Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Szer. Nov. 20, 2019 8:50 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Olaj és Víz

[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Domini10
Jorg: Jorg, szállásodra egy fiatal, nyeszlett férfit küldenek. A gyermek talán 15 éves lehet, képe pattanásos, s éppen csak, hogy kiserkent a bajsza. A város színeit viseli, s meg is mutatja neked a jelvényét, ami egyértelműen jelzi, hogy valóban a katonaság tagja lehet, így nem sok okod van arra, hogy kételkedj benne, bármennyire is nevetséges. Nem időzik különösebben sokat, annyit mondd neked, hogy feladatot kaptál, s meg kell jelenned két nap múlva napkeltekor a Dokk-negyedben. Egy Vidra nevű hajót kell keresned, azzal fogtok felutazni a Südardenen a tengervidékre. Élelmet, vizet nem kell vinned, de minden másról gondoskodnod kell. Ahogy jön, megy is. Reagod addig tartson, míg megérkezel a kikötőbe, s megleled a hajót. A hajó egy kisebb, kétárbocos halászhajó. A fiatal férfit nyugodtan mozgasd, ha szeretnéd, de nem elvárás. 

Oswald: Egy szép őszi napot töltesz éppen otthonodban, amikor kopogtatnak az ajtón. Witten az, aki rövidesen a lényegre is tér, be se lépve az ajtón. Közli veled, hogy holnapra Hellenburg csöpp Dokk-negyedében kell lenned, ahol majd néhány katonával, s pár tengerésszel fogtok utazni tovább egy déli városkába. Ha kérdezősködsz, esetleg megtudhatod, hogy bálnaolajjal kapcsolatos ügyről van szó, de ennél többet nem mond el, állítása szerint majd a hajó kapitánya jobban felvilágosít titeket. Mielőtt távozna, még megfordul, majd megvakarja az állat, s jelzi neked, hogy ne vigyél magaddal nehéz páncélt, vagy ha viszel is, nagyon vigyázz, mert egy barátja így lelte vesztét. Te is megtudod, hogy Vidra a neve a hajónak. Reagod szintén addig tartson, míg hajnalban el nem látogatsz a hajóhoz, ami egy sima, mezei kétárbocos halászhajó. Mozgathatod Wittent, mivel gyakran szoktad. 

Robin: Robin, te éppen a Katedrálisban tartózkodsz, amikor egy fiatal, habitust viselő leány járul eléd, szót sem szólva. Meghajol kissé, majd egy érseki pecsétet viselő levelet ad át neked. Ismét meghajtja a fejét, majd távozik is. Úgy vélheted, hogy esetleg egy néma rend tagja lehet. Ha feltöröd a pecsétet, Pius érsek levelét olvashatod. A rendfőnök üzenete szűkszavú, a szöveg viszont igen pedáns, jó ránézni. Arra kér téged, hogy utazz a Fővárosba, s ott látogass majd el a déli negyed őrházában, mert ott fog várni rád a kísérőd. A partvidékre fogtok utazni, mert félő, hogy valami olyasmi történik ott, ami egy inkvizítor munkáját igényelheti. Jó szerencsét kíván neked, majd utadra indít azonnali hatállyal. Az utazásról nem kell részletesen írnod, addig menjen a reag, amíg el nem érsz a városba, s az épület előtt nem állsz.  

Eide: Te éppen egy adag bőrt raksz le a vadászboltba, amikor is kilépve egy dobost hallasz, aki éppen a környék vadászait szólítja meg. Egy inkvizítort kéne kísérni igen jó fizetségért, s emellett lehetőségért, hogy királyi vadász légy. Utóbbi szöget üthet a fejedben, mert lehet, hogy tudnád kamatoztatni titkos céljaid elérésnek érdekében... Ahogy figyeled a jelenetet, azt is látod, hogy nem nagyon érdeklődik senki se a részletek után, így ha kapsz az alkalmon, a dobos megkönnyebbülve hagyja is abba, s elirányít, hogy látogass el a déli negyed őrségének épületébe. Ott örömmel fogadnak téged, s el is szállásolnak, ha kívánod. Reagod ott érjen véget, hogy az őrség épületén belül ülsz, s hallod, hogy kint valamilyen érthetetlen beszélgetés folyik.

Ibo: Hellenburgban tartózkodsz éppen, piti lopásokat végrehajtva. Gyakori vendég vagy a piacon, így azt is jól hallhatod, hogy mégis mennyire megy fel az ára az olajnak. A kereskedők minduntalan arról beszélnek, hogy mennyire fontos lenne az olaj, mennyire szükségük van erre, s hogy mennyire is jót tenne az üzletnek, ha képesek lennének elegendő olajhoz jutni. Minél többet hallod ezt a beszédet (s nem egy, nem kettő, nem is tucat kereskedőtől) annál jobban érdekelni kezd a lehetőség. Elorozhatnád az olajat talán egyben is? Mit tudnál érte kapni vajon? Szinte megvakít a kapzsiság, s felkeresed a Dokk-negyedet egy éjszaka, hogy átnézd a hajókat, hogy találsz-e nagyobb tételben lopható olajat. Éppen egy kisebb halászhajót kutatsz át, ahogy hirtelen meghallod, hogy visszatértek a hajó birtokosai, te pedig a fedélzet alatt vagy egy kisebb, ládákkal és hordókkal teli részen. Innen csak az ajtón keresztül tudsz kijutni, viszont azt tapasztalod, hogy azt állandóan védik, így kénytelen vagy várakozni, s várakozol is... Egészen hajnalig, amikor is egy lukon kilesve láthatod, hogy gyülekeznek az emberek a hajó előtt... Ám menekülni még mindig nem tudsz.   

// Egyelőre NRT körről van szó, de ha valaki szeretne velem egyeztetni, keressetek fel. Bármi baj, kérdés van, akkor is írjatok nekem nyugodtan. Ha nem tetszik az alaphelyzet, az is csak egy szavatokba kerül, s megvariáljuk Smile Ha bárkinek nem elég az idő, visítsatok, de arra megkérlek titeket, hogy tényleg jelezzétek, ha kérnétek haladékot. Határidő: 11.27. //



A hozzászólást Ciel von Eisenschnittel összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 15, 2020 2:46 am-kor.

2[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Vas. Nov. 24, 2019 12:03 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Egy ideje nem kaptam feladatot. Matheus meg olyan hangulatban volt, hogy inkább nem mertem zaklatni, így csak róttam a katedrális folyosóit, igyekezve végiggondolni, mit tehetnék az lassan rajtam eluralkodó unalom ellen.
Egy nálam valamivel fiatalabb lány állított meg, aki levelet hozott. Nem is nagyon várta meg, hogy köszönetet mondjak, csendesen, ahogy jött, el is ment dolgára.
Én a levéllel visszatértem a lakrészembe, és ott bontottam fel. Piusz érsek küldött személyesen utasítást, hogy Karolusburgon keresztül a partvidékre utazzam, hogy utánanézzek az ott történő eseményeknek.
Az.Érsek.Személyesen.Engem.Kért.A.Feladatra.
Ez a gondolat nagy erővel töltött be elégedettséggel, lelkesedéssel, és örömmel. Érzem belőle, hogy nem hiába dolgozom minden nap a legaprócseprőbb ügyeket is lelkiismeretesen oldva meg, és szinte folyamatosan rágva Matheus fülét, hogy vonjon be az ő feladataiba.
Ezt a feladatot viszont nem ronthatom el!
Ezzel a szemem előtt csomagoltam pár perc alatt azt a kevés holmit amire szükségem lehet, és indultam a fővárosba. Megszokott út volt, nem is történt most sem semmi különleges.
Menet közben a városban több szerencsétlen koldussal is találkoztam, és kicsit elszorult a szívem, hogy nincs időm kicsit komolyabban segíteni nekik… Annyit tehettem, hogy a kevés pénzemből, ami rendelkezésemre állt, odaadtam néhány váltót, és a több napra bőségesen elég élelemkészletből annyit, amennyi még nem veszélyezteti a feladataim ellátását, szétosztottam nekik.
Végül ilyen bolyongás után elérkeztem a déli negyed őrházához, ahol a kísérőmmel találkoznom kell. Újra izgatott lettem, és azt találgattam, ki lehet, akit mellém rendeltek.


_________________

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Kaptok egy meglepetés vendéget Very Happy 

Adrastea: Amióta Etha világra hozta Gerdát, a feladataid igen megszaporodtak, ezen pedig csak fokozott Harag napja, s az azt követő Csillagtalan éjszaka. A restaurációk persze azóta már megtörténtek, s ezeknek hála igen sok gyakorlatot szereztél a szerepben. Ma is éppen kisebb ügyekkel foglalatoskodtál (föld kapcsán vitázó parasztok, csalfa férjek és asszonyok, részeges öregek, stb.), amikor egy öreg férfi járult eléd. Látásból már jól ismerhetted, Johannesként mutatkozik be neked, s kiderül, hogy egy kézműves, aki több, a településen élő hasonló szakmát végző iparos nevében érkezett. Szennyes kalapját szorongatva mesélt neked arról, hogy lassan veszélyben a megélhetésük, mert a vásárba érkező kereskedők a csillagos egekig tolják a bálnaolaj árát, s kénytelenek időnként zsírt használni helyette, aminek sokkal rosszabb a minősége. Ha egy kissé körbenézel egy vásárnap során, azt tapasztalhatod, hogy tényleg elképesztően felment a portéka ára. Felkeresheted Ethát is, aki éppenséggel tisztában van azzal, hogy Észak olajának egy jelentős része a Grenze-öböl partján lévő Nordenhörn nevű városból származik. A vidék ugyan konkrétan a határon van, ám nem túlzottan veszélyes. Pár mérföldre van egy hasonló méretű déli település is, ám nem jellemző, hogy csaták történnének, az itteniek halászok. A reag addig tartson, amíg ezekhez az ismeretekhez hozzájutsz, s kiterveled, hogy miként utazz. Johannest nem feltétlenül kell kijátszanod, ez csak egy kis bemelegítő kör lenne, de ha mégis szeretnéd, te kijátszhatod, vagy szólhatsz nekem, s mozgatom. 

A vendég miatt picit tolunk a határidőn, legyen 11.30.

4[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Hétf. Nov. 25, 2019 1:53 pm

Jorg vom Dornbusch

Jorg vom Dornbusch
Déli Ügynök
Déli Ügynök
Bűn fára mászni? Én biza azt mondom, hogy nem, főleg, hogyha az nem magánbirtokon van, és nincs tiltásunk arra, hogy rámásszunk. Viszont valami égi vagy máshová való úgy gondolhatta, hogy ezen az őszi napon Jorg nem mászhat fára, csakhogy Jorggal, vagyis velem elfelejtették mindezt közölni. Már jó párszor jártam ennek a fának az ágai között, kellemes kilátást nyújt Hellenburg tetőire, no meg hogyha lombozata is van, akkor a nyüzsgő tömegtől is el lehet vonulni, párszor össze is futottam vásott kölykökkel itt, én nem adtam fel őket az alant értük kiáltóknak, ők meg nem talpaltak le, nem mintha jól jöttek volna ki abból, ha magukra haragítanak, de nekem amúgy sem állt érdekemben apjuk, tanítóik, vagy éppen portrékájuk után szaladó inasok kedvére se tenni. Nem voltak rosszak ezek a kölykök, csak kis szabadságot akartak, vagy csak csillapítani a gyomrukat maró éhséget. Szóval az eddigiektől eltérően csupán úgy gondoltam, hogy erőnléti gyakorlatom színesítendő felmászok ide az öreg tölgy ágai közé, és nem is volt baj, míg földet nem értem. A tervem az volt, hogy leugrok, vagyis inkább csak ejtem magam az egyik legalsó ágról, és megyek is vissza a szállásra. Nos… zajosra sikerült az érkezésem. Hangos puffanással rogytam össze.
- Hogy azt az északi, bálványokkal cimboráló jó nénikédet. - Sziszegtem haragvóan miközben a gáncsolásomért felelős követ arrébb rúgtam. - Azt borítsd le a lábáról, te kövek fattya! - Felültem és a bokám fájdalmáért felelős követ vertem szemmel. Aztán fájó részemre fordítottam a figyelmemet. Megnyugvással konstatáltam, hogy még mozog, és már kevésbé fáj, mint az előbb.
- Le vagy tartóztatva. - Ragadtam meg a követ, talán még hasznos lesz szabotőr képessége.
A fába kapaszkodva talpra segítettem magamat, s a tekintetem alatt elzúduló tömegre is csúnyán néztem, mintegy köszönöm a kérdést, jól vagyok, nem kell a segítségetek. Bár az is igaz, nem vághattam éppen barátságos arcot a földre kerülésem után, így egy kicsit fújtatva megbocsátottam nekik. Kővel a kezemben bicegtem vissza a szállásra, ahol legfeljebb már csak egy hetet tudok maradni, mert utolsó pénzemből ennyire tellett. Egy megbízás jól jönne, vagy csak nyakamba kapom az utat… nem, azt régen tehettem volna meg, rémlik, hogy régen nem voltak ennyire iszonytatók az utak éjjel. Vagyis munka kell, ha nem az utcán akarok éjszakázni.

- Késtél, csak nem megmásztál két másik fát is, Jorg? - Köszöntött Hans barátom a közös helyiségben, viszont ahogy meglátta, hogy milyen iszonytató rohanvást közeledek az asztalához, máris aggodalmaskodni kezdett. - Mi történt? Belefutottál valami nyomornegyedibe? Kerítsek valakit, aki ellát?
- Foglárt keríts. - Morogtam a fájdalomtól, és az asztalra csaptam a követ, és értetlenkedésére bővebb magyarázatot adtam neki, vagyis elmondtam, hogy ahogy az öreg tölgyről lejöttem, ez a kő kificamította vagy megrándította a bokámat.
- Sajnos a kőbörtön még építés alatt áll, és az elkövető túl nyeszlett, hogy falba illő volna, így mást kell kitalálnunk a számára. - Közölte drága barátom miután kikuncogta magát a történetemet követően.
- Jorgy, tedd fel a fájó lábadat erre a székre. - Miután letette az ebédnek szánt levest elénk, közelebb tolt hozzám egy széket a fogadós asszony, aki az a tipikus kedves nagymama külsővel rendelkezett. - Az uram, meg a fiam is jó párszor ficamították a bokájukat, eleven mind a kettő. Tedd fel a lábad, és pihentesd egy-két napig. - Ekkor Hans visszafojtottan felnevetett, ami úgy hallatszott, és nézett ki, mintha bele prüszkölt volna a levesébe. - Egészségedre, Hans, kedves, ha megfáztál, lehet, neked is inkább ágyban kellene maradnod.
- Köszönöm, de jól vagyok, csupán annyira ízletes a levese ma is, hogy túl gyorsan akartam enni belőle, hogy majdnem félrenyeltem. - Füllentette szenvtelenül Hans.
- Ez három miatyánkba került, Johannes lelkész! - Szurkálódtam miután a hölgy otthagyott minket. - A kő meg mondjon ötöt, és neki is meg van minden bocsátva?
- A kőnek elég csak egy. - Felelte vidáman.

Ebédünk elfogyasztása után az emeleten lévő szobánkba visszavonultunk. Én az ágyon ültem úgy, hogy lábaim is fent voltak, Hans meg egy széken, amit az ágyam mellé húzott, és éppen arról akartam meggyőzni, hogy az Öreg Kaporszakállúnál szóljon pár jó szót az érdekemben, mert ha emiatt a buta sérülés miatt nem mozdulhatok ki az ágyamból két napig, abba biza bele fogok őrülni. Már ott tartottam, hogy megelégszek, hogyha csak egy nappal sikerül csökkentenie a fogságomat, mikor kopogtattak az ajtón.
Mire Hans felkelt, én már úton is voltam, hogy kinyissam, és megnézzem, ki kopog. Igaz, ez a mutatványom egy élesebb fájdalom villanással járt, és járnom se volt kellemes, de legalább mozoghattam újra. Ahogy nyitottam az ajtót, lefelé néztem kissé, hisz az emberek többsége nálam alacsonyabb, de még így is sikerült magasabbra néznem, mivel egy fiatalember volt, aki bebocsátást kért. Kissé megszeppent, ahogy fölé toronylottam a hirtelen kinyílt ajtóból, de hamar össze szedte magát. Végig mértem, zöldbe és kékbe volt öltözve, de a zöld jobban dominált rajta. Kisvártatva az orrom alá dugta jelvényét, mintegy jelezve, a tényt, hogy a katonaság tagja.
- Jer, beljebb. - Léptem félre. Ő Hans, nyugodtan hallhat mindent, amit én is.
- Rendben. - Mondta határozottságot mímelve. Aztán ahogy becsuktam az ajtót megköszörülte a torkát, és a leghivatalosabb hangján szólal meg újra. - Jorg von Dornbusch![/color]
- Vom. - Javítottam ki közbevágva, mire kissé értetlenség ült ki az arcára. - A nevem Jorg VOM Dornbusch. Folytasd.
- Jorg vom Dornbusch, Hellenburgi Királyi Szövetség haderejének vezetői úgy döntöttek, hogy feladattal bíznak meg téged… - Hansra nézett, aztán újra rám, és ezt a pillanatnyi szünetet követően folytatta, - és társadat, hogy mához második nap, napkeltekor jelenjetek meg a Dokk negyedben, és keressétek meg a Vidra nevet viselő hajót, amivel a tengervidékre fogtok utazni a Südardenen.
- Ott leszünk. - Mondtam azonnal, ahogy befejezte a mondandóját. Egy biccentéssel nyugtázta, tisztelgett, amit viszonoztam, és már itt se volt.
- Ágy nyugalomra ítéllek téged, és a követ. - Mutatott az ágyra, amihez vissza is bicegtem, s amint elhelyezkedtem a fekvőalkalmatosságon még annyit hozzátett, hogy – addig se unatkozzál, járasd az eszedet, itt egy fejtörő: adott egy 12 literes hordó, ebben legyen mondjuk sör, ezt kellene kettő részre elosztani, viszont csak egy 8 literes és egy 5 literes hordó áll rendelkezésedre ehhez, hogyan feleznéd el?
- He? - Ennyire futotta első nekifutásra, mert hirtelen nem is tudtam feldolgozni, hogy mit is kéne kilogikázni, mivel akkora mértékegységben beszélt, ami kicsit meglepett, mert hát 12 liter sör, az nem kevés! - Megismételnéd?
Ő megismételte, mire egy kérdés jutott az eszembe: - Nem lenne egyszerűbb venni egy 6 literes hordót?
- De, az lenne, de nem ez a lényege a feladványnak. - Tudtam én, de azért egy próbát megért. A nap további részét a feladványon töprengve töltöttem, s ezt meg-meg szakítva a fegyverzetem ellenőrzésével, szigorúan az ágyból ki nem mozdulva, meg a kövön merengve, hogy ez a markomban elférő valami, hogyan volt képes mozgásomban korlátozni. Hans biztos észre vette, hogy nem agyaltam annyit, mint tehettem volna, és én is tudtam, hogy már rég meglehetne a válasz, de így végül is nyugton voltam, és pihentettem a lábam.

Az egészet az esti ima zárta, ez volt az egyetlen alkalom, mikor kimászhattam az ágyból. Hans buzgón, szívét lelkét beleadva monda el magában az esti imáját, én meg csak megkérdeztem az öreget, hogy mégis mire volt jó, hogy kificamítottam a bokám? Hans biztos érzett valamit, hogy kap választ, vagy ilyesmi, de én meg tudtam, hogy nem szól hozzám, vagy ha mondana is valamit, az valahogy így hangozna, hogy „Jorg, fiam, az útjaim kifürkészhetetlenek, idővel minden értelmet nyer!” Jah, mit az amnéziám..!
- Tegyük fel, hogy képes vagyok hab nélkül töltögetni a sört, akkor azt tenném, hogy a 8 literes hordót teletölteném, ebből ötöt át töltenék a kisebbik hordóba, így 3 liter sör marad a közepesben. A kis hordó tartalmát a nagy hordóba tölteném, a középsőben lévő maradékot meg a most kiürül kis hordóba, eztán a közepeset újra teletölteném a nagyból, és az újra teli lévő középsőből a kicsit megtölteném, amiben már volt 3 liter, így a középsőben hat maradna, a nagyban egy, ezért a kis hordó tartalmát visszatöltöm a nagyba, így ott is már hat liter ser lenne. Tessék, elfeleztem. - Adtam meg a megfejtést miután az ágyban a jobb lábamat pihentetve nyújtózkodtam, lazítottam valamennyit a testemen.
- Csak nem csaltál, és égi segítséget kértél? - Csipkelődött drága barátom.
- Nem, csak gondoltam, esélyt adok neked megálmodni a holnapi fejtörőt, mert gondolom, holnap csak étkezni és üríteni mászhatnék ki innen, mi?
- Békés álmokat, Jorg. - Zárta rövidre a csipkelődést.
- Neked is, Hans.

Másnap az első sugarak ahogy betűztek a szobába, én úgy gurultam ki reflexszerűen az ágyból, aminek hatására egy új csillagtérképet vehettem szemügyre, mert bár előző estére már egész jól éreztem a bokám, ennek ellenére a reggel még emlékeztetett, hogy nincs rendben. Viszont ez nem gátolt meg abban, hogy a reggeli szertartásomat végrehajtsam, nem úgy, mint az alig több, mint karnyújtásnyira lévő lelkész.
- Jó reg… - Kezdte volna szokásosan ő is a napot, mikor már a reggeli nyújtásoknál tartottam. - Mégis mit művelsz, te nem normális?!
- Nyújtok, mint minden reggelt.
- Na, akkor ezt most fejezd be, és inkább öltözz fel. Van feladványom, ezt jó ideje tartogatom neked, nem éppen könnyű, mint az eddigiek, reggeli után elmondom, addig én is felébredek rendesen, és átgondolom a fogalmazást, nehogy belezavarodj, amiért valamit rosszul mondanék.
- Rendben. - Sóhajtottam az ágyra lepuffanva, s amíg lelki üdvösségem kegyetlen őre elmormolta a reggeli imáját, és átöltözött, addig én is felöltöztem, és már tűrhetőbb sebességgel megindultam lefelé, hogy egy tál vízben kezeim és arcom megmossam. Ezt már az első napon lebeszéltem a fogadóssal és a fogadósnéval, így minden reggel a kandalló párkányán egy tál víz várt rám, ami általában még langyos szokott lenni.

Ahogy ígérte, Hans összeszedetten, érthetően elmondta a feladványt a reggeli után:
- Rejtvényországban a teremtmények ép eszűek vagy bolondok. A bolondok minden hiedelme téves, míg az ép eszűek minden igazról tudják, hogy igaz, és minden hamisról azt, hogy hamis. Mármost a királynő azt hiszi, hogy a király azt hiszi, hogy a királynő azt hiszi, hogy a király azt hiszi, hogy a királynő bolond. A királynő épeszű vagy bolond? - Megvárta, míg feldolgozom, megjegyzem a fejtörőt, aztán még ennyit mondott távozása előtt: - Meg kell tennem a jelentéseimet, és szereznem kell egy új fenőkövet, az előzőt sehol se találom, és nem lenne baj, ha holnap éles baltával mennék, nem?
- De. - Értettem egyet vele bőbeszédűen.
Mikor visszatért ebédre, én még mindig ott ültem, ahol hagyott. Úgy véltem, hogy fölösleges fel mennem a szobába, itt lent is el tudok gondolkozni a feladványon. Mivel ez tényleg nehezebb volt, nem akartam időt veszíteni azzal, hogy felbicegek a szobánkba.
Ebédünket csendesen töltöttük, csupán annyit beszéltünk, vagyis ő annyit mondott, mikor megérkezett, hogy most már ő is kész a megbízatásra. Jó, meg az ebédet megköszöntük a kedves fogadósnénak.
- Van egy ötletem. - Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, ez most kifogott rajtam, eddig mindig biztos voltam a megfejtésekben, de most… csak sejtettem azt.
- Valóban? Ilyen hamar? Kíváncsi vagyok rá. - Csakhamar meg is bánta ezt a kijelentését, meg talán azt is, hogy Ezt a feladványt adta Nekem.
- Bolond a királynő.
- Tényleg, és miért?
- Mert hisz. És úgy vélem, hogy - itt bánta meg, hogy ezt a feladatott adta nekem, mert úgy folytattam, hogy - azt akarod netán mondani ezzel, hogy aki hisz, az mind bolond, mivel aki ép elméjű, az tudja, hogy mi igaz és mi hamis. Mi is Tudjuk, hogy Isten létezik, a bolondok meg hisznek a bukottak hamis tanaiban.
- Nem! - Csapott homlokára Hans, hogy talán még az utcán is hallhatták a csattanást. - Egyáltalán nem erre utal a feladat! Ez csak egy logikai feladvány, és nem valami hittételi tanítás!
- De igazam van, hogy Ő létezik, és csodái igazak, vagy nem?
- De, ez igaz…
- És bolondok, kik megtagadva a tanításait, a hamis tanításokat hirdető bukottaknak hisznek?
- Igen, azok…
- Szóval bolond, aki hisz, és nem látja, mi az igaz.
- Ez így sarkítás és talán még az eretnekséget is súrolja, Jorg! Attól, hogy tudjuk, hogy a Teremtő létezik, még hitünket belé vethetjük és a döntéseibe, akaratába. Mint ahogy hiszünk Rudenz királyban, hogy jól vezeti az országunkat, vagy talán te nem?
- Dehogy nem! Ahogy bolondnak is neveztek már!
Újabb a hitet boncolgató eszmecserét folytattunk alkonyatig, minek az lett a vége, hogy beismertem, hogy a feladványnak semmi köze a valósághoz, és csak unaloműzésként, és a hite próbálgatása miatt kötöttem a karót az ebhez, hogy márpedig mindenki bolond, aki hisz. Viszont ő is elismerte, hogy a tudottan hamisba vetett hit, és a szemellenzős, vak hit is bolondság, hisz utóbbi nem látja a változást és az új igazságokat.
Szóltunk a fogadósnak, hogy ez az utolsó esténk egy ideig, mert holnap többnapos dolgunk kezdődik. Így el is köszöntünk tőlük, és meg köszöntük a szívélyességüket. Feküdni meg korán, a napnál hamarabb feküdtünk, hogy még pirkadat előtt ébredhessünk.

Még sötét volt, mikor ébredtünk, de ahogy kinéztünk az ablakon már látni lehetett, hogy világosodik az ég alja. Összeszedtük azt a kevéske holmit, ami az értékeinket képviselte, ami nálam annyit tett, hogy felöltöztem, és öltözetem fölé egy már viseltes zöld köpenyt kanyarítottam, minek semmi haszna nem volt harcban, legfeljebb annyi, hogy a természetes, zöldes környezetben el tudna rejteni a színe okán, no meg jelezte, hogy a sereg ügyében járok. Arcom elé meg felkötöttem a fekete maszkomat, no meg a tegezemet az oldalamra kötöttem, s a gáncsvető követ a takarónak is használható törülközőmmel és a kis csupor viasszal, amivel az íj idegét ápolom, szóval ezekkel együtt a tarisznyámba tettem, amit a másik oldalamra lógattam. Hans a törülközőjével együtt az új fenőkövét és a díszes flaskáját, miben szentelt vizet őriz, ezeket tette a tarisznyájába, és ő a baltáját akasztotta az oldalára.
A nap első sugarai, ahogy a városra vetültek, mi már úton voltunk a Dokk-negyedbe, szerencsére a bokám már sajogni se sajgott ekkor már. A kikötőben bár beletellett kis időbe, de nem volt nehéz megtalálnunk a kétárbocos Vidrát, és ahogy láttuk, a legénységen kívül talán mi lehettünk az elsők. Lehet, hogy kicsit túlzásba vittük a korán érkezést?

5[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Kedd Nov. 26, 2019 12:48 am

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő
A vaskos, vastag pergamenekből összefűzött könyvet lapozgattam, amelybe a Kleist-birtokkal kapcsolatos információk kerültek bele, talán már azóta, hogy írni-olvasni képes az ember.  
Az e havi költségvetést kellett volna belevezetnem, ahelyett azonban visszalapoztam azokra az időkre, amikor még Alexander Kleist foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Hosszú percekig tanulmányoztam a széles, kerekded betűket. Alexander Kleist meglehetősen szépen írt. Szörnyeteghez nem illő módon szépen írt. Végigszaladt a hideg a hátamon.
Bárcsak korábban megöltük volna.

Összecsaptam a könyvet. Különben sem volt kedvem foglalkozni vele, hiába tudhatjuk hosszú hónapokkal magunk mögött a Harag napját – azóta már arattunk is egyszer −, mintha gazdaságilag képtelenek lennénk kilábalni a világvége okozta válságból. Néha azt gondolom, igazán véghez vihette volna Abbadón, amit elkezdett. Tipikus. Sose fejezik be, amit elkezdtek.

− Min gondolkodsz? − megriaszt a hang. Az ujjaimat végigfuttatom a könyv széles gerincén, ahogy oldalra nézek. Megrázom a fejem. Aztán meggondolom magam. Ahelyett, hogy hallgatásba takaróznék, válaszolok Ethának.
− A pénzügyeken. Panaszkodnak, hogy felment a bálnaolaj ára. Gondolkodom, mit tehetnénk − gondterhelten sóhajtok. Így is rendesen rezeg alattunk a léc, a Harag napja utáni döbbenet súlyos értetlenségét alig úsztuk meg. Az emberek okokat kerestek, hogy miért haltak meg a gyerekeik, a marháik, miért égette fel a sárkány a földjeiket. A legtöbben csak a tegnapjuk siratták, de jó néhányan azért tisztában voltak vele, hogy a holnapjuk van igazán veszélyben.
− Egyszer történt már ilyen. Évekkel ezelőtt − Etha elgondolkodva méricskéli maga előtt a szőnyeget.
Mindketten tudjuk, hogy igazából másról beszélnénk szívesen.
Inkább: másról kéne beszélnünk.
De egyikünknek se fűlik hozzá igazán a foga, szóval elédegélünk egymás mellett, mint két idegen, és egy ideje már mi sem tudjuk, hogy mi tart össze minket. Gondolatban a gyermeket szoktam okolni, de még sosem mertem kimondani hangosan. Még a papnak se vallanám be, ha képes lennék annyi ideig a templomban maradni, hogy gyónjak.
− Nordenhörnbe utazott akkor Alexander. Onnan szállítják minden északi településbe a bálnaolajat, szóval, ha ott gond van, akkor gond van mindenhol. Többen is mentek akkor. Fogalmam sincs, mit intéztek vagy mit nem, de miután hazajött, néhány váltóval még olcsóbb is lett az olaj − megvonja a vállát, elmosolyodik.
Csöndesen, félénken kopognak azajtón. Felismerem könnyedén: Anika.
− Elnézést, Tea kisasszony, Etha asszony… Gerda… A kislány sír. Éhes lehet − motyogja zavartan, majd kimegy, de az ajtót nyitva hagyja.
− Menj csak − mosolyodom el üresen. Etha feláll, elindul.
Egy pillanatig arra gondolok, hogy mennyire gyűlölöm.
− Elutazom Nordehörnbe akkor − jelentem be dacosan a hátának, még mielőtt átlépné a küszöböt. − Holnap reggel indulok. Remélem, tudod hanyagolni majd Ignatzot és a lovaskocsit.
Nem szól semmit. Egy pillanatig azon gondolkodom, hogy nem hallotta. De valójában tudom, hogy csak nem akar marasztalni. Minden bizonnyal számára is terhes az örökké duzzogó jelenlétem.


_________________

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Mindig korán ébredek, akkor is, amikor aznap éppen nincsen semmi dolgom. Ezt még Wolfskrugból hoztam magammal, s nem bántam sosem, elvégre számos előnye van annak, ha az ember délelőttje nem vész kárba.
A reggeli szellő belecsíp az arcomba, amint kinyitom az ajtót, hogy vizet hozzak. Ilyenkor csendesek még az utcák, de pontosan tudom, hogy a beosztott katonák, a kovács és a pék is ébren van ezekben az órákban, így mindjárt élettel telibbnek hatnak a még szürkeségben derengő macskaköves utcák. Bár meglehet, hogy ehhez a sárga-barna-piros levelek nagyban hozzátesznek.
Valamikor szerettem az őszt. Most már csak az elmúlásra emlékeztet.

Azt tanultam, hogy tiszteljem a nálam feljebbvalókat, mindegy, hogy milyenek. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy ezt nem esett nehezemre, sosem volt nehéz tisztelnem őket, mert bár hatalom volt a kezükben, emberek maradtak. Erik von Witten kapitány és fivére, a hadnagyi rangban álló Alfred rendelkeztek velem, s ideális vezetők voltak, akiknek egyenként számítottak a katonáik.
Ezért történhetett meg, hogy a hadnagy személyesen a saját házamban keresett fel, második alkalommal. Először még nem itt; akkor még kijjebb laktam, a külső negyedek egyikében, az öreg Frau Seger szomszédságában. A sárkány pusztítása után nem sokkal hagytam el Hellenburgot, a házamat nem sikerült felépíteni és nem szerettem volna a Parókiára költözni, így Helmut Regensberg viszonylag épen maradt háza lett az enyém. Valahol örülök, hogy így alakult; valószínűleg nyomasztó volna az egykori otthonom környéke a jól ismert arcok nélkül.
- Áldás, békesség, von Bertold.
- Uram.
- Remélem, nem zavarom?
Erre a kérdésre csupán egyetlen válasz létezik.
- Nem, uram, dehogy.
Úgy sejtem, hogy nem ok nélkül keresett fel személyesen, egymagában, a saját portámon. Amikor legutóbb hasonló körülmények között találkoztunk, Fischerbuchba küldött a templomosok közül egyedül engem, egy bizalmas feladattal.
- Fáradjon be, hadnagy úr - Kitárom az ajtót, de felemeli a kezét.
- Köszönöm, most nem mennék be. Nem rabolom sokáig az idejét.
Kilépek hát akkor én is és becsukom magam mögött az ajtót.
- Mondja, von Bertold, szeret hajózni?
Elsőre nem tudom mire vélni a kérdését, minden bizonnyal ez csak rövid felvezetése annak, amit valójában mondani akar.
- Egyszer-kétszer volt alkalmam hajóra szállni, azt hiszem, nem tudnám megmondani.
Hümmentve bólogat.
- Azért kerestem fel, mert megbízásom volna számára. Holnap reggel az első őrségváltásra legyen Hellenburg dokknegyedében. Pár katona és tengerész társaságában egy délebben fekvő városkába fognak utazni.
Miközben raktározom el az információkat, szöget üt a fejemben, hogy vajon miért ennyire ködösen fogalmaz? Valószínűleg nem is volt más a szándéka, hiszen nem jött be, mikor invitáltam.
- Értem - bólintok lassan - Megtudhatom, hogy pontosan milyen ügyben?
- Bálnaolajjal kapcsolatos dologról van szó - feleli - De erről a hajó kapitánya világosítja majd fel önöket.
Egyre csak az jár a fejemben, mégis miről lehet szó, amiért még előttem is diszkrécióval beszél von Witten. Általában pontos és egyértelmű utasításokat ad, fel szokott világosítani a részletekről is, ezért szokatlan számomra, ahogyan most szól, de nem teszem szóvá. Elvégre nem tisztem kötekedni, az viszont igen, hogy bízzam a feletteseim szavában.
- Tehát holnap az első őrségváltáskor a dokkoknál - ismétlem el, mire ő bólint egyet. Reménykedem benne, hogy addigra többet megtudok. Furcsának tartom, hogy pont engem küld, bár alighanem a városban lesz majd szükség rám, mintsem a hajón.
- Számíthat rám, uram.
Halványan elmosolyodik, majd búcsúzóul biccent egyet, ám pár lépés megtétele után megtorpan és felém fordul ismét.
- Von Bertold, jobb, ha nem visz magával nehéz páncélt, vagy ha igen, legyen óvatos - látom, hogy maga elé mered egy pillanatra - Egy barátom így lelte halálát.
Némán biccentek, jelezvén, hogy megértettem, amit mond. Ha az ember hajóra száll, erre vélhetőleg egyébként is gondol, hiszen még csatában is veszélyes tud lenni a nehézpáncélzat, s eltűnődöm azon, vajon ezt miért osztotta meg velem. Ha más nem, amiatt jólesik, hogy ebből tudom, nem azért küld el, mert nincs rám szükség, hanem épp ellenkezőleg. Figyelem, ahogy alakját lassan elnyeli egy útkereszteződés, majd visszatérek az otthon melegébe, ahogy azt nevezni szeretném. Főzök egy teát.

Alig világosodik az ég alja, mikor megérkezem a dokkokhoz. Nem tudok semmi pontosat arról, kit kéne keresnem, vagy melyik hajóra kéne szállnom. Egy kopaszodó, bajuszos embert pillantok meg, ahogy valami könyvbe ír; bizonyára itt dolgozik, esetleg az átfutó szállítmányokat könyveli. Úgy döntök, megszólítom, s ő irányít el a Vidra nevű kétárbócos hajóhoz. Amennyire értek hozzá, szkúner lehet, gyors siklású, könnyen manőverezhető hajó, és bár többnyire kereskedésre használatos, hadihajónak is ideális lehet.
Nem vagyok egyedül - vannak, akik ácsorognak, beszélgetnek, s felismerem a hellenburgi katonák zöld tabardját helyenként, mások ládákat pakolnak a fedélközbe.
Még vetek egy pillantást a Nagytemplom tornyára.



A hozzászólást Oswald von Bertold összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 02, 2019 1:02 am-kor.

Iboket Czirut

Iboket Czirut
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
A tömeg jó dolog, különösen, ha valaki meg akar szerezni magának valamit, minél nagyobb a tömeg, annál megengedőbbek az emberek és a piacon mindig sokan voltak, egymáshoz érnek és senkit sem zavar, végül is normális, senki sem figyel a többire. Ez a tökéletes alkalom, hogy az éhező has menedékre találjon és kicsenjen egy-egy jó falatot a többi kosarából, ha nem bukik le az elkövető, akkor bizonyosan Isten is így akarta, vele szemben pedig senkinek sincs hatalma ezen a világon.
Mindenesetre Isten megtartja a teremtményeit, még ha mások nem is szeretik őket annyira, a lehetőséget megteremti az életre, ha nem élünk vele akkor bizonyosan nem teljesítjük az Úr akaratát, hiszen bizonyára azért teremtett minket, hogy éljünk és sokasodjunk… jelentsen ez bármit is.
Olaj. Olaj… Mindenki, mindig olajat akar…
Másnap új nap virradt a nagy, déli városra s annyi idő után ismét eszembe jutott a piacon végiggyalogolva az olaj. Félfüllel hallani lehetett a tétlen árusok beszélgetéseit, ahogy olajról cseverésztek, de senki más. Bizonyosan ritka lehetett, ha csak szakmabeliek tudtak róla, de vajon mennyire lehetett értékes? És mi lehetett egyáltalán? Drágakő? Kincs? Szolgák?
Mindenütt hallani lehetett róla és arról, hogy máshonnan érkezik, messziről… Nagyon messziről… Mennyire messziről egyáltalán? Ha a szomszéd faluból érkezett volna, akkor bizonyosan nagyobb híre lenne egyszerű emberek között is. Nagyobb távolságban kell gondolkodnom, bizonyosan nem étel volt, akkor megposhadt volna, mire a kocsik idáig hozzák és poshadt étel csak a szegény vesz magának, a gazdagoknak még csak a szeme elé sem kerül. Ez egy dolgot jelenthet, hajóval hozzák és bizonyosan nem étel, de ez még rosszabb volt, mert akkor bármilyen hajó behozhatta az olajat a városba és több átnyálazni való volt, de bizonyosan megérné, gondoltam nagy bután.
Így esett meg, hogy lementem a folyó mellé, ahol a hajók álltak és egy-egy őrizetlen hajócska átkutatásába kezdtem, mint jó tolvaj, alaposan és gyorsan, ahogy azt kellett. A harmadik hajónál pedig már lement a nap, közben kiderült, hogy az olaj mégsem annyira kis tételben szerepel és még csak nem is szilárd, nálam pedig semmi nem volt, amit ki tudtam volna használni, a hordók nehezek voltak és a tény, hogy ennyi szép, értékes dolog volt körülöttem, de gyönge voltam a mozgatásukhoz sírás közelbe taszigált. Mintha a sírás miatt a hordók megszánnának és a saját lábukon, kézen fogva elmennénk a piacra eladni a tartalmukat. Nem is sírtam, nem is volt szabad már… mert a hajó előtt gyülekező népek… a hajó személyzet? Más rablók? Őrök? Mindegy is volt, nem tudtam kimenni miattuk és csak magamat hibáztathatom miatta.
Francba!


_________________
Előtörténet|Adatlap

8[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Vas. Dec. 01, 2019 11:34 pm

Eideann ní Alasdair

Eideann ní Alasdair
Északi Ügynök
Északi Ügynök
A csengő másodszorra is félrevert, ahogy kilépett az ajtón, az immár egészen feszülő tarsolyával. Az oldaláról lógó bőrtáskának persze nem ez volt a neve, de az összes hegyiember, és rajtuk keresztül a vadászok nagy része is ilyet hordott; és legyen szó a klánok hagyományos viseletéről, vagy az azóta síkvidéki divatról, kellett valami közösen használható kifejezés.
Ahogy a közepesen-hamis trilla kezdett elhalványodni csengő füleiből, egy másik zajforrás vette át a helyét; sorozatos dobpergés, már ha lehetett ezt annak gúnyolni. Egy dobnak öblösnek, mélynek kell lennie, ami visszaidézheti évszázadok eseményeit, tragédiáit és ünnepeit, úgy kell pörögnie, ami megidézheti a holdat a legsötétebb éjszakákon... ez csak izgága volt, fontoskodó és pattogós mint a tűzropogás.
- Hír tétetik! Hír tétetik! - üvöltötte a hangszerész, gyakorlatilag túl magát, amíg el nem ért a közeli útkereszteződéshez. Ott tovább fontoskodott, egy helyben masírozva, továbbra is üvöltözve, de ezzel együtt a legkifejezőbb, legtöbb unalommal eltelt grimasszal amit ember csak magára ölthet. Szerencsére egy idő után megunta a dolgot, és belekezdett a rikkancs kevésbé rikoltozós feladatába.
- Közhírré tétetik! Az Egyház egyik nagyon fontos és tekintélyes tagja keres magának kísérőt a Vadvidékre! A kísérőnek jártasnak kell lennie a vidék utain, boldogulnia kell a vadonban, képesnek kell lennie vadat elejteni, és megvédenie a tekintélyest bármiféle veszélytől, amivel szembe találkozhat! - üvöltötte rekedt hangon; hallható volt hogy nem ez volt az első alkalom, hogy kihirdette a hirdetményét. - A jutalom egy hivatalos vadászati engedély, királyi vadászként való joga! Legfőképp tapasztalt vadászokat, a hadsereg leszerelt felderítőit keressük, de akárkit elfogadunk, akikre illik a leírás!
Eide végighallgatta az egészet, szinte a takácsszövetkezet ajtajából. Ahogy senki se tervezett oda befáradni, ugyanannyira volt a nép érdektelen a kikiáltással - feltehetőleg a város lakosságának elenyésző része élt meg vadászatból - milyen meglepő.
Előlépett, és odament a doboshoz, aki közben levetődött az első gazdátlanul hagyott hordó tetejére amit talált, hogy kifújja magát. Útközben lekerült a vadásznő oldaláról a kulacsa, és köszönés helyett azt nyújtotta oda.
- Tessék? - válaszolt a nyújtott italra kissé zavarodottan, és kaparós hangon a dobos, amire Eide csak megrázta az italt, és mellé melegen elmosolyodott. Már amennyire arra képes volt, már ennyi szocializáció is több volt neki mint a kellemes.
- Áh... köszönöm. - mondta, majd nem várva semmire kezdett nagyokat kortyolni a kulacsból. Olyan hétköznapi víz volt benne amennyire az lehetséges, tiszta forrásvíz valami olcsó borral keverve; az élőholtaktól és mástól szenvedő vidék - és a több napja kulacsban ült - víznek mindig jót tett egy kis bor, ha másnak nem, a tisztaságának mindenképp.
- A hirdetmény felől érdeklődnék.
- Sokat nincs mit felőle. - mondta, hallhatóan boldogan. Az ital volt-e az oka, vagy a tény, hogy megszabadult ettől a hirdetménytől, nem tudni. - Amit tőlem tudni lehet már hallgatta, hölgyem. További információkért látogassa meg a legközelebbi   hadászati kirendeltséget... ha minden igaz, ide a déli őrház van a legközelebb - hogy ne csak a hivatalosat daráljam. - mondta megkönnyebbült hangon, és letörölte a menekülő cseppeket a szája széléről.
- Köszönöm megint, és sok sikert a megbízáshoz. - mondta, visszanyújtva a kulacsot, majd elbúcsúztak egymástól. Nem volt szükség több, felesleges szóra, és Eide ezt a legkisebb mértékben sem bánta.

Az őrségnél minden simán lett, szinte olajozottan. A tény, hogy az oldalán lógó íjjal, és a hátán átvetett karddal érkezett több mint valószínű hogy sokat nyomott a latba a megítélésén. Minek után a kevésbé érdekes részleteken tovalendültek, mint a fizetés hideg váltóban nyomott súlya, a királyi vadászként kapható előnyök amiért érdemes vásárra vinni a bőrét, az elhalálozás esélye és ennek esetén megtagadott jóváírási összeg családtagoknak vagy más jóbarátnak. Semmi meglepő - a Mellon-díj úgyse volt jellemző juttatás, és nem is mintha számított volna. Nem volt senkije aki felvehette volna.
- ... rendben. Azt azért elárulná, hogy miért is vállalta el a munkát? - kérdezte a kissé unott őr a papír fölött. Nem annak a fajtának tűnt aki túl gyakran fegyvert fogva szolgálná a hazáját, de hát, még az őrséghez is kellenek papírtologatóak. Ami leginkább azt jelenti hogy felismeri a betűket, és talán le is tudja őket írni valamelyest.
- Tisztán személyes érdekeltségből.
- Szóval nem, ez is rendben van... - susmorgott az orra alatt, majd lerakta a tollát. - Hamarosan meg kell érkeznie a tiszteletreméltó... hm, fura. Nem tudom-, mármint, nincs ide írva a neve. Na, majd kiderül ha ideér. Ha gondolja addig nyugodtan pihenjen le az egyik szabad priccsen - már ha nem zavarja hogy a katonákkal kell osztozkodnia egy ágyon. Ha vár egy kicsit akkor elintézhetem, hogy-
- Megteszi. - válaszolta röviden, majd elindult hogy lefeküdjön az első üresen talált ágyra. Az se baj ha nem az a kirendelt, vagy ha valaki hamarosan igényt tart rá. Ő oda dől le.
Később megesküdött volna, hogy csak a szemét csukta le és pihent egy keveset, és így szinte azonnal ott termet a tisztes valaki, de igazából, csak elaludt. Az ébredés oka egy beszélgetésnek tűnő hangzavar - amire hiába fülel, nem igazán tud kivenni belőle semmi érthetőt. Még csak annyira se tiszta hogy megtippelhesse, hogy milyen nyelven beszélnek.
Idegesen felült az ágyán, hogy nem hagyják rendesen pihenni.

9[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Hétf. Dec. 02, 2019 6:20 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
I. Poros út, nedves hajópadló

[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) 5e21cc86583e155da0fc3eb1c2f547fc

Rossz hírem van srácok, a második kör egy rövid egyeztetést igényel majd. Mielőtt bárki megijedne, csak egy kis útbaigazítás lesz, s nem kell majd mérföldes reagokat alkotni (bár, ha valaki szeretne, legyen vendégem rá!).

A csapatok így fognak alakulni egyelőre:

Jorg, Oswald és Ibo

Robin és Eide

Tea


Ne felejtsétek, még bármit vehettek és hozhattok. Ezen kör reagjainak a végére kérlek írjátok be a tárgylistát, s a releváns passzívokat. 

A határidő továbbra is megengedő lesz, mert egyeztetés történik majd, ha nem is hosszú. Lőjük be egyelőre dátumnak a 12.12-őt. Ha nem lenne elég, úgy is szóltok.

10[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Pént. Dec. 06, 2019 1:43 pm

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő
Egyáltalán nem tűnik annyira jó ötletnek a hajnali indulás, amikor Anika halk kopogását követően kitakarózom. Pedig a cselédlány már jó előre begyújtott, sejtem, hogy így napfelkelte előtt mennyire lehet hűvös odakinn, a szobában viszont egész kellemes a levegő.
Anika egy bögre forró tejet és némi kalácsot hoz be nekem egy tálcán. Egy keveset eszem,  a forró tejet megiszom mind: jól esik a melege. A cselédlány közben előkészíti a ruháim. Ilyenkor kimondottan örülök a női ruháknak, amelyeket a felsőbb körökbe tartozók hordhatnak: nehéz, és néha igencsak kényelmetlen anyagok, de legalább jó melegek, és rengeteg réteget jelentenek. Nyáron persze kényelmetlen, és távol áll attól a lenge, kényelmes ruházattól, amit régen a bordélyban viselhettem. De ilyenkor télen igazi áldás a vastag, hosszú bugyogó. Hermelinbundát terítek a vállamra, a hosszú kabátot a mellkasom előtt összehúzva lépek ki végül az udvarba. A zúzmara ropog a talpaim alatt, ahogy belegázolok a vékony ködbe, ami ilyenkor még a városra telepszik. Liane szerint ez nem is köd, hanem a felmelegedő levegőben így párolog el a hideg.

Az udvaron látom az előkészített lovaskocsit, tőle pár lépésre a kocsisunk Ignatz egy idegen férfival beszélget. Megtorpanok egy rövid időre, míg hunyorogva próbálom kitalálni, ki lehet az ismeretlen alak, de nem jövök. A ruházatából távolról is meg tudom állapítani, hogy katona. Nem bízom benne. Bőven elég háborút láttam ahhoz, hogy tisztában legyek vele, mire képesek a katonák…
Halkan sétálok közelebb, megpróbálva úgy kerülni őket, hogy ne vegyenek észre: hallgatózni akarok, hogy megtudjam, mit keres itt a katona.
− Én nem ajánlom, hogy Stratheim felé vegyük az irányt, borzalmas az út arrafelé, tovább tartana. − hallom Ignatz dördülő hangját. A kezében pipát tart, néha sűrű füstöt lehel ki.  
− A vidék mostanság nagyon elvadult, Stratheim felé viszont királyi út vezet... − feleli a katona, az ő szájából kiáramló pára ugyanolyan sűrű, fehér felhőt képez az arca előtt, mintha ő is pipázna.
− Királyi, de borzalmas. Ha kitörik a kerék, mit mondok a kisasszonynak? − érdeklődik Ignatz morogva, a pipájából kiveri a hamut, újra tölti.
− Nem kell majd semmit mondania, Ignatz, valószínűleg észreveszem, ha kitörik a kerék − lépek oda végül melléjük, a hangom kissé reszelős még, ma keveset beszéltem, és a hideg miatt morcosabb vagyok az átlagosnál. Szemérmetlenül nézek végig a katonán, rájövök, hogy nem teljesen idegen, láttam már a városban, valószínűleg idevalósi. Fiatal, csinos arcú legény, ha saccolnom kéne, nem mondanám többet húsz nyárnál, amennyit láthatott.
− Jó reggelt! − köszönök oda nekik. − Bocsássanak meg, nem hallgatózni akartam − mosolyodom el szelíden. − Csak tanácsod adni jött vagy esetleg katonai kíséretünk is lesz? − pillantok fel érdeklődve a katona arcára, majd Ignatz felé villan a szemem. Mikor visszanézek a katona arcára, látom rajta a csodálattal teli rémületet. Mintha a karja is moccanna, hogy csak ijedtében a szívéhez akarja-e kapni a kezét vagy kardot rántana inkább, nem tudom eldönteni. Kedvem támad elmosolyodni. Ignatz jobban viseli a mogorva hangulatom.
− Jó reggelt, Kisasszony − biccent felém Ignatz, majd mint akinek csak most jut eszébe, hogy ott van, kiveszi a szája szélén lógó pipát.
− Hasonlóan szép reggelt, hölgyem. − a fiú zavartan meghajol, sután mozog, nincs a meghajlásban semmi természetes. Minden bizonnyal nem szokva ilyesfajta gesztushoz. Ezúttal nem folytom vissza a mosolygást, aprót biccentek is felé.
Ignatz kiegyenesíti a gerincét, egyenes a szemembe néz, majd a beszélgetőpartnere felé mutat:
− Az úriember egy személyes barátom, a település őrségében dolgozik. Bátorkodtam felkérni tegnap, hogy esetleg kísérjen minket, eléggé veszélyes tud lenni mostanság a vidék.
Szórakoztatónak tartom a katona viselkedését, a szemem sarkából figyelem, ahogy nem egyenesedik ki teljesen az előbbi mozdulatból, továbbra is következetesen a ruha alól kilátszó csizmám orrát bámulja.
Végighallgatom Ignatz mondanivalóját, majd bólintok.
− Jól van, Ignatz. Tudhattam volna, hogy mindenre gondol − nevetek engedékenyen, majd kedvesen nézek a fiúra. Nem célom terrorban tartani, pedig nem örvendek annak, hogy itt van. Ignatz előtt persze sose fedtem fel a titkomat, fogalma sincs arról, hogy nekem nem igazán van szükségem védelemre. Ami igazi veszélyt jelent rám, az ellen nem véd meg egyetlen ijedős fiúcska.
− Ne vegyék utasításnak, hiszen én nem értek hozzá, de szívesebben mennék a gyorsabb úton. Persze, ha nagyon veszélyes, akkor maradjunk a biztonságban... − sóhajtok beleegyezőn, de azért érezhető, hogy hacsak nem gondolják, hogy mélységibe futunk ott, ragaszkodnék a gyorsabb úton.

A férfi kissé valóban felenged, kihúzza magát, ám látszik, hogy továbbra is zavarban van.
− A nevem Joost van Hoecke, hölgyem − mutatkozik be végre a suhanc. Jó, hogy eszébe jut, kellemetlenül érezte volna magát, ha erre is nekem kell figyelmeztetnem. Kicsit ki is húzza magát, a testtartásával mintha magabiztosságot kívánna üzenni, de a hangja, és a szeme rebbenése elárulja. Nem teszek arra utaló jelet, hogy tudom, hogy igazából nagyon is zavarban van. − Én magam továbbra is a Stratheimi utat ajánlanám, lehet, hogy kissé hosszabb, de biztonságosabb. Az éjjel kilovagoltam a környéken lévő őrposzthoz. A jelentések szerint nem nagyon mocorognak már a banditák, míg délebbre azért elég sok fosztogatás történik − folytatja mondanivalóját. Türelmesen megvárom, míg befejezi, bár nem különösebben érdekel.
A kocsis a fejét rázza. Nem nehéz megállapítani, hogy pont erről vitáztak, mikor az udvarra érkezésemmel megzavartam őket.
− Halsburggal sokkal jobban járunk... A település talán nem jóhírű, de jobb az út, s rövidebb is. Te meg azért vagy itt, hogy biztosítsd, hogy ne legyen baj − jelenti ki Ignatz. Szívesen tennék valami rosszmájú megjegyzést azt illetően, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy mitől tudna megvédeni ez az ember, akinek egy csinos nőtől is inába száll a bátorsága.  
− A rövidebb úton megyünk − zárom le végül a vitájukat határozott, de halk hangon. − Ha tart a banditáktól, Herr van Hoecke, nem sértődöm meg, ha nem tart velünk − elmosolyodom, hogy tompítsam a hangom élét.. Nem hiszem, hogy nálam sokkal ijesztőbb szörnyetegekbe botolhatunk az úton.
− Indulhatunk végre? Nézzék el a türelmetlenségem, de szeretnék mihamarabb az ügy végére járni. És hideg is van... − teszem hozzá. Még végigsandítok mindkét férfi arcán, mindkettő vonásai pont azt tükrözik, amit vártam: Ignatz elégedett, a katonán látszik, hogy egyáltalán nem boldog, valószínűleg meg is sértődött, mert feltételezni mertem, hogy esetleg fél. Mint a gyermek, akit leszidtak, a bajsza alatt morogva válaszol:
− Igenis, hölgyem, a rövidebb út akkor.
Látom rajta, hogy szíve szerint valami mást mondana, de nem vagyok különösebben kíváncsi rá, megmondtam, ha nem akar, ne jöjjön. Ignatz szó nélkül, de a nyertesek vigyorával mászik fel a bakra. Joost van Hoecke pedig szemlesütve kitárja nekem a kocsiajtót. A legnagyobb meglepetésemre pedig utánam ő is beül a kocsiba. Nem adom jelét a nemtetszésemnek, pedig zavar a jelenléte, de nem kívánom felesleges konfliktussal rosszízűvé tenni az utunkat. Egyébként valamennyire szórakoztat a kézzel fogható zavara: következetesen bámul kifelé az ablakon, olyan arcot vág, mint a bolond jósok, akik minden vasárnap megjósolják az új világvégét a vásárban. Joost van Hoecke teljesen biztos abban, hogy minket bizony alaposan ki fognak rabolni.
− Kér egy takarót? − ajánlom fel előzékenyen, miután széthajtogatom az egyik ülésre készített pokrócot, és az ölembe terítem. Lágyan mosolygok közben, hát persze, hogy Ignatz mindenre gondolt. − Rémesen hideg van. Nem gondoltam volna, hogy egyszer visszasírom a Harag napját − minden jókedv nélkül nevetek.
Mielőtt még válaszolna a katona, hallom, ahogy csattan az ostor, Ignatz hangosan rászól a lovakra, a kerék nyikorogva adja meg magát: gurulni kezdünk. Joost kérdésemre adott válasza már a patadobogás és a kocsi mindenféle alkatrészének zörejébe simul bele:
− Köszönöm, pont kellemes az idő idebent.
Nem teszek semmilyen megjegyzést, pedig jól látom az arcán, hogy nagyon piros. Persze lehet, hogy nem a hideg csípte meg, hanem belülről lángol a dactól és haragtól.
− Borzalmas volt... Én pont a Fővárosban voltam, mikor történt. Sosem fogom elfelejteni a kiáltásokat... Meg a fejetlensége. − miközben visszaemlékszik, látom az arcán és a hangján is hallom, hogy mennyire mély nyomokat hagyott benne az a nap. Mint mindannyiunkban. Néha azt gondolom, jobb lett volna belehalni. Aztán végül halványan elmosolyodik:  − De nem fáztam, az is biztos.
− Ami utána jött, még szörnyűbb volt, ha engem kérdez − sóhajtok. − Ne aggódjon, Herr van Hoecke − mosolyodom el. − Bármi is vár ránk az úton, annál nem lesz rosszabb, mint amin már túl vagyunk.
− Mennyire is igaza van, hölgyem.
Rám néz, és most először semmi mást nem látok a tekintetében, csak tiszta szimpátiát. A tekintete visszacsúszik a mellettünk elsuhanó tájra, megint az ablakon bámul ki. Nem tudom nem észrevenni, ahogy néha azért időnként felém sandít.
Én is a tájat figyelem. Sok hely még nem heverte ki az angyal pusztítását: egy felégetett falu mellett haladunk el, valószínűleg nem maradt senki életben, aki felépítette volna. Elvadult kutyák csaholnak ránk az út széléről, csoda, hogy még nem haltak éhen, a leégetett erdőben nem sok élelmet találhatnak, a gazdáik valószínűleg egyszerűen csak meghaltak, másrészt már megették volna ezeket az állatokat is.
Először mi is Alexander vadászkutyáit áldoztuk fel, aztán utána a lovakat egyesével.
Joost dideregve öleli át magát egy idő után, tenyereivel a felkarját dörzsöli. Ezúttal nem utasítja vissza a gyapjútakarót.


ez van rajtam:

Díszes ruházat <- jól sejted, ez egy link
Típus: kiegészítő
Leírás: Egy általad választott leírású, küllemű és típusú nem páncél ruhadarab, mely csodás anyaga, könnyed eleganciája, s mély színei miatt akár képes egy ronda nőt is szépnek mutatni, egy szépet pedig... szebbnek? Ha viseled, mintegy 10%-al megerősíti a vonzalmat, amit az ellenkező neműek éreznek irántad, de természetesen csakis akkor, ha látnak is téged közben.

és ezeket viszem:

Glowbone Pendant
Leírás: Egy apró, kúp alakú fülbevaló, fehér csontból amely különleges elf mágiával volt elkészítve. Egy apró ütésre a holdagyar rémítő üvöltését képes előidézni, megfélemlítve a legtöbb harcedzett veteránt is.

Elena's bracelet
Típus: kiegészítő
Leírás: Cernunnos elhunyt kedvesének, Elenának ajándékozott karperece, egy mesteri ezüstmunka, halványkék gyöngyökkel díszítve. Különleges tulajdonsága, hogy viselője mindig visszatalál ahhoz, akit leginkább hiányol. Ha kezét az adott személy holléte felé fordítja, a karperec kellemes melegséget sugároz így kijelölve az irányt.

ez a passzív, ami talán érdekelhet:
Femme Fatale
Leírás: Adrastea bár természetesen nem emlékszik emberi életére, de férfiak iránti rettenetes utálata még mindig ugyanúgy lángol benne, így az ő manipulatív képességeik sokkal kevésbé hatnak rá.


_________________

11[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Csüt. Dec. 12, 2019 1:43 am

Jorg vom Dornbusch

Jorg vom Dornbusch
Déli Ügynök
Déli Ügynök
A nyirkos mólón, deres hajnalban mi már a Vidránál voltunk Hanssal. Vártunkban, hogy más is megérkezzen, hiszen biztos voltam benne, hogy nem csak kettőnket küldenének a… feladatra, nézelődtünk, egyrészt, hogy valamivel lekössük a figyelmünket, másrészt, hátha meglátjuk az útitársainkat, vagy útitársunkat. Egy ideig csak a hajón ügyködő legénység volt látható olykor-olykor, meg egyéb kikötői alakok, de azok is ennek a negyednek más, távolabbi pontjain. Aztán egy ritka jelenséget pillantottam meg felénk közeledni, és ezzel egy időben ösztönösen egyenesebben álltam, nem mintha amúgy görnyedt lenne a tartásom, csupán a hátamat, gerincemet kezdtem nyújtani. Egy termetes, szőke egyházfi haladt arra, ahol éppen voltunk.
- Áldás, békesség! - Szólított meg minket, közben én továbbra is nyújtózkodtam, hátha rosszul látok, és nem magasabb nálam a férfi. - Ha jól sejtem, egyfelé visz az utunk.
- Áldás, békesség! - Viszonozta a köszönést Hans, aki közben a balomra lépet.
- Áldás, békesség. - Csatlakoztam én is a köszönésekhez, és még próbálkoztam magasabbnak látszani, míg válaszoltam bőbeszédűen. - Jó a sejtése. - Aztán abba hagytam, feladtam a nyújtózkodást, nem vagyok és már nem is leszek magasabb nála, kivéve, ha lábujjhegyre állnék, akkor talán, de az már gyerekes lenne.
- Igen, minket is a Vidrához hívtak. - Vette át a szót drága egyházi barátom, aki talán kicsit túl tolta a szoc… van erre szó, tudom, lényegtelen, szóval a barátkozást, legalábbis én nem beszéltem volna tovább, de az én vagyok, Hans meg Hans. - Én Johannes Seeman vagyok, a szószátyár barátom és társam, Jorg vom Dornbush, szolgálatára. - A bemutatásnál én csak biccentettem, hogy igen, én vagyok Jorg, és örülök a találkozásnak, bár az arcom az örömömről nem árulkodott, de nem is árulkodhatott volna, mivel kissé bántott, vagy talán csak furcsa volt, hogy alacsonyabb vagyok valakinél. - Mert, ha jól sejtem egy feladat miatt vagyunk itt mond hárman, és ön lesz az elöljárónk? - Én értettem, miért gondolta ezt Hans, ebben a férfiban volt valami kisugárzás, látszott rajta, hogy nem most lépett az egyház szolgálatába, és tapasztalt, azt hiszem, ezért is bocsátottam meg neki, hogy ilyen nagyra nőtt.
- Oswald von Bertold, - viszonozta a bemutatkozást, - örvendek. Kétlem, hogy az elöljárójuk volnék, legalábbis eddig nem kaptam még ilyen információt. - Talán még mondott volna valamit, vagy lett volna kérdése, talán egyik se és a csend dere áztatott volna minket, de ezt már sose tudjuk meg, mivel valami, vagyis valaki mondhatni villámcsapásként bevágódott közénk, vagyis bedörrent, mire és reflexszerűen odakaptam a fejemet és kezeim már a fegyvereimért nyúltak, de félúton megállítottam, hiszen a hajó egyik tagja, talán a kapitány köszönt ránk.
- Jó reggelt, déli barátaim! Jöjjenek, megbeszéljük a részleteket! - Invitált minket a hajóra a kapitány, mert meg is mondták, hogy ő fog részletekkel szolgálni, s mindezt széles, agyarvillantó vigyorral az arcán. - Vigyázzanak, a fedélzet csúszik.
- Csak ön után! - Intettem a kezemmel, hogy átadom a lehetőséget von Bertoldnak a hajóralépés lehetőségében az elsőbbséget. - Meg csak te utánad. - Fordultam Hans felé, én utoljára akartam fedélzetre lépni, hiszen íjász vagyok, én vagyok a hátvéd, a közelharcosok menjenek csak előre, én fedezem őket! No, meg közben legalább kicsit gondolkodhattam is, méghozzá azon, hogy egy vámpír lesz a kapitányunk, akkor ő az út nagy részét a fedélzetközben fogja tölteni?
Gondolataimba merülve majdnem észre se vettem, hogy már a fedélzeten vagyok, valahogy sikerült nem meg csúsznom, pedig Hans láthatóan kissé óvatosabban lépkedett, úgy tűnt, szerencsém lehetett, hogy nem csúsztam meg. S amint én is fent voltam a minket felinvitáló férfi is rendesen kihúzta magát, s mintha magasabbnak tűnt volna Hansnál, aztán a hajón végigmutatva széttárta a karjait.
- Legyenek üdvözölve szerény kis hajómon, déli ficsú… férfiak! - Ezt a majdnem ficsúrozást meg jegyeztem magamnak, legalábbis a következő néhány szívdobbanásig. - Az én nevem Kapitány, - jobb szemöldökömet felhúztam, ez most szórakozik? Léteznek szakmai vezetéknevek, de egy keresztnév mindig dukál hozzá. - Ez pedig itt az inasok gyöngye… - a kapitány lenézett a kislányra, akit én csak most vettem észre, s már másik szemöldököm is magasabban volt, egyre furcsább ez az alak, de míg elvisz minket oda, ahova kell, addig legyen. Hans valószínűleg jóval hamarabb észrevette, s azóta is barátságos mosoly ült az arcán. - Hogy is hívnak, kölyök? - Tette fel a kapitány a kérdést, s az árbochoz hátrált, hogy annak hátat döntve, karba tett kezekkel kiszúrja szemével belőlünk is a neveinket, csak mindezt szóval nem közölte velünk.
- Maria Kruch vagyok, Kapitány. - Felelt elsőnek a lány, hiszen maga a kérdés rögvest neki volt szegezve, aki egyébként eléggé szegényes színben volt, s aztán még magyarázott valamit, de nem igazán figyeltem, inkább Kapitányt és von Bertoldot fürkésztem, bár amíg beszélt Mariára is rá-rá néztem. Valószínűleg, ha kérdeztem volna, Hans el tudta volna mondani, miről csicsergett a lány, bár az ő tekintete is a többiek között járt.
- Az, Maria Kunst, vagy mi, hallhatták. Olyan gyorsan tanul, hogy egy nap alatt a legjobb inas lett. - A férfi hangosan felkacagott, aztán folytatta. - Tényleg egy főnyeremény.
Összefont karral az egyházfi is megtette a maga rendes bemutatkozását: - Oswald von Bertold, a Protestáns Egyház templomos lovagja. - És még biccentett is hozzá, s aztán Hanssal egymásra néztünk, és sunyi félmosollyal jeleztük egymásnak, hogy elfér itt egy kis tréfa, hogy a kapitánynak nem muszáj tudnia a nevünket, ha már ő se árulta el az övét. Von Bertoldnak már bemutatkoztunk, így akinek tényleg fontos lenne tudnia a nevünket ő már tudja, a többiek mellékesek.
- Íjász vagyok. - És még csak nem is hazudtam, hiszen az vagyok.
- Én meg Lelkész, örvendek, Kapitány. - Hans se hazudott, csupán a fel nem tett kérdésre válaszoltunk mind a ketten úgy, ahogy a kapitány is tette előttünk.
Bemutatkozásaink alatt vigyorából újra kicsúsztak agyarai, s nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetésből vagy nemtörődömségből villogtatja azokat. - Oswald, Lelkész, Íjász. Megjegyeztem. - Ismételte meg neveinket, s közelebb hívott magához mindünket. - Gyertek közelebb csöppet. Nem harapok.
Közelebb léptünk mi is hozzá, hiszen hallani akarjuk, hogy mik a részletek, bár a piaszagra halvány fintor futott át az arcunkon, erre nem igazán számítottunk.
- Mennyit tudnak arról, hogy mi is lesz a dolgunk? - Semmit? Ezt válaszolhattam volna rögvest, de úgy döntöttem, hogy beszédesebben fogok válaszolni a kérdésére, mert… csak, viszont így von Bertold megelőzött, de nem lepett meg, hogy többet tudott, mint mi.
- Én csupán annyit, hogy bálnaolajjal kapcsolatos. A felettesem azt mondta, a fedélzeten kapunk majd bővebb tájékoztatást.
- Mi meg annyit, hogy ez egy feladat, amit el kell végezni.
- És, hogy a részleteket öntől kapjuk, Kapitány. - Egészített ki még így is lelkem őre, hogy egyértelmű legyen, hogy mi is azt kaptuk, hogy itt fogunk részleteket kapni a feladatról.
- Monika, gyere vissza, annyit nézelődhetsz majd, hogy magad is megunod, de ez most fontos. - Kapitány elégedetten nézett ránk, én meg elgondolkoztam, hogy szóljak-e neki, hogy eltévesztette a lány nevét? Áh, úgy döntöttem, majd az inasa szól, ha zavarja. Így egy félvállas vállrándítással elintéztem. Hans meg már nyitotta volna a száját, de ő is hasonlóan vélekedhetett, mert ásításnak álcázta a majdnem megszólalását. - Látják? Micsoda kíváncsi, éles elméjű teremtés. - Aztán halkabbra fogta a hangját, így jobban oda kellett figyelnem rá. - A bálnaolaj ára lassan a Jóisten talpát súrolja, engem pedig arra béreltek fel, hogy elvigyelek titeket Südhörnbe. - Ezt követően széttárja a karjait, hogy szavaival szomorítson el minket, ha már agyaraival nem sikerült neki. - Fogalmam sincs, hogy mi okozhatja a bajt, és sajnos a halászok se beszélnek, mert olyan makacsok, akárcsak egy rohadt öszvér. - Ezt követően intett, hogy még közelebb hajoljunk. A szaga így már veszettül erős volt, ahogy a találgatási is ezt követően, de az azt követő hirtelen hangváltása…
- Az istenit… - Sziszegtem a hirtelen ordító röhögésére, mire a fülét dörzsölő Hans vállba vert… Én meg már hallottam is a fejemben az intését, hogy hiába ne vedd szádra az Úr nevét...
- Ezen a bárkán fogunk leutazni a Südardenen, át a partvidéken, s be az öbölbe. Nem lesz kényelmes, de gyors igen. Apropó, rázós lesz, úgy fognak okádni, mint a lakodalmas kutya. - Biztatott minket a kapitány.
- De a kutyának hogy lehet lakodalma, öreg? - Kérdezte M a Kapitányt.
Valamit köszöngetett, meg udvariaskodott a templomos társunk, lovagi létét le se tagadhatta volna, nem mintha akarta volna, kissé csodáltam is már, hogy nem páncélban, vagy páncéllal meg vagy két apróbbal érkezett.
- Szóval olaj probléma, van még más is, amit meg kell osztania velünk? - Szegeztem a kapitánynak a kérdést, hátha valamiről megfeledkezett még.
- Szívesen, bár, én csak azért segítek, mert jól megfizetnek, aligha érdekel az olaj probléma. A váltó annál jobban. - Felelt von Bertoldnak Kapitány egy vállrándítás közepette, aztán meg nekem. - Tudtommal más nincs, arra figyeljenek, hogy az egyik matrózom olyan tetves, hogy még a tetveinek is tetvei vannak. A másik három kopasz, tőlük nem kell félni... Engem meg valamiért nem szeret a tetű. - Önkéntelenül megvakartam a fejem, mikor a tetűket említette, s megvakarta a sajátját igen bátorítóan…
- Értjük, Kapitány – Így Hans az óvintésre, míg én csak bólintottam rá.
Aztán a másik karjával barackot nyomott M fejére. - Némelyik északinak is van lakodalma, Magda, hát a többi kutyának miért ne lehetne?
- Mert az északiak még annyit sem érdemelnek, mint egy kutya, Kapitány! - Felelte erre igazán szimpatikusan a kis M, mire még Hans is szélesebben mosolygott. A kapitánytól meg élénk, combcsapkodós nevetést láthattunk.
- Lehet inas helyett az első tiszt pozíciója való neked, vigyázz, Borsó, vagy átveszi a helyed! - S erre valahonnan kelletlen nevetés szűrődött hozzánk, valószínűleg az volt, akit Borsónak nevezett.
Mintegy érezve a tekintetét, von Bertoldra néztem, míg Hans továbbra is a lányt és a kapitányt fürkészte. - Mik a meglátásai von Bertold?
Közben Hans, a jótétlelkem..: - Tudjuk valahogy segíteni a mihamarabbi indulást, Kapitány?
- Önre nem lesz szükség, viszont... - Válaszolta Hansomnak fejrázással egybekötve Kapitány, aztán meg füttyentett egyet. - Kurtz, Bodri, Bald, készüljetek. - Szólt a matrózainak, aztán rám és von Bertoldra nézett. - Íjász, Oswár... Jöjjenek velem. - Azzal megindult a kormánykerék irányába, közben természetesen én Oswár arcát figyeltem, hiszen választ vártam volna tőle, így a tekintetünk össze is akadt, viszont Oswár annyit látott belőlem ekkor, hogy kitörő röhögésemet visszafojtva grimaszoltam. Megtetszett ez a becenév, amit Kapi aggatott a komoly templomos lovagra, s elhatároztam, hogy egyelőre megfelelő is lesz számára. Aztán természetesen követtem a kapitányt, míg Hans, lelkem drága őre meg engemet követett, mert bár nem lett hívva, de jövetele tiltva se lett, talán meg akart óvni bárminemű botlástól? Pedig nem volt mit félnie, Oswár jelenlétében nem fogok rosszat szólni...
Furcsállottam, hogy a matrózok vitorlát bontottak, hiszen idebent a kikötőben nem fújt annyi szél, hogy megmozdítsa a hajót, így szerintem eveznünk kellett volna, míg kiérünk a falak közül, nem értettem, hogy mit akart ezzel a Vidra teljes legénysége. A válaszra nem is kellett sokat várnunk, mert Kapitány a kormánykerékhez lépett, s egy nagy, teli zsákot vett elő, majd odanyomta Oswár kezébe, s ellátott minket instrukciókkal: - Fogják meg Íjásszal ketten, s úgy kapaszkodjanak bele, mintha csak az életük múlna rajta. Fordítsák úgy felfelé egy kissé, s kikötöm a száját. - Mutatott a vitorlák felé. - Ha elrepül, a vízbe folyton önöket. - Sejtéseim és rossz előérzeteim alakultak ki, miközben megfogtam én is a súlya nincs zsákot és irányra tartottuk. Ez nem volt semmi konkrét, csupán a gerincemen végigfutó bizsergés, ami még inkább arra ösztökélt, hogy jó erősen fogjam a zsákot.
Kisvártatva a kapitány kioldotta a zsák száját, s hirtelen valami eszméletlen erejű szél szökött ki belőle, s majdnem fellökött minket, pedig Isten se engem, de Oswárt főleg nem sajnálta a termetességtől. Hans látván a megingásunkat, azonnal a vállam után kapott, s ennek köszönhetően, ha a lovaggal nem álltunk volna ennyire stabilan, ő is borult volna velünk. S míg mi a talpon maradással és a szélzsák kézben tartásával bajlódtunk a hajó nagyot nyikordulva mozdult meg, a vámpír pedig fordított a kormánykeréken párat. - Szelesebb az a zsák, mint én. - Nevetett fel, s valamiért nekem nem volt kedvem vele nevetni. - De nem túl sok erő van benne.
Ahogy mondta a szél el is fogyott, de pont elég volt ahhoz, hogy átvigye a hajót velünk rajta a hatalmas, széles bejárón, vagyis a vízi kapun. Amennyire láttam, valahogy szép volt, ahogy széltében még kényelmesen elfért a bárka, a kapuban, s a szépséget növelte, hogy a magasságban szinte a kapu tetején lévő rácsokat súrolta, viszont nem volt bennem semmi kétség, hogy kijut, hiszen valahogy be is bejutott, és ezzel ténylegesen is meg kezdődött az utunk Südhörnbe, s míg Kapitány, mint hadba induló a feleségének integetett az ébredező külvárosiaknak, én kiropogtattam a zsák markolásába belegémberedett ujjaimat.
Jorg tárgy és passzív listája:
Név: Íj
Típus: Távolsági
Leírás: Az íj igen halálos fegyver, hiszen lehetetlen távolságokból lehet vele az áldást osztani, szinte alig látható lövedékek formájában. A nyílvessző nem ingyen van, az előtörténet írásakor mindenki 25 nyílvesszővel kezd, amelyet ha elhasznál, pótolnia kell.

Név: Tegez
Típus: Kiegészítő
Leírás: Minden távolsági fegyvert használó karakter egy tegezzel kezd, benne 25 lövedékkel. Ez egy bőrből készült, esetenként díszített, fémmel megerősített változatos alakú tok, amiben 25 nyílvessző, tüske, puskagolyó, vagy egyéb fér el. Szükség esetén a karakter beruházhat további tegezekre. Sosem lehet tudni, mikor van szükség extra nyílvesszőkre.

Név: Emlékek völgye
Típus: Passzív
Leírás: Minden alkalommal, amikor Jorg megtud valamit a múltjáról, visszanyer egy mágiapontot.

Oh, meg van nála egy-másfél ökölnyi kő is, bár mintha megfeledkezett volna róla. xD
Hans tárgy és passzív listája:
Név: Balta
Típus: Egykezes
Leírás: Az egyszerű favágó szerszám harctéri változata, amely játszi könnyedséggel aprítja fel mind az ellenfél páncélját, mind végtagjait.

Név: Szenteltvizes flaska
Típus: Kiegészítő
Leírás: Ezüstös hímzésű, áldott üvegedény, melybe ha szentelt vizet töltenek, nem veszti el erejét. A szentelt víz minden vámpírral, démonnal, előholttal és kultistával szemben égető savként viselkedik. A flaskát magát használat után újra lehet tölteni.

Név: Tartás
Típus: Passzív
Erősség: I.
Felhasználás: Akarat alapú
Leírás: A karakter kivételesen egyenes és hűséges jelleme miatt az elmére ható támadások (a mélységiekét kivéve) két körrel kevesebb ideig hatnak rá.

Nála nincs kő, de van egy viseltes fa kereszt, bár ennek nem mintha lenne játéktechnikai jelentősége... Very Happy

12[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Csüt. Dec. 19, 2019 3:29 am

Eideann ní Alasdair

Eideann ní Alasdair
Északi Ügynök
Északi Ügynök
Hiába fülelt még vagy hosszú másodpercekig, a hangok nem akartak kitisztulni. Ez annyira frusztrálta, hogy legszívesebben azonnal felpattant volna a helyéről és kivetődött volna a betoppanóba, de ahogy talpra kecmergett szembesülnie kellett a ténnyel - szédül. Olyan szinten elszállt az összes vér a fejéből, hogy vissza kellett zuhannia az ágyra.
Ezek után némileg nyugodtabban, és lényegesebben lassabban ismételte meg a dolgot, majd hagyta hogy a világ részei maguktól helyrecsússzanak - ismerte magát annyira ahhoz hogy tudja, hogy máshogy nem fog menni. Még ha legszívesebben meg is tette volna.
Az ablakon erősen megtört fény lassan kezdte újra megtölteni a termet színekkel, limitált mennyiségben, bár erről kivételesen se a feje, se a Nap nem tehetett - egyszerűen olyan volt a barakk amilyen. A hangok is kezdtek lassan alakot formálni.
- (...) a Veresfejű, nem tetszik nekem. - csapódott fül-zátonynak az elégedetlenkedő hanghullám. A továbbiakban pedig borzalmasan hivatalos bemutatkozásokat lehet kivenni, úgy-ahogy, de a végszót szerencsére minden nehézség nélkül érteni lehetett:
- Kérem, fáradjon beljebb, ott már várja önt a kísérete.
Gyorsan megigazította magát, hogy mégis csak reprezentatív legyen az egyházi figura előtt; kard egyenesen állt, az íj a tegezben nem motoszkált túlzottan, a nyílvesszők közül az volt legelőrébb a puzdrában amelyiknek legszebb volt a tollazata, majd vett egy nagy levegőt és kilépett a főterembe. Már előre felkészült az öreg, madárijesztőre emlékeztető papra, a földet söprő, díszes köpenyében, késsel vágott szemüregekből kimeredő jég-kék szemeire és a giccses, köves gyűrűs kezeire. Előre gyűlölte a fickót, előre gyűlölte az utat, és előre gyűlölt mindent ezzel a rühes feladattal kapcsolatban - de nagyon kellett neki az a nyomorult papír. Ki kellett bírnia valahogy.
Kilépve a közös térbe két áthaladó ember fogadta, egy férfi és egy nő, amiből az előbbi egy bólintással értékelte a jelenlétét, a másik pedig némán elfogadta hogy a tér részéből egy részt foglal el. Könnyen elválasztotta egymástól a katonát és az egyházit - ami, mint kiderült, nem férfi volt. Nagyon furcsa idők járnak.
Pillanatokon belül átvonultak így közösen egy újabb, kis helyiségbe. Nagy asztal, könyvespolcok, egy plusz két szék - kicsi, katonásan letisztult és egyszerű, de ahhoz képest meg némileg elegáns. Egy tiszt irodájába lehettek, egy alacsonyabb rangúéba.
- Kérem, foglaljanak helyet. Addig is...
Az egyik polchoz lépett, majd onnan egy nagy tekercset vett magához. Kiterítve azt az íróasztalra, egy térképet lehetett rajta észrevenni, ha az ember alaposabban megfigyelte a véletlenszerűen szétszórt babfőzelék- és borfoltokat. Északi Királyság, feltehetően. Közben a hölggyel együtt mindketten elfoglaltuk a székeinket.
- Máris jobb. - a férfi maga is leült a saját székébe. Megülte a fejét a korai hóesés, de ezenkívül nem nagyon mutatkozott rajta a kor, a páncélján főleg nem, sőt, valahol még jóvágásúnak is lehetett hívni, ha valaki kedveli az ilyesfélét. Így szólt:
- Holzer nővér, ő itt... Eida... Eidena... A kísérője.
- Eideann. Eide-ann. - javította ki az öregurat egy szempillantás nélkül, kissé harapósan. Tisztában volt vele, hogy egy harcossal ült szembe, méghozzá egy öreggel - és aki eddig túlélt annak nagy harcosnak kellett lennie - de nem állta meg, hogy vajnyi tiszteletet is mutasson.
Itt megteheti, hogy kissé bunkó legyen, és akkor már miért is ne élne ezzel a lehetőséggel?
- Örvendek, kérem szólítson csak Robinnak. - mondta a papnő békülékenyen. Itt ragadta meg a pillanatot hogy kissé jobban szemügyre vegye, de gyorsan rájött hogy semmi megfoghatót nem tudna találni a lénye külső részén. Szürke és jellegtelen, még ha nem is sértette meg sehol se a szép ideál határait sehol se, egyszerűen eltudna tűnni a legkisebb tömegben is, bármikor.
- Az Eide jó lesz, Robin. - válaszolt röviden, visszamondva a nevét, ezzel jelezvén hogy értette a kívánságát.
Az öreg elmosolyodott, ám egyértelműen látszott rajta, hogy egy kissé idegelte a modora.
- Valóban, elnézést. Sosem voltam különösen jó a nevek megjegyzésében. - látszott, hogy még mondott volna valamit, de inkább türtőztetve magát pár pillanattal később témát váltott. - Térjünk is a lényegre. Itt a térkép az asztalon, a célpontjuk pedig itt lenne, Nordenhörn.
Az öreg az ujjával a papírra bökött. A térképen látható, hogy a résznél egy viszonylag nagy öböl van, ami valamilyen furcsa okból befelé szélesedik egy picikét, vélhetőleg a korábbi földcsuszamlásoknak köszönhetően.
- A település kulcsfontosságú az Északra érkező bálnaolaj miatt, foglalkozik több település is bálnavadászattal, de a termelés zöme innen érkezik... Vagyis, érkezett.
- Mi okozza a problémát? - kérdezte, egy apró bólintást követve.
Alfred felállt a székéből, áthajolt az asztalon, és leszorította a hangját, mint aki attól tartott hogy valaki meghallhatja valaki a szobán kívül is a szavait. Miközben elsuttogta a mondanivalóját, Eide nem tudta nem megállni hogy ne nézzen körül a szobában gyorsan, mintha csak füleket sejtett volna előkandikálni a könyvek közül, vagy kíváncsi csigaszemeket átlógni a kulcslyukon.
A férfi kicsit hátrébb dőlt miután befejezte, majd így folytatta:
- De mindez persze csak feltételezés, nem tudhatjuk, hogy mi a baj. S pont emiatt van szükség egy vadászra... - pillantott Eidére, majd nyomban utána Robinra is. - És egy egyházira is.
- Számíthat a diszkréciómra, természetesen. - válaszolt fontoskodva. Bár Eide maga nem tett így, ezekből a sorokból is látszik, hogy ő se árult el olyat a későbbiekben, amiről mások tudni akarhattak volna. Cserébe így kérdezett:
- Ha jól értem, csak azt várja el tőlünk, hogy kiderítsük hová lett az olaj. Semmi többet?
- Nos... Az lenne a legjobb, ha meg is oldanák a problémát... De megmondom önöknek az őszintét. - mosolyodott el az öreg, immáron többedszerre; nagyon megfáradt, mesterkélt mosolya volt. - Ezen a ponton már annak is örülök, ha megtudják, hogy mi történt.
Az öreg elkezdett dobolni az ujjaival a papíron, majd rövid idő után, minek után úgy érezte itt az ideje megosztania a gondolatait, ismét felnézett.
- Én úgy gondoltam, hogy akkor járnának a legjobban, ha elindulnának kissé délnek, majd Stratheimet érintve mennének tovább a partvidékre. Jó lovakkal talán két hét alatt megjárják az utazást. - a férfi elővett egy borítékot az asztal egyik fiókjából, majd a térképre fektette azt. - Kapnak tőlem menetlevelet, amivel bármelyik őrposzt friss lovakat ad majd önöknek. Mit gondol erről, Aidaenn?
- Papíron jónak tűnik, majd elválik hogy a terep is igazodik-e ehhez, herr Füller. A menlevelet pedig szívesen fogadjuk, remélem a seregnek... minőségi hátasai vannak. - mondta, annyira visszafogottan és hétköznapian, amennyire azt csak lehet. Valakit tölteléknek nevezni nem egy hatalmas sértés, az tény, de gyerekesnek legalább annyira gyerekes.
Csak remélni tudta hogy rendelkeznek pónikkal is. Pónin tanult és szeret lovagolni.
A férfi zavartan nézett vissza, az értetlenkedés jól láthatóan kiült az arcára, de nem tette szóvá a piszkálódást.
- Nem gondolom, hogy túlzottan sok banditádba kéne ütközniük, kezd kissé hideg lenni, ilyenkor a banditák is visszahúzódnak, nem éri meg az utazókra várni, alig hoz valamit a konyhára. Azok a dolgok meg, amik nem két lábon járnak... - pillant Eidére. - Nos, azokért van itt a vadásznő, nemde?
A férfi kicsit megpödörte a bajszát, nagyon elégedett volt azzal, hogyan is jött ki a szövege. - Van esetleg valamilyen kérdésük?
- Amit tudnom kell, az elmondta. Köszönöm, bízom a további támogatásában. - válaszolta Robin kimérten, szinte diplomatikusan.
- Feltételezem nem tudja hogy milyen lesz az időjárás előre, ugye? Jó lenne számolni előre a lehetséges hóakadállyal.
- Hát, vagy esik majd, vagy nem. Lehet meleg lesz, lehet hideg. - vonta meg a vállát a férfi. - De úgy sejtem egy vadásznak jobb érzéke van ehhez, elég ritkán járom a vidéket, kiérdemeltem, hogy ne kelljen.
Óh, a vén pöcs.
A férfi elkezdte feltekerni a térképet, úgy simítva azt végig, mintha csak a gyermeke lenne. Úgy tűnik még szentimentális is az öreg.
- Természetesen az utazás bármely felmerülő költségét fedezi a katonaság, de az őrposztokon is megpihenhetnek, ha nincs a környéken nagyobb, biztonságos város.
- Köszönjük. Holnap reggelre minden készen állhat az utazáshoz?
- Amíg rajtam múlik, igen.
- Rajtam nem. - vonta meg a vállát herr Füller. - Innentől szabad kezet kapnak, nem szólok bele. Az estére megszállhatnak itt is, de ha nem akarnak lábszagban lenni, ajánlom a két utcával arrébb lévő fogadót. - mosolyodott el kissé gyermetegen. - Büdös Fajankó a neve. Már a fogadóé. - mondta, Eide szemszögéből kétségtelenül pofátlanul célozgatva.
De abból ítélve hogy felnevetett, Robin nem vette ilyen könnyedén a lapot.
- Vajon honnan kapta a nevét?
- Egy vicces történet, de inkább nem én mesélem el, a fogadós biztosan jobban ismeri. Pocakos, vörhenyes alak, akkora karokkal, mint egy nagyobb hordó. Roppant szórakoztató történetei vannak, kár lenne kihagyniuk.
- Köszönjük a felajánlást, de nem látom sok értelmét miért kéne az egyikből átmennünk egy másikba. De ne aggódjon, megoldjuk. - mondta hidegen, burkoltan elmondva véleményét erről a koszfészekről.
A férfi felállt az asztaltól, majd, kétségtelenül úriemberhez méltóan, kitárta az ajtót, jelezve, hogy lassan ideje lehet távozni.
- Jó szerencsét kívánok önöknek, de minden bizonnyal nem lesz probléma... Apropó!
A férfi a páncélja alá nyúlt, majd egy erszényt vett elő. A levegőben kapta el Eide hamar, bár nem kimondottan felé repült, inkább közé és a papnő közé.
- Egy kis előleg, ha kevés lenne az utazásra, tudják mit kell tenni... - mondta kissé elmosolyodva.
- Nagylelkű öntől. - bólintott egyet utoljára még Robin.
- Senkinek sem fog feltűnni, ha megisznak pár kupa bort, javaslom, ismerkedjenek meg egymással.
Bólintott egyet, majd röviden csak annyit mondott zárásképp:
- Köszönjük. A viszontlátásra, herr. A Veresfejű pár heten belül visszatér. - mondta, távozólag, majd a másik után sietett.
---
Felszerelés: Íj, Másfélkezes kard, Bőrvért
Képességek: Személyes passzív, Fjordisch Hartnäckigkeit / Fjordi szívósság, Wiederholung / Ismétlés, Pünktlichkeit (Pontosság), Bűbáj (1/2 kör), Blitzschuss (Villámlövés), Dopplieren (Duplázás), Bűbáj (Fenntartott).

13[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Csüt. Dec. 19, 2019 9:27 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Itt a dokkoknál hidegebb van, mint a város többi részében. Alighanem a víz közelsége az oka. Szellő van ugyan, de nem erős, inkább már-már szinte jeges csak, ami annyira elég, hogy az ember fázzon, de ahhoz kevés, hogy belekapjon a vitorlába.
A Vidra fedélzetére lépve van lehetőségem megcsodálni a robosztus bárka erős anyagát, a vastag vitorlákat, a kemény köteleket. Hogy tud ezen bárki is kiigazodni? Át sem látom, hogy mi mit hivatott rögzíteni.
De másra is figyelmes leszek. Ezt az érzést nem lehet félreértelmezni, vagy kijátszani; démon is tartózkodik a hajón. Bár nem gondolom, hogy veszélyt jelentene, itt Délen megannyi démon végez becsületes munkát a társadalom javára, közülük némelyek az egyház berkein belül is ilyen-olyan módon. De azért nem árt tudni, miféle szerzet áll az ember előtt.
Pár embert látok csak mozogni. Van, aki lézeng, van, aki a rakodásban serénykedik még. Két ember azonban kitűnik közülük egy vékonyabb, sötét hajú és szakállú, s egy nála sokkalta magasabb, erős kötésű, szőke férfiú - egy pillanatra elgondolkodom, egy vidékről származunk-e? Valamiért az az érzésem, mintha már ismerném, de minden bizonnyal csak arról lehet szó, hogy láthattam már valahol, ha ugyan Hellenburgban tölti ideje nagy részét. Mivel nem szeretném túlságosan elveszve érezni magam, de már nem nagyon akad segíteni való sem, úgy döntök, megpróbálok szóba elegyedni velük. Egyértelmű számomra, hogy nem dokkmunkások, még az is lehet, hogy együtt fogunk dolgozni. Odalépek hozzájuk. Nem sokat morfondírozom a köszöntésen; bár páncélt nem viselek, a viseletem templomos öltözék, s itt délen a vak is felismeri a nyolcágú Esroniel-csillagot.
- Áldás, békesség - szólalok meg, ahogy odaérek hozzájuk - Ha jól sejtem, egyfelé visz az utunk.
- Áldás, békesség - előbb a barna viszonozza a köszöntést, majd csatlakozik hozzá szőke társa is.
- Áldás, békesség. Jó a sejtése.
- Igen, minket is a Vidrához hívtak. Én Johannes Seeman vagyok, a szószátyár barátom és társam, Jorg Dornbush, szolgálatára.
Johannes Seeman, Jorg Dornbush. Magamban elismétlem a neveket, hogy könnyebben megjegyezzem, s Jorggal biccentünk egymásnak.
- … mert, ha jól sejtem, egy feladat miatt vagyunk itt mindhárman és ön lesz az elöljárónk?
Elcsodálkozom a kérdésen egy kissé, hanem előtte úgy illendő, hogy én is bemutatkozzam.
- Oswald von Bertold - mutatkozom be - Örvendek. Kétlem, hogy az elöljárójuk volnék, legalábbis eddig nem kaptam még ilyen információt.
Épp, amikor belemelegednénk a beszélgetésbe, nagy zajjal kivágódik egy ajtó és egy vörös hajú és szakállú férfi lép ki rajta egy fiatal lány kíséretében, s mire odapillantok, el is kiáltja magát.
- Jó reggelt, déli barátaim! Jöjjenek, megbeszéljük a részleteket! Vigyázzanak, a fedélzet csúszik.
Az elhangzottakat követően látom, hogy Jorg visszafordul felém, s én is ránézek.
- Csak ön után! - int, én pedig el is indulok. Még hallom, hogy társát is előre engedi.
Nos, legalább megtudjuk, miért is vagyunk itt, ha már von Witten nem világosított fel jobban.
Ahogy közelebb érek, érezni kezdem azt az ismerős és kellemetlen kaparászó érzést a fejemben. Odaérve aztán könnyedén megpillantom a kapitány - mert ki más lehetne a férfi - szájából kivillanó, megnyúlt szemfogakat.
Vámpír.
Tehát nem ő az… Viszonylag magas, jó alakú férfi, már csak származása miatt sem tudnám pontosan megmondani a korát, de úgy sejtem, több, mint amennyinek kinéz. Alighogy odaérünk, széttárja karjait és a hajóra mutat.
- Legyenek üdvözölve szerény kis hajómon, déli ficsú... férfiak! - Egy pillanatra összevonom a szemöldököm - Az én nevem Kapitány, ez pedig itt az inasok gyöngye... - a leányra pillant, s tudom, hogy ő a démon, akinek a jelenlétét éreztem, mikor a fedélzetre léptem. Láthatóan elbizonytalanodik és beletúr a szakállába - Hogy is hívnak, kölyök?
- Maria Kruch vagyok, Kapitány. Hát nem emlékszik? Tegnap vett fel a kocsmában, amiért igen hálás vagyok, még fizettem is önnek egy sörért az összekoldult pénzemből - vigyorodik el.
- Az, Maria Kunst, vagy mi, hallhatták. Olyan gyorsan tanul, hogy egy nap alatt a legjobb inas lett - nevet fel hangosan - Tényleg egy főnyeremény.  
Pár lépés megtétele után az árbócnak veti a hátát, s mellén összefont karjai fölül összeszűkült szemekkel méreget bennünket. Azt hiszem, ideje bemutatkoznia valamennyiünknek.
Noha az ő bemutatkozása nem volt éppenséggel a legkielégítőbb. Nem tetszik, ha valaki nem árulja el az igazi nevét, s nem tudom, mi indoka van a titkolózásra.
Kapitányhoz hasonlóan karba teszem a kezeim, mielőtt megszólalnék.
- Oswald von Bertold, a Protestáns Egyház templomos lovagja - mutatkozom be neki is egy kimért biccentés kíséretében. Egyelőre nem tudom, mit gondoljak, de a kíváncsiság erősebb bennem, mint az előítélet.
Elcsípem Jorg és Johannes egymással váltott mosolyát.
- Íjász vagyok.
- Én meg Lelkész, örvendek, Kapitány.
Belegondolva, én is lehettem volna szellemesebb, de nem gondolom, hogy rám vallana. Talán épp ezért tölt el elégedettséggel, hogy újdonsült társaim nem szalasztották el a lehetőséget.
- Oswald, Lelkész, Íjász. Megjegyeztem.
Vagy fel sem tűnt neki, hogy az utóbbiak nem valós nevek, vagy egyszerűen nem érdekelte. - Gyertek közelebb csöppet. Nem harapok.
Valóban, harapni nem harap ugyan, de csak úgy árad belőle a szeszszag. Mintha szórakozottságát is jobban érteném ennek ismeretében.
[color=coral]- Mennyit tudnak arról, hogy mi is lesz a dolgunk?
- Én csupán annyit, hogy bálnaolajjal kapcsolatos - felelem - A felettesem azt mondta, a fedélzeten kapunk majd bővebb tájékoztatást.
- Mi meg annyit, hogy ez egy feladat, amit el kell végezni.
- És, hogy a részleteket öntől kapjuk, Kapitány.
A kapitány felkiált, s ekkor veszem csak észre, hogy a lány nincs velünk.
- Monika, gyere vissza, annyit nézelődhetsz majd, hogy magad is megunod, de ez most fontos. Látják? Micsoda kíváncsi, éleselméjű teremtés.
Valóban… Értetlenül nézek rá, de jobbnak látom, ha inkább mégsem jelzem, hogy eltévesztette a lány nevét. Azzal ujját a szája elé téve jelez, s halkan folytatja, ezért jobban figyelek.
- A bálnaolaj ára lassan a Jóisten talpát súrolja, engem pedig arra béreltek fel, hogy elvigyelek titeket Südhörnbe. Fogalmam sincs, hogy mi okozhatja a bajt, és sajnos a halászok se beszélnek, mert olyan makacsok, akárcsak egy rohadt öszvér.
Azzal int, hogy hajoljunk még közelebb. Az így még erősebben érezhető alkoholszagba némi fémes is vegyül. Egészen lehalkítja a hangját, ahogy beszél.
Azzal hirtelen nagyon hangosan, szinte üvöltve nevet fel, egészen belecseng a fülem. Nem tudok nem gondolni rá, hogy esetleg szándékosan csinálta, hogy bosszantson minket.
- Az Istenit... - sziszeg Jorg, hangot is adva a nemtetszésének. Társa rögtön meginti: diszkréten vállba veri.
- Ezen a bárkán fogunk leutazni a Südardenen, át a partvidéken, s be az öbölbe. Nem lesz kényelmes, de gyors igen. Apropó, rázós lesz, úgy fognak okádni, mint a lakodalmas kutya.
Csodás.
- De a kutyának hogy lehet lakodalma, öreg? - Teszi fel a kérdést
- Biztató kilátások - jegyzem meg rövid csend után félhangosan, Azért ennyit még nem utaztam hajón. Na de azért jó modor is van a világon. Megengedek azért magamnak egy félmosolyt - Önre és a lélekvesztőjére vagyunk bízva, Kapitány. Hálásak vagyunk a segítségért.
- Szívesen, bár, én csak azért segítek, mert jól megfizetnek, aligha érdekel az olaj probléma. A váltó annál jobban.
Mindjárt gondoltam, de legalább őszinte.
- Szóval olaj probléma, van még más is, amit meg kell osztania velünk?
Johannes kérdésére megvonja a vállát - tehát nem tudunk meg többet. Alighanem, meg kell elégednünk azzal, hogy részletekben, apránként tudunk meg némi információt azzal kapcsolatban, ami a dolgunk. Bár nem szoktam meg az ilyesmit, de arra tudok gondolni, nem véletlen van ez így. Alighanem von Witten is vagy nem tudott többet biztonsági okokból, vagy nem akarta, hogy más is tudomást szerezzen a dologról, okosabb volt tehát így.
- Tudtommal más nincs, arra figyeljenek, hogy az egyik matrózom olyan tetves, hogy még a tetveinek is tetvei vannak. A másik három kopasz, tőlük nem kell félni... Engem meg valamiért nem szeret a tetű - meg is vakarja a fejét, én pedig hirtelen nem tudom, mire gondoljak. Mindenesetre hálásan biccentek a tanácsra.
- Értjük, Kapitány - szól Johannes. Nem is nagyon töprengek sokat, a kapitány ismét megszólal, hogy a lánynak válaszoljon, akinek már végképp nem vagyok biztos a nevében, miközben barackot nyom a fejére és némileg megkésve válaszol a kérdésére.
- Némelyik északinak is van lakodalma, Magda, hát a többi kutyának miért ne lehetne?
- Mert az északiak még annyit sem érdemelnek, mint egy kutya, Kapitány! - vágja rá a démon.
Akaratlanul is elmosolyodom egy picit, és konstatálom, hogy ismét másképp szólította a kapitány. Jorgra nézek, ahogy még mindig az elhangzottak járnak a fejemben. Megérzi a tekintetem és rám pillant.
- Mik a meglátásai von Bertold?
- Tudjuk valahogy segíteni a mihamarabbi indulást, Kapitány?
Kapitány még mindig a lány epés megjegyzésén kacag.
- Lehet inas helyett az első tiszt pozíciója való neked, vigyázz, Borsó, vagy átveszi a helyed!
Borsó, egy szakállas, kopasz férfi felnevet ezt hallva, majd figyelem, ahogy leugrik a hajóról és nekiáll kötelet lazítani. Alighanem induláshoz készülve.
A kapitány a lelkész kérdésére is válaszol.
- Önre nem lesz szükség, viszont... - éles füttyentése hasít a levegőbe - Kurtz, Bodri, Bald, készüljetek.
Megcsóválom a fejem, s épp mégis szólnék Jorghoz, amikor ránk pillant és megszólít.
- Íjász, Oswár... Jöjjenek velem.
Oswár?
Jorgra pillantva úgy látom, igencsak viccesnek találja a helyzetet, grimaszolva próbálja visszafojtani a belőle kitörni akaró nevetést. Templomosként kellett volna bemutatkoznom.
Mint aki jól végezte dolgát, a kapitány közben  elindul a kormánykerék felé, mi pedig követjük. Valamit beszélget a démonnal, mielőtt felzárkóznánk mellé. Közben figyelem, ahogy kioldják a vitorlákat is a kötelek szorításából, és egy pillanatra el is tűnődöm, miért, hiszen a falak egészen megakadályozzák, hogy behatoljon a szél ide. Ahogy odaérünk, a férfi egy teli zsákot nyom a kezembe, azonban minden várakozásom ellenére hiába feszítem meg az izmaim: nincs is súlya.
- Fogják meg Íjásszal ketten, s úgy kapaszkodjanak bele, mintha csak az életük múlna rajta - érkezik az utasítás - Fordítsák úgy felfelé egy kissé, s kikötöm a száját. Ha elrepül, a vízbe fojtom önöket.
Jorg is megragadja a zsákot és a vitorlák irányába fordítjuk a zsák száját, ahogyan Kapitány parancsolta. A vámpír odalép, kioldja a száját, s bár sem Jorg, sem én nem vagyok valami pehelysúlyú, mégis majdhogynem eltaszít a zsákokból áradó hatalmas szél. Nyikorog a Vidra, ahogy lassan megindul a vízen, a kapitány kormányozni kezdi. Nevetésére kapom oda a tekintetem.
- Szelesebb az a zsák, mint én. De nem túl sok erő van benne.
Lassan a zsák kiürül, de ennyi szél elégnek bizonyul, hogy átjussunk a vízi kapun. Nem tűnt olyan nagynak korábban a hajónk, de kis híja, hogy a felső rácsok le nem viszik az árboc legtetejét.
A külváros egészen más alakjában tárul elém, ahogy a fedélzeten állva figyelek. Még sosem láttam innen. Tekintetem a kormánykereket forgató kapitányra emelem. Vidáman integet az embereknek, bár nem gondolom, hogy látnák, vagy felfigyelnének rá. Most már nincs visszaút.
Ez egy érdekes küldetés lesz.

dem passive boi:
- Személyes passzív: Obstinatio
Leírás: Oswald elszántsága sosem engedte, hogy külső befolyások akadályozzák a tudatos döntésben. Ezen tulajdonsága miatt az akaratát befolyásoló hatások kevesebb hatékonysággal és időtartammal érződnek rajta.

14[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Pént. Dec. 20, 2019 1:00 am

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Jócskán benne járt már az idő a délutánban, mire megérkeztem, már szürkült, de sötétedni még nem kezdett, ami szerencsés abból a szempontból, hogy még biztosan van idő megbeszélni, amit kell.
Nem kell sokat keresnem a célomat: két fiatal férfi áll a várfalhoz épült, toronyhoz hasonló épület széles ajtajában, alabárddal kezükben. Ahogy pedig közelebb sétálok, egy harmadik alak is megjelenik: idősebb, ősz, tekintélyesebb alak, díszes ruhában, tiszta páncélban. Beszél valamit, miután körülnézett, de hogy mit, az ilyen távolságból még nem értem. Nem zavartatom magam, közelebb lépek, hiszen valószínűleg várnak. Ha pedig olyat beszélnének, amit nem szabadna hallanom, valószínűleg nem a nyílt utcán tennék.
- Szóljanak, ha látják, remélem megismernek egy inkvizítort. - hallom mostmár amit mond. Én me lennék olyan biztos benne, hogy inkvizitorként azonosítana magától bármelyik, pedig öltözékem amennyire lehet, jelzi ezt. Az öreg egy pillanatra megáll, majd megvakarja a szakállát - Nem örülök, hogy nálunk alszik a Veresfejű, nem tetszik nekem. - ahogy ezt kimondja, rám pillant, majd pár pillanatig figyel téged, s elmosolyodik. Valószínűleg észrevette, hogy felé tartok, és talán már azt is, hogy ki vagyok.
- Megengedi, hogy közbeszóljak, Uram? - kérdezem odalépve, mérsékelt tisztelettel. A féri int, hogy szóljak - Nem kell keresniük. Robin Holzer nővér vagyok, az Veroniai kegyelmes Isten Egyházának felszentelt inkvizitora. - mutatkozom be megelőzve a kétkedést. Közben viszont az idősebb katona már meg is hajtja a fejét előttem. A két fiatal katona nem tesz semmit, ahogy ezt az öreg észreveszi, kiegyenesedik, s megfogja a fejüket, majd lenyomja azt, anélkül, hogy ellenkeznének.
- Micsoda öröm! Isten hozta, Holzer nővér! Kérem, ne vegye rossz néven a két tökfej viselkedését, nem nagyon találkoztak még inkvizítorral. - magyarázkodik az üdvözlés után a két  felegyenesedő, majd bőszen bólogató katona helyett. - Alfred Müller vagyok, ezen őrház vezetője. - mutatkozik be.
- Semmi gond, Herr Müller, nem is várnám hogy ismeretlenül tiszteljenek. Köszönöm - mosolygok előbb rá, aztán a két fiatalabbra is
-  Kérem, fáradjon beljebb, ott már várja önt a kísérete. - nyit nekem ajtót, intve, hogy beléphetek, amit meg is teszek.
A két katona a mosolyra biccent, majd azonnal elfordul. Kicsit megnyugodtak, de még mindig tartnak tőlem valamelyest. Nem csodálkozom, de sem időm, sem szándékom most ezen változtatni.
Belépve egy nagyobbacska, pár asztalnak, s széknek helyet adó szoba fogad. Jelenleg nincs benne senki, vélhetőleg valamilyen közös tér lehet, ami más időszakban telik meg igazán élettel.  Egy vöröshajú vadászlány lép be a szobába, akire Miller rá is pillant, majd int nekem is, hogy kövessem tovább.
Egy ajtót tár ki, ami egy kisebb, elegánsan berendezett szobába nyílik. A berendezése egy nagyobb asztal, pár könyvespolc, két extra szék. Elég szűk kis tér, de a maga módján takarosan van kialakítva.
- Kérem, foglaljanak helyet. Addig is... - ajánlja, de mintha már a tárgyra is térne, míg leülünk. Az egyik polchoz lép, majd egy nagy tekercset vesz magához. Kiteríti azt az íróasztalra észak térképét. - Máris jobb. - jegyzi meg, miközben maga is leül a saját székébe, és végigmér mindkettőnket. - Holzer nővér, ő itt... Eida... Eidena... A kísérője. - torpan bele a névbe, kisegítést várva nézve a vadásznőt, akit közben én is figyeltem. Nem volt nehéz eddig sem kitalálni, hogy ő lesz a kíséretem.
- Örvendek, kérem szólítson csak Robinnak. - biccentek felé, mikor bemutatnak neki, ezzel megteremtve a lehetőséget hogy maga is előálljon a kívánságával arra nézve milyen néven szólítsam
Kissé mereven viszonozza a köszöntést, de az egész lényéből árad, hogy nem mozog olyan otthonosan ebben a közegben…
- Az Eide jó lesz, Robin. - válaszol röviden, jelezve, hogy értette a kérésemet. Végülis ez is valami
- Eideann. Eide-ann. - javítja ki az öregurat, kissé harapósan. Úgy érzem meg van alapozva a jó kapcsolat az őrparancsnok, és a vadásznő között..
Az öreg elmosolyodik, ám látszik rajta, hogy egy kissé idegeli Eide modora.
- Valóban, elnézést. Sosem voltam különösen jó a nevek megjegyzésében. - látszik, hogy még mondana valamit, de inkább megáll, majd pár pillanat után témát vált. Bölcs parancsnok, meg kell hagyni. - Térjünk is a lényegre. Itt a térkép az asztalon, a célpontjuk pedig itt lenne, Nordenhörn. - bök a térképen a megnevezett helyre. Egy viszonylag nagy öbölről van szó, ami valamilyen furcsa okból befelé szélesedik egy picikét - A település kulcsfontosságú az Északra érkező bálnaolaj miatt, foglalkozik több település is bálnavadászattal, de a termelés zöme innen érkezik... Vagyis, érkezett. - kezdi felvázolni a helyzetet. Már ennyiből nyilvánvaló, hogy miért kell intézkedni.
Komolya arccal figyelek, és bólintok.
- Mi okozza a problémát? - kérdezem, tekintve hogy nem kaptam információt az érsektől
Alfred feláll, odahajol hozzánk, majd szinte suttogva osztja meg amennyit tud. Nem túl sok, de legalább feltételezésünk van. A férfi kicsit hátrébb dől, majd folytatja. - De mindez persze csak feltételezés, nem tudhatjuk, hogy mi a baj. S pont emiatt van szükség egy vadászra... - pillant Eidére, majd nyomban utána rám is. - És egy egyházira is. -
Bólintok. Világos. Az információszerzés végülis szerves része a hivatásomnak.
- Számíthat a diszkréciómra, természetesen. - tettem hozzá, hogy bizalma is legyen felém. Egyelőre nem beszéltem többesszámban, Eide nevében is, már csak a korrektség miatt sem
- Ha jól értem, csak azt várja el tőlünk, hogy kiderítsük hová lett az olaj. Semmi többet? - kérdezi Eide.
- Nos... Az lenne a legjobb, ha meg is oldanák a problémát... De megmondom önöknek az őszintét. - mosolyodik el az öreg.   - Ezen a ponton már annak is örülök, ha megtudják, hogy mi történt. - kezd az öreg ujjaival dobolni a papíron, majd ismét felnéz, elsősorban Eidére.   - Én úgy gondoltam, hogy akkor járnának a legjobban, ha elindulnának kissé délnek, majd Stratheimet érintve mennének tovább a partvidékre. Jó lovakkal talán két hét alatt megjárják az utazást. - a férfi elővesz egy borítékot az asztal egyik fiókjából, majd a térképre fekteti azt. - Kapnak tőlem menetlevelet, amivel bármelyik őrposzt friss lovakat ad majd önöknek. Mit gondol erről, Aidaenn? -
Nekem nincs ellenvetésem, és a kérdés nem is nekem szólt, hagyom hát Eidét beszélni
- Papíron jónak tűnik, majd elválik hogy a terep is igazodik-e ehhez, herr Füller. A menlevelet pedig szívesen fogadjuk, remélem a seregnek... minőségi hátasai vannak. - mondta, a szavak tartalmávan ellentétben közömbös hangon.
A parancsnok pedig ismét tanúságot tesz bölcsességéről, mert nem megy bele a nő kicsinyes bosszújátékába, amivel segít, hogy valószínűleg hamarabb csillapodjon a vadásznő sértettsége.
- Nem gondolom, hogy túlzottan sok banditádba kéne ütközniük, kezd kissé hideg lenni, ilyenkor a banditák is visszahúzódnak, nem éri meg az utazókra várni, alig hoz valamit a konyhára. Azok a dolgok meg, amik nem két lábon járnak... - reagál, és pillant Eidére a férfi - Nos, azokért van itt a vadásznő, nemde?  - pödöri meg kicsit a bajszát elégedetten - Van esetleg valamilyen kérdésük? - kérdezi, úgy fest nem akar túl sok időt vesztegetni a fecsegésre.
- Amit tudnom kell, az elmondta. Köszönöm, bízom a további támogatásában - biccentek mosolyogva. Én sem szeretnék felesleges bájcsevejt.
- Feltételezem nem tudja hogy milyen lesz az időjárás előre, ugye? Jó lenne számolni előre a lehetséges hóakadállyal. - szólal meg Eide, valószínűleg kötekedni.
- Hát, vagy esik majd, vagy nem. Lehet meleg lesz, lehet hideg. - vonja meg a vállát a férfi. - De úgy sejtem egy vadásznak jobb érzéke van ehhez, elég ritkán járom a vidéket, kiérdemeltem, hogy ne kelljen. -
A parancsnok elkezdi felterekerni a térképet, úgy simítja azt végig, mintha csak a gyermeke lenne.
- Természetesen az utazás bármely felmerülő költségét fedezi a katonaság, de az őrposztokon is megpihenhetnek, ha nincs a környéken nagyobb, biztonságos város. - válaszol egy el sem hangzott kérdésre megnyugtatóan. Tehát tényleg minden segítséget megad nekünk a katonaság.
- Köszönjük. - hajtottam fejet - Holnap reggelre minden készen állhat az utazáshoz? - kérdeztem, részben Eidét is. Ha fontos az ügy, nem kéne időt vesztegetni
- Amíg rajtam múlik, igen. - válaszol
- Rajtam nem. - vonja meg a vállát a férfi is. - Innentől szabad kezet kapnak, nem szólok bele. Az estére megszállhatnak itt is, de ha nem akarnak lábszagban lenni, ajánlom a két utcával arrébb lévő fogadót. - kicsit gyermetegen elmosolyodik. - Büdös Fajankó a neve. Már a fogadóé. - mondja, mire felnevetek
- Vajon honnan kapta a nevét? - érdeklődöm, hátha sikerül kicsit oldanom a feszültséget.
- Köszönjük a felajánlást, de nem látom sok értelmét miért kéne az egyikből átmennünk egy másikba. De ne aggódjon, megoldjuk. - mondja hidegen, sértettem Eide. Talán majd idővel megnyugszik, és nem lesz hatása a dühének a feladat teljesítésére.
- Egy vicces történet, de inkább nem én mesélem el, a fogadós biztosan jobban ismeri. Pocakos, vörhenyes alak, akkora karokkal, mint egy nagyobb hordó. Roppant szórakoztató történetei vannak, kár lenne kihagyniuk. - tanácsolja a parancsnok, majd feláll az asztaltól, majd kitárja az ajtót, jelezve, hogy lassan ideje lehet távoznunk… Nem csodálom - Jó szerencsét kívánok önöknek, de minden bizonnyal nem lesz probléma... Apropó!  -  nyúl a páncélja alá nyúlt, majd egy erszényt vesz elő, és odanyújtja - Egy kis előleg, ha kevés lenne az utazásra, tudják mit kell tenni... - kissé elmosolyodik. - Senkinek sem fog feltűnni, ha megisznak pár kupa bort, javaslom, ismerkedjenek meg egymással. - teszi hozzá.
- Nagylelkű öntől - hajtok fejet újra, és kilépek az ajtón, hagyva a pénzt Eidének. Nekem nincs szükségem rá, hogy a vállamat nyomja az utazásunk finanszírozásának gondja.
- Köszönjük. A viszontlátásra, herr. A Veresfejű pár heten belül visszatér. - mondta Eide elkapva a pénzt, mielőtt távoztunk… Csak nem magára vette a parancsnok megjegyzését?

//Hozom az egy darab szolgacsengőmet, amivel egy lőholtat ugráltathatok, a többinek viszont magamra vonom a figyelmét. A passzívom nem állandó figyelmet igényel Smile


_________________

15[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Szomb. Dec. 21, 2019 2:41 am

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Kezdődjék hát a harmadik kör. Felhívom a figyelmet, hogy ugyan most nagy haladék volt adva, de ebből nem fogok rendszert csinálni, ez speciális indokból történt (vizsgaidőszak kezdete). Ha bármi csúszik, ugrani fogunk. SEMMI retorzió sincs a késés miatt, amennyiben annak pótlása kövi körre megtörténik. Ha ez nem adott, akkor megbeszéljük, keressetek bátran, nem harapok (nagyon). 

A játék azon körébe léptetek, ahol lehetőségetek van BÓNUSZ JUTALMAT szerezni. Ennek részleteit tőlem kaphatjátok meg privátban, ha érdekel titeket a dolog. Ez TELJESSÉGGEL OPCIONÁLIS.

Robin és Eide: 

Ti, ahogy megbeszéltétek Stratheim felé veszitek az utat. Nem történik semmi különösebben érdekes jelenség az utazás során. Az idő kezd kissé hűlni, ám megússzátok, hogy fagyba kelljen utazni. Maga Stratheim egy viszonylag népes város, pláne, mióta a környékbeli kisebb falvak elpusztultak. Vastag cölöpfalak veszik körbe, amik mögött klasszikus északi építészet jeleit viselő házak állnak. Az őrség készségesen szolgál ki titeket, s ha megcsappantak a készletek, egy kis pénzmaggal is megáldanak titeket. Ti döntitek el, hogy hol pihentek meg. Nem kell sokat írnotok, csak pár rövid gondolatot az utazásról, a városról. Hozzávetőleg 5 napja utaztok.

Bónusz lehetőséget ismeritek már, ha szeretnétek lejátszani, keressetek meg privátban, s megadom nektek a kezdő helyzetleírást, s a szabályokat.

Ibo, Jorg, Oswald: 

Ti hajóval haladtok lefele a Südardenen. A folyó sodrása meglepően erős, így igen jó időt tudtok futni. Az éjszakákat főleg a nagyobb halászfalvak csöpp fogadóiban töltitek, ám ha éppen egy elhagyatottabb részen haladtok, kénytelenek vagytok a hajón aludni. Kapitány, meglepetésetekre mindig a hajón pihen, a saját kis hordójában. Ibot és Jorgot nem viseli meg annyira az utazás, ők valahogy kissé jobban hozzászoktak a dologhoz, ám szegény Hans és Oswald mosott szarként érzik magukat az első pár napon. Nincs túl sok dolgotok egyébként, ám Ibonak néha fel kell mosnia a hajópadlót, ehhez Kapitány nagyon is ragaszkodik. Egyelőre három napja utaztok. Általánosságban kérek egy kis leírást a dologról, pár élményt, érzést, hasonlót. Semmi hosszú, csak ha jónak érzitek. Bármi körülmény kéne nektek, szóljatok, segítek.

Bónusz lehetőség nálatok is adott. Picit többen vagytok, ha valaki nem akarja kivenni a részét belőle, nem kell. A körülményeket, szabályokat privátban megbeszéljük.

Tea:

Két napja utaztok a kocsival, az éjszakákat a közelben lévő nagyobb, cölöpökkel védett kis településeken töltitek. Joost picit megbékélt veled, kevésbé tartja már a távolságot, bár, közel sem bizalmaskodik veled, csak akkor beszél, ha megszólítod. Éppen a Halsburg felé vezető úton haladtok, egy kisebb erdőségen át, amikor is halljátok, hogy Ignatz szól a lovaknak, amik lassítani kezdenek. Hamar hátra is kiált, hogy az útra rádőlt egy farönk. Joost ugrik is kifele, hogy esetleg segédkezzen, amikor is egy nyílvessző hangosan ropogva vágódik bele a hintó falába. Ignatz úgy szidja a teremtőt, mintha csak bokor lenne. Hamar egy zsivány banda bukkan elő, akiknek az élén egy picit megtermettebb, vörhenyes férfiú áll. Nagy, vaskos bunkósbotja van. A csoport igen szegényesen felfegyverkezett, de sokan vannak, s valahol a lombok között íjászok is bújnak.

Mivel te egyedül vagy, így nálad a megszerezhető bónusz egy mesélt jelenet képében fog megjelenni. Ha nem kívánsz élni a lehetőséggel, akkor szólj, s elmondom, hogy mi történjen, ellenben ha benne vagy az egyeztetésben, keress. Utóbbi esetben egy kicsit érdekesebb helyzettel találhatod majd szembe magad.

Határidő: 01.01.+1 nap a józanodásra.

16[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Pént. Jan. 03, 2020 10:03 pm

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő
Messze járunk már az otthontól, s ehhez is mérten a környék is kellően barátságtalan. Eszembe jutnak azok az idők, mikor nem ismertem hírből sem Frankenberget, mikor még nem volt Etha, és gyakran keveredtem el ezekhez hasonló falvakba, kisvárosokba. Akkoriban barátságosnak éreztem ezeket a településeket, akkoriban még hittem az idegenek jóságában. Tulajdonképpen valamivel még kényelmesebb volt. Nem volt semmim és nem voltam senki. Az voltam, akinek látni akartál.
Ignatz úgy időzít, hogy a második éjszaka se találjon az úton, hanem beérjünk a településre. Lehuppanok a szalmazsákkal bélelt ágykeret szélére, a férfiak egy szomszédos szobán osztoznak. Ignatz alig bírta meggyőzni Joostot, hogy nem kell a küszöböm előtt aludnia: ha bármi történik, egyetlen sikoltásomba kerül, és pillanatokon belül itt teremnek. Eléggé megbarátkoztam a kölyökkel ennyi idő alatt, bár viszonylag keveset beszélgetünk. Szinte kézzel tapintható a zavara, ha hozzászólok.

Felszínes, zavaros alvásból ébredek, mikor Ignatz bekopog hajnalban, hogy indulnunk kéne. Szaporán kapkodom magamra a ruhámat, pár falatot eszem csak reggelire, Ignatz elég rendesen fogyaszt a tegnapi sült maradékából. Élénk színekben fürdik még a horizont széle, ahogy a felkelő nap vakító sárgával rácsókolja első sugarait a világra, mikor elindulunk. Nem haladunk sokat, néhány órányi néma utazás van csak mögöttünk, mikor Ignatz hirtelen lefékezi a kocsit. Majdhogynem fejjel esem bele a szemben ülő Joost ölébe.
Egyáltalán nem töltenek jó érzések. Baljós előérzet kaparászik a tudatom egy távoli zugában. Joost arca falfehér, de azért kiszállni igyekszik, valószínűleg csak a bátorságot gyűjti, kintről hallom, ahogy Ignatz nagy lendülettel szidja a teremtőt. Hangos csattanással valami neki ütődik a hintó oldalának. Úgy sejtem, egy nyílvessző lehet. Megakadályozom a közben magához tért, mozdulni készülő Joost abban, hogy kiszálljon a kocsiból; megragadom a karját, jelentőségteljesen ránézek és halványan elmosolyodom.
− Jobb lenne, ha itt maradna. Talán kevésbé tűnünk veszélyesnek ketten Ignatzcal, és talán meg lehet ezt oldani egyszerű beszélgetéssel − susogom oda neki halkan. Majd a válaszát meg sem várva lehunyom egy pillanatra a szemem, és a tudatomnak arra a zugára koncentrálok, ahol a pokol van. Megpróbálom előhívni a démont. Azt mondják, nem csak a legijesztőbb kinézetű háborúdémonok, de a lélegzetelállító csábdémonok is képesek a frászt hozni az emberekre.
Kinyitom a kocsi ajtaját, kilépek belőle, majd nyitott tenyereim arcmagasságba emelem, jelezve, hogy megadom magam. Várom, hogy a démoni kipárolgás kellemetlen bűze eltöltse rossz érzéssel a támadókat, közben végigfuttatom a tekintetem az utat szegélyező foghíjas erdő fái közül előbotorkáló banditákat. Mintha nem is emberek volnának, hanem egy nekromanta idézte, évtizedek óta éhező csontvázbanda. De azért jelentős fölénnyel állnak velünk szemben, ha más nem, a létszámot tekintve. Mindegyikünkre jutna fejenként négy-öt ember legalább.
− Valami gond van, uraim? − szólalok meg végül kifejezéstelen hangon. A tekintetemmel azt az alakot keresem, aki a vezetőjük lehet. Nem kell sokáig kutakodnom utána. Délceg, magas, vöröshajú ember áll közöttük, a kisugárzásán lehet érezni, hogy ő irányítja a tolvajbandát. Ha másból nem is, abból mindenképp rájönnék, hogy mindenki más időnként felé pislant, ő azonban nem néz sehová máshová: egyenesen az arcomba bámul eltökélten.
A szemem sarkából látom, ahogy Ignatz leugrik a bakkról, közelebb lépked hozzám. Kíváncsi vagyok, mit tenne, ha valóban ránk támadnának. És kíváncsi vagyok, mit tennék én.
Senki nem mozdul egyelőre. Úgy sejtem, a többiek félnek a démontól, akit engedtem nekik megérezni. De ez a fickó nem. Borzas haja és bozontos szakálla között rátalálok a hidegen metsző tekintetére.
− Gazdagok vagytok, mi? Nem vagyunk szörnyetegek, ha itt hagyjátok a kocsit, s minden értéket, szabadon távozhattok.
Az egyetlen fegyver, amit felfedezni vélek nála egy elég méretes fütykös. Egyelőre nem mozdul ő sem. Ennyi eltökéltséget rég láttam utoljára ember szemében. Egy kis megfélemlítés ide most nem lesz elég. Szinte csalódott vagyok.
− Ha gazdag lennék, nem a vén kocsisommal és az unokaöccsével utaznék, egy rozoga kocsiban, azzal a két lóval, ami még ahhoz is túl sovány volt, hogy megegyük a Harag napja után. Hanem egy kisebb sereggel, amilyen híre van ennek a környéknek… − elhúzom a szám, és állom a férfi tekintetét. Gazdagnak tűnhetek valóban, és tényleg gazdagabb lehetek a legtöbbeknél, akik életben maradtak a világégést követően. De ez össze sem hasonlítható azzal, ahogy azelőtt éltünk. Persze ez sem őt, sem engem nem vigasztal különösebben. − Nézze maga nem nyer semmit, ha elveszi tőlem ezt a hintót és a két gebét. Én azonban mindent elveszíthetek. El kell jutnom Halsburgba.
Szívdobbanásnyi csend fekszik közénk. A vöröshajú férfin nem látom azt, hogy kételkedna a szavahihetőségemben, de azt sem, hogy meggyőztem volna.
− Ha kisebb sereggel utaznál, aligha lenne esélyünk lecsapni. A kocsi, bár rozoga, de lehet értéke, a lovak pedig soványak, de lovak. A Harag napja után éhségünkben még a csizmát is megfőztük, két sovány ló szügyén minden bizonnyal több hús van, mint egy lábbelin szárán − vázolja kimérten az álláspontját, majd látom, hogy kezével int a többieknek, hogy közeledjenek felém. Tudom, hogy nem tudja rólam levenni a szemét. Mosolyogni támad kedvem. Ennél szilárdabb erkölcsű férfiakra is szoktam sokkal rosszabb hatással lenni.
− Kérlek távozzatok, amíg szépen kérem. Nem lelnék örömöt a felkoncolásotokban.
A szavai nyomán rosszallón összevonom a szemöldököm, a tekintetem neheztelőn az övébe fúrom: − Valóban képes volna kirabolni, és ha esetleg úgy van, meggyilkolni egy védtelen nőt?
Megint mozdul a keze, a haramiák lassítanak. Úgy sejtem, ez nem esik nehezükre. A férfi szemében szomorúságot látok megcsillanni, de nem sokáig, pillanatokon belül megkeményíti a nézését.
− Képes, s pont ezért kérem, hogy adjátok át ellenállás nélkül. Nem lelem örömöm ebben, de nincs más választásom... Farkas korszakban élünk.
− Nekem sincs választásom − a tekintetem nem enyhül, a hangom pedig hozzá keményítem. − El kell jutnom Halsburgba majd Nordenhörnbe, ezt pedig kocsi nélkül aligha tehetem meg. Nézze, ha lenne nálam bármi érték, odaadnám. Higgye el, az életem fontosabb, mint a vagyonom. Kérem... − a végére a hangom lágyan cseng, mintha tényleg könyörgőre fognám. A szemem sarkából Ignatzot keresem. Azon gondolkodom, megtörhetném-e a többiek morálját, ha megölnénk a vezetőjüket. Nem olyan dolog, amit szívesen tennék meg, de ha kénytelen vagyok rá, gondolkodás nélkül próbálkozni fogok, ebben biztos vagyok.
A zsivány nem tudja levenni rólam a tekintetét. Tudom, hogy akarja. Sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne közben a szemembe néznie. Ahogy a szavaim belesimulnak a csendbe látom, ahogy lefoszlik róla a magára erőltetett nyugalom álcája. Egész testében remeg, a tekintete leplezetlenül elkeseredett.
− Nem érted?! Valamivel etetnem kell a gyerekeket, éhen fogunk halni, ha nem a hideg visz el minket előtte. Nektek van otthonotok, van vagyonotok, könyörgöm... Nem akarom ezt tenni...− a hangja is remeg, ahogy nagyon lassan megindul felénk. Most először megijedek tőle. Nem tudom eldönteni, hogy a következő pillanatban felrobbanni fog a saját bűntudata súlyától vagy pedig rám ront és puszta kézzel széttép a két sovány gebéért.
A felém párolgó tehetetlen harag és bűntudat kitölti a testemet szívdobbanásnyi időre. Bárcsak olyan szörnyeteg lehetnék, mint amilyennek lefestenek az egyháziak. Bárcsak gondolkodás nélkül képes lennék átszúrni ennek az embernek a torkát. Tudom, hogy megtehetném.
Nyelek egyet.
A fejemben számok szaladgálnak: ennyi embert nem fogunk tudni etetni pluszban, főleg, ha még gyerekek is vannak velük. Mégis... Nem tudok nem arra gondolni, hogy akár Etha is lehetne ebben a helyzetben. Ha kicsit is szerencsétlenebbek vagyunk, ha annyira lesújt a városra az angyal haragja, mint ahogy a falura, ami mellett eljöttünk... sose tudtunk volna ebből az egészből kilábalni. Leengedem a testem mellé a kezem, az ujjaim ökölbe szorítom.
− Itt hagyok maguknak egy lovat − csak reménykedem benne, hogy egy lóval is eljutunk a következő városba, aztán majd valahogy szerzek még egyet. − És ha itt lesznek, mikor jövök Nordenhörnből hazafele, eljöhetnek velem Frankenbergbe. Próbáljuk feléleszteni a gazdaságot, szükségünk van hozzá emberekre. Ez így menni fog? − továbbra sem eresztem a férfi tekintetét. Látom a megdöbbenést benne. Érzem, a megdöbbenésük. Megértem őket, én se számítottam erre. Aztán mintha megkönnyebbülést és zavart éreznék a férfi felől kipárologni. Tesz néhány tétova lépést felém, közben leejti a fegyverét a földre. Mintha csak elájulna, tőlem pár lépésnyire földre borul. A reszkető hangot alig tudom értelmezni, főleg, hogy a föld felé fordított arccal beszél.
− A nevem valamikor Siegwald volt, hölgyem, azóta csak Veresnek hívnak. Páncélom, kardom kenyérré változtattam, a becsületem is kására cseréltem.
Felvonom a szemöldököm. Páncél és kard. Mintha összeállna valami két a fejemben. Úgy képzelem, jóindulatú ember lehetett, mint amilyen Joost. Vajon minek kéne történnie azzal a fiúval, hogy ilyenné váljon?
− Mindannyian tettünk dolgokat, amelyekre nem vagyunk büszkék, Siegwald − biccentek felé, mikor kisvártatva megszólalok. − Ignatz, fogja ki az egyik lovat a kocsi elől − pillantok oldalra, hogy az egyáltalán nem elégedett kocsisom tekintetével találkozzon az enyém. Ignatz szereti az állatait, alig tudtuk meggyőzni őt, hogy engedje levágni a lovakat, és teljesen meglepett, de nem volt hajlandó egy falatot se enni a lóhúsból. Még Alexander vadászkutyáit se kóstolta meg.
Ezúttal nem felel semmit a vöröshajú férfi, talán tényleg maga elé dörmögi, hogy köszönöm, talán csak képzelem, hogy így tesz. Ignatz közben elindul, hogy kifogja a lovat, a szemem sarkából látom, milyen gyöngéden búcsúzik az állattól, simogatja, megöleli. Majd szó nélkül odavezeti a haramiák kezére. A Siegwald nevű férfi közben felemelkedik, úgy veszem észre ezúttal inkább rám sem mer nézni, nehogy megint rajtam ragadjon a tekintete.
− Újdonsült barátaink elhordhatnák azt a farönköt is, nem csak a lovat − jegyzi meg Ignatz, ahogy visszafordul, miután elveszik tőle az állat kantárját.
− Siegwald? − sandítok a férfi irányába, Ignatz kijelentését követően, hogy lám, hajlandóak-e arrébb vinni a farönköt. Elvégre vannak elegen hozzá.
Nem is kell sokáig várakoznom, valószerűtlenül gyorsan reagál néhány legény, az utunkba fektetett farönköt néhány percen belül arrébb is mozdítják. Ahogy végeztek, Ignatz felpattan a kocsira.
− Köszönöm, Siegwald − odabiccentek a férfinak, majd visszaindulok a kocsi irányába. A kocsisra pillantok bocsánatkérően. − Sajnálom a lovat, Ignatz. Úgy döntöttem, ahogy a leghelyesebbnek tűnt.
A férfi biccent felém. Savanyú a képe, amit megértek, de a szemében látom, hogy ő meg engem ért meg.
− Helyesen cselekedett, Kisasszony.
Siegwald köré gyűlnek közben az emberei. Sovány gyerekek és asszonyok vannak közöttük. Valószínűleg valamelyik asszony lőhette a nyilat a kocsi oldalába, mint ahogy arról megbizonyosodom, hogy valóban az volt. A férfi rászól egy engem nyíltan bámuló gyerekre, hogy menjen vissza a többiek közé.
Nagyot nyelek.
− Herr Siegwald, amikor páncélt és kardot emlegetett... Katona volt valamikor? − fordulok hirtelen a férfi felé, aki mintha képtelen lenne palástolni a szégyenét. Pedig nem haragszom rá. Ennél sokkal nagyobb szörnyűséget is megtennék azokért, akiket szeretek.
Mintha megint lenne bátorsága, hogy rám emelje a tekintetét: élénk íriszei körül vörös a szeme, mintha sírt volna.
− Veres vagyok, hölgyem − szomorúság árad a hangjából. −Lovag voltam, de az uram a világgal égett. Címem eldobtam, így valóban azt tehettem, amire felesküdtem − mesél tovább, miközben tekintetét végigfuttatja a szedett-vedett társaságon. Kedvem támad egy nagyot sóhajtani, de végül elnyomom az ingert.
Egy kisgyerek – talán pont az, amelyiket az előbb visszaparancsolta – kiszalad a Veres mögött összegyűlt tömegből, és megöleli a férfi lábát. Ezúttal nem tartom vissza a sóhajt. A férfi, mintha észrevenné, még hozzáteszi: − Ígérem, nem bánja meg, ha megszán minket. Dolgos népek vagyunk, de kénytelenek voltunk itt megbújni az éjszaka rettenetes lényei elől... A férfiak főleg parasztok, némelyik kézműves...
Bólintok.
− Hiszek magának. Sőt, arra kérném, ha nélkülözni tudják az emberei, tartson velem. Egy ideje felszökött a bálnaolaj ára, a városunkban élő mesterek panaszkodnak, hogy lassan megfizethetetlen, és nem tudnak így haladni a munkáikkal. Azért indultam el, hogy kinyomozzam, mi lehet ennek az oka, és esetlegesen egy előnyösebb szerződést kössek, hogy megint jó árban juthassunk hozzá az olajhoz. Nem tudom, mi vár rám útközben és Nördenhornban, szükségem lehet kíséretre − vázolom neki a helyzetem viszonylag érzelemmentes hangon. Esetleg maximum bosszúságot vélhet felfedezni benne. Túl hosszú ideje van túl sok okom bosszúsnak lenni.
Siegwald megint hátrapillant, végignézve az emberein. Majd visszasiklik rám a tekintete, már-már megadón bólint.
− Ha becsület szavát adja, hogy valóban megsegíti a... – pillantásnyi ideig haboz, míg megtalálja a szót, amit keres: − családom − habozik ismét rövid időre, miközben az én ajkaimon egy mosoly csúszik szét. − Akkor szívesen elkísérem, bár, nem tudom, hogy mekkora segítségére lehetek. Rendelkezzem velem.
Miután befejezte, lehajol a fegyveréért.
− A szavamat adom − bólintok, majd szó nélkül végignézem, ahogy felül Ignatz mellé a bakra. Ritkán érzek olyan hálát, mint amilyet most, hogy Ignatz nem tiltakozik ez ellen.
Még egyszer végigfuttatom a tekintetem a Veres családján, majd a hosszú szoknyám összefogom a combjaimnál és kissé megemelem az első részét, hogy be tudjak ülni a kocsiba. Joost még mindig halálra rémülve mered leginkább maga elé. Ilyen, amikor hatással van valakire a démon. Nagyjából hasonló hatást vártam odakinn is. Nagy kár, hogy a saját emberem bénítottam egyedül le a jelenlétemmel. Kedvem támad nevetni, de elfojtom, és inkább csak a lehető legbarátságosabb kisugárzásommal fordulok felé: − Jól van?
Hosszúnak tűnik az a néhány szempillantás, amíg Joost meghökkenve méreget, mintha sose látott volna még. Végül, mintha nehezére esne, úgy szólal meg:
− Nem tudom, hogyan is csinálta ezt, Kisasszony, de nagyon szép munkát végzett. Attól féltem, hogy vérfürdőbe fog torkollani a találkozás.
Elmosolyodom.
− Tudja mit? Van egy ötletem... Mi lenne, ha maga visszavezetné ezeket az embereket Frankenbergbe... Beszéljen Frau Margarethával, mondja el neki, amit itt látott, az egyezségünket a Veressel. Etha majd kitalál valamit, de ha nem is... legalább nem lesznek az úton a gyerekek. Mit gondol, Joost? Jó ötletnek tartja?
A fiú szemmel láthatóan meglepődik megint, pedig épp csak sikerült visszarázódnia az egyébként nyugodt, figyelmes alaphangulatába. Bólint aztán kisvártatva.
− Megtehetem, természetesen. A következő településen kérek egy lovat az őrségtől, s visszasietek Frankenbergbe. Úgy vélem, hogy gyorsan meg tudom járni az utat. Megtiszteltetés lenne.
Látszik rajta, hogy tényleg így gondolja.
Elmosolyodom, halványan, de őszintén. El is felejtettem, mennyire szeretem az ártatlan fiúkat.
− Nagy segítség lenne. Legyen így.
Jelzést adok Ignatznak, hogy indulhatok. A kocsi szinte azonnal gurulni kezd előre.
A Veres és Ignatz beszélgetésének foszlányait felém sodorja a szél, de szavakat nem tudok kivenni. Remélem, csak barátkoznak. Több nagyobb eseményt nem akarok, míg megérkezünk.


_________________

17[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Vas. Jan. 05, 2020 3:25 pm

Jorg vom Dornbusch

Jorg vom Dornbusch
Déli Ügynök
Déli Ügynök
Az első nap miután elhagytuk a kikötőt eseménytelenül telt. A táj tűrhető sebességgel haladt mellettünk, és a hajó ringása is kellemes volt. Bár eseménytelen volt a nap, azért nem mondhatom, hogy semmi se történt. Drága Johannes Seeman barátom, a Seeman igencsak közeli barátságra tett szert egy vödörrel, bár főleg azért, hogy megnyugtassa, és bent tudja tartani, aminek bent kell maradnia. Ennek köszönhetően csendes volt, akár csak én. Ami engem illet, én meg csak élveztem a hajózást hol a hajó ezen, hol egy másik részén. A következő nap is ugyan így telt, viszont amíg az első estét egy halászfalu vendégszeretetében töltöttünk, ezen az estén Kapitány jelezte nekünk, hogy sajnos a környéken nem nagyon akad olyan település, ahol biztonságosan meg lehetne szállni.
Hans a raktárépítmény egy félreeső, általa biztonságosnak tekintett sarkában telepedett le egy vödör kíséretében, majd esti imái után, amibe biztos vagyok, hogy beleszőtte a tengeribetegség mentességet is, a vödröt és a viseltes keresztjét szorongatva elaludt, lám imái meghallgattattak.
Engem viszont az álom még nem hívott, helyette valami más, olyasmi, amit nem értettem, mintha valaki a házból beszélne kifelé, a hangját éppen hallani, de azt, amit mond, nem érteni. A hajó korlátját vettem célba, hogy a hullámokra pillantást vessek, de ahogy lenéztem a sötét fodrokra, mintha valaki, egy férfi azt mondta volna, hogy „Ne!” Körbenéztem, de ekkor senki se volt a közelembe, hogy mondhatta volna. Ezért unottan visszatámaszkodtam a hajókorlátjára, s a romfalut kezdtem nézni, ami mellett éppen elsodródtunk.
- ...vajon milyen lehetett, a Csillagtalan Éjszaka előtt. – Hallottam egy újabb, csendes férfi hangot, elsőre azt hittem, megint csak képzelődök, de azért a hang irányába sandítottam a vállam fölött, így biztos, hogy nem képzelődtem, hiszen volt iránya, míg az előbb, mikor a hang rám szólt, annak nem volt, legalábbis térben nem. - Csatlakozhatok? – Fél mosollyal arcomon bólintottam.
- Ahogy érzi, Oswár uram. – Erősítettem meg válaszomat szóval is, aztán vissza révedtem, vagyis révedtem volna a part sötétbe öltözött tájának szemlélésébe.
- Korábban is hajózott már, íjász? – Viszont az egyház közbeszólt, vagy talán Isten volt az, és ezt a szócsövét használta erre? Lényegtelen, már megtörtént, viszont azonnali választ nem tudtam volna adni neki, bár a nyelvemet csiklandozta egy flegma igen, de nem éreztem magaménak, meg hát, ez engem is érdekelt. Korábban is hajóztam már? Vagy csak úgy lettem teremtve, hogy ne okozzon gondot a hajózás? Nem tudtam, egyikben se voltam biztos, így elgondolkodtam a kérdésen. Már-már arra jutottam, hogy bizonytalan választ adok, és ha megkérdezné, miért, talán megmondanám, hogy kevesebbre emlékszem, mint bárki más, de ezt se sikerült megtennem köszönhetően az inasnak.
- Szép jó estét, uraim. – Felé fordultam, s nem örültem, hogy itt volt a közelemben, főleg, hogy ilyen kényes téma lett pedzegetve, mint a múlt, viszont örültem, mert legalább addig se kellett válaszolnom Oswárnak.
- Aludnod kéne, gyermek. – Feleltem a lánynak válaszként, aki erre megvonta a vállát, bár nem is tudom, hogy mit reméltem ettől a megnyilvánulástól. Senkije se voltam, se vér se semmi szerint se, legfeljebb honfitársa, és így csak tágabb értelemben voltunk egymás földijei.
- Önöknek is, de senki sem kéri számon, hogy nem teszik. – Válaszolta nekem, amire mondhattam volna, hogy mi felnőttek vagyunk, tudjuk, mit csinálunk, de nem volt hozzá kedvem. Az inas viszont a falnál szunyókáló Hans felé intett a fejével. - Hozzak neki valamilyen pokrócot, ha találok? – Barátomra néztem, aki minden kedvességet megérdemel, és elmosolyodtam. Végül is, ha már M nem alszik, legyen hasznos egy kicsit, tématerelésen kívül is.
- Igen, aztán vegyél példát róla, mi is azt fogjuk idővel.
- Átkozott dolog ez az állandó himbálózás. – Csatlakozott be a templomos. - Régóta szolgálsz ezen a hajón? – Ez engem is érdekelt, hogy mióta volt a hajón a gyermek.
- Attól függ, pár hete kezdtem. – Felelte, s rögtön, tettre készen vissza is kérdezett. - Akkor önöknek is hozom a raktárból. Még valamit kérnek? – Hogy kérünk-e valamit még? Jogos kérdés volt, minek hatására Oswárt végigmértem, és látnom kellett, hogy bár az álom még nem nyomta el, de nem nézett ki sokkal jobban, mint Hans.
- Igen, M. Egy másik üres vödör, lehet, hogy még el fog kelleni. - Feleltem a  pimasz vigyorral az arcomon.
- Jó helyen vagyok itt a korlátnál, vagy Íjásszal szemben. – Tette hozzá a lovag legyintve, de én meg elhatároztam, hogy Isten úgy segélyen, ha tényleg rám mer okádni, én orrba vágom.
A kis M, vagyis m, mielőtt még a raktárba indult volna tett valami megjegyzést a pokrócokkal kapcsolatba, de nem igazán emlékszem, hogy mit is mondott. Talán ezért se igazán fogtam fel, mert újfent végigmérem az egyház lovagját, és valamiért bizalmat éreztem felé, így úgy döntöttem, hogy megválaszolom a korábban felém intézett kérdését.
- Nem tudom, de úgy érződik, úgy tűnik, igen. Hajóztam már. – Aztán csendben figyeltem fél szemmel, s vártam a reakcióját, hogy ez mégis hogyan lehetséges, vagy talán rögtön levágná, hogy elvesztettem az emlékeimet, helyette annyit láttam, hogy elmélkedik magában ezen a tényen, hogy nem tudom én magam se, eztán kisvártatva csupán bólintott egyet.
- Nem csodálkoznék, ha igen. – Én se. Feleltem magamban, inkább magamnak.
- Segítünk! - Szólt az inas után, aztán rám nézett, én meg értettem, nincs választásom, bár igazából nem is volt jobb dolgom, még nem voltam álmos.
- Rendben, kövessenek, csak ne verjék fel Kapitányt. – Szólt szigorkásan M a segítség felajánlásra, majd tovább indult, mi meg utána, s ahogy közeledtünk a helyiség felé úgy erősödött a horkolás, ami talán tíz medvén is túltehetett.
- Bár ilyen zaj mellett kétlem, hogy fölébredne. - Szólt hátra a válla fölött az inas lány, majd benyitott. Én meg egyetértettem, hogy nem igen lehetne bármilyen zaj, amire csak úgy felriadna a kapitány. Ahogy a raktárba léptem én is kutakodni kezdtem pokróc után, de amerre kerestem, ott csak ellátmányt találtam, valami azt súgta, nem én kezdtem jó felé nézelődni. Viszont kedvem jött egy kis falatozáshoz.
- Éhesek vagytok? Mert ételt, azt találtam, de pokrócot még nem. – Ahogy ezeket kimondtam, mintha némi éhséget éreztem volna, így kicsit jobban szemügyre vettem, hogy  mik vannak itt. Közben Oswár elutasította a kérdésem, mivel még nem szokott a hajózáshoz, gondoltam. Az egyik hordóból, egy pár szem uborkát veszek elő, s az egyik ropogtatása közben elhagyom a helyiséget a kis inas noszogatására, bár nem igazán értettem, hogy miért sürgetett ennyire, meg igazából a szavait se nagyon, mintha motyogott volna.
Egyszer csak kezembe került egy pokróc, amiről fanyar arccal rögtön eldöntöttem, hogy jó lesz a fejem alá,  majd a köpönyömbe tekerem magamat. A következő uborka rágása közben a fanyar arcom fancsalivá vált ahogy láttam, hogy a termetes templomos talán használni is fogja a vödröt azonnal. Szerencsére fölöslegesen készültem fel, Oswár még kitartott.
- ...eggyel kevesebbet hoztam, mint amire szükség volt. – Figyeltem fel egyszer csak M hangjára. - Na, mindegy. Menjenek aludni, hozok egyet a barátjuknak is, aztán én is elmegyek, miután betakargattam a hétalvót. Jó éjszakát, kedves urak. - Azzal már visszaindult és vissza-visszanézve kis hessegető mozdulatokat tett, mivel még mindig ott álltunk. Valami azt súgta, hogy ez gyanús! Vagy talán titkol valamit.
- Kíváncsi vagyok. – Szögeztem le, s én is vissza indulok a raktár felé. Tudni akartam, hogy mire föl ez a nagy sürgetés, miért akarta, hogy hamar eltűnjünk a raktárból, és most, hogy még a közeléből is.
- Régóta inas lehet. – Hallottam mögülem Oswáer hangját, viszont akár régóta inas, akár nem, engem nem igazán érdekelt most, mert inkább a titkot akartam tudni. Ezért egy szót se szólva tartottam a raktárhoz, és mikor odaértem, a tőlem telhető óvatossággal finoman benyitottam, azt remélve, hátha megláthatom, min ügyködik M.
- Mégis mi a fenét képzelnek magukról? Csak nem rosszban sántikálnak? Tény, megtermettek, de a személyzet még így is megeteti önöket a halakkal, ha hülyeséget művelnek. Vili, aranyoskák? – Még kis se nyílt az ajtó, de már lekapott minket a tíz körmünkről a lány. Abban nem kételkedtem, hogy a legénység ezt megtenné, ha tényleg szükség lenne rá, viszont azért biztos voltam benne, hogy hatalmas bunyó kerekedhetne ebből ki, ha tényleg rosszban sántikáltunk volna, viszont ezzel csak a gyanút növelte M, hogy ő járkál valami rosszban.- És ha most megengedik, hozni szeretnék még egy pokrócot önöknek. Vagy valamelyikük a hidegben kíván szundikálni? – Bár az is igaz, hogy éppen utána akartunk leskelődni, de ezt mégse mondhatnánk, mert valami északi ficsúrnak nézhetnének, pedig, csak arra voltunk kíváncsiak… ekkor esett csak le, hogy a lovag is ott volt a raktár ajtajában velem. Kellett valami fedőtörténet, amivel elterelhettük volna a gyanút arról, hogy azt akarjuk megtudni, hogy ő milyen rosszban járkált, még jó volt, hogy Oswár nem bírta a hajózást, így máris lett ötletem, így a számonkérésére felhúzott, és a túl gyors rajtakapáson meglepődött szemöldököm leereszkedett, a szám meg széles vigyorra nyílt.
- Hoppá... hát... – Vakartam meg a tarkómat. - nem akarunk bajt nem is azért jöttünk, csak... - Ekkor a szakállamat vakartam. - Valami alvássegítő, gyomor nyugtatót tudnál adni? Bár a barátom alszik, de Oswárra ráférne valami... - Azzal balommal hátra könyököltem, remélve a templomost eltalálom, de nem túl erősen, és veszi is a lapot, Ámen! Bár nem igazán éreztem, hogy elértem volna, vagy hatással lett volna a könyököm a lovagra.
- Ilyen fene émelygéssel nem igazán tud elaludni az ember. – Lám, vagy röpke imám hallgatott meg, vagy Oswár magától is vette a lapot. Viszont legyen bármelyik is, a lényeg, hogy a szavaimnak adott támpontot… Hmm… most hazudtunk? Bűnbe vittem egy egyházfit? Hoppá? - De valami gyógynövény is megteszi, amiből lehet teát főzni. – Vagy tényleg vannak ilyen panaszai, csak eddig túl férfinak gondolta magát, hogy beismerje, ekkora badarságot… Ha baj van, férfiasan vállalni kell, hogy segítség kell.
Viszont az inas? Válasza nagyon meglepett. - Mégis mit gondol? – Szólt a lovagra. - A hajón akar tűzet rakni a teájához? Vagy egy fáklya fölött akarja tartogatni? – Pislogtam párat, és elkezdtem kételkedni, hogy tényleg hajóinas-e, hiszen minden hajón van hajókonyha, vagy legalább ki jelölnek egy tűzrakóhelyet, a sütés-főzéshez. - Természetesen hozhatok egy kevés szíverősítőt, ha gondolja, de nem gondolnám, hogy bármivel is jobb lenne tőle a gyomorpanasza. Egyébként is, miért jöttek utánam mindketten? Ahogy látom a sármos szőkeség tökéletesen önálló és ön, kedves uram, nem szenved ugyanazon problémáktól, mint a pajtása. - „Sármos szőkeség?” Felmerült egy lehetőség, hogy talán egy képet rejteget a raktárban Oswárról? Lehetségesnek tartottam, hogy valami előre elrendeltetett házasság is lehetett a háttérben, vagy csupán M régről ismerheti a templomost, talán megmentette egykor, és azóta a hősének, lovagjának tartja… Eme gondolatokkal hátráltam pár lépést, hogy a lány kiférjen az ajtón, aztán a feje felé nyúltam, de elsöpörte a kezem. Közben Oswár is felelt a lánynak, valami olyat, hogy nem hajószakács, és nem ért a hajókonyhákhoz, ezek amúgy nem is voltak meglepőek, szárazföldi volt, és az nem bűn. Viszont a dünnyögését, hogy „Egyébként meg hideg vízben is kiázik a tea, csak tovább.” már tisztán értettem… néha fura dolgaim vannak.
- Jajj már, ne legyél haragos, azzal egy férfi se kedvelne meg, legyen bármily jámbor. – Mosolyogtam rá, s próbáltam tanácsot adni, s a kellemetlen szituációt visszaterelni az útjára, bár az alkoholt, amit említett, megkívántam, meg úgy véltem, jó lesz koccintani. - Viszont csukot ajtón keresztül nehéz lesz idehoznod a szíverősítőt. - Kacsintottam rá, mert azért ne felejtődjön el az se!
- Nem akarunk mi rosszat, igazán nem értem, mire ez a vehemencia. – Tette még hozzá a valószínűleg hős, de mindenképpen lovag.
- A barátja ellopta azokat az uborkákat, ezért siettem a pokrócok összeszedésével. Igazán nem értem, miért kell berontani a raktárba, akár egy koszos tolvaj, mikor ilyen későre jár. – Felpattant bennem a pipa, és az arcomat is eltorzította a harag, amiért lopással, berontással gyanúsított, és még koszos tolvaj jelzővel is illetett. - Ha valami kell a raktárból, akkor nyugodtan kérjenek meg, bizonyosan csendesebben és fürgébben tudok mozogni a hajón, mint önök. – Önkontrollomból veszítettem egy adagot, mintha nem éppen szóltunk volna, mintha csak úgy rátörtük volna az ajtót, pedig nem így voltak!
- Na-na-na! Az nem volt lopás! És nem rontottunk be, finoman nyitottunk be, nehogy megilyesszünk, és mint mondtam, szólni akartunk, hogy még valamire szükség van. Ez egyszerűbb, mint tudni, hogy Isten létezik! – Szögeztem le a sértettségemet megemelt hangon, nem tartottam, hogy Kapitány felébredt volna ennyitől, mikor még a horkolását se kiabáltam még tisztességesen túl.
- Nincs megtiltva, hogy a hajó ellátmányából fogyaszthassunk. – Csatlakozott hozzám Os. - S különben is, miért akarna bármelyikünk lopni? Különben is, ha mégis becstelen tolvajok volnánk, nem gondolja kegyed, hogy egyikünk már rég felkapta volna, s lehajította volna a hajóról, vagy feltette volna a polc tetejére, míg a másikunk könnyűszerrel kirámolja a raktárat? Nem gondolom, hogy ezen a hajón utaznánk, ha nem volnánk egyenes emberek. Még a feltételezés is sértő. – Igaza volt Oswárnak, örültem, hogy ő is tisztán látott, mint én, talán ezért tudtam testemet kordában tartani, s nem felképelni a kis csitrit.
- Engem pedig az a feltételezés sért, hogy a hajó vendégei, akiknek pihennie kellene mostanra, nem hajlandóak erre koncentrálni. Inkább piti vitákba bonyolódnak a hajó inasával és követik a raktárba, mi után elküldi önöket pihenni, de természetesen ez nyilvánvalóan az én hibám, hiszen nem fordítottam elég figyelmet az igényeikre és ezt mélységesen sajnálom. Kérem, bocsássák meg a modortalanságomat, de van ennek a beszélgetésnek bármi értelme? Ha nem pihenünk, reggelre mindhárman fáradtak leszünk és ez Kapitányt is bizonyosan zavarni fogja. – Pedig kettőt is megérdemelt volna, úgy éreztem, hogy három jókora taslinak helye lett volna a kis pofáján, viszont még gyermek volt, no meg a legénység tagja, bár számomra kétes értékű, de tagja, és felette csak a kapitánynak volt joga ítélkezni.
- Piti viták? A Becsület sosem lealacsonyítható! – Fújtattam egy hatalmasat, és felmerült bennem, hogy felterjesztem holnap a becsületsértést Kapitánynak, de egy gyermekről volt szó. - Ha majd felnősz, talán megérted. – Még egyet fújtattam, aztán sarkon fordultam, nem lett volna értelme, az utcán két-három saller, oszt tanult volna belőle, de itt mások voltak a szabályok, egy hajóhoz tartoztunk. - Piti viták... piti viták, lopással vádol, méghogy piti viták... – Eltrappoltam pár lépést, aztán vissza fordultam, mivel nem egészséges haragban lenni, kicsi a hajó ahhoz.
- Elfogadom a bocsánat kérést, ha a szemünk láttára kihozod a raktárból a szíverősítőt, sőt egy kevéskét még kaphatsz is belőle! – Ajánlottam némi béke jobbot, Os mindkettőnkre mosollyal nézett, ezek az egyházfik...
- Egyikünk sem akart rosszat, efelől biztos vagyok. Bocsáss meg, leány, nem akartunk bosszantani, vagy a nyakadra járni. S mi sem haragszunk meg, bizonyára nem akartad bármelyikünk becsületét megsérteni. – Mondhattam volna, hogy de, bizonyára meg akarta, hiszen még nem ismeri az értékét, hiba déli, de még fiatal és vásott.
- Természetesen nem állt szándékomban, és ha ennek bizonyítására ital kell, ám legyen. Isten lássa lelkem, nem akartam ártani. Kérem, várjanak meg itt. – Ezzel lendületesen bement a raktárba, s be is húzta maga mögött az ajtaját. Mindez nem tetszett nekem, mivel nem a szemünk láttára történt minden, de elfogadtam, fancsali arccal, de elfogadtam, egészen 25 nyílvessző erejére. Úgy 22 nyílvesszőnél tartottam, mire valami itallal, két kupával és egy pokróccal visszatért.
- Nyugodtan igyanak egy keveset, ha kedvük tartja, csak annyit szeretnék, hogy ne csapjon tivornyába. Személy szerint nem szeretek alvás előtt inni, mert mindig fáj tőle a fejem másnapra.
- Nem lesz tivornya, nem vagyunk holmi északiak... – Aztán pár pillanatos szünet után hozzátettem, hogy - Ha nem tartasz velünk, jó éjt. – Ezzel el is köszöntem tőle, s nem is kívántam látni a következő napig.
- Köszönjük. – Szólalt meg egy biccentés kíséretében Oswár, akinek naná, hogy nem volt ennyi elég, még beszéltetnie kellett M-et. - Ha nem sértelek meg, Kapitány sokféleképpen nevezett már, nem vagyunk biztosak benne, miként szólítsunk. – Lettek volna ötleteim, mint csitri, nyikhaj, porfutó, mindezek kis előtaggal ellátott változatai, de amúgy M, ennyi elég is volt.
- Dehogy sért meg, kegyelmed. – Felelte neki a kislány negédesen, mosolyogva. - Maria vagyok. – Aztán felém pillantva hozzám vágta, hogy - remélem is, uram. Jóccakát. – Azzal át vettem tőle a kupákat, Os meg a pokrócot, majd eltűnt végre a kis pórbafingó.
- Menjünk arrébb, Oswár, hagyjuk M-et el aludni. – Azzal odamentem az árbóchoz, és töltöttem mindkettőnknek egy-egy kupával.
- Különös szerzet, de talpraesett. – Mondta Os az inas nyoma után lesve, miután átvette az egyik kupát, amivel részben egyet is értettem a magam módján.
- Talpra, de nem elég magasról. - Megemelintettem a poharam, hogy röpke tósztot mondjak. - A nyugodt gyomorra.
- Egészségünkre! – Felelte a lovag, aztán mindketten ledöntöttük a torkunkon. Ahogy belekortyoltam, elfintorodtam és csak azért nem köptem ki, mert nem pazarlok, de grimaszoltam. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy M vagy ez a lötty volt a szörnyűbb.
- Csak használjon. Valamicskét ma aludni is kéne. – Igaz, aludni is kellett, engem is kezdett megtalálni az álmosság.
- Azért a vödröt ölelje, mintha a kedvese lenne! – Adtam tanácsot, baráti szurkálásból is, meg úgy véltem, tényleg hasznos lesz. Aztán megindultam, hogy alvóhelyet kerítsek magamnak, de a lovagtól is elköszöntem. - Jó éjt!
- Jó éjt. – Felelte.
Következő nap ahogy szoktam a hajnali szürkülettel ébredtem, és oldalra gurultam, viszont az esés elmaradt. Így jár az, aki a földön alszik. Nap közben igyekeztem kerülni M-et, nem volt kedvem túl sokat látni, de hát egy ekkora hajón ez nem volt túl könnyű. Igazán reméltem, hogy a következő este újra elérünk egy még élő halásfalút, amiben meg is tudnánk szállni, ott legalább estére megszabadulhatnék a közelségétől.

18[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Vas. Jan. 05, 2020 7:41 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Csendesen sétáltam a kocsmáig. Nem sok információ állt rendelkezésemre, de úgy fest igencsak komoly dolgot kell majd megoldanom a Eide segítségével. Aki szintén nem úgy tűnt mint aki sok plusz tudással indulna... Jó páros leszünk már indulásból...
- Mondja, Eide... Ugye ön sem járt még a környéken, ahova megyünk? - kérdeztem végül, miután megrendeltük a vacsorát - részemről valami szerényebb, egyszerűbb fogást.
- Nem mondhatnám. - válaszolta röviden, bekapva egy falatot a vacsorából, ami a fintora alapján nem éppen a kedve szerint készült.  - Az Északi Pusztaföldet és a Westerwald erdejét ismerem csak sajátomnak. Falbwichnél délebbre még nem láttam a tengert. -
Jól sejtettem... Semmivel nem tud többet a körülményekről, mint én.
- Ön már látott tengert - lepődtem meg kicsit ennek ellenére. Az még lehet  hasznos plusz ismeret  - Akkor az ön tapasztalatára kell hagyatkoznom. Én még nem jártam tenger környékén. - ismertem el hiányos képemet ezen a téren. Nem kell tökéletesnek látszanom, sőt, talán előnyösebb is, ha nem is próbálok annak látszani.
- Sokat nem hagyott ki. A levegő sótól nehéz, teljesen kiszárítja az ember száját és a bőrét ha belélegzi. - mondta, talán kissé unottan. Aztán néhány hosszabb pillanatra csendbe burkolózott, amit nem törtem meg. Nem akartam tolakodó lenni már az első pillanatokban. - De... a tenger igen szép. Ha vihartól hullámzik, ha anélkül pihen nyugton. A hal is frissebb a partközelben. Egy szakaszon mindenképp érinteni fogjuk, legalább egy darabon, így majd ön is megcsodálhatja. - próbálta valahogy mégiscsak lefesteni a különlegességét a tengeri tájnak.
Nem lep meg, hogy kissé mintha zavarná a társaságom. A katedrálison kívül valahogy az a ritkább, aki teljes természetességgel, és fesztelenül van a közelemben.
- Akkor lesz jó része is az utazásnak - bólintok kicsit elmosolyodva a leírására. - Mit gondol, milyen kellemetlen pillanatokkal számolhatunk az utazás alatt? - kértem ki a véleményét. Nem árt felkészülni végtére is a veszélyekre… Tényleg nem ismerem egy ilyen útszakasz speciálisabb veszélyeit, amit neki már csak szakmájából kifolyólag is ismernie kellene.
- Semmivel se többel mint az általános... milyen gyakran utazik a városon kívül? - értette kicsit félre a kérdést, és mintha realizálná, hogy nem biztos hogy töviről hegyire mindent el kellene magyaráznia, rákérdez az én tapasztaltságomra. - Csak hogy tudjam, mennyire kell részletekbe bocsátkoznom. -
Chaknategnap 18:55-kor
- A határ mentén többször jártam már. Inkább az érdekelne, miben lennének mások ezek a kellemetlenségek, mint ha máshova utaznánk. - segítetem ki, és biztosítottam, hogy nem életem első utazása előtt kell felvilágosítania mi várhat egy utazóra. Komoly bajban lennénk, ha így lenne.
- Nos, amíg a határ ezen oldalán maradunk nem sok minden. -  kezdett a magyarázatba, elővéve egy térképet, majd miután arrébb pakoltuk a tányérokat és sörös korsókat, és lesöpörte az ételmaradékokat is az asztalról, kiterítette - A főbb utakat elfogjuk keverni, így több vadállatra számíthatunk. Ahonnan a veroniai elmegy, oda visszaköltözik a természet - legyenek azok csak megijedt növényevők, vagy kiéhezett ragadozók. A háború nekik sem kedvezett ilyen szempontból. Továbbá… - magyarázott, néhány helyre rá is utatva a térképen,  ahol több kanyar követte egymást az úton, vagy nagyon meredek, kilencven fokos kanyargások color=red] - ... itt, itt, és itt könnyedén elbújhatnak haramiák, és szinte bárhol ahol sűrű bozotós, erdőfolt vagy csak egy nagyobb útmenti szikla található. Errefele nem túl gyakoriak az őrjáratok, de az utazók sem, így a számuk nem lesz kiemelkedőbb az átlagosnál. - [/color]
Őszintén megvallva nem számítottam ilyen kimerítő tájékoztatásra, de pozitív csalódás volt, hiszen éppen ezekre az információkra van szükségem, hogy az utazást tervezhessük.
Elégedetten bólintottam, és figyeltem hogy hol, mire mutat a térképen.
- Ez jó hír. A haramiáktól nem tartok, a vadakkal pedig remélem elbírunk, ha gondunk akad velük - mosolyogtam, elégedetten fürkészve a térképet, és lopva Eidét is. Úgy néz ki nem az utazás közben leszünk bajban - Marad a gond a ránk bízott feladat megoldása... - gondolkodtam el. Addigra valószínűleg kiismerem Eidét annyira, hogy tudjam, mire számítsak tőle, de sok dolognak kell majd így is utánajárnunk… Remélem azért nem lehetetlen vállalkozásra küldtek…
- Igen... - válaszolta röviden, majd elkezdte visszacsomagolni a térképet. - A nagy, igen ködös feladat, ködösebb mint ahova megyünk. Nekem, személy szerint, nem tetszik. Szeretem tudni mit miért csinálok és miért megyek valahova. -
- Úgy sejtem hamar meg fogjuk tudni, miért van szükség ránk... - sóhajtottam kissé elhúzott szájjal. Inkvizitorként ugyan már hozzászoktam, de még mindig nem szeretem a ködös, kiszámíthatatlan feladatokat.
- Csak ne túl hamar. - zárta le Eide a témát, felhajtva egy kis sört.
- Az Úr adja, hogy úgy legyen - hagytam én is annyiban a témát.
Pár nagyobb korty és némi gondolkodás után pedig társnőm kérdezett.
- A következő hetekben együtt fogunk utazni, együtt fogunk szembenézni jó pár életveszélyes helyzettel, együtt fogunk enni, inni, és ki tudja még mit. Tudnom kell, hogy megbízhatok benned. - váltott át tegezésre. - Nem szeretnék se egy haragos szempárral, se egy kolonccal egybezárva lenni. - jegyezte meg kissé csípősen. Nem dühített a váltása, és a szóhasználata sem, sőt. Sokkal könnyebb együtt dolgozni, ha közvetlenebbül tudunk egymáshoz szólni.
- Mitől tartasz? - kérdeztem vissza komoly tekintettel, szintén tegeződve. - Inkvizitor vagyok, meg tudom magam védeni. Az arckifejezést pedig szerencsére nem a mentoromtól tanultam el -   kuncogok fel, kicsit oldva a helyzet kellemetlen feszültségét. Haragos szempár, mi?
- Mindentől. - adott rövid választ. - Nem vagyok tisztában vele mire képes egy inkvizítor a harctéren, és nem a legalkalmatlanabb pillanatban szándékozok rájönni hogy semmire. De, ha nem így van... az remek. - fejezte be, nem túl meggyőzően, de hát majd úgy is meglátja. Addig meg a szavam nem sokat ér.
-  Miattam nem kell aggódnod - bólintok mosolyogva - Feltételezem te sem akarsz keresztbe tenni nekem, úgyhogy nyugodt szívvel indulhatunk. Aztán ha észreveszünk valamit úgyis átadjuk a másiknak is az információt - tettem hozzá, jelezve, hogy mi az én fenntartásom a közös munkával kapcsolatban.
- Ez csak természetes. - válaszol
- Akkor remélhetőleg Isten áldása is velünk lesz, és gyorsan a végére járunk a dolognak - bólintok mintha fel sem merülhetne más kimenetel. Végülis, minek a falra festeni az ördögöt, nem igaz?
- Kétségtelenül. - mondta némileg ridegen, hiába próbálkoztam oldani rajta  - Akár ihatunk is erre. Iszik, öhm ... Robin? -
Mulattató volt nézni, hogy elgondolkodott a megszólításon, majd úgy szólított, ahogy kértem, hogy tegye. De csak elmosolyodtam, barátságosan. Azt hiszem nem kell aggódnom. Majd később kicsit oldódik a ridegsége, és addig sem fog zavarni a munkámban.
 - A sikerünkre, mindenképpen - bólintottam, kivételesen nem tartva magam távol az alkoholtól. Na nem is terveztem annyit inni, hogy a káros hatásai is megjelenjenek.
Erre megemelte a korsóját, és nagyot kortyolt belőle. Úgy tűnt, megnyugodott kicsit. Megemeltem hát én is a poharamat, és elégedetten kortyoltam bele. Azt hiszem sikerült olyan társat kapnom, akivel tényleg lehet együtt dolgozni. Ez kezdetnek remek kilátás.
- Szóval. Mit érdemes tudnom rólad? - vetette fel kicsit általánosan a témát.
- Mármint olyasmit amit még nem tudsz? - kérdeztem vissza, kicsit elgondolkodva. - Nem vagyok még tapasztalt inkvizitor - de gondolom ez azért látszik is rajtam valamennyire - Egyelőre Matheus Zalash mentorsága alatt igyekszem minél gyorsabban megtanulni amit a tényleges gyakorlatban tudni kell - mondtam - Ezen kívül nem igazán mondanám magam érdekes személynek. - ]fűztem hozzá - Mint sokan, igyekszem jobb hellyé tenni Veroniát. - zártam le a bemutatkozást. Ha többet mondok, talán már túl sokat árulok el akaratlanul is. De végülis tényleg nincs más érdekesség, azon kívül hogy ikergyerek vagyok... Egyszerű, falusi családból kerültem a szemináriumba.
- És rólad? Mit csinál pontosan egy vadász, amikor nem inkvizitorokkal dolgozik együtt? - kérdeztem vissza érezhető iróniával a kérdés utolsó részében. Látszik, hogy ez elég kirívó eset számára is.
- Jobbára vadászik, és gondolom boldog családi életet él, de ilyet nem ismerek. Én, szintén főleg az erdőket járom, és a vadonból élek meg, de ennyi. Próbálok túlélni egyik napról a másikra, mint a legtöbben. De hogy valami kézzelfoghatót is mondjak... Jól bánok az íjjal, negyven yardra hiba nélkül ellövök a megfelelő íjjal - és hidd el, olyanom van. -   kezd majdnem áradozni a fegyveréről, de végül megállja. Mindkettőt tekinthetem jó jelnek, nemigaz? - Jó pár évig képeztek a kard forgatására is, azzal is megállom a helyem, de valószínűleg egy képzett katonával meggyűlne a bajom. Szerencsére nem kell tartanunk csak a kétségbeesett csürhétől, így nem lesz gond. -
- Akkor remek párost alkotunk - lelkesedtem kicsit, bár talán nem is volt észrevehető a dolog. - A fegyverek közül az enyém a kard, amivel talán egy átlagos katonával felveszem a versenyt, ha arra kerül sor. Ketten viszont ezek szerint akár egy kisebb csapattól is meg tudjuk magunkat védeni - jegxzem meg, bár örülnék, ha erre nem kerülne sor.
- Reméljük, hogy nem fog, de fel kell készülni a legrosszabbra. Mindenesetre... amíg eljutunk a városig, valószínűleg én leszek elől, és onnantól fogva te. Szerintem kettőnk közül te érzed magad inkább otthon a falak között. - fűzi tovább a gondolatmenetet, bölcsességről árulkodva. Komoly haszon, hogy belátja, van olyan terület, ahol nem mozog elég jól.
- Nekem megfelel - bólintottam - És ha kényelmesebb, rámbízhatod teljesen az embereket, beszélek ha kell - ajánlottam fel neki, mert eddig úgy tűnt, viszonylag kelletlenül forgolódik emberek között.
- Annak örülnék. - mosolyodott el. Úgy tűnik értékelte a gesztust. - Ha beszél, a tied, ha nem, akkor az enyém. Vagy ha beszél is, akkor majd elérem hogy ordítson. Az még jól megy. -
- Megyegyeztünk - nevettem - De lehet akkor is átadom, ha túl sokat és túl értelmetlenül beszél. - viccelődtem. Vannak olyan emberek, akiket jobb leütni, vagy elijeszteni, ha az ember dolgozni akar... Nem mintha nem tudnám bármelyiket megoldani.
- Óh, azokkal remekül szót értek. Remekül... - mondta, boldogan emlékezve valamire az arckifejezése alapján - Vajon mennyi lehet az idő? - kérdezte hirtelen
- Az alapján, hogy kezd megtelni a kocsma... Lassan túl késő, hogy itt maradjunk - néztem körül a lassan növekvő vendégseregen. Nem biztos, de véletlenül sem akarnék belekeveredni egy kocsmai perpatvarba.
- Akkor itt lenne az ideje visszatérni a szobáinkba, nemde? Nem ártana holnap minél előbb elindulnunk. - javasolta, mire egyetértően bólintottam, és fel is keltem a székről. A borom is meg az étel is elfogyott, nem volt miért tovább ülni itt. Köszönésként intetünk egymásnak, és visszavonultunk, hogy a másnapi indulás előtt, amennyire lehet kipihenjük magunkat.

Az utazással, bár készültünk akadályokra, szerencsénk volt. Még a fagy beállta sem okozott nagyobb kellemetlenséget, csupán az utazóköpenyembe kellett jobban beburkolóznom kicsit.
Közben nem erőltettem túlságosan a társalgást, csak amennyire úgy tűnt, Eidének is kényelmes. Egy-egy dolog kapcsán megkérdeztem a korábbi tapasztalatairól, és ha kérdezett, én is megosztottam a magamét - vigyázva, hogy a családomról ne mondjak túl sokat.
Éjszaka pedig - ha neki is megfelelt - meghúztuk magunkat egy-egy őrposztnál, ahol lehetett, ahol pedig nem, ott felváltva őriztük egymást és a pihenésünket.
Nem mondhatni ugyan kényelmetlen utazásnak, de öt napi útonjárás azért megviselt, így örültem, hogy végre elértük a célünkat. Az már kevésbé nyűgözött le, hogy viszonylag zsúfolt, és a fala alapján a közelmúlt eseményeitől megviselt településre érkeztünk.
Ahogy megbeszéltük, és út közben is, Stratheimbe érve is én voltam küldetésünk szószólója. Rövid pihenést engedve magunknak igyekeztem munkához is láttunk, megkeresve a helyi parancsnokot, hogy további felvilágosítást kérjek tőle - már ha tud további információval szolgálni.


_________________

19[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Szer. Jan. 08, 2020 12:06 am

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Szép munka volt, skacok, természetesen jár érte majd a jutalom. Aki nem rakta még ki, ne csüggedjen, pótolható bármelyik reagban a bónuszjelenet Very Happy

Aki át lett ugorva, az se aggódjon. Pótolható a reag is, csak legyen meg. Ha bármi gebasz van, szokáshoz híven kereshettek engem.

Jön a következő kör, ami egyeztetős lesz. Vagyis ez félig igaz, fogalmazzunk úgy, hogy egy rövid egyeztetős jelenet lesz a megérkezésről, a településekről, az ottaniakról. Ezután el lesz engedve a kezetek, s szabadon tudtok majd nyomozni. Ennek a pontos szabályait megbeszéljük majd az egyeztetés során, de nem lesz bonyolult, ne aggódjatok Smile 

Határidő: 01.19

20[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Vas. Jan. 19, 2020 7:41 pm

Jorg vom Dornbusch

Jorg vom Dornbusch
Déli Ügynök
Déli Ügynök
A negyedik nap már főleg a tengeren utaztunk, a kedvem még mindig jó volt, bár a kapitányunkról mindez innentől nem volt elmondható. Amíg az öböl felé utaztunk voltak hangulat ingadozásaim, de főleg jó maradt a kedvem. A mélypontokról M-tehetett, még mindig fájt néha a fejem, érdekes, mikor Hansnak említettem azt mondta, hogy neki folyamatosan, nem értettem, hogy ez a jámbor ember mi kivetnivalót találhatott a kislányban, de hogyha még neki is bajai voltak vele, az már jelentős. Rendben, talán erős szó, hogy bajaink lettek volna az inassal, csupán kissé kellemetlen egy teremtés.
Bal lábbal keltem, a reggeli fekvőtámaszokat és az azokat követő nyújtásokat is medve morgással csináltam. Nem tudtam, mi a bajom, de éreztem, hogy álmomban volt valami, talán egy emlék? Ha az is volt, biztos, hogy nem volt valami jó. Lelkem őrzője viszont megérezhette a kikötés várva várt pillanatát, mert mondhatni már-már ünnepien jókedvű volt, s így adott kontrasztot nekem. Ketten átlag embernek tűnhettünk. Mindketten az árbóc tövéből figyeltük, ahogy közeledtünk a kikötőbe. Hans ájtatosan figyelte, én meg… "Oda érhetnénk. Mikor érünk oda? Kiköthetnénk. Franc a megbízásba. Franc az olajba. Franc északba!..." No, meg hasonlókat mormolva morogtam. Bosszantott az öböl hullámzása, bosszantott Hans jó kedve, bosszantott, ahogy a levegőt vettem, bosszantott az, hogy fújt és ahogy fújt a szél. Egyszerűen majd minden bosszantott, főleg én magam, és az, hogy semmire se emlékeztem, legszívesebben az árbócot püföltem volna amíg csak mozogtam volna.
Naná, hogy üres volt ez az átkozott kikötő, és ez is bosszantott, hogy alig pár hajócska volt a kikötőben. Úgy éreztem, hogy legszívesebben nyílzáport zúdítanék az egész kikötőre, igen egyedül egy rohadtul sok nyílvesszőből álló záport. Főleg azért, hogy minél hamarabb kiköthessünk.
- Végre... – Mordultam fel, mikor már végre elkezdtük a kikötést, a dokkba érkezést. A morranást követően a lábamnál heverő tarisznyámat felvettem, belenyúltam, s a Gáncskövet a szemem elé emelve kémleltem a települést és annak szánalmasan üres kikötőjét, miben csak elvétve láttam munkás-, a település jellegéhez mérhető hajót, s még kevesebb szorgos, tisztes embert, bosszantó volt.
- Mi van veled? Akarsz róla beszélni? – Tisztán hallottam barátom aggodalmas, atyáskodó kérdéseit, de jó magasról tettem rá, nem válaszoltam, csak szemem sarkából figyeltem a leugráló matrózokat, és aztán a hajót elhagyni kívánó Os-t. Akinek utána indultam, a tarisznyába visszarejtve a kőfejűt.
Kapitány is elhagyta a hajót, és valamit oda vakkantva nekünk eltűnt. Ez is egy bosszantó alak, aki a tengeren is csak panaszkodni tudott, de legalább elkezdhettük a feladatunk elvégzését. Az elvégzés is bosszantott.
- No, és most? Faluvezető? – Kérdeztem zsémbesen Ostól és Hanstól. Végre csinálhattunk volna valamit az ácsorgáson kívül is.
- Ez nem egy rossz ötlet, de talán a kikötőmester logikusabb lenne, ha már itt vagyunk a kikötőben. – Felelte Hans, mire én meg vált rándítottam, mert nekem aztán mindegy volt, csak legyen valami, bosszantott a semmittevés.
- Attól tartok, hogy a faluvezetőt, bár jobb volna megtalálni, egyelőre nem tudjuk, merre keressük. A kikötőmester, ha egyáltalán itt van, jó kiindulópont lehet. Ha azonban nem válna be, valami fogadó csak kell legyen itt is. Ott könnyedén tájékozódhatunk arról, mi is történik errefelé mostanság, vagy hogy ki kicsoda és ugyan merre leledzik. – Osztotta az okosságát és meglátásait a lovag, és bosszantott, hogy igaza volt, de jobban bosszantott, hogy nem én mondtam ezeket ki.
- Egy pillanat, uraim. – Vetette felénk a kis bosszantózsák, és odarohant a halászokhoz érdeklődni.
- ...Merre van a kikötőmester? – Kérdezte meg azokat valami körítéssel, s folyamatosan felénk nézve-nézve, nem volt baj, én aztán figyeltem, hogy mit ténykedett.
- ...valamelyik kocsmában van, néha otthon... – Felelte neki az egyik körítő dumával kísérve.
- Blah... – Morrantam fel arra reagálva, hogy a bosszantó kikötőmester kitudja, merre lábatlankodik, talán le kellene rágni tényleg a lábait, aztán lábatlankodhatna arra, amerre csak akarna
- Akkor keressünk fogadót, ahogy felvetette, von Bertold! – Vetette fel Hans, mire én csupán bólintottam egy mordulással, és már el is indultam, hogy fülem és ösztönöm által megtaláljam a kocsmát. Füleim a kocsmákra jellegzetes zajokat kereste, az ösztönöm meg… hát az eddig látott és nem látott települések jellegzetességeit kereste, oszt vezetett engem.
Először előre, aztán balra fordultunk, aztán jobbra, egy zsákutcában megfordultunk, mentünk erre, mentünk arra. Viszont akármennyire is bosszantó volt nem találni kocsmát, egy idő után végre találtam egyet, de nem ezt kellett volna. Mérhetetlen harag öntött el, legszívesebben letéptem volna a cégérét, és a tulaj fején törtem volna össze, vagy ha annak a feje tört volna pépesre hamarabb, akkor az egész épületen törtem volna, míg el nem tűnik. Viszont a legbosszantóbb, hogy nem értettem, miért mérgesített ennyire ennek a kocsmának a neve, hogy „Elveszett hableány”. Hiszen ennek akár isteni jelnek kellett volna lennie, hogy az ébredésem óta keresett nőt talán itt találom, erre tombolni, rombolni akaró hangulatok söpörtek végig rajtam, viszont tudtam annyira tartani magam, hogy mindebből csak egy „Keh...” hallatszódott, és a mai nap tőlem már megszokott morgolódás, amivel valószínűleg a többiek felé nem mutattam ki a bennem tomboló kaotikus érzelem vihart, csupán egy valaki látott át rajtam, akinek sajnáló, érdeklődő tekintetét magamon éreztem. Hans biztos, hogy látta rajtam, hogy feldúlt valami, és biztos voltam benne, hogy volt annyi esze, hogy gyanítsa, vagy akár tudja, hogy a kocsma lehet ennek a viharnak az elindítója.
- Finom illatok, nemde? – Kérdezte a lelkész mindenkitől, mintha csak témát akarna terelni, viszont ekkor észre is vettem a halpaprikás illatát, ami csak egy helyről szállhatott felénk. Apró, fel nem tűnő sóhaj hagyta el számat, talán csak letépni kéne a cégért, bár éhesen nem biztos, hogy sikerülne, bosszantó az éhség!
Ahogy a kocsma ajtaját megközelítettem, attól pár lépésnyire megálltam, s egy udvariasnak szánt, ám eléggé merev, így talán agresszív karlendítéssel jeleztem Os számára, hogy csak utána lépnék be. Belépéskor reflexszerűen le hajoltam, hogy be ne verjem a fejem, mert hát alacsonyabb emberekre volt nagyjából minden méretezve egész Veronián, ami szintén bosszantó volt. A belépést követően már kevésbé támadónak látszó intést intéztem köszönésként a kocsmáros felé, amit szóval is megerősítettem:
- Guttag! – Volt az én jó napot kívánásom.
- Isten adjon szép napot mindenkinek! – Köszönt belépését követően Hans is, aki ájtatos, és örök vidámnak látszó mosolyával és hangjával most még inkább nagy kontrasztot vetett rám. Viszont mind ketten a legközelebbi asztalt szemeltük ki, hogy ott jó lesz leülni, s míg én meg is kezdtem a helyfoglalást azzal, hogy a tegezemet az asztalnak támasztottam, hogy aztán leülhessek, addig a borostás egyházfi Os és M felé súgott: - von Bertold, Maria, ez az asztal nektek is jó lesz?

21[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Hétf. Jan. 27, 2020 4:48 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Az út hosszú volt, és kimerítő. A parancsnok egész jól saccolta mennyi időbe telik majd elérnünk a fallal körülvett városba, sőt, még kicsivel gyorsabbak is voltunk: 12 nap után láttuk meg az uticélunkat.
Istennek hála nem adódott komoly bonyodalom, az őrök bizalmatlanságát nem volt gond leszerelni. Szerencsére előbb-utóbb mindenhol belátták, hogy semmi okunk nem lenne éppen ilyen menlevelet hamisítani, és ilyen indokkal előállni a követeléseinkhez.
Végül, ahogy a parancsnok ígérte is, mindenhol kaptunk szállást, és ellátást, hogy aztán folytathassuk utunkat a várható körülményeknek megfelelő készlettel.
Végig úgy jártunk el, ahogy azt megbeszéltük: A diplomáciai dolgokat én intéztem, Eide pedig két település között irányított. Egy-egy indulás előtt mindig kikértem a véleményét, hogy vajon milyen készlettel kell készülnünk, így nem ért meglepetés, akkor sem, amikor nem tudtuk valamilyen településen tölteni az éjszakát.
Már délután volt, mikor elértük az uticélunkat, pontosabban a város nyugati kapuját.
Két fiatal őr állt a kapuban a gyönyörű, sós levegővel átjárt, csendes környéken, ahol még a város zajai sem tűntek olyan élénknek, mint Karolusburg környékén.
- Jónapot kívánok - köszöntöttem az őröket az eddigre bevált menetrend szerint, mutatva nekik a menetlevelet. - Robin Holzer inkvizitor vagyok. Elirányítanának az őrség helyi parancsnokához? - kérdeztem, nem akarva túlságosan parancsoló hangsúllyal fellépni. De mindenképpen már az elején hozzátettem, hogy miféle vagyok, mert úgy tűnt, könnyebben elhiszik amit mondok, és kevesebbet kérdezősködnek, ha tudják: inkvizitor érkezett személyemben.
Eide csendesen szemlélte közben a tájat, ahogy a majd két hét alatt azt megszoktam tőle.
Az őrök először bólintottak, és már nyitották is volna a kaput, mielőtt végig mondtam a bemutatkozást, és a kérést, de megtorpantak annak hallatán, hogy ki is vagyok. Pontosan ezért sem hagyom el a bemutatkozásból azt sem, hogy inkvizitor vagyok. Összenéztek, majd fejet is hajtottak. Na emiatt van, hogy nem annyira szeretem hangoztatni, ha nem muszáj…
- Elnézést, hölgyem. Szép napot önöknek is. - válaszolt az egyik férfi, egy szeplős szőke teremtés. Eléggé fiatal volt, húsz esztendős körül lehetett, nagyjából mint én magam.
A társa kicsit öregebb, kese fejű teremtés, aki nem nagyon szólalt meg ekkor sem.
- A posztot sajnos nem hagyhatjuk, de ha itt elindulnak végig az utcán... - mutat befelé a fiú - Akkor az egy kisebb őrházba ütközik. Herr Fischer ott szokott tartózkodni -
- Nem is kérném, hogy megszegjék a rendet. Köszönöm - mosolyogtam rájuk, és el is indultam a mondott irányba, közben körbe is nézve a városban, hogy szokjam a látványát. Szívesen kérdezősködtem volna kicsit már az őröktől, de nem szerettem volna a szükségesnél jobban feszélyezni őket. Ráérek még tudakozódni, ha hivatalosan is engedélyt adott a parancsnok is (nem mintha erre feltétlenül szükség volna)
Eide még mindig némán követ.
Ahhoz képest, hogy ránézésre kereskedővárosban jártunk, a környék üresnek hatott. A part közelében főleg fa épületek látszottak, míg beljebb kőből is épült házak.
Pár perc sétába telt csak, hogy egy kisebb épülettel találjuk magunkat szembe, aminek ajtajára a város őreinek halványvörös tunikájához hasonló szövet volt aggatva. Jó helyen jártunk.
Nem túlzottan nagy, de egyébként takaros épületet tudhatott magának az őrség.
Kopogásunkra egy idősödő férfi nyitott ajtót. Hatalmas, izmos teremtés, de sántikál. Minden bizonnyal harcban sérülhetett meg.
- Áldott napot, Uram. - köszöntöttem az ajtót nyitó veteránt tisztelettel - Robin Holzer inkvizitor vagyok, a parancsnokot keresem. - mutatkoztam be, és közöltem az érkezésünk okát is. Remélte, hogy most nem kell majd hadakoznom, hogy elhiggyék mondott szándékaimat.
- Szép napot. - köszönt Eide is meglepően. Azt hiszem, ő is a tiszteletét akarta kifejezni a férfi felé.
- Szép napot. - köszönt ő is. Meglepően magas hangja volt,  kissé ellentmondva termetének. Kitárta az ajtót, és jelezte nektek, hogy lépjünk be.
-  Nem idevalósiak. Miben segíthetek önöknek? - kérdezte közben.
- A katedrálisból küldtek, mert az a hír járja, hogy olyan probléma merült fel, aminek a megoldásában elkelhet a segítség - válaszoltam nem köntörfalazva, gyorsan megértve, hogy a parancsnok maga nyitott ajtót. Nem állt szándékomban megkérdőjelezni a tekintélyét, ezért segítségként fogalmaztam meg amit tennünk kell, óvakodva tőle, hogy az irányítás átvételének tűnhessen.
A férfi a szavaimat hallgatva csak gondolkodott egy picit, majd végül bólintott Eide felé fordította a szemeit, s pár pillanatig figyelte őt, majd elégedetten bólintott neki is.
- Rendben, nincs okom kételkedni önökben. Nem fogok tudni túl sokat segíteni, de azt tudniuk kell, hogy a halászok és a bálnavadászok borzalmasan makacs népek, nem fogadják el szívesen a segítséget. - osztotta meg rögtön a meglehetősen fontos  helyzetet, majd Eidére nézve elmosolyodott - Ön se fogadná el a segítséget, ha nem tévedek. -
- Emiatt ne aggódjon, nem azért jöttünk, hogy ön segítsen nekünk, hanem fordítva - biccentettem hálásan, aztán úgy ítéltem, hagyom Eidét beszélgetni a parancsnokkal. Az eltelt hetek alapján meglepő, és üdítő volt, hogy valaki érdeklődést mutat társnőm iránt, aki ezúttal úgy tűnt, maga is kíváncsi lett a parancsnokra.
- Miből gondolja? - kérdezett vissza azonnal.
- Csak sejtem, a léptei kimértek, ügyesek. A helyi vadászokra emlékeztet. - válaszolta a férfi kicsit megvakarva az állát - Ajánlok önöknek pár helyet, ahol érdemes lehet kérdezősködni... De ne készüljenek meleg fogadtatásra, nem szeretik az idegeneket, pláne nem a kotnyeleseket. - ajánlotta fel végül, elmosolyodva.
- Nem sok helyen fogadják szívesen, aki túl kíváncsi - mosolyogtam vissza a férfira. Nem vettem magamra, amit mondott. Igaza van, a hivatásom, hogy kotnyeles legyek, emiatt sok helyen nem örülnek nekem, sőt.
- Köszönjük. Hozzászoktunk. - csatlakozott Eide is a véleményemhez szűkszavúan, majd elmosolyodott, ami kifejezetten ritka látvány volt… Talán ekkor láttam először.
A parancsnok ezután bólintott, és előadta a javaslatait.


_________________

22[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Hétf. Jan. 27, 2020 6:46 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Déli különítmény: 

Ha helyet foglaltok, nem kell sokat várnotok, úgy fél perc és meg is jelenik előttetek a fogadós. Rusnya, kopasz kis emberke, olyan tokával, hogy egy fél oldalnyi szalonna elférne a redői mögött. Alapvetően egyébként nem tűnik többnek egy hétköznapi csehó tulajánál, de mégis éreztek valami megmagyarázhatatlan ódzkodást. Vélhetőleg nincs benne semmi gyanús, nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy nem egy túlzottan szimpatikus érzéseket keltő jóember. Hatalmas bendőjén egy fatálcát támaszt jobbjával, s hiányos fogaival próbál kedvesen mosolyogni rátok.
– Üdvözlet az uraknak és hölgyeknek is! Nem túl gyakoriak mostanság az új arcok, engedjék meg, hogy megvendégeljem önöket egy jó sörre, esetleg egy tál paprikásra. Az asszony főzte, a halak pedig egyenesen az öbölből valók, olyan frissek, hogy tegnap még vidáman lubickoltak a tengerben!
A férfi idétlenül utánozza a lubickoló halakat, olyan, mint egy rozmár, aki feldühíteni próbálja a vadászokat. Miután végez a bolondozással, indokolatlan nevetésbe tör ki, ami harsány, ám egyébként őszintének hat.
– Mit keresnek erre egyébként? Egy ideje nem sokan járnak a csehóban, kevés vendégem van, azok is többnyire csak búslakodni jönnek ide... Önöknek más szaga van, úgy sejtem, hogy kalandot jöttek keresni, esetleg csatlakozni akarnak a bálnavadászokhoz?  – a férfi Ibora pillant szórakozottan, majd vissza a többiekre. – Vagy esetleg csak utazók, akik valami munkát keresnek?
Ahogy a teremtés beszél, hirtelen a kártyázó asztaltársaság egyik tagja rácsap az asztalra, ami csak úgy döng vaskos kezétől. A tengert látott emberek azonnal felismerhetik, hogy igazából matróz, esetleg halász lehet. Szúrósan pillant hátra a kocsmárosra (másik kettő társa is így tesz), aki végül összerezzen, s rátok néz.
– Bocsánat, hozom is azonnal a dolgokat.
És azzal meg is iramodik befelé a konyhára, kivéve persze, ha valaki megállítja...

Kocsmáros: https://i.pinimg.com/originals/20/16/cf/2016cfdf9c2ccb8649e3d94c104630d1.jpg

Démontalan Észak:

Az őrség parancsnoka kissé elgondolkozik a bólintása után, majd végül megvonja a vállát. Közétek lép, majd az ajtót kitárva kisétál a szinte teljesen üres utcára, sántikálva. Nem enged senkit előre, de ezt egyébként nem bántóan teszi. Vaskos karjával a kereszteződés egyik irányába mutat, egész pontosan oda, ami a tengerhez vezet.
– Úgy érzem, hogy talán az a legjobb kezdet, ha a tenger környékén próbálkoznak. A város vezetősége sem érti teljesen, hogy mi történik, csakis a halászok azok, akik igazán értik a történéseket. Van egy kocsma a parton, azt hiszem Ecetes Cet a neve, egy helyi fogásról nevezték el. – a férfi kimérten elmosolyodik. – Eléggé sok matróz és halász fordul meg arra, de készüljenek fel rá, hogy nem fog a nyelvük megeredni csak úgy, nehéz feladatnak tűnik faggatni őket, a tengerészek nem félik az egyházt, a törvényt se. Ha valami nem úgy megy, ahogy akarják, hát elmenekülnek egy másik faluba, s bottal üthetik a nyomukat.
Kicsit habozik, mint aki ismételten átgondolja a lehetőségeit, majd megfordul, s a kereszteződés egy másik irányába mutat, ez egész pontosan nyugat felé van.
– Esetleg érdemes lehet felkeresni a kereskedőket, s megnézni, hogy ők maguk mit tudnak az esetről. Nem sokan vannak már, de számukra a legfontosabb az olaj, valószínűleg próbálták ők is kutatni. Elképzelhető, hogy pár igaz szót elengedtek a fülük mellett, mert a tengerészek babonásságára alapoztak.
A férfi végül egy harmadik irányba mutat nektek, ami pedig keletre halat, ahol látszik is, hogy szegényebb kőházak futnak végig. Vélhetőleg itt lakhatnak azok, akik se nem kereskedők, se nem halászok.
– Pár napja jelezte az egyik őr, hogy Frau Wald kisebbik fia valami bolondságokat mesélt neki arról, hogy látott elsüllyedni egy hajót. A gyermekek fantáziája élénk, de néha igen őszinték...
A férfi bámul titeket kissé, majd ha sikerül dönteni, akkor távozóra fogja, s visszatér a saját kis őrszobájába, ahol kellemes meleg van.

Démo... Tea:

Miután megérkeztél, mindkettő teremben lévő ember méreget téged egy kissé, ám végül csak a város vezetője moccan, aki felemelkedik, s a továbbra is féltérdre ereszkedett öregebb férfira pillant.
– Franz, megkérnélek, hogy egy kicsit távozz. Egy fél nap múlva térj vissza, s szedd össze rendesen, hogy mégis mi a fene történt a Kacsával. Kérdezd meg a családtagokat, a többi tengerészt, mindenkit. Nem érdekel, ha megvernek, TUDD MEG.
A település vezetője nem tűnik sem idegesnek, sem  erőszakosnak, de mindenképpen erélyesen parancsol a másikra, aki rövid biccentés után fel is emelkedik, s távozóra fogja. Ketten maradtok a teremben, pár pillanatig csak Franz távozó lépteit hallani, végül pedig átveszi minden hang helyét a tűzhelyben pattogó fa zaja. A férfi int neked, hogy kövesd, s egy szép asztalhoz vezet, ami némi vendégváró van, s egy kancsóban bor. A tálakon van dió, más magvak, egy kevés szárított gyümölcs, s végül mazsola, ami azért viszonylag drága csemege. Ő maga tölt, majd kérdőn fordítja feléd a kancsót, hogy kérsz-e bort.
– Bocsásson meg nekem, hogy így fogadom. Ha jól sejtem egy kereskedő lehet, egy a százakból, aki arról érdeklődik, hogy mikor fog megoldódni az olaj aszály. – az alak belekortyolt a pohárba, majd leteszi azt az asztalra, s helyet foglal az asztalfőnél (nem olyan nagy az asztal, hat embernek van hely ott, kettő az asztalfőn, négy pedig hosszában.)  – Sajnálom, de nem tudok önnek válaszolni erre. Hallhatta a közjátékot, ma ismét elsüllyedt egy hajó, esküszöm, megőszülök ettől az egésztől. A bolond halászok pedig hallgatnak, mint a sír... Kezdem azt sejteni, hogy valami déli kém járhatja a várost, aki minden istenverte hajót megfúr...
A férfi arca sötét és kiismerhetetlennek hat, ám szemének oldala gyengén megrándul néha, bármiféle ütemtől mentesen. Időnként rád pillant egyébként, de látod, hogy kerüli csöppet a tekinteted, kíváncsinak tűnik, nagyon is. 
– Ha nagyon szüksége van olajra, tudok önnek adni egy kis kedvezményt a raktáron maradt adagból, de így is drága lesz. Lényegében a város testében nem vér, hanem olaj folyik... Anélkül sajnos mind meghalunk, vagy esetleg kénytelenek leszünk mással foglalkozni.


Időpontot egyelőre nem adok, ez még a megbeszéltek függvényében várakozhat. Elmaradás pótlásokat bármikor várok! 

23[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Pént. Márc. 06, 2020 2:44 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Az őrség parancsnoka kissé elgondolkozik a bólintása után, majd végül megvonja a vállát. Közénk lép, majd az ajtót kitárva kisétál a szinte teljesen üres utcára, sántikálva. Nem enged senkit előre, de nem is várnám el, hiszen így is nehézkesen mozog. Vaskos karjával a kereszteződés egyik irányába mutat, egész pontosan oda, ami a tengerhez vezet.
– Úgy érzem, hogy talán az a legjobb kezdet, ha a tenger környékén próbálkoznak. A város vezetősége sem érti teljesen, hogy mi történik, csakis a halászok azok, akik igazán értik a történéseket. Van egy kocsma a parton, azt hiszem Ecetes Cet a neve, egy helyi fogásról nevezték el. – a férfi kimérten elmosolyodik. – Eléggé sok matróz és halász fordul meg arra, de készüljenek fel rá, hogy nem fog a nyelvük megeredni csak úgy, nehéz feladatnak tűnik faggatni őket, a tengerészek nem félik az egyházt, a törvényt se. Ha valami nem úgy megy, ahogy akarják, hát elmenekülnek egy másik faluba, s bottal üthetik a nyomukat. - lát el hasznos tanácsokkal. Úgy fest a makacsabb, és határozottabb énemre lesz szükség.
A parancsnok kicsit habozik, mint aki ismételten átgondolja a lehetőségeit, majd megfordul, s a kereszteződés egy másik irányába mutat, ez egész pontosan nyugat felé van.
– Esetleg érdemes lehet felkeresni a kereskedőket, s megnézni, hogy ők maguk mit tudnak az esetről. Nem sokan vannak már, de számukra a legfontosabb az olaj, valószínűleg próbálták ők is kutatni. Elképzelhető, hogy pár igaz szót elengedtek a fülük mellett, mert a tengerészek babonásságára alapoztak. - javasolja az üzlet másik résztvevőit.
A férfi végül egy harmadik irányba mutat nekünk, mégpedig keletre ahol látszik is, hogy szegényebb kőházak futnak végig. Vélhetőleg itt lakhatnak azok, akik se nem kereskedők, se nem halászok.
– Pár napja jelezte az egyik őr, hogy Frau Wald kisebbik fia valami bolondságokat mesélt neki arról, hogy látott elsüllyedni egy hajót. A gyermekek fantáziája élénk, de néha igen őszinték… - mondja. Igaz, de egy hajó elsüllyedése nem ad okot rá, hogy fantáziának gondoljam a gyerek szavait.
Ezután figyeli, hogyan sikerül döntésre jutnunk.
- Köszönjük. - válaszol tömören a helyzetértékelőre Eide, majd felém fordul - Mit gondolsz? -
Elgondolkodom kicsit.  Mindhárom javaslat teljesen használható, így fel sem merül, hogy másfelé kezdjünk kutakodni, csak azt kell eldönteni, melyik vonalon induljunk el...
- A gyerekkel, vagy a tengerészekkel lenne érdemes előbb beszélni, hiszen ők érintettek közvetlenül... - morfondírozok hangosan is, végül a parancsnokhoz fordulok. - Mondja, ez a fiú vajon milyen viszonyban van a halászokkal? -
A férfi megvonja a vállát. Sajnos nem tud segíteni a válasszal.
- Nem halász gyerek, ennyit tudok csak. - feleli. Kár… Megkönnyíthetné a döntést, ha ismernénk a halászok hozzáállását a gyerekhez.
- A gyereket hagynám utoljára. Kezdjük a tengerészekkel . Talán nekem sikerül velük szót értenem. - javasolta a társnőm. Most kicsit máshogy gondolkoztam, mint Eide.
- Ha egy szerek bizalmát megnyerjük, az sokat segít a körülötte lévő felnőttekkel is, de így, hogy nem tudjuk van-e kapcsolata a halászokkal... Igaza lehet, nem veszítünk vele. - bólintottam rá végül a javaslatára. Egyelőre nem tartottam volna jó ötletnek különválni, és ha nem biztos, hogy a gyerek bizalma közvetlenebbé tenné a halászokat is, érdemesebb lehet a tengerparton kezdeni.
- Ne felejtse el, Robin, hogy hol is van. Ez nem valami tanlecke a könyveiből. - sóhajt Eide. Nem egészen érti, miről beszélek úgy nézem. - Látogassuk meg az Olajos Halat, vagy mit. -
Elmosolyodtam, és megcsóváltam a fejem. Nem a szemináriumon tanultam ezt meg, hanem a munkám során.
- Ideális kezdőpont lesz - bólintottam, értve hogy a kocsmára utal. Az alkohol rásegít a nyelvek megeredésére egy csöppet.
- Köszönjük a segítségét. - hajtottam fejet a parancsnok felé, mielőtt elindultunk a matrózok kocsmája felé.
- Ecetes Cet. - csóválja meg a fejét a férfi. - Ígérjék meg, hogy vigyáznak magukra, az őrség karja tényleg nem ér el a kikötőbe, ott a vadászok törvényeit kell tisztelni, s a vadászok leginkább az erőt tisztelik törvényként. Ha valaki verekedni akar, jobban járnak ha várakozás nélkül verik állba, akkor legalább látják majd, hogy nem éri meg szórakozni önökkel. -
- Igen-igen, Ecetes Hal, elnézést. - vékaszol Eide gyermeki pimaszsággal. Megmosolyogtató, ebben a helyzetben.
Majdnem elnevettem magam, de mégsem illett volna, úgyhogy erőt vettem magamon.
- Ne féltsen. Tudom mikor jobb hallgatni - erősítem meg én is, hogy nem lesz gond.
A férfi megvakarja az állát, majd végül bólint, és elindul vissza az őrépületbe, de még megfordul.
- Sok szerencsét, ha szükségük van valamire, amivel segíthetek, keressenek. - ajánlja fel újra a támogatását.
- Miattunk ne aggódjon, ez az a nyelv amit folyékonyan beszélek. - dicsekedik Eide.
- Természetesen. Értesítjük ha megtudunk valamit - bólintok én is.
A férfi forgatja egy kissé a szemeit, de alapvetően mást nem nagyon tesz, s végül bólint, és visszatér az őrszobára..
Mi pedig elindulunk a városban lefele a kikötő irányába. Több kocsma jellegű hely is van erre, de egyik sem tűnik különösebben népesnek, mi több, némelyik nemes egyszerűséggel zárva van, anélkül, hogy egyetlen lélek is lenne benne. A város valahogy egyre elhagyatottabbnak hat errefelé. Ahogy végül a kikötő negyedbe érünk, azért kissé megszaporulnak az emberek, sok helyen gyerekeket látni rohangálni, megint másol pedig egy részeges halászt fekszik egy ház mögötti sikátorban. Így a szegényebb részekhez utazva nagyon megváltozik a város képe, nem kereskedők klasszikus házai, hanem azoknál kisebb, egyszerűbb épületek sorakoznak fából, amit csak a parton váltanak fel ismét a rendes téglából és kőből épített házak. A jellegtelen városban másfél óra eltelik, mire megtaláljuk az Ecetes Cetet, ami konkrétan a mólok mellett található nagy épület, semmi sem jelzi rajta, hogy kocsma lenne, csak az onnan kiszűrődő nevetés árulja el a dolgot. Emellett valami erős, savanykás szag is terjeng körülötte… Ecetes, mi?
- Ez lesz az a hely. - jelenti ki Eide magabiztosan, majd azért megerősítést kér. - Ugye? -
Bólintok, és kicsit jobban magamra húzom a köpenyt mielőtt belépünk. Nem szándékom titkolni, honnan jöttem, de nem árt, ha nem teljesen nyílvánvaló ránézésre is, hogy inkvizitor lépett a kocsmába.
A kocsma eléggé tele van, legalább 20 ember van bent egy mintegy 50 négyzetméteres térben. A helyet ócska, sörrel áztatott asztalok, és hordó-padok tarkítják Az asztalok dugásig vannak rakva sörrel, néhányan kockáznak, mások fekszenek, páran pedig régi tengerészdalokat énekelnek, amik nagyon obszcének. Kivenni annyit lehet, hogy valami hableányról dalolnak, akinek akkora mellei vannak, hogy két matróz kell ahhoz, hogy megfogják őket. A söntésnél a pocakos kocsmáros áll egy korsó sert kortyolgatva, miközben a feleségéhez beszél. A megjelenésünk persze vonzza a figyemet. Annyira, hogy akad, aki már a tőréért nyúl.
- Maradj közel hozzám. - súgja Eide, majd megindult a söntés felé. Ha akarnék se tudnék túl messzire menni. A kardom most jóleső súlyát viszont érzem az oldalamon, úgyhogy teljesen nyugodtan lépek Eide után, a lehető legdiszkrétebben azért feltérképezve a helyiséget. Hátha szemet szúr valami nem ideillő.
A kocsmáros felnéz, és int a feleségének, hogy távozzék. Méreget egy picit, előszörengemt, aztán végül Eidét is, őt valamiért kicsit jobban megfigyeli, majd elővesz egy korsót, és elkezdi törölgetni egy szürkült textillel, amitől sajnos maximum koszosabb lehet, tisztább nem. Bíztató
- Sör lesz? - kérdezi hanyagul.
- Kettő. - mondja röviden Eide, majd ráhajolt a pultra. - Tud ajánlani egy ivócimborát? Valakit akit esetleg meghívhatunk egy harmadikra? - kérdezi, szerintem kicsit túlságosan sietve. De rábízom a beszédet társnőmre, ez az ő terepe ha minden igaz.
A helyzet így kívánja, úgyhogy nem ellenkezem. Bólintottam Eide helyesbítésére. A kocsmáros elővesz még egy korsót, és egy nagyobb cserépben lévő zavaros sört tölt bele, ami valami sör jellegű dolog lehet, de hogy nevezhető-e tényleg sörnek… Azt nehéz megállapítani. Nem túlzottan bizalomgerjesztő. A kérdésre méreget még egy picit, majd leteszi elénk a korsókat. Nagyon savanyú szaga van.
- Nem. - válaszol, majd nyújtja a tenyerét. - 20 váltó lesz. - mond még a főváros mércéjével is pofátlanul magas árat a löttyért.
- Ebbe mi kerül húszba? - száll vitába Eide eddigi hangszínét megtartva. Én egyelőre figyelek, készen hogy segítsek, ha kell.
A kocsmáros gondolkodik, majd megvakarja zsíros szakállát.
- Kiadtam, nem köptem bele, s emellett még arra is figyeltem, hogy a kendő azon részével töröljem, amin nincs takony. Szerintem jutányos ár. - közli, tenyerét tartva továbbra is
Eide egyszerűen visszatolja a sört a férfi elé.
- Köphet. - mondja, lecsapva a két, egész darab váltot az asztalra közben, pontosan a kocsmáros tenyere mellé.
Kicsit ugyan aggódom, hogy fel fog dühödni a kocsmáros, de nem úgy tűnik, mintha kicsivel is haragosabb lenne, mint eddig. Azt hiszem ebből a jelenetből sokat tanulhatok.
A férfi kicsit ráncolja a szemöldökét, majd végül beleköp a korsókba, s elveszi a két váltót.
- Egészségükre. Kérnek cethalat is, vagy elég a köpetes sör? Ígérem, az ételbe nem köpök bele, az asszony megverne. - ingerkedik, de sem Eide, sem én nem vesszük fel.
- Még meggondoljuk. - felel a társnőm, elvéve a sörét, majd némi vizsgálódás után nagyokat kortyolt bele.
Azt hiszem nem lenne előnyös, ha finnyáskodnék ezen a helyen, úgyhogy elveszem a sört, és én is belekortyolok, közben körbenézve, látszólag valami olyan helyet keresve, ahova még leülhetnénk.
A kocsmáros figyeli a dolgot, majd ahogy látja, hogy beleiszunk, elvigyorodik. A sör savanyú, s keserű, lényegében elképesztően rossz, hányingerkeltő. De iszunk belőle, mire a kocsmáros felnevet, és elégedett vigyorral állít meg.
- Adjátok ide azokat a korsókat, csak bolondoztam. - mondja, majd elvéve a korsókat, kiönti valahova a söntés alá, majd áttörli, s egy másik kancsóból önt bele sört, és teszi vissza elénk a korsót. Sokkal jobban néz ki, és egészen kellemes szaga is van. Valami sötétebb, borostyán színekben pompázó ital.
- Heheh. - kacag Eide nem igazán hihetően, ami egyaránt érthető 'érti a viccet, csak nem tetszik neki'-nek, mint a "munkaidőd után meghalsz'-nak. Beleiszika  sörbe, és már az első korty után dicsérni kezdi.
- Na, ez már igazán jó. Erről hallottunk. - fordul felém.
Elismerően bólogatok Eide dicséretére
- Nem véletlenül dicsérték a helyet. - teszem hozzá. Kicsit legyezgetni a kocsmáros híúságát biztosan nem hátrányos az ügyünkre nézve.
A férfi már nem kacag, de amikor bólint a dicséretre.
- Az asszony főzte azt is. Valamikor az előzőt is, csak az kissé megsavanyodott. A balfácánoknak szoktam belőle adni, hátha hamarabb távoznak, ha azt hiszik, hogy szar a sör.  - magyarázza az eljárását. Hát… Nem sikerült minket elűznie, bár kétségtelen, hogy nem a sörön múlt, hogy itt maradtunk. Ha már ezt elárulta a kocsmáros, az biztosan azt jelenti, hogy elfogadott, mint szívesen látott vendég. Eide tényleg ért hogy beszéljen ezekkel a népekkel. Épp ezért továbbra is ráhagyom. A férfi kicsit felmér minket újra, majd végül megvonja a vállát.
- Ha akarnak valamit, szóljanak. Addig is jó szórakozást. -
- Keresünk valakit, akivel elbeszélgethetnénk. Valakivel aki volt mostanában tengeren. - mondja Eide, de már nem kapunk választ a házigazdától. Kicsit nézve a kocsmát, látszik, hogy viszonylag sok asztal van, ahova lehetne ülni. Vannak, akik szerencsejátékoznak, van ahol pont két hely van, és szkanderoznak, akad megint másik rész, ahol egyetlen szerencsétlen fekszik a söre mellett, s persze van olyan asztal is, ahol énekelnek valami hamis pengetős hangszer mellé. Magamtól nem biztos, hogy én is a játékosok közé indultam volna - Könnyebben elszabadulnak az indulatok a játék hevében, de bíztam tárnőm ítéletében, így kérdés nélkül követtem a szerencsejátékosok közé, közben fülelve miről esik szó a hordóknál, amik mellett elhaladunk.
Öten játszanak éppen, ránk nem igazán figyelve.
Kockáznak, a játék valamilyen partmenti variánsa lehet az északi huszonnégyesnek. A játék hevében azért olykor ránk pillantanak. A négy közül az egyik kicsit elüt a többiektől. Első pillantásra eléggé elegánsan van öltözve, és eltérően az északi divattól, viszont nagyon megviseltek a ruhái, s erős izzadtságszaga is van. Fáradtan ránk néz, majd vissza az asztalra, s gurít egyet. Arca elkeseredetten tekint le az eredményre, majd halkan, az orra alá motyog.
- Faszomat már… -
Különös ízlése van a szabadnyelvű Úriembernek. Az előkelő körök északon nem öltöznek így, de még délen sem láttam hasonlót.
Mindenesetre anélkül, hogy udvariatlanul, vagy feltűnően közel mennék és bámulnám, rápillantok az asztalra, hogy megnézzem, milyen eredmény az, ami ennyire nem tetszett neki. 15 értékű volt az asztalon lévő kocka, ami ezek szerint kevéske.
- Van itt hely még egynek? - kérdezte Eide néhány perc figyelés után, ami alatt én nem csak a játékra, de az emberekre is figyeltem. Talán van amelyiküket könnyebb lesz rábírni, hogy beszéljen.
Az asztaltársaság felnéz, majd összepillantanak, és végül az egyik viking küllemű matróz szólal meg.
- Csatlakozzanak nyugodtan, kis tétben játszunk a játék öröméért, 10 váltó a beugró. - A matróz meglepően kedvesnek tűnik, a többi társa viszont nem nagyon érdeklődik. A furcsán öltözött férfi látszólag elégedetlen a társaságunk miatt, ám végül nem ellenkezik ő sem, és összehúzza magát.
- Horni nagyfaszút játszunk, ismerik a szabályokat? -kérdezi a kedves matróz, miután helyet foglaltunk. Eide a kedves matróz, és pedig a különös öltözetű idegen mellett (ahol rá kell jönnöm, hogy bőven a kellemetlen határon túl van az az izzadtság szag.
- Részletbe menően nem, de... szórakoztatónak tűnik. - vallotta be felemásan Eide. Hasonlót válaszoltam én is: Hogy remélem boldogulok.
Kifizetjük a beugrót, és egy marék bálancsontból faragott egyenetlen tallért kapunk cserébe. Összesen 20 darabot fejenként. A matróz összeszedi a kockákat, majd egy kis fakupába teszi, amit átnyújt nekem.
- Sok szerencsét, hölgyek. - mondja, és kezdődhet a játék.
Miután a szokásos két tallért betettem, kicsit bele is élve magam a játék izgalmába (és a szaggal nem törődve) megrázom kicsit a kupát, és gurítok.
A furcsa idegen felnevet, és motyogja az orra alá, hogy nekem sincs szerencsém. Nem mondok rá semmit, és újragurítottam minden kockát. Másodszor nagyobb szerencsém volt, és ezen látványosan is örülve az egyetlen gyengébb kockát mégegyszer újragurítottam… Még rosszabb lett, de nem ijesztett meg, újra próbáltam utoljára, nagyobb sikerrel. Nem rossz, állapítottam meg, és figyeltem, hogy mit dobnak a többiek. Szerencséje volt kettőnek (köztük a mellettem ülő idegennek) is, így vesztettünk.
A kedves kalóz megvonja a vállát.
- Érdemes utoljára menni, most a végén lesznek majd. A végén könnyebb eldönteni, hogy meddig érdemes elmenni. - kedvesen elmosolyodik, majd összeszedi a kockákat. - Mi járatban vannak errefelé? - kérdezősködik kedélyesen, amit kifejezetten jó jelnek veszek arra nézve, hogy sikerült elfogadtatnunk magunkat a társaságban.
- Egyelőre ismerkedünk. Reményeink szerint találunk néhány matrózt, aki... nem ijed meg az árnyékától. - mondja Eide, kissé szomorkásan a veszteségtől. - Meglepően megfogyatkoztak mostanában. -   jelenti ki hanyagul, közben beleiszik a sörébe.
Az egyik eddig szótlan matróz felkapja a fejét a szavakra.
- Megijedni az árnyékunktól? Mire gondolsz, kutya? - a szavai durvák, de egyébként nem tűnik túlzottan mérgesnek, inkább csak ilyen lehet a modora. Úgy fest ez ebben a közegben teljesen hétköznapi, és Eide meglepően jól tudja kezelni. A kedves matróz csitítóan int a barátjának.
- Hölgyem, nem érdemes így beszélni. Senki sem szereti, ha gyávának nézik - magyarázza Eidének.
- Elnézést, nem akartam sértő lenni. Én csak az igazat mondtam... - válaszol  társnőm - Alig lehet embert találni aki hajlandó lenne kimenni a tengerre. - mondja keserűen.
A matrózok egyre dühösebbnek tűnnek… Elhamarkodott lett volna a megállapítás, hogy teljesen jól tudja Eide kezelni a helyzetet?
A kedves férfi arca is kissé elsötétül, majd látszik, hogy elveszti ő is a vérmérsékletét.
- Akarsz játszani, vagy esetleg azt szeretnéd, hogy az asztalba verjem a fejed? A helyiek nyugtalanok mostanság, s nekem sincs türelmem a kívülálló nyomorultak hisztijét hallgatni. Menjél te bálnát vadászni, asszony. - fakad ki, meglepően informatívan. Pont ennek a nyugtalanságnak akarjuk tudni az okát.
Az idegen arcán valami csöpp elégedettség  jelenik meg… az orra alatt annyit mormolja, hogy "HOHÓÓ", és fegyvernek is egyszerűen tekimnthető kezét ökölbe szorítja.
- Ezért pletykálnak messzebb mindenféle bolondságot? - kérdezem, kicsit próbálva a feszültséget rólunk elterelni, és elérni, hogy beszéljenek a helyzetről, ami nyugtalanítja az ittenieket.
- Az emberek mindig pletykálnak, többnyire bolondságokat. - válaszol a mellettem ülő férfi, majd megtorpan. Egy vigyor után szinte kiabálva folytatja, amit lényegében a fél kocsma hall. - De az a része nem bolondság, hogy a matrózok a saját anyjuk foltos szoknyája alá bújnak. Félitek a tengert, mi, férgek?  -
Az idegen arcára elégedett mosoly terpeszkedik el, amitől is a matrózok teljesen ledöbbennek, válaszolni sem tudnak hirtelenjében a kialakult helyzetre. Az egész kocsma népe megtorpan, és a tőrök elkezdenek kicsúszni a tokokból. Ez a férfi teljesen meghibbant…
- Alig várom, hogy visszatérjen egy tengeri útról - nézek a férfira kihívó tekintettel. Mindenképpen a matrózok oldalán kellett a végén állnunk, úgy, hogy ez nekik is egyértelmű legyen.
- Ha csak nem kívánja magát kibelezve találni a tengerparton, a helyében némivel több tisztelettel lennék az emberek felé, herr. -  csatlakozik Eide is, olyan hangosan, hogy az egész kocsma hallja. - Nem minthogyha érteném miért csappant meg a munkaerő hirtelen, kétlem hogy valami semmiség miatt bujdostak volna el itt a tengerjárók. - ül vissza a helyére, abbahagyva a felszólalást, csak beszédhangon folytatva. - Nem ilyennek ismertem meg a matrózokat. - teszi hozzá.
Talán, ezzel sikerült volna csitítani a kedélyeket. Talán, ha az idegen nem áll fel. Nem hagy lehetőséget a matrózoknak, hogy válaszoljanak. Ránk nézve, gúnyos mosollyal kiált.
- Gabrielle, Maria, elég az álcából. Verjük ki belőlük az igazat.  -  majd átnyúlva az asztalon, és olyan erővel veri a kedves matróz fejét az asztalba, hogy az eszméletlenül marad ott… Ennyi kellett, hogy az előbb felhevülő szikra belobbanjon: Máris el kell hajolnom egy felém dobott tőr elől, és kihúzva a kardomat látványosan az idegennel helyezkedtem szembe.
Ilyen állapotban ebből sem értenek a matrózok, így egyikük megpróbál ököllel megütni. Szimplán lehajolok az ütés elől, de nem támadok vissza.
- Nem vagyok az ellenséged, te hatökör - mondom a matróznak. Amennyire a helyzet engedi igyekszem a kedvesebb fickó állapotát felmérni, és ha szükséges az Úr fényével segíteni a gyorsabb talpra állását.
Közben Eide átesett egy asztalon, így veszélyes helyzetbe kerülve.


_________________

24[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) Empty Re: [Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz) on Kedd Márc. 31, 2020 12:48 am

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő
Pontosan annyi éjszaka áll mögöttünk, ahány ujjam van egy kezemen, mire megérkezünk Nordhörnbe.

Három éjszaka álltunk meg egy‒egy útba eső település koszos fogadójában, hogy pihenni próbáljunk a gödrös derékaljakon ‒ két szobáért fizettem mindig, a Veres ragaszkodott, hogy az istállóban akar aludni, pedig felajánlottam többször is, hogy kaphat ő is szobát, ha nem akarja Ignatzcal tölteni az éjszakákat. A többi alkalommal én a hintóban aludtam, Ignatz és a Veres felváltva aludtak a bakon.
Ignatzot ugyan többször is bíztattam, hogy aludjon a hintóban, nem haragszom meg érte, főleg, hogy a harmadik reggel utolérte valami szörnyű köhögés. A Veres is ajánlgatta eléggé, hogy ő elhajtja éjjel a hintót, pihen majd reggel, a bolond szamárnak nem lehetett a lelkére beszélni. Barátságtalan volt odakinn az időjárás, csodáltam, hogy a Veres nem betegedett meg, pedig észrevettem, hogy nagyon rendszeresen mosakszik. Minden alkalommal, ahányszor megálltunk, másnap reggel tiszta, mosószappan illata volt. Ignatz vele ellentétben nem vitte túlzásba a tisztálkodást.

Mire megérkezünk Nordhörn cölöpökből tákolt határához, már kellően kimerült vagyok ahhoz, hogy az egész indulást borzasztó ötletnek gondoljam, és azt kívánjam, bár otthon maradtam volna.
‒ Valami gond van, Ignatz? Nem engednek be? ‒ érdeklődöm, kiszólva a résnyire nyitott hintóajtón át kilesve, miután hosszú ideig áll a hintó a városka kapui előtt.
Ignatz köhög, dünnyögve felel:
‒ Szó sincs róla, Kisasszony, máris mehetünk.
Beszélgetésfoszlányt sodor felém a szél, résnyire nyitom a hintóajtót, hogy kipillantsak. Gond nélkül megállapítom, hogy Ignatz az őrökkel tárgyal. Igencsak fiatal hangjuk van, mintha csak gyermekek lennének, és kinézetre se tűnnek többnek suhancoknál, akik tizenhét nyárnál nem láttak többet.
‒ Az őrök nem voltak túl beszédesek, de nagyon csenevész gyerekek voltak, nem valók erre a munkára. Nordhörn se úszhatta meg igazán a Harag napját ‒ magyarázza Ignatz a bakról, miután áthaladunk a kapun.
Az aprócska ablakon kukucskálva fogadom be Nordhörn látványát. A település keskeny kis utcáiból arra következtetek, hogy régóta áll már itt a városka. Épületeinek stílusa alig emlékeztet arra, ahogyan mifelénk húzzák a házakat, látszik, hogy más-más igényekhez igazodva alakult az építészeti divat.
Ahogy az Frankenbergre is jellemző, a külső területeken igencsak szegényes házak szegélyezik az utcát, ahogy bentebb érünk a parasztházakat egyre inkább felváltják a kereskedők épületei. De bárhol is járunk Nordhörnben, a település minden szeglete kihalt.

Végül a parthoz közel találunk egy fogadót, ami annak ellenére is a legtisztességesebbnek tűnik, hogy a cégérén egy bugyután vigyorgó hal hirdeti: Pajkos Hering. Utasítom Ignatzot, hogy foglaljon itt szállást, rendeljen valami meleg vacsorát, lássa el a lovakat, majd pihenjen le. Jómagam a Veressel indulok vissza a központba, ahol a kereskedők gazdagon díszített házai állnak. Üresen.
Veres ugyanannyira tanácstalannak tűnik, mint én magam, ahogy tétován megállunk a kereskedőházak ölelte terecske közepén.
Végül egy arra sétáló embertől sikerül érdeklődnöm, aki készségesen felel a hozzá intézett kérdésekre:
‒ Olaj nem sok van már erre, hölgyem. ‒ legyintéssel toldja meg válaszát. Ahogy beszél, végigpillantok rajta. Nem tűnik szegény embernek, valószínűleg hasonló ügyben járhat erre, mint én. Az arca jellegtelen, de nem kellemetlen, fiatal korában valószínűleg jóképűbb lehetett, ráncai könnyed, lányos vonásokat torzíthattak el.  ‒ A makacs halászok nem nagyon beszélnek arról, hogy mi is történik, de egymás után tűnnek el a tengeren. Attól tartok, hogy a déli város katonái levadásszák őket a tengeren.
‒ Miért, a déliekkel minden rendben? ‒ érdeklődöm, enyhén lebiggyesztve az alsóajkam.
‒ Nem tudom, talán ‒ vonja meg a vállát. ‒  Nem igazán üzletelek arrafelé, itt se fogok sokáig. Úgy hallottam, hogy északabbra akad egy város, ahol még tudnak bálnákat vadászni, talán ott próbálok szerencsét. Nordhörn nem fog sokáig állni így, túl közel van a határhoz ‒ mindenféle jókedv nélkül mosolyodik el, baljával a bajszát igazgatja röviden. ‒ Esetleg a város vezetőjével lehet érdemes beszélni, a kikötő fejével, talán a kocsmatöltelékekkel. Ők lehet többet tudnak mesélni, talán van is még eladó olajuk... De aranyáron ‒ magyarázza.
Bólintok.
‒ Köszönöm a segítségét, Herr ‒ elmosolyodom, majd a Veres felé fordulok, aki kísér.
‒ Akkor menjünk el a város vezetőjéhez, mit szól? Ha más nem is, talán ismer másik várost, ahonnan tudnánk bálnaolajat rendelni Frankenbergbe. Mindenképp szükségünk lesz valamiféle megoldásra, a kézműveseink nehezen boldogulnak nélküle. Annyi pénzünk meg sajnos nincs, hogy aranyárat fizessünk érte.

‒ Nem tűnik rossz ötletnek, bár úgy gondolom, hogy néha a kocsma embere beszédesebb egy büszke vezetőnél. De ahogy ön parancsolja ‒ néz rám engedékenyen.
Mindketten elgondolkodva bámulunk némán néhány pillanatig: ő a tenger irányába pillant el, én az arcát figyelem. Elgondolkodom a múltján. A viselkedése arról árulkodik, hogy szokva van a fegyelemhez, a parancsokhoz. Egyelőre nincs módomban puhatolózni, sem a viszonyunk, sem a helyzetünk nem engedi.
Még mindig a tenger fele néz, ahogy beszélni kezd:
‒ Nem jártam még erre, de emlékeztet egy falura, ahol jártas voltam. Ott a város szívében volt a helyi úrnak a székhelye, nem olyan messze a tengertől, hogy könnyedén tudjon menekülni.
‒ Akkor váljunk szét ‒ bólintok egy aprót, hogy nyomatékosítsam a szavaim. [/color]‒ Én megkeresem a helyi urat, maga szedje össze Ignatzot, ha nagyon beteg, parancsolja ágyba, hogy pihenjen. Aztán kérdezősködjenek a kocsmákban ‒[/color] aprót sóhajtok. ‒ Én nehezen viselem a részeg embereket. Mármint... Tudja, mire gondolok... ‒ tettetett zavartsággal, szendén megvonom a vállam.
A Veres pillantását hirtelen és feszülten emeli az arcomra. Ő is érzi. Nemcsak a démon taszítását, hanem a vonzását is. Egy pillanatig én is jobban érzem. Már éhes. Nagyon éhes.

Miután elválnak Veressel az útjaink, a központi részt kutatom át, főleg a tekintetemmel, ahogy komótosan áthágok keresztben a téren. Nem nehéz eldönteni, melyik a vezető háza: régi és monumentális, a hajdani északi, tengeri harcosok divatjához illeszkedően felhúzott épület. Jó pár vezetőt kiszolgálhatott már.
A bejáratot két őr védi, de hozzájuk sem kell szólnom, kérés nélkül átengednek, ahogy átlépek a küszöbön.
Egy keskenyebb előszobán vezet át az út a bentebb lévő nagy csarnokig ‒ előbbiben valószínűleg várakoznak a bebocsátásra várók, utóbbiban tárgyalások, falugyűlések folyhatnak ‒, ahonnan ingerült szóváltást hallok.
‒ Hogy érted azt, hogy a Kacsa is odaveszett délelőtt?! Mennyi rossz hírt akarsz még hozni, Franz?
Nem kívánok a hallgatózás méltatlan eszközével élni, úgy állapítom meg, fiatal férfi lehet a falu vezetője. Vannak más eszközeim is. Könnyed, csöndes lépésekkel haladok át az előtéren,
Halk torokköszörüléssel lépek be a csarnokba, hogy magamra vonjam a benn lévők figyelmét. Míg tekintetük felém kapják, a pillanatnyi zavart szünetben felmérem őket. Egy fiatalabb és egy idősebb férfi, a fiatalabb lehet a falu vezetője, mivel az idősebb az, aki épp számon van kérve, illetve az ifjú előtt térdel.
Bármennyire is ifjúnak tűnik a férfi ‒ nem hiszem, hogy többet ünnepelt volna huszonöt nevenapjánál ‒, nem gondolom, hogy tapasztalan lenne, mint a bejáratot őrző suhancok.  
Egyelőre nem méltatnak azzal, hogy hozzám szóljanak, a vezető ültőhelyéből felemelkedik, így még inkább a féltérdre ereszkedő alak fölé magasodva adja ki utasításait mély, rengő hangján.
– Franz, megkérnélek, hogy egy kicsit távozz. Egy fél nap múlva térj vissza, s szedd össze rendesen, hogy mégis mi a fene történt a Kacsával. Kérdezd meg a családtagokat, a többi tengerészt, mindenkit. Nem érdekel, ha megvernek, tudd meg.
Míg beszél, megfigyelem magamnak a vonásait. Különösen szép arcú férfi. Határozott, szögletes vonásokkal, feltehetőleg hegyes állát sűrű, sötétszőke szakáll fedi. Értelmes kék szeme erélyesen villan, akárcsak ahogy a hangja dörren. Olyan, mint az ijesztő, nyárdélutáni viharok villám-mennydörgései. Haja, az itteni divat szerint, hosszúra van növesztve, bőven a válla alá ér. Szépívű szemöldökeit mogorván ráncolja, majd ahogy az idősebb férfi, Franz, felemelkedik a térdelésből és távozik, a falu jóképű vezetője nekem kezdi szentelni figyelmét.
Ahogy az ember gyomra kordul meg a nagy éhségében, úgy érzem belemarni a vágyat az ágyékomba. Csodálom, hogy a csendben csak Franz elhalkuló lépéseit lehet hallani, aztán csak a kandallóban pattogó tűz halk duruzsolását.  
A falu vezetője int felém, hogy kövessem. A teremben álló hosszúkás, szép asztal felé vezet. Bőségesen van dió, szárított magvak, aszalt gyümölcs az asztalon lévő tálakban. Az egyikben még mazsolát is látok, pedig tudom, nem olcsó csemege, főleg nem ilyen időkben, főleg nem ennyire a tenger mellett, ahol nem nagyon terem meg a szőlő. Úgy képzelem, Nordhörn jól megél az olajból. Ha nem pont most hozott volna ide a sorscsapás, hanem jobb napjaiban látom, valószínűleg élettől pezsgő települést találnék, nem az előbbi szellemvárost.
Díszes fémkancsóból bort tölt magának egy fémkupába a férfi. Fejrázással jelzem, hogy én magam nem kérek, ahogy kérdő tekintetéből kiolvasom a kínálást. Ital nélkül is elég nehéz tisztán tartanom a gondolataim. Ellenben leülök az egyik díszesen faragott székbe, anélkül, hogy kínálna a hellyel, jelezve neki, hogy tárgyalni kívánok.
– Bocsásson meg nekem, hogy így fogadom. Ha jól sejtem egy kereskedő lehet, egy a százakból, aki arról érdeklődik, hogy mikor fog megoldódni az olaj aszály – kezd bele, szavak nélkül is olvasva a kérdéseim.
Miután röviden kortyol a borból, maga is helyet foglal az asztalfőn.
– Sajnálom, de nem tudok önnek válaszolni erre. Hallhatta a közjátékot, ma ismét elsüllyedt egy hajó, esküszöm, megőszülök ettől az egésztől. A bolond halászok pedig hallgatnak, mint a sír... Kezdem azt sejteni, hogy valami déli kém járhatja a várost, aki minden istenverte hajót megfúr... ‒ magyarázza, szép vonásait valami értelmezhetetlen sötétség felhőzi el.
Ahogy az arcát figyelem, észreveszem, hogy a külső szemzuga néha önkéntelenül, és finoman ugyan, de megrándul, mint aki idegei tűrőképességének a határait próbálgatja már.
A tekintete nem időz rajtam, csak időnként emeli az arcomra, akkor sem felejti ott sokáig. A szemében kíváncsiságot látok ilyenkor.
Szándékosan nem szólalok meg. A legjobb módszere a vallatásnak a hallgatás. A legtöbb ember ilyenkor szinte kényszeresnek érzi, hogy a hangjával kitöltse a csendet.
– Ha nagyon szüksége van olajra, tudok önnek adni egy kis kedvezményt a raktáron maradt adagból, de így is drága lesz. Lényegében a város testében nem vér, hanem olaj folyik... Anélkül sajnos mind meghalunk, vagy esetleg kénytelenek leszünk mással foglalkozni.
‒ Szívesen elfogadom a felajánlott kedvezményt ‒ a hangommal is mosolygok. ‒ De attól tartok, még ha jelentősen olcsóbban is adná az olajat, csak átmeneti megoldás lenne a problémáinkra, nekünk pedig végleges kéne ‒ aprót sóhajtok, engedem elkomolyodni a hangom, a vonásaim. Miközben beszélek, a férfi egy szem dió után nyúl az asztalon, mintegy pótcselekvésként rágcsálni kezdi.
‒ Sajnos nem gondolom, hogy egy hamar végleges megoldást találnék erre. Fogalmam sincs, hogy mi történik ebben a bolond városban, az összes kereskedő távozott lassan, a bálnavadászok alig hajlandók kimenni a vízre, az olaj pedig elapadt. ‒ csöndbe simul a hangja, amit végül én török meg.
‒ Theodora Bergmann vagyok ‒ mutatkozom be, kissé megdöntve oldalra a fejem. Elkezdem felemelni a jobbkezem, hogy felé nyújtsam, aztán visszaejtem az ölembe. Vagy nem veszi észre a gesztust vagy csak nem törődik vele, a pohara után nyúl, megint kortyol a borból.
‒ Klaus von Nordhörn. Örvendek, hölgyem ‒ mutatkozik be ő maga is. Biccentek felé. Nem ilyen viselkedéshez szoktam az elmúlt időkben, a társadalmi körökben, ahol Etha mozog, nem így szólnak a hölgyekhez. Az idejét se tudom, mikor kellett utoljára bemutatnom magam, arról nem is beszélve, hogy már javában a beszélgetés hevében jutunk el idáig. De be kell vallanom, jól esik, ahogy hanyagolja a beszélgetések formaságait. A számomra szokatlan közvetlensége most üdítően hat.
‒ Egész Frankenbergből utaztam idáig. A városban élő kézművesek már a nyakunkra járnak az olajárak miatt. Nem fogok hazudni önnek, Herr. Nekem, és az unokatestvéremnek nehéz a birtokot irányítani... ‒ elhúzom a szám. ‒ Nem mehetek úgy haza, hogy ezt a problémát nem oldottuk meg. Így is hajszálon függ a helyzetünk.
A férfi vonásaira most már félreismerhetetlenül kiül a tanácstalanság.
‒ Ezerszer hallottam ezt a történetet már, Frau Bergmann ‒ legszívesebben kijavítanám: Fraulein, de nem szakítom félbe. ‒ Nem ebben a köntösben, de a lényege ugyanez volt. A minap felajánlottam a Kacsa kapitányának hétszáz váltót, hogy menjenek ki a tengerre. Nekem nyomatékosítja ‒ kellett fizetnem azért, hogy egy bálnavadász egyáltalán elmenjen bálnát vadászni, s végül eladja azt nekem. Hallhatta, a hajó elsüllyedt. Javaslom, vigye el az utolsó pár hordó olajat, s közölje a kézműveseivel, hogy soká jön a következő szállítmány.
Nem titkolom el az elégedetlenséget, amit érzek: kelletlen kifejezés ül az arcomra.
‒ Mennyiért hajlandó eladni nekem az olajat, Herr von Nordhörn? ‒ egy lemondó sóhaj után elkomolyodva pillantok az arcára.
Megint rövid csend, Herr von Nordhörn gondolkodik, majd belemerítkezik a tekintetembe, mintha a mögötte lévő gondolatokig akarna látni.
‒ Az utolsó huszonöt hordó olajról beszélünk, így pokoli értékes. Hordójáért ezer váltót kérnék, de önnek odaadom hétszázötvenért darabját. Sok, tudom ‒ szabadkozik ‒, de az utóbbi héten egyetlen nyamvadt bálnát sikerült vadászni... Egy csöpp bálnát. Ennyit tudtunk belőle kinyerni. Egy megtermett állatból akár negyven-ötven hordó is kitelne.
Alexander könyvelését olyan jól ismerem, mint az istenes emberek a Bibliát. Háromszáz váltónál többet még nem fizetett egy hordó olajért. Így különösen nem értem, miért vagyok olyan különleges, hogy ilyen jutányos áron kapnám meg tőle az olajat. Az a kétszázötven váltó nem tűnik soknak, de ha tényleg az utolsó huszonöt hordóról beszélünk...
‒ Adjon egy kis időt átgondolni ‒ sóhajtok aprót, megjátszott zavarral, mintha nem igazán lennék tisztában egyébként az olajárakkal, és tanácsot kéne kérnem. Megadnám egyébként az ezer váltót is, másra jelenleg nem igazán tudjuk egyébként sem költeni a pénzünk egy ideig. Nincsenek nagy bálok, drága mulatozások, értékes ruhák és ékszerek. De huszonöt hordóval hosszútávon nem megyek semmire. ‒ Megígéri nekem, hogy holnap reggelig még fenntartja nekem ezt az ajánlatot? ‒ nézek a szemébe már-már kérlelőn.
‒ Természetesen. Fenntartom holnapig, vélhetőleg senki sem jön majd kopogtatni az ajtón, hogy elvinné mindet egyszerre. Ha kisebb tételben vásárolnak, egyébként is drágábban adnám ‒ farkasszemet nézünk rövid ideig, a szemem sarkából úgy látom, mintha Herr von Nordhörn egy kissé elpirulna.
‒ Köszönöm ‒ mosolyodom el kedvesen.
Aztán makacsul hallgatok. Neki pedig ki kell töltenie a csendet.
‒ Ne haragudjon, kérem... Nem tudom, hogy miért mondom ezt el önnek, de... – megakad a szava, hogy hirtelen jött zavarát tompítsa, iszik a borából. ‒ De erőtlen vagyok. A tengerészek rosszabbak az öszvérnél, semmi segítséget sem fogadnak el, előbb halnának meg, minthogy egy úr segítse meg őket. Állatok mind, akik a maguk feje után mennek vakon, beleveszve a tengerbe. Talán úgy tűnik, hogy én vagyok a város vezetője, de lényegében csak összekötöm a kereskedőket, kézműveseket, s a vadembereket.
A szakállába markol. Az arcát eluralja a tanácstalanság. Most pont úgy fest, mint a suhancok a kapuknál.
Egy ideig forgatom a szavakat a számban, valami vigasztalót akarok mondani, de végül csak ennyi telik tőlem:
‒ Mit gondol, hogyan tudna segíteni a tengerészeken? Herr von Nordhörn, van bármi elképzelése arról, hogy mi történik a tengeren?
Elsötétülő tekintetével a poharába sandít.
‒ Addig sajnos nem tudom, amíg ők maguk nem kérik a segítségem. Hajók kellenek nekik? Több ember? Szigonyok? Higgye el nekem, ezek az ostoba fajankók egyedül harcolnának egy egész szakasz délivel, anélkül, hogy jeleznék az őrségnek – ekkor felpillant, az arcomat fürkészi, míg folytatja: ‒ Bármi is történik, a tengerészek szégyellik, okkal nem beszélnek róla. Elsőre azt gondoltam, hogy esetleg valami hatalmas ámbráscet tanyázhat a vízben, de ilyen rombolást nem okoz bálna. Úgy gondolom, hogy a déliek tehetnek erről, lehet valami fegyverük, amivel elpusztítják a hajókat. Úgy tudom, hogy Südhörn nem ütközött problémába a vadászat terén.
Bólintok.
‒ Elküldtem az egyik emberek a kocsmákban érdeklődni, a tengerészek között. Talán több sikerrel jár, lévén nem igazán ismerik itt. Idegeneknek könnyebben önti ki az ember a szívét ‒ elmosolyodom. ‒ Ha bármiről értesülök általa, holnap beavatom.
‒ Ezer hála, hölgyem. Ha bármire, de bármire szüksége lenne ‒ ismerős éhséggel pillant rám. Tudom, Herr Nordhörn, én is ismerem. ‒ Mindenképpen szóljon. Csak vigyázzon magára, a város partmenti negyedében nem túl sok őr jár.
Elmosolyodom, miközben felállok a székről.
‒ Köszönöm. Mindenképpen szólni fogok.
Úgy látom, mintha mondana még valamit, de végül nem szólal meg mégsem. Jól látható zavarral egy szem aszalt szilvát kezd el rágcsálni. Nem tartóztat, így én távozom, hogy megkeresem Ignatzot és Verest.

Odakinn javában délután van, még magasan a nap, mikor kilépek a szembetűző fénybe.
Úgy sejtem, ilyenkor még itt sincs túl nagy élet a kocsmákban ‒ már ha az eddig látott kihaltság mellett egyáltalán bármilyen is van ‒, ezért nem igyekszem felkutatni Verest az ivókban, hanem visszatérek a fogadóba. Reggel ettem utoljára, némi szárított hús, pár szem fonnyadt retek és némi igen keserű, lapos és vizes rozskenyér maradt még az egyik fogadóból. Láttam, hogy Ignatz szándékosan úgy osztja, hogy nekem jusson a több, én pedig tüntetőleg keveset ettem, a maradékot rájuk hagytam.
Tempós sétával gyorsan, alig negyedórának érezhető idő alatt érkezem meg a fogadóba, ahol szállást foglaltunk. Gyanítom, hogy nem fogom Ignatzot a szobájában lelni, minden bizonnyal nem tudta lebeszélni Veres arról, hogy vele tartson.
A fogadós annyira ajánlgatja a halpaprikást, amelyet az egész parton nem készít senki jobban, mint az anyósa, hogy végül abból rendelek egy tányérral, miután valóban nem találom Ignatzot a szobában. Egy kupa bort is kérek mellé, és fehér kenyeret, ami nincs, így végül megelégszem a barna kenyérrel. Egy üresen álló asztalhoz ülök, nem nehéz ilyet találni. Komótosan, ráérősen eszem, miközben kihallgatom, miről beszélgetnek a szomszéd asztaloknál. Semmi váratlan fordulat: az a néhány ember, aki az italát fogyasztja, a Kacsa elsüllyedéséről beszélget. Ami viszont érdekes, azt rebesgetik, hogy valaki talán túlélhette. Ennek viszont érdemes lesz utánajárni.

Miután megebédelek, elindulok a kikötőbe felkutatni Ignatzot és Veres. Egy ekkora kikötőnek csak nem lehet olyan sok kocsmája, hogy napnyugtáig legkésőbb ne akadjak rájuk.
Az utcácskák, amelyeken végigmegyek, még sokkalta jobban kihaltak, mint az eddigiek. Alig látok embereket, az utcán szinte senkit. Hosszú ideig sétálok egyedül, szembe a tenger egyre hangosabb morgásával, mígnem találkozom egy emberrel. Koszos matróznak tűnik, részegnek vagy bolondnak. Az egyetlen dolog, ami igazán megragadja rajta a figyelmem, a hosszú, ápolatlan szakálla. Ahogy ellépdel mellettem, hirtelen ötlettől vezérelve, a lehető legkétségbeesett hangomon szólok utána, és hasonló arckifejezéssel szólítom meg.
‒ Uram! Kérem! A férjemet keresem! Tengerész és egy bálnavadász hajóra fogadták fel. Most kaptam a hírt, hogy a hajójuk elsüllyedt, és azt mondták, valaki túlélte, de nem tudták megmondani, ki. Tudnom kell, hogy az én Ericem odaveszett-e... ‒ rebegem párás hangon.
A férfi leplezetlen meglepettséggel fordul hirtelen hátra. Alaposan felmér tetőtől-talpig, majd vissza is, csak utána szólal meg:
‒ Nem tűnik bálnavadász feleségnek ‒ állapítja meg, miközben újra és újra szemérmetlenül végigmér. Aztán végül valamiért mégis azt mondja: ‒ Melyik hajón utazott? A Kacsán?
‒ A... azt hiszem ‒ motyogom elesetten, remegő hangon beszélve.
‒ Akkor részvétem, asszonyom. Nem tudom, hogy ki lehetett a férje, de az Isten nyugasztalja ‒ jelenti ki, aztán indulna is, de a következő kérdésem feltartja.
‒ Senki nem élte túl? Ez egészen biztos? ‒ hüppögöm.

‒ Még partra moshat valakit az óceán, de nem reménykednék az ön helyében. Jobb, ha beletörődik. Könnyen talál majd másik férjet, ne aggódjon.
Ökölbe szorítom a kezem, elfojtva az ingert, hogy pofonvágjam.
‒ Köszönöm!
A szememet törölgetve elfordulok, majd elindulok tovább.
Ahogy végig haladok az utcán, és a sarokra érek, a házak takarásából előbukkannak a haragos hullámok, mélyükön a nordhörni halott tengerészekkel.
Nem sokáig sétálok a vízpart felé ‒ néhány elhagyatott, kikötött hajó van itt csupán ‒, mikor megpillantok egy sörházat, itt megpróbálkozom, határozom el magamban. Ahogy a hátam mögött az utolsó néhány napsugár is belefullad a tengerbe, belépek a kocsmába, el egy ittas férfi mellett, aki az ajtó melletti korláton áthajolva könnyít épp gyomrán. Iszonytató hang és szag kíséri eme cselekedetét.
Odabenn az első dolog, amin megakad a tekintetem, az Ignatz bal szeme körül elterülő lilás véraláfutás. Egy ütés nyoma. Sóhajtok egy aprót. Ostoba vén szamár, tudtam, hogy otthon kellett volna maradnia. Mellette tompa arcán bűnbánó kifejezéssel üldögél a Veres. Három matrózzal beszélgetnek az asztalnál. Egyelőre nem zavarom őket, hátha nekik csurran-cseppen valami információ.
A teremben egy fiatal lány sürgölődik, úgy sejtem, a kocsmáros leánya lehet, a kocsmáros pedig a söntés mögött álldogál. Amint észrevesz, meglepetten pillog rám. Tudom, hogy nem vagyok a megszokott közönsége az ivónak. Ebben a dámaruhában legalábbis biztosan nem. Nem kívánom egyelőre Ignatzék beszélgetését megakasztani, így a kocsmáros fele sétálok inkább, rendelek egy korsóval a jobb fajta söréből.
Miután megkapom az italt, Ignatz és Veres asztalától nem messze foglalok helyet, és hallgatom egy ideig a semmitmondó beszélgetésüket, miközben kis, fehér kockákat gurítanak az asztalon. Hihetetlen, hogy a férfiak bármit kitalálnak, csak hogy kísérthessék a szerencsét.
Jelen ügyünket illetően valóban teljesen jelentéktelen a beszélgetés, amit folytatnak. Kelletlenül belekortyolok a borzasztó ízű sörbe ‒ bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha a rosszabbik fajtát kérem ‒, miközben hallgatom, ahogy az egyik tagbaszakadt, brutális képű matróz
azt fontolgatja, hogy átmegy inkább a határ túloldalán fekvő Sudhörnbe. Ahogy erről vitáznak, nemsoká a bálnahalászokra terelődik a téma. A sör nem igazán akar fogyni a korsómból, pedig jó ideje hallgatom már a három matróz és a saját embereim beszélgetését.
A marcona férfi sunyi képű társa közben azt kezdi ecsetelni, mennyire szórakoztatónak tartja, hogy a makacs, bolond halászok mennyire ragaszkodnak a babonáikhoz. Fél füllel hallom, ahogy a halászok egy olyan hiedelmét magyarázza, mely szerint, ha sokáig maradnak a vízen, egy bizonyos Gróf megtalálja őket.
A korsót már egyre ritkábban emelem a számhoz, olyankor is inkább csak azért, hogy ne legyen annyira egyértelmű a hallgatózás. Miközben a matrózok arról kezdenek beszélni, hogy más településre fognak szegődni, mert Nordhörnt elhagyta a szerencse, egyikük észrevesz magának. Fénytelen, tompa tekintetét vágyakozva emeli rám, orcái egész kipirosodnak, gyaníthatóan inkább a sok sörtől, mint a kívánástól. Lesújtó pillantásom hatására leforrázva félrepillant. A közjátékot Veres is észreveszi. Nem akarom tovább fokozni a helyzetet, és esetleg lebuktatni őket, hogy nem pusztán ártatlan érdeklődök, ezért inkább visszasétálok a söntéspulthoz, hogy néhány szót váltsak a kocsmárossal.
‒ Nem szoktak ide... matrózok járni? Bálnavadászok? ‒ érdeklődöm halkan.
A nagydarab kocsmáros lefelé irányítva tekintetét, végigpillant rajtam.
‒ Szoktak, persze. Gondolom nincs mulatozásra kedvük azután, hogy megint meghalt némelyikük. Miért kérdezni? ‒ vonja meg a vállát fáradtan. Aztán lassú mozdulattal lefekteti a kézfejét a pultra előttem, úgy, hogy a tenyere fölfelé néz. Értem a gesztust. Kiveszek néhány váltót az erszényemből, majd csöndesen a pultra fektetem, lassan húzom le a pénzről a kezem. A férfi szó nélkül zsebreteszi.
‒ Bálnaolajra van szükségem. A kereskedőktől már szinte lehetetlen beszerezni. Az apám nevében jöttem egy nagyon távoli faluból. Már nagyon öreg, nem bírta volna az utazást. A fiai, a testvéreim odavesztek a háborúban vagy a Harag napján ‒ szomorkásan sóhajtok, miközben mindenféle megerőltetés nélkül folyik ki a számon a hazugság. ‒ Már nem él sokáig az apám. Akármennyi olajat felvásárolnak, sokat fizetnék érte. Csak azt akarom, hogy az apám ne úgy haljon meg, hogy csalódott... Hol találom meg a bálnavadászokat, uram?
A váltó megoldotta a nyelvét a kocsmárosnak, a hozzá intézett kérdésemre készségesen válaszol.
‒ Úgy tudom, hogy ma pont tanácskoznak, hogy mit is tegyenek. A Kacsa saját felelősségre indult el vadászni, de nagyon veszélyes dolog egyetlen hajóval kiszemelni egy bálnát, Klaus ajánlata megbolondította a Kacsa matrózait... ‒ megakad a szava egy pillanatra, ahogy körbenéz. ‒ Általában a kapitányok a kikötő legnagyobb kocsmájában, a Halászban szoktak találkozni, míg a legénység kurvázik, esetleg iszik lent. Tényleg nagy hely, de veszélyes is. Ha bármit akar tőlük, oda kéne mennie, de nem biztos, hogy most van a legjobb időpont ehhez.
A vállam fölött hátranézek az asztaltársaságra. Ignatz és Veres kelletlenül gurítják a kockát, az asztalon lévő pénzekből levonom a következtetést, hogy egyébként is szinte tét nélkül játszanak. Igaza lehetett a matróznak, aki az előbb panaszkodott, most azonban épp arról beszél, hogy egyszer akkora tonhalat fogott, amit meg se tudott egyedül emelni; valóban nem túl rózsás a helyzet Nordhörnben.
A tekintetemmel az ajtó felé intek az embereimnek, majd a kocsmáros felé biccentek mintegy búcsúzásképp, ahogy elindulok kifelé, hallom, ahogy Ignatz és Veres mozdulnak, székeik lába csikorgó hangot ad ki, ahogy hátralökik, mikor felállnak. Arra számítok, hogy a lépteik is hamarosan hallani fogom, ehelyett azonban annak a jellegzetes hangját hallom, ahogy valaki sietősen, hosszú kortyolok iszik. Kedvem támad hátrafordulni, hogy megnézzem, melyikük volt az, de inkább elfojtom a késztetést, mikor meghallom Ignatz búcsúzkodó szavait:
‒ Kellően megkopasztottatok már, köszönjük a játékot. Jó szelet, sok halat, te meg vigyázz az gyerekekre, Espen.
Odakinn még ott találom a korláton áthajoló embert, néhány lépésnyire állok meg tőle, míg Ignatz és Veres kiérkeznek, lefitymáló tekintettel vizsgálom az férfi hátát.
Pillantásnyi idő sem telik el, mikor kilép a kocsisom a kocsmából. Eltelik még egy rövid idő, míg az én kérdő pillantásom a kocsis arca és a kocsmaajtó között ugrál, mikor megjelenik Veres is az ajtóban, felvont szemöldökkel nézem végig, ahogy ő érdeklődve szemléli a részeget, majd ahogy hozzám közelebb sétál, megcsap a savanyú sörszag. Ha lehetséges, ez rosszabb, mint amit én kóstoltam odabenn. Alig észrevehetően fintorgok.
‒ Sikerült valamit megtudniuk?
‒ Megtudtunk pár érdekes dolgot, feltételezem hallott már a Kacsa esetéről? ‒ felel a lovag a kérdésemre, de dicső múltját és egyébként kellemes kisugárzását elfedi a szájából áradó savanyú alkoholszag.
‒ Persze, az egyik matróz özvegye vagyok ‒ kacsintok félmosollyal Veresre, zavart tekintetére válaszul elkomolyodom inkább. Azonban látom a szemén, hogy megérti, miről beszéltem. ‒ De én nem tudtam meg semmi értelmeset ‒ megvonom a vállam. ‒ A falu vezetője arra gondol, hogy valami déli kém fúrja meg a hajók oldalát, ezért süllyednek el.
‒ Megtudtuk a nevét a jóembernek, Eirik Mikkelsen. Nem volt olcsó információ ‒ jelenti ki Ignatz, ahogy mutatóujjával a szeme felé bök.
‒ Elnézését kérem, hölgyem, az én dolgom lett volna figyelni, hogy ne történjen ilyesmi... ‒ Veres bűnbánó hangja kitölti a fülem, ahogy az Ignatz szeme körüli sötétlila foltot figyelem.
‒ Miféle jóembernek?

‒ A Kacsa túlélőjét, hölgyem. Gondolom hallotta, hogy valaki megmenekült ‒ ahogy beszél, ujjaival egyre jobban megközelíti a lila foltot, mígnem hozzá nem ér. Jó lenne jegelni. Talán a fogadós tud adni egy szelet hideg nyers húst rá. ‒  Nemrég még itt volt egy kese fejű zsivány, aki pont hallotta, hogy miről beszéltünk. Nem tetszett neki, hogy kérdezősködünk, s amíg nem figyeltem, orvul megütött.
Veres megköszörüli a torkát, úgy látom, mintha szavak akarnának kibukni belőle, de ha így is volt, végül lenyeli őket. Mindenesetre eltéveszthetetlen a belőle áradó feszültség.
‒ Akkor maguk tényleg sikerrel jártak ‒ ráharapok az alsóajkamra. ‒ Én azt hallottam, mindenki meghalt. Nagyszerű.
Röviden Veresre mosolygok, oldani próbálva a feszültséget.
‒ Azt is megtudták, hol van most ez a jóember?
Veres viszonozza a mosolyom, úgy veszem észre, mintha ki is egyenesítené magát. Olyannyira újult erőre kap, mint egy alázatos kisfiú, akit megdicsértek, hogy át is veszi a szót Ignatztól.
‒ Egy kis kérdezősködés, s pár sör után kiderült, hogy a fal mentén lakik az édesanyjával. Az egyik vendég szerint kissé zavart volt, mikor kiszedték a mólóknál, de ez várható volt, csoda, hogy nem fagyott meg.
Egy pillanatra mindannyian elhallgatunk. Látom a többiek szemén, hogy ők is ugyanazt a kísérteties hangot hallják, amit én. Mintha egy haldokló állat, kutya talán, nyöszörögné át a lelkét a túlvilágra. A hang irányába fordulok, hogy meggyőződjem a sejtésemről: a részeg ember épp szabadulni próbál gyomra terhétől. Valószínűleg annyi távozott már belőle, hogy a teste nem tud több epét kikényszeríteni magából, csak az inger marad.
Fintorogva visszapillantok a férfiakra.
‒ Én is megtudtam azonban valamit. A kapitányok épp megbeszélést tartanak a jövőjükről ‒ elgondolkodva nézek a két férfira. ‒ Megint szét kéne válnunk. Valakinek a Halászba kéne mennie kideríteni, mit tudnak, illetve hogy döntenek a kapitányok, a többieknek a Kacsa túlélőjével kell beszélnie ‒ még mindig elgondolkodva vizsgálom az arcukat.
Ignatz tekintetét mindeközben nem engedi szabadulni a látvány, még akkor is a részeget figyeli, sőt, még felé is lép, mikor Veres hozzám kezd beszélni.
‒ Elég veszélyesnek tűnik a Halász. Szívesen vállalkoznék én a feladatra, ha nem veszi rossz néven ‒ ajánlkozik. Nem vétem el észrevenni a pillantást, amit a kocsis fele vet, akinek a figyelméért vívott harcban végül a részegen okádó matróz alul marad. ‒ Ignatzal könnyebben tudunk talán eltűnni abban a tömegben, s elég hallgatózni, ha minden igaz.
Biccentek.
‒ Legyen így. Hogy is hívják ezt a fiatalembert? ‒ kérdezem ismét.
Erik vagy valami hasonlót emlegethettek.
‒ Eirik Mikkelsen. A kocsmáros szerint kalácsképű barnahajú férfiú, egy csöpp kis szakállal ‒ vakaródzik a Veres, miközben roppant elégedettnek tűnik magával. Minden bizonnyal jól eshet neki, hogy útonállóból ilyen könnyen valaki bizalmasa lett ismét. Egyébként nem tűnik olyannak, mint akire ne lehetne fontos feladatokat bízni. És Ignatz cseppet sem örömteli pillantását elnézve, nem is baj, hogy van valaki, aki nem húzza a száját, amiért ismét veszélyes helyre kell mennie.
Mielőtt újra megszólalna, a lovag visszanyel egy böfögést. Mielőtt még ismét zavarba jönne, úgy teszek, mintha nem is hallanám.
‒ Lehet kissé zavart lesz, de a kisasszony biztos meg tudja nyugtatni ‒ mondja aztán, érteni vélem a mosolyát, de inkább nem gondolkodom el rajta.
Bólintok.
‒ Vigyázzanak magukra ‒ mosolygok rájuk, mikor búcsúzom. ‒ Amint végeztem a fiúval, csatlakozom magukhoz én is a Halászban.
A két férfi biccent felém, majd aztán az ellenkező irányba indulnak, mint amerre az én utam visz. Rövid ideig figyelem még a homokban dülöngélő alakjukat, Ignatz, aki jóval magasabb nálam, úgy fest, mintha Veres bármikor a hóna alá tudná kapni. Elfojtom a mosolygást, ahogy sarkon fordulok, hogy elinduljak a fal mellé, ahol az embereim információi szerint Eirik Mikkelsen él az édesanyjával. Pokolian boldog lehet az anyja. Úgy tűnik, nem kell elővennie a gyászruháját.

Gyorsan szelem át a városka keskeny, rövid utcáit. Kikerülöm a központi részt ezúttal, rövidebb arra, de így sem téveszthető el, hogy mikor hagytam el a gazdagabb kereskedők által lakott házak vonzáskörét. Ahogy kifelé tartok, egyre szegényesebb, kevésbé díszítettek, kisebbek a házak.
Az utcák közé ekkor már befészkeli magát az éjszaka sötétje, bár az idő még igencsak kellemes. Mintha a tenger jellegzetesen sós illatát sokkal intenzívebben lehetne érezni. Talán csak azért van így, mert nem lehet jól látni. Liane szokta mondogatni, hogy ahol a Kegyelmes Isten valamit elvesz, oda valamit ad is kárpótlásul. Aki elveszíti egyik érzékét, annak felerősödik egy másik.
Ahogy alaposan a lábam elé nézve haladok előre, nem sok emberrel találkozom, akitől útmutatást kérhetnék. Néhány ház előttről hallok ugyan beszélgetést, pipadohány füstjét is érzem, de valahogy nincs olyan érzésem, hogy szívesen mennék hozzájuk kérdezni. Van ahonnan hangos sírás hömpölyög ki a nyitott ablakon át. Nem lennék a norhörniek helyében. Sok embert veszítettek ma, és ha nem oldódik meg az olajválság, még többet fognak. Persze ennyire messze nem lát az, akinek nem tért ma haza a férje, a gyereke, az apja.
Ellenben egyszerre távolabbról ugyan, de a tenger illatával fogócskázó gyermekcsapat morajait sodorja felém a langyos légmozgás. Te vagy a bálna! – kiabálják a kölykök, majd nevetve rohannak. Furcsa egy játék lehet, de különösebben nem érdekel, nem fektetek időt abba, hogy tanulmányozzam őket, nem kedvelem a gyerekeket. Ellenben tőlük könnyen megtudom, ami érdekel.
Elnyújtott léptekkel a játszó gyerekek csoportjához megyek közelebb.
‒ Kap tőlem harminc váltót, aki elvezet Eirik Mikkelsen házához ‒ rikkantom el magam, miközben balommal a köpenyem alá akasztott erszényt mozgatom meg, hadd csörögjenek benne a váltók.
A gyermekek azonnal körém gyűlnek, mint ahogy Liane köré szoktak a tyúkok, mikor kiviszi az udvarra nekik a zöldséghéjat. A tolongásban érzem, hogy egyikük finoman nekem nyomadik. Jól tudom, mit akar, nekiszorítom a csuklómat az erszényemnek.
A zsivajgásban nem tudom megszámolni őket, egy tucatnyi gyerek tolonghat köröttem.
‒ Én! MUTATOM!
‒ Nem, én, én!
‒ Én tizentízért is megmutatom!
Zsibonganak.
Végül egy olyan ránézésre nyolcéves-forma kislányra mutatok rá, közben kihalászok néhány váltót az erszényből, és egy nagyobb gyerek felé nyújtom: ‒ Vegyél rajta édességet, és oszd el a többiekkel. De meg ne tudjam, hogy megtartottad a pénzt vagy az édességet magadnak, mert éjszaka bemászom az ágyad alá, és ellopom a lelked ‒ szúrósan, túljátszott komolysággal pillantok rá, látom rajta, hogy komolyan veszi a szavaim, igazi ijedtség tükröződik a szemében. De azért elteszi a pénzt és megindul, a kislányon kívül, akit az előbb kiválasztottam, a gyereksereg a nyomában követi. Nagy bálnát fogtunk! – Nagyot bizony! kiabálják, ahogy elhaladnak.
Szusszanok egyet, ahogy a hangos csicsergés távolodik
A kislány, aki velem maradt, ekkor lassan megindul, a válla fölött hátranézve méricskél, jelezve, hogy követnem kéne. Megindulok hát én is.
‒ Anyácska azt mondta, hogy ne álljak szóba az idegenekkel, csak ha váltót ajánlanak ‒ szólal meg, ahogy látja, hogy megyek én is.

‒ Nem akarok magam ellen beszélni ‒ mosolyodom rá, egy hosszú lépéssel mellé kerülve. ‒ De az én tapasztalatom az, hogy azok az idegenek a legveszélyesebbek, akik váltót ajánlanak. Bár, én most terveim szerint segíteni akarok. Hallom, sok hajó tűnik el a tengeren ‒ elhúzom a szám, ahogy rápillantok. A gyerekek előtt sok mindent el szoktak beszélni, mert általában nem veszik komolyan őket, abban reménykedem, hátha hallott valamit, amit most elkotyog nekem.
A kislány ekkor rám néz, pihés szőke kis szemöldökei alól rám kacag a szemével, majd a tekintetével párhuzamosan foghíjas vigyorát is rám villantja.
‒ Anyácska azt is mondta, hogy ha ötvennél többet ajánlanak, akkor ne álljak velük szóba ‒ aztán megrázza a fejét. ‒ Sajnos igen, elviszi őket a tenger istene.
‒ A tenger istene? ‒ kérdezek vissza érdeklődve.
‒ Igen, a tenger istene. Anyácska szerint csak egy isten van, de én tudom, hogy a tenger istene létezik. Néha hallom hajnalban énekelni, ha kiszökök a partra.
‒ És hova viszi őket?
Egészen megütközve mered rám. Mintha azt kérdeztem volna, merre kél a nap és hol nyugszik le.
‒ Hát a tenger mélyébe
‒ És miről énekel ez az isten? Milyen a hangja?
‒ Gyönyörű hangja van, de nem tudom, hogy mit énekel. Bánatosnak tűnik, szerintem sír. Lehet egyedül van, azért kellenek neki az emberek a hajóról. Elviszi őket a vízmélyi palotájába, ahol aztán hínárból font ruhába öltöztetni őket.
A lányka arcát mosoly színezi ismét, mikor megtorpan az egyik bejárat előtt.
‒ Itt lakik Frau Mikkelsen.
‒ Köszönöm ‒ mosolyodom el. Előveszem az erszényem, leszámolom az ígért harminc váltót. A lányka sugárzó örömmel nyúl utána, aztán valami sellőről szóló dalt dudorászva az ellenkező irányba szalad el. Úgy képzelem, én soha nem voltam gyermek.
Frau Mikkelsen háza tökéletesen beillik a szomszédságba, látszik, hogy őket sem veti fel a pénz. Látom, hogy dereng odabenn valamiféle fény, tehát még biztosan ébren vannak. Veszek azért egy mély levegőt, mielőtt bekopognék.

Egy pillanatig abban reménykedem, hogy nem nyit ajtót. Valamiért féle attól, hogy szembe kell néznem ezzel a nővel és a halál torkából visszakapott fiával.
Neszezést hallok az ajtó mögül, majd néhány gyors szívdobbanást követően a sarkainál megnyikordulva résnyire tárul a deszka.
Idős asszony nyit ajtót, egyébként barátságosnak tűnő vonásai most gyanakvástól kuszán rendeződnek, hűvös kék tekintete kérdőn méreget. A hangjával ugyanazt a kérdést teszi fel, amit az arcával is, némileg talán kedvesebben:
‒ Miben segíthetek?
‒ Üdvözlöm! Dorothea Bergmann vagyok, a messzi Frankenbergből érkeztem, hölgyem. A kereskedőink nevében jöttem, nem tudják megfizetni a bálnaolaj árát. Azt szeretném kideríteni az embereimmel, hogy mi történik Nordhörnben ‒ magyarázom neki komoly hangon, nyugodtan, de egy levegővel. Az arcán végigszaladó kifejezés miatt félek attól, ha félbe szakít, még egyszer nem lesz merszem megszólalni. ‒ A fiával szeretnék néhány szót váltani.
‒ Mindig az a rohadt olaj, az átkozott bálnák... A fiam majdnem meghalt ma, a Jóistennek hála visszakaptam őt mégis. Eléggé fáradt ahhoz, hogy ne akarjon beszélni a történtekről. Többen is zaklatták már ma, nem hagynák egy kicsit pihenni?! ‒ jogos indulattal hadarja a szavait. Megértően bólintok.
‒ Örülök, hogy nem kell osztoznia a többi édesanya gyászában ‒ nagyon halványan elmosolyodom. ‒ Nem akarom zavarni magukat, főleg a fiát nem, de mindannyian megpróbáljuk megtenni a legtöbbet azokért, akikkel törődünk, és akik tőlünk függenek. Odahaza vagy egy tucatnyi család sorsa múlik azon, hogy meg tudjuk-e oldani ezt a problémát vagy sem, itt még több. Magának biztosan mesélt, hogy mi történt a Kacsával a tengeren. Én azért is végtelenül hálás lennék, ha Ön elmondaná nekem, amit a fiától megtudott ‒ vázolom a saját álláspontomat, figyelve arra, hogy ne hagyjak hosszú szüneteket.
A szeme azt mondja, hogy elzavarna, de végül mély levegőt vesz, ahogy kitárja előttem az ajtót.
Elkomolyodva, hálásan nézek rá, ahogy ellépek mellette, be a szegényes kis konyhába, ahová nyílik a bejárati ajtó. Nincs időm alaposan körbenézni, de nem is tartom igazán fontosnak. A fiúra nézek, aki a konyha közepén lévő asztal mellett üldögél, előtte tányérban gőzölgő ragu. Azonnal megcsap az étel illata, a gyomrom emlékeztet rá, hogy órákkal ezelőtt ettem, és elég keveset. Annak ellenére, hogy az ételnek milyen ínycsiklandó illata van, a fiú főleg csak bámulja. Férfi. Egyáltalán nem tűnik annak, ahogy remegő kézzel próbál kanalazni a raguból. Csak egy nagyon ijedt kisfiút látok.
Pedig Eirik Mikkelsen igazán jól megtermett legény, ültében is látszik, hogy magas, kissé kövérkés is. Az itteni divat szerint haja nagyon hosszú, és a szakálla sem legénytoll csupán. Valószínűleg egyébként is fiatalabbnak hat az arca, nem árulják el vonásai a valódi korát, de most még gyereknél is elesettebbnek hat. Egyedül a tekintete, amit rám emel, az tűnik nagyon öregnek. Mint az öregeké, akik minden szörnyűségét látták a világnak, de nem keményedtek hozzá eléggé. A kezéhez hasonlóan a hangja is remeg.
‒ Mind meghaltak.
Elkapom az anyja szomorú pillantását, először a fiára néz, majd énrám.
‒ Nagyon megviselték a történtek.
‒ Eirik, borzasztó lehetett, ami veled történt ‒ rázom meg picit a fejem. Amennyire tudok, próbálok nyugalmat árasztani a mozdulataimmal, a hangommal, bár sejtem, hogy édes kevés lesz ez most, ki tudja, min ment át ez a fiú. ‒ Nagyon-nagyon sokat segítenél, ha el tudnád mondani, mi történt a hajóval, mi támadott meg titeket. Tudom, hogy ez még szörnyen friss, és nehéz lehet róla beszélni... ‒ sóhajtok egy aprót, halványan, kedvesen elmosolyodom. ‒ Megértem, ha el fogsz most küldeni, és nem fogok sem haragudni rád, sem pedig gyávának tartani téged. Sőt, nagyon is erősnek gondollak ‒ lassan egy apró lépést teszek felé.
A kanál koccanásától alig észrevehetően összerezzenek, ahogy Eirik a tányérba ejti. Néhány pillanatig feszült csend van, Eirik mintha csak gondolkodna, kóstolgatná a szavaim, a tekintete nekem szögezett kérdés, amit végül nem tesz fel.
Megrázza a fejét.
‒ Egy deszkába kapaszkodtam, úgy menekültem el. De nem vagyok gyáva... Fésű... Fésűk...
‒ Miféle fésűk?
‒ A fésűk... ‒ ismétli, majd arcát a tenyereibe temeti. Beleköhög.
‒ Szép idő volt, vadászathoz tökéletes. Csak azért akartam vadász lenni, mert kevesen voltak már, gyenge vagyok hozzá ‒ mondja a tenyerébe, majd felpillant ismét. ‒ De azok az átkozott rohadt fésűk... Kacagnak rajtam
‒ Hogy néznek ki ezek a fésűk?
‒ Szörnyűek… ‒ maga elé mered. ‒ Szörnyűek ‒ ismétli.  
Látom, hogy nem itt jár, fejben valahol máshol van.
‒ Egész nap ilyen volt, valami fésűről beszél. Nagyon megviselhette a barátai halála. Nem bálnavadász a fiú, apja is szűcs volt, míg élt. Ő is csak a sok pénz reményében kezdett bele a dologba, mint láthatja bolondság volt.
Eirik újra megszólal. A beszélgetésen kívülről, mintha nem is itt lenne.
‒ Roaldot a tenger alá rántotta, Sigfriedet pedig megfésülte...
‒ Láttad, hogy nézett ki, ami Roaldot a tenger alá rántotta, Sigfriedet pedig megfésülte?
Eirik rám emeli a tekintetét, de nem engem lát: üveges szemeivel átnéz rajtam.
‒ Fésű, fésű, s megint csak fésű... Mindenhol, és vaskos kötelek. Amik megmarkolnak és alárántanak. Okádott... Elnyelt mindent. Pokoli...
A szemem sarkából látom, ahogy az asszony elkeseredésében megrázza a fejét. Visszaemlékszem arra a napra, amikor Gerda született. Amikor Alexander majdhogynem megölte Ethát.
Nem kínzom őket tovább, van nélkülem is elég bajuk, és úgy sejtem, ennél többet úgyse fogok kiszedni Eirikből.
‒ Sajnálom, Frau Mikkelsen ‒ fordulok a nő felé. ‒ Köszönöm, hogy a házába engedett, köszönöm, hogy beszélhettem Eirikkel ‒ visszasandítok a fiú felé. ‒ Nagyon sokat segítettél, Eirik ‒ mosolygok rá biztatóan. ‒ Hagyom, hadd pihenjenek ‒ búcsúzom el tőlük.
A fiú mély levegőt vesz, majd megszólal:
‒ Megkapaszkodtam valami törmelékben, s úgy jutottam haza. A fésű elengedett. A hajót lerántotta, aztán véres vizet, s kénes poklot fújt az orrán. Szerintem megőrültem. ‒ a tekintete egész ijesztő. Aztán még hozzáteszi: ‒Nagyobb szigonyok kellenek.
Biccentek felé, majd kifelé indulok, azzal a céllal, hogy magára hagyom a családot.
Frau Mikkelsen azonban követ. Érzem a hátamban a tekintetét, érzem, hogy valamit mondani akar. Ahogy a hirtelen sötétbe lépek, rövid ideig megállok, neki háttal, de nem indulok el, hátha kibukik belőle.
Végül megszólal.
‒ Várjon egy pillanatra... Meg akarja tudni, hogy mi folyik a városban, igaz? ‒ ahogy megfordulok látom, hogy óvakodva körbepillant. ‒ Eirik első útja volt a tengeren, bátor fiú, nem gondolom, hogy bármitől is megriadna. Van valami a vízben.
‒ Ebben mindenki egyetért. Többféle ötlettel is előálltak már, van, aki szerint a tenger istene, mások szerint déli kémek ‒ a nő arcát mustrálom, miközben fojtott hangon beszélek. ‒ Én is biztos vagyok benne, hogy van valami a vízben. Valami, ami eddig nem volt ott. De nem tudom elképzelni, mi lehet az ‒ húzom el a számat.
‒ Szerintem valami felébredt a tengerek mélyén, valami olyan, amivel már nem bírnak a halászok. Bolond ez a világ... Azt sem értem, hogy miről beszél ez a gyerek... ‒ motyogja maga elé kissé zavartan. Pokoli hetek várnak magára, Frau Mikkelsen.
‒ A Jóistán áldja, hölgyem. A legjobbakat kívánom önnek ‒ búcsúzik el végül, jóval határozottabb hangon.
‒ Köszönöm, Frau Mikkelsen. Imádkozni fogok a fia lelki nyugalmáért ‒ búcsúzom el én is.

A fojtogató csöndben egyenesen Klaus von Nordhörn székhelye felé indulok.
Ösztönösebb, csillapíthatatlan vágyat érzek, mint ami a gyomrom kaparászta az imént.
Enni kell adnom a démonnak.


_________________

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.