Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Küldetés] Tíz kicsi démon

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty [Küldetés] Tíz kicsi démon on Kedd Nov. 26, 2019 1:31 pm

Sibylla

Sibylla
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
NAGYON FONTOS, HOGY EZT ELOLVASD!!!!!!!!4!!44!!!négy!!!
Ez a mesélői instrukciói MINDENKIRE érvényes a kalandban. Arra kérlek titeket, hogy egymás hozzászólásait a játék során NE olvassátok majd el! Mivel mindenki más-más szálon fog eljutni a megoldáshoz, sok mindent lespoilerezhettek magatoknak, ha közben a többiek reagjait elolvassátok, mert nem tudom garantálni, hogy a nyomozáshoz szükséges információkat ugyanabban a tempóban fogjátok kideríteni. Gondolkodtam, hogy csak egyeztetős küldi legyen, és majd a legvégén írjátok meg a reagokat, mikor már mindenki tud mindent, de az túl nagy nyersanyag lenne, bízom benne, hogy alapjáraton unjátok eléggé mások reagjait olvasni, és/vagy van bennetek annyi önuralom, hogy a játék végéig nem nézitek meg a többiek reagjait. Ha bárkinek problémája van ezzel, jelezzétek, és kitalálok valamit.
Köszönöm a figyelmetek, a továbbiakban mindenki alaphelyzetei következnek (ezt még nyugodtan megnézhetitek, nincs benne semmi spoiler ; ) ):

Oswald: Hellenburgot nagy izgalomba hozza a hír, miszerint Buchenbergben (egy a fővárostól északnyugatra, a Neulander-torony és Einburg között, a Nordenfluss partján fekvő kisváros), megtalálták a régen eltűnt zsinatelnök, Esroniel von Himmelreich naplóját, amelyet állítólag az eltűnése előtti pár napban írt. Merészebb nyelvek még azt is pletykálják, hogy a segítségével akár meg is lehetne találni von Himmelreichet, a kevésbé bátrak csak annyit susognak, hogy akár az Észak-Dél torzsalkodást Dél irányába megbillentő titkokat tartalmaz, az egyszerűbbek szerint csak a szerelmi életéről ír benne, miszerint beleszeretett egy mélységibe, és az ezzel folytatott nemi viszonyról ír részletesen benne, mások meg egyszerűen csak nem hiszik el. A Zsinatnak természetesen érdekében áll megszerezni ezt az iratot vagy legalábbis mindenképp meg kell vizsgálni a hitelességét. A feladatra egy tudós lelkészt, az egyik hellenburgi levéltárost, Hans-Günther főtisztelendőt jelölik ki, aki az egyik nagy szakértője a kézírásnak. Mivel nem egy különösebben veszélyes küldetés, egyedül téged küldenek katonai kíséretként a tisztelendő mellé.
Akadálymentesen juttok el Buchenbergbe, ahol nagyon örülnek nektek. Még aznap délután megállapítja Hans-Günther főtisztelendő, hogy a napló hamisítvány, azonban rendkívül érdekes iratokat talál a parókia könyvtárában, és a helyi tiszteletessel vacsora után el is vonulnak a könyvtárba. Te pedig elmehetsz a városba nézelődni, ha szeretnél, vagy lepihenhetsz azonnal, egy kényelmes kis szobát kaptál a konyhához közel.
A tervek szerint másnap indultok haza, méghozzá azokkal a könyvekkel és iratokkal, amelyeket megegyezésük szerint kölcsön ad a hellenburgi levéltárnak a buchenbergi tiszteletes. Reggeli után kéne indulnotok, te a megbeszélt időre megjelensz az ebédlőben, azonban se a levéltárosnak, se a főtisztelendőnek nincs nyoma, és nem is terítettek még a reggelihez.

Ez a kezdő kör csak a bemelegítő lesz mindannyiunk számára, szóval csak arra kérlek, annyit írj le, hogyan érkeztek meg, mit szólsz a feladatodhoz, mit csinálsz este stb. A kezdőreagod addig tartson, amíg szembesülsz azzal, hogy a megbeszélt időpontban senki sincs a megbeszélt helyen. Bármelyik NJK-t szabadon mozgathatod, ha szeretnéd, ha egyeztetősen akarod a kezdőt, akkor keress meg nyugodtan!
Határidő: egy hét, azaz dec. 3 (ez azt jelenti, hogy december 4-e délután kezdődik az új kör, hacsak valamiért nem igényeltek haladékot)


Kastiana: Arra lesztek figyelmesek egy ideje, hogy Buchenbergtől (egy a fővárostól északnyugatra, a Neulander-torony és Eimburg között, a Nordenfluss partján fekvő kisváros) nem messze, egy kis faluban, Diedorfban különös bűncselekmények történnek. A bűncselekményekben az az igazán különös, hogy a falu méreteihez képest nagyon megszaporodtak az elmúlt időben, illetve most már hetek óta nem tudják elfogni az elkövetőt, pedig még a buchenbergi rendfenntartó szervtől is kaptak kölcsön embereket. A bűncselekmények gyakorisága, különös kegyetlensége és látszólagos megoldhatatlanságuk híre elterjed elég gyorsan, még a feletteseid fülébe is eljut. Egy nap Ciel von Eisenschnittel, a felderítők kapitánya hívat magához, akitől megtudod, hogy téged választottak az ügynökök közül ki arra a feladatra, hogy kinyomozd, ki áll a diedorfi gyilkosságok mögött, és élve vagy holtan, de az igazságszolgáltatás kezére juttasd.
Amint megérkezel a faluba, első utad a vásártérre vezet, ott pedig betérsz a fogadóba. A fogadóstól megtudod, hogy immár 3500 váltó jutalmat ígérnek annak, aki kézhez keríti a háborúdémont, aki sorra öli Diedorf lakosait. Eddig egy háromfős család minden tagjának, egy gyereklány, és két parasztfiú életét írják a számlájára. Ami igazán ijesztő, hogy ezek nem „egyszerű” gyilkosságok, hanem különös kegyetlenséggel, és hidegvérrel elkövetett bűncselekmények: a hullákat minden esetben széttépve találták, ezért is gyanakodnak háborúdémonra, hiszen ilyen gonoszságot csak egy pokoli teremtmény követhet el.

Ez csak egy kezdő, bemelegítő kör lesz, simán lemehet egyeztetés nélkül. A hangulat megteremtésének érdekében elég lesz, ha leírsz annyit, hogyan jutsz el a faluba, mit gondolsz az esetről, miért kezdesz a fogadóban kérdezősködni, magadtól jutsz-e oda vagy elirányítanak stb. A fogadós karakterét nyugodtan mozgathatod, de ha egyeztetni szeretnél, sikíts, és irányítom neked én!
Határidő: egy hét, azaz dec. 3 (ez azt jelenti, hogy december 4-e délután kezdődik az új kör, hacsak valamiért nem igényeltek haladékot)


Robin, Institoris: Langfurthba igyekeztek, amely egy Carolusburgtól 3 napi utazásra, délnyugatra fekvő nagyobb város. Utazásotok célja, hogy a város védőszentje, Szent Bertha ereklyéjét – mely a szentéletet élt szerzetesnő mellvértje: a legenda szerint csak ennyi maradt belőle, miután a sárkány tüze elé ugrott, hogy gyermekek életét mentse meg – hazaszállítsátok. A szentté avatás nemrég történt, az ereklye pedig azért volt a Katedrálisban, hogy az Egyház tudósai megállapíthassák annak eredetiségét, ti pedig most gyakorlatilag a Katedrális díszküldöttségének része vagytok, amely Langfurth mint búcsújáróhely megalapítását hivatott megszilárdítani. A langfurthi Szent Bertha nevéhez köthető első búcsú érkezésetek után hat nappal esedékes.
A városba érkezésetek nem jár különösebb izgalmakkal, a fogadásotok követő díszes vacsora után azonban félrehív benneteket, a Katedrális küldöttségéhez tartozó inkvizítorokat a helyi püspök. Igen kényes dologról volna a szó, a diszkréciótokat kéri, mikor eljártok az ügyben, már ha vagytok olyan rendesek, hogy segítsetek neki. Nemrég csábdémont fogtak a város egyik bordélyában, és a püspök arra gyanakszik, hogy több démon is lehet a városban, és készülhetnek valamire, mivel a lény elfogatása után nem szűntek meg a démoninak vélt atrocitások. A langfurthi püspök attól tart, hogy a démonok a búcsújáró hely felszentelését kívánják megakadályozni valami módon, de mivel nekik nem hajlandó vallani a pokolfajzat, arra kér titeket, ti kérdezzétek ki.

Nektek is csak bemelegítő kör lesz ez az első, megírhatjátok anélkül is, hogy velem egyeztettek (egymással talán érdemes, de ezt ti döntsétek el, egyébként egyelőre külön-külön is meg tudjátok oldani). A kezdőtök addig tartson, amíg a püspöktől megkapjátok ezeket az információkat, a reagotok tartalmazhat leírást az utatokról, a városról, egymásról, Szent Bertháról, igazából bármiről, ami egy picit segít ráhangolódni a játékra. Bármilyen NJK-t mozgathattok, ha bármihez kellek, jelezzetek pm-ben, discordon, füstjelekkel vagy ahogy tetszik.
Határidő: egy hét, azaz dec. 3 (ez azt jelenti, hogy december 4-e délután kezdődik az új kör, hacsak valamiért nem igényeltek haladékot)

2[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Szer. Nov. 27, 2019 11:54 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Vannak az egyház szolgálatában olyan pillanatok, amikor gyűlölöm a tényt, hogy engedelmességet fogadtam.
Ilyen volt az út Langfurthba.  Én mélységesen tisztelem Szent Berthát, és szívesen segédkeztem, hogy a város ilyen ereklyét kapjon, de nem állhattam azt az egész helyzetet, amit az út jelentett.
Biodíszletté avanzsáltam egy olyan helyzetben, amiben minden valószínűség szerint nem lesz szükség inkvizitor beavatkozására. Nem találtak volna erre nálam csinosabb, csendesebb lányt a feladatra?
Az első nap még vígasztalt, és erősített a gondolat, hogy ez tulajdonképpen megtiszteltetés, hiszen tanúja lehetek annak, hogy egy igazán áldott életű ember öröksége halála után is támogatja az egyszerűbb népek hitét. És talán tudok olyan benyomást gyakorolni a menettel utazó Institoris püspökre, ami később előnyömre válik, hogy megvalósíthassam a célomat…
A második nap végére viszont azt hittem felrobbanok. Istenem, annyi igazán hasznos, építő dolgot csinálhatnék ez idő alatt, míg itt poroszkálok a felhajtásban, tulajdonképpen feladat nélkül…. Miért nekem kell itt állnom.
Még az is hasznosabb lenne, ha a bátyám családjának segítenék a mostani fontos pillanatokban… Mit érdekel engem, hogy a legnevesebb Inkvizitorral utazom együtt?
A harmadik nap már erősen oda kellett figyelnem, hogy erősen fogyatkozó türelmem ne okozzon olyan helyzetet, amiből rosszul jönnék ki. Bíztattam magam, hogy már nincs sok hátra, nemsokára megérkezünk, és utána már hamar mehetek dolgomra, hogy valami ténylegesen hasznosat csináljak.
A számításom viszont nem jött be, hiszen az ünnepélye fogadásunk ceremóniája után engem is meghívtak az előkelő vacsorára. Iszonyatosan feszült voltam egész este, hiszen nekem fogalmam sincs, hogy egy ilyen eseményen hogy kellene viselkedni?
Ráadásul nem is tudtam valahogy csak elvegyülni a vacsora vendégei közé, mert maroknyian vagyunk csak. Amihez hozzáadva Fred testvér lassan kialakuló részegségét… Hát…igyekeztem alkalmazkodni, de nem mondanám, hogy kellemesen éreztem magam, és ahogy elnéztem, nem is voltam egyedül a kényelmetlenséggel. Az egyetlen, amire a lehetőséget ki tudtam használni, hogy bemutatkozzam.
Fellélegeztem, mikor végre elkezdik a szállásokhoz kísérni a vendégeket, míg már csak ketten maradtunk Institoris püspökkel. Hogy ez is olyankor történik, amikor biztosan nem tudnék kellően jó benyomást tenni….
- Nem baj, ha önöket még néhány percig feltartom?  - kérdezi kissé zavarban a vendéglátónk.
- Hallgatom excellenciád. - felel először a rangidős
- Miben állhatok szolgálatára? - kérdem Institoris után fejhajtással a vendéglátónkat. Nem tudom merjek-e bizakodni az elmúlt három napnál valamivel izgalmasabb történésben…
Őexcellenciája maga előtt az asztalt bámulta, egy pillanatra sandít rám, látszik rajta, hogy nem igazán vesz komolyan, de azért bólint, majd visszanéz a másik püspökre. Miért hittem, hogy bármennyire elég lesz hozzá, hogy komolyan vegyenek, ha felszentelnek inkvizitornak…
- Igen kényes a téma - sóhajt. - Örültem, hogy küldtek invkizítorokat is a Katedrálisból... Két jó emberünk is volt a Harag napja előtt - szemmel láthatóan bosszús. - Nem fogok kertelni, felesleges. Nem szívesen bízom idegenekre ezt az ügyet, de nincs más választásom. A diszkréciójukat kérem, senkivel nem beszélhetnek arról, amit most fognak hallani - jelentőségteljesen pillant felváltva ránk. Érdekes… Amennyire a pillantásai nem a felém irányuló bizalmat tükrözik, tényleg komoly lehet a dolog. Mégis csak komoly lehetőséggé válna a díszkíséret?
Institoris biccent válaszul
- Hogyne. -
- Természetes - bólintok, nem véve tudomást a pillantásairól. Kár, hogy nem elég ennyi, hogy teljesen megbízzon bennünk.
- Köszönöm - biccent ő is azért, erőt véve magán. - Néhány hete kezdődtek az incidensek... Undorító dolgok. Meggyalázott hullákat találtak a városőrök. Először csak a bordélyház környékén, aztán máshol is... - fintorog, és alaposan hangsúlyozza a meggyalázott szót. Valószínűleg a hülye is értené mire gondol...- Gondolom, megértik, hogy ezt az ügyet mindenképp le akarjuk zárni a körmenet előtt - bort tölt magának egy előtte lévő kancsóból, majd iszik. Kiegyenesedik, előredőlve felkönyököl az asztalra. - Azt hittem, vége lesz, ha elkapjuk a tettest... Négy napja van a tömlöcben a démon. És tudják, miért vagyok ennyire kétségbeesve mégis? Az incidenseknek nincs vége. Ma hajnalban találtunk egy újabb halottat. Csak egy gyereklány volt. -
- Milyen démon? - kérdez Institoris.
Én összefonom a karom... Sajnos nem egyedi a hasonló eset... Remélem, az Úr egyszer könyörül végre ezen a meggyötört, nyomorult földdarabon, és nem kell többé ennyi ártatlannak meghalnia…. Mindenesetre csendben megvárom, hogy idősebb kollégám választ kapjon
- Incubus -  horkantja vendéglátónk, olyan arccal nézve Institorisra, mint aki nem érti, hogy nem esett ez le mondandójából. Nem kétlem, hogy leesett, de a ködösítéssel nehezíti a dolgunkat. - Minden bizonnyal lehet még belőle a városban. Mint említettem - ezt is nyomatékosítja, mintha feltételezné, hogy nem emlékeztek arra, mit mondott 3 perccel ezelőtt -, nincs most a püspökségen képzett inkvizítor. A városőrség parancsnoka próbálta kivallatni, de a leleményes a szörnyeteg majdnem kicsúszott az ujjaink közül... és majdnem megölte a parancsnokot - felsóhajt.
Kollégám összehúzza a szemöldökét, míg hallgatja. A szóbeszédek szerint bár nem feltétlenül jelent bajt, de jobban teszi az ember ha meghúzza magát ilyenkor.
- Nem vagyok meglepve - jegyzi meg, minden különösebb felhang nélkül. - Ha volna inkvizítoruk, akkor tudnák, hogy a csábdémonok nem szoktak embert ölni. Különösen ennyi embert nem. De tudja, mit? Azt hiszem, mindent hallottunk. - Megforgatta az asztalon a poharát, egy pillanatra a szemközti falra bámulva, mint aki elgondolkodik, aztán megint feltekintett a házigazdára. - Mondja meg, melyik a városőrség parancsnoka, a többit meg bízza ide. -
Nem szükséges megszólalnom, ha nem tud több információval szolgálni, felesleges húznunk egymás idejét, ezt pedig Institoris püspök elég hatásosan kifejezte. Bár erősen elméleti még a tudásom a démonokról, annyit én is megtanultam mire felszenteltek, amire rangidős kollégám rávilágított.
Egy pillanatig érezhetően megfagy a levegő, házigazdánk megdöbbenve, ingerülten néz a püspökre, majd nagyot nyel. Kiissza a maradék bort a poharából.
- Oskar Fischer parancsnok. Holnap reggeli után egy megbízható emberem elkíséri Önöket a városőrségre, ott tudnak vele beszélni. - látszik rajta, hogy hezitál egy keveset. - Köszönöm a segítségük. -
- Azért ne vegye magára, excellenciás uram. Velem szabadon beszélhet. Mondja bátran, ami a szívét nyomja. - válaszol enyhülten Institoris
- Segíteni szeretnénk - teszem hozzá a püspök szavaihoz - Minél inkább beavat, annál hamarabb, és hatékonyabban tudjuk ezt megtenni. -
- Nézzék, én csak találgatok - sóhajt vendéglátónk lemondóan. - Amit láttunk azokon a testeken... Azt ember nem követhette el. Attól tartok, többen vannak a városban, és hogy a körmenetet akarják szabotálni. A városlakók előtt még egyelőre titok, akit kellett, lefizettünk ennek érdekében, de a saját belső körömben is érzem a széthúzást. Még azt is mondják, hogy a déliek küldték ide a démonokat - megrázza a fejét. - Nem akarom az ördögöt a falra festeni - sóhajt. - Köszönöm, hogy időt szánnak erre. Engedem Önöket, biztos vágynak már egy forró fürdőre és egy kényelmes ágyra. Reggel küldetek Önökért. -
- Tudja valaki, hogy segítséget hívott? - kérdezi még Institoris örömömre. Nem sok kedvem van nyugovóra térni, másképpen fáradtam el az utazásban.
- Csak Önök. Gondolom, megértik, de nem akarok olyannak tűnni, mint aki nem tudja a kezében tartani a dolgait - válaszol, és zavartan elmosolyodik a házigazda. Sikerül nevetés nélkül megállnom, hogy azt mondja nem akar olyannak tűnni… Akarata ellenére látszik, hogy nincs teljesen a kezében az irányítás.
Az illendő búcsúzás után pedig az éjszaka lehetőséget ad rá, hogy végiggondoljam a helyzetet, és lehetséges megoldásokat vázoljak föl nagyvonalakban. Egy közös mindegyikben: Szükségünk lesz még információra.


_________________

3[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Csüt. Nov. 28, 2019 12:51 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Szeretek utazni.
Lóháton indulok Langufrthba, a kíséretemet néha meg-megelőzve a szikrázó, hűvös napsütés uralta tájon. Jólesik mozogni, s három nap éppen elég ahhoz, hogy az ember hagyja magát átfújatni a friss széllel, próbára tegye a lovát és még jobban összekösse magát vele. Frissen felvert patkót járatunk be, Zsarátnok és én, s megelégedésemre (bár az állat szinte véletlenül került hozzám) a természete legalább olyan nagyszerű, mintha magam választottam volna.
Langfurth első ránézésre semmi különös vonással nem rendelkezik, ám pontosan tudom, hogy mint zarándokhely, idővel saját légkört áraszt majd és valamelyest külsőre is meg fog változni. Nemsokára jámborabb, mezítlábasabb településsé változik - ahogyan anyám nevezte őket régen -, a templom és a püspöki palota azonban pompában fog tündökölni. 
Szent Bertha jó pénzt hoz majd a konyhára a helyieknek. Biztos vagyok benne, hogy minél több idő telik majd el, annál jobban meg lesznek győződve róla, hogy a legszentebb ereklyét őrzik a világ számára és az oldalam előre fúrja a kíváncsiság, milyen csodákat tulajdonítanak majd még neki.
Enyhe kárörömmel gondolok a püspökre, akinek ilyenkor el kell döntenie, támogatja-e őket vagy a saját zsebe ellen beszél, amikor elutasít minden mást a mellvért eredeti legendáján kívül.

Ez azonban még a jövő zenéje: egyelőre a vacsorán kell részt vennünk és nincs is semmi panaszom a dologra, mert éhes vagyok, ha el nem is fáradtam.
A püspök konyhája kifejezetten jó, bár ezt első ránézésre is megállapíthattam: ő maga kissé renyhe külsejű férfiú, s bár nem tűnik kimondottan tompa eszűnek, azért afelől sem vagyok különösebben meggyőzve, hogy jól járnánk vele, ha gondolkodnunk kellene.
Nem vagyunk sokan, a kíséretünk legnagyobb része igyekszik minél gyorsabban eliszkolni, hogy kényelmesen ehessen és nem is hibáztatom őket - hamar kiderül, hogy nem döntöttek rosszul, mert az őrszobán legalább őrként viselkednek az emberek. Régi véleményem, hogy minden díszvacsorán, fogadáson és lakomán vannak, akik elvetik a sulykot, s ez a mostani a kis létszám ellenére sem különb; ha fiatalabb volnék, bosszantana Fred meg a fegyveres mértéktelen italozása, így azonban csak csendben mulatok a házigazdán, aki egész idő alatt rendkívüli kényelmetlenségről árulkodón gyűrögeti az asztalkendőjét.
Az asztalbontás percében egy pillanatra megkönnyebbültnek tűnik, ám a kifejezés amilyen gyorsan megjelent, olyan hamar el is tűnik a képéről.

Különösnek találom, hogy nem velem kezdik az elbocsátást. Rendesen a rangban legfelül állók az elsők, akik felkelnek az asztaltól, most azonban már csak ketten maradtunk, én magam és egy ifjú inkvizítor: a székem fényesre viaszolt támlájának dőlve várom, hogy mit is óhajt a püspök, mert más ok nem lehet a késlekedésre.   
Nem tévedek, mert a tekintetünk találkozik.
- Nem baj, ha önöket még néhány percig fenntartom? 
A lábam hanyagul keresztbe vetem az asztal alatt, s félszemmel föltekintek rá, nem pimaszan, csak hogy tudja, figyelek. 
- Hallgatom excellenciád.
- Miben állhatok szolgálatára?   
A szőke ifjú nemkülönben türelmes - a megfogalmazás olyan, mintha kimondott érdeklődést takarna.

A háziúr nem udvarias.
A szeme sarkából méri végig Holzer inkvizítort - legalábbis úgy emlékszem, ez a rendtársam neve -, aztán úgy fordul vissza hozzám, mint aki nem is tudja, mit gondoljon. Gyakran tekintenek így a fiatalabbakra, de a szőke ifjonc alighanem nem fogja hagyni, hogy a lábán tiporjanak, püspök ide vagy oda.
- Igen kényes a téma - sóhajt a püspök. - Örültem, hogy küldtek invkizítorokat is a Katedrálisból... Két jó emberünk is volt a Harag napja előtt. Nem fogok kertelni, felesleges - folytatja rövid szünet után, s a vak is látja rajta, hogy a mondanivalója valódi hangulatával most kerül összhangba. - Nem szívesen bízom idegenekre ezt az ügyet, de nincs más választásom. A diszkréciójukat kérem, senkivel nem beszélhetnek arról, amit most fognak hallani.
Nem valami erős kezdés, de egyelőre hagyom magam.
Biccentek.
- Hogyne.
A mellettem ülő vendég követi a példám.

- Köszönöm - biccent fontoskodón, alighanem azért, hogy ne legyen egyértelmű, mennyire nem szívesen vonja bele a dologba a Katedrálist. 
- Néhány hete kezdődtek az incidensek... Undorító dolgok - fog bele, s én a fülemet hegyezem. - Meggyalázott hullákat találtak a városőrök. Először csak a bordélyház környékén, aztán máshol is... - az olyan ember kényes fintorával tart szünetet, akinek a lelki egyensúlya tartós csapást szenvedett. - Gondolom, megértik, hogy ezt az ügyet mindenképp le akarjuk zárni a körmenet előtt.
Bort tölt, iszik, könyököl. Kíváncsi vagyok, tudatában van-e, hogy oda sem nézve tudja megtölteni a poharát.
- Azt hittem, vége lesz, ha elkapjuk a tettest... Négy napja van a tömlöcben a démon. És tudják, miért vagyok ennyire kétségbeesve mégis? Az incidenseknek nincs vége. Ma hajnalban találtunk egy újabb halottat. Csak egy gyereklány volt.
Felvonom a szemöldököm. Bosszant a körülményeskedése, elsősorban azonban sokkal inkább az, hogy milyen szűkszavúan fogalmaz.
- Milyen démon?
- Incubus - hangzik a tiszteletlen válasz, mintha ettől többet várt volna. - Minden bizonnyal lehet még belőle a városban. Mint említettem, nincs most a püspökségen képzett inkvizítor. A városőrség parancsnoka próbálta kivallatni, de a leleményes a szörnyeteg majdnem kicsúszott az ujjaink közül... és majdnem megölte a parancsnokot.
Összehúzott szemmel hallgatom, s bár a légzésem egyenletes, ha valamelyikük ismerne, már tisztán érezhetné a növekvő feszültséget. 
- Nem vagyok meglepve - jegyzem meg, minden különösebb felhang nélkül, noha figyelmeztetést érdemelne a viselkedéséért. - Ha volna inkvizítoruk, akkor tudnák, hogy a csábdémonok nem szoktak embert ölni. Különösen ennyi embert nem. De tudja, mit? Azt hiszem, mindent hallottunk. 
Megforgatom az asztalon a poharamat, egy pillanatra a szemközti falra bámulva, mint aki elgondolkodik, aztán megint feltekintek a házigazdára. Kár volna időt pazarolni rá.
- Mondja meg, melyik a városőrség parancsnoka, a többit meg bízza ide.

A kihívásom nem marad észrevétlen: a férfi tekintete, tartása egy pillanatra megkeményszik és ingerültséget érzékelek rajta, mintha csak felháborítaná a hangnem, amelyet megengedek magamnak. Rezzenéstelenül állom a tekintetét; ha óhajtja, kezdhetjük azzal, hogy megtanítom neki, hányadán állunk egymással. Cseppet sem aggaszt, hogy ne értené meg elfogadható időn belül, ha muszáj.
De meghátrál magától. Valami esze mégiscsak lötyöghet odabent.
- Oskar Fischer parancsnok - válaszolja. - Holnap reggeli után egy megbízható emberem elkíséri Önöket a városőrségre, ott tudnak vele beszélni. 
Cseppet habozik.
- Köszönöm a segítségük.
Derűs ráncokat érzek a szemem sarkába gyűrődni, ahogy láthatóan, érezhetően megenyhülök. 
- Azért ne vegye magára, excellenciás uram. Velem szabadon beszélhet. Mondja bátran, ami a szívét nyomja.
- Segíteni szeretnénk - fűzi hozzá Holzer inkvizítor, igen szelíden. - Minnél inkább beavat, annál hamarabb, és hatékonyabban tudjuk ezt megtenni. 
A házigazdán nem látok megkönnyebbülést, de nem is ez volt a célom.
- Nézzék, én csak találgatok - sóhajt végül. - Amit láttunk azokon a testeken... Azt ember nem követhette el. Attól tartok, többen vannak a városban, és hogy a körmenetet akarják szabotálni. A városlakók előtt még egyelőre titok, akit kellett, lefizettünk ennek érdekében, de a saját belső körömben is érzem a széthúzást. Még azt is mondják, hogy a déliek küldték ide a démonokat - megrázza a fejét. - Nem akarom az ördögöt a falra festeni. Köszönöm, hogy időt szánnak erre. Engedem Önöket, biztos vágynak már egy forró fürdőre és egy kényelmes ágyra. Reggel küldetek Önökért.
Halkan, majdhogynem magamban hümmögök. 
- Tudja valaki, hogy segítséget hívott?
- Csak Önök. Gondolom, megértik, de nem akarok olyannak tűnni, mint aki nem tudja a kezében tartani a dolgait.
A mosolya majdhogynem szégyellős, én pedig legszívesebben a szememet forgatnám. Hát persze, excellenciás uram. Ezt valószínűleg senki nem gondolná.
Legalábbis énrajtam kívül.

https://goo.gl/PNcR7L

The author of this message was banned from the forum - See the message

5[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Csüt. Dec. 05, 2019 11:59 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
Esroniel von Himmelreich sokáig volt legendabeli, misztikus alak számomra. Akkoriban még csak nem láttam, de amit Hellenburgban tett azon az októberi napon, megváltoztatta egész Veroniát és az én életemet is. Ő volt a hős, akinek volt bátorsága kiállni a hiteltelen egyházzal szemben is az igaz hit mellett. Sosem mondtam ki, de valahol vágytam arra, hogy olyan lehessek mint ő. Akkor nem kellett volna az éj leple alatt elszöknöm a szülői házból az apám akarata elől.
Nem feledem el, a napot, amikor felszenteltek a Nagytemplomban, ahogy maga a zsinatelnök állt úrasztalánál mélykék palástjában.
Azóta megváltozott a világ. A zsinatelnököt soha nem láttam többé, Isidor Bose-nek hírét hallottam csak, nyoma sem volt, mire északról visszatértem Hellenburgba.
Azóta nem tudom, hogy valóban megérte-e a szakadás, a háború, s néha eszembe jut a gondolat, amit rendszerint elhessegetek: mi van, ha észak igazat szól von Himmelreichról?
Hiszen a saját szememmel láttam, hogy káromlásban és bálványimádásban élnek.

A Protestáns Egyház lelkészei mindig is inkább tollal hadakoztak, mintsem fegyverrel, ám ebben rejlett méltóságuk is. Egyébiránt is úgy helyes, hogy megbecsülést kapjanak a tudós emberek. Különösen kijárt ez Hans-Günther nagytiszteletű úrnak, Hellenburg egyik levéltárosának és tudós lelkészének, aki igazi szakértője volt a kézírásoknak. Azt hallottam róla, nem hogy bármit kiolvas, mit ember írt, de a sorok írójának titkait is meg tudja fejteni: milyen személyiség, melyik szülőjéhez áll közelebb, milyen gondolkodású.
Kíváncsi volnék, az én irkafirkáimmal is tudna-e mit kezdeni; nem nagyon szoktam írni, csak ha muszáj.
A lényeg, hogy a Zsinati Tanács Hans-Günther tiszteletest jelölte ki arra, hogy Buchenbergbe utazva vizsgálja meg a dokumentumot, melyről az a hír járja, hogy Esroniel von Himmelreich naplója, az, amit kísértet-szigeteki hadjáratot követő eltűnése alatt írt, hiteles-e, s én kaptam a feladatot, hogy elkísérjem őt.
Bár nem tudni azt sem, mi áll pontosan a megtalált irat lapjain, ha hiteles, az nagyon sok mindent megváltoztatna.
Utunk békésen, háborítatlanul telik, Buchenberbe érve pedig Dieter nagytiszteletű úr parókiáján igencsak részesülünk a vendégszeretetből. Kedvesen fogadnak bennünket, körbevezetnek, tiszta szobában adnak szállást, s emellett a lehetőségekhez képest bőségesen ellátnak bennünket finom étellel, bár a lelkészek, úgy tűnt, többnyire betelnek egymás társaságával. Olyan dolgokról beszélgettek, amiből elvétve, ha értettem pár szót. Azt azonban határozottan értettem, amikor még aznap délután a kéziratok megvizsgálása után Hans-Günther tiszteletes kijelentette: a dokumentum hamisítvány.
Titkon talán mind reménykedtünk abban, hogy hasznos és valódi a napló, hogy ez az írás valóban az egykori zsinatelnök munkája. De ha más nem, legalább kiderült az igazság. Senki nem ringatja majd magát hiú ábrándokba.
Vacsora után összepakolok, hogy másnap indulhassunk is utunkra, ezalatt a Hans-Günther tiszteletes házigazdánkkal a könyvtárszobába vonul. Ha jól hallottam, a hellenburgi könyvtár kölcsön kap pár értékes kötetet innét. Én ezt az időt arra használom, hogy járjak egy keveset a városban, egy kicsit megnézzem magamnak, mielőtt másnap reggeli után visszaindulunk a fővárosba, addig is szívok egy kis friss levegőt, s kitisztul a fejem.

Általában azért szokásom időben érkezni, ha megadott időben kell megjelennem valahol. Ennek ellenére, amikor a szálláshelyemről az étkezőbe toppanok a reggeli idejére, üres étkező fogad üres asztalokkal, s sehol nyoma sincs a lelkészeknek. Félreértettem volna valamit?
- Nahát, uram, pontosan maga után rohangálok! Teljesen elfeledkeztünk magáról a nagy ijedelem miatt.
Váratlanul ér a cselédlány hangja, éppenhogy csak nem rezzenek össze. Érkezésére valamelyest megnyugszom - nem történt hát meg az elragadtatás -, legalább látok egy teremtett lelket a közelben. Hanem mégsem jutok oda, hogy érdeklődjem a nagytiszteletű
- Nagy ijedelem? - Nézek rá csodálkozva - Miféle nagy ijedelem történt?
- Nem találjuk a tiszteletes urat - sóhajt - Egyiket sem. De engem nem ezért küldtek. A tisztelendő asszony a könyvtárban várja, kérem, uram, kövessen.
Szó nélkül megyek utána, s hamar rájövök, hogy a könyvtárszobába vezet. Előző nap jártunk itt.
Már az ajtóból megpillantom Dieter nagytiszteletű úr feleségét, Klarát. Már a vacsoránál megfigyeltem, milyen törékeny nő, s nem vennék rá mérget, hogy nincs-e valami betegsége is. Most még inkább nyomorultul fest szegény. Ujjai görcsösen kapaszkodnak fehér zsebkendőjébe, orra, orcái és szemei is pirosak a sírástól.
Körötte széthajigált könyvek, feldúlt polcok, mintha csak szélvihar söpört volna végig Dieter tiszteletes szeretett könyvtárszobáján.
- Von Bertold lovag - szólít meg - Nyoma veszett a férjemnek...
Folytatni sem tudja, kitör belőle a sírás, ki tudja, hanyadjára ma. Sietve lépek oda hozzá.
- Nyugodjon meg, nagytiszteletű asszony - nézek rá komolyan - Olyan nincs, hogy valakit elnyeljen a föld. Hol látta utoljára a férjét? És - körülnézek - mi történt itt?
Szegény pára, hiába próbálja magát összeszedni, nehezen sikerül megszólalnia, s remeg a hangja, ahogy végre megtöri a szipogással vegyes csendet.
- Ugyanakkor, mint ön is... a vacsoránál. Hans-Günther tiszteletessel elvonultak ide, a könyvtárszobába... reggel pedig azzal ébresztettek a cselédek, hogy nem találják a férjem és a vendéget. Az ágya is érintetlen mindkettőnek…
Ismét küszködik a sírással, s mikor ismét szólásra nyitja ajkait, már alig jön ki rajta hang.
- Mi lesz velem, ha nem kerül elő?
S újra eltörik a mécses.
Csoda, hogy meghallom a hátam mögött a torokköszörülést, bár igazából meglepően erős hangon ér a fülembe, s ahogy ösztönösen megfordulok, hogy lássam, honnét, a Dieter tiszteletes fiát látom magam előtt.
Külsőre inkább az édesanyjára hasonlít, valamiért mégsem tűnik annyira gyámoltalannak; bizonyára a szemében csillanó határozottság teszi.
- Édesanyám, pihenj le. Utasítottam a cselédlányt, hogy vigye fel a szobádba a reggelid. Próbálj meg enni. Imádkozz, és próbálj ne aggódni. Ebédre már elő fog kerülni édesapa.
Látva az édesanyját, a fiú nyugalma némileg meglep. Elhatározom magamban, hogy mindenképpen beszélek vele. Biztosan van oka rá, hogy ne essen kétségbe.
A lelkészné szipog még, mikor kilép az ajtón, de mintha nyugodtabbnak látszana. Úgy tűnik, fia higgadtsága láttán valamelyest mintha megkönnyebbülne.
Elkapom az ifjú Dieter pillantását, alighogy anyja távozik.
- Nézze el neki a gyengeségét Gyenge lelkületű, és apám erős természete mellett minden tartás elpárolgott belőle. Mikor fiatalabb volt, több erő volt benne
- lemondón sóhajt egyet., majd vállat von - Mindegy is, gondolom, ez magát nem nagyon érdekli.
Nem igazán tudom hova tenni a dolgot, de jó jelnek veszem, hogy mindezt megosztja velem, ha csak ennyit is; talán bízik bennem.
Ha ő maga nem is szakítaná meg a gondolatot, a bátortalan kopogásra mindketten felfigyelnénk; a cselédlány álldogál az ajtóban.
- Nagyságos urak, megterítettünk, ahogy parancsolta - Majd az úrfi felé fordulva teszi hozzá - Az édesanyja reggelijét felvittem a szobájába.
A nagytiszteletű úr fia most mosolyog rám először.
- Jöjjön, von Bertold lovag. Reggelizzünk meg.
Ahogy elindulunk az étkező felé, még mindig az motoszkál a fejemben, vajon miért ilyen nyugodt ez a fiú? Az édesapjának nyoma veszett, s nem gondolnám, hogy ok nélkül hullatná nagytiszteletű Frau Dieter a könnyeit. Arról nem is beszélve, hogy Hellenburg egyik legtudósabb lelkészének se híre, se hamva, s történetesen én vagyok a fegyveres kísérete.
Az asztalt mostanra már megterítették. Igencsak siethetett a cselédlány; a tányérokban még gőzölög a főtt toás és némi maradék a vacsoráról maradt sülthúsból. Az illatát megérezve jövök rá, hogy éhes vagyok, s a riadalom ellenére - vagy éppen arra - jól fog esni egy kiadós reggeli. Figyelem, ahogy a fiú ráérősen helyet foglal, helyezkedik, majd őutána én is leülök ugyanarra székre, ahol az előző este a vacsoránál.
- Von Bertold, ne gondolj lelketlennek, nem vagyok az. - szólal meg, tekintetét rá sem emelve, bontogatva az asztalkendőjét - Azért nem vagyok izgatott, mert úgy gondolom, tudom, mi történt apámmal.  
Tehát jól sejtettem.
- Tudja, mi történt? - Balommal megtámaszkodom a szék karfáján, ahogy érdeklődve figyelem őt, bízva abban, hogy kifejti, mire is gondol.
- Csak sejtem...    - feleli egy sóhaj kíséretében, majd ráérősen hozzáfog az ételhez - Jó néhány hónapja a város határába költözött egy démon. Megnyerő jellemű, nagyon okos. Én magam nem találkoztam vele személyesen, apám nem engedte. De tudom, hogy apám találkozgat vele. Azt is tudom, hogy egyszer ide is elhozta... Szerintem ez a démon rabolta el. Nem tudtam ilyen kutyafuttában teljes leltárt készíteni, főleg ekkora felfordulásban nem, de jó néhány értékes irat is eltűnt az apámmal és a maga levéltárosával együtt. 
Ahogy figyelmesen hallgatom, eltűnődöm, mi fajta démonokkal találkoztam már eddig.
- Egy tudásdémon? - Mondom ki hangosan is, ami az eszembe jut - Miből gondolja, hogy a démon rabolhatta el? Ha az apja olyan viszonyban volt vele, hogy beszélgettek, s vendégül látta a parókiáján, mi szükség lehetett volna arra, hogy ilyesmire vetemedjen?
Netán valami információra volt szüksége, amit a nagytiszteletű úr nem osztott meg vele? Tisztában vagyok azzal, milyen értékes iratok vannak a lelkészeink birtokában, nem csodálom, hogy a fiúnak nem volt ideje leltárt készíteni róluk. Valószínűleg nem is lehet.
A fiú vállat von.
- Nem tudom - Feleli - Nézze, nem akarok rosszat szólni az apámról, nem akarom, hogy úgy tűnjön, nem vagyok jó véleménnyel róla, mert nagyon is tisztelem. De... - egy sóhaj szökik ki belőle, mintha nem akarná kimondani, amit gondol - De apám egy naiv ember szerintem. Ez az igazság. A tudásdémon elmondott neki dolgokat, és ezzel annyira lekenyerezte, hogy már be is engedte a házába. Ahol a felesége és a gyerekei aludtak. Én azt tanultam apámtól, hogy járjak nyitott szemmel, füllel és meglássak és meghaljak mindent, de legfőképp nyitott szívvel, hogy minden mögött a lényeget is felfedezzem. Még csak előítéletes sem vagyok a démonokkal szemben, de önnek nem gyanús, hogy pont akkor tűnnek el az értékes iratok is, és az apám is, mikor a birodalom egyik legokosabb emberei közül az egyiket pont vendégül látjuk?
Nem tudom nem az őszinteséget hallani a hangjából, s valamiért úgy érzem, hogy megbízhatok benne. Magamban azonban hozzáteszem - nincs más választásom. Hans-Günther nagytiszteletű úr kíséreteként érkeztem, aki eltűnt. Ha tetszik, ha nem, elő kell keríteni Dieter nagytiszteletű úrral egyetemben.
- De igen, valóban gyanús - értek egyet vele - Legalábbis semmiképpen sem olyan dolog, amit figyelmen kívül hagyhatunk. Azt mondta, a város határában lakik, igaz?
- Igen. Igaza van. Én sem kívánom gondolkodás nélkül máglyára vetni... De mindenképp megéri megkérdezni. Reggeli után szívesen elkísérem. Már ha megengedi.
Ismét látom halovány mosolyát, s most figyelek fel arra, hogy másképp csillog a szeme: izgatottan, tele élettel. Én is elmosolyodom, s röviden biccentek egyet.
- Örömmel veszem - válaszolom - Egyedül nem ismerném ki magam valami jól a városban, ahogyan az apját vagy ezt a démont sem ismerem - még Hans-Günthert tiszteletest sem.
Közben jut csak eszembe ismét az étel, s nekilátok én is, majd nem sokkal később leteszem az evőeszközt, ahogy nyughatatlan gondolataimmal jutok valamire.
- Van valaki, aki ismeri az édesapja könyvtárát és addig is utánanézhetne, milyen iratok hiányoznak, amíg mi odavagyunk?
Azt hinném, ennél jobban nem tud csillogni a szeme.
- Édesanyám tudná, majd megkérem Johannát, a cselédlányunk, hogy foglalkozzanak ezzel, mielőtt indulnánk. Johanna is tudja, ő szokott ott takarítani, csak nem tud olvasni. De ketten majd megoldják. Édesanyának is jót fog tenni, ha valami mással foglalkozik.
- Nagyszerű - felelem. Aztán csak azon voltunk, hogy eltűntessük a toást, s a sültet a tányérjainkról, de mindkettőnkben egyre csak ott motoszkált a kérdés:
Hová tűntek a lelkészek?



A hozzászólást Oswald von Bertold összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 06, 2019 3:26 pm-kor.

6[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Pént. Dec. 06, 2019 10:59 am

Sibylla

Sibylla
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Túl vagyunk az első körön, köszönöm a hozzászólásokat!

A következő kör mindenkinek egyeztetős lesz, a határidővel kapcsolatban pedig kicsit kísérletezgetni fogok. Az lesz most, hogy nem a reagra, hanem az egyeztetésre fogtok határidőt kapni, a reag határideje pedig az utolsó egyeztetés időpontja +5 nap, és így mindenkinek lesz minimum öt napja megírni a hozzászólást. Az egyeztetésre most kaptok egy hetet, tehát legkésőbb december 13-án mindenképp le kéne futni velem a kört!
A hozzászólás határidejét pedig kiírom ide akkor, mikor már sikerült tisztázni, hogy kivel mikor egyeztetek.

Keressetek majd discordon az egyeztetés miatt!

UPDATE: a határidő december 18.

The author of this message was banned from the forum - See the message

8[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Kedd Dec. 17, 2019 6:26 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
A legtöbb hely, ahol álomra hajtom a fejem, nem befolyásolja az éjszakámat, a püspök rezidenciáján mégsem pihentem túl jól. A reggeli, túl korai ébredésem legalább a harmadik volt, és csak az asztalnál tértem magamhoz teljesen: a langfurthi konyhán nem csak a vacsorához értenek, de még az istállójuk is különb, mint amire számítottam.
Ilyen gazdag az egyházmegye?
Nem mintha bánnám. A főpap írnoka szótlan, de nem mogorva ember, nem kezdeményez, én pedig a szememet pihentetem, amíg a hintón, amelyet előállíttatott, keresztülvágunk a városon. Csak csendet megtörő kérdésre pillantok fel.
- Ha megengedi, hogy kérdezzek, excellenciás uram - szólít meg a fiatal inkvizítor, és a hangja olyan, mintha némi habozás után határozta volna el magát. - Nem szeretném akadályozni, ezért kérem, hogy ossza meg velem: mit vár, hogyan segítsem a munkáját? 
Semmi sem változik rajtam; a légzésem ugyanolyan egyenletes, s egyetlen pillanatra sem rezdülök meg, ahogy reá fordítom a tekintetemet, aztán hümmögök, akárha mélyen elgondolkodtatna a kérdése. 
- Mondja, Holzer - kezdek bele nyugodt hangon - Mióta dolgozik a Hivatalban?
Nem úgy fest, mintha erre számított volna, de azért felel.
- Közel egy éve.
- Hányadik megbízása ez?
- Nem tartom számon - mondja azonnal. - Kisebb ügyekben bíznak meg àltalában, vagy valamelyik tapasztaltabb inkvizitor segédjeként.
Értem.
A mozdulatlanságot nyújtózva töröm meg - a szegycsontom hangosat roppan a mozdulattól. Lusta pillantást vetek megint rá. 
- Nem tudom, mi folyik itt, és a püspök őexcellenciája nem segített sokat abban, hogy kiderüljön - jegyzem meg, meglehetősen tiszteletlenül. - A rendünk találékonyságáról híres, Holzer. Lesz feladata, ha elkezdtük a munkát.
Éppen akkor bólint, amikor a hintó finom zökkenéssel megáll. Alighanem megérkeztünk.

Az őrség minden városban messze elárulja magát: van valami ezekben az épületekben, ami félreérthetetlenül kiadja őket. A langfurthi sem kivétel: akkor is idetaláltam volna, ha gyalogláb kell jönnöm. Az írnok cseppet sem rest, egészen a parancsnok szobájáig vezet; odabent már várnak minket, de nem tétlenül. A düledező asztalánál dolgozó férfi marcona képén egy kis zavartság tükröződik a láttunkra.
- Dicsértessék - biccenti. - Oskar Fischer parancsnok vagyok. Állok a szolgálatukra!
- Mindörökké ámen - viszonzom az üdvözletét egy halovány félmosollyal, megállva előtte udvarias távolságban. Nem vagyok hivatali díszbe öltözve, alighanem ezért ilyen közvetlen, ezúttal azonban nincs kedvem a formaságokat erőltetni, így a gyűrűs kezemet ahelyett, hogy feléje nyújtanám, inkább karba fonom a mellemen, aztán végigmérem őt, cseppet sem fürgén. - Az én nevem Norven Kather, Fischer parancsnok. A Szent Hivatal inkvizítora vagyok.
A rendtársam nem mulasztja el a köszöntést, máskülönben azonban néma marad. Bizonyára arra kíváncsi, tőlem mit fog látni. Nem zavar.
Az őrparancsnok nem várat minket.
- Kérem, foglaljanak helyet! - fog bele. - Nézzék el nekem az illetlenségem.Mindannyian megfizettük valami módon a Harag Napjának árát.
A pillantását követve megakad a tekintetem a mankóján, amely most használatlanul támaszkodik a székének; fából faragott műlába a szoba sarkában várakozik, hogy a férfi felöltse.
- Napközben kényelmetlenné tud válni a viselése - folytatja valamivel halkabban. - De nem ezért jöttek ide. Hadd kínáljam meg Önöket egy kevés borral.

Helyet foglalok a jobb oldali széken, bal lábam térdben átvetve a másikon, aztán elutasítóan intek a kínálásra. - Reggeliztünk a püspöknél - jegyzem meg, mintha bort csak étkezéshez lehetne inni. Ami azt illeti, ez nagyjából így is van. Már ha az ember igazán hasznosan óhajtja tölteni a napját. - Szerencsétlen ügy. Remélem, csak tiszteletet vívott ki vele az embereinél. Katonáknál sohasem lehet tudni. 
Egy szívdobbanásnyi ideig szünetet tartok, a férfi vonásait fürkészve, aztán úgy döntök, nem nehezítem a dolgát feleslegesen.
- Fölteszem, sejti, mi szél hozott.
Felsóhajt, mintha az imáira válaszoltam volna.

- Hát, csak remélem, hogy a démonok miatt jöttek. Tegnap fogtunk egy nőstényt... azóta egy szemhunyásnyit se pihentem, a legjobb embereim is csak hármasával merem a cellája elé állítani. Én értek a tolvajokhoz, a gyilkosokhoz, még a hamiskártyásokhoz is, de ezekhez... ebbe beletört a bicskám. Nem lehet ezekből kiszedni semmit, és amíg még csak a kanból volt egy a tömlöcben, addig még ment-ment a dolog... 
Egy pillanatig az előtte heverő papírokra szögezi a tekintetét, de így is látom az arcán szétkúszó pírt.
- És persze vallomás nélkül nem lehet őket se kivégezni, se elereszteni. Én már régebben akartam segítséget kérni, de a püspök úr ragaszkodott, hogy próbáljuk meg a magunk szakállára megoldani. A püspökség szolgálatában dolgozik az egyik legnagyobb démonszakértő a királyságban, Lorenz atya, őt küldte át a püspök úr, meg most neki a könyveit olvasom, de hát az őrségen csak én tudok olvasni, és ezt én se értem... - újabb sóhaj. Csupa nemszeretem dolga akadt ezzel, még a vak is látja. - Megköszönném, ha átvennék tőlünk ezt az ügyet, és minél hamarabb eldőlne a démonok sorsa. Szívesen megszabadulnék már tőlük.
Hagyom, hogy végigmondja, ám azért elkerekedett szemmel szusszanok föl a beszámolójára. 
- Még egy démon? Megtudott tőle valamit?
A fejét rázza.
- Csak nagyon sok mindent az embereimről... Kivallathatják őket akár most is, ha gondolják. Aztán azt se bánom, ha nekem kell egy kanál vízben megfojtanom őket, csak szabaduljak már tőlük.
- Éppen megtehetjük - felelem, a válasz hetykeségéből jócskán elvéve a komoly ábrázatommal. - De én azért szívesen beszélnék előbb Lorenz atyával.
Ezúttal nincs elragadtatva.
- Hát jó. Küldessek el Lorenz atyáért vagy üzenjek neki, hogy meglátogatnák? Minden bizonnyal a püspökség könyvtárában lesz, általában ott tölti az idejét kutatással.
Fölkelek ültömből, oda sem nézve igazítva egyet a zekémen. 
- Hamar megjárjuk. Ne csüggedjen; azt javaslom, ne vallattassa a démonokat az embereivel. Gyakran van rossz vége az ilyesminek.
Meglátszik rajta, hogy szívesebben venné, ha utasítások helyett a démonoktól szabadítanám meg, ennyire azonban nem keresem a kedvét.
- Köszönöm a tanácsot! - feleli azért, fölemelve a mankóját, hogy a padlóra koppintson vele néhányszor. - Elszalasztok egy fiút Lorenz atyához, mire odaérnek, tudni fog az érkezésükről. És várjuk magukat vissza! 


A püspöki palotában ugyanott van a könyvtár, ahol minden hasonló épületben lenni szokott: a déli szárnyban.
Verőfényes napsütés ragyogja be a helyiséget - nem túlságosan nagy, mégsem túlzás könyvtárnak nevezni. Középütt, a meleg fényt ontó ablaknak háttal terjedelmes íróasztal foglal helyet, tekintélyes méretű lapját az utolsó négyzethüvelykig pergamenek borítják.
Maga Lorenz atya - mert más nemigen lehet - talpon fogad bennünket: sovány, ősz szakállú ember, háta egy kissé előrehajlik, mintha nehéz mezei munkát végzett volna egész életében. Alighanem a sok szkriptóriumban való görnyedezés tette vele. Önkéntelenül is kihúzom magam, de már elém is lép és üdvözöl bennünketí; megvárom, amíg hátralép, aztán viszonzom a gesztust.

- Egy kis borral, ha megkínálhatom Önöket - mosolyogja. - Fischer parancsnok üzent, hogy a démonokkal kapcsolatosan vannak kérdéseik. Kérem... hallgatom Önöket.
- Úgy hallom, hírneves démonológus vagy, atyám - köszönöm széles mosollyal, helyet foglalva a vele szemközti széken, vagyis ott, ahol a teleírt tekercsek fejjel lefelé vannak előttem. A kínálásra ismét a fejemet ingatom; a könyököm rátámasztom a szék fényes karfájára. - Úgy hallottam, halálesetekről van szó, a foglyok pedig csábdémonok. Mi a véleményed? Nem gyakori eset.  
A mosoly visszaköltözik az arcára.
- Megtisztelő, hogy ezt mesélik rólam - válaszolja barátságosan. - Nem tartom magam nagy tudósnak, világéletemben érdekelt, hogy ezeket a széntségtelen lényeket miért teremtette az Úr... A különböző fajokat eredményező Átkokat is tanulmányoztam egy ideig. Különös, valóban különös... - egy rövid percre eltűnődik, aztán magához vesz némi bort. - Már az eset. Sose hallottam róla, és amennyit Fischer parancsnok ki tudott szedni belőlük, a pokolfajzatok csak tagadnak. Ami persze semmit nem jelent, a legtöbb bűnös tagadni szokott. 
Fiatalos mozdulattal von vállat, aztán a figyelmét a rendtársamra fordítja.
- Fiatalságából következtetek rá, hogy maga a tanítványa az excellenciás úrnak - szólítja meg. - Mi a véleménye az esetről? Az a tapasztalatom, gyakran a fiatalos, friss nézőpont tárja fel a dolgok valódi jelentését.
Csendes oldalpillantást vetek az ifjú Holzerre. Szűkszavú, ami ritka dolog az inkvizítoroknál, de hátha most hajlandó beszélni.
- Megtisztelő a feltételezés, de nem az excellenciás úr a mentorom - siet a helyesbítéssel, én pedig ügyelek rá, hogy ne mosolyogjak. 
- Ó, és akkor ki volna a mentora?   
- Matheus Zalasch atya.

Lorenz atya arca olyan semmitmondó, mint egy pohár tej, jómagam pedig elgondolkodom, vajon hallottam-e már erről a Zalaschról. Talán csak Jozeftől.
Ha jól emlékszem, őrültnek nevezte.
Azért az ifjú Holzer, félreértés ide vagy oda, megfelel az atya valódi kérdésére is, én pedig éberen hallgatom.
- Kevés dolgom volt még démonokkal, így nem sok mindent mondhatok, de amennyire tudom, nem jellemző a gyilkolás a démonok ezen fajtájára. Ha nem sikerült megtudni tőlük semmit, talán csak nem a megfelelő kérdéseket tették fel.Vagy a tettes rájuk akarja kenni az esetet, tudva, hogy ők lesznek az első gyanúsítottak ilyen esetnél. 
Vagy igaza van, vagy nem. A magam részéről leginkább arra gyanakszom, különösebb kérdezősködésig el sem jutottak a jó öreg Fischer emberei, ám a véleményem megtartom magamnak.
A páter nem ilyen szkeptikus.
- Nagyszerű gondolat! - bólintja. - Szerintem sem feltétlenül ők követték el a gyilkosságokat... de... Hát, én nem vagyok a test szakértője, de a holttesteket megvizsgálta egy orvosdoktor, mielőtt a ravatalra kerültek volna, és azt állapította meg, hogy a haláluk előtt a legkülönbözőbb módon becstelenítették meg ezeket az embereket. Arra gondolok, hogy az... erkölcstelen hajlamaik élték ki rajtuk, aztán muszáj volt gyilkolniuk, hogy eltüntessék a nyomokat.
Újfent az a vállvonás. Bizonyosan régi szokása. Azután találkozik a tekintetünk.
- Ehhez mit szól excellenciád?
Finoman biccentek, amely nálam néha vállvonásnak felel meg. Most is. 
- A csábdémonoknak rengeteg bűnük van, de erőszaktevőkként általában tévesen tartják őket számon. Elképzelhető, hogy ezek a mostaniak mégis azok, ehhez azonban, attól tartok, beszélnünk kell velük.
Holzer, mint akit életre keltett a párbeszéd, bekapcsolódik.
- Ön találkozott az elfogott démonokkal? - kérdezi.
Az atya mindkettőnknek egyszerre válaszol.

- Így van - helyesli. - Még sose hallottam én se erőszaktevő démonról. De arról tudunk, hogy mérhetetlen étvágyuk van... olyan téren. És hogy a testi érintkezés olyan számukra, mint számunkra a táplálék. És mind tudjuk, mit meg nem tenne az éhező ember egy falat jó kenyérért... 
Szívdobbanásnyi szünet.
- Találkoztam - pillant az ifjúra. - Pontosabban csak az egyikkel. Hajnalban értesített Fischer parancsnok, hogy éjszaka egy másik démont is elfogtak. A nőről feltételezem, hogy ebben a bűnben ártatlan. Az asszonyok azért mégse képesek olyasmire, amire egy férfi. De, gondolom, arra kíváncsi, mi a véleményem arról, amelyikkel találkoztam. Természetesen tagadta, hogy bármit elkövetett volna, de mint emlíettem... minden bűnös tagadni szokott. Nem leszek nagy segítségükre, attól tartok. Én csak a filozófiához értek, a gondolkodáshoz. Akár igazat is mondhatott a démon, és az is lehet, amit ön felvetett. Nem kizárt, hogy valaki más az elkövető, a démonok meg csak pont rossz helyen voltak rossz időben. Én nem kaptam inkvizítori kiképzést, nem tudom, hogyan kell valakit kikérdezni, hogy az nagy valószínűséggel az igazat mondja.

Úgy fest, a mondanivalója végére ért, de én nem bírom megállni, hogy pár szót váltsak vele.
- Köszönjük, atyám. Van bűnük, ez kétségtelen... ha azonban ezt a tettest akarjuk elfogni, a démonok feletti ítélkezésnél sokkal többre lesz szükségünk. Nekem nem elég egy akármilyen eredmény - dőlök hátra, neki a támlának. - Ami azt illeti, szerintem a csábdémonok és az emberek étvágyának jellege nem különbözik egymástól olyan nagyon. Csak a mértékében.
- Ezt szerintem embere válogatja - feleli egy, már ismerős vállvonással megtoldva a kijelentést. - Mielőtt a kutatásnak áldoztam volna az időmet, gyontatópapként is foglalkoztam a hívekkel. Van, akit hidegen hagynak az asszonyok. A démonok mások, őket mégis másképp hajtja a szükség. Mindig úgy képzeltem el, és bocsássanak meg a profán példáért, de... mikor a hosszú mise alatt rájön az emberre szükség. Nem lehet akkor másra gondolni, csak arra a testi érzésre, bármennyire akarnánk máshová figyelni. Az eddigi kutatásaim affelé mutatnak, hogy a démonoknál hasonló megy végbe, de ők nem tudnak szabadulni a szükség érzésétől.
Egy pillanatra cseppet megrándulni érzem a szemem sarkát: ha az atya célzást tett, akkor túl ravaszul tette ahhoz, hogy fülön csípjem érte, ha pedig nem, akkor a gondolat annak az egyértelmű jele, hogy talán ideje volna témát váltani.
Nem tűnhetek ugyanakkor olyannak, aki meghátrál, így csak szusszanok egyet, mint aki mulatságosan találónak véli az elhangzottakat. 
- Van benne ráció - jegyzem meg végül. - Talán a legkevéssé ismert démonfajta. Örömmel olvasnám el az írást a témában, most azonban azt hiszem, ideje munkához látnunk. Mit gondolsz, atyám? Tudsz még olyasmit, amire szükségünk lehet?
- Sajnálom, hogy nem lehettem nagyobb segítségükre - ölt békülékeny mosolyt a ráncos képe. - Ha bármikor beszélgetni óhajtanak bármiről, kérem, az időm nagy részében itt vagyok. Már öreg vagyok, nem tudok aludni, inkább olvasással és írással töltöm az időt. Ha valóban érdeklődik az írásaim iránt excellenciád, szívesen adok kölcsön néhányat, majd, mikor hazaindulnak a Katedrálisba. Úgy sejtem, itt tartózkodása alatt nem sok ideje lesz olvasgatni.
Elvigyorodom, fölkelve a székből ugyanolyan lustán, ahogyan helyet foglaltam.
- Nem, én sem hinném, hogy lesz. Minden jót, atyám. Fogunk még találkozni.

https://goo.gl/PNcR7L

9[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Csüt. Dec. 19, 2019 1:11 am

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Nem volt az éjszakában semmi érdekes. Nem is hiányzott volna, így is nehezemre esett aludni. Túl izgatott lettem, hogy valami komoly ügybe sikerült az Úr gondviselése folytán belekeverednem, ami segíthetett előrelépni. Közben nem felejtettem el megbánni, hogy úgy lekicsinylettem a díszkíséretben való szolgálatot, hiszen végülis amiatt éehetek itt.
A reggeli kötetlenebb hangulatban telik, mint amilyen a vacsora volt, már csak azért is, mert a vendéglátó püspökünket ezúttal a kötelesség elszólította köreinkből.
Így nem is erőlködöm, hogy valamiféle kellemes társalgást alakítsak ki. A gondolataimmal voltam elfoglalva még akkor is, mikor a minket a városörséghez fuvarozó hintóhoz kísértek Csak egy pillantás erejéig ámultam rajta, mert nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen módon utazzak, aztán visszatértema  gondolataimhoz, amik újra és újra beleütköztek egy kérdésbe. Sokmindent hallani Institoris püspökről, de valószínűleg baklövés lenne ezek alapján választani meg a hozzáállásomat, és az ügyködésem módját…  A hintóban kettesben maradva viszont lehetőség nyílt feloldani ezt a kérdést, és nem is haboztam, hogy megpróbáljam.
- Ha megengedi hogy kérdezzek, Excellenciás uram - pillantottam rá a beleegyezés jelét várva, aztán ha megkaptam, folytatom - Nem szeretném akadályozni, ezért kérem, hogy ossza meg velem mit vár, hogyan segítsem a munkáját? - aztán majd kitalálom hogy valósítsam meg úgy az esetleges ötleteimet, hogy ne keveredjek bajba. Remélhetőleg nem annyira csökönyös, mint Matheus tud lenni, akivel szemben nagyon okosan kell megválasztanom, hogyan fűzzem bele a magam ötleteit egy-egy probléma megoldásába.
A hátradőlve utazó püspök testtartásan nem változik, de rám pillant, és elgondolkodva hümmög. Én pedig egy pillanatra sokmindent megadnék, hogy tudjam, min gondolkodik közben.
- Mondja, Holzer, mióta dolgozik a Hivatalban? - kérdez nyugodtan, és látszólag távol a kérdésemre adandó választól.
- Közel egy éve - válaszolok kicsit meglepetten, ugyanakkor majdnem biztosan benne, hogy valamiféle választ fogok kapni a problémámra is.
- Hányadik megbízása ez? - kérdez tovább. Nincs okom, hogy tapasztaltabbnak állítsam be magam, mint amilyen valójában vagyok, így őszintén válaszolok, kicsit bővebben is a feltétlenül szükségesnél.
- Nem tartom számon, kisebb ügyekben bíznak meg általában, vagy valamelyik tapasztaltabb inkvizitor segédjeként - felelem, elhessegetve ezeknek a közös munkáknak a fejembe tóduló képeit. Most se nem Matheus, se nem Tertulius van mellettem.
Kather püspök izületei ropognak miközben nyújtózik, mielőtt újra rám pillant.
 - Nem tudom, mi folyik itt, és a püspök őexcellenciája nem segített sokat abban, hogy kiderüljön - jegyzi meg, hozzám hasonlóan nem értékelve túl nagyra vendéglátónk képességeit. - A rendünk találékonyságáról híres, Holzer. Lesz feladata, ha elkezdtük a munkát. - mondta végül, mire bólintottam, miközben a hintó lassan megállt. Ez válasz a kérdésemre, mégpedig sokkal jobb, mint amire számítottam. Ezekszerint nem egy bólogató plusz testet vár, hanem gondolkodó segédet, aki magától is feltalálja magát.  Remek!
Az őrség épülete, ahová vezetnek jóval leharcoltabb - és sokkal inkább a környezetbe illő - mint a püspöki rezidencia.
Egészen a parancsnoki szobáig vezetnek minket, ahol szerény körülmények között várt is már minket a városőrség parancsnoka. Két számunkra odakészítet szék, egy rozoga asztal, rajta gyertyával és papírokkal az összes berendezése az irodának, eltekintve a valószínűleg miattunk odakészített kancsótól, és kupáktól.
- Dicsértessék - biccent felénk a fickó - Oskar Fischer parancsnok vagyok. Állok a szolgálatukra! -
Megadva a rangjával, és korával is kijáró tiszteletet, hagytam előtt rendtársamat beszélni.
- Mindörökké ámen - viszonzza a parancsnok üdvözletét félmosollyal, megállva az asztala előtt, karbafont kézzel. - Az én nevem Norven Kather, Fischer parancsnok. A Szent Hivatal inkvizítora vagyok. - mutatkozik be, amit én is követek enyhe főhajtással.
- Kérem, foglaljanak helyet! - kínál hellyel a parancsnok - Nézzék el nekem az illetlenségem - a fejével a sarokba int, pontosabban egy szének nekitámasztott falábra. Jobban megnézve látom, hogy a széke mellett pedig egy mankó van. Bizonyára a közelmúlt borzalmai között szerzett súlyos sérlüést - Mindannyian megfizettük valami módon a Harag Napjának árát - komorodik el kissé - Napközben kényelmetlenné tud válni a viselése - ad magyarázatot a faláb jelenlegi helyzetére - De nem ezért jöttek ide. Hadd kínáljam meg Önöket egy kevés borral - int fejével az asztalra készített ital felé.
Együttérzőn pillantottam Fisher parancsnokra, de nem akarva azt az érzetet kelteni, hogy nincs egység Institoris püspök és köztem, követtem azt, ahogy ő fogadta az udvariasságot
- Reggeliztünk a püspöknél - jegyzi meg Kather atya mitán már helyetfoglalt, amiben ugyancsak követtem a példáját - Szerencsétlen ügy. Remélem, csak tiszteletet vívott ki vele az embereinél. Katonáknál sohasem lehet tudni. - fejezi ki együttérzését (vagy annak látszatát, inkvizitorpüspököknél sosem lehet tudni)   - Fölteszem, sejti, mi szél hozott. - tér végül a tárgyraminek örülök. Nem szeretem a felesleges bájcsevejt.
- Hát, csak remélem, hogy a démonok miatt jöttek... - sóhajt Fisher gondterhelten. Tudja, hogy emiatt jöttünk. - Tegnap fogtunk egy nőstényt... Azóta egy szemhunyásnyit se pihentem, a legjobb embereim is csak hármasával merem a cellája elé állítani. Én értek a tolvajokhoz, a gyilkosokhoz, még a hamiskártyásokhoz is, de ezekhez... Ebbe beletört a bicskám. Nem lehet ezekből kiszedni semmit, és amíg még csak a kanból volt egy a tömlöcben, addig még ment-ment a dolog -  vörösödik zavarában - És persze vallomás nélkül nem lehet őket se kivégezni se elereszteni... Én már régebben akartam segítséget kérni, de a Püspök úr ragaszkodott, hogy próbáljuk meg a magunk szakállára megoldani - panaszolja kellemetlenkedve. Nem csodálom, hiszen én magam sem beszélek szivesen egy püspök hibáiról, főleg ha mellette kell élnem, és boldogulnom valahogy. - A Püspökség szolgálatában dolgozik az egyik legnagyobb démonszakértő a királyságban, Lorenz atya, őt küldte át a Püspök úr, meg most neki a könyveit olvasom, de hát az őrségen csak én tudok olvasni, és ezt én se értem... - sóhajt. Egyszerű katonaember, de őszinte, ami rendkívül szimpatikussá teszi számomra. Ha elismeri, hogy kevés a képessége valamihez, akkor lehet a helyzettel mit kezdeni…   - Megköszönném, ha átvennék tőlünk ezt az ügyet, és minél hamarabb eldőlne a démonok sorsa. Szívesen megszabadulnék már tőlük. - kér minket, ami után nehezemre esik, hogy ne vágjam rá, hogy ne aggódjon, kézbe vesszük a démonok ügyét.
Szégyen, hogy az Egyház püspöke nem látja be, hogy inkvizitorra van szükség egy ilyen helyzetben.... Remélem nem nehezítették meg előre a dolgunkat. Feltételezem hogy hasonló kérdései vannak rendtársamnak is, mint nekem, így egyelőre egyáltalán nem szólalok meg.
 - Még egy démon? Megtudott tőle valamit? - szusszan Institoris meglepetten a beszámolón, mire Fisher megrázza a fejét.
- Csak nagyon sok mindent az embereimről - megforgatja a szemét. - Kivallathatják őket akár most is, ha gondolják. Aztán azt se bánom, ha nekem kell egy kanál vízben megfojtanom őket, csak szabaduljak már tőlük… - fakad ki.
Nem csodálkozom, a tehetetlenség igencsak fel tudja zaklatni egy egyszerű ember lelkivilágát. Bíztatóan mosolyogtam hát rá, hiszen mostmár neki nem kell aggódnia emiatt
- Éppen megtehetjük - feleli komoly arccal a püspök - De én azért szívesen beszélnék előbb Lorenz atyával. - teszi hozzá. Teljesen egyetértek én is: talán a tudós atya valamivel több információval tudna szolgálni az ügyhöz.
A parancsnok csalódottnak tűnt ettől, valószínűleg azt remélte azonnal intézkedünk.
- Hát jó. Küldessek el Lorenz atyáért vagy üzenjek neki, hogy meglátogatnák? Minden bizonnyal a püspökség könyvtárában lesz, általában ott tölti az idejét kutatással. -
- Hamar megjárjuk. Ne csüggedjen; azt javaslom, ne vallattassa a démonokat az embereivel. Gyakran van rossz vége az ilyesminek. - tanácsolta felkelve Institoris püspök.
- Köszönöm a tanácsot! - biccent Fisher, de továbbra sincs elragadtatva. - Elszalasztok egy fiút Lorenz atyához, mire odaérnek, tudni fog az érkezésükről. És várjuk magukat vissza! - mosolyodik el, majd elveszi a székének támasztott mankóját, és hangosan hozzáüti néhányszor a padlóhoz.
A püspöki palotához visszavezető út a hintóban csendben telt. Én igyekeztem összeszedni, mit tudunk eddig, és megfogalmazni a legfontosabb kérdéseket. Abból a pár pillantásból, amit közben kollégámra vetettem úgy tűnt, ő is hasonlóan tett.
Megérkezve - ahogy a parancsnok sejtette is - a könyvtárba vezetnek minket, ami még mindig lenyűgöz engem. Ritkán volt alkalmam az időmet ilyen helyen tölteni, a szeminárium előtt pedig egyszer sem láttam könyvtárat.
Lorenz atya a terem közepén álló, pergamenekkel telerakott asztal előtt állva várakozik, mikor belépünk az illendőségnek megfelelően kezetcsókol Institoris püspöknek, felém pedig némi méregetés után biccent egyet, valószínűleg nem tudva hol helyezzen el a ranglétrán.
- Egy kis borral, ha megkínálhatom Önöket - mosolyog nyájasan - Fischer parancsnok üzent, hogy a démonokkal kapcsolatosan vannak kérdéseik. Kérem, hallgatom Önöket - int a masszív asztal felé, ami körül 5 szék is el van helyezve, egy kiemelt hellyel az asztalfőn. Egyértelmű, melyik széknél ült eddig Lorenz atya, így meg sem fordul a fejemben, hogy oda üljek le.
- Úgy hallom, hírneves démonológus vagy, atyám - kezd bele Kather atya, az atyával szemben foglalva helyet, és ismét elutasítva a bort - amiben ezúttal is követem a példáját. - Úgy hallottam, halálesetekről van szó, a foglyok pedig csábdémonok. Mi a véleményed? Nem gyakori eset. -
Mivel az én kérdéseim valószínűleg választ kapnak a beszélgetés során, a püspök mellett helyetfoglalva inkább a tanulás lehetőségét igyekszem kihasználni, ás megjegyezni, mi történik.
- Megtisztelő, hogy ezt mesélik rólam -mosolyodik el Lorenz. - Nem tartom magam nagy tudósnak, világéletemben érdekelt, hogy ezeket a szentségtelen lényeket miért teremtette az Úr... A különböző fajokat eredményező Átkokat is tanulmányoztam egy ideig. Különös, valóban különös - rágcsálja az alsóajkát, miközben a saját boros pohara után nyúl. - Már az eset. Sose hallottam róla, és amennyit Fischer parancsnok ki tudott szedni belőlük, a pokolfajzatok csak tagadnak. Ami persze semmit nem jelent, a legtöbb bűnös tagadni szokott - vonja meg a vállát. Nehezemre esik elhinni, hogy senkiben nem merült föl, hogy talán azért tagadnak a démonok, mert nem bűnösök abban, amivel vádolják őket… - Fiatalságából következtetek rá, hogy maga a tanítványa az Excellenciás úrnak - fordul végül felém . - Mi a véleménye az esetről? Az a tapasztalatom, gyakran a fiatalos, friss nézőpont tárja fel a dolgok valódi jelentését. - kéri ki a véleményemet, mielőtt a püspökkel kezdene tárgyalni, ami egyrészt meglep, másrészt megtisztel, hogy kíváncsi a meglátásomra. Institoris pillantásából arra következtetek, hogy neki sincs ellenére, hogy előtte beszéljek, így nyugodt szívvel megyek bele az eszmecserébe.
- Megtisztelő a feltételezés, de nem az Excellenciás úr a mentorom - javítom tisztelettel a félreértést, mert nem hiszem hogy többet tudnék most tenni ha Institoris tanítványának gondolnak, azt viszont könnyen elérhetném, hogy akár minkét jelenlévő hazugnak könyveljen el.
- Ó, és akkor ki volna a mentora? - érdeklődik az atya.
- Matheus Zalash atya - válaszolom röviden. Nem túl büszkén, nem is sajnálkozva. Inkább tárgyilagosan, mosolyogva.
- Kevés dolgom volt még démonokkal, így nem sok mindent mondhatok, de amennyire tudom nem jellemző a gyilkolás a démonok ezen fajtájára. Ha nem sikerült megtudni tőlük semmit, talán csak nem a megfelelő kérdéseket tették fel. - fejtettem ki végül a meglátásomat, hamár kérdezték, és kvázi engedélyt is kaptam rá.
Lorenz atya derűs tekintettel bólogat, ahogy beszélek.
- Nagyszerű gondolat! Szerintem sem feltétlenül ők követték el a gyilkosságokat... De... Hát, én nem vagyok a test szakértője, de a holttesteket megvizsgálta egy orvosdoktor, mielőtt a ravatalra kerültek volna, és azt állapította meg, hogy a haláluk előtt a legkülönbözőbb módon becstelenítették meg ezeket az embereket. Arra gondolok, hogy az... erkölcstelen hajlamaik élték ki rajtuk, aztán muszáj volt gyilkolniuk, hogy eltüntessék a nyomokat - vonja meg a vállát okfejtése végén visszapillantva rám. - Maga szerint mit kéne megkérdezni tőlük? - kérdezi
- Vagy a tettes rájuk akarja kenni az esetet, tudva, hogy ők lesznek az első gyanúsítottak ilyen esetnél. - fordítottam kicsit a gondolatmeneten. Hiba túl hamar következtetést levonni, nem is tudnék egyelőre konkrét kérdést mondani: Esetleg annyit, hogy a helyzetről igyekeznék információhoz jutni, de nem vádlottként, hanem esetleges tanúként kérdezném őket: tudnak-e másfaja démonról, vagy láttak-e valamit, ismerik-e az áldozatokat… Csupa olyan alapkérdés, amivel odáig is el lehet jutni, hogy reális-e a miértekről kérdezősködni.
- Érdekes gondolat! -   bólogat az atya elismerően. - Ehhez mit szól, Excellenciád? - kéri ki a tapasztaltabb inkvizitor véleményét is az atya. Az válaszul finoman biccent, de a mozdulat nem helyeslőnek tűnik… inkább valami másnak.
- A csábdémonoknak rengeteg bűnük van, de erőszaktevőkként általában tévesen tartják őket számon. Elképzelhető, hogy ezek a mostaniak mégis azok, ehhez azonban, attól tartok, beszélnünk kell velük. - mondja ki azt is ami az én mondandómnak is a következtetése akart lenni.
Egyetértőn bólintottam. Csak úgy derül ki van-e közük a dologhoz, ha beszélünk velük.
- Így van - bólint az atya Norvennek. - Még sose hallottam én se erőszaktevő démonról. De arról tudunk, hogy mérhetetlen étvágyuk van... olyan téren. És hogy a testi érintkezés olyan számukra, mint számunkra a táplálék. És mind tudjuk, mit meg nem tenne az éhező ember egy falat jó kenyérért… - fejtegeti tovább a meglátásait, teljesen feleslegesen.
- Ön találkozott az elfogott démonokkal? -   kérdezem kissé türelmetlenül, hátha szakértőként több támponttal tud szolgálni a vendéglátónknál és Fishernél.
- Így van, találkoztam - bólint rámnézve válaszul - Pontosabban csak az egyikkel. Hajnalban értesített Fischer parancsnok, hogy éjszaka egy másik démont is elfogtak. A nőről feltételezem, hogy ebben a bűnben ártatlan. Az asszonyok azért mégse képesek olyasmire, amire egy férfi - sóhajt. - De, gondolom, arra kíváncsi, mi a véleményem arról, amelyikkel találkoztam. Természetesen tagadta, hogy bármit elkövetett volna, de mint emlíettem... minden bűnös tagadni szokott. Nem leszek nagy segítségükre, attól tartok. Én csak a filozófiához értek, a gondolkodáshoz. Akár igazat is mondhatott a démon, és az is lehet, amit Ön felvetett - néz fel gondolataiból újfent - Nem kizárt, hogy valaki más az elkövető, a démonok meg csak pont rossz helyen voltak rossz időben. Én nem kaptam inkvizítori kiképzést, nem tudom, hogyan kell valakit kikérdezni, hogy az nagy valószínűséggel az igazat mondja. -
- Köszönjük, atyám. Van bűnük, ez kétségtelen... ha azonban ezt a tettest akarjuk elfogni, a démonok feletti ítélkezésnél sokkal többre lesz szükségünk. Nekem nem elég egy akármilyen eredmény. - reagál Institoris az újabb okfejtésre, igazolva, hogy rászolgált a hírnevére.  Egy pillanatig hátradőlve fürkészi Lorenzt, majd megszólal - Ami azt illeti, szerintem a csábdémonok és az emberek étvágyának jellege nem különbözik egymástól olyan nagyon. Csak a mértékében. - veti fel. Ehhez a témához nekem nincs már hozzáfűzni valóm, így csendben figyelek tovább. Institoris érdekes témával hozakodott elő.
- Ezt szerintem embere válogatja - vonja meg a vállát az atya. [/color] - Mielőtt a kutatásnak áldoztam volna az időmet, gyóntatópapként is foglalkoztam a hívekkel. Van, akit hidegen hagynak az asszonyok. A démonok mások, őket mégis másképp hajtja a szükség. Mindig úgy képzeltem el, és bocsássanak meg a profán példáért, de mikor a hosszú mise alatt rájön az emberre szükség. Nem lehet akkor másra gondolni, csak arra a testi érzésre, bármennyire akarnánk máshová figyelni. Az eddigi kutatásaim affelé mutatnak, hogy a démonoknál hasonló megy végbe, de ők nem tudnak szabadulni a szükség érzésétől. - [/color] összegzi tapasztalatait. Mulattató olykor, ahogy a nőkről beszélek. Csak szórakozott mosollyal hallgatom, de örülve hogy nem kell túl sokáig. Valahol mindkettőjüknek igaza lehet, bár mintha Lorenz atya nem egészen értené miről beszél Institoris.
- Van benne ráció -  jegyzi meg végül a püspök vidám szusszanést követően - Talán a legkevéssé ismert démonfajta. Örömmel olvasnám el az írást a témában, most azonban azt hiszem, ideje munkához látnunk. Mit gondolsz, atyám? Tudsz még olyasmit, amire szükségünk lehet? - kérdezi utalva rá, hogy ideje indulnunk, és minden bizonnyal munkához látnunk. Nme lesz egy gyors folyamat, hiszen az alapoktól, vagy talán még mélyebbről kell kezdenünk az építkezést, hogy megtudjunk valamit.
- Sajnálom, hogy nem lehettem nagyobb segítségükre - szabadkozik bocsánatkérő mosollyal az atya - Ha bármikor beszélgetni óhajtanak bármiről, kérem, az időm nagy részében itt vagyok. Már öreg vagyok, nem tudok aludni, inkább olvasással és írással töltöm az időt -   nevet halkan - Ha valóban érdeklődik az írásaim iránt Excellenciád, szívesen adok kölcsön néhányat, majd mikor hazaindulnak a Katedrálisba. Úgy sejtem, itt tartózkodása alatt nem sok ideje lesz olvasgatni. - ajánlja fel Institorisnak az újabb találkozást. Én részemről inkább magam jönnék a könyveket tanulmányozni, nem annyira beszélgetni, bár az is tanulságos lenne.
A püspök elvigyorodik, majd nyugodt mozdulatokkel felkel a székből.
- Nem, én sem hinném, hogy lesz. Minden jót, atyám. Fogunk még találkozni. - válaszol Lorenznek
Felkelek én is, és egy hálás biccentéssel felé jelzem, hogy azt is értékeljük hogy ennyit megosztott velünk.
- Remélem lesz még alkalmunk találkozni - búcsúzom udvariasan, halvány mosollyal, majd követem az inkvizitor püspököt.


_________________

10[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Pént. Dec. 20, 2019 10:12 am

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
Miután elköltjük a reggelinket, s a cselédlány ismét felbukkan, a lelkészfi nem is húzza az időt, s rögtön meg is bízza, hogy a lelkésznét kérje meg, nézzék át a könyvtárat, s így rájöjjünk, minek veszhetett nyoma az iratok, könyvek közül. Ezután vastag anyagból készült sötétszürke köpenyt vesz magára, s csizmát.
Mintha csak egy kellemes sétára indulnánk - fogalmazódik meg a fejemben a gondolat, ahogy észreveszem, hogy a fiú továbbra is nyugodt, derűs, nem tudnám megmondani, hogy épp rejtélyes módon nyoma veszett az édesapjának, a város lelkészének.
Amint átlépem a küszöböt, egy kissé meglepődöm: hidegebb időre számítottam. Némi hűvösség van a levegőben ugyan, de tiszta az ég, nem gondolom, hogy borúra vagy esőre kell számítanunk majd. Eszembe is jut Dieter nagytiszteletű úr ezzel kapcsolatos aggodalma is, melyet tegnap megosztott velünk: attól tart, jövőre szárazság lesz.
Fia kérdése zökkent ki a gondolataimból, mikor elindulunk.
- És tetszik a városunk, von Bertold lovag? Most jár itt először?
- Tegnap volt alkalmam egy kissé megnézni, bár akkor már igencsak sötétedett - felelem - De kedves helynek tűnik. Nem jártam erre korábban, csak most először.
A különböző napszakokban egészen más arcát tudja mutatni egy-egy település. Hellenburg is ilyen. A fiú hümment és elém pillantva elmosolyodik.
- Ha ennek az egésznek vége, szívesen körbevezetem. Most nem a legszebb oldalát fogja látni. A külváros nem túl szívmelengető hely, de még azon is túl lakik a démon, és arra vezet a legrövidebb út - kiszökik belőle egy sóhaj, reggeli óta most először - Sose volt túl jó környék, de a világégés után, miután egyre szegényebbek lettünk, csak rosszabb lett. Édesanyám gyűjtéseket szervezett, Édesapámmal kijártak ide tanítani, ételt és ruhát osztogattak... Láthatja majd, nincs sok eredménye.
Bólintással nyugtázom a szavait, s haladunk tovább, rövidesen elérve az említett helyre. Ha nem jelezte volna előre, akkor is észrevettem volna a különbséget. A fővárosban is vannak ilyen, vagy legalábbis ehhez hasonló helyek, mégis megdöbbent a látvány. A vidéki települések még nehezebb helyzetben vannak, mint a főváros.
Beomlott házak, tetőkből kiálló gerendák, piszok és korom. Akárcsak Hellenburgban akkoriban. Hiányos öltözetű, koszos gyermekek húzódnak el az utunkból, s ahogy nézelődöm, az egyik ablakból figyelő szempárral találkozik a tekintetem.
Hiába telnek az évek, újra és újra találkozom az Isten haragjának következményeivel. Az ember próbálhat nem gondolni vele, mégis mindenhol és mindenben látni nyomát. Nem tudja nem érezni, akár a lelkében, akár csak amiatt, hogy magas lett az élelmiszer ára és ami sokáig természetes és adott volt, most kuriózumnak számít. Megrémít, mivé lett a világ.
Ahogy haladunk, továbbra is nézek körül, figyelem a környéket, s kíváncsi vagyok, merrefelé állunk majd meg.
- Mióta is lakik itt ez a démon? - teszem fel a kérdést hosszas csend után, a puszta érdeklődés mellett
- Nem sok - vállat von - Nincs több mint fél éve.

Egyikünk sem szól többet, csak némán haladunk az omladozó házak között. Lassan, valamivel több, mint egy fertályóra elteltével elérjük a város határát. Csakugyan egy házra bukkanunk, pontos volt a fiú beszámolója arról, merre is lakik a démon. Egyszerű, nem túl nagy épület, nincs túlcicomázva, de látszik, hogy rendben van tartva. Eltűnődöm, milyen is lehet a tudásdémon, aki itt lakik. A jelek szerint nem most fogom megtudni; nem szűrődik ki hang, s a kémény sem füstöl.
Ennek ellenére, nehogy megtévesszen csupán a látszat, bekopogok. Válasz azonban nem érkezik. A lelkészfi szólal meg a hátam mögött suttogva:
- Szerintem be kéne törni...
Aggodalmaskodva ráncolom a homlokom.
- Nem tudhatjuk biztosan, hogy ő-e a tettes, úgy meg baj lehet, ha meglátja, hogy betörtünk hozzá. Bár attól tartok, nem lesz más választásunk.
Végigmérem ismét a házat, körülnézek kicsit a környékén, de semmi különöset, akár nyomot nem találok. Végül egyet kell értenem a fiúval, nincs más választásunk. Miután megkérem, hogy vigyázzon, menjen arrébb, megpróbálom vállal bedönteni az ajtót, azonban legnagyobb meglepetésemre nem kell különösebb erőt kifejtenem ahhoz, hogy kinyíljon; nem volt bezárva.
Ahogy belépek és kisvártatva hozzászokik a szemem a félhomályhoz, leginkább a könyvtárszobában reggel uralkodó felfordulás jut az eszembe a látványról, mely elém tárul. Papírok, pergamendarabok, könyvek hevernek a padlón szerteszét.
- Nos, úgy tűnik, innen valaki sietősen távozott - állapítja meg a fiú, ahogy belép mögöttem.
- Olyannyira, hogy be sem zárta az ajtaját - teszem hozzá. Felemelek egy papírdarabot a földről és kíváncsian nézegetem.
- És nem volt túl boldog, már ha ezeket ő tépte szét.
Ezen, ami a kezemben van, azonban semmi érdekes nincs, leteszem a legközelebbi asztalfelületre. Körülnézek, majd az ifjú Dieteren állapodik meg a tekintetem, aki szintén az iratokat, fecniket kezdi el jobban szemügyre venni. Úgy sejtem, ha valaki, lelkész fiaként talán ő találhat itt hasznosabb dolgot. Egyelőre azonban úgy tűnik, nem talál semmit.
[color=#339999]- Az ördögbe! - dühében felkiált és nagyot koppan az asztalon az ökle - Megölöm a pokolfattyát, ha megtalálom! - Idegesen súrolgatja bütykeit az asztallapon. Egyelőre nem találom szükségesnek, hogy szóljak.
- Át kéne kutatnunk a házat... Biztos van valami nyoma. Senki se tűnhet el nyom nélkül...
Egyetértve biccentek. A házban nincs túl sok bútor, csak a legszükségesebbek. Elsőként egy fiókos szekrényhez lépek oda és elkezdem sorban kihúzni a fiókokat. Semmi érdekesre nem bukkanok, egy megsárgult pergamentlapot leszámítva, amelyen ez áll:

Ne üsd bele olyan dologba az orrod, ami nem a te dolgod! S.

Ahogy nézegetem, gondolataimból a fiú kiáltása zökkent ki.
- Von Bertold! Találtam valamit! - Egy papírt látok a kezében, ahogy megfordulok - Volt itt régen egy szénbánya, évek óta nem üzemel már. Nézze, ez annak a térképe!
Azzal az asztalra csapja egy határozott mozdulattal, én pedig odalépek, hogy közelebbről megnézzem.
- Biztos oda vitte apámat és Hans-Günther főtisztelendőt ez a démon fattyú!
Nem rossz gondolat, sőt, alighanem, a fiú is így érzi, mert hangosan beszél, szinte boldogan, s hevesen veszi a levegőt. Én is megmutatom neki, amit találtam.
- Meglehet, - szólalok meg - de azért legyünk óvatosak.
Odanyújtom neki a pergamendarabot, majd a démon fekhelyéhez lépek, hogy átnézzem, nem rejt-e valamit a szalmazsákja. Ekkor jut eszembe a kérdés, s vállam felett a lelkészfiúra pillantok.
- Van ötlete, ki lehet az az "S"?
- “S”? - hallom a pillanatnyi szünetben a tűnődését, mielőtt felelne.
- Fogalmam sincs. Von Bertold lovag, Ön szerint a városőrséghez kéne fordulnunk segítségért?
Én ezalatt hiába kutatok, semmire nem bukkanok a szalmazsákban. Elgondolkodva nézek végig a házon és a hátamat a falnak vetem, ahogy összefonom a karjaim magam előtt.
- Ez nekem is eszembe jutott, de valamiért úgy hiszem, nem volna jó ötlet. Talán jobb egyelőre, ha különösebb feltűnés nélkül nyomozunk. Ha csakugyan a démon volt az, s netán tudomást szerez arról, hogy a nyomában járunk, ki tudja, mire volna képes, ha sarokba szorítva érzi magát?
A fiú biccent.
- Igaza van, nekem ez eszembe sem jutott - Ahogy felé pillantok és újból végigmérem, most látom rajta először a félelemnek bármi jelét - Nem is tudom, mire számítottam... Hogy majd csak besétálok ide, és egyszerűen itt lesznek?! - csóválja a fejét - De így azért mégse mehetünk... - végigmutat magán, s ahogy folytatja, mintha zavarban lenne- Egy kicsit tudok vívni… Csak haza kell mennem a kardomért.
Talán most tudatosul bennünk először, mennyire nem tudjuk, mivel állunk szemben. A bizonytalanságnál alighanem kevés félelmetesebb dologgal találkozik az ember élete során.
- Remélhetőleg nem lesz rá szükség - szólalok meg - Egy tudásdémonnak minden bizonnyal megvannak a maga eszközei, s ha így van, a legélesebb fegyver, amit magával hozhatna, az az esze.
Aztán elmosolyodom.
- De azért ártani nem árt sosem, ha van az embernél egy jó kard.
- Von Bertold... - pillant rám nagy szemekkel, s most ébredek rá, milyen ifjú még, szinte épp csak kiléphetett a gyermekkorból - Édesapám sokat foglalkozott ezzel a démonnal... Nem lenne szabad tudnom, ezért kikotyognom sem szabad, de a helyzet megköveteli. Édesapám naplót vezet. Véletlenül tudtam meg, megtaláltam a könyvei között. Biztosan írt benne a tudásdémonról is. Ha valami tud segíteni elindulni, az a napló segíthet... Persze kétlem, hogy a démon felfedte volna előtte a képességei teljes erejét... - sóhajt - De jobb ötletem nincs. Bevallom... Félek csak így vaktában berohanni a bányába.
Elcsodálkozom, ahogy hallgatom, de valahol meg is örülök, ez valóban nagy segítség lehet.
- S minden bizonnyal botorság is volna, elvégre nem tudhatjuk, mit találunk ott - biccentek - Többet kell tudnunk, mielőtt odamegyünk, és jó, hogy szólt erről a naplóról. Én sem szívesen olvasok bele más személyes dolgaiba, de azt hiszem, most nincs más választásunk. Minden bizonnyal az édesapja is megértené.
A vállára teszem a kezem, és tényleg megesik rajta a szívem, ugyanakkor lenyűgöz a bátorsága. Sokra viheti még.
- Induljunk, itt már nem gondolom, hogy találnánk más nyomra vezető dolgot, de lehet, hogy az édesanyja bukkant valamire a parókián, miközben a könyvtárszobát rendezték.
Biccent egyet, azzal magunk mögött hagyjuk a házat és elindulunk vissza a parókiára.

11[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Pént. Dec. 20, 2019 2:51 pm

Sibylla

Sibylla
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Itt is vagyunk a második kör végén, szuper reagokat írtatok, az egyeztetések is jó bulik, nagyon ügyes nyomozók vagytok eddig ^^

Ezennel kezdetét veszi a harmadik kör, megpróbálkozom most ismét az előző metódussal, csak az ünnepekre való tekintettel most az egyeztetésre és a reagra is kicsit több időt fogtok kapni. Egyelőre arra kérek mindenkit, hogy 30-áig próbálja meg lefutni velem az egyeztetős kört, aztán a beposztolás határidejével kapcsolatban majd alkudozunk (de jelenleg azt gondolom, hogy az utolsó egyeztetés + 7 nap, és akkor mindenkinek minimum egy hete lesz megírni a hsz-ét).

A megszokott helyeken kereshettek az egyeztetés időpontjával kapcsolatban.
Kellemes ünnepeket kívánok! Smile

U.i.: Egymás reagjait továbbra sem olvassuk!!!! <3

The author of this message was banned from the forum - See the message

13[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Csüt. Jan. 02, 2020 11:25 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Idejét sem tudom már, mikor volt az első alkalom, hogy egy tömlöcbe lépcsőztem lefelé.
Most mintha ezredjére szedném a lábam a fáklyafényben: nem maradok le a fiatal fiútól, aki legelöl megy és nem nézek hátra sem, ahol Holzer inkvizítor lépked. Odalent, a folyosón megtorpanunk; előttünk kis, durva fából ácsolt asztal mellett két foglár ül, s az előttük heverő zsíros kártyapaklinak szentelik a figyelmüket. Érkeztünkre fölkelnek - cseppet sem tűnnek bosszúsnak, amiért megzavartuk őket, inkább idegességet lehet rajtuk észlelni, ám ezért egy cseppet sem hibáztatom őket. 
Elég ideje borzolja a két démon a kedélyeket idelent.
A magasabbik, akinek durva képén igen szokatlanul fest a tanácstalanság, felém fordul.
- Excellenciás uram, az incubus a folyosó végin van. Itt a kulcs a zárkájához.

Biccentéssel veszem el tőle, hogy néhány yarddal hátrább a vastag faajtó jókora zárjába csúsztassam. Az ajtó könnyen nyílik, zsanérjai nem csapnak semmiféle zajt, mintha valaki gondosan bezsírozta volna őket, hogy csak annyi ember értesüljön az ajtó használatáról, ahánynak feltétlenül szükséges.
A cella tágasabb, mint amilyennek képzeltem, beredezése azonban a tömlöcök évszázados hagyományát követi: szalmazsák helyett kemény deszkaágyból, sarokba állított vödörből és egy rozoga, ránézésre is rettentő kényelmetlen székből áll. 
A lakója jóval érdekesebb, mint maga a helyiség. Magas, karcsú fiatalember ücsörög a priccsen, a térdén könyököl fölvetett fejjel; sötét hajának néhány tincse fehér homlokába hullik, mély tüzű sötét szeme a tekintetem keresi. Széles mosolya éles ellentétben áll a helyzetével: olyannyira meg van láncolva, mintha csakugyan puszta kézzel szaggatna szét embereket. Szótlanul mérem végig, noha érzem, hogy a jóképű mosolya igen ragadós. 
De mégiscsak rólam van szó.
Néhány pillanat múltán szemöldökfelvonással jutalmaz.
- Biztos, hogy jó helyen jársz, inkvizítor? - kérdi. - A legutóbb a parancsnok is ugyanilyen magabiztosan állt előttem, de végül nagyon csalódottan távozott. Remélem, neked nem olyan preferenciáid vannak, mint neki, vagy te is válaszok nélkül leszel kénytelen kimenni innen.
A kacsintás, amely a megjegyzést kíséri, lepereg rólam: túlvagyok már azon az életkoron, amikor az ilyesmi feldühített volna. Karba fonom a kezem a mellkasomon. 
- Az attól függ, ő mit akart. Én kérdezősködni jöttem.
- Ó - sóhajtja, lebiggyesztve az ajkát. Szép, formás szája van. - Pedig nagyon reménykedtem, hogy tetszem neked... Mindenfélét lehet hallani az egyháziakról. Főleg az északiakról.
Kihívóan méreget, én pedig érzem, ahogy a türelmem lassan, de biztosan fogyásnak indul. Kimért lassúsággal veszem a levegőt, megőrizve a komolyságom.
- Azt elhiszem. De inkább azt mondd, mit tudsz a langfurthi halálesetekről.
- Már elmondtam. Semmit.
- Nem kérdeztem őket. Csak téged.
A sztoicizmusom nem ingatja meg, de legalább nem is vadítja el még jobban.
- Most megkérdeztél, és megvan a válaszod - feleli arcátlanul. - Esetleg másban lehetek a szolgálatára? 
Fejet hajt előttem, de a keze fölemelésében már megakadályozzák a bilincseihez erősített láncok. A csörömpölésre visszagörnyed. Megfegyelmezem magam. Hatodik érzékem kellemetlen jelzéseit az agyam hátulsó rekeszébe száműzöm, aztán először jobbra, majd balra sétálok a cellában. 
Mondhatni, fel-alá. 
- Nem tudom, mivel múlattad az időt, amíg vallatni próbáltak, de a langfurthi püspök és a városőrség parancsnoka azt hiszi, a te lelkeden száradnak a gyilkosságok - folytatom tárgyilagos hangnemben. - Ha nem tudsz róla semmit, akkor bajban vagy. Ha mégis tudsz valamit, még kiderülhet, hogy nem te voltál.
Az élénk zöld színű, sűrű pilláktól árnyékolt szempár minden mozdulatomat követi.
- És, ha kiderül, hogy nem én voltam, akkor egy nagy ünnepség mellett szabadon távozhatok? - hangzik a kérdés. A hangja még így is kellemesen zeng. - A vörösbort szeretem és az almás pitét... 
Apró szünetet tart, de megérzem, hogy a szavamra vár, s nem szólok semmit. Szinte azonnal folytatja.
- Démon vagyok, inkvizítor, és habár nem az okosabbik fajtából, én se vagyok ostoba. Tudom, hogy nekem innen csak egyféle út vezet kifelé. Mégis miért segítenék neked vagy a városőrség fajtalan vágyú parancsnokának bármiben is?
Ezúttal ingerültség vegyül a szavaiba, én pedig felvonom a szemöldököm, mert a hangvétele megpendít a fejemben egy húrt. 
- A parancsnok erőszakoskodott veled?
Pimaszul megforgatja a szemét, mintha kellemetlenül naivnak találná a kérdésemet.
- Miért érdekel, mit tett vagy nem tett velem a parancsnok? És, ha azt mondom igen, ő meg azt, hogy nem, melyikünknek fogsz hinni? A démonnak?
Megvonom a vállam. 
Ki nem állhatom, ha próbára tesznek.

- Érdekel, mi történt ebben a porfészekben - válaszolom érzéketlenül. - Ha semmiről nem vagy hajlandó beszélni, keresek nyomot máshol. A kölyköket megerőszakolták és megölték. Azért vagyok itt, hogy segítsek elkapni a tettest. Semmi kedvem csirketolvajokat, szajhákat és zsebmetszőket rémisztgetni helyette.
Ez használ. Annyira legalábbis igen, hogy grimaszolás helyett megint hajlandó beszélni.
- Szerinted... - biccenti oldalra a fejét, saját magára mutatva nagy lánccsörgés közepette - ...rá vagyok szorulva arra, hogy bárkit megerőszakoljak?
Egyetlen másodpercet sem késem a válasszal.
- Szerintem nem.
- Nos, ebben az esetben... Távozhatok?
Ösztönösen érzem, hogy nem szabad várnom.
- Ha segítesz - szólok nyugodtan. -, akkor elengedlek.
Az arcát uraló kifejezés ezúttal teljesen megváltozik, helyet adva a vegytiszta érdeklődés és az óvatosság jeleinek.
- A szavadat adod?
Úgy vonom fel a szemöldököm, mint akit mulattat a hirtelen őszintesége. 
- Hinnél nekem?
A fejét rázza mosolyogva, rakoncátlan fekete tincsei ide-odarezzennek a mozdulattól.
- Biztosíték nélkül semmiképp.
Úgy határozok, hogy túlfeszítette a húrt, és finnyásan ráncolom az orrom egy pillanatra.
- Igazság szerint ha valóban nem tudsz semmit, kár fáradnom. Nemde? 
Rövidke szünet: egy pillanatig rágódom a lehetőségeimen. Meg az övén. 
- Mi a neved?

Vigyora kiszélesedik, fölfedve szabályos, fehér fogsorát.
- Maram - feleli azonnal. - Csak annyit mondtam, hogy fogalmam sincs, ki vagy kik az elkövetők. Azt nem, hogy nincsenek ötleteim, milyen irányba lehetne elindulni.
Ennél jóval korábban kell fölkelnie, ha engem akar lóvá tenni.
- Azt mondtad, semmit nem tudsz az egészről az égvilágon.
Ezúttal ő enged; a sóhajából nyilvánvaló, hogy felismer egy vesztes helyzetet. Helyes.
- Hallottál valaha a hajdani Eichenschild híres bordélyairól?
Eichenschild. Hát persze.
De azért lassan megcsóválom a fejem. Az arcomon őszinte érdeklődést láthatna, ha érdekelné. 
- Nem.
Egyértelmű hazugságom jutalma egy újabb kecses szemöldökfelvonás.
- Eichenschild bordélyai arról voltak híresek, hogy bármilyen vágyad volt, ott kielégítették - fog bele azért engedelmesen. - De ez már a múlté. Langfurthnak csak az egyik arcát ismered, inkvizítor. A szebbiket.
- Ami azt illeti, a szebbik arcát sem ismerem.
Életemben először hallok dallamos hümmögést.
- Pedig úgy hallottam, a püspökség környéke gyönyörű, a könyvtára talán vetekszik is a Katedrálisotokéval, legalábbis bizonyos témákban. Hála a híres Lorenz atya fáradhatatlan kutatómunkájának.
Felhorkanok. A hang félig nevetésnek is elmenne. 
- Ígért is nekem egy példányt - mondom aztán. - De inkább a tettek embere vagyok. 
A vállamat a falnak vetem, és végigmérem megint egyszer. Megpróbálom magam elé képzelni a parancsnokot - a tapasztalataim azt mutatják, aki valamely élőlénnyel erőszakos, az mindegyikkel az. Jó embert nem láttam még lovat, asszonyt, gyereket verni. Vagy erőszakoskodni. 
- Te Langfuth mindkét arcát ismered. Maram. Igaz?
A fejét rázza. Vagyis inkább ingatja.
- Nem mondanám. De azt, amelyik most téged érdekel, azt ismerem.
Biccentek. 
- Elmondod?
Ő mosolyog, mintha soha nem is hagyta volna abba.
- Mondtam, hogy nem vagyok ostoba, inkvizítor. Mi a biztosítékom?
Vállat vonok, ám ezúttal inkább tanácstalanság, mint durvaság a mozdulat forrása. 
- Soha nem ígértem még semmit meg démonnak.
Maramnak vannak saját elképzelései.
- Vigyél magaddal - javasolja. - Ha tényleg a segítségedre leszek, el is engedhetsz. Ha nem... - rövidke szünet, amíg megvonja a vállát. - Visszahozatsz ide vagy helyben megölsz.
Egy pillanatra meglepetten nézek rá. 
- Éntőlem nem félsz? A bilincsed nem veszem le.
A mosolya töretlen.
- Csak egy bolond nem félne tőled - válaszolja. - És már megbeszéltük, hogy nem vagyok az. Legyen úgy. De a kulcs azért legyen nálad...
Hátralépek, az ajtó felé.
- Legyen. 

A foglár, aki odakint kártyázik, föl sem pillant: bölcsebb ember annál, hogysem visszakérje a kulcsot egy olyantól, aki maga nem ajánlja föl azt. Hanem a másikuk igenis fölnéz; állom a tekintetét, s végül megelégszik annyival, hogy elmondja, az ifjú Holzer a parancsnok irodájában vár.
Fölérve nem fárasztom magam kopogással - egyszerűen benyitok, s a mondanivalója közepén járó Fischer úgy hallgat el, mintha hirtelen kiesett volna a nyelve. Van benne annyi bátorság, hogy a szemembe nézzen, ám amit ott talál, nem lehet túl megnyugtató, mert a nyakától a homlokáig elvörösödik.
- Inkvizítor úr - üdvözöl esetlenül, zavart biccentéssel. - Ha zavarom Önöket, kimehetek.
Hűvös, nagyon ráérős pillantást vetek rá a nyitott ajtóból: eltart jó néhány szívdobbanásnyi ideig, míg elfordítom róla, át az ifjú Holzerre. 
- Arra semmi szükség - válaszolom rideg hangon, hogy ő is érezze, van oka tartani tőlem. - Maradjon, kérem. 
Belépek, behúzva magam után az ajtót. 
- Nos, kolléga? Boldogult?
- Könnyebben, mint vártam - hangzik a fürge válasz. - A nő mindössze egy hete érkezett, és kezdett a bordélyban dolgozni. Ezalatt nem is hagyta el tulajdonképpen az épületet, ellenben sok látogatója volt, köztük egy fialatember kereste fel rendszeresen, aki a pénzéért mindössze a démonok mágikus erejének működéséről érdeklődött, akár dupla áron, és jegyzetelt. A parancsnok úrtól már kérdeztem, de több helyire is illik a személyleírása. 
Nem vágok a szavába, ám amit mond, igencsak meglepő: erre nem számítottam, noha arra sem, hogy a démon bűnösnek vallja magát. Ezt a vallomást azonban szinte biztos, hogy nem kínzással szedte ki belőle. 
- Egész biztos abban, hogy igazat mondott? - kérdem. - Ha igen, akkor kövesse az ösztöneit és hajtsa fel ezt az embert, aztán kérdezze ki! Vagy ahogy jónak látja.   
- Teljesen biztos. Az a nő már attól halálra rémült, hogy beléptem- mondja, s fegyelmezetten bólint. - Ez esetben én az egyháznál kezdem az érdeklődést.
A parancsnok a jelentés hallatán egy pillanatra kizökkent a kényelmetlen feszengésből: rezzenetlen figyeli Holzert.
- Jegyzetelt? - érdeklődik, s ha vadászkopó volna, most alighanem a fülét hegyezné. - Akkor mindenképp az egyháziaknál érdeklődjön. Írni-olvasni kevesen tudnak... De nekik tudniuk kell, kik. Ha nem is az egyház embere, nagy valószínűséggel ők tanították.
Felém sandít, idegessége érezhetően megugrik. Nem csodálkoznék, ha az ablakon beáradó friss levegő ellenére izzadna. Nyugtalansága kellemesen érint: hagyom, hadd nehezedjék rá a kimondatlan ítéletem, mielőtt bárki is megtörné a csöndet.
Végül ő teszi.
- Remélem, az inkvizítor úr is sikerrel járt.
Ez meglep; nem gondoltam volna, hogy meg mer majd szólítani. Hosszú, fürkésző pillantást vetek rá, méricskélem, aztán végül csak megmozgatom a vállam, amelyet egy kissé merevnek érzek. 
- Az attól függ - jegyzem meg társalkodó hangnemben. - Megtudtam egyet s mást, de az bizonyos, hogy én nem ugyanazon a nyomon fogok elindulni. Remélem, hogy félúton összetalálkozunk Holzer inkvizítorral. Nekem azonban lesz egy kis dolgom még odalent. És kelleni fog a béklyó kulcsa.
Zavar vonul át az ábrázatán, ahhoz azonban túlságosan jól érzékeli a kettőnk viszonyát, hogy kérdőre merészeljen vonni.
- Szükségük van kíséretre? - szólal meg rövid tétovázás után. - Nincs sok felesleges emberem, de egyet-egyet fel tudok ajánlani maguk mellé, ha esetleg olyan környékre keverednének.
Értelmezhetetlen arckifejezést öltök, aztán végigmérem őt, tetőtől talpig.
- Köszönjük. A magam részéről elboldogulok.
A hátamban érzem a pillantását, ahogy sarkon fordulok, és még akkor is, amikor ráérős léptekkel megindulok lefelé a lépcsőn.

https://goo.gl/PNcR7L

14[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Hétf. Jan. 06, 2020 12:46 am

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Miután elbúcsúztunk Lorenz atyától, a hintóval visszatérünk a városőrség épületébe. Út közben néhány szóval megbeszéltük, hogy hogyan beszélünk a két démonnal - Szerencsére egyetértettünk, így tényleg nem volt túl sok megbeszélnivaló a dolgon. Az őrségnél ugyanaz a fiú fogad, akit már többször láttunk rohangálni, mintha ő lenne az egyetlen embere Fischernek. levezet mindkettőnket a pincébe.
Itt egy keskeny folyosót találunk, erről nyílik 4 kis külön zárka. A folyosón két ember kártyázik egy alacsony asztal mellett üldögélve. azonnal felállnak, amikor megérkezünk, látszólag zavarban vannak, nem tudják, hogy kell viselkedni ilyen rangos egyházi méltósággal testközelben. Meg tudom érteni őket, nem könnyű kitudni, milyen hangnemet lehet megütni a püspöki kar tagjaival szemben… A pápáról már nem is beszélve.
A kísérőnk odasúg valamit az egyik  tagbaszakadt, marcona férfinak, aki Matheusal egyidős lehet. Az biccent, majd Institoris püspökhöz fordul
- Excellenciás uram, az incubus a folyosó végin van. Itt a kulcs a zárkájához - nyújtja is a kulcsot, mire a püspök magához veszi, és elsétál a zárka felé.
A férfi csak ezután fordul felém, azt is nehezen tlaálva, hogyan szólítson meg.
- Kisasszony... - használ végül tökéletesen elfogadható megszólítást - A succubus itt van, az első cellában. Nem mertük őket egymás mellé tenni. Itt a zárka kulcsa - magyarázza, és nekem is odaadja a kulcsot. Megköszönöm, és nem húzom az időt hosszas társalgással. Ki kell deríteni mi történt
A zárkának, amihez érkezem, vastag faajtaja van, pici, rácsos ablakkal. Először ezen nézek be, és látom a nem túl tágas cellát, melynek berendezése egy alacsony, keskeny deszkapriccs, a sarokban egy vödör és mellette egy szék.
A démon  a priccsen ül, láthatóan magán kívül van a félelemtől, a kezeit tördeli. A bokáján és a csuklóján is bilincs van, egy rövid lánccal a két bilincs pedig egymáshoz van erősítve. Nem lep meg amit látok. De legalább, ahogy elnézem annyi pozitívat mondhatunk: a katonák megtették ami tőlük telt. Nem lesz szükség túl drasztikus eszközökre, ha jól látom.
Egy sóhajt követően belépek a zárkába, kezemben a kardommal, hűvösen. Nem szólalok meg, előbb a reakcióját nézem. Remélem tényleg igazam van, és ennyi is elég.
A démon meghallva, hogy beléptél az ajtón, összerezzen. Riadt pillantását vet az arcomra, majd végicsúszik rajtam a tekintete, egészen a kezemben tartott kardig, amit rémülten bámul. Eddig szerencsém van.
- Azért jött, hogy megöljön? - kérdezi félelemtől reszketeg hangon. Úgy döntök, kicsit még fokozom a félelmét, hogy biztosan eszébe se jusson ellentmondani.
- Nem tudom. Azért jöttem? - kérdezem, egy pillanatra a levegőben hagyva a kérdést, jelezve, hogy neki kell válaszolnia, majd magam előtt a földre engedem a kard hegyét. El nem engedem egyelőre, de nem is áll szándékomban fenyegetni a démont. Azt hiszem így is eléggé fél, hogy elmondja amit tudni szeretnék. - Attól függ segítesz-e - nézek rá határozottan.
- Én... - telnek meg a szemei könnyel, a hangja elcsuklik. - Hogy tudnék segíteni? Azt sem tudom, mivel vádolnak... Csak egy hete érkeztem a városba, a bordélyban dolgozom... Nem csináltam semmit - hüppögi. Ha nem démon lenne, azt hinném, egy teljesen ártatlan, szerencsétlen lányt sikerült gyilkosság vádjával elfogniuk, és megkínozniuk… Inkább nem akarok belegondolni milyen módokon, de az biztos hogy kevés hatékonysággal.
Azért ennél kompetensebbnek hittem a katonákat... Rá is kérdezek, lehet csak nem fogta fel a vádat, olyan távol áll tőle
- Ezekszerint nem mondták miért hoztak ide? -   húzom fel kissé a szemöldököm, picit lazítva a tartásomon. Talán kiderül mit hablatyoltak össze neki eddig, és abból ki lehet indulni, hogy kitisztuljon a kép.
- Hát, hogy valakik meghaltak... Vagyis hogy meggyilkoltak gyerekeket... - nyel nagyot. Ezekszerint tényleg nem fogta fel teljesen, hogy őt vádolják ezzel...   - Én nem bántottam senkit, hölgyem... Nem is volnék képes rá, nem is értek semmilyen fegyver forgatásához, és ki sem mozdultam a bordélyból, mióta ideértem. - védekezik gyorsan, vagyis azért mégiscsak leesett neki a tantusz… Akkor viszont máshogy érti, hogy nem tudja mivel vádolják. Inkább csak nem érti, miért.
Megnyugtató, hogy legalább ennyire nem voltak amatőrök.
- Értem. - bólintok, lehetőleg nem elárulva hogy elhiszem-e amit mond. - Akkor kezdjük az elején. - jelentem ki az eddiginél lendületesebben. - Hogy keveredtél pont ide? - kérdezem kiváncsian. Talán kiderül valami, ha elmeséli a történetet. Máshogy nem sok reményt fűzök hozzá, hogy a lány beszélni fog,  valószínűleg nem is tudja mibe keveredett.
- Langfurthba? - néz rám riadtan. - Eichenschildben éltem sokáig. Az egyik ottani bordélyban. De az ugye már nincs... Elmenekültem onnan az ostrom alatt, aztán sokáig jártam a királyságot. Véletlenül vetődtem erre. Azt mondták, a langfurthi bordélyokban szívesen látnak csábdémonokat - sóhajt fájdalmasan - Tényleg örültek nekem a bordélyban... Azt ígérték, jó sorom lesz itt, ha szépen viselem magam. Erre... Erre tegnap csak úgy rám törtek a városőrök és iderángattak - lábadt könnybe a szeme… A rendszer tökéletes működésének mintapéldája… Elhiteti, hogy jobb élete lesz a lakóknak, aztán rájuktöri az ajtót…
- Nem lehetett könnyű... - jegyzem meg együttérzéssel - Ezekszerint több démon is dolgozik a bordélyban? -
- Én még nem találkoztam mással - vonja meg a vállát. - Csak Marammal. -
Szóval Maram.... Megjegyzem magamnak ezt a nevet, miközben bólintok.
- És nem is nagyon jártál a bordélyon kívül, mióta Langfurthba érkeztél? - kérdeztem tovább, fűzve a történet szálait. Megrázza a fejét.
- Tényleg nem, nem hazudok. Nem is lett volna nagyon mikor. Tényleg... tényleg nagy igény volt csábdémonra - zavartan elkapja az arcodról a tekintetét. No igen… A csábdémonok ágya bizonyára népszerű a bordélyokban… Varázslatos élményekkel kecsegtet.
- Akkor sok emberrel megismerkedtél - nevetek fel, elhessentve a zavarát, továbbra is figyelve a kifejezéseit. - Biztosan voltak köztük érdekes alakok - bíztatom, hogy meséljen olyanokról, akik megragadtak valami miatt az emlékezetében.
Láthatóan nem érti, miért nevettem, zavartan pislog, de legalább tovább beszél.
- Hát, igen, érdekesek... akik csábdémont keresnek, azok általában... - sóhajt. - Hát, igen, érdekesek, ahogy maga mondta - lesüti a szemét, majd hirtelen fölkapja a fejét, mint akinek épp eszébe jutott valami kulcsfontosságú. Ebben reménykedtem. - Volt valaki, aki tényleg furcsa volt... Volt egy, aki többször is jött, de csak beszélgetni akart. Ez érdekes, nem? -
Egyre inkább érdeklődve hallgatom. Igen, ha egy csábdémonnal hentereghetne… Nagyon is furcsa, ha csak beszélgetni akart.
- Csakis beszélgetni? - kérdezek vissza látszólag is megdöbbenve. - Miről akart ennyire beszélni? -
- Igen. Rendesen kifizetett meg minden. Néha dupla időt. - bólogat. - Mindenféléről kérdezett - von vállat - Például, hogy milyen mágikus erőm van. Hogy tudom-e használni a szárnyamat, milyen érzés démonnak lenni. Ilyesmikről beszélgettünk. - sorolja… Ezek pont azok az információk, amik kellenek, hogy egy gyilkosságot démonokra lehessen kenni…
- Csodálója lehet a démonoknak - felelem látszólag elmerengve - Egész idő alatt rendszeresen meglátogatott? - kérdezem visszanézve rá
- Igen... - feleli és bólint is. - Papírokat is hozott, és végig jegyzetelt. - Na ez aztán az elszántság.. Még meg is örökítette az információkat
 - Nem mondta miért ilyen érdeklődő? - kérdezem mint aki el sem akarja hinni, hogy nem ok nélkül ilyen megtörténhet.. nos...tényleg nem… A
Megrázza a fejét.
- Nem is kérdeztem. Mármint, eleinte magam is furcsálltam, hogy ennyi pénzért miért csak beszélgetni akar. Csak annyit mondott, hogy érdeklik a démonok és kész. - válaszolja…  Sajnos nem mindenki olyan kívàncsi hogy kérdez is, mikor pénzt kap valamiért, ami egyébként feltűnően furcsa...
- Nem is tűnt fel, hogy valami különösen érdekelné? - kérdeztem tovább, hátha volt valami specifikusabb része a démonlétnek, ami érdekelte az illetőt.
- Nem igazán figyeltem, nem gondoltam, hogy jelentősége lesz. De mondom, főleg az érdekelte, hogyan működik egy démon. Arról kérdezgetett, milyen vágyaim vannak, hogy hogyan érzem magam... - vörösödik el - ... hát, az együttlétek után. Hogyan működik a mágia, amire képes vagyok. Ilyesmik. Nem az életem érdekelte vagy valami... Hanem ezek a dolgok. -
- Hogy hívják? - kérdeztem. Úgy látszott sokkal többet nem fogok megtudni… Legalábbis így, hogy nem igazán van töb támpontom, amit tőle kérdezhetnék.
- Úgy mutatkozott be, hogy Victor. De szerintem nem ez volt az igazi neve - húzta el a száját. Én sem fogadnék rá, de talán…  Ez is valami
- Leírnád a kinézetét? - kérem. Beszélnünk kell ezzel a fickóval, az biztos.
A démon bólint.
- Nem lehet több húsz-huszonkét évesnél, talán öt láb magas, vagy kicsit nagyobb annál. Szép kék szeme van, és sötét, sötét haja. Nagyon kedves is volt mindig - halványan, mélázva elmosolyodik. Ritka lehet, hogy így bánnak vele… - Jaj, és képzelje! - szólal meg megint hirtelen, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. - Keresztet hordott a nyakában… -
- Köszönöm - mosolygok rá. - Sokat segítettél - teszem hozzá, mielőtt visszeveszem a kardom a kezembe. - Még visszajövök. Igyekszem segíteni hogy visszamehess dolgozni. - bíztatom, mielőtt távozom, bezárva magam után az ajtót.
- Köszönöm! Az Isten áldja meg! - hallom még a válaszát, amire elkerekedik a szemem egy pillanatra.
Amikor visszaadom a kulcsot az őrnek - megkérve, hogy rajtunk kívül senkit ne engedjen a démon közelébe - jelzi, hogy a püspök még a démonnal van, de megvárhatom a parancsnok szobájában.
Fisher is ott van, borral és vízzel kínál, kíváncsi szemeket meresztve rám, de van annyi tartása, hogy ne kérdezősködjön, ha magamtól nem mondok semmit.
Udvariasan elutasítom a kínálását, és én viszont kérdezősködöm.
 - Mennyire ismeri a helyieket? - kérdezem először, hogy ne járjunk felesleges köröket.
- Itt nőttem fel, és a városőrség parancsnoka vagyok majdnem tíz esztendeje, de több mint huszonöt éve vagyok a város szolgálatában. Így vagy úgy, de mindenkit ismerek - mosolyog rám az asztala mögül. Remek, akkor ha minden igaz, nem lesz nehéz dolgunk.
- Akkor talán meg tudja mondani kiről van szó: 5 láb magas, sötét hajú, kék szemű huszonéves férfi, aki keresztet visel. -  kérdezem tovább, nem törődve vele, hogy érdekelheti, miért kérdeztem.
Fischer elgondolkodva néz maga elé.
- Van egy pár ilyen - hümmög.  - De ha keresztet visel a nyakában... Minden bizonnyal mélyen vallásos lehet. A püspökségen érdeklődnék az Ön helyében, ott talán többet segíthetnek, jobban ismerik a híveik. Lorenz atyával már találkozott is, hölgyem, ő talán el tudja Önt igazítani. Már ha nincs egyéb, amit tud erről a férfiról - megvonja a vállát. Közben nyikordul az ajtó, és megérkezik Kather püspök.Odafordulok, és főhajtással üdvözlőm a belépőt.
Fischer gyorsan elhallgat, mintha valami csíntalanságon érték volna, rá pillant, halványan elvörösödik… Azt hiszi rosszat tett, hogy válaszolt a kérdéseimre?
 - Inkvizítor úr - biccent a püspök felé - Ha zavarom Önöket, kimehetek - ajánlja fel. Én ráhagyom az idősebb inkvizitorra, hogy eldöntse a dolgot.
Institoris hűvös, ráérős pillantást vet Fischerre a nyitott ajtóból. Aztán néhány másodperc múlva tovább fordítja rám, és már úgy felel a parancsnok kérdésére.
 - Arra semmi szükség. Maradjon, kérem.  - lép be, behúzva maga után az ajtót - Nos, kolléga? Boldogult? - kérdezte mostmár tőlem.
- Könnyebben mint vártam -  bólintok, és folytatom is. Nyilván nem arra kíváncsi hogy “ügyes voltam.” - A nő mindössze egy hete érkezett, és kezdett a bordélyban dolgozni. Ezalatt nem is hagyta el tulajdonképpen az épületet, ellenben sok látogatója volt, köztük egy fialatember kereste fel rendszeresen, aki a pénzéért mindössze a démonok mágikus erejének működéséről érdeklődött, akár dupla áron, és jegyzetelt. - foglaltam össze a fontosabb információkat. - A parancsnokúrtól már kérdeztem, de több helyire is illik a személyleírása. -[ tettem hozzá, megintcsak a felesleges körök elkerülése végett.
- Jegyzetelt? - néz rám meglepve Fisher - Akkor mindenképp az egyháziaknál érdeklődjön. Írni-olvasni kevesen tudnak... De nekik tudniuk kell, kik. Ha nem is az egyház embere, nagy valószínűséggel ők tanították - biccent, hogy nyomatéskosítsa a szavait.
- Egész biztos abban, hogy igazat mondott? Ha igen, akkor kövesse az ösztöneit és hajtsa fel ezt az embert, aztán kérdezze ki! Vagy ahogy jónak látja. - ad engedélyt gyakorlatilag arra, hogy tegyek legjobb belátásom szerint. Ez a lehető legjobb utasítás, amit kaphattam. Mérget nem vennék rá, de mintha meg is lepődött volna a dolgon…
- Teljesen biztos. Az a nő már attól halálra rémült, hogy beléptem.- bólontottam. Aztán újra, amikor azt javasolta, induljunk tovább azon, amit megtudtunk. - Ez esetben én az egyháznál kezdem az érdeklődést - tudatom vele szándékom, hogy legalább ennyit tudjon rólam.
Fisher közben Kather atyára sandít, majd nagyot nyel.
- Remélem, az inkvizítor úr is sikerrel járt. -
- Az attól függ -  jegyzi meg némi váratás után, társalkodó hangnemben a püspök - Megtudtam egyet s mást, de az bizonyos, hogy én nem ugyanazon a nyomon fogok elindulni. Remélem, hogy félúton összetalálkozunk Holzer inkvizítorral. Nekem azonban lesz egy kis dolgom még odalent. És kelleni fog a béklyó kulcsa. - jelenti ki. Ezekszerint ő sem a tankönyvi módszerekkel jutott információhoz. Nem mintha ez bármennyire is elítélendő lenne.
Fisher viszont a kéréstől  láthatóan zavarba jön, de nem szól semmit, csak biccent.
- Szükségük van kíséretre? Nincs sok felesleges emberem, de egyet-egyet fel tudok ajánlani maguk mellé, ha esetleg olyan környékre keverednének... - ajánjla fel
- Köszönjük, a magam részéről elboldogulok. - utasítja vissza Kather atya a kíséretet, amiben saját megfontolásom szerint is követem a példáját.
- Szintén. Az emberei inkább foglalkozzanak azzal, hogy megvédjék az embereket - kértem. Nem szeretném, ha mégtöbb áldozata lenne a dolognak. Ezután pedig Institorishoz hasonlóan én is elindulok a magam kérdései után.[/color][/b][/b][/b]


_________________

15[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Kedd Jan. 14, 2020 11:03 am

Sibylla

Sibylla
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Sziasztok!

Boldog új évet kívánok nektek ezúton is, még ha kissé megkésve is.
Sajnálom, hogy ez a kör most ennyire elhúzódott, nem voltam itt annyira fejben, viszont az a fantasztikus hírem van, hogy tegnap éjjel megálmodtam, hogyan fogom ezentúl ezt a küldit vezetni, olyan alapon, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. A metódus nagyjából annyiból fog állni, hogy megadom a határidőket (ugyanúgy, mint eddig is, kaptok 7 napot az egyeztetésre, majd 5-öt a reag posztolására), aki pedig valami okból kifolyólag nem tudja tartani, az nem kell nekem pótoljon, aztán a többiek határidejével együtt még egy posztot írjon, hanem csúszik egy kört. Ennek az lesz a következménye, hogy a küldetést is majd szakaszosan fogom lezárni, ki-ki amilyen tempóban révbe ér (értelemszerűen ez attól függ, hogy ki mennyi kört csúszik). Tehát, most elkezdjük a negyedik kört, aki pedig a harmadik körével nem lett meg időre, annak a negyedik kör határidejére a harmadik körös posztját kell beküldenie, és mikor a többiek az ötödik kört kezdik, neki a negyedik következik, és így tovább. (Természetesen ettől függetlenül megvan mindenkinek a lehetősége arra, ha a kapacitása engedi, hogy pótoljon, és duplázzon az adott körben, de nem úgy tűnik, mintha ez a veszély egyébként fennállna.)

Tehát, akkor arra kérlek titeket, hogy 21-éig keressen fel az egyeztetéssel kapcsolatban, a reagok posztolási határideje pedig 26-a. Oswald, neked pedig 26-áig kéne megírni a 3. körös reagodat.

Még egyszer elnézést a csúszásért, várlak titeket discordon, pm-ben, füstjelekkel stb! ( :

16[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Vas. Jan. 26, 2020 3:28 am

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
A visszaút némán telik. Egyikünknek sincs mit mondania. A fiú csalódottan nézi lába előtt az utat, mélyen gondolataiba merülve, és minekutána düh jelét sem fedezem fel az arcán vagy a gesztusaiban, nem érzem szükségét, hogy megszólítsam. Ki tudja, mi dúlhat most a lelkében, jobb azt nem háborgatni. Bármennyire is jól viseli, azért mégiscsak eltűnt az édesapja.
A parókiára visszatérve első utunk a könyvtárszobába vezet, ahol az úrnő és a cselédlány már javarészt elrendezkedtek. A nagytiszteletű asszony az asztalnál egy papírlapra jegyzetel, Johanna az ő irányításával a könyveket pakolgatja vissza a polcra, mindegyiket a maga helyére. Felfigyelnek az érkezésünkre.
- Sikerrel jártak? - teszi fel azon melegében a kérdést a lelkészné. Most sokkal nyugodtabbnak tűnik, de ha nem lettem volna tanúja, akkor is meg tudnám mondani, hogy igencsak nehéz reggele volt. Már elsőre is törékeny, betegségekre hajlamos nő látszatát keltette, nem voltam biztos benne, hogy nem valamiféle tartós nyavalya gyötri, ki tudja, mióta.
- Áldás békesség - köszönök egy biccentés kíséretében, majd miután a fiúra pillantok, majd magam válaszolok a feltett kérdésre - Nem bukkantunk túl sok nyomra, kiderül idővel, mi az, ami használhatónak bizonyul, s mi az, ami nem. Arra gondoltunk, talán a hiányzó könyvek alapján kiderülhet.
Az asszony kezét a szívéhez emeli, s bólint egyet.
- Még nem végeztük teljesen Johannával, de jól haladunk - feleli, majd fia felé fordul - Fiam, jól van?
Dieter bólint.
- Mhm. Édesanya... Megtaláltátok édesapa naplóját?
A lelkészné előbb rám, majd fiára pillant meglepetten, s megrázza a fejét. Tudom, hogy nem szép dolog más személyes dolgai között kutakodni, s kevés személyesebb akad az ég alatt egy naplónál, azonban a fiúval ketten vagyunk a dologban. Tudjuk, hogy nemigen volna más kulcsunk, ami nyissa ezt a rejtélyt. Legalább meg kell próbáljuk.
- A naplóját? Nem. Vagy elvitte magával, aki... - elcsuklik a hangja egy pillanatra -... elrabolta, vagy soha nem is itt tartotta. Minek kell az, fiam?
Úgy érzem magam, mintha a fiúval testvérek volnánk, akik valami rosszban sántikálnak, s próbálják elterelni magukról a szülő gyanúját.
- Hát csak... csak gondoltam, hátha találunk benne valamit a démonról - feleli, majd a szemem sarkából még elcsípem, ahogy elhúzza a száját - Hagyunk dolgozni, anyám. Míg befejezitek a leltárt, körülnézünk a házban von Bertolddal.
- Várjatok! - szól a nagytiszteletű asszony, mielőtt sarkon fordulhatnánk, pillantásom találkozik az övével - Von Bertold lovag... Ön mit gondol, nem kéne értesíteni a városőröket? Ne vegye sértésnek, de talán ez az ügy kicsit kicsúszott már a kezünkből...
Ismét elgondolkodom, ahogy újra hallom, a fiú után az anyjától ugyanazt a kérdést. Alighanem az arcomra van írva, hogy elbizonytalanodom egy pillanatra. Ha csak magamról lenne szó, nem volnék könnyelmű, azonban úgy érzem, az eltűntek mellett az itt maradottak sorsa is függhet a válaszomtól.
- Nem tudom, hogy volna okosabb - felelem - Attól tartok, ha szólnánk, bárki is rabolta el a nagytiszteletű urakat, ha értesülést szerez róla, sarokba szorítva érezheti magát, a legtöbb ember pedig olyankor könnyen csinál ostobaságot, beszámíthatatlanná válik. Talán én még várnék, de nem biztos, hogy ez a legbölcsebb. Nem tudjuk, kivel van dolgunk.
A nő bólint.
- Megbízom a döntésében, lovag. Majd értesítjük a városőröket, ha Ön úgy gondolja, hogy kifogytunk az opciókból. Csak találja meg a férjem, uram, nagyon kérem!
Egy szomorkás mosoly jelenik meg az arcán, még pont látom, mielőtt egy biccentést követően a fia után eredek.
- Úgy gondolom, szét kéne néznünk édesapám szobájában a napló miatt - szólal meg, amint kiértünk, én helyeselek. Vannak emberek, akik furcsa helyen tárolják bizonyos holmijukat, apám is ahelyett, hogy a falra függesztette volna a kutyabőrünket, amit még az ő ükapjának állítottak ki, egy ládában tartotta a pincében pár másik holmival együtt. Tudom, mert meglestem, ott náspángolt el, ahol rajtakapott, hogy a dolgai között kutakodom.
Az emlékeimből azért hamar visszatérek a jelenbe, csupán egy pillanatot időzöm a múltban.
- Valószínű, hogy nem a könyvtárszobában tartotta, hanem a személyes tárgyai között - jegyzem meg egyetértve, inkább magamnak, mint őneki - Ne vesztegessük az időt. Úgy sejtem, kulcsfontosságú lehet ahhoz, hogy többet megtudjunk a démonról, akivel találkozott és akit a bizalmába fogadott.
Az ifjú Dieter bólint, majd egyenesen az emeletre vezet fel. Az első ajtónál jobbra megáll.
- Ez az apám szobája - Jelenti ki, majd benyit.

A szobába lépve példás, szinte katonás rend fogad. Tisztaság van, s viszonylag kevés, de éppen elegendő bútor, egy ruhásszekrény és egy polc, egy bevetett ágy, mellette éjjeliszekrény, semmi több. A könyvtárszobában láttam hasonlót, mikor a nagytiszteletű úr körbevezetett minket, s ott hosszabb időt is eltöltöttünk, míg a lelkészek az állítólagos Esroniel-naplót vették vizsgálat alá. A fiú rögtön az ágyhoz lép és a párnát emeli fel elsőként majd, mint hogy ott semmit nem talál, a polchoz lép. Én magam, miután felülkerekedek a tudaton, hogy egy lelkész holmijai között kutakodunk, az éjjeliszekrényhez lépek és azt kezdem el átnézni. A tetején semmi, hanem ahogy kihúzom a fiókot, érdekes dologra leszek figyelmes: mintha magasabb volna kívülről, mint amennyire mély. Méregetem egy kis ideig, majd megkocogtatom egy kissé az alját és rájövök: az alja duplafalú. Már épp azon kezdeném törni a fejem, mégis miképpen távolítsam el egyik vagy másik oldalát, amikor megbillentem és az gond nélkül nyílik, nincs tehát odarögzítve, s csodák csodája, ott a napló is, mert hiszen mi más lehetne egy ilyen gondosan elrejtett könyvecske?
- Ez lenne az? - Kérdezem, ahogy felmutatom. Dieter szeme felcsillan, ahogy meglátja és ott is hagyja a polcot.
- Igen! - A napló után nyúl, amit én már nyújtok felé - De... nem is értem, miért volt elrejtve - mintha eltűnődne, de csak megvonja a vállát - Én többször is láttam, hogy apám elől hagyta a könyvtárszobában például - Még elcsípem, ahogy enyhén elvörösödik, s ismét eszembe jut a kisfiú, aki csak meg akarta nézni közelebbről az apja kardját. Leül az ágyon, s szinte érzem az izgalmát, ahogy kinyitja a naplót és olvasgatni kezdi. Nem hagyom el a szobát ennyi időre. Figyelem időnként a fiú arcát, nézelődöm a polcon tárgyai közt. Úgy egy fertályóra elteltével összecsukja a könyvet és a tekintetünk találkozik, ahogy felé fordulok.
- Tényleg sokat írt benne a démonról, főleg az utolsó pár hónapban - szólal meg csendesen - A démon azt mondta neki, hogy a város határában ébredt nem sokkal a Harag napja után. Elmenekült, és az erdőben töltött rengeteg időt, a halászathoz értett és ismerte az erdő növényeit, tudta, mit ehet meg és mit nem. De lévén tudásdémon, nem hagyta nyugodni a vére. Az eredetét kutatta. Mivel az egyetlen dolog, amire emlékezett, ez a város, és ennek a közelében is ébredt, gyanította, hogy innen származhat, tehát rávette magát, hogy visszatérjen. Apám már ebben a kezdeti időszakban találkozott vele, a démon pedig már ekkora beavatta, hogy tulajdonképpen arra keresi a választ, miért is válhatott ilyen lénnyé. Apám segített neki, amiben tudott. Még egy elismert északi démonológus könyve is megvolt neki, azt tanulmányozták közösen, mikor édesapa elhozta ide... Arra próbáltak rájönni, kik lehettek a családja, és mivel úgy tudták, hogy a démon emberi létezésére nem emlékszik, de minden egyéb dologra igen, amit emberként tanult, abból indultak, hogy a démon milyen képességekkel ébredt. Azt gondolták, hogy a Szélen élhetett, valamelyik szegény családban. Jellemző, hogy a nyomornegyedből kijárnak az erdőbe gyűjtögetni... - vállat von - Maga mit gondol, von Bertold lovag? Elhiszi ezt a mesét? Vajon tényleg csak az eredete érdekelte vagy ki akarta használni apám jóindulatát?
Elgondolkodva hallgatom, amit mesél. Különös történet, kétségtelen, afelől nincs kétségem, hogy elhangzott volna, hiszen az ember nem hazudik a saját naplójában, de hogy a démon igazat mondott-e, az jó kérdés.
- Érdekes - mondom csak úgy magamnak, miközben tűnődöm az elhangzottakon - Nem tűnik képtelenségnek, ám ha igaz, a történet, akkor nem volt oka arra, hogy elrabolja a két lelkészt, mi több, három eltűnt személlyel kell számoljunk, hiszen felőle sem tudunk semmit. Ha hazudott és csak a nagytiszteletű úr bizalmába akart férkőzni, akkor is ugyanott vagyunk. Mit akarhatott annyira megtudni, hogy a két lelkész elrablásában látta a megoldást? Semmit nem ír erről?
- Nem - feleli fejét ingatva - Semmi egyebet nem ír a démonról, csak hogy a családját akarta felkutatni. De ha ez igaz, von Bertold, akkor jól mondja, három eltűnttel is számolnunk kell. És ott az a titokzatos levél, amit Ön talált a démonnál - tekintetét mélyen az enyémbe mélyeszti - Benne lehet ennek az S.-nek is a keze a dologban...
- Sőt, az is lehet, hogy ő a tettes.
Egy darabig eltűnődöm az elhangzottakon. Még mindig tartok attól, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket, s nem tudjuk, ki áll a történtek mögött, ki mozgatja a szálakat. Könnyen meglehet, hogy veszélyes játékot játszunk. Végül megtöröm a lassan kellemetlennek tűnő csendet.
- Talán az édesanyja jutott valamire ez idő alatt a könyvekkel kapcsolatban.
- Persze, kérdezzük meg.
Egy darabig mintha tűnődne magában, talán próbálja átgondolni az eddigieket, s nem volna csoda: rengeteg minden történt igen csekély idő leforgása alatt. S még mindig nem tudjuk, mi van még előttünk. Aztán feláll, visszateszi a fiókban a helyére a naplót és immár az abból szerzett ismeretek birtokában visszasétálunk a könyvtárszobába, hogy megnézzük, hogy áll a tiszteletesné és a cselédlány a könyvtár rendezésével.

Ahogy betoppanunk, az úrnő összerezzen és a papírlapot, amit immár teleírt, az asztalra teszi.
- Elkészültünk a leltárral, de nem vélek semmi összefüggést felfedezni az ellopott könyvek között. Van néhány igazán értékes darab, de rengeteg itt is maradt. Néhány igazán értékes is eltűnt. A férjem szereti... a világi irodalmat. Két szerelmi históriás énekeket tartalmazó könyv is eltűnt. De történelmi könyvek és teológiai okfejtések is hiányoznak. Semmi értelme - fáradt sóhaj távozik ajkairól. Látszik, hogy ha az elmúlt órák izgalma nem is lett volna elég, ez a hosszas munka is kimeríthette, s egy kissé mintha bántana, hogy ezt neki kellett elvégeznie.
- Ami a legfurcsább, eltűnt az anyakönyv is... Fogalmam sincs, mire kellhet az bárkinek is, aki nem a közösség pásztora. Hiszen abból semmi különös nem derül ki, csak hogy ki mikor született, melyik családhoz tartozik, mikor halt meg a városban.
Dieterre nézek, aztán eltöprengek. Eszembe jut, amit a naplóban olvasott.
Talán mégis...?
- Köszönjük a munkáját, nagytiszteletű asszony, rendkívül sokat jelent. Összefüggést én sem vélek felfedezni azok között, amiket felsorolt, bár az anyakönyv csakugyan érdekes, hogy eltűnt.
Ismét eltűnődöm. Miért éppen ezek a könyvek hiányoznak valakinek annyira, s miért rabolta el az illető a lelkészeket is? S ha nem a démon a tettes, ő hol van? Túl sok megválaszolatlan kérdés kavarog a gondolataimban, s nem érzem úgy, hogy közelebb lennénk a megoldáshoz.
- Hellenburgban és a környékbeli településeken, ha nem is túl sűrűn, de előfordul az a gyakorlat, hogy valaki családfája kikutatása céljából keres fel egy lelkészt, hiszen ők azok, akik írják és birtokolják szolgálatuk idején az anyakönyveket. Általában valamicske pénzt is szoktak fizetni, ezért, hiszen nem tartozik a lelkész hatáskörébe. Nem tudom, Buchenbergben szokás-e az ilyesmi - kérdőn nézek rájuk, s a lelkészné felel.
- Ez egy sokkal kisebb város Hellenburgnál, az emberek nemcsak a saját családjuk, de a szomszédét is tüzetesen ismerik - vonja meg a vállát - De nem tartom kizártnak, hogy megtörténhet itt is hasonló. Ha bárkit ilyesmi érdekelne, tudnák, hogy hová kell segítségért fordulni.
- Mire gondol, von Bertold? - pillant rám a fiú.
- Úgy gondolom, leginkább annak van szüksége anyakönyvre, aki a származását akarja kikutatni - jelentőségteljesen pillantok az ifjúra -  Ehhez azonban nem kell elrabolni a lelkészeket vagy az anyakönyvet, elég, ha az illető megkéri a helyi lelkészt. Mindenesetre úgy sejtem, ez egy olyan tényező, amit, ha más nem, szokatlan mivolta miatt sem hagyhatunk figyelmen kívül.
- Na, és ha valaki meg akarja akadályozni az illetőt, aki a származását kutatja? - sandít felém - Az egyetlen nyomunk a démonon kívül, uram, a régi bánya térképe... Talán a démon tudhatott valamit... Talán szándékosan hagyta ott a térképet, nyomnak.
Akármennyire is el akartam kerülni, a fiúnak igaza van, nincs más nyom. A lelkészné tekintetébe azonban ismét visszaköltözik az a riadtság, amit ma reggel láttam benne, szinte elsápad, ahogyan ránk néz, mint aki nem egészen érti, vagy nem akarja felfogni, miről is van szó.
- A bányába? Oda nem mehettek... az átkozott. Megtiltom, hogy odamenj, Dieter.
Bár sejtem, hogy mint anya, a lelkésznő félti a fiát, azért felkapom a fejem a kijelentésére és visszaemlékezem a fiú ijedtségére is a démon házában.
- Még nem tudhatjuk biztosan, hogy a démon elkövető-e, avagy áldozat. De én is arra gyanakszom, hogy a térképnek, amit találtunk, fontos szerepe van. Nagytiszteletű asszony, van valami, amit tudnom kell a bányáról azonkívül, hogy évek óta nem használják?
- Azért nem használják, mert átkozott
- válaszolja, s bár igyekszem jelét nem adni, őszintén meglepődöm, hogy így hiszi - Több baj volt abból a bányából, mint haszon. Folyamatosan beomlottak részei, egyre-másra következtek be a balesetek. A saját apám is ott pusztult el...- Nem tudja, s talán nem is tudja folytatni, a tenyerébe temeti az arcát. A fiú felé pillantok és találkozik a tekintetünk egy másodpercre.
Bár a személyes érintettség miatt talán érthető, azért mégis különös számomra, hogy átkozottnak gondolja a bányát.
- Édesanyám, nem tudjuk, mennyi időnk van... Ha úgy kicsit megnyugodnál, nem mennék egyenesen a bányához von Bertold lovaggal, hanem ellovagolnék az őrséghez, és kérnék pár városőrt erősítésnek.
Egyetértve bólintok oda Dieternek, s meg is nyugszom kissé, hiszen így végül is bevonjuk a városőrséget valamilyen módon, de ezzel még talán nem jelentenénk akkora veszélyforrást az elkövető számára, bárki is legyen az.
- Jó ötlet, s ezzel még nem is vonjuk magunkra a figyelmet annyira, hogy az elkövető fülébe jusson és fenyegetve érezze magát.
A lelkésznére pillantok.
- Tegyenek, ahogy kívánják. Én lepihenek. Küldd fel Johannát a szobámba egy csésze zsályateával - motyogja erejét vesztve, s ahogy kifelé indul, még megáll a fia előtt, hogy gyengéden megsimogassa az arcát.
- Vigyázni fogok magamdra, édesanyám. És hazahozom édesapát is - ígéri a fiú, majd ahogy anyja elhagyja a könyvtárszobát, megérzem magamon a tekintetét.
- Mehetünk egyenesen a bányához is, von Bertold lovag - von vállat. - Csak azért mondtam, hogy elmegyek az őrségre, hogy megnyugodjon.
- Sejtettem - bólintok - Hanem mégsem volna rossz ötlet azért, nem tudhatjuk, mi lehet odabent, bár úgy sejtem, ha démon van bent, akár kívül is megérezném, de semmiben sem lehetünk biztosak. Van ismerőse esetleg a városőrség tagjai között?
- Van - biccent határozottan - Megbízható embereket fogok keresni.
Ismét látom a tekintetében a lelkesedést, mint reggel, mikor a démon házához készültünk.
- Rendben van. Pár ember is elég, könnyen a bajt okozhat, ha túl sokan állítunk oda, s az ellenkezőjét érhetjük el annak, ami a szándékunk.
- Igaza van, von Bertold - bólint ismét - Két legénynél többet nem hozok - Azzal elindul kifelé, de még távozóban visszafordul - Ó, majdnem el is felejtettem. Hiszen Ön nem ismeri a várost. Elhoztam a démon térképét, az alapján könnyen megtalálja. Találkozunk a bánya bejáratánál, egy félóránál nem lesz több, míg odaérek jómagam is - A kabátja zsebéből előveszi a térképet és átadja nekem.
- Ott találkozunk - felelem egy biccentés kíséretében.

17[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Hétf. Feb. 10, 2020 10:56 pm

Sibylla

Sibylla
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Kedvesek,

lezárom ezt a kört hivatalosan, Ozy is beért így titeket, így senki nincs lemaradva. Most már leegyeztettem mindenkivel, amit kellett, szóval csak egy határidőt kaptok. Várom a posztokat február 20-áig! ^^ Ha valakinek nem sikerül addig befejezni, semmi probléma, továbbra is élni fog a fentebb bevezetett rendszer.

Hajrá, hajrá, már nincs sok hátra!

18[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Vas. Feb. 16, 2020 9:33 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Nem tart sokba megkaparintani a béklyó kulcsait.
Az őr, aki átnyújtja őket, bosszús kifejezést visel durva baltaarcán, mintha bárkit is érdekelne, mi a véleménye arról, amit tenni készülök, annál azonban több esze van, semhogy megjegyzést tegyen rám. Helyes.
A hátam mögött, a kártyaasztalnál felcsapó sustorgásra ügyet sem vetve lépek be a démon cellájába. Maram vagy semmit sem moccant, mióta magára hagytam, vagy szándékosan elfoglalta ugyanazt a helyet, amikor meghallotta, hogy jövök: végső soron nem számít.
Odalépek hozzá, a kulccsal eloldva a láncait a faltól; a bilincset egyelőre a kezén hagyom, sokkal inkább a rend kedvéért, semmint aggodalomból. Mosolyogva, zokszó nélkül engedi, hogy a láncokkal csörömpöljek.
- Megyünk.
Haloványan megbiccenti a szép fejét.
- Menjünk.
Kivezetem a cellából a folyosóra; egyetlen percnyi késlekedés nélkül indulunk meg, s a zárka kulcsát lassítás nélkül teszem le a kártyákkal borított asztalra.
- Köszönöm.
- Szívesen, excellenciád - hangzik a vonakodó válasz, amit alighanem csak a kötelező udvariasság présel ki az alacsonyabbik foglárból. Megütközve bámulnak ránk, és ha nem pillantanék az incubusra, akkor is tudnám, hogy rendkívül fényesen mulat.
Egészen addig, amíg ki nem érünk az épületből.
Idekint egészen megjuhászodik, s csaknem áhítattal fordítja arcát a napfény felé. Finom csontozata egészen kirajzolódik az eleven világosságban, s egy röpke percre olyan békésnek tűnik, mintha soha nem is látott volna tömlöcöt vagy inkvizítort. A mosolya ugyanolyan ragyogó, mint a déli verőfény.
- Nem gondoltam volna, hogy még egyszer érezni fogom a bőrömön a napot...
- Szívesen - jegyzem meg mindenfajta gúny nélkül, aztán egy pár szívdobbanásnyi ideig fürkészem őt. - Most pedig segíts nekem.
- Köszönöm - feleli, egyáltalán nem őszintétlenül.
Nem is várat túl soká; rövid, elítélő sóhajjal fog bele.
- Nos... Ha olyan jellegű különleges igényeim lennének, mint a gyermekek - húzza el a száját -, két dologban gondolkodnék. Az első, hogy összeszedem őket a külvárosból... senkinek nem tűnne fel, ha nem kerül elő néhány utcagyerek. Rengeteg árva van a háborúk meg a világégés miatt. De mivel a városőrség emberei a bordélyban kezdték a... nos, nevezzük nyomozásnak, ami történt... Minden bizonnyal emberünk is a másik ötletet választotta, ami drágább, de sokkal kényelmesebb. Ha megfizeted, egy jó bordélyban bármit kerítenek neked. Férfit, nőt, öreget, torzat, csonkát, szüzet... - röpke szünetet tart, pedig nem fogyott még ki a levegőből.- ...gyerekeket.
Hagyom, hogy végigmondja, tőlem szokatlan szelíd figyelemmel. Nem ez az első alkalom, hogy olyasmiről hallok, ami egyáltalán nem tetszik: a hivatásom túl gyakran sodor olyan emberek közvetlen közelébe, akiktől még egy kőszobornak is kifordulna a gyomra.
Biccentek.
- Arra a bordélyra gondolsz, amit a tömlöcben említettél. Igaz?
- Arra - feleli fegyelmezetten. - Ugyanakkor ha már annyira tehetős vagyok, hogy másokat fizethetek meg azért, hogy elvégezzék helyettem a piszkos munkát, minden bizonnyal nem vállalnám ehhez az arcomat. Szóval gyanítom, hogy nem fogunk egyenesen a tetteshez kilyukadni, ellenben a közvetítőjét elkaphatjuk, ha a jó kérdéseket tesszük fel a bordélyban. Aztán csak neki kell feltenni a megfelelő kérdéseket, és... megvan a válasz, amit kerestél, én szabad leszek, mindenki boldog.
Elvigyorodik, aztán, ahogy az elméje megelőzi a száját, úgy hervad el a szemrevaló mosolya. A hangja színtelenné válik.
- Kivéve azok a szerencsétlen kölykök. De egy jobb helyre távoztak, nem igaz?
- Mm-hmm - mormogom oda se nézve, mert ez olyasmi, amin nem szívesen időzöm: egyébként sem érzem úgy, hogy a démonnak éppen malasztra volna szüksége.
És ami azt illeti, nekem sincs.
Megindulok vele találomra az egyik, keskenyebb utcán, hogy ne ácsorogjunk túlságosan sokáig egy helyben.
- Te ismered a járást, ugye?
Bólintással felel, s engedelmesen megindulva utánam hamar átveszi a vezetést az utcákon. Sandán pillantok rá.
- Én még soha nem jártam bordélyban. Pláne az itteniben.
Méregetni kezd, ahogy haladunk: percekig nem szólal meg, aztán végül mégis kiböki.
- Tudnál majd egy kicsit kevésbé... khm... inkvizítornak kinézni?
Értetlenül nézek rá.
- Hogy?
- Valakinek, aki ártatlmatlan.
Értem és mégsem értem.
- Nem hiszem. De mondd, mit tennél a helyemben.
Becsületére legyen mondva, hogy nem kezd el fáradtan grimaszolni.
- Először is nem nagyon hangoztatnám, hogy nem voltam még bordélyban - jelenti ki egy mosollyal. - Nekem az a tapasztalatom, Inkvizítor, hogy a jó bordélyokban mindig tapintatosak, te pedig igen kényes kérdéseket akarsz most feltenni nekik. Ha túl veszélyesnek tartanak, mindenki be fogja fogni a száját, és cirkuszt kell rendezned, ha cirkuszt rendezel, annak hamar elterjed a híre, és mire megtudsz valamit... huss!
Elegánsan legyint felfelé, mintha egy molylepkét óhajtana odébb tessékelni.
- Oda, akit kerestél.
Elgondolkodva torpanok meg: szükségem van néhány percre, hogy forgassam-tekergessem a fejemben a kirakós darabjait.
Az orrnyergem ráncolom, mert a legkevésbé sem tetszik, ahová haladunk.
- Valahogyan a közvetítőt kellene felhajtani - töprengem fennhangon. - De hogyan? Ha egy csepp eszük van, nem fogják sem szíre-szóra, sem fenyegetésre kiadni.
Maram megvonja a vállát.
- Kideríteném neked, de kevés ideje vagyok itt ahhoz, hogy bekerülhettem volna a bizalmi körökbe.
- Azt mondtad, ismered Langfurth csúf arcát - fordulok teljesen felé, mint akinek hirtelen világosság gyúlt az eszében. - Láttál-e már olyat, hogy valaki pénzért eladja a gyerekeit? A fővárosban több ilyen van, hogysem számolgatni érdemes... azt azonban nem hiszem, hogy ezek az emberek a városőrség segítségét kérnék. Tehát valószínűbb, hogy a gyerekeket elrabolták. De honnét?
A válasza gondolkodás nélkül bukik ki belőle.
- Sohase láttam még annyi asszonyt a bordélyok körül legyeskedni, mint most. Munkát keresnek. Az emberek bármit eladnának egy fél váltóért... A külvárosi szegénynegyedben fogdoshatják össze vagy vehetik meg őket. Hallottam már olyat, hogy azt mondják a szülőknek, cselédlánynak akarják a gyereket, aztán...
Sokatmondó szünetet tart, csak a száját húzza véleményképpen.
- Az se tűnik fel senkinek, ha a menházakból hiányzik néhány éhes száj.
Egymásra toluló szitkokat nyelek vissza.
Ez a találgatás nem vezet sehová. Ámde a bordélyban biztos, hogy nem tudok senkit sem lóvá tenni; akárhonnan nézem, túlságosan is kilógok a sorból ott.
- Nincs választásunk - jegyzem meg végül. - Beszélnünk kell a gyerekek szüleivel.
Meglepettséggel pillant föl.
- Ugye nem akarsz egy dühös tömegbe vinni, ahol azt hiszik, hogy én koncoltam fel a gyermekeik?
Hát persze. Erre hogy nem gondoltam?
Hanem azért előrébb így sem vagyok sokkal.
- A bordélyban csak egy bolond és egy vak nem fogja észrevenni, hogy valami hibádzik - mordulok föl ingerülten, noha ez leginkább a helyzetnek szól Maram helyett. - Gondolom, nem egy bolond és egy vak vezeti.
Megadó sóhajjal lép hátrébb, tenyerét védekezőn felém fordítva.
- Van egy ötletem, de nem fog tetszeni.
Veszedelmesen méregetem: amikor utoljára ilyesmit mondtak nekem, Einburgban kötöttem ki.
- Halljam.
Egyszerre a béklyó kulcslyukával nézek farkasszemet.
- A dolog azzal kezdődik, hogy ezt leveszed rólam - kezdi.
Mindjárt gondoltam.
- Majd én előtted megyek a bordélyba. Azt fogom mondani, hogy megvesztegettem a parancsnokot, úgy sikerült kiszabadulnom. Ebédelj egyet, aztán gyere be utánam. Egy szőke lánnyal fogok beszélgetni, Ingének hívják. Ő a kerítőnő bizalmasa. Fizess értünk egy órát. Amit ki lehet deríteni a bordélyban, azt Inge tudni fogja. Vele meg majd improvizálunk.
Hosszúnak tűnő ideig rágódom, de valójában csak néhány perc lehet.
Sose voltam valami türelmes.
- Ha becsapsz...
A tekintetében komor kifejezés ül.
- Nekem ez ugyanannyira érdekem, mint neked. Sőt... valaki azt terjeszti, hogy csábdémonok ölik a parasztok gyerekeit. Ki kell derülnie az igazságnak, vagy, ha ezt az egészet túl is élem, sosem lesz itt maradásom.
A szavaiban csengő kezdeti ingerültség hirtelen megy át érzékelhető szomorúságba.
- Túl sokat hányódtam már a világban, inkvizítor.  
- Jól van - egyezem bele, főleg azért, mert valójában nincs választásom. - Hiszek neked. Ha van eszed, te is nekem.
Eloldozom őt, félredobva a béklyót a sáros utcát szegélyező gazos fűbe. A kulcsot a zekémbe süllyesztem, aztán a vonásait fürkészve engedem el a karját.
A hangom halk, a hangszínem komor.
- Ne bánjam meg, Maram.
Ünnepélyesen bólint.
- Hálás vagyok neked, inkvizítor. Nem foglak becsapni.
Már megindult magában, amikor hirtelen visszafordul.
- Ha végigmész ezen az utcán az ellenkező irányba, van egy fogadó - búcsúzik. - A legjobb ragut készítik ott az egész városban. Ha pedig erre jössz majd tovább, és elfordulsz jobbra, ott megtalálod a bordélyt, már nagyon közel vagyunk. Miután harangoztak sextára, várlak.


Az imaórára hívó harang visszhangjai még el sem ültek a fülemben, amikor a fogadót magam mögött hagyva, visszafogott sietséggel megindulok az utcákon arra, amerre Maram mondta: feszülten szedem a lábam, ott motoszkál bennem az örök gyanakvás, hogy azzal, hogy elengedtem, valami végzetes hiba csúszott a számításaimba.
Nem számít. Más úton nemigen juthattam volna el oda, ahol most vagyok.
Nem mintha igazán tetszene, ahol most vagyok: ahogyan gondolatban eljutok ide, megérkezem a bordélyház sarokra nyitott ajtajához. Mellette alacsony hokedlin jókora, tagbaszakadt ember ücsörög a pipáját rágva: csak félszemmel sandít fel rám, ahogy átlépek a küszöbön, el mellette.
Idebent tágas a tér, párnázott padok és karosszékek uralják javarészt, félhomályában édes füst keveredik valamiféle likőr és desszertbor nehéz szagával. Nem fordul felém senki, pedig jó néhány alulöltözött, unott képű nő ücsörög elszórtan, csendesen beszélgetnek egymás közt. Körülpillantva meglátszik, hogy kevés szintkülönbséggel néhány lépcsőfok vezet egy másik tágas helyiségbe - ezen két, húsz év körüli lány foglal helyet -, a sarokból induló meredek lépcsősor pedig csakis az emeletre vihet.
Végül egy asztalnál találok Maramra. Jobb és a bal oldalán egy-egy nő ül: a démon korábbi elmondása alapján egyikük csakis a kerítőnő bizalmasa lehet.
- Inge? - pillantok a szőkére, egy pillanatig az arcát fürkészve. Csinosnak számít, ha nem is szemkápráztató szépség. Rezzenetlenül állja a tekintetem, aztán egy mosoly veszi át az uralmat az arca felett.
- Maram mesélt magáról - nyalja meg a száját teljesen feleslegesen. - Kétezer váltóért feljöhet a szobámba.
Semleges pillantást vetek a csábdémonra, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy vasvillatekintettel tegyem, aztán a szemében felvillanó bocsánatkérő szikrákról inkább visszafordítom figyelmem Ingére.
- Legyen. Mutasd az utat. Ő is jöjjön.

Az emelet rosszabb a földszintnél.
Úgy tűnik, mire a berendezésért felelős egyén eljutott ide, pénze több, az esze kevesebb lett: mindenütt egymáshoz a legkevésbé sem illő festmények és dísztárgyak borítják a szabad felületeket, a helyiségek sötét drapériái hol anyagukban, holy színeikben mintásak, cirádás szegélyeik néhol befelé hajlanak, néhol szabadon csüngenek, bojtjaik és súlyaik zavaró összevisszaságban váltják egymást csaknem yardonként, mintha valaki maradék anyagokból álmodta volna meg az összképet, hogy aztán ne akadjon senki, aki ellent merne mondani neki.
Inge a folyosón a harmadik ajtóhoz vezet: belépünk utána habozás nélkül, s odabent a kinti harsány ízléstelenség halovány lenyomatával találkozhatunk. A szoba nem túl nagy: ablaka előtt, alighanem a téli hónapok fogcsikorgató huzata ellen vastag, bordó függöny lóg. Becsukom az ajtót, majd hagyok egy percet magamnak, hogy feldolgozzam a bennünket körülvevő rettenetes berendezést.
A házigazda mézesmázos mosolyát megtartva fordul szembe velem, s én csak a csilingelő kérdésére kapom fel a fejem.
- Bort?
- Köszönöm, nem - hárítom el a kínálást, kényszerítve magam, hogy a szoba helyett Ingére figyeljek. - Csak téged.
Szusszanásnyi szünetet tartok, aztán, hogy elvegyem a megjegyzés élét, Maram felé intek.
- Miről beszélgettetek, mielőtt félbeszakítottalak?
- Az időjárásról - mosolyogja Inge. - Nagyon kellemes az évszakhoz képest.
Felvonja a szemöldökét, miközben a kancsóból bort tölt magának. Röviden Maram felé tekint: amaz int a fejével, hogy nem kér.
- Meg persze arról is, hogy az érdekli, kinek kellettek a gyerekek, akiket holtan találtak a közeli sikátorban - teszi hozzá már-már könnyedén, miközben útját ráérősen az ágy felé veszi és lehuppan a szélére.
Karcsú combjait kecses mozdulattal átveti egymáson, szabad kezével pedig hátratámaszkodik, látni engedve lapos rekeszizmát. Viszonzom a kihívó pillantást, mert az, hogy soha nem jártam bordélyban, egyáltalán nem jelenti azt, hogy zavarban volnék. Karba fonom a kezem a mellkasomon.
- A napnak már nincs ereje. De legalább nem esik - jegyzem meg az asztalnak dőlve a combommal, hogy aztán féloldalasan leüljek rá. - Maram jó kérdéseket tesz fel. Éppen csak megelőzött.
Inge elfordítja a fejét.
- Az ilyen előkelő helyeken előre szokás fizetni.
Derűs figyelmétől kísérve számolok le neki kétezer váltót. A szemem sarkából látom, ahogy a borát kortyolgatja.
- Vedd előlegnek. Már ha meg tudod adni, amit akarok.
Szívdobbanásnyi ideig méregetjük egymást, azután a mosolyát elhagyva, komor arccal dől előre ültében. Vonzó hangjában olyan ridegség csendül, amilyenre eddig talán képesnek sem tartottam.
- Nem találkoztam azzal, aki a gyerekeket kérte - fog bele. - Senki sem találkozott. Ha hihetek a kerítőnőnek, még ő sem látta soha az arcát. Egyszer azonban véletlenül összefutottam az emberrel, akin keresztül tartotta a kerítővel a kapcsolatot ez a... férfi.
Röpke, levegővételnyi szünet. Inge fintora egyértelművé teszi, hogy szívesebben használt volna valami egészen más kifejezést.
- Egész csinos arcú fiatalember volt, de jelentéktelen. Nem is jegyeztem volna meg, ha ne lett volna olyan különleges a szeme. Az egyik kék volt, a másik barna. Aztán tudja, hol láttam ezt a különleges szempárt legközelebb?
- Nem. Hol?
- A templomban.
Az izmaimba merevség költözik, a tarkómon hűvös légmozgást érzékelek: rövidre nyírt hajszálak merednek fel a nyomában, mint mindig, amikor közelebb érek egy fontos válaszhoz. Inge telt ajkán finom, tartózkodó mosoly játszik.
- Istenfélő nő vagyok - folytatja, semmi jelét nem adva, hogy észrevette volna kiéleződő figyelmemet. - Tudom, hogy meg fogom kapni ezért... a büntetésem, és készen állok arra, hogy majd vezekeljek.
Elfintorodik.
- De nem a lelki üdvömről jött beszélgetni. Szóval nem az volt az érdekes, hogy ott találkoztam vele, sok ide betérővel szoktam összefutni a vasárnapi misén. De ez a különleges tekintetű legény az oltár másik oldalán állt.
E pillanatban még azt is meghallanám, ahogy egy üvegtábla megfeszül, mielőtt elpattanna: az érverésem lassulni érződik, élénken érzékelem a csizmámba nyomódó talpamat, ahogy az ujjaimnál nekifeszül a puha szőnyegnek, a légzésem természetellenesen kiszámított, ahogyan mindig, ha úrrá akarok lenni a bennem szétömlő adrenalinon. A nyakamat rögzítő inak megfeszülnek - Inge nyugalmas, mély tüzű tekintete izzással találkozik az enyémben.
De a szajhák nem félnek semmitől.
- A gyermekgyilkos a maguk embere, atyám.

Ha akarnám, talán megakadályozhatnám, hogy bármiféle kifejezés jelenjen meg az arcomon, ezúttal mégis hagyom, hogy lássák, megütköztem a mondanivalóján.
Egy csendes percig csak a lélegzetünket hallani, aztán a pillantásom megint az övét keresi: nézem őt, mintha eddig nem láttam volna soha, s a tény, hogy atyámnak szólított, hirtelenjében még csak szöget sem üt a fejembe.
- Igazat mondasz? A püspök embere tette?
- A városőröknek is mondtam, akik elrángatták Maramot, de nem hittek nekem. Gondolhassa, hogy hazudok, de aztán ne csodálkozzon, ha közöttünk keresi a bűnöst, de nem találja.
Megvonja a vállát, s hátradől megint, visszanehezedve a tenyerére a dereka mögött. Jelentőségteljesen bámul, aminek csaknem érzem magamon a súlyát.
- Azt nem tudom, hogy hazudsz-e - szólalok meg egy csepp szünet után, fürkészve őt, bár sejtem, hogy a gesztus hatástalan lesz: Inge szokva van az átható tekintetekhez. Az elmúlt fertályórában többször bizonyította ezt. - De megtudom. Mindig megtudom.
Maramra tekintek, s érzem, ahogy a szemöldökeim között csepp ránc jelenik meg.
- Most hallod ezt először. Igaz?
A démon ünnepélyesen bólint. A szőke Inge az orrát ráncolja.
- Senki se hisz a szajháknak - sóhajt föl. - Tudom, hogy nem vagyok szentéletű. De nekem is volt egy gyerekem. A férjemmel egy közeli faluban éltünk, míg a világvége le nem söpörte a föld színéről. Elveszítettem mindkettejüket. Még az apácák se fogadtak be, nem volt annyi kenyerük, hogy minden árván és minden özvegyen megkönyörüljenek. De a férfi, ha éhezik is, odaadná az utolsó váltóját azért, ami a lábam között van. Jól élek, jobban, mint valaha, de ne gondolja, hogy nem vágyom vissza minden nap a szúrós csepűlepedőre, csak még egyszer a karomban tarthassam az én Johannám...
Szünetet tart, a csendje mélyebb, mint eddig bármikor, s Maram meg én - a két férfi - meg sem rezdülünk, mintha az ő engedélye nélkül félnénk levegőt is venni. Inge az egészből nem vesz észre semmit: a maga világában jár még, az emlékei között.
- Az én gyerekem is lehetett volna. Sok minden bűnt elnéz az ember. De az ilyesmit nem. Maram össze-vissza esküdözött, hogy magában meg lehet bízni, hogy más, mint a többi...
Fölkel ültéből, kiürült kupáját felém nyújtja: a világ, amely eddig csak reá várt, visszazökken a megszokott ütemébe. Égő szemében nincsenek könnyek.
Abszurd késztetést érzek rá, hogy felháborodottan magyarázkodni kezdjek: soha életemben nem fizettem asszonyért, és nem is fogok. De miért is kellene magyarázkodnom Inge előtt? Azt gondol, amit akar. Az arcomon hűvösnek érzem a levegőt, s nehezen tudnám eldönteni, haragszom-e vagy valami egészen mást érzek.
Figyelem őt, a rám zúdított dühe keltette felháborodást dörömbölni érzem a mellkasomban, mégse támadok vissza - helyette oda sem nézve fölemelem a boroskancsót, és megtöltöm a talpaspoharat, egészen színültig.
- Maram is téved néha. Olyan vagyok, mint a többi. Rájön majd.
Lekoppantom a kancsót az asztalra, aztán ötszáz váltót számolok le széles bronztalpának bal oldalára.
Nem nézek rájuk többé.
- De ezt az embert el fogom kapni. És mind meglátják majd, hogy mi fog történni vele.
Puha léptekkel indulok el kifelé. Hallom, ahogy Maram a nyomomba szegődik, s a folyosón bársonyos, fiatal hangja is utolér.
- Az én sorsom mi lesz, inkvizítor?  
Nem hetykén szól, mint először: ami azt illeti, kissé olyan, mintha egy elszorult torokból érkezne. Megtorpanok, de csak egy rövid gondolat erejéig.
A döntés könnyebb, mint amire számítottam.
- Ha akarsz, segítesz. Ha nem... itt kapsz almás pitét és vörösbort.
Ő még annyit sem gondolkodik, mint én tettem.
- Segíthetek? - kérdezi halkan. Megfordulok, mert nem erre számítottam: egy pillanatra figyelem őt, aztán biccentek, lesietve a lépcső maradék fokain.
- Igen, biztosan - jegyzem meg, egy kissé eltöprengve. - Úgy érzem, Inge nem hazudott. Akkor pedig közel vagyunk... de a püspöki palotába nehezen követhetsz. Elő kell kerítenem a felemás szemű férfit. Aztán kiszedek belőle mindent.
- Akkor itt maradok - biccenti ünnepélyes komolysággal. Bajtársias. Ez az a kifejezés. - Ha kellek még, itt megtalálsz.
Szemrevaló vonásain bizonytalanság suhan át, aztán finoman elmosolyodik.
- Mit is mondtál, hogy hívnak?
Nem mondtam. Ezt Maram is tudja.
- A nevem Norven Kather. De jobban teszed, ha elfelejted.


A püspöki palota hideg téli fényben fürdik, fehér falai még ebben a fakó megvilágításban is eleganciát tükröznek, akár egy öreg ezüstpénz, amely éjszaka kerül elő. Az udvaron vágok keresztül elnyújtott léptekkel, amikor ismerős alak integetése vonja magára a figyelmem.
- Nahát, a kedves kislány pont most ment el - mosolyogja Lorenz atya, amikor kellő közelségbe érek hozzá. - Hogy-hogy nem együtt vannak?
Felvonom a szemöldököm. Nem vagyok hozzászokva, hogy kérdéseket tegyenek fel nekem.
- Segíthetek?
Meglepett képet vág, ami tökéletesen lepereg rólam. Nincs kedvem trafikálni vele, amíg nem végeztem a munkámmal itt. Könnyen lehet, hogy egy napon belül karóba húzatom.
- Fordítva gondoltam - mosolyogja zavartan. - A kolléganő épp az egyik tanítványom kereste rajtam. Valamiért azt hittem, hasonló járatban lehet. De ha más ügyben jött, akkor nem tartom fel...
Oldalvást lép egy főhajtás kíséretében, ám az udvariasság kevés ahhoz, hogy vérszomjas gyanakvásom elaltassa, ha az egyszer fölébredt, így a válaszom méltatlanul hűvös pillantás kíséri.
Ne gyere a közelembe.
- Megkeresem később, Lorenz atya. Egyelőre máshol is várnak.


Nem telik bele sok időbe, hogy az irodájában trónoló püspököt meggyőzzem arról, milyen előnyei vannak, ha én tarthatom a következő imaórát a kápolnában: egyszerű, ám annál hatásosabb módja, hogy az egész személyzet szemtől szembe kerüljön velem, a püspök őexcellenciája pedig aligha tiltakozhat azon az alapon, hogy az ő háza táján nem szokás az ilyesmit komolyan venni.
Az enyémben sem, bár erről szükségtelen volna tájékoztatnom. Egy inkvizítortól soha nem lenne mersze megtagadni ennél jóval merészebb kéréseket sem, ám a palota nagy, személyzete és vendégei számosak, ha pedig a zsákmányom gyanút fog, könnyedén kicsúszhat a karmaim közül... Így hát kénytelen voltam a különösebb feltűnést nélkülöző megoldáshoz folyamodni.
Sebaj. Ha a tettes kerüli a feltűnést, nem fogja megkockáztatni, hogy távol maradjon, a markom pedig úgy zárul majd össze a nyakán, ahogyan az éhes farkas lábát ejti foglyul a hóba rejtett tányércsapda.

Éppen ahogy ehhez a gondolathoz érek, a folyosón szemközt lépkedő férfi félrehúzódik az utamból: jókora könyvet ölel a melléhez, mély csuklyáját a szemébe húzva viseli, mintha szúrós eső elől védekezne. Az alóla elővillanó tekintet különös, sajátságos fényben fürdik.
Barna és kék.
Azelőtt szólítom meg, hogy végiggondolnám, s az érzékeim máris úgy feszülnek meg, mint a harci paripa, ha kürtszót hall.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
- Mindörökké ámen! - érkezik a válasz, csakúgy félszívvel; a férfi csuklyás fejét leszegi, s a lépteit megszaporázva elsiet mellettem.
A gyanakvásomba felháborodás vegyül.
- Hogy merészel hátat fordítani nekem?
A hangnem használ, a prédám ösztönösen megtopan, de csak egy pillanatra. Futólépésben továbbindul majdhogynem azonnal, hátra se nézve. Minden ösztönével érezheti, hogy a nyomában vagyok.
Egérútja a könyvtárszobába vezet. Az ajtón, amely csaknem a képembe csapódott mögötte, sietve gázolok át. Egyetlen pillantást tudok csak vetni a bent terpeszkedő magas polcsorokra, mert vakító fénykéve döf a szemembe az egyik ablakból - valaki félrerántja a sötétítőfüggönyt, a rúdon végigcsúszó bronzkarikák hangja élesen körülzörgi a helyiséget. Hunyorogva ki tudom venni a karcsú körvonalait, felőle hűvös léghuzat érkezik, s oldalt lépve már látom, ami az első perctől fogva egyértelmű volt.
Nyitva van az ablak.
Az ifjú, aki sarokba szorult, megfordul, a lábaimban pedig megfeszülnek az izmok, de az eszemmel pontosan tudom, hogy már késő.
Hogy mi fog történni.
Félúton járok felé, amikor felkiált - Találkozunk majd, újjászületett testvéreim! - és alig négy yardnyira, amikor átveti magát a párkányon. Nyögéssel keveredő szusszanással érkezem meg az ablakhoz, nagy igyekezetemben félig-meddig nekicsapódom a keretnek helyet adó, alacsony kőfalnak: lendületből hajlok át a nyitott ablakon, ám a pillanatot, amikor az alacsony fűbe érkezve a nyakát szegte, így is lekéstem.

Mély sóhajjal támaszkodom a párkánynak. Alant üveges, bevérzett szemekkel mered az egyetlen nyomom a semmibe.
Egy kék, egy barna.
Ideje lemenni hozzá.

https://goo.gl/PNcR7L

19[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Szer. Feb. 19, 2020 3:11 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Gyalog igyekszem vissza a püspökségre. Nem vagyok hozzászokva a hintózáshoz, és nagyon komoly lehetőség veszne el, ha nem sétálnék. Így van alkalmam megfigyelni a járókelőket, némelyeket jobban is, és esetleg kiszúrni olyat, akire illik a démonnő leírása.
Kicsit több, mint fél órába telik, míg visszaérek, és útközben nem is történik semmi hála Istennek.
A püspökségen egyenesen a könyvtárszobába megyek, hiszen fogadni mernék, hogy Lorenz atyát most is ott találom.
Igazam is van, bár most nem egyedül ül a könyvek között az atya. Rajta kívül még hárman vannak a teremben, ugyanott az asztal körül ülnek, előttük könyvek, van, aki olvas, van aki jegyzetelget, bizonyára kutatásukat végzik. Egy szerzetes kivételével mindenki felkapja a fejét az érkezésemre, Lorenz atya pedig fel is áll.
- Á, Holzer inkvizítor! - mosolyog szélesen, tenyérbemászóan. Közben közelebb lép hozzám.
- Laudetur Jézus Christuts - hajtok röviden fejet üdvözlésképp
- Mindörökké Ámen! - hatja meg ő is a fejét. Egy jelentőségteljes köhintésre aztán Lorenz halkabban folytatja. - Általában Bernhard atyával vagyok itt, aki teljesen süket - vigyorog, most már suttogva, majd a háta mögé pillant. Hát ezért nem figyelt fel az az utolsó szerzetes amikor beléptem. - Segíthetek valamit Önnek? Institoris püspök küldte? -érdeklődik továbbra is mézes-mázas mosollyal, közben kifele tessékel a teremből, valószínűleg, hogy a beszélgetésetekkel ne zavarjuk a fontos kutatásokat.
 - Úgy is mondhatjuk. A munkája kapcsán érkeztem - mondom, megértve a szándékát, és kilépve a teremből. Egy pillanatra leolvad a mosoly az arcáról.
- Az én munkám kapcsán? - kérdezi immár fennhangon, ahogy becsukja maga mögött az ajtót. Érdeklődve néz, és újra mosolyog.
- Érdekelne, hogy pontosabban mi a szakterülete, és hogy vannak-e segédei, akik adatokat gyűjtenek Önnek - kérdezem érdeklődve, bármiféle fenyegetés nélkül. Sajnos pontatlanul fogalmazva, mint a válaszból kiderült.
Felvonja a szemöldökét, a mosolya most kevésbé terebélyes, de nem hervad le teljesen.
- Jöjjön -  int a fejével jobbra. - Sétáljunk közben, megmutatom a püspökséget. Nagyon szép - mondja, és lassú léptekkel elindul a mutatott irányba.
- Hát... a démonkutatás volna, de az inkább a szenvedélyem. A szakterületem a könyvtár. Én felügyelem az itt folyó munkák nagy részét. Régi kódexek átmásolása, az új írások összeállítása, szerkesztése. Vannak segédeim, persze, ennyi mindent nem lehet egyedül kézben tartani - vonja meg a vállát válaszolva az érdeklődésemre.
- És ilyen nagy munka mellett jut ideje a démonokra is? - kérdezem meglepve. Nehéz az ember szenvedélyének hódolni, ha ennyi mindent kézben kell tartania.
- Az embernek arra van ideje, amire időt szán - mosolyog a bölcs megállapítás mellé. - Majd Kegyed is megtapasztalja idővel, hogy egy öreg szem nem kíván már annyi alvást. Nappal foglalkozom a könyvtár ügyes-bajos dolgaival, éjszaka a kutatásaimmal. És azt se mondhatnám, hogy régóta enyém ez a nagy munka. Az elődöm, Falk atya, másfél éve tért vissza a Kegyelmes Isten országába. - osztja meg a megoldását is. Nem tudom mosoly nélkül hallgatni ahogy a tapasztalatáról beszél.
- Isten nyugosztalja - vetek keresztet az elődje halálának említésére. - Gondolom az, hogy a városban több démon is él, azért könnyebbé teszi a dolgot... - jegyzem meg aztán, mire láthatólag zavartan néz rám.
- Erről nemigen tudok. Leginkább könyvekből szoktam tájékozódni. Néha, ha démont kaptak el a városőrök, beszélgettem vele. Meg még régebben, faluhelyen lehetett találkozni velük. De nekem már nincs is időm kijárni a püspöki kastélyon kívül - vonja meg a vállát, mostmár elkomolyodva. - Mondja, mégis hogy kapcsolódik ez a maguk nyomozásához? -
Azt hiszem, ennyiből elég biztos lehetek, hogy nem az atya hobbiját segítendő járt valaki a démonlánynál. Részben sajnálatos, részben pedig szomorú, mert egyre valószínűbb, hogy a dolognak köze van a gyilkosságokhoz.
- Azt hiszem az ön munkájához közvetlenül mégsem kapcsolódik, de talán tud segíteni. A démon nő igen érdekes dolgot mesélt. Egy férfi a bordélyban rendszeresen és viszonylag sokat fizetett neki azért, hogy beszélgessenek, de mindig csak azért, és a démon lét működéséről, és a mágiáról érdeklődött, jegyzetelve az információkat. -  vázoltam fel a helyzetet, majd hozzá tettem a különös látogató személyleírását is, a kereszttel együtt, amit viselt.
Elgondolkodva méricskél miközben beszélek, rövid időre megtorpan a sétában is.
- Ez igen különös - sóhajt egy aprót. - Jól tette, hogy ide jött. Ha nem is egyházi, nekünk mindenképp tudnunk kell, ki ez az ember, hiszen mi tanítjuk az arra kiválasztott gyermekeket - megmondja, megint elmosolyodva, de ezúttal sem olyan szélesen. - De történetesen, akit keres, a mi köreinkből való, valóban - húzza el a száját. - Gilbert testvér lesz, ő az egyetlen, aki ilyen korú, és fekete a haja.- mondja, majd megrázza a fejét. - Nem is hiszem el... A többiek tiltakoztak a taníttatása ellen. Az anyja nem volt szentéletű asszony. Bűnben fogant, bűnbe fog esni, ezt mondogatták. Én meg legyintettem rájuk, hogy ne legyenek ostoba babonásak... Remélem, Gilbertnek nincs valójában köze ezekhez a szörnyű tettekhez - néz komoran maga elé. Kedveli azt a fiút…  - Akar vele beszélni? Elkísérem a szobájához. - ajánlja fel
- Hálás lennék érte. Legjobb tisztázni az ilyesmit mielőbb. -  bólintottam, kevésbé komoran, mint az atya. Nem akartam, hogy úgy érezze, bizonyosan nem lehet ártatlan kedves tanítványa.
Az atya végigvezet egy földszinti folyosón, ki egy oldalbejáraton az udvarra, átvág rajta, majd be az épület másik szárnyába, szintén egy oldalsó bejáraton. Ott jobbra fordul. keskeny folyosón haladunk végig, amin már látszik, hogy a lakrészek találhatók itt, kevésbé fényűző, mint a többi része az épületnek.
Közben Lorenz szinte végig beszél..
- Nagyot csalódnék, ha ezekhez a szörnyű bűnökhöz bármi köze lenne Gilbert testvérnek... Ő az egyik legkedvesebb tanítványom. Szegény parasztcsalád szülöttje, aki nagyon lelkesen járt templomba. Én akkoriban kerültem ide. Sokat járt hozzám, nagyon érdeklődött minden iránt. Olyan könnyedén tanult meg olvasni, hogy nehéz volt elhinnem, ezidáig nem ismerte a betűvetést - szomorkásan sóhajt. Miközben beszél, néha rám sandít, a reakciómat lesve. Egyszerűen megértéssel hallgatom, de nem nagyon tudok mit mondani. Bizonyára kedves tanítvány lehetett, és ki tudja mi téríthette el Isten útjáról, ha egyáltalán eltért róla… Mindenképpen szomorú a történet.  - Jó embernek tűnt. Kiálltam érte, hogy bekerüljön a püspökségre, hogy taníttassuk papnak. Nekem az az elvem, hogy a szegényeket kell felemelni. Ők megjárták az élet nehéz ösvényeit, könnyebben találnak hangot az egyszerű emberrel, mint például a magamfajta, akivel kesztyűs kézzel bánt az élet. - beszél Lorenz tovább, és kezdem érteni, hogy megsajnálta a szerencsétlen fiút, és igyekezett mindent megtenni, hogy jobb sorsa legyen. Nem csoda, ha nehezére esik már a feltételezés is, hogy ilyen borzalmas bűnben része lehet. Bíztatóan, de sokkal inkább együttérzéssel biccentek a szavaira. Én is smerem az élet nehezebb oldalát is, mint a legtöbb falusi gyermek manapság.
Egy barna, félig csukott ajtó előtt áll meg. Lorenz atya megint téged néz rövid ideig, mintha az engedélyre várna, vagy legalábbis valamiért hezitál, végül belöki az ajtót. Mivel nem vagyok semmilyen értelemben otthon ezen a helyen, fel sem merül bennem, hogy én adjak engedélyt a belépésre.
A szoba üres, és nagy rumli van benne. Két ágy van itt, mindkettő fel van túrva. Ruhák vannak a földre hányva,  legalább 2 rend papi öltözék hever a padlón.
Lorenz atya sarkon fordul és egy a folyosón siető legényt állít meg.
- Fredrich testvér! - szólítja meg. - Nem láttad Gilbert testvért? - kérdezi. Úgy tűnik kérnem sem kell, hogy segítsen, mert őt magát is érdeki mi történhetett.
A fiú megrázza a fejét.
 - Nem, ma egész nap nem láttam. Este még mellettem ült vacsoránál. Aztán úgy tűnt, összevitatkoztak Jakobbal - vonja meg a vállát. - Azóta egyiküket se láttam. Csodálkoztam is, a Tertiáról sose szoktak hiányozni. - magyarázza. Mikor is fogták el a démon nőt?...
Lorenz atya közben elbocsátja a fiút, majd visszafordul hozzád.
- Nos, úgy tűnik, nyoma veszett. Sajnos, ez felettébb gyanús - lebiggyeszti az ajkát. Szomorú látni, hogy így szívén viseli a tanítványa sorsát, aki egyre valószínűbb, hogy szörnyű bűnt követett el.
- Köszönöm a segítségét. Ne aggódjon, végére járunk a dolognak -   mosolygok bíztatóan Lorenzre - Nincs esetleg ötlete, hova mehetett a fiú, ha zaklatott volt? - kérdezem, hátha tud valami támpontot adni. Szivesen mondanám, hogy tisztázzuk a fiú ártatlanságát, de nekem is és a fejét rázó atyának is nyilvánvaló hazugság volna.
- Fogalmam sincs. - válaszol szomorúan.
Még mindig mosolyogva bólintottam. Az atyának nem kellett tudnia, milyen erős gyanú ébredt bennem az eltűnés időpontja miatt.
- Ez esetben ennek is utánajárunk. Mégegyszer köszönöm a segítségét, az Úr biztosan megjutalmazza érte - mondom, amit úgy is érthetett, hogy szeretett tanítványáról a gyanú árnyéka eltűnik  - Megengedi, hogy körbenézzek a szobában? - kérem az engedélyét, nehogy később gondunk legyen belőle.
- Hát persze - bólint Lorenz atya. - Ha pedig Ön megengedi, Holzer inkvizítor, én visszatérek a könyvtárba - közli.
Nem tudtam mivel vígasztalhatnám az Atyát, aki láéthatóan szívén viselte a fiú sorsát... Nem tudtam volna tiszta lelkiismerettel azt sugallni, hogy jelentős esély lenne az ártatlanságára, hiszen nem lehettem biztos egyelőre semmiben.
- Természetesen. Ha megtudok valamit, önt is értesítem - engedem el, és miután lógó orral távozott, módszeresen kezdtem átnézni a szobát valamiféle nyom után az üggyel vagy Gilbert hollétével kapcsolatosan. De a holmik között semmi személyesebb nincs… Mintha szándéksan tüntette volna el valaki.
Miközben keresgélek, valaki nagyon halkan kopog az amúgy nyitott ajtón. Az a fiú az, aki az előbb Lorenz atyával beszélgetett Jakab és Gilbert hollétéről.
Mivel nem az én lakrészem volt, nem kell az engedélyem a belépéshez, így csak kíváncsian forduluk a fiú felé.
- Segíthetek? - kérdezem
- Talán... - köszörüli a torkát zavartan - Talán én segíthetek, Inkvizítor - böki ki, és fülig pirul, majd belép a szobába, de előtte még alaposan körbenéz, majd behajtja félig maga mögött az ajtót.
- Szerintem tudom, hol van Jakab és Gilbert. - jelenti ki.
Nocsak. És ezt az atyának vajon miért nem mondta?
- Ezesetben hálás lennék érte, ha segítenél - mosolyogtam rá - Szerinted? - kérdeztem kissé megemelt szemöldökkel. A semminél több, de azért biztosabb információ kell, hogy igazán segítsen.
Sóhajt, majd bentebb lép, és leül az ágyra, onnan nézve fel rám.
- Jakab és Gilbert mindig nagyon jó barátok voltak. Ezen a szobán is ketten osztoznak. De csak az atya meg a magasabb beosztásúak felé voltak tisztelettudóak... Velem sose voltak kedvesek. Gyakran elvették a vacsorám - biggyeszti le az ajkait a 16 éves, kajla kölyök. A szeminárium és a tanonc élet szépségei… Robin mesélt nekem ezekről, és nem volt mentes az az időszak sem hasonló esetektől, míg én tanultam inkvizitornak.
- Nekem feltűnt, hogy néha eltűnnek... Kiszöknek éjszaka. De vigyáznak, hogy Laudesre visszaérjenek. Kíváncsi voltam, úgyhogy néhány hete kezdtem követni őket - süti le a szemét, mint aki tudja, hogy nagy bűnt vall most be. Szerette volna valami kihágáson kapni őket, amivel bosszút állhat… Szegény fiú…
Sejtettem a folytatást, de bátorító mosollyal intetek a fiúnak, hogy ne hagyja abba.
- Egy párszor a bordélyba mentek -  nem néz fel, csak mondja. - De néha... Néha egy házba, a szegénynegyedbe. Úgy hallottam, Gilbert családja élt ott, de mind elpusztultak a világégésben. Ha valami rosszban sántikáltak, és sejtik, hogy a körmükre égett a gyertya, talán még ott kaphatja őket - von vállat, pedig komoly vádat fogalmazott meg, és komoly nyomot adott, ha igaza van. - Vagy legalábbis valamit. Valami nyomot vagy ilyesmi. - tompítja a vádaskodást.
- Melyik ház az pontosan? - kérdezem. Eszembe se jutott, hogy a fiút magammal vigyem. Felesleges veszélynek tenném ki. Több féle szempontból is.
- Várjon, megmutatom - vesz ki a ruhája alól egy imakönyvet, a legelső, üres oldalánál csapja fel. Vastag hegyű ceruzával rajzolgat rá, kitépi a lapot, majd odaadja. - Feltüntettem rajta a városőrség épületét, az alapján könnyen odatalál - biccent elégedetten a munkájával
- Köszönöm - mosolyogtam a fiúra, elvéve a lapot. - Ugye tudod, hogy a bosszú veszedelmes bűn? - kérdeztem rá. Szerencséje lehetett, hogy nem vették észre, de jobb, ha nem veszélyezteti magát a bosszú miatt. Szükség van becsületes emberekre az egyházban.
- Talán nem akkora, mint gyermekeket ölni - vörösödik el teljesen, a hangja is nagyon remeg. Láthatóan zavarban van és szégyelli magát. Helyes. Azt jelenti, a lelkiismerete működik, és remélhetőleg megvédi attól, hogy komoly bűnbe essen.
Ugyanakkor nem számítottam erre a válaszra.
- Ezt láttad a háznál? - kérdezek rá nyíltan. Egy szemtanú sokat jelentene az ügyben. De a fiú megrázza a fejét.
- Nem láttam semmit. Nem is mertem nagyon közel menni. De azt mondják ez történt... És ez a két ember nem olyan szentéletű, mint ahogy mindenki hiszi - bizonygatja zavartan, esetlenül. - Én nem gyanúsítom őket... De... De megfordult a fejemben a gondolat! - mondja ki, dacosan nézve a szemembe.
- Bizonyára nem véletlenül - bólintottam. - Ide vezethet a harag és a bosszú. Ezért kell Isten szolgáinak óvakodni tőle - mondtam neki. Furcsa helyzet volt, mert a fiú talán a legfontosabb nyomot adta a kezembe... Mégsem mondhattam, hogy helyesen cselekedett. Reméltem, hogy a megértő tanítással megóvhatom ezektől a bűnre vivő veszedelmes érzésektől.
A fiú bólint szavaimra, és látszik a szemén, hogy elgondolkodik. Ennyi pedig nekem éppen elég.
- Nekem viszont rengeteget segítettél, köszönöm - mosolyogtam rá. Mielőbb utána akartam járni a dolognak, úgyhogy elköszöntem tőle, és el is indultam megkeresni a házat. A főbejáratnál Lorenz atyának intek búcsút, az istállóból pedig kapok egy lovat, amin ellovagolok a szegénynegyed határáig. Onnan viszont gyalog megyek, nem akarva feltűnést kelteni az állattal, és a paták dobogásával.
Szinte az egész negyeden át kell vágnom, nagy nyomor uralkodik, koszos kölykök az út szélén, félig leomlott házak, bedeszkázott ablakok, csontsovány terhes nők viszik a nagy tálakban a ruhát mosni… Elkeserítő látvány.
Azt a bizonyos házat könnyű kiszúrni, tényleg elég jó a gyerek rajzolta térkép, és ez az egyetlen épület amin elhagyatottság látszik.
Mielőtt benyitnék, óvatosan körbejárom az épület környékét, megállapítva, hogy valószínűleg nincs ben senki.  Így is óvatosan nyitok be, amennyire lehet az ajtó védelmében maradva.
Be sincs zárva az ajtó, könnyedén kinyílik. Döngölt padlójú konyhába fogad, ahonnan nyílik még egy nagyobb szoba, szintén nyitott ajtóval, és teljesen üresen.
Bent egy szekrény van, egy asztal középen, néhány szék körülötte
mindenféle könyvek, papírok hevernek szanaszét, főleg az asztalon nagy kupacban. Alaposan, de gyorsan körülnézek, hogy felmérem mit csinálnak itt amikor itthon vannak.
A démonnal történt beszélgetések jegyzetei is itt vannak, Lorenz atya néhány könyve társaságában, egyéb démonokról szóló írások között
halállal, halál utáni élettel foglalkozó szövegekkel, amennyire a címek sejteni engedik. A jegyzeteket elrakom, éppen amikor nyikordul az ajtó, és valaki belép a konyhába.[/b]


_________________

20[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Szomb. Feb. 22, 2020 4:59 pm

Sibylla

Sibylla
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Kedvesek, ismét egy izgi kört zárhatunk, már egyre közelebb vagytok a megoldáshoz ^^
Robin, Norven, szeretném, ha le tudnánk egyeztetni a körötök elsejével bezáróan, és mondjuk 7-én lesz a végleges határidő (úgyis el fogom én is felejteni, szóval tudjuk, hogy gyakorlatilag az 9-e, vagyis vasárnap : D) Keressetek privátban az időpont miatt! Smile

Oswald, veled pedig akkor csúsztatunk egyet, te is márc. 9-éig posztolhatod a reagod.

Most már tényleg ne olvassátok egymást, mert nagyon forró nyomon jár mindenki <3

21[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Csüt. Márc. 12, 2020 11:09 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Kettesével szedem a lépcsőket lefelé.
Seperc alatt érem el a közbülső pihenőt, s ahogy átvágok rajta, szinte futólépésben, csak elhaladtomban üti meg a fülem a zsanérnyikorgás - idős férfi hajol ki az ajtón, amely nem tartozhat más helyiséghez, csak ahhoz, ahol első ízben találkoztam Lorenz atyával.
Nem túl bizalomgerjesztő fickó, reszelős hangján sietve sziszegi felém rövidke mondanivalóját.
- Pszt, inkvizítor, csak egy szóra!
Kérdőn nézek rá.
- Most nem mondhatok semmit, de nóna után keressen meg a szobámban, el kell mondanom valamit - hadarja fojtottan. - Keresse csak Bernhard atyát. Majd a fiatalok eligazítják!
Mielőtt akár csak megrezzenhetnék, eltűnik az ajtó mögött: gyorsasága ellenére csöndesen csukja be, én pedig nem érek rá töprengeni. Folytaton az utam a kert irányába.

Áldozatom földi maradványai úgy vonzzák az érdeklődőket, mintha valódi dögevők népesítenék be a langfurthi püspöki rezidenciát: több, mint tucatnyian ólálkodnak a holttest körül, mire leérek, s közöttük az első sorban nem más téblábol, mint Lorenz atya.
Felőlem akárki is lehetne, pergő parancsszavam ugyanilyen sürgetőn csattanna.
- Oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló!
Kelletlenül bár, de megnyílik előttem a sokaság: két-háromfős csoportokra szakadva sustorognak egy röpke percig, mielőtt végleg kiválasztanának egy-egy irányt, s lassan elszivárognának, akár víz a szikkadt, agyagos talajon. Három ember marad - egyikük kisméretű, csiszolt tükröt szorongat, azzal próbálta korábban megítélni, hogy nyakát szegett barátja ugyan lélegzik-e még.
És persze közöttük Lorenz atya. Megbámul, ahogy a tetem fölé hajolva szemügyre veszem azt, de nem szól. A bevérzett, megüvegesedett felemás szemekről őrá nézek fel.
- Kiugrott az ablakon. Ismeri?
Bólintás a válasza.
- Jakab testvér - toldja még hozzá fojtott hangon.
Fölegyenesedem, s karba fonom a kezem a mellkasomon.
- Meséljen róla, kérem.
Az öreg pap felsóhajt. A háta mögött a két szerzetes felnyalábolja a holttestet, s megindulnak vele. Elindulok a nyomukban, intve a fejemmel Lorenz atyának, hogy tartsa velem a lépést. Ellenkezés nélkül indul meg, le sem véve rólam a szemét.
- Jakab testvér egyike volt fiatal tanítványaimnak - fog bele. - Egy kereskedő fia volt, a világégés tette őket szegénnyé, a kényszer miatt került közénk - elgondolkodva néz egy darabig, majd előrepillant. Ugyanarra tartunk, amerről én is érkeztem az imént. - Mivel kimondottan okos fiúnak látszott, pártfogoltam. A többiek mondogatták, hogy ne engedjük magunk közé... 'felemás a szeme, felemás a lelke'... - apró szüntet tart, hogy megcsóválhassa a fejét. - Az egyik legokosabb növendék volt a püspökségen. Bíztam benne, hogy egykor az utódom lehet. Talán mégis a többiekre kellett volna hallgatnom.
A történet cseppet sem érint meg: nem lebeg más előttem, mint a tény, hogy vajon miféle dolgok után járt Jakab testvér a városban, amikor senki sem figyelt.
- Talán. Talán nem. De inkább a természetéről beszéljen.
Átlépünk az oldalsó bejáraton, megérkezve az előtérbe, amelybe a konyha illatai és zajai egyaránt ki-és felhallatszanak.

- Hát... - töpreng fennhangon a férfi, mintha ebbe most gondolna bele először. - Én éles eszű, kíváncsi természetű fiúnak láttam. Nehezen békélt meg a Kegyelmes Istennel, miután a családját kisemmizte a Harag Napja... De mindannyiunknak megvoltak a maga csatái Istennel az ő korában. Én bíztam benne, hogy megbékél.
Lekanyarodunk a pince felé, s egy pillanatra be kell szüntetnünk a társalgást, ha nem akarunk a testvérhez hasonló sorsra jutni a keskeny lépcsősoron. Odalent hatalmas hordókban bor áll, kisebbekben pedig alighanem valami töményebb. A tágas, hidegen ásító alkóvok elárulják, hogy beljebb számos ilyen terem helyezkedik még el.
A két szerzetes óvatosan engedi le terhét a hideg kőpadlóra, s megállnak mellette. Rájuk sem hederítek. Egyelőre.
- Te voltál a közvetlen felettese, atyám?
Lorenz röviden bólint.
- A legtöbb ügyes kezű, éles eszű növendéket magam köré gyűjtöttem - sóhajtja. - Szükség volt rájuk a kódexek másolásánál, a könyvtárunk gondozásánál. Mint már említettem, Jakab testvér az egyik legtehetségesebb volt.
- Megbízható volt?

Elhúzza a száját.
- Annak tartottam. De ez... Nem is értem.
- Voltak közeli ismerősei a palotában?
Rövid szünet. Az idős pap néhány szívdobbanásnyi ideig elgondolkodik.
- Gilbert testvér - feleli végül. - Egy hálótermen osztoztak. Úgy tűnt, jó barátok is.
- Meglátogatnám.
Amaz megvonja a vállát, meglehetősen tiszteletlenül.
- Akkor a kedves kollégájával beszéljen, épp őt kereste rajtam, de szőrén-szálán eltűnt. Nem értem, mi történik itt.
Mérgesen bámulok rá.
- Ajánlom is. Merre ment?
A haragom, úgy fest, cseppet sem rendíti meg az öreget.
- Holzer inkvizítor? Fogalmam sincs, Gilbert testvér szobáját kutatta át, mikor magára hagytam, hogy visszamenjek a könyvtárba dolgozni.
Elfojtok néhány felkívánkozó szitkot.
- Köszönöm, Lorenz atya. Ha látja, mondja meg neki, hogy keresem.
Ezzel a holttest felé veszem az irányt újra.
- Hagyjanak magunkra!

Hátra sem kell néznem, anélkül is hallom a szerzetesek szandálos lábának esetlen csattogását: megvárom, míg a hang elhalkul, s csak ekkor ereszkedem le a hűlőfélben lévő Jakab testvér maradványai mellé, hogy átkutassam.
Természetesen semmi.
Sóhajtva fordítot hátat a tetemnek, s az utamat Gilbert szobája felé veszem: érzem, hogy ez is csak időpazarlás, de nem fog megártani, ha egy üres fertályórát gondolkodással tölthetek. Lorenz atya persze figyelmeztetett, hogy Holzer inkvizítor itt járt, és a kopár, szinte üresen is kirívóan rendetlen helyiségben csak annyi választ lelek, amennyire számítottam.
Természetesen semmit.
Hátravan még a nóna; a háznépet óhajtottam szemügyre venni alatta, ám az ötletemet - ahogy engem is - csúffá tette a néhai Jakab testvér, aki alighanem e percben sokkal szívesebben volna itt, a püspöki kápolnában, mint ott, ahová az ablakból került - mostanra bizonyosan az ördög sütögeti őt a Gyehenna tüzén. Megérdemli: ha másért nem, hát azért, mert most kereshetek valaki mást helyette, s hogy ennyien összegyűltek előttem, akár válogathatnék is, ha tudnám, mit keresek.
De természetesen nem tudok semmit.

Bernhard atya távolmaradt az imaóráról, amit különösnek tartok azok után, hogy kimondottan engem keresett korábban: hogy elszabadultam az oltár elől,  a keresésére indulok, ám nem járok sikerrel. Csak a fiatalabb szerzetesek tudnak eligazítani, s mire megérkezem a folyosó végéről nyíló szoba csiszolt faajtaja elé, igencsak lejártam már a lábam.
Odabent csend honol. Kopogtatok.
Semmi válasz.
Meglököm az ajtót, nem túl erősen: könnyedén nyílik, sarokvasai enyhén nyiszorognak, s odabent egy jókora ágyon - nem is, két összetolt ágyon - megpillantom Bernhard atya sovány alakját, ahogy a nappali óra ellenére az igazak álmát alussza.
Odalépek melléje, és erőteljesen megkopogtatom az éjjeliszekrény fa tetejét, mintha csak ajtó volna: egyszer, kétszer, háromszor.
A férfi felriad: hatalmas, kidülledő halszemét rám függeszti, képén meglátszik, hogy fogalma sincs, mi történik éppen: kótyagosan ül fel, megtörölve a száját, aztán a szemét dörzsölgeti. Ezalatt mintha az agya is erőre kapna, mert ahogy föltekint, elmosolyodik: a gesztus kedves, de az atya sajátosan taszító vonásain hamar egy kissé erőtlenné válik.
- Oh, bocsánat, ilyenkor szoktam ebéd előtt aludni egy keveset - fog bele, mintha ez olyasmi lenne, amivel jó pontokat lehet szerezni nálam. Fejével az ágy felé int, alighanem azzal az abszurd képzettel, hogy le akarok ülni oda, és csak az engedélyére vártam. Alig észrevehetően, de végigfut a hátamon a hideg.
- Foglaljon csak helyet - biztat hozzá. - Megkínálnám valamivel, de a helyen kívül egyebem épp nincs. Esetleg hozassak valamit valamelyik kölyökkel?
Elutasítóan legyintek.
- Jakab testvér felől érdeklődnék.
- Igen, igen, gondoltam - rágcsálja a szája szélét. - Oh, várjon csak, én egy kicsit szomjas vagyok.
Hitetlenkedő pillantásomtól kísérve áll fel. Várom, hogy kiderüljön, tréfára készül, de hiába várok: ajtót nyit, várakozik egy kissé, aztán rákiált egy elhaladó ifjoncra:
- Kölyök, hozzál már nekem egy korsó sört a konyháról, megint ég a gyomrom. De nehogy felvizezzék, mint a múltkor!
Ő maga is bántóan emelt hangon szól, de ez még semmi ahhoz képest, ahogy a válasz érkezik.
- MÁR HOZOM IS, BERNHARD ATYA - üvölt vissza sakál módjára a novícius. A szoba lakója becsukja az ajtót, majd felém fordul: mosolya egy pillanatra összezavaró, de hamar feltűnik, hogy alighanem bocsánatkérő gesztus lehet.
Kezdem megszokni az arcát.
- Nézze el neki - mondja, természetes hangnemben ezúttal. - Csak azt hiszik, tök süket vagyok.
Amennyire földbe gyökerezett lábbal néztem végig ezt a színjátékot, annyira nem látszik rajtam, hogy értékeltem volna.
- Fogy a türelmem, Bernhard atya - jegyzem meg, egyelőre semleges hangon. Többé-kevésbé. - Ne köntörfalazzon, hanem válaszoljon. Egy-kettő!
- Jól van, jól van! - kapja a vállához mindkét kezét megadón, noha nem látszik igazán rémültnek. - De, kérem, őrizze meg a titkomat, évekig tartott, mire elhitettem velük, hogy egy szavuk sem hallom. Így többnyire békén hagynak, ami nekem jó. Viszont nagyon bátran beszélnek előttem... ami magának.

Erre fölfigyelek; a vonásaim kissé átrendeződnek, s most már élénk érdeklődéssel hallgatom. Most nem kell biztatni, hogy folytassa.
- Általában csak apróságokat tudok meg, semmi érdekeset. De lévén magam is a könyvtárban dolgozom, Lorenz atya utasítása alatt, sokszor hallottam a tanítványaival beszélgetni - az ajtónál állva mesél, egyértelműen látszik, hogy a sörét várja. Nehezen hiszem, amit látok. - Általában csak Lorenz atya szokta a sületlen elképzeléseit meg az új felfedezéseit megosztani, de néhány hete...
A mondanivalóját kopogás szakítja félbe: vendéglátóm mohón nyitja ki, megkapja a korsó sörét, aztán egyetlen szó nélkül kizárja a futárt, s felém fordulva inni kezd. Megemelem a szemöldököm, hogy lássa: nem jött el az újabb közjáték ideje, de azért inni hagyom. Van egy olyan érzésem, hogy a kisugárzásom Bernhard atya esetén nem sokban különbözik a szitáló esőtől, s az öreg ügyet sem vet a fenyegetésre, amelyet jelenthetnék rá.
Ha akarnám.
Visszaül az ágyára, de nem tesz próbára ismét, hanem beszél máris.
- Néhány hónapja Gilbert és Jakab testvér kezdett sokat sutyorogni Lorenz atyával - mondja. Beszéde érthető és világos, durva képe az emlékezéstől szinte kellemesre változik. Régen igen kellemes énekhangja lehetett. - Nem mindent értettem, de úgy tűnt, mintha valami közös kutatásuk lenne... Sokat beszéltek ugyanis arról, hogy miket gondolnak a démonokról. Úgy tudom, Lorenz atya még a városba is kiküldte őket, hogy beszélgessenek a bordélyban csábdémonokkal.
Meg se rezdülök ültömben: égő szemekkel figyelem a férfit.
- Nocsak. Ezzel kapcsolatban minden érdekel.
- Gondoltam - vigyorogja, mielőtt kortyolna megint a söréből. - Nézze, én nem szoktam magam az ilyen ügyes-bajos dolgokba beleártani. A süketséget is azért találtam ki, hogy végre békén hagyjanak, és ne kelljen már felkelnem a tertiára... Öreg vagyok az ilyesmihez.
Megrázza a fejét.
- De ez nem érdekes, ne haragudjon, nem az idejét akarom rabolni. Csak annyit akartam mondani, hogy nem tűnt különösebben gyanúsnak, amit művelnek... Egész sokáig. Lorenz atya mindig is kicsit... - tenyérrel a homloka felé legyint, jelezve, hogy arra gondol: bolond - Hát, érdekes volt, maradjunk ennyiben. Viszont mindig is megérte a kegyeiben lenni, nem csodáltam, ha ez a két szerencsétlen folyton a nyomában járt, és lesték a kívánságait. Mindenesetre bármennyire mosdatja magát, mérget mernék venni rá, inkvizítor, hogy mindehhez Lorenz atyának van a legtöbb köze.

Úgy tudtam!
A legelső találkozás óta ellenszenves volt a vén csont: valamiféle elégedett, izgalmas vérszomj bugyog fel bennem az eshetőségre, hogy megszorongathatom a nyakát. De mindent a maga idejében. Egyelőre az öreg szerzetest mérem végig még egyszer.
- Nem lennék meglepve - jegyzem meg halk, doromboló hangon. - Tudja, mi miatt szimatolok itt, felzavarva a palota lakóinak lelki nyugalmát?
Mint eddig bármely alkalommal, a férfi most is immunis a belőlem sugárzó fenyegetésre. Ezúttal nem rá irányult, mégis elcsodálkozom egy kissé a dolgon. Az igazi lényeg azonban a válasza.
- A gyerekekre gondol?
- Rájuk bizony - biccentek finoman, változatlanul nyugtalan, forró érzéssel a bordáim mögött. - Még most is úgy gondolja, a legjobb helyen járok?
- Nem mondtak ki semmi terhelőt - biggyeszti. - De sokat vitatkoztak mostanában, és Lorenz atya valami újjászületésről hablatyolt. Azt hittem, Húsvétra készülnek. De hát az odébb van.
Vállat von, mint akire egyáltalán nem tartozik ez az egész. Valamelyest igaza is van.
- Mindenesetre bármire is készültek, Lorenz atya halasztani akarta a dolgot, a fiúk sürgetni. Beszélgettek egy S. nevű egyénről, akit igen nagy becsben tartottak. Nézze, semmit se értek az egészből. De ha már át akar kutatni egy szobát, kezdje a vén bolondéval. Már bocsánat.
Figyelmét újfent a sörnek szenteli, de a fejét azért még megcsóválja.
Fölszusszanok - a hangban rejlő neheztelés érezhetően nem a házigazdám felé irányul. Egy pillanatig még méregetem, aztán elfordulok, az ajtó felé. A fülemet hegyezem.
- Nem tartom fel tovább.
Bernhard atya váratlanul elkomorul, a szenilis lágyság, amelyet tökélyre fejlesztett, tovatűnik a képéről.
- Bár tudnék többet segíteni, inkvizítor - szól komoly hangon. - Nem tűntek veszélyesnek, csak három őrültnek, akik szeretnek feleslegesen filozofálni. Már jóval előbb szóltam volna a püspök úrnak, ha ugyan benne is lehet bízni.
Töprengő csend, aztán fölnéz rám.
- Az Úr adjon erőt a munkájához, inkvizítor!
Hosszú pillanatig nézem őt, aztán az ajtót egyetlen lassú mozdulattal kinyitom. A sarokvasak finoman nyiszorognak.
Búcsúzóul biccentek felé. Az arcom legalább olyan komor, mint a hangom.
- A magáéhoz is, atyám... ez alatt a fedél alatt.
Hátra se nézve távozom, és az utamat Lorenz atya szobája felé veszem.

https://goo.gl/PNcR7L

22[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Hétf. Márc. 16, 2020 12:11 pm

Sibylla

Sibylla
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Kedvesek, egy hét csúszással ugyan, de zárom ezt a kört.

Oswald, te még egy kört csúszol, most jelenleg kettőnél tartasz (ezt inkább magamnak írom csak, számontartás végett). Robin, te eggyel maradtál le. Mivel mindenki karanténban van, most picit jobban fogom szorítani a határidőket. Örülnék, ha péntekig tudnánk egyeztetni (03.20.) és mondjuk 5 nap alatt meg tudnátok írni a reagotok (03.25-éig). Keressetek, kérlek, privátban az egyeztetések miatt.

Ozy, neked meg akkor 25-éig van újabb haladékod a legutolsó nyersed átírására.

23[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Hétf. Márc. 16, 2020 6:10 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
- Ki van itt? Jakab? - szólalt meg egy hang, feltehetőleg Gilbert testvér érkezett. Meg viszont a hallható lépések alapján nem állt, így gyorsan kellett előállnom valamivel. A lépések mellé társuló fémes súrlódás nem adott okot bizakodni, hogy jó helyzetből indulok.
Mivel a lépéseim bizonyára épp úgy hallatszottak volna, mint ahogy az ő lépéseit én hallottam, nem lett volna értelme azzal próbálkozni, hogy eltűnjek az érkező tekintete elől a szobában.
Ezért úgy döntötem, úgy teszek míg bejön, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy itt vagyok, és a könyvek tanulmányozásába mélyülök látszólag.
- Hejhó! - szól még egyszer a fiú, most már egyre közelebbről hallatszó neszezés mellett. Ahogy a belép a szobába, meglepődve torpan meg az ajtóban, és kérdőn pislogott rám. Én csak a szemem sarkából néztem végig a férfit.
Kivont karddal áll, nem túl magabiztosan tartva a kardot. Valószínűleg nem túl ügyes kardforgató, ami jó hír lehet, még ha nem is lehetek egy pillantásból biztos benne. Magas termetű fiú, sötétbarna hajjal, szép kék szemekkel.
- Ki az ördög vagy te? - kérdezte szemmel látható, nem is titkolt meglepettséggel. - És küldött? - érdeklődött tovább gyanakodva.
- Gilbert, ugye? - kérdeztem odafordulva a fiúhoz határozott, és vidám hangon, mint aki rég várt találkozásnak örvend. - Már vártam, hogy megérkezzen. - erősítettem rá az örvendezésemre verbálisan is - Nem rég érkeztem, és önhöz irányítottak, hogy többet tudhassak meg a démonokról. Tudja, szakértőjévé szeretnék válni a témának - [/color]mosolyogtam továbbra is örömmel.
Gilbert továbbra is értetlenül pislogott, de lassacskán leengedte a kardját, és bentebb lépett.
- Rosszkor jöttél - morogta. Úgy látszik tudja, hogy baj van - Valami inkvizítorok már utánunk szaglásznak, ha a pokolfajzat démonok fecsegtek, hamarosan a nyomunkban lesznek, ha már nincsenek... - sóhajtotta ingerülten -  Minél előbb be kell fejezni a tervet, nincs idő újoncokkal fecsegni. Egyébként is, ki irányított ide? -  kérdezte idegesen. Gyorsan terjednek a hírek…
- Azt hiszem Jakabnak hívják - gondolkodtam el, az egyetlen nevet említve, amiben biztos voltam, hogy köthető hozzá ebben. - Segíthetek? - kérdezetem, igyekezve látványosan tettrekésznek látszani, látva hogy az asztalon lévő iratokat kezdi pakolni.
- És honnan szedett össze Jakab? Mit ígért neked? - érdeklődött tovább felvont szemöldökkel,a szeme sarkából végig figyelve.
- A püspökségen kérdezősködtem, és meghallotta - válaszoltam. - Nem kell nekem semmi, csak a tudás -   feleltem a második kérdésre is, egyelőre mivel nem válaszolt, nem lépve oda az asztalhoz.
- És mégis mi után érdeklődtél te a püspökségen? - pillantott rám felvont szemöldökkel. Ez ennyire furcsa lenne?
- Miért, lett volna jobb ötlete, ha a démonokról akar többet tudni? - kérdeztem vissza értetlenkedő pillantással kísérve.
- És miért akarsz többet tudni a démonokról? - méregetett egyre gyanakvóbban. Nem akaródzott bíznia a szavaimban, de nem is csodálkozhattam ezen.
- Mert egyre többel találkozom. Nem árt tudni mire számíthatok. És a tudás hatalom. - válaszoltam, mostmár odalépve az asztalhoz, a keze alá dolgozva, és a kezébe adogattam a még szétszórt papírokat.
Biccent köszönetképpen. Nem telt sok időbe, hogy összeszedje az összes iratot.
- Ez esetben sok sikert kívánok - mosolygott rám kényszeredetten - Én sajnos nem fogok tudni segíteni - nyalábolta fel a jegyzeteket és könyveket, szinte alig érve át a kupacot, majd tekintetével látványosan az ajtó felé intett, jelezve, hogy távozzak.
- Igazán kár - keseredtem el látványosan, de nem ellenkeztem. - De hát ki vagyok én, hogy bárkire ráerőltessem magam? - húzom el a számat. - Remélem nem lesz gondja, sok szerencsét - mondtam, és hátra léptem egyet az ajtó felé. Ezután néhány gyors lépéssel kiléptem az ajtón.
Nem kellett sokat gondolkodnom, mit kell tennem, nem hagyhattam, hogy eltűnjön a szemem elől. Ezért a házzal nagyjából szemközti bokor takarásában helyezkedtem el, és figyeltem az ajtót.
Hamar nyílt az ajtó, és a felnyalábolt könyvekkel Gilbert lépett ki, és pár lépésre a háztól ledobta a könyveket, majd visszament egy újabb adagért és babrálni kezdett a kupachoz gugolva. Nem kellett sokat agyalni, mit akar: meggyújtani a bizonyítékokat.
Amennyire hangtalanul tudtam, mögé osontam, az utolsó két lépést egyetlen ugrással  szelve át, hogy kevesebb esélye legyen idejekorán észrevenni, és az ugrás lendületével tarkón ütöm Gilbertet a kardom markolatával. Miután amennyire ezzel az eszközzel lehetséges volt, megkötöztem a kezét, és a törzsét, felemeltem. Látva, hogy nem bírnám el addig, hogy a kapott lovamig elvihessem, a házba vittem vissza Gilbertet, a könvvekkel együtt, úgy elhelyezve, hogy lehetőleg semmi ne legyen elérhető távolságban, megkötöztem a lábát is, majd amilyen gyorsan tudtam, elmentem a lóért. Az állatot szerencsésen meg is találtam, és a legrövidebb úton visszalovagoltam a házhoz, és bevittem a konyhába. Innen már hallottam, ahogy a bent hagyott férfi vergődik: magához tért eddigre. Ez megváltoztatta a terveimet. Sóhajtok, és szigorúbb, határozottabb arckifejezésemet öltve magamra léptem a szobába.
- Ki az ördög vagy, te némber, és mit akarsz? - kiabálja rám, ahogy meglát.
- Ha nem akar kárt tenni magában, inkább maradjon nyugton - kérem, megállva az ajtónál, és nekidőlve az ajtófélfának figyelem Gilbertet.
- Ha már ilyen kedvesen kérdezi - reagálok hűvös gunyorossággal a kifakadására   - Robin Holzer, inkvizitor. És már mondtam mit szeretnék. Tudást. Arról, ami itt folyik. - mondom kevés barátságossággal.
- Én meg már mondtam, hogy azt nem tőlem fogja megszerezni - feleli dacosan, abbahagyva a ficánkolást. Legalább ennyit megtett.
- Jobban jár, ha addig válaszol, ameddig én kérdezem. - jegyzem meg mellékesen, de éllel a hangomban. -  Kezdheti azzal, hogy mit keresett a bordélyházban. - noszogatom, hogy beszélni kezdjen, elővéve, és a kezemben forgatva kissé a kardomat, jelzésként, hogy nem félek használni "támogató" erőként.
- Szerinted mit keresnek emberek a bordélyházban? - érdeklődik pimaszul, jelentőségteljesen az ágyékom tájára pillantva. Azt hitte vajon, zavarba hoz?
- Igen, magával ellentétben nem beszélgetni szoktak. - nézek rá a férfira.
Egy pillanatra lefagy a mosoly az arcáról. Úgy fest nem számtott rá, hogy erről tudom.
- Nem fogok semmit mondani. Essünk túl a nehezén. Mutasd, mit tanítottak, hogy kell használni a kardot. Vagy elmagyarázzam, hol egy ember szíve? - igyekszik provokálni, hiába.
- Tényleg azt hiszi megússza azzal, hogy én ölöm meg? -   nevetek fel, és előszedve a beszélgetések során készített feljegyzéseket, látványosan olvasgatni kezdem őket, a valamiért érdekesebbnek ható információkat hangosan is felolvasom.  Gilbert unott arccal hallgat, és nem reagál.
- Mihez volt szüksége ilyen adatokra? - kérdezem látva, hogy nem úgy fest, meglepte a dolog.
Erre is tüntetőleg hallgat. Máshogy kell próbálkoznom.
sóhajtok
- Igazán sajnálom Lorenz atyát, hogy szeretett tanítványa nem akar együtt működni a helyzet tisztázásában... - jegyzem meg szomorúan, megpróbálva kipuhatolni, érdemes-e ezt a szálat pengetni.
- Hát, igen. Sajnos mindenkit érnek kisebb-nagyobb csalódások élete során - mondja színtelen hangon. Túl szintelen? Egy picit még próbálkozom, de nem fűzök túl nagy reményt a dologhoz.
- A csalódás elég enyhe kifejezés. Kézenfekvő feltételeznünk, hogy neki is köze van a dologhoz - vonom meg a vállam, látszólag érdektelenül az iránt, hogy egyel több, vagy kevesebb embert ítélünk el.
Unott arccal néz továbbra is, de a tekintete dühösnek tűnik.
- Sajnos igen nehéz mások gondolataira befolyással lenni. Ezt mi, a Kegyelmes Isten Egyházának szolgái igazán jól tudjuk. - közli.
- Meglepően egyszerűen tudna befolyással lenni a gondolataimra - jegyzem meg, nem túl érdeklődően. Például elkezdheti elmesélni mi történt itt.
Felvonja a szemöldökét.
- Igen? Nos, ez esetben ártatlan vagyok, nem tudok semmiről semmit. Kérem, engedjen el! - a pislog.  Nem, ennyire nem egyszerűen.
- Nagyszerű - mosolyodom el, hűvösen - Akkor hallgatom a bizonyára kielégítő magyarázatot a Véletlen egybeesésre, hogy a gyilkosságokkal párhuzamosan miért kutakodott a démonok után - mosolygok teljesen szenvtelenül.
- Csak... úgy - ismételi meg, ugyanazon a hangon.
- Tényleg ilyen sietős, hogy meghalj? - kérdezem ezúttal megjátszás nélkül kissé szomorúan. A kiképzés kellett hozzá, hogy egyáltalán képes legyek ilyen döntést meghozni.. Kíváncsi pillantással vállat von.
- Miben bízol? - kérdezem, nem nézve rá a nézelődés közben. Talán ha nem a démonokról kérdezem, nyíltabb lesz válaszolni.
- Abban, hogy végre befogod a szádat - mosolyodik el.
- Szép terv. - jegyzem meg  - Amit válaszolsz a kérdéseimre, és nem nézel hülyének, meg is valósul - teszem hozzá sötéten. - Mit remélsz attól, ha démon leszel? - megyek bele kicsit a találgatásba, mire kiváncsian pislog.
- Miből gondolja, hogy azt remélem, démon leszek? -
- Másért kutakodik a démonokról, a halálról és a halál utáni életről? - kérdezek tartva a magabiztosságomat, miközben puhatolózom, Gilbert elmosolyodik.
- Örök élet, emberfeletti erő, szépség, hatalom - vonja meg a vállát.   - Ki ne álmodozna erről? Ez az állapot nem az Isten büntetése, Inkvizítor. Hanem az ajándéka. - közli. Úgy tűnik csak sikerült kinyitnom a száját.


_________________

24[Küldetés] Tíz kicsi démon Empty Re: [Küldetés] Tíz kicsi démon on Csüt. Márc. 26, 2020 11:03 pm

Sibylla

Sibylla
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Kedveskék,

zárom a kört. Robin, te így beérted Nort, Ozy, te nyertél magadnak még egy kört, hogy dolgozz a legutóbbi nyersen.

Inkvizítoraim, keressetek mondjuk 1-jéig az egyeztetés ügyben (és ez nem tréfa!), a reagotok határideje április 5. vagy 6. lesz.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.