Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Oswald és Eideann: Sötétben kézen fogva járnak a bölcsek

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Eideann ní Alasdair

Eideann ní Alasdair
Északi Ügynök
Északi Ügynök
A liget peremét képző fák vérbe voltak fagyva - a halál előszeleként rőtbe és agg sárgába hajlott faleveleket darabokra zúzta a zúzmara. A finom, puha, hangosan ropogó korai hó vadul tükrözte vissza a nap sugarait, teljesen elvakítva a vadásznőt - hiába élt le egy életét a Skarstind lábai közt, az ember szeme képtelen hozzá szokni ilyen fényességhez.
Már messziről észrevette az ég felé csordogáló, lusta füstfolyamot, ami felé lépteit korábban fordította. Nem tetszett neki a formája - kövér volt, és több apró érre tört a delta-ponttól. Egy tábortűz nem így festi magát az égre.
Léptei hangja nyomán vészmadár raj rugaszkodott az égbe, hangos, elégedetlen károgást hallatva közben. Halkan ropogtak a tüzek.
Egyik felől olajos szag szivárgott elő, lángjai úgy lobbantak nagyokat, nagyokat és nagyobbakat egymás után mint folytonos kidurranó buborékok. Valami kátrányos rongyok éghettek... ruhák, a színeik alapján.
A másik felől kimondottan édes illat szállt feléje, szinte már egészen kellemes - legalábbis annak aki még nem találkozott az égett hús szagával. Borzalmasan furcsa dolog az, amikor egy kellemes dologra a test abszurd módon undorral és gyomorforgással reagál, csak mivel... tudja. Egymásra hány testek feküdtek a rakás közül, egy borzalmasan amatőr máglyarakás maradékaiként.
Erdei népek lehettek, esetleg favágók - senki más nem merészkedne ilyenkor ilyen mélyre az erdőbe. Nem mintha bármi felismerhető maradt volna vagy belőlük, vagy tőlük hogy ezt alátámaszthatná; csak elszenesedett, besorolhatatlan testrészek és elfeketedett vasdarabok, de biztosan küzdöttek az életükért.
A közelben kettő sírhely bújt meg egy fűz levelei alatt. A fához tartozó patak halkan csergedezett a gyökerek közt, messze elkerülve a kövekből emelt, fejfa nélküli dombokat. Még friss volt a felforgatott föld a két elkapart fölött... nagyon friss.
Egy pillanatnyi gondolkodás után rúgta a sekély vízbe a köveket.
- Nem érdemlitek hogy békében nyugodjatok. - mondta csak félhangosan magának, miközben minden nyomott eltűntet a jövő elől; hideg dühvel taposva a talajt maga előtt. Szerencsétlenek nem kaphatták meg ezt a bánásmódot - akkor vándoroljanak együtt, amíg megjön értjük a megváltás. Az a legkevesebb, ha a szellemek legalább egymás közt bosszút állhassanak.
Hirtelen, a közelből, egy állat dugta elő a fejét - valószínűleg a sekély vízhez jött inni. Agancsot viselt, és hófehér bundája volt, mint ha csak egy pusztaföldi legendából lépett volna elő. Az erdő egy szelleme, az erdőkirályok képében, eljött hogy elvezesse az eltévelyedettet a birodalmába.
Eideann felemelte nyugodtan a felajzott íját, és célra tartott. A hagyomány úgy tartotta, hogy ezek a szellemek átvezetik a holtakat is a túlvilágra, ha valaki átsegíti őket először a szellemvilágba. Önként jött elő, ahogy mondták régen az öregek - nem kis zajt csapott az előbb, mégis, itt ált előtte, felkínálva magát.
Vett egy nagy levegőt, hogy megálljon a keze remegése, és célzott. Az állat fejet lehajtva, szinte meghajolva várta a nyilat, miközben finomakat kortyolt a vízből. Hallotta a szíve verését, az ütemet... egy-és kettő, egy-és kettő. Pontosan időzíteni akarta. Nincs nagyobb szégyen egy vadásznak mint véletlenül életben és szenvedve hagyni egy állatot.
Abban a pillanatban, amikor elengedte a vesszőt az állat megugrott, teljességgel kivetődve az irányából, és elvágtatott. A nyíl becsapódott a kövek közé, valószínűleg használhatatlanná sérülve.
A nagy koncentráció közben teljességgel kizárta a külvilágot, így eddig nem is hallotta hogy a közelben valaki hatalmas hangzavart kezdett el csapni. Erre a pontra olyan közel lehettek, hogy még a szentséges szarvast is elijesztették a feladatától.
Dühösen indult meg a hang irányába, egy új vesszőt helyezve az idegre. Nyugtalan volt az erdő aznap.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Azt mondják, hogy a nehéz idők közelebb viszik az embert Istenhez. Utam során eddig ennek az ellenkezőjét is tapasztaltam.
Vannak, akik összetörtek a súlyos csapások terhe alatt, s minden apró cselekedetükkel ki akarják engesztelni a haragvó Istent, de olyanok is, akik olyannyira elkorcsosultak, hogy aljasságukban nyerészkedésre használták ki a fejetlenséget. Úton-útfélen ablók, haramiák veszélyeztetik a magukra maradt falvakat, tanyákat, de az utazókat is.
Elfintorodom, ahogy a dögszag az orromba fészkeli magát, önkéntelenül elfintorodom; a tőlem nem messze álló bükkfán egy holttest oszladozik kötélen függve, egészen felismerhetetlenné torzulva. Varjak ülnek rajta csipegetve. Károgásuk élesen hasít a fenyegető csendbe.
Lábam alatt halkan ropog a szűz hó, ahogy kilépek oldalra, hogy stabilabb állást vegyek fel. Erősen szorítom a kardom markolatát, de nem csak a hideg miatt; valamivel kevesebb, mint egy tucatnyian vannak, s nem közönséges útonállók. Gazdátlan zsoldosok, martalócok. Nincs esélyem ellenük, márpedig nem adják jelét annak, hogy egykönnyen tágítanának innét.
Noha nincs semmim, amit elvehetnének, csak az életem, de azzal nem kezdenének semmit. Alighanem csak a könnyű prédát, a szórakozást látják bennem,
A lovas mozdul elsőnek. Nem látom a fehérségben, de hallom, ahogy szisszen a hüvelyből kirepülő penge, mielőtt nagyot csendül az enyémen. A szemem sarkából figyelnem kell arra is, mikor mozdulna esetleg más is a társaságukból, míg a vezérükkel vagyok elfoglalva. Valamikor igazi katona lehetett, most csak egy közönséges haramia, és talán pont emiatt veszélyesebb is.
Itt vagyok már a Skarstind lábainál, nem halhatok most meg. Már majdnem ott vagyok.
Ismét közelebb ér és csípőből indítom felé a támadást, különösebb célzás nélkül - ő lovon ül, én a földön állok, s közben késznek kell lennem rá, hogy más irányból is csapást mérhetnek rám. Az utolsó pillanatban védi kii, de emiatt nem is pontosan. A penge lecsúszik és megsebzi a lábszárát. Hallom egy íjhúr pendülését, s egyedül a szerencsén múlik, hogy nem talál el, hanem jóval arrébb egy fa törzsét éri nagy csattanással a találat. Szusszanásnyi időm sincs. Éppen a lovas közeledtére ügyelnék, amikor a buzogányos - egy ébenhajú fiatal legény - oldalba támad és azonnal hárítanom kell, mert kitérni már nincs időm. Rúgok felé egy nagyot és el nem esik ugyan, de megtántorodik, épp annyi időt hagyva nekem, hogy a lovas csapását védeni tudjam.
Tudom, hogy nem fogom örökké állni a sarat, s előbb-utóbb alulmaradnék. Valahogy ki kell jutnom a kutyaszorítóból és kereket oldani, s ahogy egy félfordulat közben hárítok, már tudom, is merre.
A lovas ismét eltávolodik, hogy visszaforduljon majd aztán, s kihasználva az alkalmat, egészen közel lépek a buzogányos fiúhoz, hogy ne tudjon támadni, majd a felkarommal nekicsapódva ellököm, s hogy biztosan elessen, a sarka mögé lépek a lábammal, gáncsot vetve neki. Ahogy a földre zuhan, a tüdejéből hirtelen kipréselődő levegő egy rövid, csuklásszerű nyögéssel távozik belőle, s én eddigra már megpróbálok kereket oldani.
Kockázatos ugyan, de nincs más választásom: bevetem magamat az erdőbe, s már későn indulnak utánam. Az számukra is veszélyes volna, nem is haladnának valami könnyen ennyien, felszereléssel és pár közülük lovon.
Ahogy meggyőződöm róla, hogy felhagytak az üldözésemmel, s csakugyan nem jöttek utánam, lelassítok és megpróbálom szabályozni a légzésem. Egy pár másodpercig csak nézem, ahogy az orromból pára száll fel, aztán hirtelen megtorpanok és fülelek.

Eideann ní Alasdair

Eideann ní Alasdair
Északi Ügynök
Északi Ügynök
Körülbelül két tucatnyi láb döngethette az erdő talajt, talán valamennyivel kevesebb. Az énekes madarak trillája szerelem helyett félelemtől és pániktól volt terhes, ahogy elrugaszkodtak a faágakról, a sűrű aljnövényzetből pedig különböző apró állatok vetődtek ki.
A zaj egyre hangosabb lett, és egyre közelebbinek tűnt. Egy szándékos hajtóvadászat sem tudta volna ezt felülmúlni - mit érnek a vadászkürtök, csaholó kutyák, a vérre szomjas királyi vadászok üvöltései és hajtótüzek, ha szembe kell őket állítani egy rohadt, dühös csürhével?
A vadásznő elegánsan kitért a feltételezett hajsza irányából, és fél térdre ereszkedve rejtőzött el a magas aljnövényzetben. Több embert is látott elhaladni a közelében, legelöl valami tagbaszakadt, szőke figura, utána pedig a többi. Szakadtak voltak, büdösek, és már messziről is látszott rajtuk hogy ápolatlan az összes - csürhezajhoz csürhe tartozott. Minő meglepetés.
Dühös volt, nem is kicsit mert elkergették a vadat. A tény, hogy itt vég fog hullani nem volt kérdéses - csak az, hogy kié, és mennyi. Több mint valószínű hogy az elülső figurát kergette ez a sokaság, és bár nem tudta egyik csoportról se hogy ki-és mi, vagy mit szolgál, túlélési szempontból értelmesebb dolognak tűnt az erősebb felet meggyengíteni.
Egy kicsit várt, felfigyelve arra hogy lecsendesedett minden - majd hamarosan megindultak megint. Szinte csak apró zörejnek hatott az előző zajhoz képest, de mégis, ahhoz képest minden annak tűnt volna. Szétváltak, egy hosszadalmas láncot alkotva, hogy alaposan, de biztosan kutathassák át a területet, egyforma fésű módra.
Egész okos. Kétségtelenül nem csak lincselésre kész parasztokról volt szó - de nagy területet kellett lefedniük, így a biztonságosnál messzebbre kellett eltávolodniuk egymástól.
A legszélső egész közel került hozzá - egy fekete hajú suhanc, kezében idegesen szorítgatva a buzogányát. Olyan közel volt hogy szinte látta az izzadságcseppeket is a homlokán.
Tegezéből nyílvesszőt vett elő, ráillesztette a húrra, és célzott. Kifeszítette azt addig, hogy a vessző tollai a fülét csiklandozták.
Nem szabadott, hogy felordítson. Az megnehezítene mindent. Ennek a lövésnek ölnie kellett, és méghozzá azonnal.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Nincsen szerencsém, úgy tűnik, hogy ha talán nem is mind, de a nyomomban vannak. Kétlem, hogy ennyire jó zsákmány volnék nekik egymagamban; vagy nagyon nem akadt préda mostanság, vagy gyilkolni akarnak, ennyien könnyen végezhetnek velem, bármennyire is védekeznék.
Megvetem a lábam, majd erősen csattan össze a pengém az egyikükével. Tagbaszakadt, hosszú szakállú fickó. Mostanra könnyűszerrel beért, de egyébként sem tűnik lassúnak, ami a mozgását illeti.
Ha nem szeretnék újabb martalócokat a nyakamba, gyorsan kell végeznem vele.
Ropog a lábunk alatt a hó, s ahogy kitapossuk, csúszás lehetőségével fenyeget. Egyikünk sem egy tollpihe súlyával bír, így jobb lesz figyelni, amíg még van erőm ezzel foglalkozni.
Hárítok egy csapást, majd míg fel nem készül az újabbra, a bal lábamra helyezem a súlyom és jobbról vágok felé. Ösztönösen próbál meg kitérni; nem halálosan ugyan, de megsebzem.
Ha eddig nem derült volna ki számomra, mostanra tudnám biztosan, hogy egykori büszke zsoldosok az ellenfeleim.
Már ha büszke lehet valaki arra, hogy a pénzt szolgálja.
Nagy lendületet vesz, úgy csap felém, hangosan kiáltva és Isten kegyelméből meglátom a rést a védelmén.
A mellkasába döfök. Érzem, ahogy a penge átszakítja a könnyű bőrvértet, áthatol a bőrön, a húson, ahogy a csigolyái közé ékelődik, és a markolatot szorító kezemre csöppen a szájából kifolyó vér. A háta mögött roppan a hó a kezéből kieső kard alatt.
Ahogy földre rogy, már kiszállt belőle a lélek. A lábammal lépek rá, hogy nyomást gyakorolva könnyebben húzzam ki belőle a pallost, s még van rá időm, hogy féltérdre ereszkedve lezárjam a szemhéjait.
Dobogást hallok, és attól tartok, ez a lovas lesz.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.