Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

You are not connected. Please login or register

Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Go down  Üzenet [3 / 6 oldal]

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Meglepődtem volna, ha talál valamit a könyvében, de hát egy ekkora népünnepélyen nem ritka, hogy kimarad valami a listákból, így nem gondolom, hogy ez problémát okozna. Egy mulattató csapat pedig mindig jól jön.
Persze a fizetség kevésbé érdekel, ám az étek emlegetése annál inkább, jól jön némi meleg és friss étel.
Robin továbbra is ragyogóan játssza a szerepét, ezért az írnokmágus leszerelése jó kezekben van, amit egy dicsérettel kezd, ami mindig jól jön.
A meghívó csak arra jó, hogy bebiztosítsa a helyünket, de nem gondolnám, hogy nagyon vizsgálat alá venné ez a Brix, elég elnyűtt és van más dolga is, mint csepűrágók kilétét firtatni. Ezért jó ez a szerep.
- Eddig mindenhol elégedettek voltak velünk. – biccentettem vidám mosollyal. – Még felvilágosítana, hogy merre van a konyha bejárata, éhes gyomorral nem túl jó valakit körbedobálni éles pengékkel. – jegyeztem meg.
Persze míg a konyhát meg a fellépésünk legjobb helyét keressük, addig alaposan körül is tudunk nézni úgy, hogy a kutyát sem érdekeljük.
Elégedetten gondolok arra, hogy sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint a nagyravágyó Johannes püspök, aki kevésbé tud majd levegővé válni, ha uraságként érkezett, így a feladat elvégzésének sikerét mi arathatjuk le.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
És megérkezik a várva várt. Épp elkezdte nyugodtnak érezni magát és élvezni a légkört, amikor megjön Herr "Leo von Jägen", és felborítja az egészet.
Semmi baj, ez egy ünnepély, élvezzük ki.
Ösztönösen nyújtja ki neki a kezét, s mosolyodik el.
- Üdvözlöm.
Válassza azt a nevet, amelyiket csak szeretné.
De legalább most nem fog kelleni annyit gondolkodnia, hogy szólítsa. Nem kell mindig kicserélni a nevet, mert a legelső néven szólíthatja, amelyet hallott tőle.
Nem kerüli el a figyelmét, ahogy Leo végigméri a mellette álló Nessát. Úgy teszi, mintha valami húsárut nézne végig, esetleg egy jó lovat, hogy alkalmas lesz-e használatra, csak... éhesebben. Vagy csak képzeli? Sietve igyekszik máshova nézni persze, enyhe feszességgel az arcán.
Ez egy érdekes nap lesz.
Képtelen elhinni, hogy a mai nap nem lesz semmi kötelessége. Túl egyszerű lenne egy ünnepségen részt venni, úgy, hogy közben nem akarja valaki megtámadni őket,  nem történik titkos merénylet, vagy ilyesmi. Talán csak a paranoiája beszél belőle. Vagy talán túl sok problémát képes magának is alkotni.
Nem teljesen érti, Nessát mi okból hívják el dolgozni, bár... annyit nem  tudott a lányról, hogy most ezen lepődjön meg a legjobban. Végtére is biztonságosabb megélhetés, mint nefilimromokban mászkálni. Ahol a kincs éget. Keze halványan megmozdul, hogy intsen neki, ám afféle Anjás vehemenciával vissza is rángatják a nőt a konyhába.
Érdekes.
Így viszont semmi sincs már közte és Herr Leo között. Visszafordul hát hozzá.
- Üdvözlöm... Nem, nem sokról. Házigazdánk köszöntött engem és bemutatott egy... díszpáncélt - halkul el kissé, ahogy eszébe jut a páncél eredete, s érzi, ahogy arca felmelegszik kissé.
Majd végigtekint Leo-n az arcán kívüli helyeken is egy rövid ideig.
- Meggyógyult?
Nem, mintha a ruhán keresztül az esetleg megmaradt sebhelyek, vagy a fájdalom látszana...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

53Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 3 Empty Re: Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) on Hétf. Dec. 09, 2019 11:34 am

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő
-Pedig biztosan van Von Rowannak is borospincéje a föld alatt. Igaz oda nem lenne annyira rossz beragadni. Viccelem el a dolgot Minával, amikor odajön egy férfi, és kezet csókolva bemutatkozik. Igazán figyelmes úriember, főleg, hogy én fogom neki az ételt felszolgálni...
-Nessaris Maera. Viszonzom a bemutatkozást. Ahogy végignézett rajtam, talán még meg is jegyzi majd annak ellenére, hogy udvarhölgy vagyok csak. Ekkor pedig Gruber segít kettesben hagyni a párt, úgyhogy egy kis meghajlás után, kedves mosollyal búcsúzok.
-Jó szórakozást a bálhoz.
Ha pedig már itt van a főnök, egyébként is akartam vele beszélni, de még mielőtt elkezdeném a mindenféle nyűgömet rázúdítani, talán egy kis magyarázattal is szolgálhatnék.
-Elnézést, csak köszöntöttem egy ismerőst. Egyébként kérdezni is akartam, mert még ilyenről nem volt szó, hogy hol alhatok majd, hova cuccolhatnék le.


_________________
Adatlap
http://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

Wilfred

Wilfred
Diachonos
Diachonos
Wilfred követett minden illemszabályt, majd főnökét a hálószobába, ahol gyorsan felvett valami kényelmes ruhát és ledobta zsákját az ágya mellé. Csak ült ottés várta, hogy mikor fogják megengedni, hogy elmenjen. Nem sokára meg is történt a csoda és Oswald megszólította.
- Wilfred! Egyelőre nincsen dolgunk, még javában érkeznek von Rowan vendégei. Addig is menjen nyugodtan, keresse meg a zenészeket, ahogy szerette volna, vagy járjon egyet odakinn, ahogy gondolja.
Wilfred alig tudta leplezni örömét, de nyugodtnak mutatta magát.
- Köszönöm, akkor élek a lehetőséggel amíg megadatik. - mosolygott és már az ajtó túloldalára is röppent.
Oswald gyorsan, komoly tekintettel és jól tagoltan hozzá tette:
- Wilfred! Ne csináljon galibát. Rendben? – Wilfred erre csak biccentett egyett és halványan elmosolyodott. Oswald szinte le sem csukta újra a szemét, de már el is tűnt.

Ment keresztül mindenen, a palota folyosóin és nagy termein, hogy ráakadjon egy zenészre, aki hivatalosan zenélt és esetleg beállhatott mellé, hogy ő is előadja tudását a nagyérdeműnek. Az sem zavarta, ha többen össze állnak, de az sem, ha egyedül megy. Igyekezett elkerülni a gyanús alakokat.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
Von Rowan bárónak nem kimondottan kenyere a szerénykedés. Ahogy körülnézek ismét, megcsodálom az impozáns lovagterem ékességei közt is a temérdek trófeát, arra jutok, hogy furcsa is lenne, ha elutasítaná a dicsérő szavakat.
- Ha ilyen derék vitézek őrzik határainkat, nekünk Hellenburgban nincs mitől tartanunk - szólalok meg elismerésem jeléül.
Alighogy megemlíti Hilde, hogy megpihennénk, rendbe szednénk magunkat, vendéglátónk azonnal intézkedni kezd, hogy mielőbb a legjobb ellátásban részesüljünk. Köszönetet mondani is alig jut időnk, azonnal fél tucatnyi ember terem ott, hogy a társalgóba kísérjenek bennünket. Maga a terem talán színei és berendezése miatt is otthonosságot árasztott, a kandallóban pattogó tűz szintén hozzájárult ehhez az érzethez.
Már-már zavarbaejtő az a tisztelet, amellyel von Rowan várában a Protestáns Egyház küldötteiként körülvesznek bennünket. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen figyelmességgel forduljanak felém, s nem is kívántam soha, ámbátor határozottan jó, hogy akad segítség olyan dolgokban is, mint amilyen a páncél le- és felvétele. Az egyébként hosszabb időt igénybe vevő művelet lényegesen felgyorsul úgy, hogy két apród is segítségemre van a páncélom levételében és az átöltözésben. Az ifjú gyakornonok, akiket beosztanak mellénk, gyakran nem boldogulnak, hiszen idő kell, mire az ember belejön. Még most is emlékszem, mennyit esetlenkedtem annak idején, mikor Helmutnak segítettem felölteni a páncélját; annyi kis szíj és csat van, amivel megfelelően kell felerősíteni az egyes darabokat, hogy az ember felfogni sem tudja elsőre. Az ember azt gondolná, levenni legalább könnyű, de ez korántsem igaz, s látja is, ha nekiáll. Von Rowan apródjai azonban elsőre megtalálnak minden szíjat és csatot, s ha nem tudnám, hogy a szolgálatában állnak, akkor is megmondanám, hogy naponta forgolódnak lovagok között.
Ritkán járok el az egyház képviseletében úgy, hogy nem vagyok harckészültségben. Az ilyen alkalmakra használatos fekete öltözékünket hoztam magammal, rajta az Esroniel-csillaggal, övvel és alkarvédőkkel. Miután a palástom is ismét magamra öltöm és várakozom, jólesik egy kissé kinyújtóztatnom a tagjaim és körülnézni a társalgóban. A szőttesek különösen is megragadják a figyelmemet, az egyik mintha számomra ismerős jelenetet ábrázolna.
Kisvártatva látom, hogy Wilfred is elkészült, s rögtön oda is lépek hozzá.
- Wilfred - szólítom meg - Egyelőre nincsen dolgunk, még javában érkeznek von Rowan vendégei. Addig is menjen nyugodtan, keresse meg a zenészeket, ahogy szerette volna, vagy járjon egyet odakinn, ahogy gondolja.
Egy mosolyt is megengedek magamnak. Őszintén sajnáltam, hogy nem engedhettem korábban, mert a kötelezettségünknek kellett eleget tennünk. Bár nyugodtnak tűnik, mintha újra látnám a szemében csillogni a lelkesedést, amit nemrégiben.
- Köszönöm, akkor élek a lehetőséggel amíg megadatik - mosolyodik el, s alig pislogok egyet, már az ajtó túloldalán látom.
- Wilfred! - szólok utána, mielőtt késő lenne. Megtorpan és felém fordul. Komolyan nézek rá és lassan, tagoltan teszem hozzá az elmondottakhoz, amit alighanem már sejt:
- Ne csináljon galibát. Rendben?
Látom, hogy az arcán ott bujkál még az önfeledt mosoly, bár bizonyára leplezni próbálja. Olyan most, mint egy gyermek, egy őszinte, boldog gyermek, akiben lángol a felfedezés és a tenni akarás vágya.
- Rendben! - feleli - Igyekszem a zenével foglalkozni.
Biccentek egyet felé és figyelem, ahogy egy szempillantás alatt eltűnik, mint a kámfor, mintha sosem járt volna itt. Bízom benne, hogy nem csinál bajt.
Csak ártanék neki azzal, ha folyton magamhoz láncolnám és nem tehetné néha, amihez kedve van, amíg az nem ütközik semmi törvénybe. Remélem, hogy nem követtem el hibát.
Wilfred, maga nagy gyerek...

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Noha az elején szívtam a fogam, hogy megszólaltam, végül könnyed vállvonással intéztem el a nő megjegyzését, mielőtt lelépett. Rájöttem, hogy nem baj, ha van véleményem, és az is világossá vált, hogy nem kell, hogy érdekeljen. Mondjon bármit, engem aztán nem fog zavarni - persze akkor igen, ha a zsoldom bánni fogja. Nekitámaszkodtam egy kőperemhez, hogy úgy pásztázzam a tájat - ezzel a problémával nem akartam egy perccel se hamarabb foglalkozni, mint muszáj volt, hiszen amint megkapom a pénzem, ami jár, vége lesz az igazi varázslatnak, és rövid időn belül vissza is kell majd térnem Hellenburgba. Nem igazán akartam: leginkább itt akartam kint maradni, folytatni a régi életmódomat, nem törődni semmivel... nagyot sóhajtottam, ahogy ellöktem magam a korláttól. Persze tudtam, hogy ez már nem lenne opció: szerettem a szabadságot, de ugyanakkor nem szerettem kevésbé a kényelmet, ami azzal járt, hogy a katonaság tagja lettem. Noha közös volt szinte minden helyiség, mégiscsak külön szobám volt egy egész kényelmes ággyal, és hellyel, ahova letehetem magam és a holmimat. Ezt pedig nagyra kellett értékelnem, és nagyra is értékeltem: tudtam, hogy más lehetőség erre nem lesz. Nagyot sóhajtottam, és beláttam, hogy noha csábító lenne újra a vándorélet, kifizetődőnek nem mondhatnám. Elmélázva ránéztem a kardomra.
- Fragarach, várható veszély őrváltásig? - Kérdeztem. Régebben mindig feszülten figyeltem, ahogy csak tudtam, de eszembe jutott, hogy már egyszerűbb módja is van az őrködésnek.
- Nem. - Jött hamar a válasz, amire én nagyon megkönnyebbültem. Kicsit kevesebb kifelé tanúsított figyelemmel voltam tehát, amíg gyakorlatoztam, nyújtózkodtam, még le is mertem pihenni a fal tövében, annak nekidőlve egy rövid időre.

Amikor megérkezett a váltás, örömmel fordultam feléjük, és biccentettem. A társamról viszont szinte meg is feledkeztem, és egy pillanatnyi pánik után döntöttem csak el, hogy igazat mondok.
- Lement kajáért. - Mondtam visszavigyorogva. Azt nem kell tudniuk, hogy mikor.
- A poszt egyébként egy valóra vált álom, semmi rendetlenség nincs egy szökési kísérlettől eltekintve, csak szép táj. - Feleltem, most már őszinte örömmel mosolyogva.

http://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life http://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– Igen derék népek lehetnek, ám ez nem meglepő. A jó úr vezetése a jobbágyát is nemesíti, csak úgy, ahogy a jó urat a jó Úr vezetése. – mosolyodott el kissé, majd csöppet ismét körbenézett. – Herr Sandellnek is van zsákmánya valahol a falon? Lovagja készségesen elvezetett minket a birtok szívébe, igen nagy segítség volt nekünk. Nem csak a jobbágyai érdemelnek dicséretet.
Csöppet úgy érezte a találkozásuk során, hogy Sandell talán csak a külsőségek miatt tűnt annyira segítőkésznek, ámbátor teljesen biztos nem lehetett ebben. Úgy döntött, hogy ha már az felajánlotta segítségét, a maga módján megköszöni azt, s megdicséri von Rowan előtt. Emellett kissé kíváncsi is volt, hogy mégis miként vélekedett az úr a saját lovagjáról, ez pedig nagyszerű alkalom volt ennek a kiderítésére.
– Igazán köszönjük a nagylelkűségét, Herr Rowan. - hajtotta meg fejét mélyen.
Nem is kellett különösebben sokat várniuk, hamarosan udvarhölgyek és apródok serege jelent meg. Von Rowan szolgálói készségesen elvezették őket a vár egy csöndesebb pontjába. Közben végig az épület letisztult pompáját figyelte, mindig volt valami kis vonás, akár egy fáklyatartó, akár csak egy ablak, ami felkeltette az érdeklődését. Nem volt közel sem cizellált az épület, ám pont kellő díszítést viselt ahhoz, hogy ízlésesnek lehessen mondani. Lehet, hogy némelyik vaskalaposabb déli fennhéjázónak találta volna a pompát, ám neki személy szerint tetszett a vár belseje. Ezen vélekedése akkor sem változott, mikor belépett a társalgó egyik elszeparált részébe. Utoljára még biccentett társainak, majd szépen el is tűnt a szolgálók soraiban. A lándzsát a falnak támasztotta, majd ezen a ponton hagyta, hogy levegyék a páncélját a hölgyek. Azok nem beszéltek túl sokat, bár, pár szót azért mégis váltott velük, mert úgy tartotta az illem. Többek között azt is megtudta, hogy valamilyen Herr Wagner nevű lovaggal vigyázni kell, mert igen szemtelen. Az efféle tanácsokat hálásan köszönte meg, s el is tette őket a zsebébe, későbbi felhasználásra. Heves tiltakozott ugyan, ám a hölgyek nem hagyták, hogy maga mossa meg a haját. Végül nagy nehezen beadta a derekát, s megengedte nekik, hogy tegyék a dolgukat, majd erős, gyors törléssel meg is szárítsák fejét. Valamilyen citromfűvel illatosított olajat is kentek bele, amitől bár jó illata lett, s fényessé is vált, azonnal kissé zsírosabb hatást kölcsönözött hajának, így nem teljesen értette a dolog lényegét... Akadékoskodni viszont nem kívánt. Végül, immáron tisztán, magára vetette az út porától mentes díszesebb ruháját, mely egészen eddig ott pihent a csomagjaik között. Egy hosszú, elől ezüstszín csattokkal összefűzött ujjatlan zekét öltött magára, melynek jobboldalán egy szép, szintén ezüstben pompázó Esroniel-csillag ékeskedett. A ruha viszonylag mélyre lógott, már-már combja felső részét érte, elméletileg ez volt az elterjedt öltözék a kevésbé nőies Neulanderek között, így ő maga is valami hasonló mellett döntött. A felső alá egy nyaknál, s csuklónál is kötős bőujjú fehér inget vett magára, aminek gallérjához egy kék szín nyaksálat kötött. Laza fonatba igazított haját egy hasonló árnyalatban pompázó, még nagyapjától kapott masnival köttette össze. Végül egy szürke nadrágot vett magára, melynek szárai szorosan simultak a lábához, pláne, mert azokat a csizmájába tűrte. Az egész folyamat talán másfél fertályórát igényelhetett, ám az egészet egy jóval nagyobb szenvedésként élte meg. Végül nagy nehezen elkészült, s mélyen meghajolt az udvarhölgyek előtt, annak rendje, s módja szerint megköszönve a segítségüket. A két nő még ajánlott neki valamilyen drága, ritka bálnából készült illatosítószert (Parfüm, vagy miként is hívják?), ám bölcsebbnek vélte azt nem elfogadni, nem kedvelte az ilyesmi pacsulikat. Egy utolsót még körbepillantott, élvezve a szoba kellemes melegét, majd felnyalábolta a fegyverét, s kilépett Oswaldhoz, aki úgy tűnt, hogy már útjára engedte Wilfredet. Biccentett neki ismét, majd jelezte számára, hogy mehetnek vissza, már amennyiben megérkezik a kíséretük.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
A lovagterem lassan megtelt vendégekkel. Az asztalokat megterítették, a szolgálók elfoglalták a helyüket, a vendégek pedig szép lassan helyet foglaltak a hosszú, jól megvilágított, tűztől egyenlő távolságra elhelyezett asztalok mellett. A nap lassan kúszott lefelé, ahogy elérkezett a lakoma ideje. Nagy volt a sürgés-forgás, ahogy az első bárd elkezdte húrjának feszességét szabályozni, nehogy egyetlen fars hang is elhagyja lantját.
Aki helyet foglalt, annak terítéket hoztak. Tányér gyanánt egy nagy, lapos, majd tányér nagyságú kenyérszelet jutott mindenkinek, melyre a húsokat lehetett tenni. Mellé természetesen odakerült a kés, a kanál, és persze a boroskupa. Páran már neki is láttak szedni egy keveset a kenyérlapjukra. A hagyomány úgy diktálta, hogy az ünnepi adakozás szellemében a tányér gyanánt használt kenyeréből nem eszik senki, hogy azt alaposan átitassák az ízletes szaftok, s a lakoma végeztével a kenyérlapokat szétosszák a szegények közt.


Kastiana: Tia megérzése nem csalta őt meg. Ahogy alaposabban körbenézett, azonnal észrevette, hogy a nefilim lány nem érkezett egyedül. A szárnyas népek ott voltak a lovagterem négy sarkában. Vendégek lehettek, erről árulkodott a temérdek ékszer, díszes ruha és a különösen, a visszafogott déli divattól erősen elütő hajviselet.
A nefilim lány fél pillanatig szúrós szemmel nézte Tiát, ahogy leült, ő pedig követte. Nem szólt semmit róla, de jól látszott, nem tetszett neki, ahogy az idegen gyerekként kezeli. Nem is volt rest közölni, kicsoda ő, s micsoda tisztséggel bír.
- Köszönöm. Nevem Araquiel, mesterem, a nagyságos Zeliel bíra tanítványa és védelmezője eme fontos eseményen. – mondta, miközben fiatal hangja ellenére próbált olyan komolynak hangzani, amennyire csak tudott.
Óvatos mozdulattal foglalt helyet a kis padon, szárnyait oldalra húzva, hogy ne legyenek útban sem neki, sem pedig azoknak, akik időközben mellette sétálnak el.
- Hát mi okom lenne félni? Én harcos vagyok. És a harcos kardjával hasítja ketté a félelmet. Nem félünk mi semmitől. – mondta nem kis önteltséggel, látszólag még mindig azon mesterkedve, hogy Tia tudtára adja, ő bizony nem gyerek.


Hilde, Wilfred, Oswald: A nagycsarnokba visszatérve lehetett látni, ahogy az utolsó simításokat végezték. A vendégeket majd mindegyike megérkezett, s aki késett, hát már nem kapott üdvözlést a vár urától, mert ő maga is elfoglalta helyét az asztala közepén állított díszes, faragott trónon. Ahogy Wilfred körbenézett jól láthatta, ahogy a két dalnok a tűz mellett lapozta fel jegyzeteit, s állította hangszereit, hogy hangú tökéletes legyen. A hellenburgi kíséretnek természetesen a fő asztalnál, a terem hátsó felében tartottak fel helyet, az asztal bal oldalán, nem a várúr mellett közvetlenül, de így is vigyázva, hogy a kedves Zsinat küldöttjeinek ne az asztal szélén kelljen ülnie. A vár ura boldog biccentéssel konstatálta, hogy sikerült időben visszaérniük.


Lance: A két sötét tünde meg sem lepődött a szökési kísérlet hallatán, csak legyintettek egyet, nagyot nevetve.
- Áh, te biztos új vagy. Majd megszokod. – mondta az egyikük, a közvetlenebb kedvű kormosképű.
Az őrségváltás minden más helyen pontosan ugyanakkor zajlott, kis eltérésekkel, hogy ne kelljen a katonáknak ugyanazokat a lépcsőket egyszerre használniuk. Lassan kezdett esteledni, a napfény helyét a fáklyák fénye vette át. A sürgés-forgás az udvaron abbamaradt, s mindenki felkészült az ünnepségre.
A kaszárnyából szinte a várfalig elhallatszott a muzsika. Oda betérve, ahol a várban szolgáló és az időközben felbérelt kettőzött őrség aludhatott volna már javában állt a bál. A várvitézek, kiknek nagy része már évek óta szolgált von Rowan zászlaja alatt ott mulatta az idejét. Nem volt nehéz észrevenni a mulatozó sereget, mert egy-kettő közülük nem éppen józan tekintettel ténfergett a bejárat előtt.
Ha Lance betér a kaszárnyába a zajt meghallva, hamar a szemébe ég a mulatozó katonák látványa. A kaszárnya előteréből minden asztalt és széken eltoltak a fal mellé, hogy helyet csináljanak a tánctérnek. A katonák vígan iszogattak, hangosan diskuráltak egymással, táncoltak, vagy éppen szkanderoztak az asztalokon, miközben barátaikat buzdították. Az egyik várvitéz, ruházata alapján egy magasabb rangú harcos hangos kiáltással emelte a kopott fakupát a magasba.
- Figyelem emberek! Ha itt kiszáradt a sörcsap, megyünk a konyhára! Hé Joansen! – bökött oda egyik katonatársa felé – Talán ma este végre találsz magadnak egy lányt, aki főzni is tud. - ordította, mire a sereg egy emberként nevette el magát.


Mina, Hans: Lassan helyet kezdtek foglalni a vendégeket. A teremben három gigászi asztalt állítottak fel, mindegyiket a bejárattól egyik oldalra, illetve azzal szembe. Középen foglalt helyet a vár ura és háza népe, legközelebbi vazallusai és azok lovagjai. Oldalt a vidék urai, a tiszteletreméltó vendégek, távolról érkezett delegáltak, köztük a nefilim család képviseltjei, akikről a pletykák szóltak. Mina és Hans is megtalálja helyét, mert bőven volt hely, nem kellett egymás vállához érni, amikor helyet foglaltak, s bőségesen volt elég lét az emberek közt, hogy ha kedve tartja, akár széttárhassa is az ember a lábát. Aki helyet foglalt, annak terítéket hoztak, kupát adtak a kezébe. Volt, ki saját kupájából készült a bort inni, az urak rendre fém poharakat kaptak, melyet a szinte a semmiből felbukkanó pohárfogók nem is voltak restek színültig tölteni, a vendégek puszta megkérdezése nélkül. A fal mellett számos katona állt, akik a vendégek biztonságára ügyeltek.


Jozef, Adel, Math: Még mielőtt elment volna, Robin jól emlékezett rá, milyen furcsán nézett a búsképű lovag, amikor magyarázkodni kezdtek neki. Ám gondolata gyorsan a szürke varázsló felé terelődött. Brix egy biccentéssel vette el a meghívót, olvasott bele, majd tűzte a könyvébe, miután meghallgatta a cirkusz neves múltjáról szóló történetet.
- Jól van. Ha megtartották az első pohárköszöntőt, jöhetnek...csak előtte szóljanak a dalnoknak, hogy elő akarják adni, amijük van. Addig is készüljenek fel. – mondta pedáns, pattogó hangon, ahogy összecsapta a könyvet és intett egyet – A további viszont látásra. A konyhát a hátsó bejárat felől közelíthetik meg, mely a pincébe vezet. Közvetlenül a pince felett van. Ha eltévednének, kérjenek segítséget az ott dolgozóktól.
Azzal a báró úr írnoka fogta magát és továbbállt. Még mikor vonult, óvatosan visszanézett, s unott, fáradt szemeivel még egyszer szemügyre vette a színtársulatot.
- Alig várom, hogy mosolyt csaljanak az arcomra. Mindig is szerettem a jó komédiákat. – mondta még mindig unott, kapkodó hangján.


Nessa: Gruber gyorsan csapja össze a tenyerét, ahogy a lépcső felé mutat, ami a konyha felé vezet.
- Igaz is. A holmidat nyugodtan tedd csak el a cselédszálláson, ott van a konyhától jobbra. Aludni aludhatsz bárhol, csak ne legyél láb alatt. – vonta meg a vállát. Látszódott, nem volt ez a vár olyan hatalmas, mint a hellenburgi palota, s nem volt ritka, hogy szűkösen voltak a helyiek.
Gruber azonban nem sokat hagyta Nessát pihenni, rögvest egy kancsót nyomott a kezébe. A kancsóban bor volt, mély, veres árnyalatú, szagra kifejezetten édes, jellegzetesen déli bor. Úgy tartja a mondás, délen többet süt a nap, s így szaftosabbak a gyümölcsök, édesebbek a borok.
- Mindjárt kezdődik a pohárköszöntő. Indulj és tégy róla, hogy egy kupa se maradjon üresen. – mondta, mielőtt végignézett a lányon – És...talán előtte kérj egy csicsásabb kötényt a többiektől. Egy szebb ruha sosem árthat. – mondta, majd sietve továbbállt, hogy végezze a dolgát, letörölve az izzadságot a homlokáról.


Határidő: 2019.12.16.

Wilfred

Wilfred
Diachonos
Diachonos
Wilfred az asztalnál leült, de össze fonta karját és nem szólt semmit. Nézte a zenészeket. Aki érezhette a dühét és megjelenhetett lelki szemei előtt, ahogyan az ifjú megfogja a nagy és nehéz asztalt és felborítja. Arca olyan vörös volt, mint a bor, szemei szikrákat szórtak, mintha csak maga Thor lett volna. Inni sem volt kedve, fejét lehajtotta, rá sem nézett a zenészekre. Olyan volt, mint egy jól megérett pattanás, ha valaki hozzá szólt volna menten kifakadt volna. De egy kellemes megkönnyebbülés helyett felforgatta volna az egész eseményt. A szőke lány akivel az úton beszélgetett, mellette ült. Annyira félt viszont, hogy nem tudott megszólalni. A lány tisztességesen fogyasztott, nem zavartatta magát, de néha Wilfred tányérjára nézett és szomorúan tapasztalta, hogy a férfi nem eszik. Egy dalnok sem volt képes soha leírni amit most Wilfred érzett, vagy amit sugárzott, minden esetre az aurája egyre sötétebb és viharosabb lett. Nem szólt semmit, nem mozdult meg, még csak a szemét sem mozgatta.

Kastiana von Britol

Kastiana von Britol
Déli Ügynök
Déli Ügynök
Kastiana ekkor mégis megpillant több másik nefilimet a teremben, még hozzá négyet. Egy elhaló lélegzetet vált ki belőle a szárnyas négyes látványa. Akárcsak a gyerek, szépségesek és láthatóan tehetősek. Ahogy leül, a nefilim lány dacosan bemutatkozik neki. Tiana látja a szúrós pillantását, miközben helyet foglal mellette.
- Ej kincsem! Nyughass kislány! – Szól rá Kastiana kicsit gúnyosan lekezelően. Ültében előredől, rátámaszkodik a combjaira és összekulcsolja a kezeit a térdei között, elnézvén, ahogy a lovagteremben lévők összeülnek a vacsorához. Lát mindenféle szerzetet, még templomosokat is.
- Nem én kezellek gyerekként, hanem te viselkedsz úgy. – Mondja oldalra pillantva Araquielre.
- Szóval, bátor, védelmező, harcos, kardforgató vagy? – Szól hozzá szarkasztikusan, a lány nagy szavai és a szép külleme nem tévesztik meg; valami itt nincs rendben; – Mit kerestek itt? A nefilimek nem szoktak ilyen földhöz ragadt bálokra járni.


_________________
https://www.youtube.com/

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
A legnagyobb buktatót az okozhatta, ha valami hiba csúszott a hamisított meghívóba és ez az okostojás kiszúrja, de semmi ilyen nem történt. Ezért aztán a jókedvem már megjátszani sem kellett, lassan megszabadulunk mindenkitől, aki akadályozhatna minket a feladatunkban és szabadon mozoghatunk.
Brix-től megkapjuk az utolsó instrukciókat, hogy mikor is kell majd bemutatni a tudásunkat az úri társaságnak és, hogy merre tömhetjük meg a hasunkat, így csak a lelkes integetés van hátra, amikor végre elmegy.
- Hát azt én is barátom, én is. Halálra fogjuk kacagni magunkat.– mormolom halkan a fogaim között a hátának, hogy csak a mellettem álló társaim hallják. – Amondó vagyok, hogy használjuk ki a lehetőséget és együnk, ha figyel is esetleg minket valaki, ettől talán megnyugszik, hogy nem tervezünk semmi rosszat. Aztán szerintem a bemutatót is meg kell tartanunk, mert utána már tényleg szabadon mozoghatnánk, a kutya sem törődne velünk. – javasolom, a késeket szépen betűzögetve a mellemen keresztbe futó két övbe. – Különben is alig várom, hogy kipróbáljam mennyit fejlődtem. – pillantok kajánul az előadásbeli partneremre, Matheus atyára, akit körbe kell dobálnom.



A hozzászólást Jozef Strandgut összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 17, 2019 11:56 am-kor.

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Eltelt némi idő, amíg sikerült visszatérni a nagy lakoma színterére, ám szerencsére úgy tűnt, hogy még sikerült időben megérkezni. A vendégek még nagyban szivárogtak befelé, de már kezdetét vette a pompás lakoma, vagy legalábbis a lakoma eleje. Nem kellett sokat nézelődnie, egy jobban öltözött férfi termett előttük, aki hamarosan el is vezette őket valahova a főasztal baloldalára. Eléggé előkelő hely volt, mindenképpen sokat beszélt arról, hogy von Rowan mennyire is komolyan vette a vendégeit, úgy sejtette, hogy minden érkező vendég helye óvatosan és tökéletesen lett kitalálva, hogy véletlenül se haragítsa magára az egyébként is igen sértődékeny urakat. Ez persze csak a bor előtt működött, aki akart, bármikor meg tudott sértődni, ám persze nekik sosem volt különösebb szándékuk ilyesmihez, nem azért jöttek, hogy évtizedekre visszanyúló sebek miatt panaszkodhassanak. A fegyvere továbbra is nála volt, lezseren tartotta azt maga mellett, figyelve, hogy véletlenül se kerüljön bárkihez is közel. Az asztalnál az egyik katona kissé meg is kérdőjelezte ezt, ám röviden jelezte neki, hogy a kíséret része, s nélküle nem teljes a Zsinat küldöttsége. A lándzsát végül az egyik őr mellé támasztotta, szép mosollyal kérve azt, hogy vigyázzon rá, majd helyet foglalt az asztalnál, Oswald és Wilfred közé ülve. Talán az illem azt kívánta volna, hogy ő maga üljön az úrhoz legközelebb, de nem volt kedve ilyesmi felesleges dolgokhoz, így meghagyta ezt a lehetőséget valamely társának. Tekintete egy pillanatra találkozott a birtok uráéval. Hálásan bólintott neki, majd halvány mosollyal elfordult tőle, s a vendégsereget nézte. Színes, s sokféle urak voltak, némelyiküket fel is vélte ismerni így távolról, ám nevet kevéshez tudott volna párosítani, igen nagy volt Dél, s annak urai gyakran igen cifrán hívatták magukat. Orrát a távolból finom illatok csapták meg, s nem is kellett sokat várni, tüstént hatalmas kenyereket hordtak azt asztalra. Finom friss szeletek voltak, igen szívesen belecsípett volna a hajába, ám sejtette, hogy mi is volt a szerepük, így inkább hagyta azt magában, s helyette a hamar elébe kerülő borba kortyolt bele, mely robusztus, s kissé fűszeres volt. Ahogy szépen elkezdtek az emberek étkezni, ő maga is fogott egy szelet pecsenyét. Az igen paprikás volt, s tetejébe egy szép szelet szalonna volt kanyarítva. Úgy döntött viszont, hogy egyelőre nem nyúl hozzá, s várta, hogy esetleg von Rowan szeretne-e mondani pár szót. Ha a férfi nem így tesz, akkor szépen lassan ő maga is nekiáll fogyasztani az étket, figyelve, hogy szépen, udvariasan tegye azt, minden falatnál a lehető legnagyobb csodálatot erőltetve az arcára, hogy mégis milyen finom az étek. Időnként lemosta azt pár korty borral, de igyekezett mértékletesen fogyasztani, mert figyelte, hogy abban a pillanatban, hogy kiürült a kupa, hozták is a korsót tölteni.

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Vállat vontam.
- Biztosan. - Eresztettem meg egy félmosolyt a sötét tündék felé, majd elindultam lefelé. Különösnek éreztem ezt a helyzetet is: amikor kikerültem az erdőből a nagyvilágba, minden alkalmat megragadtam volna arra, hogy bántsam a sötét tündéket, hogy beléjük rúgjak - kivéve persze, amikor megfizettek. Jó véleményem akkor se volt róluk, de legalább csöndben maradtam. Aztán a sok eltelt idő és a még több megismert személy rávilágított arra, hogy a sötét tündék nem rosszabbak, mint a többiek - csak sötétebb bőrűek, mások, ezért könnyebb volt rájuk mutogatni. Volt olyan időszak is, amikor noha azt már tudtam, hogy az nem helyes, hogy mások utálkoznak, de én jogosnak éreztem, csak azért, mert őket láttam gonoszságokat művelni. Viszont szépen lassan rájöttem, hogy abszolút nem csak ők képesek gonoszságra, sőt, láttam a legrosszabb sötét tündénél is elvetemültebb embert, és teljesen elvadult vámpírt. Nem: most már össze kellett tartanunk, egy népként, így egy biccentésen és egy félmosolyon kívül ezen a napon nem kaptak tőlem mást.

Ösztönösen méregettem a többieket, akiket őrségből váltottak, de nem láttam semmi különöset: zsoldosok, fiatalok és idősebbek, némelyikük harci sérülések nyomaival, mások kevésbé voltak tele hegekkel, egy dolog volt közös bennük: mindnyájan kifáradtak az őrködésben. Én egy kicsit jobb helyzetben voltam, mert nem figyeltem oda végig a külső területekre, de annyira nem szégyelltem magam, mint kellett volna. Láttam, hogy folyamatosan készültek elő az ünnepségre, de ez nem annyira érdekelt. ~ Készüljenek csak, majd én is jövök szórakozni... ~ mosolyogtam magamban. Ha bárki kérdezi, azért vagyok ott, hogy figyeljek a rendre. Ahogy azonban a kaszárnyához egyre közelebb értem, rájöttem, hogy ott valószínűleg még több a vidámság és a jókedv, mint ott, ahol eredetileg kellett volna lennie a bálnak. Bementem, és noha számíthattam volna rá, hogy ez lesz, mégis meglepődtem a nagy rendezkedésen. A szememmel a málhámat kerestem: nem volt nagy értéke mások számára, ne nekem sok emléket hordozott, nem akartam elveszteni. Már bántam is, hogy nem vittem fel magammal, pedig még fel se térképeztem az egész terepet. A nagy röhögésre csak elfintorodtam a zajtól, jobban lefoglalt a cuccom megtalálása. Ha nem találom meg, abból baj lesz.

http://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life http://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

64Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 3 Empty Re: Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) on Hétf. Dec. 16, 2019 10:15 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Egészen jól alakult az első találkozás a vámpírral. Nem kezdett óbégatni, problémázni, nem akart mindenáron kifaggatni arról, hogy mégis mit keresek itt, a meghíváson kívül. A démon is egészen kulturáltan fogadta közeledésemet fajához képest. Mindössze intettem, ahogyan itt hagyott minket, majd minden figyelmemet az est legfontosabb szereplőjére – vagyis hát ő így hihette – fordítottam, Wilhelminára. Nem értem miért pirult el egy páncél emlegetése miatt, de talán valami déli szokás, mintha északon a alsónemükről esne szó. Fura egy népség.
- Jobban tetszenék benne, mint a mostani viseletemben? – kérdeztem érdeklődve és nevetgélve.
Másik kérdésére nem válaszolok, majd csak mikor helyet foglaltunk. Bizalmasan hajolok oda hozzá közelebb, nehogy más is meghallja.
- Viszonylag, vannak még fájdalmaim. – reméltem ez elég lesz ahhoz, hogy a sajnálatát kiváltsam, ezzel is elősegítve a mellém állását, ha arra kerülne a sor. – És Ön? Nem hiányoztam? – vettem újra könnyedebbre a témát, majd körbepillantottam az asztalnál, hátha van valaki, akit ismerek, esetleg megüti a szememet valamiért.
Természetesen a katonák sem kerülték el a figyelmemet, a falak körül: szinte lehetetlen itt merényletet végrehajtani úgy, hogy az ember élve kijusson – talán méreg. A falra feljutni azonban már egy fokkal egyszerűbb lesz. Bámészkodónak adom majd ki magam, vagy valamiféle katonatisztnek. Esetleg megkérem valamelyik csinosabb szolgálót, hogy elcsavarja az épp őrt álló felét.
Ez a része azonban még messze van az estének – majd ha mindenki lerészegedett, én pedig kiszórakoztam magam.

65Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 3 Empty Re: Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) on Hétf. Dec. 16, 2019 10:23 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Leo gondolatai vad vizekre tudna evezni egy szempillantás alatt, ez a kijelentés azonban meglepi. Meg is vonja a szemöldökét, majd halkan felnevet.
- Ez eszembe sem jutott. - Úgy gondolja viszont, kimondja hát, amit az imént még nem tervezett. - Viszont egy legyőzött északi katonához tartozott, biztos benne, hogy szívesen fölvenné?
Nem tudja, meddig játszhat a tűzzel, de amíg megteheti, megpróbálja kiélvezni a helyzetet; maga sem tudja, honnan vett ennyi bátorságot.
Aztán egy egyszerű kérdéssel sarokba szorítják. Jellemző. Elmosolyodik.
- Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátom. - kerüli körbe a kérdést, némi ironikus felhanggal. Mit tervez itt Leo? Figyelnie kellene. Még mindig nem biztos benne, hogy tudja, ismeri a gondolatait, sőt, egyre kevésbé... az emlékek azonban túlságosan is élénken törnek a felszínre. Most jön rá, hogy kissé, mintha álmodta volna őket, mintha el akarta volna felejteni, hogy valósak.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

66Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 3 Empty Re: Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) on Hétf. Dec. 16, 2019 11:57 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
Brix nagyon lapozgatott a könyvében kutatva a nemlétező cirkusz után, és hála az égnek nem találta meg. Bár lehet csak azért, mert artistákat keresett. Matheust pedig artistának nézni külön művészet. Így hát morcosan kiosztotta az instrukciókat és nem túl meggyőzően kíváncsiságot színlelt mielőtt meglépett, hogy másutt legyen fáradt.
Az inkvizítor felsóhajtott nem éppen egy vidám bohóchoz méltóan.

- Együnk hát, bizony. Biztos jóféle süteményeket tartanak erre. – Bólintott Jozefnek, rátapintva a lényegre. – A bemutatót? Dehogy! Mi van, hogyha a bárónak is feltűnünk? – Ráncolta a homlokát.
Majd a kormos valamiféle fejlődést emlegetett miközben Matheusra pillantott. Amaz viszont pillantásának okát megérteni képtelen volt.


_________________
"Nem volt még probléma, amit egy kis tűz ne oldott volna meg."
- Matheus Zalasch, a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának nagyon kegyelmes inkvizítora

"De Matheus, te öreg vagy, és sütivel vesztegethető."
- Lance Kalver, a discord mumusa és szabadidős pápája

A Matheus Folyamatábra:
Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 3 Math_f10

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő
-Van egy szebb ruhám, amit szívesen felvennék, de nem tudom... Csicsásnak nem mondanám, de felszolgálónak meg... talán túlzásnak tartanám. Örülnék, ha véleményt tudna róla mondani.
Vetem fel az ötletet, kissé lesütött szemmel, az ujjaimmal magam előtt játszva. Ha rábólint, akkor a cselédszállás felé veszem az irányt, ahol egyrészt letehetem a felesleges cuccaimat, másrészt pedig elővehetem a szép, piros, szoknyában végződő ruhámat, amit magam elé tartva megkérdezem, hogy Milyen?
Ha tetszik neki, akkor ott helyben át is veszem. Mármint, biztos vagyok benne, hogy mások most nem a szálláson lustálkodnak, Grubernek meg, ha nem tenné meg magától, szólok hogy forduljon el, legkésőbb amikor fűzőben vagyok, és a nadrágomat készülök levenni. Ha pedig valamiért nem tetszik neki, akkor kérek valahonnan egy csicsásabb kötényt.
Minden esetre, miután lecuccoltam, és átvedlettem, fogom a boroskancsót, és megyek serényen töltögetni a poharakat, nehogy véletlenül valaki szomjan, vagy ami még rosszabb, józanul maradjon egy ilyen nagy estélyen.


_________________
Adatlap
http://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
Időben érkezünk, az asztal terítve, immár készen áll a vendégek fogadására. Von Rowan alighanem, tudta, hogy adja meg a módját a vendégségnek, s van egy olyan érzésem, hogy ez a csarnok gyakorta lát nagy lakomákat. Ismét eszembe jut a lovagterem falát díszítő megannyi trófea; igen, von Rowan bizonyára egy vadászat sikerét is megünnepli. Ürügyet lehet találni ilyen érdemes emberek társaságában, mint akikkel itt a határon körülveszi magát a báró. A helyükben, alighanem, én is el akarnám ütni az időt valamivel, miért ne tegyék azt vadászattal, tornával és lakomákkal, ha megtehetik?
Bár ismerve az állapotokat szerte a vidéken, csak még jobban értékelem, amit itt kapunk. A sárkány pusztítása és a csillagtalan éjszakát követően a vidék elvadulása óta nehéz az étkezéshez szükséges nyersanyagokat megtermelni. Az árak az egekbe szöktek, éhínség sújtja az királyság valamennyi területét, s tudom, hogy mi, hellenburgi egyháziak még kivételes helyzetben vagyunk. Az út során azonban, aki nem tudta, az is látta a vidéken élők helyzetét. Isteni csoda, hogy von Rowan ilyen gazdag szüretet tudhat maga mögött, érthető így a nagy ünneplés, habár úgy sejtem, ő olyan ember, aki nagy mulatságot rendez még egy nyúl elejtése vagy egy jobbágya születésnapja felett való örömében is.
Külön hely várja a Protestáns Egyház küldöttségét, és bár igyekszem jelét nem adni, nem örülök, hogy ennyi idegen közt van kiemelt helyünk. Hilde nem ül közvetlenül az asztaltársunk mellé - egy őszes szakállú, vékony úriember komor ábrázattal -, így jobb híján engem ér a megtiszteltetés. Talán még mindig jobb, mintha a beosztottam kényszerülne ebbe a szerepbe. Nincs problémám az asztaltársaságokkal, ha ismerősökkel étkezem együtt, könnyen kapcsolódom be jó beszélgetésbe, netán kezdeményezek is, de ilyen esetekben csupán próbálom minél kevésbé mutatni, mennyire feszengek. Eszembe jut a hellenblatti követség - a mai napig nem értem, miért engem küldött a zsinatelnök -, ahol Norven Kathert az szórakoztatta, hogy az időjárásról meg a jelenlevőkről és más, alapvetően a tárgyalást előre nem mozdító dolgokról próbált csevegni velem. Titkon bízom benne, hogy az asztaltársainkat más fából faragták és inkább uruk kedves tárgyaiban osztoznak beszédtéma tekintetében. Olyasmikről talán még én is tudnék beszélni, ha ilyesmire kerülne a sor.
Hildére pillantok és elmosolyodom, amikor látom, hogy nagyapját sem hagyta hátra, s ez jól is van így, elvégre, ha ezt nem is tudhatja mindenki, Eckbert von Nebelturm is vendég itt tulajdonképpen. Arról nem is beszélve, hogy bármilyen furcsa, így én is kevésbé érzem magam egyedül. Ismét tudatosul bennem, hogy mennyire hiányoztak az utóbbi években.
Rövidesen minden vendég megérkezik. Von Rowan szónoklatára figyelek, ha ugyan szól, majd miután ő is hozzálátott az étkezéshez, magamban elmondok egy röpke imádságot és én is magamhoz veszek a pecsenyéből és a sültből is egy keveset.
Időnként lopva vetek egy pillantást Wilfredre is. Egy kissé aggódom, hogy fog viselkedni az asztalnál, s nem alaptalanul; hozzá sem nyúl az ételhez, de ha ez önmagában nem volna eléggé sértő a báróval és udvartartásával szemben, ide érzem a belőle áradó feszültséget, mintha dühös volna. Azon kezdem törni a fejem, vajon szóljak-e neki vagy sem? Bármennyire is szeretném jobb belátásra bírni, el kell fogadnom, hogy tehetetlen vagyok ebben a helyzetben. Egy azonban biztos: ha bármi olyat csinál, amivel megszégyeníti a Protestáns Egyházat, amelyet képvisel, nem állok jót magamért. Még mindig remélem, hogy hálás azért, hogy ilyen megtiszteltetésben részesült, nem felém, az nem érdekel nagyon, hogy irántam miképp is viseltet. Az, hogy próbáljon a kék palásthoz méltó maradni, annál inkább.
Ó, egek, az ember itt már pusztán az illatoktól is megéhezik, akkor is, ha előtte nem volt éhes...

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Jozef önfényezéséhez nem kellett hozzátenni semmit. Épp úgy csinálta, ahogy egy vérbeli artista tette volna. Én pedig éppen úgy bólogattam büszkén, ahogy az artistákat vezetgető porondmester tette volna ha dicsérik a munkatársait.
Vidám mosollyal intettem búcsút az irnoknak, kifejezve örömömet, hogy részt fog venni az előadáson.
- Én is azt mondom, ideje vacsorázni, aztán keressük meg a dalnokot, és kápráztassuk el a vendégsereget. Közben legalább látjuk mennyire részegednek le, és kereshetjük az alkalmas pillanatot a cselekvésre. Rowan miatt ne aggódjon, Atyám, ha furcsálni is fogja a jelenlétünket, ha kérdez, azt mondjuk, hogy meglepetésként hívtak ide, hogy szórakoztassuk őt, és a vendégeit. - pillantok Matheusra, miközben szintén suttogva én is kifejtem a véleményem, majd el is indulok arrafelé, amerre az írnok ételért irányított minket. Közben igyekszem felmérni az épületet: vannak-e rejtekutak, zsákutcák, mennyire átlátható vajon az elrendezése. Hiszen nem árt, ha nagyon hamar kereket tudunk oldani, ha valami balul ütne ki.


_________________

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Kastiana: A nefilim lány haragos arccal nézett farkasszemet Tiával. Látszott rajta, hogy legszívesebben felrobbanna gőgjében. Sértődött fejjel állt toppant fel, szikrázó pillantásával nyársalva fel Tiát.
- Hé... – rivallt rá zavarba jőve – Én...legalább vettem a fáradságot és bemutatkoztam! – nem volt túl magabiztos hangja neki. Legyenek bármilyen híres szónokok is a nefilimek, őrá ez a stigma nem illett.
A lányban látszólag gyorsan ébredt a gondolat, hogy valamit nem csinált jól. Merev tartással kihúzta magát, aztán körbeforgatta a fejét. A többi nefilim ott ült az egyik asztalnál, szépen egy kupacban egymás mellett.
- Elnézést, a bíra már hiányol engem. Örültem a találkozásnak. – mondta, próbálva valami elfogadható kifogást keresni, miközben megpróbált sietve távozni, ahogy a csarnokban kezdetét vette a pohárköszöntő.


Nessa: Grubernek tátva marad a szája, amikor meglátja a díszes ruhát Nessánál.
- Honnan szerzett egy magadfajta lány egy ilyen előkelő ruhát?! – kérdzete csodálkozó tekintette.
A férfi óvatosan körbenézett. Jobbra-balra fordította a fejét, nem szúrta ki őket valaki, vagy gondolt rosszra, mert egy ilyen elegáns ruhát Nessánál látott, aki éppen szolgálóként ténykedik. Végül aztán egy erőteljes felbólintással jelezte, hogy támogatja a ruhacsere ötletét. Ő maga sem tudta mi lelte, de nagyon szerette volna látni ezt a maskarát a lányon. Gruber óvatosan fordítja el a fejét, megvárja, míg Nessa átöltözik.
- Gyönyörű. – konstatálta, miután átöltözött.
Nessa azonnal kitűnik a többi szürke egér közül, akik az italok szervírozásában seítettek. És ez nem csak Grubernek tűnt ám fel. Az egyik férfi, egy markáns, rozsdahajú legény volt, palástján egy stilizált rókával.
- Hé, drágaságom, gyere, igyál velünk! – kiáltott oda neki, némi alkoholos mámorral a szavai közt.
A mellette ülő ipse csak a szemét forgatta, ahogy nevetve várta, mi sül ki társa próbálkozásából.
- Roland, te kurafi...


Hilde, Wilfred, Oswald, Mina, Hans, Kastiana:, Nessa: A gyors helyfoglalás és falatozást követően a vár ura kényelmes, lassú mozdulattal állt fel, hogy köszönetet mondjon az egybegyűlt népeknek. A szolgálók visszább vonultak, hogy mindenki jól hallja őt, ne zavarjon senkit sem a sertepertélés. Egy pillanatra úgy tűnt, Rowan úr tiszteletére a tűz ropogása is elhalkult.
- Drága uraim és hölgyeim! – emelte magasba a kupáját – Az idei év nehézségekkel, viszontagságokkal bővelkedett. A Jóisten a megmondandója, férfiember bőgve roskadt volna össze egy-egy sötétebb napon. De mi nem! – csapta díszes inggel fedett mellkasához a poharat szenvedélyesen, némi bort ráöntve. A teremben pár lovagja óvatosan mosolyogta ezt meg – Igazi déli embereket látok! Derék embereket! Legyen a következő évünk még sikeresebb. Isten áldja a Királyi Szövetség vitéz urait, házuk népével együtt!
- Imát! - zúgta a lovagteremben összegyűlt vendégsereg, ahogy meghúzták kupáikat.
Az urak, lovagok, küldöttek bőszen emelték magasba a poharukat. Vidám pohárköszöntők sora következett. Akinek csak eszébe jutott valami, mint szólt, s harsogta, mire igyanak még enne a hosszú nyárnak végén. Dicsértek ott mindent, vitéz katonáikat, nemes lovagjaikat, királyukat, templomukat, de még a várba hozatott remek bort is. A pohárköszöntővel vette kezdetét a lakoma. Sorra hordták az ételeket, italokat, s miután befejeződött az áldások mondása, a zenészek is lassan, először csendes, melankolikus dalokkal hangolódtak rá az estére.


Lance: A málhát nem bántotta senki, talán fel sem tűnt senkinek, hogy végig ott volt. Noha egyetlen apró dolog változott vele kapcsolatban. Valaki rajta hagyta a sisakját. Ott állt egy horpadt, rozsdás szélű fejfedő a batyu tetején. A mulatozó banda nem igazán zavartatta magát, ha valaki nem akart becsatlakozni, csak meghagyták, had maradjon maga...legalábbis a legtöbben így voltak vele. Ám a csúnya fintora kihívta magának az egyik jól megtermett katona figyelmét, aki egy fürge mozdulattal megpróbálta megragadni Lance vállát, mikor magához vette a málháját.
- Máris mész, öcsém? – nézett rá kissé álszent vigyorral – Na, tán van jobb dolgod!? – mondta kötekedően. A férfi lehelletén jól érződött, hogy erősen felöntött a garatra. Egyik barátja a háta mögött már készült is, arcán aggodalmas grimasszal, hogyha kell, lefogja. Nem tesz jót egy bunyó az ünneplésnek sem...és amúgy is a várkapitány nem túl elnéző az ilyen kihágások terén.


Jozef, Adel, Math: A kocshát könnyű megtalálni, elég csak követni a füstöt, s a vele szálló ínycsiklandó étkek zamatát. A vártorony egy szélesebb, hátsú bejárata vezetett egyenesen egy, a földdel egy szintben lévő terembe. Zsúfolt, fülledt levegőjű konyhája volt a várnak, melynek minden ablakát kitárták, hogy a levegő rendesen járjon, a környékbéliek legnagyobb örömére, mert így képesek voltak megszagolni az ízletes falatokat, amiket feltálalni készültek.
Nagy volt az öröm a szolgálók közt is. Nem is csoda, hiszen időben elkészültek minden étekkel, s most ők is bőszen ünnepeltek...leszámítva persze azokat, akik éppen a nagycsarnokban szolgáltak fel, s szórakoztatták a népeket. Az emberek fáradtan pihentek le az asztalok mellett, harsányan beszélgettek, vagy éppen táncoltak egymással a fentről elszűrődő zenére. Mások a tűzrakások mellett, vagy éppen csak simán a falnak dőlve falatoztak, élvezve a jól végzett munka gyümölcsét. Mindig úgy járta, hogy a szakács félretesz egy keveset a lakomából „maradéknak”.
A nagyobbik meglepetés viszont az volt, hogy amint a kis kompánia belépett a konyhára, azonnal minden szempár rájuk szegeződött. Egymást közt súgtak össze az emberek, ujjal mutogattak rájuk, többen mosolyogva integettek nekik.
- Hé, ezek nem ők? – szólt valaki a szakácsok közül.
- Tényleg! „A kölyökképű éjszakai tünde, a zsémbes ürge, meg az a csábos kis porondmester”. – mondta valaki, mintha már ezer éve ismerte volna az artista társaságot.
Az egyik fiatal, zsenge mosolyú kuktalány odapattant a kis csapat elé a bejárathoz és se szó se beszéd megkérdezte.
- Elnézést, ti vagytok az artisták?! – le sem tagadhatta, mennyire izgatott volt, szinte látszott, hogy örömében ugrándozott volna.



//Minden egyházi személynek: A démoni érzéketek egy jóideje csapkodja már mindegyikőtök tarkóját. A várban számos démon is tartózkodik. A Zsinat küldöttei meg is tudják mondani, hogy az egyikük Nessa, azonban van még legalább két démon a várban. Közülük egy egyik feljebb tartózkodik, magasan a vár egyik felső emeletén. A Katedrális emberei egyelőre csak annyit éreznek, hogy felettük számos démon is tartózkodik.//
Határidő: 2019.12.23.



A hozzászólást Lothar von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 18, 2019 1:13 am-kor.

Wilfred

Wilfred
Diachonos
Diachonos
Wilfred nem tűrte tovább. Minden elhangzott szó egy lándzsa volt szívében. A forró dühe, tettre késztette. A szőke lányhoz fordult.
- Bocsáss meg, de lehet, hogy nem hallhatod soha énekem. - A táljára húst, zöldséget és gyümölcsöt tett, amennyit csak tudott. Felált és járkálni kezdett a terembe, boros poharával a kezében.
- Urak, ti urak! - harsogta a teremben - Milyen szépen összegyűltünk, hogy megtömjük hasunkat. Milyen finom a bor, milyen omlós a hús. És van bőven. Hiszen nagy királyunk olyan jól kormányozza az embereket. És milyen nagy lelkű, hogy e lakoma maradékát kenyérben átadja a szegényeknek. - beszéde közben székről székre járt. - Milyen szépen összegyűltünk, hogy megtömjük hasunkat. Milyen finom a bor, milyen omlós a hús. És van bőven. Hiszen nagy királyunk olyan jól kormányozza az embereket. És milyen nagy lelkű, hogy e lakoma maradékát kenyérben átadja a szegényeknek. - beszéde közben székről székre járt. - Emlékszem, hogy ilyen kenyeret én is ettem, amikor még állt az árvaház, amiben felnőttem. Emlékszem, hogy az én kenyeremet, egy igen bő hajú ember ehette, mert nem egy szőrszálát húztam ki a fogaim közül. A koszos és fertőző víz miatt igen hamar kifostuk az egészet. Már elnézést a szóhasználatért, még tanulom a felsőbb nyelvet. Emlékszem, hogy a társaim akik később az árvaházban égtek, hogy örültek ezeknek az ételeknek. Talán ők is eljutottak volna ide és most velem lakomázhatnának, de Isten nyugosztalja őket. És milyen jó a zene! Magam is zenész vagyok, de ilyen szépet még nem hallottam, lágy akár a tehén lepény. - gúnyosan mosolygott - Talán Anna táncolhatott volna rá, ha lett volna elég ereje arra, hogy kiszabadítsa a ruháját és ne halt volna meg a tűzben és akkor ezt a táncot maguk is láthatnák. Szép ünnep a karácsony, emlékszem ekkor volt az, hogy vad idegen emberek ajándékokat adtak és... foglalkoztak velünk. Leszálltak közénk innen. Olyan szép emlékek, hogy szinte könny csordul a szemebe, ha rájuk gondolok. Szerencsére, Isten megkeményítette lelkemet annyira, hogy most el tudjam ezt mondani. Hájas és önelégült uraknak. A "kereszténység" szellemében. De jó étvágyat! Fogyasszanak egészséggel. Öntsék a bort, akár fürödjenek benne. Legalább a kovács barátomnak lesz egy kis munkája, hogy eltávolítsa a rozsdát. - a pohara tartalmát, a földre öntötte. - Sajnos, nekem nincsenek barátaim, szeretteim, nincs ízérzékem ezekhez a finom ételekhez, vagy borokhoz. - Az asztal végénél szemben Rowannal megállt és Krisztusi pózba tárta szét karjait, mintha a kereszten lenne. - Urak, ti urak... Szegény, hitvány ebek! Faljatok, hogy elhízzatok és lábaitok alatt együnk mi, még hitványabb kutyák. - fejét leszegte. Nem mozdult. Ha valaki bármit is csinált vele, hagyta. Ellenben, csak elsétált ki a teremből...

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
A csapat „betört” hát a konyhára. Matheus orrát rögtön meg is csapta a millió finom illat, és a sok étek látványa.
Az inkvizítorban megállt az ütő. Felismerték őket?! Szinte lehetett hallani, ahogy Matheus fejében pörögtek a fogaskerekek. Ő? Zsémbes? A kis pimasz! Feje vöröslött, de az arcfirkájától nem látszott.
Meg nem mellesleg mi a frász történt itt? Csak nem valaki mást vártak? Bizonyosan, hisz az imént keverték össze valami zsémbes ürgével…
Homlokát ráncolva felnézett, ahogy érezte a várban undorítóan szórakozó démonok jelenlétét. Valahogy megerősödött a jelük, mint pár perccel korábban.
Elállta útjukat egy rémes lányfajzat. Matheus nem tudva, mit reagáljon, Robinhoz fordult kérdő képpel.


_________________
"Nem volt még probléma, amit egy kis tűz ne oldott volna meg."
- Matheus Zalasch, a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának nagyon kegyelmes inkvizítora

"De Matheus, te öreg vagy, és sütivel vesztegethető."
- Lance Kalver, a discord mumusa és szabadidős pápája

A Matheus Folyamatábra:
Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 3 Math_f10

73Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) - Page 3 Empty Re: Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz) on Szomb. Dec. 21, 2019 10:13 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Mintha egy másik korba csöppent volna. Mintha semmissé váltak volna az élőholtak, a harcok, minden, mintha egy jókora fal választaná el őket mindattól az önfeledt mulatozástól, ami most történik. És olyan boldogan fogadja ezt, hálával és megkönnyebbüléssel, ragyogó mosolya, ahogy a házigazdát hallgatja, rég nem látott lelkesedést tükröz. Hiányzott ez neki, még ha furcsa is, hogy ő vámpírként itt van, s az emberek szokásai szerint örül, lakomázik. Megszokta már, és most ez sem érdekel senkit. Reméli legalábbis.
A köszöntők hangulata átitatja a lényét, s meghozza az étvágyát. Egészen addig, amíg az egyik férfi szavai olyan irányba kezdenek terelődni, mely akárcsak egy komikus színdarab kellős közepén, oda nem illő trágársággal töri meg az eddigi összhatást.
Fogalma sincs, hogy miről beszél, azonban Mina, aki eddig kellemesen elrévedt a gondtalanságban, most felkapja a fejét, csak, hogy értetlenül hallgassa a nyilvánvalóan fájdalmas érzelemkinyilvánítást. Sajnos ezeket a nem túl szép szavakat újra kell ismételnie magában, hogy megértse összefüggéseiket, s végül arra jut, hogy ez a valaki minden bizonnyal csak kiöntötte rájuk a saját nyomorúságos múltját. Hogy mit várt vele, az jó kérdés, de sajnos most, hogy ő is, mint mindenki más, jól próbálta érezni magát, nem képes túl sok szimpátiát érezni a férfi iránt.
Jelenete végén a groteszk keresztre feszített tartást - ha jól értelmezte - megborzongva nézi. Talán megbolondult szegény. Szavai mindenesetre megrázóak voltak, de nem tud mit tenni, vesz pár nagy levegőt és reménykedik a legjobban. De így, a közepébe?! Most az egész ünnepségnek annyi. Herr Rowan biztosan vérig lesz sértve, hogyan fogják ezek után megnyugtatni? S sértettségéért nem is lehet hibáztatni.
Minának eszébe jut Crispin lefitymáló tekintete, ahogyan a kasétlyt nézte. Vajon ez tényleg fölös fényűzés lenne? - töpreng el némi bűntudattal. Miért kell, hogy legyen mindig valami, ami megkeseríti a szája ízét? Hát senki, soha nem érdemli meg, hogy jól érezze magát? Ártanak ezzel ők másoknak?
Némi gondterheltséggel vegyes sértettséggel néz maga elé és csak reméli, hogy aa legnagyobb katasztrófát sikerül elkerülni valahogy. Elgondolkodik rajta, hogy felszólaljon, azonban egyelőre várja, mit reagál rá például a házigazda, vagy azok, akikkel a férfi érkezett. Vagy Leo.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Kastiana von Britol

Kastiana von Britol
Déli Ügynök
Déli Ügynök
Ahogy Araquiel felpattan mellőle és ránéz; Hú, ha szemmel ölni lehetne, lehet már halott lennék; gondolja Kastiana, ahogy a haragos arcú nefilim lánnyal farkasszemet néz.
- Jól van, Szent Johanna! Nem kell felkapni a vizet.
Araquiel, modorát illető kritikájára, feláll a padról.
- Én kérek elnézést! Kastiana, mulatságra felbérelt őr. – Mutatkozik be tömören, kissé meghajolva és úgy szalutál, majd lengeti meg a kezét, mintha egy kalapot emelne a nefilim lánynak. Araquiel, ahogy távozik és utánanéz; Védelmező, harcos, kardforgató… és ennyitől így elrohan.Pff!Majd kinövi.
Ekkor zendül fel öblös hangon a pohárköszöntő, Tia elnéz asztalsorok felett a főasztalig, ekkor fogja fel, hogy az előbb látott, pocakos, vörös hajú uraság, von Rowan báró. Hallgatja a magasztos beszédét, de sokkal inkább a bárót figyeli, a gesztikulációját, arcának rezdüléseit, a viselkedését és az összbenyomást, hiszen azért is van itt, hogy az uraságról is minél többet megtudjon, meg hát lényegében a munkaadója és az sosem árt, ha ismeri az ember a főnökét. A további rövid pohárköszöntőkre már csak fél füllel figyel, sokkal inkább a teremben lévő sokaságon néz végig, az egybegyűlt vigadalmi népen. A lakoma is kezdetét veszi, a felszolgálók hordják a különböző ételeket és töménytelen mennyiségű bort. Majd nem sokra rá, egy templomos kel fel az asztaltól és kezd egy kritizáló beszédbe. Kastina csak félig hallgatja, aztán már nem is figyel rá; Ezt a tahó, vadparasztot. – Sóhajt. Megigazítja magán zubbonyát. – Na, de munkára fel! – Gondolja Tiana, hogy amíg a mulatós nép a fennforgást okozó templomossal foglalkozik, addig ő feltűnés nélkül szétnézhet, megkeresheti Rowan szobáját, hogy átkutassa, a nekromanta ügyben nyomozva. Pillantása végigszalad a termet körbefutó és az emeletre felvezető lépcsőzeten.
Kastiana nem egyházi személy, vagy zsinati küldött, de nem is északi katolikus, hanem ügynök, ezért nem érzékeli a démoni jelenlétet, neki más módszerei vannak, hogy érzékelhesse a démonokat, így arról sincs fogalma, hogy a vár emeletén is tartózkodik egy.
Kilép az oszlop takarásából, ami mögött eddig állt, és megindul a sürgölődő felszolgálók, az inasok, a táncolók, és a zenészek között, akik zöme mind Wilfredre figyel. Lassan sétál, mint akinek pont az emeleten van dolga, ugyan ilyen tempóban lépcsőzik fel és ér az emeleti folyosóra, ahonnan több ajtó is nyílik.


_________________
https://www.youtube.com/

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Mivel senki nem támasztott másféle igényeket, még Matthaus atya sem, így a mágus-írnok útmutatását követve indultunk a konyha keresésére, amit pár lépés után már eltéveszteni sem lehetett volna. mentem az orrom után, mint akit zsinóron húznak. A sok jóillatú étek biztosan nem a szolgák miatt készültek, de ha tetszett, ha nem valakinek, ők is részesültek benne.
Már a hangokból ítélve is felszabadult volt bent a hangulat, hiszen a munka nagy része véget ért, így a teher lekerült a vállakról és ennek hangot is adtak.
Az ajtón belépve megcsapott a kemencékből áradó meleg, a különféle étkek illata a munka verejtékével és pár pipa füstjével keverve. Megjelenésünk azonban azonnal sűrű csendet borít az addig vidám zajongásra, csak a bálteremből lehallatszódó zene hangjai szóltak tovább rendületlenül.
Aztán hall sugdolózás kezdődött és mosoly derült az arcokra, ahogy meglátták öltözékünket és kifestett arcunkat.
A felkiáltások azonban megleptek, ahogy azok jelentése is, ami nekem is vigyorra húzta a szám. Nagyon is el tudtam képzelni, hogy ki volt az akitől szárnyra kéltek.
Még mindig fülig érő szájjal guggoltam le a lányhoz, mert a magasságom még kitekerte volna a nyakát, amilyen közel jött.
- Én inkább mutatványosoknak mondanám magunkat, de a jellemzés elég találó, csak nem egy szomorú lovag volt a hír terjesztője? – kérdezem tőle, aztán körbe pillantok. – Jut nekünk is egy-két jó falat, mielőtt megmutatnánk világhírű tudományunk?

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [3 / 6 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.