Bűn fára mászni? Én biza azt mondom, hogy nem, főleg, hogyha az nem magánbirtokon van, és nincs tiltásunk arra, hogy rámásszunk. Viszont valami égi vagy máshová való úgy gondolhatta, hogy ezen az őszi napon Jorg nem mászhat fára, csakhogy Jorggal, vagyis velem elfelejtették mindezt közölni. Már jó párszor jártam ennek a fának az ágai között, kellemes kilátást nyújt Hellenburg tetőire, no meg hogyha lombozata is van, akkor a nyüzsgő tömegtől is el lehet vonulni, párszor össze is futottam vásott kölykökkel itt, én nem adtam fel őket az alant értük kiáltóknak, ők meg nem talpaltak le, nem mintha jól jöttek volna ki abból, ha magukra haragítanak, de nekem amúgy sem állt érdekemben apjuk, tanítóik, vagy éppen portrékájuk után szaladó inasok kedvére se tenni. Nem voltak rosszak ezek a kölykök, csak kis szabadságot akartak, vagy csak csillapítani a gyomrukat maró éhséget. Szóval az eddigiektől eltérően csupán úgy gondoltam, hogy erőnléti gyakorlatom színesítendő felmászok ide az öreg tölgy ágai közé, és nem is volt baj, míg földet nem értem. A tervem az volt, hogy leugrok, vagyis inkább csak ejtem magam az egyik legalsó ágról, és megyek is vissza a szállásra. Nos… zajosra sikerült az érkezésem. Hangos puffanással rogytam össze.
- Hogy azt az északi, bálványokkal cimboráló jó nénikédet. - Sziszegtem haragvóan miközben a gáncsolásomért felelős követ arrébb rúgtam. - Azt borítsd le a lábáról, te kövek fattya! - Felültem és a bokám fájdalmáért felelős követ vertem szemmel. Aztán fájó részemre fordítottam a figyelmemet. Megnyugvással konstatáltam, hogy még mozog, és már kevésbé fáj, mint az előbb.
- Le vagy tartóztatva. - Ragadtam meg a követ, talán még hasznos lesz szabotőr képessége.
A fába kapaszkodva talpra segítettem magamat, s a tekintetem alatt elzúduló tömegre is csúnyán néztem, mintegy köszönöm a kérdést, jól vagyok, nem kell a segítségetek. Bár az is igaz, nem vághattam éppen barátságos arcot a földre kerülésem után, így egy kicsit fújtatva megbocsátottam nekik. Kővel a kezemben bicegtem vissza a szállásra, ahol legfeljebb már csak egy hetet tudok maradni, mert utolsó pénzemből ennyire tellett. Egy megbízás jól jönne, vagy csak nyakamba kapom az utat… nem, azt régen tehettem volna meg, rémlik, hogy régen nem voltak ennyire iszonytatók az utak éjjel. Vagyis munka kell, ha nem az utcán akarok éjszakázni.
- Késtél, csak nem megmásztál két másik fát is, Jorg? - Köszöntött Hans barátom a közös helyiségben, viszont ahogy meglátta, hogy milyen iszonytató rohanvást közeledek az asztalához, máris aggodalmaskodni kezdett. - Mi történt? Belefutottál valami nyomornegyedibe? Kerítsek valakit, aki ellát?
- Foglárt keríts. - Morogtam a fájdalomtól, és az asztalra csaptam a követ, és értetlenkedésére bővebb magyarázatot adtam neki, vagyis elmondtam, hogy ahogy az öreg tölgyről lejöttem, ez a kő kificamította vagy megrándította a bokámat.
- Sajnos a kőbörtön még építés alatt áll, és az elkövető túl nyeszlett, hogy falba illő volna, így mást kell kitalálnunk a számára. - Közölte drága barátom miután kikuncogta magát a történetemet követően.
- Jorgy, tedd fel a fájó lábadat erre a székre. - Miután letette az ebédnek szánt levest elénk, közelebb tolt hozzám egy széket a fogadós asszony, aki az a tipikus kedves nagymama külsővel rendelkezett. - Az uram, meg a fiam is jó párszor ficamították a bokájukat, eleven mind a kettő. Tedd fel a lábad, és pihentesd egy-két napig. - Ekkor Hans visszafojtottan felnevetett, ami úgy hallatszott, és nézett ki, mintha bele prüszkölt volna a levesébe. - Egészségedre, Hans, kedves, ha megfáztál, lehet, neked is inkább ágyban kellene maradnod.
- Köszönöm, de jól vagyok, csupán annyira ízletes a levese ma is, hogy túl gyorsan akartam enni belőle, hogy majdnem félrenyeltem. - Füllentette szenvtelenül Hans.
- Ez három miatyánkba került, Johannes lelkész! - Szurkálódtam miután a hölgy otthagyott minket. - A kő meg mondjon ötöt, és neki is meg van minden bocsátva?
- A kőnek elég csak egy. - Felelte vidáman.
Ebédünk elfogyasztása után az emeleten lévő szobánkba visszavonultunk. Én az ágyon ültem úgy, hogy lábaim is fent voltak, Hans meg egy széken, amit az ágyam mellé húzott, és éppen arról akartam meggyőzni, hogy az Öreg Kaporszakállúnál szóljon pár jó szót az érdekemben, mert ha emiatt a buta sérülés miatt nem mozdulhatok ki az ágyamból két napig, abba biza bele fogok őrülni. Már ott tartottam, hogy megelégszek, hogyha csak egy nappal sikerül csökkentenie a fogságomat, mikor kopogtattak az ajtón.
Mire Hans felkelt, én már úton is voltam, hogy kinyissam, és megnézzem, ki kopog. Igaz, ez a mutatványom egy élesebb fájdalom villanással járt, és járnom se volt kellemes, de legalább mozoghattam újra. Ahogy nyitottam az ajtót, lefelé néztem kissé, hisz az emberek többsége nálam alacsonyabb, de még így is sikerült magasabbra néznem, mivel egy fiatalember volt, aki bebocsátást kért. Kissé megszeppent, ahogy fölé toronylottam a hirtelen kinyílt ajtóból, de hamar össze szedte magát. Végig mértem, zöldbe és kékbe volt öltözve, de a zöld jobban dominált rajta. Kisvártatva az orrom alá dugta jelvényét, mintegy jelezve, a tényt, hogy a katonaság tagja.
- Jer, beljebb. - Léptem félre. Ő Hans, nyugodtan hallhat mindent, amit én is.
- Rendben. - Mondta határozottságot mímelve. Aztán ahogy becsuktam az ajtót megköszörülte a torkát, és a leghivatalosabb hangján szólal meg újra. - Jorg von Dornbusch![/color]
- Vom. - Javítottam ki közbevágva, mire kissé értetlenség ült ki az arcára. - A nevem Jorg VOM Dornbusch. Folytasd.
- Jorg vom Dornbusch, Hellenburgi Királyi Szövetség haderejének vezetői úgy döntöttek, hogy feladattal bíznak meg téged… - Hansra nézett, aztán újra rám, és ezt a pillanatnyi szünetet követően folytatta, - és társadat, hogy mához második nap, napkeltekor jelenjetek meg a Dokk negyedben, és keressétek meg a Vidra nevet viselő hajót, amivel a tengervidékre fogtok utazni a Südardenen.
- Ott leszünk. - Mondtam azonnal, ahogy befejezte a mondandóját. Egy biccentéssel nyugtázta, tisztelgett, amit viszonoztam, és már itt se volt.
- Ágy nyugalomra ítéllek téged, és a követ. - Mutatott az ágyra, amihez vissza is bicegtem, s amint elhelyezkedtem a fekvőalkalmatosságon még annyit hozzátett, hogy – addig se unatkozzál, járasd az eszedet, itt egy fejtörő: adott egy 12 literes hordó, ebben legyen mondjuk sör, ezt kellene kettő részre elosztani, viszont csak egy 8 literes és egy 5 literes hordó áll rendelkezésedre ehhez, hogyan feleznéd el?
- He? - Ennyire futotta első nekifutásra, mert hirtelen nem is tudtam feldolgozni, hogy mit is kéne kilogikázni, mivel akkora mértékegységben beszélt, ami kicsit meglepett, mert hát 12 liter sör, az nem kevés! - Megismételnéd?
Ő megismételte, mire egy kérdés jutott az eszembe: - Nem lenne egyszerűbb venni egy 6 literes hordót?
- De, az lenne, de nem ez a lényege a feladványnak. - Tudtam én, de azért egy próbát megért. A nap további részét a feladványon töprengve töltöttem, s ezt meg-meg szakítva a fegyverzetem ellenőrzésével, szigorúan az ágyból ki nem mozdulva, meg a kövön merengve, hogy ez a markomban elférő valami, hogyan volt képes mozgásomban korlátozni. Hans biztos észre vette, hogy nem agyaltam annyit, mint tehettem volna, és én is tudtam, hogy már rég meglehetne a válasz, de így végül is nyugton voltam, és pihentettem a lábam.
Az egészet az esti ima zárta, ez volt az egyetlen alkalom, mikor kimászhattam az ágyból. Hans buzgón, szívét lelkét beleadva monda el magában az esti imáját, én meg csak megkérdeztem az öreget, hogy mégis mire volt jó, hogy kificamítottam a bokám? Hans biztos érzett valamit, hogy kap választ, vagy ilyesmi, de én meg tudtam, hogy nem szól hozzám, vagy ha mondana is valamit, az valahogy így hangozna, hogy „Jorg, fiam, az útjaim kifürkészhetetlenek, idővel minden értelmet nyer!” Jah, mit az amnéziám..!
- Tegyük fel, hogy képes vagyok hab nélkül töltögetni a sört, akkor azt tenném, hogy a 8 literes hordót teletölteném, ebből ötöt át töltenék a kisebbik hordóba, így 3 liter sör marad a közepesben. A kis hordó tartalmát a nagy hordóba tölteném, a középsőben lévő maradékot meg a most kiürül kis hordóba, eztán a közepeset újra teletölteném a nagyból, és az újra teli lévő középsőből a kicsit megtölteném, amiben már volt 3 liter, így a középsőben hat maradna, a nagyban egy, ezért a kis hordó tartalmát visszatöltöm a nagyba, így ott is már hat liter ser lenne. Tessék, elfeleztem. - Adtam meg a megfejtést miután az ágyban a jobb lábamat pihentetve nyújtózkodtam, lazítottam valamennyit a testemen.
- Csak nem csaltál, és égi segítséget kértél? - Csipkelődött drága barátom.
- Nem, csak gondoltam, esélyt adok neked megálmodni a holnapi fejtörőt, mert gondolom, holnap csak étkezni és üríteni mászhatnék ki innen, mi?
- Békés álmokat, Jorg. - Zárta rövidre a csipkelődést.
- Neked is, Hans.
Másnap az első sugarak ahogy betűztek a szobába, én úgy gurultam ki reflexszerűen az ágyból, aminek hatására egy új csillagtérképet vehettem szemügyre, mert bár előző estére már egész jól éreztem a bokám, ennek ellenére a reggel még emlékeztetett, hogy nincs rendben. Viszont ez nem gátolt meg abban, hogy a reggeli szertartásomat végrehajtsam, nem úgy, mint az alig több, mint karnyújtásnyira lévő lelkész.
- Jó reg… - Kezdte volna szokásosan ő is a napot, mikor már a reggeli nyújtásoknál tartottam. - Mégis mit művelsz, te nem normális?!
- Nyújtok, mint minden reggelt.
- Na, akkor ezt most fejezd be, és inkább öltözz fel. Van feladványom, ezt jó ideje tartogatom neked, nem éppen könnyű, mint az eddigiek, reggeli után elmondom, addig én is felébredek rendesen, és átgondolom a fogalmazást, nehogy belezavarodj, amiért valamit rosszul mondanék.
- Rendben. - Sóhajtottam az ágyra lepuffanva, s amíg lelki üdvösségem kegyetlen őre elmormolta a reggeli imáját, és átöltözött, addig én is felöltöztem, és már tűrhetőbb sebességgel megindultam lefelé, hogy egy tál vízben kezeim és arcom megmossam. Ezt már az első napon lebeszéltem a fogadóssal és a fogadósnéval, így minden reggel a kandalló párkányán egy tál víz várt rám, ami általában még langyos szokott lenni.
Ahogy ígérte, Hans összeszedetten, érthetően elmondta a feladványt a reggeli után:
- Rejtvényországban a teremtmények ép eszűek vagy bolondok. A bolondok minden hiedelme téves, míg az ép eszűek minden igazról tudják, hogy igaz, és minden hamisról azt, hogy hamis. Mármost a királynő azt hiszi, hogy a király azt hiszi, hogy a királynő azt hiszi, hogy a király azt hiszi, hogy a királynő bolond. A királynő épeszű vagy bolond? - Megvárta, míg feldolgozom, megjegyzem a fejtörőt, aztán még ennyit mondott távozása előtt: - Meg kell tennem a jelentéseimet, és szereznem kell egy új fenőkövet, az előzőt sehol se találom, és nem lenne baj, ha holnap éles baltával mennék, nem?
- De. - Értettem egyet vele bőbeszédűen.
Mikor visszatért ebédre, én még mindig ott ültem, ahol hagyott. Úgy véltem, hogy fölösleges fel mennem a szobába, itt lent is el tudok gondolkozni a feladványon. Mivel ez tényleg nehezebb volt, nem akartam időt veszíteni azzal, hogy felbicegek a szobánkba.
Ebédünket csendesen töltöttük, csupán annyit beszéltünk, vagyis ő annyit mondott, mikor megérkezett, hogy most már ő is kész a megbízatásra. Jó, meg az ebédet megköszöntük a kedves fogadósnénak.
- Van egy ötletem. - Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, ez most kifogott rajtam, eddig mindig biztos voltam a megfejtésekben, de most… csak sejtettem azt.
- Valóban? Ilyen hamar? Kíváncsi vagyok rá. - Csakhamar meg is bánta ezt a kijelentését, meg talán azt is, hogy Ezt a feladványt adta Nekem.
- Bolond a királynő.
- Tényleg, és miért?
- Mert hisz. És úgy vélem, hogy - itt bánta meg, hogy ezt a feladatott adta nekem, mert úgy folytattam, hogy - azt akarod netán mondani ezzel, hogy aki hisz, az mind bolond, mivel aki ép elméjű, az tudja, hogy mi igaz és mi hamis. Mi is Tudjuk, hogy Isten létezik, a bolondok meg hisznek a bukottak hamis tanaiban.
- Nem! - Csapott homlokára Hans, hogy talán még az utcán is hallhatták a csattanást. - Egyáltalán nem erre utal a feladat! Ez csak egy logikai feladvány, és nem valami hittételi tanítás!
- De igazam van, hogy Ő létezik, és csodái igazak, vagy nem?
- De, ez igaz…
- És bolondok, kik megtagadva a tanításait, a hamis tanításokat hirdető bukottaknak hisznek?
- Igen, azok…
- Szóval bolond, aki hisz, és nem látja, mi az igaz.
- Ez így sarkítás és talán még az eretnekséget is súrolja, Jorg! Attól, hogy tudjuk, hogy a Teremtő létezik, még hitünket belé vethetjük és a döntéseibe, akaratába. Mint ahogy hiszünk Rudenz királyban, hogy jól vezeti az országunkat, vagy talán te nem?
- Dehogy nem! Ahogy bolondnak is neveztek már!
Újabb a hitet boncolgató eszmecserét folytattunk alkonyatig, minek az lett a vége, hogy beismertem, hogy a feladványnak semmi köze a valósághoz, és csak unaloműzésként, és a hite próbálgatása miatt kötöttem a karót az ebhez, hogy márpedig mindenki bolond, aki hisz. Viszont ő is elismerte, hogy a tudottan hamisba vetett hit, és a szemellenzős, vak hit is bolondság, hisz utóbbi nem látja a változást és az új igazságokat.
Szóltunk a fogadósnak, hogy ez az utolsó esténk egy ideig, mert holnap többnapos dolgunk kezdődik. Így el is köszöntünk tőlük, és meg köszöntük a szívélyességüket. Feküdni meg korán, a napnál hamarabb feküdtünk, hogy még pirkadat előtt ébredhessünk.
Még sötét volt, mikor ébredtünk, de ahogy kinéztünk az ablakon már látni lehetett, hogy világosodik az ég alja. Összeszedtük azt a kevéske holmit, ami az értékeinket képviselte, ami nálam annyit tett, hogy felöltöztem, és öltözetem fölé egy már viseltes zöld köpenyt kanyarítottam, minek semmi haszna nem volt harcban, legfeljebb annyi, hogy a természetes, zöldes környezetben el tudna rejteni a színe okán, no meg jelezte, hogy a sereg ügyében járok. Arcom elé meg felkötöttem a fekete maszkomat, no meg a tegezemet az oldalamra kötöttem, s a gáncsvető követ a takarónak is használható törülközőmmel és a kis csupor viasszal, amivel az íj idegét ápolom, szóval ezekkel együtt a tarisznyámba tettem, amit a másik oldalamra lógattam. Hans a törülközőjével együtt az új fenőkövét és a díszes flaskáját, miben szentelt vizet őriz, ezeket tette a tarisznyájába, és ő a baltáját akasztotta az oldalára.
A nap első sugarai, ahogy a városra vetültek, mi már úton voltunk a Dokk-negyedbe, szerencsére a bokám már sajogni se sajgott ekkor már. A kikötőben bár beletellett kis időbe, de nem volt nehéz megtalálnunk a kétárbocos Vidrát, és ahogy láttuk, a legénységen kívül talán mi lehettünk az elsők. Lehet, hogy kicsit túlzásba vittük a korán érkezést?