorolnunk is kell és ehhez – emeltem meg a késeket, - nem jó, ha rengetegen vannak körülöttünk. – tettem még hozzá.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Kastiana: Az út a fal tövébe, majd onnan tova meglepetősen zötyögős volt. A falon a lépcsők, s folyosók szűkek voltak, jól megtervezettek, hogy kézitusa során az ormok tetején is a védőket támogassa a magas fal. Odalent már kisebb ünnepély volt kialakulóban, ahogy a temérdek nép özönlött be, s tették különféle dolgaikat. Hol frissen szüretelt ételeket hoztak, hol sátrakat emeltek, hol az állatokat terelgették össze, vagy éppen el. Gyerekek futkorásztak egy kis kocsi körül, amiről sózott halat pakoltak le apró hordókban. A gyakorlótér megtelt a közelgő lovagi tornára edző leventékkel. életlen, csorba kardok ütköztek egymással, melyekkel a lovagok gyakorolhattak, anélkül félve, hogy megsértsék egymást.
A vártorony bejárata egyenesen a lovagterembe, von Rowan csarnokába vezetett, ahol már javában készültek az esti mulattságra. Lassan terítették meg a nagy, hosszú asztalokat, mindenfelé vendégeket és inasokat lehetett látni fel-alá szaladgálni. Ott állt maga a vár ura is, aki éppen a vendégekkel társalgott
- Szia! - különös alak szólította meg Kastianát nem sokkal azután, hogy bement. Hullámos barna fürtjei szinte egybeolvadtak megpörkölt mézre emlékeztető bőrével. Egy szeplős arcú lány volt az, nem sokkal alacsonyabb, mint Kastina maga.
A lány különös szerzet volt, még különösebb ruhákban. Egy hosszú, sárgásfehér köntöst viselt, alatta egy hozzá egyáltalán nem illő pár cipővel. A felsőtestén cserzett bőrből szőtt páncélt hordott, melyet két pánttal rögzített, amit a válla felett vetett át. A vért dísz volt, nem harci viselet, erről árulkodott a szántalan festés és fényes kő, mely ékesítette. A mellvérten a rajzok egy sivatagot mutattak. Egy sivatagot, ami felett egy hatalmas sárkánygyík repül át. A lány hátán szárnyak voltak. Két hatalmas, majdnem vele egyező magasságú fehér szárny, akárcsak a madaraknak. A szárnyaik a hátához húzva intett egyet, miközben leszólította Kastianát.
- Te más vagy, mint az itteniek. Nem nemes, nem udvarhölgy, nem szolga, nem lovag. Miféle szerzet vagy te? – hajolt Kastiana közelébe a lány ártatlan, naiv tekintettel. Rögtön rá is jött, talán túl tolakodó volt, mert zavarba jőve hőkölt hátra rá egy pillanatra – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni! - legyezgette maga előtt a kezét, ahogy arca a szégyentől rozsdabarna árnyalatot vett fel.


Hilde, Wilfred, Oswald: Von Rowan kedélyesen neveti el magát, ahogy szóba elegyedik a hellenburgiakkal. Hilde kérdését különösen kellemesnek találja, s vígan a hasára csapva mutat körbe trófeáira.
- Hát helyén való dolog-e más tollával ékeskedni? Mind enyém, családomé, vagy éppen vitéz lovagjaimé. Az egyiket pedig nem más ejtette, mint az egyik paraszt, aki hajtónak szegődött a vadászatra. Nagy volt ám aznap a vigadalom a jobbágyok közt. Igazán belevaló népek. - tette fel a költői kérdést.
A ruházkodás kérdésére a báró úr legyint egyet kezével, ahogy a háta mögött álló lányka felé biccent.
- Szót se többet! – pattogott a nyelve az ajkai közt, ahogy kedélyesen utasítgatta udvarhölgyét – Amelia, szólj kérlek a lentieknek, hogy menjenek hatan a társalgóba. És állítass arra a kis időre oda pár őrt is, nehogy zavarni merjék a tisztelt vendégeket.
Nem kellett sokat várni, két udvarhölgy és négy apród termett ott, hogy elkísérjék a vendégeket a társalgóba,s vigyék ingóságaikat. A nagy csarnokkal fentebb, a csigalépcsőkön át egy kis ajtó nyílt egy tágas folyóson egy apró kis szobába, mely több részre volt osztva. Ez volt a vár társalgója. A nagy, magasztos, kérkedő lovagterem után üde frissességet sugárzott az apró, meleg színekkel megtöltött kis szoba, ahol egy nyugalmas tűzzel fűtött kandalló, pár szép faliszőnyeg, egy-két asztal és pár kényelmes szék várta a vendégeket. Csendes, nyugodt, békés szoba volt, tökéletes ahhoz, amihez kitalálták, társalgáshoz. Az apródok bevezették előbb Hildét, majd Oswaldot és Wilfredet a társalgó két elszeparált termébe, ahol annak rendje módja szerint segédkeztek levetni a páncélt, átöltözni, s rend betenni az utazástól beporosodott hajkoronákat.


Lance: Az idegen nő némileg megvető sértődéssel nézett vissza Lance-re, aohgy kérdőre vonta a nevelési módszereit.
- Ezt, jó uram, az én dolgom megítélni. – felelte egy hideg pislogás kíséretében, mielőtt köszönt volna, majd elindult volna visszafelé a lépcsőm.
Lassan múlt az idő, ment lefelé a nap, és szépen közeledett az őrségváltás ideje. A szőke lány példáját sajna nem követték a vár udvarhölgyei, vendégnek hívott kisasszonyai, így az idő maradéka csupán gyakorlással telt. Az esti őrszemek bukkantak fel egyszer csak a lépcsőnél, két katona, hogy felváltsa Lance-t és Kastianát, aki időközben felszívódott.
- Üdv. Mi vagyunk az esti őrszemek. Jöttünk elfoglalni a helyünket. – mondta tömören az egyikük. Von Rowan várkapitánya minden bizonnyal okos ember lehetett, a két éjszakai őrszem ugyanis két sötét tünde voltak. Nem néztek ki különösebben tündének, ruházatukkal tökéletesen elvegyültek a többi várvitéz között. Ha nem lett volna hosszú fülük, különös, feketéskék hajút és sötét bőrük senki sem vette volna őket észre a többi íjász közt.
- Eddig milyen a poszt...egy pillanat! Hova lett a társad? Történt valami? – kérdezte a másik vigyorogva, próbálva barátkozni. Társával ellentétben ő kevésbé látszott merevnek, s a beszéde sem volt olyan darabos.


Mina, Nessa, Hans: Hans érkezését követően az ajtó mellett strázsáló udvaronc egy csalódott ciccegéssel mutatott Mina irányába.
- Nem ildomos külön érkezni. Ne várassa meg az úrnőjét, drága uram. – mondta, finoman jelezve azt is, hogy Hanst is uraknál alacsonyabb rangúnak, minden bizonnyal lovagnak vagy intendánsnak tartja.
A távolban álló Mina és Nessa könnyedén észre tudták venni, ahogy a vár ura a Zsinat küldötteivel beszélget. Hans érkezését is jól látták, ahogy tekintetük találkozott egymással. Nem telt el sok idő az érkezésük között, ezért aztán a kürtös legény az ajtóban úgy gondolta, egy fogattal érkeztek, csak a várba léptek be késve. A csarnok közben megtelik vendégekkel és szolgákkal, akik mind-mind a maguk dolgát végzik. Legkevesebb meglepetésére az ottlévőknek néhány nefilim is feltűnik a vendégek közt. Úgy hírlett, valóban egy nagyhatalmú nefilim család is hivatalos volt az ünnepélyre. Ám ezek a nefilimek kicsodák, egyelőre nem tudta megmondani senki. Könnyedén, szinte már rutinosan vegyültek el az emberek közt. Nessának kissé hasogatott is tőle a feje, hiszen démonként a nefilimek jelenléte irritálja.
Nessának viszont nem sok nyugta marad, mert felügyelője hamar észrevette, hogy Minával társalog, sietve ment oda hozzá, hogy aztán a vállát megragadja.
- Ej, te lány, ne lustálkodj, rengeteg még a munka! – szólt, mielőtt Mina felé fordult volna – Ezer bocsánat asszonyom, hogy szóval tartottuk.


Jozef, Adel, Math: A búsképű lovag meglepetten hőköl hátra, módszeresen megrémülve, amikor Jozef és Matheus rárivallnak. Látszott rajta, hogy erre a válaszra nem számított, s most először a monoton, szomorkás tekintetébe is némi ijedtség, meglepettség költözött be.
- Jól van, értek én ám a szóból. – hőkölt hátra zavarodottan, mert szerinte igazán óvatosan és a legkevésbé sem tolakodó módon járt el...noha számára minden bizonnyal mást jelent a tolakodó, vagy az óvatos. A búsképű lovag nem is mondott semmi egyebet, csak csalódottan elvonult a kápolna felé. A távolból még látni lehetett, ahogy fegyvernöke nevetve hátba veregette.
Nem úgy, mint a szürke köpenyes mágus, aki bár nagyon sietős dolgában volt, az illemet nem feledte, s nem volt rest.
- Kasper Brix, őnagysága tudósa és írnoka. – hadarta el röviden a nevét.
Könyvét vadul lapozgatva próbált valami nyomot a cirkuszról felfedezni, de végül nem olvasott fel belőle mást, mint ideges, megfáradt nyögéseket.
- A báró úr néhanapján elképesztően felelőtlen tud lenni...mire gondol, ilyenkor még artistákat fogadni. Jól van. A jussukat a kamarástól tudják átvenni minden másnap reggelén. Kosztot a konyhán kapnak, aluszni meg tudnak ahol éppen úgy esik. A fizetséget minálunk aszerint mérik, milyen jóízűt nevet rajta a közönség. Fars bárdot az ördög sem akarna felfogadni. Hoztak magukkal írást? Nem nagy dolog, de a semminél jobb. – nézett érdeklődve, ahogy pár sort firkantott a kis könyvecskéjébe, mielőtt egy elegáns kis napórát vett volna elő...aztán rakta is el egy gondterhelt nyögéssel. Felhős volt az ég, nem tudta róla az időt leolvasni.


Határidő: 2019.13.09.

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Felpofoztam volna a tiszteletlen kölyköt, ám gyorsan rájöttem hogy minél kisebb rangúnak hisznek, annál inkább biztonságban vagyok – senkit nem érdekel egy jelentéktelen lovag jelenléte, s így akár a többi lovag vagy őr között is elvegyülhetek. Gátat szabtam hát az irritáltságomnak, és mindössze mosolyogva bólintottam egyet a suhancnak, majd elindultam Wilhelmina felé, hogy végre találkozzunk, és legyen haszna, értelme ennek az egész huzavonának, amit le kellett vágnom.
- Wilhelmina. Üdvözlöm. – nyúltam keze után, hogy csókot leheljek rá. Ha ez sikerült, ugyanezt tettem a mellette álló nővel, miután alaposan végigmértem. Szinte démonian csinos volt, amit meg is értettem, miután a szemeihez is elért a tekintetem – a pikkelyek egyértelműen árulkodtak lényének voltáról. Bizonyára csábdémon. Hasogatott a fejem már egy ideje, de egy ekkora rendezvényen elkerülhetetlen, hogy egy-két máglyára való is megjelenjen. Ha elfogadta a nő az üdvözlésem, bemutatkoztam neki – Leo von Jagen.- Így legalább a vámpír is tisztában lesz azzal, hogy nevezzen, vissza is fordultam hozzá. – Örülök hogy végre találkoztunk. Lemaradtam valamiről? – érdeklődtem, majd végre kihasználtam az időt, hogy végigmérjem a terepet. Különösen is a grófot figyeltem meg. Nem értem miért problémázta a kapu leengedésével, mikor egyszerűen csak meg is ölhettük volna az öreget, elég zűrzavart keltve a bejutáshoz.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Egyrészt örültem hogy nem kell sokáig foglalkoznom azzal, hogy a grófot valahogy leszereljem, másrészt nem akaródzott elhinnem, hogy ennyire nem is próbálnak segíteni a kép fenntartásában. Kicsit változtanom kell rajta, de ha nyugtáznám a mondottakat, akkor teljesen összedőlne.
 - Ne bolondozzatok már. - néztem Matheusra és Jozefre könyörgő tekintettel - Csak addig maradok az, amíg  utamba vezeti az Úr az én hős lovagomat - mondtam ábrándos tekintettel, kissé elpirulva. Beleillhet a képbe a reménytelenül romantikus ábránd.
Végül elváltunk a lovagtól, és az istállóban helyeztük el a kocsit, amin végül gond nélkül bejutottunk a birtokra.
- Herr Brix! Hát persze. Hallottunk a becsületességéről - mosolyogtam a fáradt mágusra, nem lepődve meg, hogy nem találja a cirkuszt a könyvben.
Már készültem hogy hihető magyarázattal szolgáljak a dologra, de nem volt rá szükség: saját magának válaszolta meg a fel sem tett kérdést. Eszemben sem volt elbizonytalanítani.
- Már csak így megy ez. De örömmel állunk a nagyságos úr szolgálatára - legyintettem elnézően, mintha hozzá lennénk szokva az ilyen hirtelen megbízásokhoz. Nem is áll túlságosan távol az igazságtól, ami azt illeti…
Közben előhalásztam a meghívót, és átnyújtottam  a férfinak, aki úgy festett, már nem igazán képes kezében tartani a dolgokat a fáradtságtól.
- Köszönjük, remélem önt is lesz alkalmunk megnevettetni - mosolyogtam bíztatóan.
Mikor pedig elment fellélegeztem, és elkezdtem gondolkodni, hogyan tovább az este folyamán. Tertuliust is meg kellene találnunk, de hétszentség hogy nem én fogom ezt felvetni.


_________________

Kastiana

Kastiana
Déli Ügynök
Déli Ügynök
Csak szótlanul intett egyet Lancenak, hogy hallotta, mintha csak azt mondta volna a kézmozdulattal, hogy el van intézve. Bár, ahogy a tünde őr, úgy Kastiana sem gondolta komolyan. Érezte, hogy egyhamar nem fog visszatérni a délnyugati toronyba, az őrségváltásra biztosan nem, de nem aggódott, hiszen megkérte Lanceot, hogy falazzon neki.
Bár tudja, hogy feltétlen bizalmat senkinek nem lehet szavazni. Ha az őrtárs nem tudná fedezni, és mégis keresnék, hogy miért hagyta el idő előtt az őrhelyét, hát csak megoldja valahogy, vágta ki magát ettől szorultabb helyzetekből is.
Ahogy a lovagterem kirajzolódik előtte, pislog még egy párat, éppen körbenézne, amikor egyszer csak egy vékony kis hang köszön rá, szinte a semmiből.
- Szervus kislány! – Végignéz a lánykán, és hát persze elsőre egyértelmű, hogy egy nefilim teremtés, látva a szárnyait, de Kastiana látott már egyet s mást. Nem véletlenül vált ügynökké, tudja, hogy a látszat sokszor csal. A leányzó öltözéke, ormótlan cipői, furcsa szimbólumos vértezete, hamvas, gyönyörű szépsége gyanakvó óvatosságra inti. Volt egy mondás, amit még az anyjától hallott utoljára: „Légy mindig nyitott, lásd meg a szépségben a gonoszt és a szörnyetegben a jót.” És bizony, Tia most látja ezt, vagyis nem látja csak érezi, hiszen jól csak a szívével lát az ember; mit keresne itt egy nefilim kislány, csak úgy, egy ilyen bálon, teljesen egyedül… hacsak… nincsenek többen.
- Hát te ki vagy? A mamád hol van? – Kérdi a cserfes teremtést, miközben körbepillant a csarnokban, de a ténfergő vendégeken, a szaladgáló inasokon, egy termetes, pocakos uraságon, a hosszú asztalok során és a készülő népünnepélyen kívül nem lát mást a lovagteremben.
- Hmm. Te meg okos kislány vagy. Igen, más vagyok, mint az itteniek, de ez rólad is elmondható, nem de? – A leányka ekkor hőköl hátra és kér elnézést a tolakodó fellépéséért. Kastiana rávigyorog.
- Ugyan, nem ijesztettél meg, tőlem szoktak félni, de akkor ezek szerint te nem félsz. – Kastiana egy fal melletti padra pillant. – Gyere, üljünk le, beszélgessünk! – Int kezével az ülőalkalmatosság felé.


_________________
Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 2 382087e64134f24a6fae615c35b7a214
Nem kell félni a farkastól, nem esz meg csak megkóstol.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.