[Küldetés] Olaj és Víz

Jorg: Jorg, szállásodra egy fiatal, nyeszlett férfit küldenek. A gyermek talán 15 éves lehet, képe pattanásos, s éppen csak, hogy kiserkent a bajsza. A város színeit viseli, s meg is mutatja neked a jelvényét, ami egyértelműen jelzi, hogy valóban a katonaság tagja lehet, így nem sok okod van arra, hogy kételkedj benne, bármennyire is nevetséges. Nem időzik különösebben sokat, annyit mondd neked, hogy feladatot kaptál, s meg kell jelenned két nap múlva napkeltekor a Dokk-negyedben. Egy Vidra nevű hajót kell keresned, azzal fogtok felutazni a Südardenen a tengervidékre. Élelmet, vizet nem kell vinned, de minden másról gondoskodnod kell. Ahogy jön, megy is. Reagod addig tartson, míg megérkezel a kikötőbe, s megleled a hajót. A hajó egy kisebb, kétárbocos halászhajó. A fiatal férfit nyugodtan mozgasd, ha szeretnéd, de nem elvárás. 

Oswald: Egy szép őszi napot töltesz éppen otthonodban, amikor kopogtatnak az ajtón. Witten az, aki rövidesen a lényegre is tér, be se lépve az ajtón. Közli veled, hogy holnapra Hellenburg csöpp Dokk-negyedében kell lenned, ahol majd néhány katonával, s pár tengerésszel fogtok utazni tovább egy déli városkába. Ha kérdezősködsz, esetleg megtudhatod, hogy bálnaolajjal kapcsolatos ügyről van szó, de ennél többet nem mond el, állítása szerint majd a hajó kapitánya jobban felvilágosít titeket. Mielőtt távozna, még megfordul, majd megvakarja az állat, s jelzi neked, hogy ne vigyél magaddal nehéz páncélt, vagy ha viszel is, nagyon vigyázz, mert egy barátja így lelte vesztét. Te is megtudod, hogy Vidra a neve a hajónak. Reagod szintén addig tartson, míg hajnalban el nem látogatsz a hajóhoz, ami egy sima, mezei kétárbocos halászhajó. Mozgathatod Wittent, mivel gyakran szoktad. 

Robin: Robin, te éppen a Katedrálisban tartózkodsz, amikor egy fiatal, habitust viselő leány járul eléd, szót sem szólva. Meghajol kissé, majd egy érseki pecsétet viselő levelet ad át neked. Ismét meghajtja a fejét, majd távozik is. Úgy vélheted, hogy esetleg egy néma rend tagja lehet. Ha feltöröd a pecsétet, Pius érsek levelét olvashatod. A rendfőnök üzenete szűkszavú, a szöveg viszont igen pedáns, jó ránézni. Arra kér téged, hogy utazz a Fővárosba, s ott látogass majd el a déli negyed őrházában, mert ott fog várni rád a kísérőd. A partvidékre fogtok utazni, mert félő, hogy valami olyasmi történik ott, ami egy inkvizítor munkáját igényelheti. Jó szerencsét kíván neked, majd utadra indít azonnali hatállyal. Az utazásról nem kell részletesen írnod, addig menjen a reag, amíg el nem érsz a városba, s az épület előtt nem állsz.  

Eide: Te éppen egy adag bőrt raksz le a vadászboltba, amikor is kilépve egy dobost hallasz, aki éppen a környék vadászait szólítja meg. Egy inkvizítort kéne kísérni igen jó fizetségért, s emellett lehetőségért, hogy királyi vadász légy. Utóbbi szöget üthet a fejedben, mert lehet, hogy tudnád kamatoztatni titkos céljaid elérésnek érdekében... Ahogy figyeled a jelenetet, azt is látod, hogy nem nagyon érdeklődik senki se a részletek után, így ha kapsz az alkalmon, a dobos megkönnyebbülve hagyja is abba, s elirányít, hogy látogass el a déli negyed őrségének épületébe. Ott örömmel fogadnak téged, s el is szállásolnak, ha kívánod. Reagod ott érjen véget, hogy az őrség épületén belül ülsz, s hallod, hogy kint valamilyen érthetetlen beszélgetés folyik.

Ibo: Hellenburgban tartózkodsz éppen, piti lopásokat végrehajtva. Gyakori vendég vagy a piacon, így azt is jól hallhatod, hogy mégis mennyire megy fel az ára az olajnak. A kereskedők minduntalan arról beszélnek, hogy mennyire fontos lenne az olaj, mennyire szükségük van erre, s hogy mennyire is jót tenne az üzletnek, ha képesek lennének elegendő olajhoz jutni. Minél többet hallod ezt a beszédet (s nem egy, nem kettő, nem is tucat kereskedőtől) annál jobban érdekelni kezd a lehetőség. Elorozhatnád az olajat talán egyben is? Mit tudnál érte kapni vajon? Szinte megvakít a kapzsiság, s felkeresed a Dokk-negyedet egy éjszaka, hogy átnézd a hajókat, hogy találsz-e nagyobb tételben lopható olajat. Éppen egy kisebb halászhajót kutatsz át, ahogy hirtelen meghallod, hogy visszatértek a hajó birtokosai, te pedig a fedélzet alatt vagy egy kisebb, ládákkal és hordókkal teli részen. Innen csak az ajtón keresztül tudsz kijutni, viszont azt tapasztalod, hogy azt állandóan védik, így kénytelen vagy várakozni, s várakozol is... Egészen hajnalig, amikor is egy lukon kilesve láthatod, hogy gyülekeznek az emberek a hajó előtt... Ám menekülni még mindig nem tudsz.   

Bűn fára mászni? Én biza azt mondom, hogy nem, főleg, hogyha az nem magánbirtokon van, és nincs tiltásunk arra, hogy rámásszunk. Viszont valami égi vagy máshová való úgy gondolhatta, hogy ezen az őszi napon Jorg nem mászhat fára, csakhogy Jorggal, vagyis velem elfelejtették mindezt közölni. Már jó párszor jártam ennek a fának az ágai között, kellemes kilátást nyújt Hellenburg tetőire, no meg hogyha lombozata is van, akkor a nyüzsgő tömegtől is el lehet vonulni, párszor össze is futottam vásott kölykökkel itt, én nem adtam fel őket az alant értük kiáltóknak, ők meg nem talpaltak le, nem mintha jól jöttek volna ki abból, ha magukra haragítanak, de nekem amúgy sem állt érdekemben apjuk, tanítóik, vagy éppen portrékájuk után szaladó inasok kedvére se tenni. Nem voltak rosszak ezek a kölykök, csak kis szabadságot akartak, vagy csak csillapítani a gyomrukat maró éhséget. Szóval az eddigiektől eltérően csupán úgy gondoltam, hogy erőnléti gyakorlatom színesítendő felmászok ide az öreg tölgy ágai közé, és nem is volt baj, míg földet nem értem. A tervem az volt, hogy leugrok, vagyis inkább csak ejtem magam az egyik legalsó ágról, és megyek is vissza a szállásra. Nos… zajosra sikerült az érkezésem. Hangos puffanással rogytam össze.
- Hogy azt az északi, bálványokkal cimboráló jó nénikédet. - Sziszegtem haragvóan miközben a gáncsolásomért felelős követ arrébb rúgtam. - Azt borítsd le a lábáról, te kövek fattya! - Felültem és a bokám fájdalmáért felelős követ vertem szemmel. Aztán fájó részemre fordítottam a figyelmemet. Megnyugvással konstatáltam, hogy még mozog, és már kevésbé fáj, mint az előbb.
- Le vagy tartóztatva. - Ragadtam meg a követ, talán még hasznos lesz szabotőr képessége.
A fába kapaszkodva talpra segítettem magamat, s a tekintetem alatt elzúduló tömegre is csúnyán néztem, mintegy köszönöm a kérdést, jól vagyok, nem kell a segítségetek. Bár az is igaz, nem vághattam éppen barátságos arcot a földre kerülésem után, így egy kicsit fújtatva megbocsátottam nekik. Kővel a kezemben bicegtem vissza a szállásra, ahol legfeljebb már csak egy hetet tudok maradni, mert utolsó pénzemből ennyire tellett. Egy megbízás jól jönne, vagy csak nyakamba kapom az utat… nem, azt régen tehettem volna meg, rémlik, hogy régen nem voltak ennyire iszonytatók az utak éjjel. Vagyis munka kell, ha nem az utcán akarok éjszakázni.

- Késtél, csak nem megmásztál két másik fát is, Jorg? - Köszöntött Hans barátom a közös helyiségben, viszont ahogy meglátta, hogy milyen iszonytató rohanvást közeledek az asztalához, máris aggodalmaskodni kezdett. - Mi történt? Belefutottál valami nyomornegyedibe? Kerítsek valakit, aki ellát?
- Foglárt keríts. - Morogtam a fájdalomtól, és az asztalra csaptam a követ, és értetlenkedésére bővebb magyarázatot adtam neki, vagyis elmondtam, hogy ahogy az öreg tölgyről lejöttem, ez a kő kificamította vagy megrándította a bokámat.
- Sajnos a kőbörtön még építés alatt áll, és az elkövető túl nyeszlett, hogy falba illő volna, így mást kell kitalálnunk a számára. - Közölte drága barátom miután kikuncogta magát a történetemet követően.
- Jorgy, tedd fel a fájó lábadat erre a székre. - Miután letette az ebédnek szánt levest elénk, közelebb tolt hozzám egy széket a fogadós asszony, aki az a tipikus kedves nagymama külsővel rendelkezett. - Az uram, meg a fiam is jó párszor ficamították a bokájukat, eleven mind a kettő. Tedd fel a lábad, és pihentesd egy-két napig. - Ekkor Hans visszafojtottan felnevetett, ami úgy hallatszott, és nézett ki, mintha bele prüszkölt volna a levesébe. - Egészségedre, Hans, kedves, ha megfáztál, lehet, neked is inkább ágyban kellene maradnod.
- Köszönöm, de jól vagyok, csupán annyira ízletes a levese ma is, hogy túl gyorsan akartam enni belőle, hogy majdnem félrenyeltem. - Füllentette szenvtelenül Hans.
- Ez három miatyánkba került, Johannes lelkész! - Szurkálódtam miután a hölgy otthagyott minket. - A kő meg mondjon ötöt, és neki is meg van minden bocsátva?
- A kőnek elég csak egy. - Felelte vidáman.

Ebédünk elfogyasztása után az emeleten lévő szobánkba visszavonultunk. Én az ágyon ültem úgy, hogy lábaim is fent voltak, Hans meg egy széken, amit az ágyam mellé húzott, és éppen arról akartam meggyőzni, hogy az Öreg Kaporszakállúnál szóljon pár jó szót az érdekemben, mert ha emiatt a buta sérülés miatt nem mozdulhatok ki az ágyamból két napig, abba biza bele fogok őrülni. Már ott tartottam, hogy megelégszek, hogyha csak egy nappal sikerül csökkentenie a fogságomat, mikor kopogtattak az ajtón.
Mire Hans felkelt, én már úton is voltam, hogy kinyissam, és megnézzem, ki kopog. Igaz, ez a mutatványom egy élesebb fájdalom villanással járt, és járnom se volt kellemes, de legalább mozoghattam újra. Ahogy nyitottam az ajtót, lefelé néztem kissé, hisz az emberek többsége nálam alacsonyabb, de még így is sikerült magasabbra néznem, mivel egy fiatalember volt, aki bebocsátást kért. Kissé megszeppent, ahogy fölé toronylottam a hirtelen kinyílt ajtóból, de hamar össze szedte magát. Végig mértem, zöldbe és kékbe volt öltözve, de a zöld jobban dominált rajta. Kisvártatva az orrom alá dugta jelvényét, mintegy jelezve, a tényt, hogy a katonaság tagja.
- Jer, beljebb. - Léptem félre. Ő Hans, nyugodtan hallhat mindent, amit én is.
- Rendben. - Mondta határozottságot mímelve. Aztán ahogy becsuktam az ajtót megköszörülte a torkát, és a leghivatalosabb hangján szólal meg újra. - Jorg von Dornbusch![/color]
- Vom. - Javítottam ki közbevágva, mire kissé értetlenség ült ki az arcára. - A nevem Jorg VOM Dornbusch. Folytasd.
- Jorg vom Dornbusch, Hellenburgi Királyi Szövetség haderejének vezetői úgy döntöttek, hogy feladattal bíznak meg téged… - Hansra nézett, aztán újra rám, és ezt a pillanatnyi szünetet követően folytatta, - és társadat, hogy mához második nap, napkeltekor jelenjetek meg a Dokk negyedben, és keressétek meg a Vidra nevet viselő hajót, amivel a tengervidékre fogtok utazni a Südardenen.
- Ott leszünk. - Mondtam azonnal, ahogy befejezte a mondandóját. Egy biccentéssel nyugtázta, tisztelgett, amit viszonoztam, és már itt se volt.
- Ágy nyugalomra ítéllek téged, és a követ. - Mutatott az ágyra, amihez vissza is bicegtem, s amint elhelyezkedtem a fekvőalkalmatosságon még annyit hozzátett, hogy – addig se unatkozzál, járasd az eszedet, itt egy fejtörő: adott egy 12 literes hordó, ebben legyen mondjuk sör, ezt kellene kettő részre elosztani, viszont csak egy 8 literes és egy 5 literes hordó áll rendelkezésedre ehhez, hogyan feleznéd el?
- He? - Ennyire futotta első nekifutásra, mert hirtelen nem is tudtam feldolgozni, hogy mit is kéne kilogikázni, mivel akkora mértékegységben beszélt, ami kicsit meglepett, mert hát 12 liter sör, az nem kevés! - Megismételnéd?
Ő megismételte, mire egy kérdés jutott az eszembe: - Nem lenne egyszerűbb venni egy 6 literes hordót?
- De, az lenne, de nem ez a lényege a feladványnak. - Tudtam én, de azért egy próbát megért. A nap további részét a feladványon töprengve töltöttem, s ezt meg-meg szakítva a fegyverzetem ellenőrzésével, szigorúan az ágyból ki nem mozdulva, meg a kövön merengve, hogy ez a markomban elférő valami, hogyan volt képes mozgásomban korlátozni. Hans biztos észre vette, hogy nem agyaltam annyit, mint tehettem volna, és én is tudtam, hogy már rég meglehetne a válasz, de így végül is nyugton voltam, és pihentettem a lábam.

Az egészet az esti ima zárta, ez volt az egyetlen alkalom, mikor kimászhattam az ágyból. Hans buzgón, szívét lelkét beleadva monda el magában az esti imáját, én meg csak megkérdeztem az öreget, hogy mégis mire volt jó, hogy kificamítottam a bokám? Hans biztos érzett valamit, hogy kap választ, vagy ilyesmi, de én meg tudtam, hogy nem szól hozzám, vagy ha mondana is valamit, az valahogy így hangozna, hogy „Jorg, fiam, az útjaim kifürkészhetetlenek, idővel minden értelmet nyer!” Jah, mit az amnéziám..!
- Tegyük fel, hogy képes vagyok hab nélkül töltögetni a sört, akkor azt tenném, hogy a 8 literes hordót teletölteném, ebből ötöt át töltenék a kisebbik hordóba, így 3 liter sör marad a közepesben. A kis hordó tartalmát a nagy hordóba tölteném, a középsőben lévő maradékot meg a most kiürül kis hordóba, eztán a közepeset újra teletölteném a nagyból, és az újra teli lévő középsőből a kicsit megtölteném, amiben már volt 3 liter, így a középsőben hat maradna, a nagyban egy, ezért a kis hordó tartalmát visszatöltöm a nagyba, így ott is már hat liter ser lenne. Tessék, elfeleztem. - Adtam meg a megfejtést miután az ágyban a jobb lábamat pihentetve nyújtózkodtam, lazítottam valamennyit a testemen.
- Csak nem csaltál, és égi segítséget kértél? - Csipkelődött drága barátom.
- Nem, csak gondoltam, esélyt adok neked megálmodni a holnapi fejtörőt, mert gondolom, holnap csak étkezni és üríteni mászhatnék ki innen, mi?
- Békés álmokat, Jorg. - Zárta rövidre a csipkelődést.
- Neked is, Hans.

Másnap az első sugarak ahogy betűztek a szobába, én úgy gurultam ki reflexszerűen az ágyból, aminek hatására egy új csillagtérképet vehettem szemügyre, mert bár előző estére már egész jól éreztem a bokám, ennek ellenére a reggel még emlékeztetett, hogy nincs rendben. Viszont ez nem gátolt meg abban, hogy a reggeli szertartásomat végrehajtsam, nem úgy, mint az alig több, mint karnyújtásnyira lévő lelkész.
- Jó reg… - Kezdte volna szokásosan ő is a napot, mikor már a reggeli nyújtásoknál tartottam. - Mégis mit művelsz, te nem normális?!
- Nyújtok, mint minden reggelt.
- Na, akkor ezt most fejezd be, és inkább öltözz fel. Van feladványom, ezt jó ideje tartogatom neked, nem éppen könnyű, mint az eddigiek, reggeli után elmondom, addig én is felébredek rendesen, és átgondolom a fogalmazást, nehogy belezavarodj, amiért valamit rosszul mondanék.
- Rendben. - Sóhajtottam az ágyra lepuffanva, s amíg lelki üdvösségem kegyetlen őre elmormolta a reggeli imáját, és átöltözött, addig én is felöltöztem, és már tűrhetőbb sebességgel megindultam lefelé, hogy egy tál vízben kezeim és arcom megmossam. Ezt már az első napon lebeszéltem a fogadóssal és a fogadósnéval, így minden reggel a kandalló párkányán egy tál víz várt rám, ami általában még langyos szokott lenni.

Ahogy ígérte, Hans összeszedetten, érthetően elmondta a feladványt a reggeli után:
- Rejtvényországban a teremtmények ép eszűek vagy bolondok. A bolondok minden hiedelme téves, míg az ép eszűek minden igazról tudják, hogy igaz, és minden hamisról azt, hogy hamis. Mármost a királynő azt hiszi, hogy a király azt hiszi, hogy a királynő azt hiszi, hogy a király azt hiszi, hogy a királynő bolond. A királynő épeszű vagy bolond? - Megvárta, míg feldolgozom, megjegyzem a fejtörőt, aztán még ennyit mondott távozása előtt: - Meg kell tennem a jelentéseimet, és szereznem kell egy új fenőkövet, az előzőt sehol se találom, és nem lenne baj, ha holnap éles baltával mennék, nem?
- De. - Értettem egyet vele bőbeszédűen.
Mikor visszatért ebédre, én még mindig ott ültem, ahol hagyott. Úgy véltem, hogy fölösleges fel mennem a szobába, itt lent is el tudok gondolkozni a feladványon. Mivel ez tényleg nehezebb volt, nem akartam időt veszíteni azzal, hogy felbicegek a szobánkba.
Ebédünket csendesen töltöttük, csupán annyit beszéltünk, vagyis ő annyit mondott, mikor megérkezett, hogy most már ő is kész a megbízatásra. Jó, meg az ebédet megköszöntük a kedves fogadósnénak.
- Van egy ötletem. - Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, ez most kifogott rajtam, eddig mindig biztos voltam a megfejtésekben, de most… csak sejtettem azt.
- Valóban? Ilyen hamar? Kíváncsi vagyok rá. - Csakhamar meg is bánta ezt a kijelentését, meg talán azt is, hogy Ezt a feladványt adta Nekem.
- Bolond a királynő.
- Tényleg, és miért?
- Mert hisz. És úgy vélem, hogy - itt bánta meg, hogy ezt a feladatott adta nekem, mert úgy folytattam, hogy - azt akarod netán mondani ezzel, hogy aki hisz, az mind bolond, mivel aki ép elméjű, az tudja, hogy mi igaz és mi hamis. Mi is Tudjuk, hogy Isten létezik, a bolondok meg hisznek a bukottak hamis tanaiban.
- Nem! - Csapott homlokára Hans, hogy talán még az utcán is hallhatták a csattanást. - Egyáltalán nem erre utal a feladat! Ez csak egy logikai feladvány, és nem valami hittételi tanítás!
- De igazam van, hogy Ő létezik, és csodái igazak, vagy nem?
- De, ez igaz…
- És bolondok, kik megtagadva a tanításait, a hamis tanításokat hirdető bukottaknak hisznek?
- Igen, azok…
- Szóval bolond, aki hisz, és nem látja, mi az igaz.
- Ez így sarkítás és talán még az eretnekséget is súrolja, Jorg! Attól, hogy tudjuk, hogy a Teremtő létezik, még hitünket belé vethetjük és a döntéseibe, akaratába. Mint ahogy hiszünk Rudenz királyban, hogy jól vezeti az országunkat, vagy talán te nem?
- Dehogy nem! Ahogy bolondnak is neveztek már!
Újabb a hitet boncolgató eszmecserét folytattunk alkonyatig, minek az lett a vége, hogy beismertem, hogy a feladványnak semmi köze a valósághoz, és csak unaloműzésként, és a hite próbálgatása miatt kötöttem a karót az ebhez, hogy márpedig mindenki bolond, aki hisz. Viszont ő is elismerte, hogy a tudottan hamisba vetett hit, és a szemellenzős, vak hit is bolondság, hisz utóbbi nem látja a változást és az új igazságokat.
Szóltunk a fogadósnak, hogy ez az utolsó esténk egy ideig, mert holnap többnapos dolgunk kezdődik. Így el is köszöntünk tőlük, és meg köszöntük a szívélyességüket. Feküdni meg korán, a napnál hamarabb feküdtünk, hogy még pirkadat előtt ébredhessünk.

Még sötét volt, mikor ébredtünk, de ahogy kinéztünk az ablakon már látni lehetett, hogy világosodik az ég alja. Összeszedtük azt a kevéske holmit, ami az értékeinket képviselte, ami nálam annyit tett, hogy felöltöztem, és öltözetem fölé egy már viseltes zöld köpenyt kanyarítottam, minek semmi haszna nem volt harcban, legfeljebb annyi, hogy a természetes, zöldes környezetben el tudna rejteni a színe okán, no meg jelezte, hogy a sereg ügyében járok. Arcom elé meg felkötöttem a fekete maszkomat, no meg a tegezemet az oldalamra kötöttem, s a gáncsvető követ a takarónak is használható törülközőmmel és a kis csupor viasszal, amivel az íj idegét ápolom, szóval ezekkel együtt a tarisznyámba tettem, amit a másik oldalamra lógattam. Hans a törülközőjével együtt az új fenőkövét és a díszes flaskáját, miben szentelt vizet őriz, ezeket tette a tarisznyájába, és ő a baltáját akasztotta az oldalára.
A nap első sugarai, ahogy a városra vetültek, mi már úton voltunk a Dokk-negyedbe, szerencsére a bokám már sajogni se sajgott ekkor már. A kikötőben bár beletellett kis időbe, de nem volt nehéz megtalálnunk a kétárbocos Vidrát, és ahogy láttuk, a legénységen kívül talán mi lehettünk az elsők. Lehet, hogy kicsit túlzásba vittük a korán érkezést?

A vaskos, vastag pergamenekből összefűzött könyvet lapozgattam, amelybe a Kleist-birtokkal kapcsolatos információk kerültek bele, talán már azóta, hogy írni-olvasni képes az ember.  
Az e havi költségvetést kellett volna belevezetnem, ahelyett azonban visszalapoztam azokra az időkre, amikor még Alexander Kleist foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Hosszú percekig tanulmányoztam a széles, kerekded betűket. Alexander Kleist meglehetősen szépen írt. Szörnyeteghez nem illő módon szépen írt. Végigszaladt a hideg a hátamon.
Bárcsak korábban megöltük volna.

Összecsaptam a könyvet. Különben sem volt kedvem foglalkozni vele, hiába tudhatjuk hosszú hónapokkal magunk mögött a Harag napját – azóta már arattunk is egyszer −, mintha gazdaságilag képtelenek lennénk kilábalni a világvége okozta válságból. Néha azt gondolom, igazán véghez vihette volna Abbadón, amit elkezdett. Tipikus. Sose fejezik be, amit elkezdtek.

− Min gondolkodsz? − megriaszt a hang. Az ujjaimat végigfuttatom a könyv széles gerincén, ahogy oldalra nézek. Megrázom a fejem. Aztán meggondolom magam. Ahelyett, hogy hallgatásba takaróznék, válaszolok Ethának.
− A pénzügyeken. Panaszkodnak, hogy felment a bálnaolaj ára. Gondolkodom, mit tehetnénk − gondterhelten sóhajtok. Így is rendesen rezeg alattunk a léc, a Harag napja utáni döbbenet súlyos értetlenségét alig úsztuk meg. Az emberek okokat kerestek, hogy miért haltak meg a gyerekeik, a marháik, miért égette fel a sárkány a földjeiket. A legtöbben csak a tegnapjuk siratták, de jó néhányan azért tisztában voltak vele, hogy a holnapjuk van igazán veszélyben.
− Egyszer történt már ilyen. Évekkel ezelőtt − Etha elgondolkodva méricskéli maga előtt a szőnyeget.
Mindketten tudjuk, hogy igazából másról beszélnénk szívesen.
Inkább: másról kéne beszélnünk.
De egyikünknek se fűlik hozzá igazán a foga, szóval elédegélünk egymás mellett, mint két idegen, és egy ideje már mi sem tudjuk, hogy mi tart össze minket. Gondolatban a gyermeket szoktam okolni, de még sosem mertem kimondani hangosan. Még a papnak se vallanám be, ha képes lennék annyi ideig a templomban maradni, hogy gyónjak.
− Nordenhörnbe utazott akkor Alexander. Onnan szállítják minden északi településbe a bálnaolajat, szóval, ha ott gond van, akkor gond van mindenhol. Többen is mentek akkor. Fogalmam sincs, mit intéztek vagy mit nem, de miután hazajött, néhány váltóval még olcsóbb is lett az olaj − megvonja a vállát, elmosolyodik.
Csöndesen, félénken kopognak azajtón. Felismerem könnyedén: Anika.
− Elnézést, Tea kisasszony, Etha asszony… Gerda… A kislány sír. Éhes lehet − motyogja zavartan, majd kimegy, de az ajtót nyitva hagyja.
− Menj csak − mosolyodom el üresen. Etha feláll, elindul.
Egy pillanatig arra gondolok, hogy mennyire gyűlölöm.
− Elutazom Nordehörnbe akkor − jelentem be dacosan a hátának, még mielőtt átlépné a küszöböt. − Holnap reggel indulok. Remélem, tudod hanyagolni majd Ignatzot és a lovaskocsit.
Nem szól semmit. Egy pillanatig azon gondolkodom, hogy nem hallotta. De valójában tudom, hogy csak nem akar marasztalni. Minden bizonnyal számára is terhes az örökké duzzogó jelenlétem.

A csengő másodszorra is félrevert, ahogy kilépett az ajtón, az immár egészen feszülő tarsolyával. Az oldaláról lógó bőrtáskának persze nem ez volt a neve, de az összes hegyiember, és rajtuk keresztül a vadászok nagy része is ilyet hordott; és legyen szó a klánok hagyományos viseletéről, vagy az azóta síkvidéki divatról, kellett valami közösen használható kifejezés.
Ahogy a közepesen-hamis trilla kezdett elhalványodni csengő füleiből, egy másik zajforrás vette át a helyét; sorozatos dobpergés, már ha lehetett ezt annak gúnyolni. Egy dobnak öblösnek, mélynek kell lennie, ami visszaidézheti évszázadok eseményeit, tragédiáit és ünnepeit, úgy kell pörögnie, ami megidézheti a holdat a legsötétebb éjszakákon... ez csak izgága volt, fontoskodó és pattogós mint a tűzropogás.
- Hír tétetik! Hír tétetik! - üvöltötte a hangszerész, gyakorlatilag túl magát, amíg el nem ért a közeli útkereszteződéshez. Ott tovább fontoskodott, egy helyben masírozva, továbbra is üvöltözve, de ezzel együtt a legkifejezőbb, legtöbb unalommal eltelt grimasszal amit ember csak magára ölthet. Szerencsére egy idő után megunta a dolgot, és belekezdett a rikkancs kevésbé rikoltozós feladatába.
- Közhírré tétetik! Az Egyház egyik nagyon fontos és tekintélyes tagja keres magának kísérőt a Vadvidékre! A kísérőnek jártasnak kell lennie a vidék utain, boldogulnia kell a vadonban, képesnek kell lennie vadat elejteni, és megvédenie a tekintélyest bármiféle veszélytől, amivel szembe találkozhat! - üvöltötte rekedt hangon; hallható volt hogy nem ez volt az első alkalom, hogy kihirdette a hirdetményét. - A jutalom egy hivatalos vadászati engedély, királyi vadászként való joga! Legfőképp tapasztalt vadászokat, a hadsereg leszerelt felderítőit keressük, de akárkit elfogadunk, akikre illik a leírás!
Eide végighallgatta az egészet, szinte a takácsszövetkezet ajtajából. Ahogy senki se tervezett oda befáradni, ugyanannyira volt a nép érdektelen a kikiáltással - feltehetőleg a város lakosságának elenyésző része élt meg vadászatból - milyen meglepő.
Előlépett, és odament a doboshoz, aki közben levetődött az első gazdátlanul hagyott hordó tetejére amit talált, hogy kifújja magát. Útközben lekerült a vadásznő oldaláról a kulacsa, és köszönés helyett azt nyújtotta oda.
- Tessék? - válaszolt a nyújtott italra kissé zavarodottan, és kaparós hangon a dobos, amire Eide csak megrázta az italt, és mellé melegen elmosolyodott. Már amennyire arra képes volt, már ennyi szocializáció is több volt neki mint a kellemes.
- Áh... köszönöm. - mondta, majd nem várva semmire kezdett nagyokat kortyolni a kulacsból. Olyan hétköznapi víz volt benne amennyire az lehetséges, tiszta forrásvíz valami olcsó borral keverve; az élőholtaktól és mástól szenvedő vidék - és a több napja kulacsban ült - víznek mindig jót tett egy kis bor, ha másnak nem, a tisztaságának mindenképp.
- A hirdetmény felől érdeklődnék.
- Sokat nincs mit felőle. - mondta, hallhatóan boldogan. Az ital volt-e az oka, vagy a tény, hogy megszabadult ettől a hirdetménytől, nem tudni. - Amit tőlem tudni lehet már hallgatta, hölgyem. További információkért látogassa meg a legközelebbi   hadászati kirendeltséget... ha minden igaz, ide a déli őrház van a legközelebb - hogy ne csak a hivatalosat daráljam. - mondta megkönnyebbült hangon, és letörölte a menekülő cseppeket a szája széléről.
- Köszönöm megint, és sok sikert a megbízáshoz. - mondta, visszanyújtva a kulacsot, majd elbúcsúztak egymástól. Nem volt szükség több, felesleges szóra, és Eide ezt a legkisebb mértékben sem bánta.

Az őrségnél minden simán lett, szinte olajozottan. A tény, hogy az oldalán lógó íjjal, és a hátán átvetett karddal érkezett több mint valószínű hogy sokat nyomott a latba a megítélésén. Minek után a kevésbé érdekes részleteken tovalendültek, mint a fizetés hideg váltóban nyomott súlya, a királyi vadászként kapható előnyök amiért érdemes vásárra vinni a bőrét, az elhalálozás esélye és ennek esetén megtagadott jóváírási összeg családtagoknak vagy más jóbarátnak. Semmi meglepő - a Mellon-díj úgyse volt jellemző juttatás, és nem is mintha számított volna. Nem volt senkije aki felvehette volna.
- ... rendben. Azt azért elárulná, hogy miért is vállalta el a munkát? - kérdezte a kissé unott őr a papír fölött. Nem annak a fajtának tűnt aki túl gyakran fegyvert fogva szolgálná a hazáját, de hát, még az őrséghez is kellenek papírtologatóak. Ami leginkább azt jelenti hogy felismeri a betűket, és talán le is tudja őket írni valamelyest.
- Tisztán személyes érdekeltségből.
- Szóval nem, ez is rendben van... - susmorgott az orra alatt, majd lerakta a tollát. - Hamarosan meg kell érkeznie a tiszteletreméltó... hm, fura. Nem tudom-, mármint, nincs ide írva a neve. Na, majd kiderül ha ideér. Ha gondolja addig nyugodtan pihenjen le az egyik szabad priccsen - már ha nem zavarja hogy a katonákkal kell osztozkodnia egy ágyon. Ha vár egy kicsit akkor elintézhetem, hogy-
- Megteszi. - válaszolta röviden, majd elindult hogy lefeküdjön az első üresen talált ágyra. Az se baj ha nem az a kirendelt, vagy ha valaki hamarosan igényt tart rá. Ő oda dől le.
Később megesküdött volna, hogy csak a szemét csukta le és pihent egy keveset, és így szinte azonnal ott termet a tisztes valaki, de igazából, csak elaludt. Az ébredés oka egy beszélgetésnek tűnő hangzavar - amire hiába fülel, nem igazán tud kivenni belőle semmi érthetőt. Még csak annyira se tiszta hogy megtippelhesse, hogy milyen nyelven beszélnek.
Idegesen felült az ágyán, hogy nem hagyják rendesen pihenni.

Egyáltalán nem tűnik annyira jó ötletnek a hajnali indulás, amikor Anika halk kopogását követően kitakarózom. Pedig a cselédlány már jó előre begyújtott, sejtem, hogy így napfelkelte előtt mennyire lehet hűvös odakinn, a szobában viszont egész kellemes a levegő.
Anika egy bögre forró tejet és némi kalácsot hoz be nekem egy tálcán. Egy keveset eszem,  a forró tejet megiszom mind: jól esik a melege. A cselédlány közben előkészíti a ruháim. Ilyenkor kimondottan örülök a női ruháknak, amelyeket a felsőbb körökbe tartozók hordhatnak: nehéz, és néha igencsak kényelmetlen anyagok, de legalább jó melegek, és rengeteg réteget jelentenek. Nyáron persze kényelmetlen, és távol áll attól a lenge, kényelmes ruházattól, amit régen a bordélyban viselhettem. De ilyenkor télen igazi áldás a vastag, hosszú bugyogó. Hermelinbundát terítek a vállamra, a hosszú kabátot a mellkasom előtt összehúzva lépek ki végül az udvarba. A zúzmara ropog a talpaim alatt, ahogy belegázolok a vékony ködbe, ami ilyenkor még a városra telepszik. Liane szerint ez nem is köd, hanem a felmelegedő levegőben így párolog el a hideg.

Az udvaron látom az előkészített lovaskocsit, tőle pár lépésre a kocsisunk Ignatz egy idegen férfival beszélget. Megtorpanok egy rövid időre, míg hunyorogva próbálom kitalálni, ki lehet az ismeretlen alak, de nem jövök. A ruházatából távolról is meg tudom állapítani, hogy katona. Nem bízom benne. Bőven elég háborút láttam ahhoz, hogy tisztában legyek vele, mire képesek a katonák…
Halkan sétálok közelebb, megpróbálva úgy kerülni őket, hogy ne vegyenek észre: hallgatózni akarok, hogy megtudjam, mit keres itt a katona.
− Én nem ajánlom, hogy Stratheim felé vegyük az irányt, borzalmas az út arrafelé, tovább tartana. − hallom Ignatz dördülő hangját. A kezében pipát tart, néha sűrű füstöt lehel ki.  
− A vidék mostanság nagyon elvadult, Stratheim felé viszont királyi út vezet... − feleli a katona, az ő szájából kiáramló pára ugyanolyan sűrű, fehér felhőt képez az arca előtt, mintha ő is pipázna.
− Királyi, de borzalmas. Ha kitörik a kerék, mit mondok a kisasszonynak? − érdeklődik Ignatz morogva, a pipájából kiveri a hamut, újra tölti.
− Nem kell majd semmit mondania, Ignatz, valószínűleg észreveszem, ha kitörik a kerék − lépek oda végül melléjük, a hangom kissé reszelős még, ma keveset beszéltem, és a hideg miatt morcosabb vagyok az átlagosnál. Szemérmetlenül nézek végig a katonán, rájövök, hogy nem teljesen idegen, láttam már a városban, valószínűleg idevalósi. Fiatal, csinos arcú legény, ha saccolnom kéne, nem mondanám többet húsz nyárnál, amennyit láthatott.
− Jó reggelt! − köszönök oda nekik. − Bocsássanak meg, nem hallgatózni akartam − mosolyodom el szelíden. − Csak tanácsod adni jött vagy esetleg katonai kíséretünk is lesz? − pillantok fel érdeklődve a katona arcára, majd Ignatz felé villan a szemem. Mikor visszanézek a katona arcára, látom rajta a csodálattal teli rémületet. Mintha a karja is moccanna, hogy csak ijedtében a szívéhez akarja-e kapni a kezét vagy kardot rántana inkább, nem tudom eldönteni. Kedvem támad elmosolyodni. Ignatz jobban viseli a mogorva hangulatom.
− Jó reggelt, Kisasszony − biccent felém Ignatz, majd mint akinek csak most jut eszébe, hogy ott van, kiveszi a szája szélén lógó pipát.
− Hasonlóan szép reggelt, hölgyem. − a fiú zavartan meghajol, sután mozog, nincs a meghajlásban semmi természetes. Minden bizonnyal nem szokva ilyesfajta gesztushoz. Ezúttal nem folytom vissza a mosolygást, aprót biccentek is felé.
Ignatz kiegyenesíti a gerincét, egyenes a szemembe néz, majd a beszélgetőpartnere felé mutat:
− Az úriember egy személyes barátom, a település őrségében dolgozik. Bátorkodtam felkérni tegnap, hogy esetleg kísérjen minket, eléggé veszélyes tud lenni mostanság a vidék.
Szórakoztatónak tartom a katona viselkedését, a szemem sarkából figyelem, ahogy nem egyenesedik ki teljesen az előbbi mozdulatból, továbbra is következetesen a ruha alól kilátszó csizmám orrát bámulja.
Végighallgatom Ignatz mondanivalóját, majd bólintok.
− Jól van, Ignatz. Tudhattam volna, hogy mindenre gondol − nevetek engedékenyen, majd kedvesen nézek a fiúra. Nem célom terrorban tartani, pedig nem örvendek annak, hogy itt van. Ignatz előtt persze sose fedtem fel a titkomat, fogalma sincs arról, hogy nekem nem igazán van szükségem védelemre. Ami igazi veszélyt jelent rám, az ellen nem véd meg egyetlen ijedős fiúcska.
− Ne vegyék utasításnak, hiszen én nem értek hozzá, de szívesebben mennék a gyorsabb úton. Persze, ha nagyon veszélyes, akkor maradjunk a biztonságban... − sóhajtok beleegyezőn, de azért érezhető, hogy hacsak nem gondolják, hogy mélységibe futunk ott, ragaszkodnék a gyorsabb úton.

A férfi kissé valóban felenged, kihúzza magát, ám látszik, hogy továbbra is zavarban van.
− A nevem Joost van Hoecke, hölgyem − mutatkozik be végre a suhanc. Jó, hogy eszébe jut, kellemetlenül érezte volna magát, ha erre is nekem kell figyelmeztetnem. Kicsit ki is húzza magát, a testtartásával mintha magabiztosságot kívánna üzenni, de a hangja, és a szeme rebbenése elárulja. Nem teszek arra utaló jelet, hogy tudom, hogy igazából nagyon is zavarban van. − Én magam továbbra is a Stratheimi utat ajánlanám, lehet, hogy kissé hosszabb, de biztonságosabb. Az éjjel kilovagoltam a környéken lévő őrposzthoz. A jelentések szerint nem nagyon mocorognak már a banditák, míg délebbre azért elég sok fosztogatás történik − folytatja mondanivalóját. Türelmesen megvárom, míg befejezi, bár nem különösebben érdekel.
A kocsis a fejét rázza. Nem nehéz megállapítani, hogy pont erről vitáztak, mikor az udvarra érkezésemmel megzavartam őket.
− Halsburggal sokkal jobban járunk... A település talán nem jóhírű, de jobb az út, s rövidebb is. Te meg azért vagy itt, hogy biztosítsd, hogy ne legyen baj − jelenti ki Ignatz. Szívesen tennék valami rosszmájú megjegyzést azt illetően, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy mitől tudna megvédeni ez az ember, akinek egy csinos nőtől is inába száll a bátorsága.  
− A rövidebb úton megyünk − zárom le végül a vitájukat határozott, de halk hangon. − Ha tart a banditáktól, Herr van Hoecke, nem sértődöm meg, ha nem tart velünk − elmosolyodom, hogy tompítsam a hangom élét.. Nem hiszem, hogy nálam sokkal ijesztőbb szörnyetegekbe botolhatunk az úton.
− Indulhatunk végre? Nézzék el a türelmetlenségem, de szeretnék mihamarabb az ügy végére járni. És hideg is van... − teszem hozzá. Még végigsandítok mindkét férfi arcán, mindkettő vonásai pont azt tükrözik, amit vártam: Ignatz elégedett, a katonán látszik, hogy egyáltalán nem boldog, valószínűleg meg is sértődött, mert feltételezni mertem, hogy esetleg fél. Mint a gyermek, akit leszidtak, a bajsza alatt morogva válaszol:
− Igenis, hölgyem, a rövidebb út akkor.
Látom rajta, hogy szíve szerint valami mást mondana, de nem vagyok különösebben kíváncsi rá, megmondtam, ha nem akar, ne jöjjön. Ignatz szó nélkül, de a nyertesek vigyorával mászik fel a bakra. Joost van Hoecke pedig szemlesütve kitárja nekem a kocsiajtót. A legnagyobb meglepetésemre pedig utánam ő is beül a kocsiba. Nem adom jelét a nemtetszésemnek, pedig zavar a jelenléte, de nem kívánom felesleges konfliktussal rosszízűvé tenni az utunkat. Egyébként valamennyire szórakoztat a kézzel fogható zavara: következetesen bámul kifelé az ablakon, olyan arcot vág, mint a bolond jósok, akik minden vasárnap megjósolják az új világvégét a vásárban. Joost van Hoecke teljesen biztos abban, hogy minket bizony alaposan ki fognak rabolni.
− Kér egy takarót? − ajánlom fel előzékenyen, miután széthajtogatom az egyik ülésre készített pokrócot, és az ölembe terítem. Lágyan mosolygok közben, hát persze, hogy Ignatz mindenre gondolt. − Rémesen hideg van. Nem gondoltam volna, hogy egyszer visszasírom a Harag napját − minden jókedv nélkül nevetek.
Mielőtt még válaszolna a katona, hallom, ahogy csattan az ostor, Ignatz hangosan rászól a lovakra, a kerék nyikorogva adja meg magát: gurulni kezdünk. Joost kérdésemre adott válasza már a patadobogás és a kocsi mindenféle alkatrészének zörejébe simul bele:
− Köszönöm, pont kellemes az idő idebent.
Nem teszek semmilyen megjegyzést, pedig jól látom az arcán, hogy nagyon piros. Persze lehet, hogy nem a hideg csípte meg, hanem belülről lángol a dactól és haragtól.
− Borzalmas volt... Én pont a Fővárosban voltam, mikor történt. Sosem fogom elfelejteni a kiáltásokat... Meg a fejetlensége. − miközben visszaemlékszik, látom az arcán és a hangján is hallom, hogy mennyire mély nyomokat hagyott benne az a nap. Mint mindannyiunkban. Néha azt gondolom, jobb lett volna belehalni. Aztán végül halványan elmosolyodik:  − De nem fáztam, az is biztos.
− Ami utána jött, még szörnyűbb volt, ha engem kérdez − sóhajtok. − Ne aggódjon, Herr van Hoecke − mosolyodom el. − Bármi is vár ránk az úton, annál nem lesz rosszabb, mint amin már túl vagyunk.
− Mennyire is igaza van, hölgyem.
Rám néz, és most először semmi mást nem látok a tekintetében, csak tiszta szimpátiát. A tekintete visszacsúszik a mellettünk elsuhanó tájra, megint az ablakon bámul ki. Nem tudom nem észrevenni, ahogy néha azért időnként felém sandít.
Én is a tájat figyelem. Sok hely még nem heverte ki az angyal pusztítását: egy felégetett falu mellett haladunk el, valószínűleg nem maradt senki életben, aki felépítette volna. Elvadult kutyák csaholnak ránk az út széléről, csoda, hogy még nem haltak éhen, a leégetett erdőben nem sok élelmet találhatnak, a gazdáik valószínűleg egyszerűen csak meghaltak, másrészt már megették volna ezeket az állatokat is.
Először mi is Alexander vadászkutyáit áldoztuk fel, aztán utána a lovakat egyesével.
Joost dideregve öleli át magát egy idő után, tenyereivel a felkarját dörzsöli. Ezúttal nem utasítja vissza a gyapjútakarót.

A nyirkos mólón, deres hajnalban mi már a Vidránál voltunk Hanssal. Vártunkban, hogy más is megérkezzen, hiszen biztos voltam benne, hogy nem csak kettőnket küldenének a… feladatra, nézelődtünk, egyrészt, hogy valamivel lekössük a figyelmünket, másrészt, hátha meglátjuk az útitársainkat, vagy útitársunkat. Egy ideig csak a hajón ügyködő legénység volt látható olykor-olykor, meg egyéb kikötői alakok, de azok is ennek a negyednek más, távolabbi pontjain. Aztán egy ritka jelenséget pillantottam meg felénk közeledni, és ezzel egy időben ösztönösen egyenesebben álltam, nem mintha amúgy görnyedt lenne a tartásom, csupán a hátamat, gerincemet kezdtem nyújtani. Egy termetes, szőke egyházfi haladt arra, ahol éppen voltunk.
- Áldás, békesség! - Szólított meg minket, közben én továbbra is nyújtózkodtam, hátha rosszul látok, és nem magasabb nálam a férfi. - Ha jól sejtem, egyfelé visz az utunk.
- Áldás, békesség! - Viszonozta a köszönést Hans, aki közben a balomra lépet.
- Áldás, békesség. - Csatlakoztam én is a köszönésekhez, és még próbálkoztam magasabbnak látszani, míg válaszoltam bőbeszédűen. - Jó a sejtése. - Aztán abba hagytam, feladtam a nyújtózkodást, nem vagyok és már nem is leszek magasabb nála, kivéve, ha lábujjhegyre állnék, akkor talán, de az már gyerekes lenne.
- Igen, minket is a Vidrához hívtak. - Vette át a szót drága egyházi barátom, aki talán kicsit túl tolta a szoc… van erre szó, tudom, lényegtelen, szóval a barátkozást, legalábbis én nem beszéltem volna tovább, de az én vagyok, Hans meg Hans. - Én Johannes Seeman vagyok, a szószátyár barátom és társam, Jorg vom Dornbush, szolgálatára. - A bemutatásnál én csak biccentettem, hogy igen, én vagyok Jorg, és örülök a találkozásnak, bár az arcom az örömömről nem árulkodott, de nem is árulkodhatott volna, mivel kissé bántott, vagy talán csak furcsa volt, hogy alacsonyabb vagyok valakinél. - Mert, ha jól sejtem egy feladat miatt vagyunk itt mond hárman, és ön lesz az elöljárónk? - Én értettem, miért gondolta ezt Hans, ebben a férfiban volt valami kisugárzás, látszott rajta, hogy nem most lépett az egyház szolgálatába, és tapasztalt, azt hiszem, ezért is bocsátottam meg neki, hogy ilyen nagyra nőtt.
- Oswald von Bertold, - viszonozta a bemutatkozást, - örvendek. Kétlem, hogy az elöljárójuk volnék, legalábbis eddig nem kaptam még ilyen információt. - Talán még mondott volna valamit, vagy lett volna kérdése, talán egyik se és a csend dere áztatott volna minket, de ezt már sose tudjuk meg, mivel valami, vagyis valaki mondhatni villámcsapásként bevágódott közénk, vagyis bedörrent, mire és reflexszerűen odakaptam a fejemet és kezeim már a fegyvereimért nyúltak, de félúton megállítottam, hiszen a hajó egyik tagja, talán a kapitány köszönt ránk.
- Jó reggelt, déli barátaim! Jöjjenek, megbeszéljük a részleteket! - Invitált minket a hajóra a kapitány, mert meg is mondták, hogy ő fog részletekkel szolgálni, s mindezt széles, agyarvillantó vigyorral az arcán. - Vigyázzanak, a fedélzet csúszik.
- Csak ön után! - Intettem a kezemmel, hogy átadom a lehetőséget von Bertoldnak a hajóralépés lehetőségében az elsőbbséget. - Meg csak te utánad. - Fordultam Hans felé, én utoljára akartam fedélzetre lépni, hiszen íjász vagyok, én vagyok a hátvéd, a közelharcosok menjenek csak előre, én fedezem őket! No, meg közben legalább kicsit gondolkodhattam is, méghozzá azon, hogy egy vámpír lesz a kapitányunk, akkor ő az út nagy részét a fedélzetközben fogja tölteni?
Gondolataimba merülve majdnem észre se vettem, hogy már a fedélzeten vagyok, valahogy sikerült nem meg csúsznom, pedig Hans láthatóan kissé óvatosabban lépkedett, úgy tűnt, szerencsém lehetett, hogy nem csúsztam meg. S amint én is fent voltam a minket felinvitáló férfi is rendesen kihúzta magát, s mintha magasabbnak tűnt volna Hansnál, aztán a hajón végigmutatva széttárta a karjait.
- Legyenek üdvözölve szerény kis hajómon, déli ficsú… férfiak! - Ezt a majdnem ficsúrozást meg jegyeztem magamnak, legalábbis a következő néhány szívdobbanásig. - Az én nevem Kapitány, - jobb szemöldökömet felhúztam, ez most szórakozik? Léteznek szakmai vezetéknevek, de egy keresztnév mindig dukál hozzá. - Ez pedig itt az inasok gyöngye… - a kapitány lenézett a kislányra, akit én csak most vettem észre, s már másik szemöldököm is magasabban volt, egyre furcsább ez az alak, de míg elvisz minket oda, ahova kell, addig legyen. Hans valószínűleg jóval hamarabb észrevette, s azóta is barátságos mosoly ült az arcán. - Hogy is hívnak, kölyök? - Tette fel a kapitány a kérdést, s az árbochoz hátrált, hogy annak hátat döntve, karba tett kezekkel kiszúrja szemével belőlünk is a neveinket, csak mindezt szóval nem közölte velünk.
- Maria Kruch vagyok, Kapitány. - Felelt elsőnek a lány, hiszen maga a kérdés rögvest neki volt szegezve, aki egyébként eléggé szegényes színben volt, s aztán még magyarázott valamit, de nem igazán figyeltem, inkább Kapitányt és von Bertoldot fürkésztem, bár amíg beszélt Mariára is rá-rá néztem. Valószínűleg, ha kérdeztem volna, Hans el tudta volna mondani, miről csicsergett a lány, bár az ő tekintete is a többiek között járt.
- Az, Maria Kunst, vagy mi, hallhatták. Olyan gyorsan tanul, hogy egy nap alatt a legjobb inas lett. - A férfi hangosan felkacagott, aztán folytatta. - Tényleg egy főnyeremény.
Összefont karral az egyházfi is megtette a maga rendes bemutatkozását: - Oswald von Bertold, a Protestáns Egyház templomos lovagja. - És még biccentett is hozzá, s aztán Hanssal egymásra néztünk, és sunyi félmosollyal jeleztük egymásnak, hogy elfér itt egy kis tréfa, hogy a kapitánynak nem muszáj tudnia a nevünket, ha már ő se árulta el az övét. Von Bertoldnak már bemutatkoztunk, így akinek tényleg fontos lenne tudnia a nevünket ő már tudja, a többiek mellékesek.
- Íjász vagyok. - És még csak nem is hazudtam, hiszen az vagyok.
- Én meg Lelkész, örvendek, Kapitány. - Hans se hazudott, csupán a fel nem tett kérdésre válaszoltunk mind a ketten úgy, ahogy a kapitány is tette előttünk.
Bemutatkozásaink alatt vigyorából újra kicsúsztak agyarai, s nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetésből vagy nemtörődömségből villogtatja azokat. - Oswald, Lelkész, Íjász. Megjegyeztem. - Ismételte meg neveinket, s közelebb hívott magához mindünket. - Gyertek közelebb csöppet. Nem harapok.
Közelebb léptünk mi is hozzá, hiszen hallani akarjuk, hogy mik a részletek, bár a piaszagra halvány fintor futott át az arcunkon, erre nem igazán számítottunk.
- Mennyit tudnak arról, hogy mi is lesz a dolgunk? - Semmit? Ezt válaszolhattam volna rögvest, de úgy döntöttem, hogy beszédesebben fogok válaszolni a kérdésére, mert… csak, viszont így von Bertold megelőzött, de nem lepett meg, hogy többet tudott, mint mi.
- Én csupán annyit, hogy bálnaolajjal kapcsolatos. A felettesem azt mondta, a fedélzeten kapunk majd bővebb tájékoztatást.
- Mi meg annyit, hogy ez egy feladat, amit el kell végezni.
- És, hogy a részleteket öntől kapjuk, Kapitány. - Egészített ki még így is lelkem őre, hogy egyértelmű legyen, hogy mi is azt kaptuk, hogy itt fogunk részleteket kapni a feladatról.
- Monika, gyere vissza, annyit nézelődhetsz majd, hogy magad is megunod, de ez most fontos. - Kapitány elégedetten nézett ránk, én meg elgondolkoztam, hogy szóljak-e neki, hogy eltévesztette a lány nevét? Áh, úgy döntöttem, majd az inasa szól, ha zavarja. Így egy félvállas vállrándítással elintéztem. Hans meg már nyitotta volna a száját, de ő is hasonlóan vélekedhetett, mert ásításnak álcázta a majdnem megszólalását. - Látják? Micsoda kíváncsi, éles elméjű teremtés. - Aztán halkabbra fogta a hangját, így jobban oda kellett figyelnem rá. - A bálnaolaj ára lassan a Jóisten talpát súrolja, engem pedig arra béreltek fel, hogy elvigyelek titeket Südhörnbe. - Ezt követően széttárja a karjait, hogy szavaival szomorítson el minket, ha már agyaraival nem sikerült neki. - Fogalmam sincs, hogy mi okozhatja a bajt, és sajnos a halászok se beszélnek, mert olyan makacsok, akárcsak egy rohadt öszvér. - Ezt követően intett, hogy még közelebb hajoljunk. A szaga így már veszettül erős volt, ahogy a találgatási is ezt követően, de az azt követő hirtelen hangváltása…
- Az istenit… - Sziszegtem a hirtelen ordító röhögésére, mire a fülét dörzsölő Hans vállba vert… Én meg már hallottam is a fejemben az intését, hogy hiába ne vedd szádra az Úr nevét...
- Ezen a bárkán fogunk leutazni a Südardenen, át a partvidéken, s be az öbölbe. Nem lesz kényelmes, de gyors igen. Apropó, rázós lesz, úgy fognak okádni, mint a lakodalmas kutya. - Biztatott minket a kapitány.
- De a kutyának hogy lehet lakodalma, öreg? - Kérdezte M a Kapitányt.
Valamit köszöngetett, meg udvariaskodott a templomos társunk, lovagi létét le se tagadhatta volna, nem mintha akarta volna, kissé csodáltam is már, hogy nem páncélban, vagy páncéllal meg vagy két apróbbal érkezett.
- Szóval olaj probléma, van még más is, amit meg kell osztania velünk? - Szegeztem a kapitánynak a kérdést, hátha valamiről megfeledkezett még.
- Szívesen, bár, én csak azért segítek, mert jól megfizetnek, aligha érdekel az olaj probléma. A váltó annál jobban. - Felelt von Bertoldnak Kapitány egy vállrándítás közepette, aztán meg nekem. - Tudtommal más nincs, arra figyeljenek, hogy az egyik matrózom olyan tetves, hogy még a tetveinek is tetvei vannak. A másik három kopasz, tőlük nem kell félni... Engem meg valamiért nem szeret a tetű. - Önkéntelenül megvakartam a fejem, mikor a tetűket említette, s megvakarta a sajátját igen bátorítóan…
- Értjük, Kapitány – Így Hans az óvintésre, míg én csak bólintottam rá.
Aztán a másik karjával barackot nyomott M fejére. - Némelyik északinak is van lakodalma, Magda, hát a többi kutyának miért ne lehetne?
- Mert az északiak még annyit sem érdemelnek, mint egy kutya, Kapitány! - Felelte erre igazán szimpatikusan a kis M, mire még Hans is szélesebben mosolygott. A kapitánytól meg élénk, combcsapkodós nevetést láthattunk.
- Lehet inas helyett az első tiszt pozíciója való neked, vigyázz, Borsó, vagy átveszi a helyed! - S erre valahonnan kelletlen nevetés szűrődött hozzánk, valószínűleg az volt, akit Borsónak nevezett.
Mintegy érezve a tekintetét, von Bertoldra néztem, míg Hans továbbra is a lányt és a kapitányt fürkészte. - Mik a meglátásai von Bertold?
Közben Hans, a jótétlelkem..: - Tudjuk valahogy segíteni a mihamarabbi indulást, Kapitány?
- Önre nem lesz szükség, viszont... - Válaszolta Hansomnak fejrázással egybekötve Kapitány, aztán meg füttyentett egyet. - Kurtz, Bodri, Bald, készüljetek. - Szólt a matrózainak, aztán rám és von Bertoldra nézett. - Íjász, Oswár... Jöjjenek velem. - Azzal megindult a kormánykerék irányába, közben természetesen én Oswár arcát figyeltem, hiszen választ vártam volna tőle, így a tekintetünk össze is akadt, viszont Oswár annyit látott belőlem ekkor, hogy kitörő röhögésemet visszafojtva grimaszoltam. Megtetszett ez a becenév, amit Kapi aggatott a komoly templomos lovagra, s elhatároztam, hogy egyelőre megfelelő is lesz számára. Aztán természetesen követtem a kapitányt, míg Hans, lelkem drága őre meg engemet követett, mert bár nem lett hívva, de jövetele tiltva se lett, talán meg akart óvni bárminemű botlástól? Pedig nem volt mit félnie, Oswár jelenlétében nem fogok rosszat szólni...
Furcsállottam, hogy a matrózok vitorlát bontottak, hiszen idebent a kikötőben nem fújt annyi szél, hogy megmozdítsa a hajót, így szerintem eveznünk kellett volna, míg kiérünk a falak közül, nem értettem, hogy mit akart ezzel a Vidra teljes legénysége. A válaszra nem is kellett sokat várnunk, mert Kapitány a kormánykerékhez lépett, s egy nagy, teli zsákot vett elő, majd odanyomta Oswár kezébe, s ellátott minket instrukciókkal: - Fogják meg Íjásszal ketten, s úgy kapaszkodjanak bele, mintha csak az életük múlna rajta. Fordítsák úgy felfelé egy kissé, s kikötöm a száját. - Mutatott a vitorlák felé. - Ha elrepül, a vízbe folyton önöket. - Sejtéseim és rossz előérzeteim alakultak ki, miközben megfogtam én is a súlya nincs zsákot és irányra tartottuk. Ez nem volt semmi konkrét, csupán a gerincemen végigfutó bizsergés, ami még inkább arra ösztökélt, hogy jó erősen fogjam a zsákot.
Kisvártatva a kapitány kioldotta a zsák száját, s hirtelen valami eszméletlen erejű szél szökött ki belőle, s majdnem fellökött minket, pedig Isten se engem, de Oswárt főleg nem sajnálta a termetességtől. Hans látván a megingásunkat, azonnal a vállam után kapott, s ennek köszönhetően, ha a lovaggal nem álltunk volna ennyire stabilan, ő is borult volna velünk. S míg mi a talpon maradással és a szélzsák kézben tartásával bajlódtunk a hajó nagyot nyikordulva mozdult meg, a vámpír pedig fordított a kormánykeréken párat. - Szelesebb az a zsák, mint én. - Nevetett fel, s valamiért nekem nem volt kedvem vele nevetni. - De nem túl sok erő van benne.
Ahogy mondta a szél el is fogyott, de pont elég volt ahhoz, hogy átvigye a hajót velünk rajta a hatalmas, széles bejárón, vagyis a vízi kapun. Amennyire láttam, valahogy szép volt, ahogy széltében még kényelmesen elfért a bárka, a kapuban, s a szépséget növelte, hogy a magasságban szinte a kapu tetején lévő rácsokat súrolta, viszont nem volt bennem semmi kétség, hogy kijut, hiszen valahogy be is bejutott, és ezzel ténylegesen is meg kezdődött az utunk Südhörnbe, s míg Kapitány, mint hadba induló a feleségének integetett az ébredező külvárosiaknak, én kiropogtattam a zsák markolásába belegémberedett ujjaimat.