[Magán játék Wilfred&Syele] - A dal össze rezzent

Wilfredet nagyon szeretett zenélni, a Hellenburg körüli kocsmák pedig szívesen befogadták, egy két estére, ahol zenélhetett. Szerették a sötét dalait sötét éjszakákon hallgatni.

...Húsba mar és szívet tép
Sörnyű kínja hasítja fejét
Kéri a temetőt, hadd pihenjen
Legyen vétke lent, lelke égben.

Megy megy, messze messze
Világon keresztül egyre messzebb
A távolban pontnak lástszik
Mások szíve bosszúra vágyik

Wilfred ezt a dalt szépen lágyan énekelte. Ez volt az egyetlen, mert barátja kedveséről szólt és annak szörnyű sorsáról.
- Szünet! - kiáltotta a taps után. Letette a lantot, felállt és a pulthoz ment, hogy leöblítse torkát egy kis borral. Lehúzott egy pohárral és kért még egyet. Az emberek beszélgetni kezdek és nagyokat nevettek, Wilfred azt a pillanatot leste, mikor kezdődik a verekedés.

Hellenburgtól pár kilóméterre fekvő kis falu környékén érte utol az éjszaka Syelét, s fejében örökkön zajos társaságát, miképpen úgy döntöttek, megpihennek a helyi fogadóban. Milyen jól is döntöttek, hisz már a robosztus kis házikó ajtajából hallani lehetett egy ismerős hangszer ismeretlen dallamát. Syele érezte, ahogy testét gyötrő fáradtsága lassan enyhülni kezdett, s halkan betolta maga előtt a nehéz tölgyfa ajtót, feltárva az apró helységet, vele a dal forrását.
Közömbösnek kinéző férfi ült az egyik széken, a terem közepén, kezében lanttal, s játszott vele oly szépen, hogy azt még Syele is ügyesnek vélte. Bár ezt bevallani önmagának nehezére esett. Mikor vége lett hát az előadásnak, és a férfi leült, hogy torkát lemossa, a lány, mint egy igazi úri hölgy, mellé sétált és egy kecses mozdulattal a pultra helyezett egy aranyat.
- Az úr italát én állom. – jelentette ki magabiztosan a csaposnak, majd a férfi felé fordult. – A dal, amit játszott… szép volt. De mintha befejezetlen is lett volna.
A lány nem törődött a formalitással, hiszen nem olyan helyen voltak, ám hallani akarta még a férfit játszani.

Wilfred csak kóstolgatta a második poharat, végig mérte a vendégét és jó kedvűen szóba elegyedett vele.
- Köszönöm az italt. De a dal be van fejezve, természetesen egyenlőre. Csiszolgatni, még szeretném. De minek köszönhetem a meghívást? - kérdezte sötét szemekkel fürkészve a lányt. Továbbra is a bort kortyolgatta, illetve egy közeli asztalnál hellyel kínálta és ő is leült.

Syele kedvesen mosolyogva elfogadta a művész által felkínált helyet, s nem is szólalt meg, míg mind a ketten el nem helyezkedtek. Ekkor a férfi lantja felé intett, miközben megigazította köpenyét a vállán.
- Hogy is mondhatnám, hogy ne tartson ostobának… - kezdte a lány, vágyakozóan nézve a hangszerre, majd tekintetét felemelte a férfira. – Szerelmese vagyok a zenének, jó uram. És bárki, aki jó zenét képes játszani, megérdemli, hogy patronáljam egy estéjét. De a dal, melyet előbb játszott… tényleg befejezett volna? Mi lett azzal, ki messze jár már? Kiről szól ez a dal?
Gondolatai között a kíváncsiság vetett gyökeret, ám a remény, hogy újból hallja a férfit játszani, már ott volt, mielőtt megszólította volna.

Wilfred a szerelem szó hallatán, összehúzta szemöldökét, majd zavarát enyhítve lehúzta a maradék bort. A lány szavára nem felelt, még, gondolkodott.
- Kérnék még egy pohárkával! - mondta a csaposnak, aztán a lányhoz fordult - A dal formája, ballada. A lényege, hogy sötét és ködös, éppen ezért nem igazán lehet tudni, hogy miről szól. Főleg nyomasztó érzésekről. - megkapva új borát belekortyolt, majd folytatta - És ne aggódjon nem tűnik ostobának. - Wilfred viszont azon gondolkodott, vajon hogyan keverhetné a lányt egy kocsmai bunyó közepébe. - A lány akiről szó van, egy barátom barátnője... vagy élet társa... minden esetre egy megtalálható személy, de nem tudom, hoggy azóta mi lett vele... - Kortyolgatni kezdte a borát

A lány gondolkodóba esett. Valóban, a dal komor hangulata nagyszerűen illett a rejtélyességéhez, gondolta, ám ő valami másra vágyott. Ajkai széles mosolyra húzódtak, ám szemei mint a kígyóé, figyelték a férfi arcát.
- És mondja csak, van valami más dala is, amely nem hideg és komor? Csak, hogy felmelegíthesse ezt a helyet, ilyen hideg és komor időben.
A közel ülőkön látszott a kényelmetlen fészkelődés és a szúrós tekintetek is elkezdtek előkandikálni a poharak mögül. A kocsmáros is egy kicsivel mintha indulatosabban csapta volna le az új korsót a padra.
- Lenne oly kedves és hozna egy üveg vöröset, ha van? – kérdezte lágyan az italt hozó embertől, miközben néhány ezüstöt emelt ki erszényéből.

Wilfrednek tetszett a lány kígyó szemei nem rettent meg tőlük egy kicsit el is mosolyodott.
- Van olyan amelyik vidám, haláltánc motívumos. Van olyan amelyik házassághoz való, ahol kiderül a lányról, hogy valójában a testvérét készül elvenni akitől a gyermeke is van. De kifejezetten vidám, dalt nem igazán tudok játszani. Azokból inkább pajzánok készülnek, a pajzánságot meg nem szeretem. Legalláb is nem a vidám fajtát. - belekortyolt borába, majd elégedetten csettintett - Szóval ezek vannak. Csatáról és szerelemmről. És van sok, amelyhez még nem találtam meg a tökéletes dallamot... - egy kicsit félre nézett elkomorodva, de aztán visszanyerve mosolyát a lányhoz fordult ismét. - Ilyenek vannak. És persze csata dalok. Vérről és értelmetlen áldozatokról. - belekortyolt a borába végig a lány szemébe nézve aztán ismét csettintett egy jó ízűt. Nem igazán tudta miért, de kedvelte a lányt.

A lány felkacagott a férfi másodig csettintésére.
- Gyermeke a saját testvérétől? Ez is roppant szórakoztatónak hangzik.
Igazán tetszett neki a választék, főleg az utolsók, a vérről és értelmetlen áldozatokról. Mélyen legbelül mindig is úgy gondolta, hogy nincsenek értelmetlen áldozatok, így hallván, hogy a férfi képes lenne eldalolni neki, roppant jókedvre derítette.
Jókedve azonban nem volt elmondható a körülötte iszogató férfiakról. Morgolódásuk hangosabbá vált, páran egyre ingerültebben kezdtek vitatkozni. Mintha egy általános rosszkedv és bizonytalanság járta volna át a levegőt. Syele megjelenése okozhatta volna ezt? Vagy csak az elmúlt rossz hónapok felgyülemlett keserűsége kíván kibukni az emberekből? Akárhogy is lehetett, az első ütés igen hamar lendült, valahol a terem végében, bizonyára egy könnyen kicsúszott rossz szó miatt. Igen hamar követte azt a második, majd a harmadik ütés.
- Daloljon nekem jó uram! Daloljon nekem háborúkról, vérről és értelmetlen áldozatokról! – emelte meg hangját a lány, hogy a hangos kiabálások között még hallani lehessen. – Had legyünk részei ennek a szórakoztató éjszakának.

A verekedés kezdetével Wilfred felkapta lantját, de mi előtt énekelni kezdett volna, oda hajolt a lányhoz.
- Nos akkor maga táncoljon. Ezen a részen úgy sem érheti baj! - Azzal elénekelni kezdett.

FIGYELEM! A következő tartalom bizonyos emberek számára felkavaró lehet. Kérjük, hogy csak akkor tekintse meg ezt a spoilert, ha felkészült lelkileg. Amennyiben a környezetében kiskorú tartózkodik, kérjük ne nyissa meg. Megértését és együtt működését köszönjük, további jó szórakozást!

Vad villámos fellegek,
Gyűljetek, gyűljetek!
Csatára készülnek!
Bátor harcos vitézek!

Kopár síkon, hegyen völgyön
Minden állat zeng és őrjöng
Lávaként ömlenek a csata helyére
Kardot helyezve egymás szíve helyére

Búcsút mond a katona
Bánatos lánykának
Feleségének, egyetlen fiának
Esküt téve haza tértéről

Esküt mond a király megvédi népét
Kedvesét véreit és minden kincsét
Esküt mond öreg és fiatal
Esküdöznek mint a varjak

Egymás húsát tépik az atyafiak
Esküjüket a földbe tiporva
S két testvér a harcmezőn áll
Kardot merítve egymás mellkasán

E két testvér, küzd és küzd
Háború szele közéjük fúj
Egymás husába marva
Ígéreteiket eltiporva

S ott áll két szerelmes
Egy hölgy gyermekkel
Magzati vér folyik belőle
Vér és izzadság folyik minden fele

S apai kéz álltal a gyermek meghal
Toló fájások zöme, lassan elhal
S a gyermek ketté vágva fordul ki onnan
Ahol megszületnie kellet volna.

Hullik a fej, folyik a vér
Hús esik a földre egy-egy kéz
S a varjú csapat várja a végét,
A falatozást, nagy lakomát, a végén.

Kárognak, de hangjuk nem hallatszik
Halottak hörgése élők kiáltásai
Futnak végig mindenütt
Hogy a halál vigye el lelkük.

S amikor apa és fia sisakban
Egymásnak esve harcolnak
Apa a fiát akit szeretett
A patakparton holtra verte

S a háború csak folyt tovább
Harcosok ölték egymást
Esküjük egy volt csupán,
hogy egymást, a földbe tiporják.

Láva tenger dúlt a földeken
Széttörve mindent ami értékes
A pokol szabadult akkor el
S nem senki ellene ellene

Hős vitézek vagy leányok
Kik a harcba beleálltok
Nagy hatalmasságotoktól
A lelketeg csak úgy sajog

S most, hogy kivérzet minden
A két király földre rogy holtan
S amradék maroknyi ember kezet fog
S halálba ballganak maguktól.

Az eskük mind megszegve
Az emberség eltaposva
Vérmezőn gyűl az éji vad
Húsok hevernek holtan.

A dal végére mindenki ott hevert félholtan összeverve egymást, békültek az urak és jöttek az aszonyok, hogy összeszedjék őket. Wilfred egy kicsit elsápadt, amikor meglátta a bejövő katonákat.
- Hát maga mit keres itt? - kérdezte tőle. - Magának nem itt lenne a helye!
- Jelentem uram, a szabadidőmet töltöm, ezen a helyen zenéltem. A verekedést megakadályozni nem tudtam! - a katona egy ideig csak nézte.
- Rendben van Wilfred, de ne feledje, igen sok van a rovásán. Most elengedem, de ha megint verekedés van, és pofon nélkül elém kerül, akkor nagy bajban lesz. - mondta a katona. Ha a lány még ott volt, akkor a katona csak biccentett egyet neki. Amikor elmentek, Wilfred nagyot sóhajtott. A csapos ismét adott neki egy pohár bort. Miután lehúzta ha a lány még ott volt, hogy hogyan tetszett neki a dal.

A lány boldog volt. Úgy érezte nyert. Egy kisebb csatát nyert el ezzel, s a férfi akkor és ott, az ő szolgájává vált. Dalolt őneki és a káosz, mely körülöttük dúlt, csaknem összhangban volt a muzsikával, mely a lantból áradt ritmusosan. A zene kitöltötte a helyiséget, kitöltötte a gondolatait és visszhangzott is általuk, vagy más által. Syele azonban nem tudott táncolni. Kissé bátortalanul, de végül már csak dacból is, de felállt és gyorsan belekortyolt a férfi korsójába. Arca igen hamar el is vörösödött, s ő már csak boldogan, ritmusra tapsolva és dülöngélve gyönyörködött a férfiak agresszív lökdösődésében.
Néhány kiütött fog, jó pár vérző orr és sok lila folt tanúsította, hogy igazi erőszak folyik, s bár a dal szövege egyszerű volt és magáért beszélt, az alkalomhoz keresve sem lehetett volna jobbat találni. A tömeg, idővel elhalkult, ahogy a dal is alábbhagyott, s a csend beálltával csak halk kuncogást és tapsikolást lehetett hallani. Syele tudta, kitől származik. Azt is tudta, honnét jött, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Azon az éjszakán nem akarta látni a szellemét, mely már hónapok óta kísérti őt. Egy roppant halványkékderengés, mintha látszott volna az ivó tetőgerendái felől, ám mikor a katonák berontottak az ivóba, azonnal eltűnt.
Syele hamar magára öltötte az úri hölgyi arcát és udvariasan biccentett vissza a katonának, majd amíg az lehordta a zenészét, ő visszaült az asztalhoz, kissé megtámaszkodva benne, nehogy megszédüljön.
- Hogy tetszett a dal? – kérdezte Wilfred, miután a csodával határos módon, talpon maradt kocsmáros újból kiszolgálta.
- Tökéletesen illett az alkalomhoz. – válaszolt a lány, miközben egyik kezével, bizsergő orcáját dörzsölgette meg. – Oly egyszerű volt a szöveg, ám mégis összehozta a dallama.
Miután ráeszmélt, hogy arcának bizsergése nem fog elmúlni, inkább  illedelmesen ölébe helyezte mind a két kezét, had pihenhessenek, s egy jó mély levegővel kifújta magából a fáradtságot.
- Szóval az ön neve Wilfred. Hát katona volna? Pedig megesküdtem volna, hogy hivatásból zenél.

- Örülök, ha tetszett. Szeretem az egyszerű szöveget. Egyszerű, még is sokat mesélő. - kortyolt egyet a borocskájából, nem ródta fel a lánynak a tiszteletlen ségét, ahhoz túlságosan megkedvelte.
- Templomos vagyok. De azért, hogy az árvaházamnak és nekem legyen elég pénzünk, dalolok is. Szomorú sorsokat és hasonlókat. A világ borzalmairól. Na de meséljen kegyet. Merre járt és merrefelé fog és miből keresi meg a kenyerét? - Wilfred szépen lassan kortyolgatta a borát.

Végigfutott Syele gondolatain, hogy költőiesen fogalmazzon és csak ködös információkat adjon új alattvalójának, de nem kívánt modortalannak mutatkozni. Arcán könnyed mosoly jelent meg, éppen csak elmélyítve arcgödröcskéit.
- Igen sok helyen jártam már. Heimsrothban, a mocsárvidéken, Rankhausenben, de még néhány északi kisvárosban is megvetettem a lábamat, rövid napokra. – kezeivel még intett is az említett helyiségek irányába, mintha tudná, merre lennének pontosan, majd megpihentette őket az asztal lapján. – Keresem még a helyemet ebben a hatalmas világban, szóval utam még akárhova vezethet. A kenyerem megkeresése úgysem jelentett gondot soha. De visszatérve a dalokra… Miért mindig a világ borzalmairól énekel?
A lány kissé előre is hajolt, mintha érdekelné a férfi válasza, pedig neki az ilyesfajta dalok sokkal jobban imponáltak neki. De a kíváncsisága nem az övé volt.

Wilfred nagyon élvezte a kisasszony társaságát, éppen ezért egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Érezte, hogy a lány vezeti szavait és ez egy kicsit zavarni kezdte, de tudta azt is, hogyan vegye magához a beszédet. El is indította hát a szerkezetet, hogy a lány tervét alá ássa és uralkodjon felette.
- Nos, mit lát a világban? - kérdezte a lánytól a szomorú dalok kérdésére feleve.

Syele mosolya azonnal eltűnt, amint a férfi, kérdéssel kívánt válaszolni kérdésére. Nem igazán kedvelte, amikor nem konkrét választ kap a konkrét kérdésére. Noha kérdése jogos volt, mégis kérdés volt.
- Hogy én mit látok a világban? Lehetőséget. – komoly tekintettel meredt Wilfred arcába, majd széttárta a karját és körbemutatott a helyiségen. – Itt mindenki az lehet, ami akar lenni. Meg aminek hagyják. – ez utóbbit apró sunyi mosoly kíséretében tette hozzá, visszafordulva beszélgetőpartneréhez.

Amint a lány mosolya eltűnt, Wilfred tudta, hogy igaza van éppen ezért továbbra sem adta vissza a gyeplőt teljesen, de nem is akarta elkeseríteni vendégét.
- Mármint mi történik a világban? Folyamatosan valami szörnyűség. Ezért írok róla, hogy lássák a világnak ezt az oldalát. Meg amúgy szeretek is erről énekelni. Senki nem tudja mi történt akkor... - Megállt és kortyolt egyet az italából - Hát nem igen tudok egyetérteni. Az lesz az ember amminek születik, vagy ahova bekasztlizzák... - mondta szomorúan.

- Ön valóban így látja Wilfred? – szontyolodott el Syele, ajkát lebiggyesztve egy pillanatra, majd szemei mintha egy pillanatra nem is arra figyeltek volna, amit nézett. Rövid szünetet tartott, majd felsóhajtott és gyöngéden a férfira mosolygott. – Szerintem ez csak perspektíva kérdése. Valóban sok szörnyűség történik a világban. De mindenki saját sorsának kovácsa. Én szeretem azt hinni, hogy a koldusból is lehet király.
Elégedettnek tűnt saját szavaitól, majd az asztal fölött megtámasztva állát ujjpercein, elgondolkodóan nézett Wilfred szemébe.
- Ahol ön most van, oda született, vagy bekasztlizták?

Wilfred elszomorodott. Megvárta amíg a lány megkérdez mindent amit szeretett volna, majd egyöntetűen válaszolt.
- Szeretnék abban hinni, hogy a koldusból lehet király, de még én sem vagyok igazi templomos. Valójában hazug és áskálódó vagyok. Ezért szeretek énekelni. Olyankor igazat beszélek, mert a dal nem lehet hazug. Legalább is nem úgy, ahogyan az ember. A dal nem adhat vissza teljes igazságot, vagy hazugságot, de nem is mondhatja el őket. A dal csak dal, ahogyan az ember, csak ember. Úgy vélem, hogy világunk hamis eszméket követ, de a remény nem hagyta el a világot. Ez a remény az, amit maga is hordoz. Az, hogy mindenből kihozható a legjobb. Úgy vélem, ameddig van aki ebben hisz, van remény. Én ezt elveszítettem. De majd egyszer én is visszanyerem. - Wilfred próbált mosolyogni.

A lány nem bírta ki és boldogan felkacagott.
- No lám, micsoda bölcsesség szorult önbe, jó katona. Hazug és áskálódó, de még is szeret őszintén dalolni! Érdekes ember maga. – hirtelen felállt és szélesen mosolyogva az asztalra csapta a két kezét. Nem azért, hogy nyomatékosítsa a mondandóját, hanem, hogy ne dőljön fel, a körülötte dülöngélő világtól. – Had segítsek visszanyerni önnek a reményt!
Mosolya magabiztos és őszinte volt, szemei sötéten ragyogtak a férfi szemei felé, ahogy magában szövögetni kezdte kis tervét.

Most pedig Wilfred kacagott fel.
- Visszanyerni a reményt? - Wilfred jó ízűen ki itta az utolsó csepp borát - Már megtette. Megmutatta, hogy magában minden meg van, hogy az ember reménykedjen. - ekkor viszont elkomorodott és a lány szemébe nézett mélyen -De ezt a reményt inkább ápolja és növessze, hogy egy nap hasznossá váljon az embereknek. Segítsen nekik. Emelje fel őket. Ekkor nyerem vissza a reményt. - elgondolkodott, hogy a lány vajon megérti-e amit mondott, de végül inkább megvárta amíg válaszol.

A lányt büszkeség öntötte el, a férfi szavaitól. Képes reményt adni az embereknek. Képes felemelni őket a porból. Képes elhitetni velük, hogy minden jobb lesz.
- Úgy teszem majd, Wilfred. Egy napon kirángatom majd Veroniát a mocsárból, amelybe belesüllyedt. Igen boldog volnék, ha az a nap hamar eljöhetne… de nem ér el mindenhová a kezem. Valamint vagyonom sem végtelen. – ügyetlenül visszahuppant a székbe, megkapaszkodva az asztal szélében. Beszéde lassabbá vált egy kicsivel. Ez neki is feltűnt, így ismét megdörzsölte az arcét, két kezével, hogy felélénkíthesse magát. Ránézett a férfi üres poharára, majd intett a fogadósnak, hogy hozzon még. Ezúttal önmagának is kért egy poharat. Az ezüstöt az asztalra helyezte.
- Tudja, jómagam is hazug vagyok. Szeretek áskálódni. Szeretek mindent tudni, mindenkiről. Főleg a szaftosabb dolgokat, amellyel zsarolhatóvá válik az illető. De ne rója fel nekem, kérem. Hasznos praktika ez, egy magamfajta fiatal hölgynek. A lényeg viszont az, hogy igénybe venném egyéb szolgáltatásait is, a muzsikáláson kívül.
Egyenes háttal, kényelmesen hátradőlt a szék háttámlájának, miközben kezébe emelte közben kihozott poharát.

A lány szavaira Wilfred erősen elkomorodott, viszont amikor a lány arról beszélt, hogy igénybe venné a szolgáltatásait, úgy felnevetett, hogy a könnyei kicsordultak, de még az asztalról is majdnem lefordult. Rég nevetett ilyen jó ízűt, de az italt végül nem fogadta el. Wilfred kezével eltakarta az arcát, úgy hogy csak az egyik szeme látsszon ki, de azzal veszélyesen villogott.
- Szerintem a templom emberei szíves örömest mindenestül oda adnak neked és még csak fizetned sem kellene érte. Nagy öröm lenne ez a templomnak. De nem neked... Nem szolgálok senkit csak az Urat. Sokan azt gondolják, hogy hatalmuk van felettem, de súlyosan tévednek. - elvette a kezét és ismét nyugodtá és kellemessé vált - Szóvall nem hiszem, hogy velem jól járna. És legyen elég ennyi. Ha nem bánja, későre jár. Haza kísérhetem valahova? - kérdezte Wilfred olyan könnyedséggel, mintha meg sem történt volna az előbbi.

Syele arcára kiült a sajnálkozó mosoly. Hát nem volt elég meggyőző, hogy kihasználhassa a férfit, vagy túl sokat fecsegett? Pár pillanat erejéig hallgatott, majd belekortyolt a borába. Száraz volt.
- Megtisztelne, ha bekísérne a városig. – fogadta el a férfi ajánlatát, majd még egyet kortyolt a pohárból és óvatosan visszahelyezte az asztalra azt. – De ha túl messze volna, nem néznék ferde szemmel, hogy meggondolja magát. Ha az ön szállása másfelé van, akár itt is búcsút inthetünk egymásnak. Látom, ön egy szabad ember. Akármennyire is az ellenkezőjét hiszi.
A lány komolyan elgondolkodott rajta, hogy maradjon, elvégre a kinti hideg szelek már gyakran befújnak a köpenye alá és ruhatára még nem lett melegebb darabokkal kiegészítve.

Wilfred felvette a kabátját, amíg a lány beszélt, amikor pedig befejezte, akkor mint jóságos sas madár szárnyát, vagy is a kabátját felemelte, hogy a lány bebújhasson alá.
- Elkísérhetem akár hazáig is, én is a városban lakom. Megtisztelne az úttal. - A katona aki még a maradékot takarította a bunyó után, szótlanul, kérdőn nézte a jelenetet, vajon Wilfred most jóságos, vagy csak a hatalmi játékát akarja megkoronázni. De nem nézte őket sokáig, noszogatta haza akit még tudott.
- Ezt az utat, önnek ajánlom... - mosolygott...

A csend, hideg takaróként borította be a helyiséget egy pillanatra, még a levegő is fagyottnak érződött, ahogy a lány, megtámaszkodva széke háttámlájában, bizonytalanul felállt.
- Legyen hát. Megtisztelem önt egy sétával az úton. – ahogy ezt kimondta, felkacagott, annyira szórakoztatónak találta, ahogy mondta. – Út közben pedig mesélhetne az árvaházáról.
Közelebb lépett a férfihoz és megkapaszkodott a karjában. Köpenye alá esze ágában sem volt bebújni, hiszen mindennek van határa, de egy masszív kar illő támasza, egy hozzá hasonló nemes hölgynek.

Wilfred felkacagott a lánnyal együtt, győzelmét nem adhatta ilyen könnyen. Ahogy a lány belé karolt, egy kicsit csalódott, de nem bánta. Út közben az árvaházról kezdett mesélni:
- Ha úgy gondolja... - szemei előtt égtek a lángok, de szavaiban egyszer sem szerepelt. A boldog és igen furcsa időkről beszélt, a társait, mint barátait emlegette és jól megfontoltan elkerülte a kellemetlen részeket. Csak végén említette meg a tüzet, de gyorsan elterelte rólla a szót, hiába kérlelte a lány ha kérlelte. Udvariasan elbúcsúzott tőle és kifejezte, hogy szeretne majd újra találkozni vele. Viszont amint elszakadtak, és két utcával arrébb ment, azon törte a fejét, hogyan adhatná meg a lánynak ami mindenkinek kijár... a halált.