Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele)

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

1[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Szer. Dec. 18, 2019 3:21 pm

Screwtape

Screwtape
Mesélő
Mesélő
A fogolykaraván


Robin: Még a kora reggeli órákban kopogtatnak a cellád ajtaján. A kis suhanc meg sem várja hogy válaszolj, már be is nyit, s köszönés nélkül kezd bele az inkvizítorok számára oly ismerős mondókába:
- Levelet hoztam Robin Holzer nővérnek. Augustinus püspöktől érkezett, sürgősen olvassa el, s tegyen a leírtak szerint. – hadarja el gyorsan. Vár úgy egy fél percet, hogy elvedd a kezéből az iratot, ha nem teszed, úgy leteszi valahova, és az ajtót sietve becsapva maga mögött siet tovább a dolgára.
A levelet felbontva, az inkvizítorok püspökének minden bizonnyal ismerős kézírása fogad. Úgy látszik nem volt szűkén a tintának, mivel hosszasan kifejtve adta tudtodra a legújabb megbízásodat. Legkésőbb délben kell elindult egy határ melletti kis faluhoz, ahol az északi sereg katonái várnak rád. A feladat egyszerű, el kell kísérni őket a fővárosba, miközben biztosítod a fogolykaravánuk biztonságát. További feladatod, hogy megtudd, pontosan mit is terveznek a foglyokkal a fővárosban (elvégre egyszerűen helyben is kivégezhették volna őket), ha pedig valami olyat találsz, ami az Egyház érdekeivel túlságosan is szembe menne, akadályozd meg a lehető legdiszkrétebb módon.
A levél nem részletezi, hogy kiket szállítanak, azt azonban igencsak kihangsúlyozza, hogy légy együttműködő a katonákkal (már amennyire az előző felszólítás után lehetséges), így is elég feszélyezett a helyzet az egyház és királyság emberei között, hála a múltbeli eseményeknek. Ezután biztosít arról, hogy teljes bizalmát élvezed, hiszen eddig is bizonyítottad, hogy képes vagy megoldani akár diplomáciát igénylő feladatokat – a kézírásból azonban sajnos nem derül ki, hogy komolyan is gondolja, vagy csak bíztatni akar, hogy kövesd a parancsait.

Jozef: Már javában a reggeli gyakorlatozás idejében hív félre az egyik küldönc, hogy egy üzenetet adjon át, Sangarinus püspöktől. Írott forma helyett szóban közli veled a határmenti falu nevét, ahová indulnod kell. Egy inkvizítort kell majd keresned, aki mellé ezúttal is segítő társul rendeltek. Az északi sereg néhány katonájával együtt a feladatotok egy fogolykaraván támogatása lesz: el kell kísérnetek a határ mellől egészen a fővárosba, biztosítva a katonák, valamint a foglyok épségét is. A küldönc külön kiemeli, hogy bízik abban, képes leszel együtt dolgozni mind az inkvizítorral, mind a sereg katonáival: nem kér azokból a felfordulásokból, amiket eddig is okoztál. Megjegyzi még, hogyha az inkvizítornak valami egyéb feladatai is vannak, mint a foglyok kísérete, mindenképp azt helyezd előre és támogasd, akár előbbi teljesítésének árán is – itt azonban még a küldöncön keresztül is érződött azonban, hogy fogalma nincs, miért kell ennyire titkolózniuk.
A küldönc a lelkedre köti, hogy szedd össze amire szükséged van, legkésőbb délben pedig indulj el: estére meg kell érkezned a település mellé.

Mina: Lovas futár érkezik még a korai órákban a kastélyodba. Meg sem áll, míg a grófnőhöz nem ér, ha pedig valaki megpróbálná megakadályozni, úgy a királyi pecsét felmutatásával – ami az általa hozott levelet zárta le – gyorsan arrébb tessékeli az útjából. Amint megtalálja a vámpírt, és az engedélyt ad neki az üzenet felolvasására, feltöri a pecsétet, és belekezd a levél tartalmába.
Miután túl jut a tiszteletteljes megszólításokon és üdvözléseken, eljut a lényeghez: segítséget kérnek tőled. Tudtukra jutott ugyanis, hogy az északiak elfogtak egy csapat banditát, ám ahelyett, hogy a szokásos módon végződött volna a dolog, valamiért Carolusburgba kísérik őket. Ez aggasztja, mind a kémeket, mind a tiszteket: vajon mit akarnak egy csapat híresen kegyetlen és ravasz rablótól, miért van szükségük rájuk Carolusburgban?
A feladat tehát az lenne, hogy kiderítsd, mit is akar észak egy csapatnyi banditától. Ha más tervük is van velük, minthogy látványosan kivégezzék őket a nép előtt, úgy szeretnék, hogy megakadályozd – főképp akkor, ha ez valahogyan észak előnyét, vagy dél hátrányát szolgálná. A legideálisabb az lenne, ha újra kiszabadulnának, és fosztogatnák az északi falvakat, ezzel gyengítve az egész királyságot.
A küldönc külön kiemeli, hogy mivel az elmúlt időszak mindkét országot megviselte, és nem akarják tovább feszíteni a vékony diplomáciai húrt, mindenképp inkognitóban kell cselekedned, bármit is viszel véghez – egyszerűen viselkedj zsoldosként, a fogolykaravánt kísérő csapat úgyis keresett jónéhányat. Fontos, hogy nemsokára elindulj, estére oda kell érned – akkor érkezik meg ugyanis az északiaktól is a segítség.
Miután ezt elmondta, a küldönc részletesen elmagyarázza hogyan is juss el az adott falu mellé, ahonnan a karaván indulni fog, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is megy, kérdésekre nem akar, és nem is tud válaszolni.

Edgar: Egy határmenti fogadóban töltöd épp a délutánodat. Talán épp a sörödet kortyolgatod, talán a felszolgálóknak udvarolsz, mikor valami történik az épület másik felében. Először azt hihetnéd, hogy verekedés kezdődött, de ha odapillantasz láhatod, hogy egy nagyobb darab embert állnak körül, aki egy papírlapot lógatott a kezében. Páncélban volt, vagy egy tehetős zsoldos lehetett, vagy valamelyik sereg katonája. A papírlapot nem akarta itt hagyni, láthatólag csak ez az egy volt nála, helyette inkább felmutatta, hogy felkeltse a parasztok figyelmét.
- Ki akar pénzt keresni? – kiáltotta, mire köré sereglett a nép. Ő végignézett rajtuk, de ahogy látta a véznábbnál véznább parasztokat, lemondóan sóhajtott. – Zsoldosokra van szükségünk. Jól megfizetjük, és egy hétnél nem tart tovább a munka. – mondta dörmögve, úgy hogy még az épület másik felében is meghallhattad. Amaz tovább jártatta a szemét, valaki olyat keresve, aki nem esik össze egy kard súlya alatt. Amint megtalál téged, szinte már rá se hederít a többiekre, egyenesen a szemedbe nézve beszél – Egy fogolykaravánt kell elkísérni Carolosburgba, megvédve mind a foglyokat, mind azokat, akik kísérik.
Úgy tűnik az sem zavarta, hogy vámpír vagy – nagyon híján lehetett az embereknek, ahogyan pedig végignézett rajtad, láthatóan elégedett volt. Bámult még egy darabig, majd átvágott a fogadón, és eléd lépve kérdezte meg:
- Velünk tartasz? – szegezte neked. Amennyiben legkisebb jelét is adtad annak, hogy igennel felelsz, úgy azonnal meg is indult kifelé, várva, hogy te is kövesd.

OOC:
Az első kör NTR, tehát nyugodtan reagáljatok ide. Robin és Jozef találkozhattok az úton, lehet egyeztetni nyugodtan. Nektek és Minának a körötök addig tartson, míg megérkeztek a falu mellé. Edgar, te írd le hogyan reagálsz a felajánlásra, és hogy végül beleegyezel e - ha igen, te is leírhatod az utad.
Ha kérdésetek van, vagy NJK-val szeretnétek egyeztetni (különösen Edgar esetében), úgy keressetek nyugodtan és megbeszéljük.
Kérlek írjátok le a posztotok végére, hogy mi az a (maximum) öt kiegészítő amit magatokkal hoztok és milyen passzívokat vegyek figyelembe a kaland során.
Határidő (az ünnepre való tekintettel): 2019.12.29

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
A tünde lány, akivel épp az íjászatot gyakoroltam, természetesen sokkal jobb volt nálam, de kellő türelemmel okított, mivel a karddal meg én voltam a jobb és így nem kellett minden íjász óra után a fülemet jegelnem. Persze mindent elkövettem amúgy is, hogy képezzem magam ebben a fegyver nemben, mert nem akartam azzal kivívni a csodálkozását a legtöbb embernek, hogy tünde létemre nem tudok az íjjal bánni.
Mára azonban már eléggé kivett belőlem minden erőt a reggeli futás, mivel két körrel többet kellett teljesítenem a többieknél, mert kissé elaludtam.
Morcosan húztam fel az ideget zsibbadó ujjaimmal, mikor az egyik fiatal tanonc loholt oda hozzám azzal, hogy Sangarinus rendfőnök üzenetét hozta.
Mikor kiderül, hogy egy újabb küldetésre osztott be, már boldogan hallgatom. Mindig nehezen viselem a hosszabb időt a lovagrend falai között, amikor fegyelmet kell gyakorolnom és akármi is lesz a feladat, ha kiszabadulok egy időre, megéri.
Nem azt mondom, hogy ez álmaim küldetése és még azt sem tudom, mert nevet nem adott a püspök az üzenetben, hogy ki lesz az inkvizítor, akinek segítenem kell. Nyilvánvalóan kihallatszik az üzenetből az is, hogy bár hivatalosan az elfogott rablóbandát kísérő katonákat fogjuk segíteni, a fő feladatom az invizítor atya segítése. Bízom benne, hogy erre a – látszólag - nem túl izgalmas feladatra, nem Johannes püspököt jelölte ki az egyház vezetősége, így elkerülhetem vele a találkozást.
Az üzenet utolsó részénél, kellő felháborodással nézek, mind a köldöncre, mind a még mindig nem messze ácsorgó tünde lányra.
- Én még soha nem okoztam szándékosan felfordulást, azokról nem én tehettem!
Az utolsó felhívását a fiúnak már le sem reagálom, hiszen mikor nem készültem én fel megfelelően egy feladatra?
Elköszönve gyakorlótársamtól, azonnal a szobámba vonulok és a megszokott, a rendben megszokott strapabíró ruhámat veszem fel, amik erős, bőrrel megerősített vastag szövetből készültek.
A köpenyem a megszokott vörös színben pompázik, de a belseje fekete bélést kapott, hiszen nem mindig jó, ha kirívok a környezetemből, akkor meg lehet fordítani. A rövidkardom a hátamra csatolom – nem szeretem a derekamon viselni és ha nem muszáj nem is teszem, - és a tőröm is a helyére csúsztatom. A váltást és a szokásos táborozáshoz szükséges dolgokat a zsákomba gyömöszölöm, aztán megyek is, hogy felnyergeljem……..sajnos nem Tintapacát, mert ő már nehezen bír el, hanem a rend egyik veterán pej lovát.
Mivel az ebédre már nincs időm, így a konyhás atyáktól beszerzem az útravalót és egy szelet kenyeret meg sajtot rágcsálva, nekieredek a városkapunak.
Nem messze a kaputól egy ismerős alakot érek utól és már mielőtt mellé érek fülig ér a szám, hiszen a szerencsém most nem pártolt el tőlem. Nem lehet véletlen, hogy Robin inkvizítor az aki ugyan arra tart mint én!
És nem tévedtem, Robin az, akit el kell kísérnem, így már végképp nem bánom, hogy engem jelöltek ki és, hogy végre kirándulhatunk egyet.
Mivel már elég jól megismertük egymást, jókat beszélgetve és régebbi kalandjainkból idézgetve tesszük meg az utat addig, míg a megadott helyhez nem értünk, hogy bejelentkezzünk a fogolykaravánt kísérő katonák parancsnokával.

Spoiler:
<Személyes passzív:
A verés áldása?!
Leírás: „Aki kíméli botját, gyűlöli fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti(Példa 13,24)." Pokoli módon utáltad amikor bucivá verték a fejedet, ez nem is meglepő persze. Amit akkor még nem tudhattál, hogy a karakternek ez igenis jót tett, s most így a nagybetűs életbe lépve mindig kicsit jobban fogja bírni a fájdalmat és a sebesüléseket mint az átlagos kalandor. Te biza akkor is fel fogsz állni, amikor a többiek már a földön hevernek!

5-ös szint, titulusa Diakonus
Név: Személyes passzív: Stigma
Leírás: Jozef, bár alapvetően papnak tanult sokféle fegyver megfordult a kezében és azokat makacsul lóbálta elöljárói ellenvetését figyelmen kívül hagyva. Ezért az évek során képessé vált képességeit (a támadó és segítő képességeket egyaránt) a fegyverét használva megidézni egy-egy támadó mozdulattal (pl suhintással), különleges hatást érve el. Az ilyen módon kivitelezett támadások egy stigmát, vagy szent jelet hagynak a célponton, amelynek testét öt után szent erő járja át. Ennek hatására a célpontot érő következő szent képesség ereje kétszeres hatást fejt ki, értve ezt a segítő és támadó varázslatokra is. A stigmák egyenként öt percig maradnak fent, amint az öt összegyűlik eltűnnek. A fegyverrel kivitelezett varázslatokhoz is szükség van nyitott Bibliára, valamint ha a mozdulatot megakadályozzák a varázslat sem jön létre.


Kiegészítők:
Név: Pókselyem ing
Leírás: A mélységben fellelt pókselyem, és fura üreges selyem felhasználásával készült ing. Ez az ing, naponta háromszor képes elnyelni bűbáj típusú képességeket. Az elnyelt varázserő az egy nap lejártáig kering az ingben, annak egy halvány kékes fényeffektust adva.

Név: Távközlő rúna
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy ötször öt centis fémlapocska, amibe a Friedrichsein-i fogadóban használt rúnát öntötték arannyal a helyi démonok. A rúna képes csatornaként funckionálni bármilyen mágia számára, a tulajdonosa képes úgy varázsolni, mintha a rúna helyén állna.A mágiát nem lemásolja, csupán átveszi, így nem használható varázslat egyszerre a rúnán keresztül és a használóból is.


Név: Stellenweise
Típus: -
Leírás: A Nachtraben családfő ajándéka, egy egy ember befogadására képes mágikus kör. Használatához nem kell mágusnak lenni, a karakterek természetes mágikus tere elég, hogy aktiválja. A kör összesen három alkalommal képes a karaktert egy általa már látott helyre teleportálni egy másodperc előkészítési idő után. A harmadik használat után a kör elhalványodik majd teljesen eltűnik.

Név: Forró sóhaj
Leírás: Egy apró, kerekded fehér kő, ahhoz hasonló amelyből az angyalromok állnak. Kalandonként egyszer ha bármilyen kőzethez érinted fél perc erejéig megjelenik előtted Anaiel, akitől ez idő alatt kérdezhetsz. Hogy az angyalárnyék miként válaszol a mesélőtől függ. (Megjegyzés: Az általam vezetett küdletéseken tudom ígérni, hogy történik valami, a többiek dönthetnek úgy hogy az angyal morcos és nem is felel a hívásodra.)

Név: Tolvajsurranó
Típus: cipő
Leírás:Egy látszólag egyszer, dísztelen, de nagyon kényelmes puha fekete cipő. Különlegessége, hogy viselőjének a léptei semmilyen zajt nem keltenek, és nyomot sem hagynak maguk után. Folyamatos viselésre nem alkalmas, gyorsan kopik a talpa.
>



A hozzászólást Jozef Strandgut összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 03, 2020 9:30 pm-kor.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Lassan teljesen időszerűvé vált, hogy valaki feladattal kopogjon az ajtómon. Arra számítottam, hogy a mentorom fog magához hívni, hogy ha más nem az közölje, hogy egy időre elutazik, így ne is keressem (ami tökéletes lehetőséget ad, hogy kiderítsem milyen megbízása van, és adott esetben addig beszéljek, míg engem is magával visz.) Már tervezgettem is ennek a megvalósítását, és mindezeket a terveket előkotortam az emlékeimből, mikor kopogtak.
De Matheus szokott küldönce helyett egy látásból ismerős, sietős futár érkezett Augusztinus püspök levelével, aki nem is várt választ - nyilván parancs érkezett, ami kapcsán nincs szükség válaszra.
Diplomáciai feladat... Elég nyilvánvaló, hogy miért nem a mentoromat bízták meg ezzel a feladattal, de hogy miért engem, szemben például Tertuliussal (bármennyire nehezemre is esik elismerni, hogy diplomácia terén bőven tanulhatnék tőle) az rejtély számomra...
Az, hogy Augustinus püspök rám gondolt, és a levelében el is ismerte az eddigi munkámat mindenesetre végtelen jóérzéssel és lelkesedéssel töltött el, ha nem is hagytam túlságosan a fejembe szállni a metakommunikáció értelmező jelei nélkül, így nem okozott gondot, hogy éppen időben elinduljak. Egyetlen táskát vittem magammal, abban tökéletesen elfért mindaz, amire szükségem lehet.
Szinte már meg sem lepődtem, hogy Jozef volt az, akit a kíséretemmel bíztak meg.
Mostanra baráti mosollyal üdvözölhettem, ha a rám bízott feladat részleteibe nem is avathattam be. Amennyiről feltétlenül tudnia kell, annyiról tudni is fog, de a püspökúr leírása alapján  tényleg komoly diszkréciót igényel az ügy.
Az utunk vidáman telt. Elmeséltettem Jozeffel, miféle feladatai voltak a legutóbbi találkozásunk óta, és én is nagy vonalakban beszámoltam róla, merre jártam, nem hagyva ki a nevelőapjával közös nyomozást sem. De jutott idő arra is, hogy közösen megbeszéljük mire kell figyelni egy ilyen ügyben. Kíváncsi voltam, van-e ilyen tapasztalata legalább neki, ha már nekem nincs, illetve a meglátására is, hogy milyen veszélyek adüdhatnak az út során - eltekintve a mostanra szokványos élőholt támadástól illetve a vadaktól.
A határvidékre aztán megfelelő biztonsági intézkedésekkel érkeztünk, és első dolgunk bővebb tájékoztatást kérni a karaván vezetőjétől.


_________________

4[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Hétf. Dec. 30, 2019 12:11 am

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Közömbös arccal lötyögtettem az olcsó, savanyú lőrét a kupában, amit a porfészek fogadójában mértek annál sokkal drágábban, mint amennyit ér. Szinte már megbántam, hogy a világégés után nem maradtam hosszabb ideig a Kísértetszigeteken vagy akár a vámpírtoronyban, holott egyik helyet se kedveltem különösebben. Mindenesetre minden sokkal többe került, mint annak előtte, lévén kevés volt az ember, aki földműveléssel tudott foglalkozni.
Ha nem volnék jó megfigyelő, akkor is kiszúrnám, hogy a hosszú terem tőlem távolabbi felében valami történik. Mint friss tehénlepény körül a legyek: valamit körbezsonganak jó páran. Különösebb érdeklődés nélkül húzom ki magam, hogy jobban ellássak addig. A kör közepén egy magas, vállas ember álldogál, akörül legyeskedik a sok paraszt, mintha udvarlói volnának. Egy papírlapot lóbál, közben hangosan beszél, erőltetés nélkül ki tudom venni a szavait.
− Ki akar pénzt keresni? Zsoldosokra van szükségünk. Jól megfizetjük, és egy hétnél nem tart tovább a munka.
Ahhoz sem kell különösebben jó megfigyelő legyek, hogy megállapítsam: nincs elragadtatva a felhozatallal. Hát, persze. Az éhezés és a kemény munka alaposan meglátszik a parasztokon, soványak, mint az utcai ebek. Ennek a férfinak nem ilyen zsoldosokra van szüksége. Nem nehéz észrevenni, ahogy felcsillan a szeme, mikor a tekintete elér hozzám. Felvont szemöldökkel hallgatom a mondandóját, és észreveszem, hogy a többiekkel már nem foglalkozik, csak velem beszél. Hát, persze. Valószínűleg a fegyverem is kiszúrta. Utáljanak vagy sem, az emberek még mindig nagyra tartják a vámpírokat, a Swarzjager vadászok pedig méltán híresek a fajtársaim közül.
– Egy fogolykaravánt kell elkísérni Carolosburgba, megvédve mind a foglyokat, mind azokat, akik kísérik.
Sóhajtok. Az északi főváros… Kívánkozik oda a rosseb.
A férfi elhallgat, de mintha rajtam felejtette volna a tekintetét. Ágyba is vihetném, olyan szemekkel néz. Elmosolyodom.
Szívdobbanásnyi idő múlva felém indul, megtorpan az asztalom előtt.
− Velünk tartasz? – érdeklődik egész konkrétan. Megvonom a vállam. A pénz azért jól jönne. A fejével int, ahogy elindul kifelé, jelezve, hogy kövessem. Felmarkolom a holmimat, majd utána indulok.
− És engem ki fog megvédeni Carolosburgban - érdeklődöm egy kissé ironikus mosollyal, ahogy elnyújtom a léptem, hogy a férfi mellé érjek. − Ha jól hallottam, nem rajonganak kimondottan a fajtámért.
Nem állunk meg egy pillanatra sem. Ha az irányból nem is, a szagból biztos rájönnék, hogy az istálló felé tartunk.
A férfi arcáról le sem lehetne törölni az elégedettséget.
− Ne aggódj, biztosítjuk, hogy ne essék bajod − rám mosolyog. Nem érzem magam nagyobb biztonságban. Akkor sem, mikor hozzátesz: − Egyébként is van már egy vámpír a sorainkban... Amikor minden oldalról pokolfajzatok és banditák támadtak ránk, nem válogathattunk − elkomorodik a hangja és a vonásai is. Nem jegyzem meg, hogy talán semmivel sem vagyok jobb, mint az emlegetett pokolfajzatok. Az emberek azt hiszik, a pénzükért bármit megkaphatnak. A megbízhatóságot nem lehet néhány váltóval megvásárolni.
− Mégis miféle foglyokról van szó? - kérdezem, miközben az egyik szemöldököm felvonom.
− Egy rablóbanda és a vezetőjük − érezhető a szándékosság a tömörségből, amivel válaszol a hozzá intézett kérdésre. Óhatatlanul is gyanúsnak találom a helyzetet.
− Van lovad? − kérdezi végül, mikor megérkezünk az istállóhoz.
− Nincs − megrázom a fejem.
Az istállóba lép, én pedig követem. Meglep, hogy senki emberfiát nem vélek felfedezni a helyen, ám úgy tűnik, kísérőmnek ez nem okoz megdöbbenést. Szó nélkül elenged egy felnyergelt, gyönyörű, bár kissé sovány deres kancát, és felém vezeti.
− Most már van − a nevetése mély és erőteljes.
A szemem sarkából látom, hogy felül egy másik lóra, valószínűleg ez a sajátja. Az elém vezetett kanca fejét simogatom.
− Köszönöm − biccentek végül a férfi felé. − És mégis mit raboltak el, hogy nem helyben akasztották fel őket, hanem a fővárosba kell őket kísérni? − kérdezősködöm tovább. Érzem a felém áradó türelmetlenséget, pont azért faggatózom, hátha könnyebben megadja magát.
− Az nem a mi dolgunk − a hangjára is kiül a feszültség, a mozdulatból is ezt olvasom ki, ahogy kardját igazgatja. − Siess, estére vissza kell érnünk.
Bólintok.
− Igaza van, tulajdonképpen teljesen mindegy − vonom meg a vállam, majd követem a példáját: felszállok a felnyergelt lóra, aztán várom, hogy a férfi elinduljon, és mutassa az utat.
Nem késlekedik soká, azonnal a ló oldalába rúg. Egy ideig lépésben halad, és meg vagyok győződve arról, hogy szándékosan figyel, hogy kicsit mindig előttem legyen. Valószínűleg nem szívleli a kérdezgetést. Ha nem, hát nem, én nem erőltetem. A váltója ugyanúgy fog csörögni, ha nem is telik kellemesen a vele töltött idő.
Miután a falut magunk mögött hagyjuk, vágtába fog, én pedig követem a példáját. Ismét érzékelem, hogy gyorsabban halad nálam, valószínűleg szándékosan, így nem erőltetem, megadom neki ezt az előnyt.
Hosszúnak tűnik az út, amennyit lovon töltünk, időközben a távoli horizonton elnyúló hegyeket megcsókolja a nap, ahogy alábukik.
Rövid idő múlva teljesen besötétedik, ahogy a hold elbújik egy vékony bárányfelhő takaró mögé, alig lehet bármit is látni. A távolban felfedezek néhány fényfoltot: tábortűz lehet, úgy sejtem. Ahogy közelebb érünk, megállapítom, hogy szekerek is vannak a táborban, a tüzek előtt emberi árnyékok táncolnak át.
Gyanítom, hogy ebbe a táborba igyekszünk, de nem gyorsítok a tempón, hogy beérjem a férfit és megkérdezzem.


felszerelés:
Név: Számszeríj
Típus: Távolsági
Leírás: A Schwarzjäger vámpírcsalád különleges találmánya, amely jelentősebb pontosságot és átütőerőt képvisel, mint az íj, azonban kisebb a hatótávja. Egy tegez is jár mellé, benne 25 lövedékkel, mely ha elfogy, a játékok alatt, vagy azok végén pótolható.

Név: Bőrvért
Típus: Vért (Közepes)
Leírás: A testet védő, kivert bőrből készült páncél.

ennyike lesz, a passzívom annyira nem releváns.


_________________

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Több lehetőséget lát maga előtt. Egyik sem a legfényesebb, vagyis amelyik igen, az olyan idealisztikus, hogy már ő maga sem hiszi el, hogy lehetséges lenne. Azonban az még odébb van, hogy döntéseket hozzon. Ahhoz előbb ott kell lenni.
Máskor, amikor valahol ott kell lenni, hamarabb szólnak. Úgy két héttel. Vagy egy héttel. Nem pedig pár órával. Van pár órája átalakulni északivá. Mert természetesen nem mehet magaként, hanem rejtekeznie kell. Az teljesen megfelelő egy Nachtrabennek... kivéve ezt az egyet.
No de sebaj. A kihívások mindig azt a részt célozzák, amelyiket nem kényelmes használni. Volt ő zsoldos egyébként is. Igaz, hogy nem a tipikus fajta - hiszen sosem volt egy zsoldosalkat, a stílusukat sem igen sajátította el, legfeljebb megszokta -, de technikailag az volt, s azt hitte, az is marad még jó ideig. Most újból levedli a díszes ruhákat, és Damiennel pár perc alatt felelevenítik a zsoldosok szókincsét. Ezzel mondjuk csak annyit érnek el, hogy a vámpír némi nevetőgörcsből kell, hogy kilábaljon.
- Majd... igyekszem keveset beszélni. - zárja rövidre a történetet, majd szembetalálja magát egy erősen kételkedő arckifejezéssel.
- Te? Azt megnézném.
Damien meg kap egy könyököt az oldalába.
- Na. Ez az, csak belejössz.
Ilyesfajta komolysággal indul útnak, felszerelkezve némi varázserő visszatöltéséhez hasznos vésztartalékkal, kedves állataival - na azt vicces lesz megmagyarázni, miért hoz egy menyétet meg egy hollót, és ha már madara van, a prémes állatot miért nem eleségnek használta a madár táplálásához, de felkészült a kérdésekre. Meleg ruhát ölt, még szerencse, hogy néhány egyéb megbízatás keretében volt néhány barnás, szakadt, kopott öltözéke, mely tökéletesen megteszi.
Kérdőjelekkel az elméjében indul útnak, de nem felkészületlenül. Annyi időt még szorít, hogy egy kiadós ebéd meglegyen. Aztán felpattan egyik barna pejlova hátára, s szegénynek bizony ott kell hagynia a társát, mert egyedül vágnak neki az útnak sebesen.
A küldöncöt hiába kérdezgette, az elsietett, így jobbára a sorsra kell bíznia, hogy majd megválaszolja a kérdéseket. Talán egy csapda az egész, ez a lehetőség mindig fennáll, de arra is felkészült. Már nem bízik úgy mindenkiben, mint annak idején. Ha északiakról van szó, végképp nem. A mágiája azért talán megvédi, ha arra kerül a sor.

Spoiler:
Felszerelés:
Bőrpáncél

Név: Pókselyem ing
Leírás: A mélységben fellelt pókselyem, és fura üreges selyem felhasználásával készült ing. Ez az ing, naponta háromszor képes elnyelni bűbáj típusú képességeket. Az elnyelt varázserő az egy nap lejártáig kering az ingben, annak egy halvány kékes fényeffektust adva. (Arachnophobia küldetés.)

Lux nevezettű menyét
Hedwig nevezetű holló (oké, ő állatok, de na)
Varázskönyv

Név: Vér toll
Használhatóság: 3 alkalom
Leírás: Egy tollpihe, mely a rejtélyes órából maradt hátra. Szent lényege elveszett, azonban a vámpírátok Erich vérén keresztül átterjedt rá, így képes egy fekete ködöt kibocsátani magából a toll körüli három méteres sugárban. Ez a köd szürkületbe taszítja a nappali világot, nehezíti a légzést, és a bőrön maró hatása van minden nem átkozott lényen. Három körig marad fenn, majd szertefoszlik.

Név: Lehrmethoden (Tanítási módszerek)
Típus: Kiegészítő
Leírás: A Nachtraben vámpírok szeretik a titkaikat megőrizni maguknak, azonban ezzel az egyedi, bájolt gyűrűben lévő varázslattal annak viselője képes egy tervet vagy ötletet egy pillantással is átadni a fogadó félnek. A varázslat előkészítési ideje a gondolat komplexitásától függ, és félnaponta egyszer használható.

Név: Gift of the Demon King
Leírás: Egy fekete, lila szalaggal átkötött doboz. Küldetésenként egyszer kinyitható, és benne mindig egy más tárgy található. Az, hogy ez a tárgy mi és mennyire hasznos kockadobás és a mesélő fantáziája dönti el.

Név: Vérrubint
Leírás: Egy különleges vámpíroknak gyártott gyűrű, mely egy nagy vörös követ tartalmaz. Ha ráharapsz a kőre, mintegy kortynyi vér folyik ki belőle, melynek segítségével képes vagy egy utolsó képességet kisajtolni magadból, ha esetleg elfogyna a mágiád. 1 varázserőpontot tölt vissza. Kalandonként egyszer használható.

Passzívok:
Wilhelmina von Nachtraben: 5-ös szint, titulusa Nachtraben Arisztokrata ("Grófnő")
Név: Személyes passzív: Do no evil
Leírás: Mina élete egy folyamatos küzdelem a vámpíroktól elvárt sztereotípiával naivan derűlátó világlátásának megőrzéséért. Ha a karakter három körig nem használ támadó varázslatot, azzal igazolja önmagát, ezzel felerősítve a nem támadó jellegű varázslatait három körig. Ez alatt az idő alatt a pajzsok kétszer annyi ideig maradnak meg és egy extra támadást képesek kivédeni. A három kör leteltével a számláló újraindul.

Név: Személyes passzív: Hedwig
Leírás:Wilhelmina nagyon közeli kapcsolatot épített ki holló társával, Hedwiggel, aki megérti Wilhelmina parancsait, ő pedig ki tudja találni, hogy mit gondol a holló. Felderítésre, kisebb tárgyak mozgatására kiváló!

Név: Egy kis szívesség...
Típus: Passzív
Leírás: Simon von Neulander igencsak meghatódott a tényen, hogy mégis mennyien meglátogattátok a fontos alkalom okán, s így bizony megjegyezte az összes megjelent karakter nevét, arcát. Ez magában nem jelentene semmit persze, ám mindenkinek szeretné egy kis szívességgel megköszönni a dolgot... Esetleg lopnál egy vámpír területen, s elkapnak? Simon got your back bro... Talán segítségre lenne szükséged egy jó diplomata képében? Worry not, Simon's gonna take care of that. Szarban vagy és kevés a pénzed? Worry not fam, Simisoma is there for you. Amennyiben valamilyen vámpírt érintő helyzetbe kerül a karakter, s úgy dönt, hivatkozna az úr nevére, bármikor megteheti azt, ám persze a dolog kimenetele ismeretlen. Talán csak megmenekül, talán kap egy extra kis tárgyat, pénzt, Tp-t jutalomnak... Ki tudja. A lényeg az, hogy csakis egyszer lőhető el, egy Neulander is csak egy bizonyos mértékben hálás, nem?


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A karavánon az út csendesen telik, ahogy szokott. Mina visszahúzódik önmagába, és az utazás csendjét az elméjében kialakított képzelt helyeken tölti, régi olvasmányait idézi fel, és sokkalta, de sokkalta szebb helyeket, mint amilyeneket lát - szürkeség és rossz idő. Kabátja persze megvédi a hideg ellen, de a hangulat nem lesz sokkal jobb tőle.
Amikor végre megérkeznek, három nagyobb tábortüzet is lát, amelynek örül, mert azok fénye megnyugtató és legalább nem fog fázni. Jókora emberek veszik körbe a tábortüzeket, talán egy tucatnyian lehetnek, vagy kicsit többen. Három szekeret is látni, előttük lovak, faoszlopokkal elkerítve, gondosan elzárva pedig minden bizonnyal a rabok várakozhatnak. Őbelőlük nem látszik ide semmi, csak az, hogy egy adag alak fekszik a szekerek mélyén.
Az érkezők között azonban akadnak érdekes egyének...
Mina elhűl és elpirul, ahogy meglátja a csodás csapatot. Egyiküket ismeri, Jozefet, ő rendkívül aranyosnak tűnik, segítettek is már egymásnak életben maradni annak idején, azonban egyetlen sajnálatos tény vele kapcsolatban, hogy az egyháznak adta az életét. Ráadásul vele van egy nő is, akit viszont nem ismer.
De Jozef ismeri őt. És azt mondták, legyen zsoldos. De Jozef tudja, hogy nem az.
Ó, hogy soha többet nem vállal el olyan feladatot, amiben hazudni kell...
- Jozef Strandgut fegyvernök vagyok és Sangarinus püspök utasításának megfelelően segíteni jöttünk. - mutatkozik be, ha minden igaz, teljességgel nyíltan és őszintén a sötét tünde. Miben segíteni?
A parancsnok arcán meglepettség és némi félelem tükröződik talán...?
Úgy látja, sorba kell állni és mondani valamit, különben ők jönnek ide kérdezni. Nagy levegőt vesz, és olyan arcot vág, mint akinek mélységesen elege van már a mai napból, ahogy az előzőekből is, és azokból is, amik majd ezek után fognak következni. Kihúzza magát és a parancsnok elé járul. A szőke hajú férfi egészen barátságosnak tűnik, de ez nem jelenti azt, hogy ha gyanakszik, nem fog lépni valamit. Nem szabad, hogy gyanakodjon.
- Mina vagyok. Azt mondták, elkél az olyan, aki tud harcolni. Hát én tudok. - jelenti be, amennyiben kételkednének benne, készséggel be is mutatja, bár még mindig fogalma sincs, mit gondoltak, mit tud ő kezdeni az elfogott banditákkal. Azonban a parancsnok szélesen elvigyorodik, ahogy hallgatja a magyarázatát. Halványan elmosolyodik, mintha cinkosan tenné, amikor látja, hogy szavai elérték a várt hatást. Nem is, ennyire kedvező hatásra még csak nem is számított. Megnyugszik kissé. Ezek után azért igyekszik ismét a perifériára húzódni és minél kevésbé a figyelem középpontjában lenni.
Jozef persze észreveszi, s biccent is neki. Megint érdekes csapatot sikerült összeszedni. Egy zsoldosvámpír, két egyházi, valamint ő... akiről nem tudhatják meg, hogy ki. Nagyon reméli, Jozef nem fogja elárulni. Viszont az nem jó, hogy ő itt van. Hiszen Mina feladata alapvetően Észak helyzetének aláásása. De persze mindig kell lennie ott egy északinak, akit nem utál eléggé ahhoz, hogy ez könnyen menjen. Biccent neki ő is, s a szája haloványan megrándul. Annyi mindent mondana, de természetesen itt most nem teheti, és talán jobb is, ha nem bonyolítja a dolgokat. Van az ő ügyük, meg van az övé, ami remélhetőleg nem keresztezi majd egymást... (Mina még mindig csodákra számít).
-Robin Holzer, az egyház küldött, hogy segítsek a karavánt biztonságosan célba juttatni.
Oh, szóval ez a feladatuk. Ez igen érdekes. Vajon ezt nem tudták? Hogy konkrétan az egyház küldöttei közé kell majd jönnöm? Mégis hogy gondolták? Nyilván nem tudhatták, hogy ismerem Jozefet. Nem akarom hogy olyat kelljen döntenie miattam, ami... ah, a fenébe is.- puffog magában, és igyekszik, hogyan lehetne épen kikeveredni ebből a helyzetből.
A szőke hajú férfi furcsállása csak erősödik, ahogy immár a második szent személy mutatkozik be.
- Edgar von Swarzjager - jegyzi meg végül a vámpírférfi, aki eleve beszélgetett a parancsnokkal, mielőtt még ők bemutatkoztak volna. - Engem a fizetség érdekel.
Féloldalasan mosolyodik el, s ennek egyszerűsége még sármos is valami módon. Szóval zsoldos, az, aminek Mina is el akarja adni magát. Nos, nehéz lesz felérni az elvárásokhoz, ha Edgart vesszük a zsoldosok példájának, de meg fogja próbálni. A parancsnok ismét elvigyorodik. Ezt Mina jó jelnek veszi.
Aztán Jozefhez és a Robin nevű nőhöz fordul.
- Szóval egyháziak... - Feltűnően gondolkodóba esik. - Megnézhetem azt a papírt? - kéri el a dokumentumaikat, majd nem olyan halkan, hogy ne hallja, Edgar és Mina felé sandítva megkérdi tőlük: - Ugye nem terveztek ártani nekik?
Jozef, miért pont ő?
Összefonja mellkasán a kezeit és egyik lábára helyezi a súlyt, egyébként csak vár, hogyan tovább.
Persze, legalább nem Leo van itt.
- Attól megnyugszik, Uram, ha megmutatom a parancsot, amit kaptam? - fonja össze Robin is a mellkasán a kezeit, majd mégis előáll a kért papírokkal.
- No jól van, nekem a szó is elég. Hogy bízhatnám rá a hátam védelmét arra, akinek nem vagyok képes elhinni amit mond? - teszi fel a költői kérdést a parancsnok, majd akikkel még nem fogott kezet, most megteszi. - Az én nevem Eric, tizedes vagyok a hadseregben. Jöjjetek beljebb a tábortűz mellé, ott kellemesebben beszélgethetünk. A lovakat csak kössétek ki valahová. - adja ki az instrukciókat, majd kézdörzsölgetve telepszik az egyik tűzrakás mellé.
- Korsót! - kiáltja el magát, s kérése valóban parancs, egy csapásra négy korsó is megjelenik, mindükben valamiféle áttetsző, aranyló, habos folyadék úszkál. - A falusi fogadós volt olyan kedves megajándékozni minket néhány hordóval.
Közben Mina fogja Vollwind kantárszárát s egy szabad oszlophoz kiköti, erősen s mosolyogva paskolva meg a ló nyakát, ahogy a szemeibe néz. Bárcsak vinnél már engem haza innen. Nem tudom, mit fogok kezdeni velük. Könnyű neked, neked csak cipelned kell engem, most szívesen lennék a helyedben...
Lova mélybarna tekintetétől végül vissza kell térnie a hideg realitásba.
- Kösz, de én megleszek az ital nélkül. - emeli fel a kezét udvarias elutasításra, majd elhúzza a száját, mint akit sokszor nyaggattak már ezzel, úgyhogy pontosan tudja, miféle reakcióra számíthat. Talán sokat segített ennek a stílusnak a felvételéhez az Ameliával való utazás, jut eszébe. De... erre inkább egyelőre nem gondol. Traumatikus élmények kötődnek ahhoz a naphoz... Napokhoz?
- Szóval, mi a dolgom? - kérdi gyakorlatiasan a magát Edgarnak nevező vámpír.
Eric, a parancsnok már nekilátott az iszogatásnak. Robin viszont, úgy tűnik, szintén nem él ilyesmikkel, ugyanis ő is elutasítja az italt, noha igyekszik úgy tenni ezt, hogy ne sértse meg vele a kínálót.
- De válogatósak a hölgyek... - jegyzi meg Eric egy mosollyal, de aztán nem forszírozza a dolgot tovább szerencsére, inkább húz még egyet a korsóból. Mina elvigyorodik erre, majd széttárja a karját. Legalább nem a vérivós poént kapta meg ismét, abból nagyon elege lett egy időben.
- A feladat egyszerű, biztosítani kell, hogy a foglyok foglyok is maradjanak, míg a fővárosba érünk. Ismert és neves rablókról van szó - talán lesz olyan bagázs aki megpróbálja kiszabadítani őket az út során, vagy ők maguk próbálják majd menekülőre fogni. Az embereim fáradtak és gyengék, így tehát szükség volt az utánpótlásra.
- Minden segítséget megadunk, ami tőlünk telik. Hányan vannak? - érdeklődik Jozef.
- Köszönöm Jozef. Mi tizennégyen vagyunk, a foglyok pedig kilencen.
- Annyira neves foglyok, hogy muszáj életben maradniuk, míg odaérünk? - megvonja a szemöldökét. Hátha megtud valamit a foglyok kilétéről.
- Az, hogy kicsodák, azon nem a mi dolgunk gondolkodni. A mi feladatunk csak annyi, hogy eljuttassuk őket a megadott helyre.
Akkor ezt sem most fogja megtudni. Nincs meglepve. Megvonja az egyik szemöldökét és féloldalasan elmosolyodik, majd úgy tesz, mintha ennyivel le is zárult volna a történet. Hát persze, hogy nem árul el semmit. Pedig, ha olyan híres rablók, akkor akár el is dicsekedhetne vele, kit fogtak meg. De nem teszi. Miért?
A parancsnok ezután int egyet a kezével.
- Micha, gyere ide! - Szólítására egy jókora kétajtós szekrény méretű izomtömeg jön oda hozzájuk. Úgy fest, nem találtak olyan páncélt, ami elég nagy lett volna rá, mert szíjakkal tudják csak azt a helyén tartani. Biztató külsejű egy alak, meg kell hagyni... Nem úgy tűnik, mint aki túlzottan beszédes.
- Ő itt Micha, a jobbkezem. Ha bármiféle segítség kell, őt is kereshetitek, egyszerű kiszúrni a tömegben. Ő fog gondoskodni arról, hogy minden rendben legyen a katonáim és köztetek.
Mina akaratlanul is Herr Eric jobb kezére pillant, ám az azért jóval kisebb, mint Micha. Az emlegetett csak kurtán bólint a parancsnok szavaira.
Ez kell ahhoz, hogy a katonák és miközöttünk rend legyen? Kezdek félni ezektől a katonáktól... - vakarja meg gondolatban a tarkóját.
- Van még kérdés? - néz körbe a szőke hajú férfi a csapaton.
- Egyelőre nem sok, legfeljebb az, hogy mikor akarnak tovább menni? - kérdi Jozef.
- A ma éjszakát még itt töltjük, holnap reggel pedig indulunk. Két-három napot vesz majd igénybe az út, ha minden jól halad.
- Csak azt furcsálltam kissé, miért kellünk ilyen sokan a foglyokhoz. Ennyire szökősek? - néz körbe a társulaton, majd vissza Ericre. Nem biztos benne, hogy a jó kérdést tette fel, sem abban, hogy jókor, de ha csendben maradt volna... úgy érzi, elszalsztott volna egy lehetőséget.
- Sose lehet tudni. Sokféle van közöttük. Valamelyik tán varázsló, ezért húztunk zsákot a fejükre és kötöztük ennyire le a kezüket. Nem akarok elveszíteni egyet sem az embereim közül azért, mert valami nemes beszélgetni akar ezekkel a patkányokkal.
Ahogy Eric beszél, egyre bosszúsabb lesz, a végére már szinte fortyog benne a düh. Mina megállapítja: nem volt rossz az a kérdés.
Hát beszélgetni nem fog tudni a foglyokkal az úton, ez kiderült. Ne is próbálkozzon vele. Majd csak... lesz valami. Valami, ami megszakítja a békés utazást. Talán valamelyik rab megpróbál megszökni. S Mina esetleg elég éber lesz, hogy elkaphassa, és mielőtt visszahozza, kiszed belőle egy-két dolgot.
Te jó ég, még sosem sikerült kiszednie senkiből semmit, amit az ne akart volna elmondani...
- Azt mondja még meg, melyik tűznél foglalhatunk helyet. - kérdezi az egyházi nő. Edgar pedig csendben hallgat.
- Bárhová leülhettek, nem hinném hogy bármelyik katonám is elutasítaná a társaságát....azért csak óvatosan. - figyelmezteti őket mintegy játékosan, jelentőségteljesen nézve a jelenlevő nőneműekre. Megértő mosollyal bólogat, és ehhez már cseppet sem kell megjátszania magát, tudja, milyenek a katonák, ha nőt látnak.
- Most pedig munkára. Jozef és Robin, ti az éjszaka felét őrködéssel töltitek, a tábor falu felé eső részét ifgyeljétek, kitudja honnan akarnak meglepni minket. Edgar és Mina, ti a foglyokra fogtok vigyázni. Ne álljatok szóba velük, mert még megigéznek valamivel. Csak figyeljétek a ketreceket, nehogy kitörjenek valahogy. A középső szekérnél foglaljatok helyet. Mindkét csapatot leváltják majd, ha eljön az ideje.
- osztja ki a feladataikat, mire Mina egy kissé felderül, persze igyekszik ezt csak belül tenni, s nem engedni, hogy arcán látsszon, mikor lelkesedik.
- A lehető legjobbat választottátok erre a feladatra, mert engem ugyan nehezen igéznek meg. - mosolyodik el elégedetten - visszautalva a lehetséges varázslófogolyra, akit Eric emlegetett -, lelki kezeit dörzsölgetve. Mégis csak közel kerülhet a foglyokhoz, ez jó, így talán kideríthet valamit. Csak Edgarral kell majd vigyáznia. Nem kétli, hogy ha megpróbálna olyasmit művelni, ami parancson kívül van, a férfi kérdés nélkül szólna Ericnek.. Bár, nem ismeri, így ezt sem tudhatja biztosra.
- Azért persze vigyázok. Nos hát jó munkát. - biccent Jozef és Adel irányába, majd gyorsan el is fordul és kijelölt őrhelyük, a középső szekér felé igyekszik, azért kissé lemarad, ha Edgar nem követné rögtön. Hallja még, ahogy Jozef nyugtázza a parancsot, s további kérdései is vannak, de mivel szétválasztották őket, ő örömmel megy a maga - és Edgar - útján, hisz egy zsoldos ezt tenné, nem? Mit érdekelné, mit kell a másik csapatnak csinálni. A végén még meg is vádolnák, hogy mit bámul, vagy hallgatózik.
Érzi, ahogy a vámpírférfi, akár egy zsákmányt, méri őt végig. Sejti, hogy nincs megkülönböztetett szerepben, és talán mindenkire így néz, de legalábbis a nőkre, mégis kissé megborzong a dologtól. Igyekszik figyelmen kívül hagyni. Ahogy azt is, hogy miután fölállt a földről, Edgar fél lépéssel tőle mindig lemaradva követi.
A katonák, akik kissé gyanúsak voltak a szemében, nem lesznek kevésbé azok, ahogy meglátja: szinte mindük öltözete olyan csálén áll, mint Michán a saját páncélja. Pedig nem mindegyikük akkora, mint ő, sőt, szinte egy sincs még. Elég fáradtnak is tűnnek, nyúzottnak.
Az ő őrhelyük, a szekerek környékén szinte senki nincs, hiszen a havas hidegben igyekszik mindenki a tüzek köré kerülni. Mina azonban nem annyira bánja a hideget, ha ezáltal megtudhat valamit a foglyokról, akiket már lát is.
Hárman vannak, s nem valami egészséges állapotban. Mintha a szemük is csukva lenne, s teljesen mozdulatlanok. Így mondjuk gátlástalanul meg lehet őket bámulni; s hátha a közeledtükre valamennyire felélénkülnek. A szag, amelyet árasztanak (vizeleté és ürüléké), arról tanúskodik, hogy jó ideje nem engedhették ki őket.
- Tyhű. - fintorog, felhúzva az orrát. - Régóta itt lehetnek. - jegyzi meg társa felé. Edgar is felhúzza az orrát, így megnyugszik, nem tűnt túlságosan... kisasszonyosnak. Nem, erre a szagra még a legegyszerűbb ember is érzékeny, olyan erős.
Edgar halk hangon felel neki.
- Úgy tűnik.  De a katonák sincsenek túl jó állapotban - vonja meg a vállát. - Ha helyet cserélnének, míg nem figyelünk, nem venném észre - nevet fel halkan, de Mina csak sajnálatot érez - némi undoron kívül - a foglyok iránt. Edgar elréved a távolba, a katonákat vizsgálgatja, körbe a tábort. Van is mit. Furcsa ez a hely nagyon.
Őrségben túl sok nem történik, így most sem. Lényegében egymásra vannak utalva, azonban Mina azon okból marad csendben, hogy álcája nehogy darabokra törjön, Edgar pedig minden bizonnyal természetesnek s kényelmesnek érzi ezt. Vagy csak nincs kedve máshoz. Láthatóan jól elvan azzal, hogy egy ággal rajzolgat a porba, akár egy gyermek, amely Minának végül is tetszik, el lehet azt is nézegetni, és azt jelzi,ó maradt még valami gyermeki a férfiban.
Próbálja túlélni az unalmat, így aztán néha meg kell törnie a csendet, de ha meg is teszi ezt, csak triviális dolgokat említ, semmi mélyebb témát. Végig azon gondolkozik, hogyan is deríthetne ki valamit, amikor talán már órák múltán végre valami megtöri a monotóniát: pisszegést hall maga mögül.
- Ki az odakint?
A hang erőtlen, ki tudja, mennyi fáradalmon ment már keresztül szerencsétlen.
Már nyílik az ajka a válaszra és veszi a levegőt, amikor rájön, hogy nem szabadna a rabokkal beszélniük. Kérdően Edgarra tekint, fel sem igazán fogja, mit tesz, de kíváncsi, ő mit gondol, felel-e valamit. Nem igazán mer úgy cselekedni, hogy azzal a másik ne értsen egyet, különben lebukik. Megvonja a szemöldökét hát kérdően, és egyelőre nem felel a rabnak.
Olyan választ kap, amitől tartott: Edgar lassan megcsóválja a fejét.
Hát jó.
Az előbbi hang újra felszólal, már kissé erősebben:
- Segítsenek ne... - Azzal Micha fejbe is üti szegény flótást a rácsokon keresztül. Hogy nem vettem észre, hogy idejött, amikor ilyen nagy?
Talán már beletompult a sok várakozásba.
- Nem bírják befogni a pofájukat. Megjött a váltás, mehettek.
Micsoda véletlen, éppen most. És ő lenne a váltás? - gondolkozik, de megy is arrébb sietve, mert ahogy Micha a szekérnek dől, úgy néz rájuk, mintha csak azt várná, mikor hordják már arrébb magukat.
A csendes táborban úgy fest, nincs más már, mint hogy nyugovóra térjenek.
rendben. Szóval a "katonák" szedett-vedett páncélban vannak, vagy anélkül, a parancsnokuk szereti a pénzéhes népet, a parancsnok "balkeze" egy hatalmas szikla, aki csak úgy fejbe vág egy rabot, aki valamiért segítséget akar kérni tőlünk. Ez több, mint gyanús. Meg kell akadályoznom a katonákat. Mert biztosan nem azok. De hát a megbízás arról szólt, hogy... engedjem el a rablókat garázdálkodni északon. Ezek a valakik nem tűnnek rablónak, akik a szekérben vannak. Micháékat meg nem kellene elengedni, akárkit akarnak is fosztogatni.
Belefárad a gondolkozásba, de azért elraktározza azt, amire rájött. Már csak az kellene, hogy meg is oszthassa valakivel. Talán elbeszélget Edgarral, hogy kiderítse, miféle is ő, és talán elmondhat neki valamit abból, amit sejt.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Egész nap lovagoltunk és már nagyon ránk fért egy pihenő, ezért örültem, amikor megláttam a tábortüzeket és a szekereket, mert nyilvánvalóan megérkeztünk.
Három nagyobb tábortűz van, a téli hó miatt pedig mindhárom körül szorosan tagbaszakadt férfiak gyűltek, összesen mintegy 15-en lehetnek.
A tábortüzektől egy köpésnyire szekereket láttam, hármat. Mindegyik elé két ló van kötve, a hátsó részük pedig cellává van átalakítva: vastag és sűrű faoszlopok tartják benn a foglyokat - hogy hányat, vagy miféle szerzeteket, azt nem tudtam kivenni.
Az egyik katona útba igazított minket a parancsnokhoz, barátságos arcú, szőke hajú férfihez, így egyenesen hozzá indultam és bemutatkoztam neki. Már többen álldogáltak körülötte.
- Jozef Strandgut fegyvernök vagyok és Sangarinus püspök utasításának megfelelően segíteni jöttünk.
A papírok bemutatását ráhagytam Robin inkvizítorra, mert láthatóan nem igazán vártak minket.
Egy ismerős alak lépett előre, látom ahogy előtte rám villant a szeme.
- Mina vagyok. Azt mondták, elkél az olyan, aki tud harcolni. Hát én tudok.
- Robin Holzer, az egyház küldött, hogy segítsek a karavánt biztonságosan célba juttatni. - hajtott fejet a féfi felé Robin következőnek.
- Edgar von Swarzjager. Engem a fizetség érdekel – mutatkozik be a negyedik jelenlévő is.
A parancsnok képét - amin először meglepettség, majd mintha félelem jeleit láttam volna, - elnézve, most már biztos vagyok benne, hogy senki nem szólt neki, hogy az egyház is részt vesz a kíséretben. Láthatóan nem volt boldog a dologtól, de hát egy inkvizítort legtöbbször nem látnak szívesen, még azok sem akiknek tiszta a lelkiismerete, ha meg nem.....
A vámpírnőt, Minát persze rögtön felismertem, ezért biccentettem felé, bár nem értettem mit keresett itt. Nem szíveltem a vérszívókat, de már saját tapasztalatom alapján megtanultam, hogy nem minden faj egyértelműen gonosz vagy egyértelműen jó és vele jól kijöttem.
A katonák vezetője bólogatva hallgatta végig a bemutatkozásokat, Mináéra és Edgarra szélesen vigyorgott, míg engem és Robint látványosan végigmért.
- Szóval egyháziak... - gondolkodott el látványosan - Megnézhetem azt a papírt? - nyújtotta a kezét társam felé, ugyanakkor a vámpírokra is rásandított. - Ugye nem terveztek ártani nekik? - kérdezte tőlünk.
Egy pillanatra Minán időzött el a tekintetem, aztán csak megráztam a fejem.
- Amíg ők nem ártanak nekünk, nem.
A férfit nem ismertem, de ő zsoldosnak nézett ki ízig-vérig, kérdés, hogy ő hogy fog állni hozzánk.
- Attól megnyugszik, Uram, ha megmutatom a parancsot, amit kaptam? –kérdezte kihívóan kicsit Robin, de talán pont ezt várják tőlünk.
- Szóval, mi a dolgom? – morgott közbe a vámpír férfi, egyenesen a tárgyra térve, ahogy sejtettem.
- No jól van, nekem a szó is elég. Hogy bízhatnám rá a hátam védelmét arra, akinek nem vagyok képes elhinni amit mond? - kérdezte kissé költőien, majd kezet fogott velünk.
Úgy látszott a parancsnok nem akart kekeckedni az egyházzal, a vámpírokkal meg láthatóan egy percig sem volt problémája, ami azért elég meglepő, de csak egy pillantást vetettem Robin felé, hogy ő is látja-e.
Egyelőre Mina csendben meghúzódott, így én is kivárásra helyeztem a dolgot, rábízva, hogy ha be akar avatni mit akar itt, majd elmondja. Valahogy nem feltételeztem, hogy rosszat akarna......
- Az én nevem Eric, tizedes vagyok a hadseregben. Jöjjetek beljebb a tábortűz mellé, ott kellemesebben beszélgethetünk. A lovakat csak kössétek ki valahová. - mondta, majd azonnal el is indult és a legközelebbi tűzrakás mellé leült egy fatuskóra. Jóízűen dörzsöli össze kezeit a tűz mellett.
- Korsót! - kiáltotta és azonnal elő is került négy korsó, ránézésre mindegyik valamiféle sörféle folyadékot tartalmazott. - A falusi fogadós volt olyan kedves megajándékozni minket néhány hordóval. - tette hozzá, majd a magasba emelte a korsót és meghúzta. - A feladat egyszerű, bíztosítani kell hogy a foglyok foglyok is maradjanak, míg a fővárosba érünk. Ismert és neves rablókról van szó - talán lesz olyan bagázs aki megpróbálja kiszabadítani őket az út során, vagy ők maguk próbálják majd menekülőre fogni. Az embereim fáradtak és gyengék, így tehát szükség volt az utánpótlásra. - fejezte be egy újabb korttyal.
Végig hallgattam a parancsnokot, de hát mi már tudtuk, hogy ez a feladat, de most csak egyetértően bólintottam.
- Minden segítséget megadunk, ami tőlünk telik. Hányan vannak? - néztem a kocsin kuporgó alakok felé.
- Kösz, de én megleszek az ital nélkül. – utasította vissza az italt Mina és arrébb ment, hogy kikösse a lovát, mikor visszajött még megkérdezte.
- Annyira neves foglyok, hogy muszáj életben maradniuk, míg odaérünk? -
- De válogatósak a hölgyek... - mosolyodott el újra a tizedes, de többet nem fűzött hozzá a dologhoz, inkább újra húzott egyet a sajátjából. - Köszönöm Jozef. Mi tizennégyen vagyunk, a foglyok pedig kilencen. - válaszolta, majd Mina felé fordult - Az hogy kicsodák, azon nem a mi dolgunk gondolkodni. A mi feladatunk csak annyi, hogy eljutassuk őket a megadott helyre. - mosolygott ugyanúgy mint korábban, ezután intett egyet - Micha, gyere ide! - mire a szavára egy nagyjából kétméter magas, tagbaszakadt férfi állt meg a tűz mellett. Ütött kopott páncélját láthatóan plusz szíjak tartották rajta, túl kicsit volt rá. - Ő itt Micha, a jobbkezem. Ha bármiféle segítség kell, őt is kereshetitek, egyszerű kiszúrni a tömegben. Ő fog gondoskodni arról, hogy minden rendben legyen a katonáim és köztetek. - bólintott mosolyogva.
Micha szöges ellentétének tűnt Ericnek: látszólag hallgatag és mogorva, az elmondott információkra is csak kurtán bólintott.
- Van még kérdés? - nézett végül körbe Eric.
Tehát most már velünk négyünkkel, elég jó az arány, állapítottam meg, bár azért a ketrecekből kijutni, úgy véltem csak külső segítséggel lehetett volna csak. Mina nem kapott választ, de csodálkoztam volna ha igen, hiszen a zsoldosok csak minimális felvilágosítást kaptak a munkájukról, most sem lenne kivétel.
Én ittam a sörből, de persze csak módjával és meg kellett mondanom Misha megjelenése felemelte a szemöldökömet. Ha nem tudtam volna, hogy katona, akkor inkább néztem volna őt rablónak. A páncélja sem éppen úgy nézett ki, mint ami az övé.
- Egyelőre nem sok, legfeljebb az, hogy mikor akarnak tovább menni? – szólaltam meg elsőnek.
- Csak azt furcsálltam kissé, miért kellünk ilyen sokan a foglyokhoz. Ennyire szökősek? - nézett körbe Mina a társulaton, majd vissza Ericre.
- Azt mondja még meg, melyik tűznél foglalhatunk helyet – kérdezte gyakorlatiasan Robin.
- A ma éjszakát még itt töltjük, holnap reggel pedig indulunk. Két-három napot vesz majd igénybe az út, ha minden jól halad. - kezdett válaszolni szépen sorjában Eric. - Sose lehet tudni. Sokféle van közöttük. Valamelyik tán varázsló, ezért húztunk zsákot a fejükre és kötöztük ennyire le a kezüket. Nem akarok elveszíteni egyet sem az embereim közül azért, mert valami nemes beszélgetni akar ezekkel a patkányokkal. – hergelte magát láthatóan már csak azzal is, hogy elmondja ezeket. - Bárhová leülhettek, nem hinném hogy bármelyik katonám is elutasítaná a társaságát....azért csak óvatosan. - mosolygott rá Robinra és Minára. - Most pedig munkára. Jozef és Robin, ti az éjszaka felét őrködéssel töltitek, a tábor falu felé eső részét ifgyeljétek, kitudja honnan akarnak meglepni minket. Edgar és Mina, ti a foglyokra fogtok vigyázni. Ne álljatok szóba velük, mert még megigéznek valamivel. Csak figyeljétek a ketreceket, nehogy kitörjenek valahogy. A középső szekérnél foglaljatok helyet. Mindkét csapatot leváltják majd, ha eljön az ideje. - mondta, aztán felállt, és elindult a sátra felé - neki volt ugyanis egyedül ilyenje. Micha ott maradt veletek, és szótlanul figyelte mikor indultok.
Valami ilyesmire gondoltam én is, hogy itt fogunk éjszakázni. Nagyon látszott, hogy nem csak ideiglenes tüzet raktak. Azonban nem gondoltam, hogy szinte azonnal szolgálatba is állítanak minket. Ránk is ránk fért volna a pihenés, hiszen egész nap erőltetett menetben, lovon ültünk, hogy időben ide érjünk.
Na, de Eric azt mondta ők is fáradtak és kimerültek.
- Értettem tizedes. - bólintottam. - Mennyi ideje vannak már talpon? Maguk kapták el őket? - fordultam a mogorva, mellénk kirendelt pesztrához, már ha nem néma a szerencsétlen, miközben felkászálódtam és elkönyveltem magamban, hogy vacsora később lesz.
- A lehető legjobbat választottátok erre a feladatra, mert engem ugyan nehezen igéznek meg. – jegyezte meg mentében Mina is egy kis félmosollyal. - Azért persze vigyázok. Nos hát jó munkát. - biccentett felénk, majd a kijelölt helye felé ballagott, a zsoldos pedig követte őt.
- Túl sok. - válaszolta Micha az első kérdésre, bár a hang inkább valami mély dörmögéshez volt hasonlítható, mintsem emberi hanghoz. A második kérdésre mindössze bólintott.
A fickó, ahogy vártam nem túl bőbeszédű és nem hiszem, hogy többet tudnék meg, ha tovább faggatnám, csak ellenszenvet válthatnék ki, így egyelőre annyiban hagyom.
Miután látta, hogy mindannyian elindultunk, leült a tűz mellé és rakott még rá fatönköt, láthatóan ő nem akart pihenni.
A legtöbb utunkba kerülő katona igencsak rossz állapotban volt. Némelyek sebesültek, vagy csak egyszerűen fáradtak voltak, valamint, ahogy Micha-n állt kissé furán áll a páncél, úgy rajtuk is. Akinek van, az meg úgy festett benne, mintha nagy, vagy pont hogy kicsi lenne nekik az adott darab.
Ahogy elfoglaltam a tábor szélénél az őrhelyem, megvártam, amíg Robin, aki meg-megállt, hogy némelyik sebesültre az Úr fényét kérje a gyógyuláshoz, kellően közel ért, aztán úgy fordultam, hogy a számról se lehessen leolvasni semmit, mivel szinte éreztem a hátamban Misha tekintetét.
- Észrevetted, hogy mennyire szedett-vedett a szerelésük? És nem a használtságára és harci sérülésekre gondolok? - szóltam hozzá halkan.
- Pont olyan szedetvedett, mint maga a társaság – helyeselt a társam és ő is úgy beszélt, hogy azt más ne lássa. - Nem lehetett könnyű dolguk mikor elfogták a ketrecek lakóit az állapotukból ítélve
- Igazán kedvem lenne kideríteni, hogy kire, hogy hatna a bűnkutató mágiám, csak félek, hogy a katonák sem sokkal jobban bűntelenebbek, mint a rablók. Misha például kiválóan beillenék egynek. - biccentettem Robin-nak.
- Nem ismerjük a kísérő katonákat, szerinted, ha helyet cseréltek volna, miből tudnánk meg? - firtatóztam tovább, ahogy a gyanú megülte a gyomrom és kíváncsi voltam, hogy csak én vagyok-e ennyire paranoiás, vagy Robin -nak is hasonló a benyomása.
- Valószínűleg sehonnan, bár egy kis beszélgetés, és óvatos kérdezősködés talán leleplezhetné a dolgot. –válaszolta Robin.
Minden esetre míg nincs a kezünkbe semmi addig végeztem a dolgomat a parancs szerint.
Ahogyan múlnak az órák, a tábor úgy lesz egyre csendesebb. A tábortüzeket a néhány tűzőr vigyázza, míg társaik pokrócokba bebugyolálva próbálnak meg aludni - be is áll nemsokára a csend.
Ekkor azonban mintha neszt hallottam volna a falu felől, de látni nem igazán láttam semmit és senkit - ha közeledik is valaki, nagyon könnyű léptű.
Kezem a kardomra csúsztatom és csak a szemem villan a társam felé.
- Közeledik valaki vagy valami. - leheltem szinte csak, ha esetleg ő nem hallaná, elvégre nem tünde.
A lány biccentett és nesztelenül ő is a kardja markolatára csúsztatta a kezét.
Hirtelen a semmiből, nevetve szaladt elő egy kisgyerek. 10 éves körüli lehetett és grimaszolva nyújtotta ki ránk a nyelvét, aztán diadalittasan futott be Eric sátrába. Szinte ugyanabban a pillanatban két lépett oda hozzánk.
- Jöttünk a váltásra. A kölyökkel ne törődjetek, Eric fia, mindig ezt játssza. - mondták, majd intettek, hogy nyugodtan kereshetünk helyet magunknak valahol a tűz körül.
Hát ez nem volt hosszú őrködés, a katonák háta mögött vetettem is egy kérdő pillantást Robinra.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Ahogy az egásznapi lovaglás után közelebb értünk a táborhoz, kivehetővé vált, hogy három nagyobb tábortűz van, a téli hó miatt pedig mindhárom körül szorosan ültek a tagbaszakadt. Összesen mintegy 15-en lehetnek, bár pontosan nem számoltam őket meg.
A tábortüzektől egy köpésnyire három szekér áll. Mindegyik elé két ló van kötve, a hátsó részük pedig cellává van átalakítva: vastag és sűrű faoszlopok tartják benn a foglyokat - hogy hányat, vagy miféle szerzeteket, azt nem lehet innen kivenni. Ügyes tákolmány, az biztos.
A csoprt vezetője épp kéznyújtással üdvözöl egy vámpír férfit, mikor odaérünk. Ez kicsit megzavarja abból ítélve, milyen meglepetten néz ránk. Minden bizonnyal nem tudja mit kerestek a táborában. Kérdő tekintetéből ítélve el is várja, hogy bemutatkozzunk.
- Jozef Strandgut fegyvernök vagyok és Sangarinus püspök utasításának megfelelően segíteni jöttünk. - kezdte a sort Jozef, majd a velük majdnem együtt érkező vámpírnő is folytatta… Azt hiszem ki kell majd deríteni azt is, mit keres itt két vámpír is… Akiknek a határ másik oldalán lenne a helye.
Főleg, hogy a nő igencsak elpirult, mikor meglátott minket..
- Mina vagyok. Azt mondták, elkél az olyan, aki tud harcolni. Hát én tudok. - találja meg a hangját a bemutatkozáshoz a nő, aztán félre is húzodik. Ezután pedig rajtam a sor.
-Robin Holzer, az egyház küldött, hogy segítsek a karavánt biztonságosan célba juttatni. - hajtottam fejet, követve az előttem szólók bemutatkozását
- Edgar von Swarzjager. Engem a fizetség érdekel - veti oda a vámpír férfi is féloldalasan elmosolyodva.
A szőke hajú férfi arcán egy pillanatra meglepettség fut át, aztán félelem tükröződik. - ha pedig .. Végül erőt vesz magán, és rámosolyog a két vámpírra, majd minket méreget.
- Szóval egyháziak... Megnézhetem a papírjukat? - nyújtja a kezét felém, ugyanakkor a vámpírokra is sandít. - Ugye nem terveztek ártani nekik? - kérdezi tőlünk.
Jozef közben biccent a vámpír nő felé… Akit férfi fajtársával együtt úgy tűnik sokkal szivesebben látnak, mint minket… Ami a határnak ezen az oldalán nagyon különös.
- Amíg ők nem ártanak nekünk, nem. - jelenti ki Jozef kissé dacosan.
- Attól megnyugszik, Uram, ha megmutatom a parancsot, amit kaptam? - kérdezem egy pillanatig karbafont kézzel állva de aztán a köpenyembe nyúlva az írásért, amit óvatosságból hoztam magammal, és csak annyi volt benne belőle az utasításból, amennyit a karaván parancsnokának is tudni kellett.
-No jól van, nekem a szó is elég. Hogy bízhatnám rá a hátam védelmét arra, akinek nem vagyok képes elhinni amit mond? - kérdezi kissé költőien, majd kezet fog azokkal is, akikkel eddig még nem tette. - Az én nevem Eric, tizedes vagyok a hadseregben. Jöjjetek beljebb a tábortűz mellé, ott kellemesebben beszélgethetünk. A lovakat csak kössétek ki valahová. - mondja, majd azonnal el is indul, és a legközelebbi tűzrakás mellé leül egy fatuskóra. Jóízűen dörzsöli össze kezeit a tűz mellett.
- Korsót! - kiáltja, és azonnal elő is kerül négy korsó, ránézésre mindegyik valamiféle sörféle folyadékot tartalmaz… - A falusi fogadós volt olyan kedves megajándékozni minket néhány hordóval. - teszi hozzá, majd a magasba emeli a korsót, meghúzza
- Szóval, mi a dolgom? - tér a lényegre a vápír férfi, miután végigmustrálva minket, visszatér a tekintete Erichez.
- A feladat egyszerű, bíztosítani kell hogy a foglyok foglyok is maradjanak, míg a fővárosba érünk. Ismert és neves rablókról van szó, talán lesz olyan bagázs aki megpróbálja kiszabadítani őket az út során, vagy ők maguk próbálják majd menekülőre fogni. Az embereim fáradtak és gyengék, így tehát szükség volt az utánpótlásra. - fejezi be egy újabb korttyal.
Jozef bólint
- Minden segítséget megadunk, ami tőlünk telik. Hányan vannak? - néz a kocsin kuporgó alakok felé.
- Kösz, de én megleszek az ital nélkül. - emeli fel a kezét udvarias elutasításra Mina, majd elhúzza a száját, mint akit sokszor nyaggattak már ezzel. Ismerem az ézést…A lehető legudvariasabban elutasítom én is az italt, aztán csöndben hallgatom ahogy Jozef a fontos információkat megkérdezi. Úgysem a parancsnoktól fogom megtudni, és nem is az első pillanatban, amit szeretnék.
- De válogatósak a hölgyek... - mosolyodik el Eric újra, de nem többet nem fűz hozzá a dologhoz, inkább újra húz egyet a sajátjából. - Köszönöm Jozef. Mi tizennégyen vagyunk, a foglyok pedig kilencen. - válaszol a lovagfiú kérdésére
- Annyira neves foglyok, hogy muszáj életben maradniuk, míg odaérünk? - vonja meg a szemöldökét Mina.
- Az hogy kicsodák, azon nem a mi dolgunk gondolkodni. A mi feladatunk csak annyi, hogy eljutassuk őket a megadott helyre. - mosolyog ugyanúgy mint korábban. Ezután int egyet - Micha, gyere ide! - teszi még hozzá, mire szavára egy nagyjából kétméter magas, tagbaszakadt férfi áll meg a tűz mellett. Ütött kopott páncélját láthatóan plusz szíjak tartják rajta, túl kicsit rá. - Ő itt Micha, a jobbkezem. Ha bármiféle segítség kell, őt is kereshetitek, egyszerű kiszúrni a tömegben. Ő fog gondoskodni arról, hogy minden rendben legyen a katonáim és köztetek. - bólint Erik mosolyogva. Nekem annyira nem volt mosolyoghatnékom attól, hogy nem személyesen vállal  közvetítő szerepet, de ráérek még kérdezősködni. Micha szöges ellentéte Ericnek: látszólag hallgatag és mogorva, az elmondott információkra is csak kurtán bólint. - Van még kérdés? - néz végül körbe Eric.
- Egyelőre nem sok, legfeljebb az, hogy mikor akarnak tovább menni? - kérdezi Jozef, miután szemöldökemelve nézte meg magának Michát ő is.
- A ma éjszakát még itt töltjük, holnap reggel pedig indulunk. Két-három napot vesz majd igénybe az út, ha minden jól halad. -   válaszol a szedett-vedett társaság parancsnoka.
- Csak azt furcsálltam kissé, miért kellünk ilyen sokan a foglyokhoz. Ennyire szökősek? - néz körbe a társulaton, majd vissza Ericre Mina is.
- Sose lehet tudni. Sokféle van közöttük. Valamelyik tán varázsló, ezért húztunk zsákot a fejükre és kötöztük ennyire le a kezüket. Nem akarok elveszíteni egyet sem az embereim közül azért, mert valami nemes beszélgetni akar ezekkel a patkányokkal. -  hergeli magát láthatóan már csak azzal is, hogy elmondja ezeket Erik.
- Azt mondja még meg, melyik tűznél foglalhatunk helyet - mosolygok a férfira, jelezve, hogy nem véresen komoly a kérdés.
 - Bárhová leülhettek, nem hinném hogy bármelyik katonám is elutasítaná a társaságát....azért csak óvatosan. - mosolyog rám és Minára.   Csak nem félt minket az uraság? Azt hiszem meglepődne… - Most pedig munkára. Jozef és Robin, ti az éjszaka felét őrködéssel töltitek, a tábor falu felé eső részét figyeljétek, kitudja honnan akarnak meglepni minket. Edgar és Mina, ti a foglyokra fogtok vigyázni. Ne álljatok szóba velük, mert még megigéznek valamivel. Csak figyeljétek a ketreceket, nehogy kitörjenek valahogy. A középső szekérnél foglaljatok helyet. Mindkét csapatot leváltják majd, ha eljön az ideje. - mondja, majd feláll, és elindul a sátra felé - neki volt ugyanis egyedül ilyenje. Igazi vezető, mit ne mondjak…  
- Értettem tizedes. - bólint Jozef.
- A lehető legjobbat választottátok erre a feladatra, mert engem ugyan nehezen igéznek meg. - mosolyodik el elégedetten, lelki kezeit dörzsölgetve Mina.
Mivel Micha viszont marad, és szótlanul figyeli az indulásunkat, hozzá fordul a közben eszébe jutó kérdéssel Jozef.
- Mennyi ideje vannak már talpon? Maguk kapták el őket? -  morgot kissé, közben felkászálódva.
Felkelve, mivel feltételezem nem 4 emberre bízta Eric a biztonságot, megpróbálom kiszúrni azokat a parancsnok távozása után, akik szintén őrködnek. Közben pedig azért kíváncsian figyelem kap-e Jozef választ.
- Túl sok. - válaszol Micha az első kérdésre, bár a hang inkább valami mély dörmögéshez hasonlítható, mintsem emberi hanghoz. A második kérdésre mindössze bólint. Miután látja, hogy mindannyian elindulunk dolgunkra, leül a tűz mellé, és rak még rá fatönköt
Ahogy végigsétálunk a táboron, láthatjuk, hogy a legtöbb katona igencsak rossz állapotban van. Némelyek sebesültek, vagy csak egyszerűen fáradtak, valamint ahogy Michan kissé furán áll a páncél, úgy rajtuk is. Akinek van, az úgy fest benne, mintha nagy, vagy pont hogy kicsi lenne nekik az adott darab.
- Észrevetted, hogy mennyire szedett-vedett a szerelésük? És nem a használtságára és harci sérülésekre gondolok? - szólt hozzám Jozef halkan, igyekezve, hogy ne lehessen kihallgatni amit beszélünk.
Én menet közben egy-két embert, aki mellett elmegyek, megpróbálok az Úr Szent fényét kérve segíteni, egy-egy mosoly kíséretében.
- Pont olyan szedetvedett, mint maga a társaság - értek egyet Jozeffel minél kevésbé artikuláltan beszélve. - Nem lehetett könnyű dolguk mikor elfogták a ketrecek lakóit az állapotukból ítélve -
- Igazán kedvem lenne kideríteni, hogy kire, hogy hatna a bűnkutató mágiám, csak félek, hogy a katonák sem sokkal jobban bűntelenebbek, mint a rablók. Misha például kiválóan beillenék egynek. - biccent Jozef. - Nem ismerjük a kísérő katonákat, szerinted, ha helyet cseréltek volna, miből tudnánk meg? - firtatózott tovább a lovagfiú.
- Valószínűleg sehonnan, bár egy kis beszélgetés, és óvatos kérdezősködés talán leleplezhetné a dolgot. - Talán.  Ha óvatosak, és figyelmesek vagyunk.
Némelyek hálásan, némelyek pedig egészen más indíttatással néznek vissza, ahogyan meggyógyítom őket, ám mondani egyikük sem mond semmit.
A tábor szélére érve az is kiderül, hogy szabályos körben veszik körbe a tábor az őrszemek. Mindenhol ketten állnak vagy épp ülnek egy-egy fatönkön, kezükben fáklyával, amivel nem csak a vadállatokat ijeszthetik el, de az esetleges támadókat is könnyebben kiszúrják. A távolság nagy a párosok között, a tábor zajában egyelőre csak kiabálva tudnánk beszélgetni egymással. Unalmas néhány óra áll előttünk.
Ahogyan múlnak az órák, a tábor úgy lesz egyre csendesebb. A tábortüzeket a néhány tűzőr vigyázza, míg társaik pokrócokba bebugyolálva próbálnak meg aludni - be is áll nemsokára a csend.
Ekkor neszt hallunk  falu felől, de látni nem igazán látunk senkit - ha közeledik is valaki, nagyon könnyű léptű.
- Közeledik valaki vagy valami. - lehelli szinte csak Jozef. A figyelmeztetésére még jobban igyekszem figyelni az addig gyanút keltő neszre, amit így már egyértelműen hallok. Biccentek a tünde fiúnak, és nesztelenül a kardom markolatára csúsztatom a kezem.
Hirtelen a semmiből, nevetve szalad elő egy kisgyerek. 10 éves körüli lehet, és grimaszolva nyújtja ki ránk a nyelvét, diadalittasan futva a Eric sátrába. Aztán két katona is odalép hozzánk
- Jöttünk a váltásra. A kölyökkel ne törődjetek, Eric fia, mindig ezt játssza. - mondják, majd intenek, hogy nyugodtan kereshetünk helyet magatoknak valahol a tűz körül.[/b]


_________________

9[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Szomb. Jan. 11, 2020 10:56 pm

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Iszonyat büdös van a táborban.
Az előbb még szentjánosbogárnyi fénycsomók néhány perc lovaglás után igazi tábortüzeknek tűnnek. A lángok magasra nyalva táncolnak, vörös szikrákat köpködnek az ég felé. Néha árnyékok sétálnak el a tűzcsóvák előtt, ahogy közelebb érünk, úgy becsülöm, a tűz körül lézengő emberek száma pár fejjel haladja meg a tucatot. Szekerekből hármat számolok, jól láthatóan ezekkel szállítják a foglyokat: vastag, hajlított deszkákból ácsolt rácsok között. Nem irigylem szegény ördögöket, pokoli hideg lehet a ponyvátlan szekereken, messze a tűztől.
Mikor megállni látom a kísérőm, magam is megállítom a lovat, ahogy leszáll a sajátjáról, én is az enyémről. A tüzektől nem messze élelem van kikészítve a lovaknak, odavezetem a sajátom is, kikötöm egy földből kiálló karóhoz, bár kétlem, hogy elszaladna. Egyetlen állat sem olyan ostoba, mint a legtöbb ember – vámpír avagy tünde −, jól tudja, hogy ebben a hidegben nehezen élné túl kétlábú nélkül. Belesimítok a sörényébe, mielőtt még követném a férfit, aki egy másik férfi elé vezet. Épp csak féloldalasan belesomolygok a férfi barátságos tekintetébe, aki közben kezet nyújt felém, amelyet elfogadok – ekkor még néhányan megérkeznek. Az engem fogadó emberbe szemmel láthatóan belefagy a szó az érkezők láttán. A tekintetem követi az övét, felmérem a színes kis csapatot. Két kisasszony, meg egy kormos, aki nem láthatott húsz nyárnál többet. Na, szépen vagyunk.
Az újonnan érkezettek rendre bemutatkoznak: Jozef a kormos, Mina a vámpír, Robin a másik kislány. Egy vámpír, két egyházi. Megvárom, míg az egyéb felesleges információkat is megosztják magukról: ki küldte őket és miért, mielőtt magam is bemutatkoznék:
– Edgar von Swarzjager. Engem a fizetség érdekel – féloldalasan elmosolyodom, mint aki jól szórakozik a saját frappánsságán. Ami egyébként így is van.
A munkaadónk szemmel láthatóan nincs elragadtatva a társaságtól – amit teljesen megértek egyébként. A legnagyobb meglepetésemre azonban a két egyházi ellen jobban tiltakozik, mint két vámpírokkal szemben. Utóbbi igazából nem lep meg annyira, a fogadóban említette a fickó, hogy van vámpír a táborban. Mindegy, nem az én dolgom.
Érdektelenül nézem végig, ahogy elkéri az egyháziaktól a papírjaikat, és majdnem felnevetek, mikor arra kéri őket, hogy ne ártanak nekem, meg a vámpír kislánynak. Lehet, kicsit túlbecsüli az apácát meg a kormost. Végül azonban magamba fojtom a jókedvem, nem is olyan nehéz, sokkal jobban zavar, hogy csak egymás idejét raboljuk ezekkel a felesleges körökkel, mintsem szórakoztatna az egész.
Kifejezéstelen arccal végigmérem a többieket, mielőtt visszasiklana a tekintetem a férfira, aki Ericként mutatkozik be, amit meglehetősen szűkszavúnak érzek ahhoz képest, hogy tizedes. Hát, igen. Az emberek java elhullt az évek óta tartó háborúskodásban, sokukat a világégés pusztította el. Anélkül, hogy akarnám, fintorgásba szaladnak az arcvonásaim. Még mielőtt bárki észre vehetné, ellazítom az arcom.
– Szóval, mi a dolgom? – térek a lényegre, ahogy a tekintetem visszasiklik a férfi arcára kíváncsian, miután érdektelen kifejezéssel végig pillantok a többieken.
A kérdésemre egyelőre nem kapok választ, a tizedest követem, aki a tüzek mellé invitál. Néhány elnyújtott lépéssel oda is érünk, az egész díszes kis társaság, az egyik tábortűz mellé. A nyurga, kellemes arcú férfi elhelyezkedik egy oldalra döntött fatuskón, a tűzhöz igen közel. Tenyereit a tűz felé tartja, majd összedörzsöli. Követem a példáját; míg meg nem csap a meleg, nem is realizálom, mennyire átfagytam a hűvös széltől, ami átfújt a ruhámon lovaglás közben.
– Korsót! – rikkantja a tizedes. Pillanatokon belül kerül is valahonnan négy, majdhogynem színültig töltött kupa, szag alapján sörre emlékeztet. – A falusi fogadós volt olyan kedves megajándékozni minket néhány hordóval – egészíti ki az ember. Aha, el tudom képzelni, miféle szívjóság vezérelhette a fogadóst.
Én magam azért elfogadok egy kupát, a két nő visszautasítja, ami szemmel láthatóan szórakoztatja a tizedest, de különösebben nem firtatja.
A férfi ezután magasba emeli a korsóját, majd nagyon kortyol belőle. Aztán végre belefog az előbb hozzá intézett kérdésemre adott válaszba:
– A feladat egyszerű, biztosítani kell, hogy a foglyok foglyok is maradjanak, míg a fővárosba érünk. Ismert és neves rablókról van szó, talán lesz olyan bagázs, aki megpróbálja kiszabadítani őket az út során, vagy ők maguk próbálják majd menekülőre fogni. Az embereim fáradtak és gyengék, így tehát szükség volt az utánpótlásra – színtelen hangon beszél, mikor befejezi, ismét kortyol a sörből. Mielőtt a többiekre siklatnám a tekintetem, biccentek felé.
– Minden segítséget megadunk, ami tőlünk telik. Hányan vannak? – érdeklődik a sötételf gyerek. Ez jó, ez engem is érdekel.
– Köszönöm, Jozef. Mi tizennégyen vagyunk, a foglyok pedig kilencen − felel neki a fickó. Nagyon halványan elmosolyodom. Akkor jól saccoltam. Bár fene se érti, miféle elvetemült dögök lehetnek, ha tizennégy ember kevés kilencük mellé.
– Annyira neves foglyok, hogy muszáj életben maradniuk, míg odaérünk? – érdeklődik a vámpír kisasszony. Így van, ez sem butaság, miért nem végezték ki őket? Bár, ismétlem, semmi közünk hozzá. Nem is különösebben érdekel, így a válaszra már nem figyelek.  

– Micha, gyere ide! – szólal meg ismét a tizedes. A szavára, minden bizonnyal, az említett felénk lép. Ő az első a táborban, aki magasabbnak tűnik nálam, valószínűleg erősebb is. A ráadott páncél mulatságosan mutat rajta: mintha hirtelen nőtt volna meg, és leszakadt volna róla, de nem volt pénze másra, ezért a régi darabjait bőrdarabokkal szíjazta össze. – Ő itt Micha, a jobbkezem – mutatja be nekünk termetes beosztottját a tizedes. Ahogy elnézem, Micha az egész jobb oldala is lehetne, nem csak a keze. − Ha bármiféle segítség kell, őt is kereshetitek, egyszerű kiszúrni a tömegben. Ő fog gondoskodni arról, hogy minden rendben legyen a katonáim és köztetek – ugyanazzal a tenyérbemászó mosollyal toldj meg a beszédét, mint ami az arcán van, nagyjából, mióta találkoztunk. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de gyanúsnak tartom.
– Van még kérdés? – a tizedes körbepillant. Érdemi kérdést ismét a kormos intéz hozzá legelébb:
– Egyelőre nem sok, legfeljebb az, hogy mikor akarnak tovább menni?
– A ma éjszakát még itt töltjük, holnap reggel pedig indulunk. Két-három napot vesz majd igénybe az út, ha minden jól halad − kapja meg válaszát a tünde.
– Azt mondja még meg, melyik tűznél foglalhatunk helyet – érdeklődik tovább az északi egyházhoz tartozó nő.
– Bárhová leülhettek, nem hinném hogy bármelyik katonám is elutasítaná a társaságát... azért csak óvatosan – ugyanazzal a mosollyal pillant jelentőségteljesen mindkét nőre. Egyre jobban idegesít ez a férfi. Ám úgy tűnik, ő is unja már, hogy velünk tölti az éjszakáját, végre kiosztja a valódi feladataink. – Most pedig munkára. Jozef és Robin, ti az éjszaka felét őrködéssel töltitek, a tábor falu felé eső részét figyeljétek, ki tudja honnan akarnak meglepni minket. Edgar és Mina, ti a foglyokra fogtok vigyázni. Ne álljatok szóba velük, mert még megigéznek valamivel. Csak figyeljétek a ketreceket, nehogy kitörjenek valahogy. A középső szekérnél foglaljatok helyet. Mindkét csapatot leváltják majd, ha eljön az ideje.
A tizedes, miután befejezi a mondadóját, elindul, minden bizonnyal a sátra irányába. Fantasztikus. Épp csak végigfuttatom a tekintetem a mellettünk maradt óriáson, aki a tizedes jobb keze.
– A lehető legjobbat választottátok erre a feladatra, mert engem ugyan nehezen igéznek meg –  jegyzi még meg a vámpír lányka. Kedvem támad megforgatni a szemem, de inkább visszafogom az ingert. Ki tudja, tartogathat még meglepetéseket a tarsolyában. mosolyodik el elégedetten, lelki kezeit dörzsölgetve. Mégis csak közel kerülhet a foglyokhoz, ez jó, így talán kideríthet valamit. – Azért persze vigyázok. Nos hát jó munkát − köszön el illedelmesen a mellém beosztott nő, míg én kiiszom a maradék söröm, majd a kupát ráhelyezem a fatönkre.
Biccentek a férfinak, majd némi érdeklődést tanúsítva a másik vámpír felé sandítok, alaposan végigmérem a szemem sarkából. Teljesen átlagos vámpírkinézete van, fakó bőr, nagyon sötét haj, és természetesen kimondottan csinos kis arca van. Fiatalnak is tűnik nagyon. Remélem, nem viccelt, mikor azt mondta, tud harcolni. Ha nem, meg leszek vele áldva. A jó természetemnek hála még a végén kénytelen lennék rosszul érezni magam, ha nem vigyáznék rá, mikor bajba kerül… Ragadozómosoly csúszik az ajkaimra, ahogy föltápászkodom a földről, majd követem a vámpírlányt, aki már elindult előttem. Fél lépéssel mögötte sétálok az említett szekér felé.
A tekintetem engedem körbeszaladni az egész táboron. Nemsoká meg is akad a vámpíron, akit még a fogadóban említett a fickó. Nem hazudott, tényleg van itt egy, így már hárman vagyunk. Tőle távolabb látok egy fickót, aki a többiektől eltérően nem másod- vagy harmadmagával van valamelyik tábortűz körül, hanem teljesen egyedül, látványosan tudomást sem véve a környezetéről. A gyomrom aljában kaparászni kezd a vadászösztön: itt valami nagyon gyanús történik.
Ahogy közelebb érünk a szekérhez, megfejtem, honnan ered a tábort belengő bűz. Vizelet és ürülék kellemetlen szaga árad a szekerek irányából felénk. Ezeket a szerencsétleneket még hugyozni és szarni sem engedik ki, valószínűleg maguk alá végzik el a dolgukat. Már amennyit végezhetnek… Ahogy elnézem őket, nincsenek a legjobb formájukban, egyáltalán nem csodálnám, ha nem nagyon kapnának enni sem. A szekérben kialakított cellában három fogoly van, elfeküdve annak padlóján, valószínűleg a saját szarukban, alszanak, elájultak az éhségtől, a hidegtől, vagy meg is fagytak csupán, fene se tudja. Mindenesetre egyáltalán nem értem, miért kell tizennégynél több ember kilenc ilyen szerencsétlen roncs mellé.
Mocskos kis titok lappang a levegőben. Nem árt résen lenni.  
– Tyhű – fintorogja el magát látványosan a kisasszony is, ahogy nagyon közel érünk a szekérhez. – Régóta itt lehetnek – állapítja meg.
Elmosolyodom, de nem felelek neki.
Leülök a szekérhez elég közel ahhoz, hogy a rabokat figyelhessem, és elég távol, hogy a lehető legkevésbé legyen zavaró a felőlük áradó bűz.
Órákig nem történik semmi.
Egész mesteri kis rajzot sikerül közben összehoznom a hóba, egy vékonyka, hosszúkás faággal, amit magam mellett találok.

Lágy csönd van. Igazi, pusztai éjszaka. Kedvelem az ilyet. A távolabbról idehallatszó tűzropogás is jól esik a fülemnek. Az azonban kevésbé, mikor egyszer csak hallok valamit a szekér felől. Valamelyik rab egyértelműen fel akarja hívni magára a figyelmünk.
– Ki az odakint? – kérdi gyenge hangon.
Azonnal másik vámpírra sandítok. Mit is mondott, hogy hívják? Liza?
Kiolvasom a kérdést a szeméből: kéne-e felelni neki. Lassan rázom meg a fejem, jelezve, hogy nem kéne reagálnunk a hozzánk szólónak. Legalábbis én biztosan nem fogok.
A fogoly felbátorodik:
– Segítsenek ne... – de mire befejezhetné, belefojtja a szót Micha, a tizedes jobbkeze, aki saját jobb kezével erőset súlyt a fogoly fejére.
– Nem bírják befogni a pofájukat − állapítja meg nem kevés bosszúsággal a hangjában. − Megjött a váltás, mehettek – utasít szigorúan Micha, miközben a szekérnem dől.
Nem kívánok ujjat húzni vele, ezért egy apró biccentést követően elindulok a legközelebbi, még égő tűz felé, hátha sikerül hajnalig aludnom egy keveset.
A szemem sarkából figyelem csupán a másik vámpírt.[/color]


_________________

10[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Szomb. Jan. 25, 2020 6:05 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Próbáltam. Legalább ezen az estén próbáltam éber maradni. Egy-két kérdést még az őrségben maradókkal is váltottam. De végül ahogy voltam, még a kardot sem rendesen lecsatolva az oldalamról, ülve elaludtam térdemre támaszkodva.
- Robin, eltűnt mindenünk, azt hiszem ez nem túl jó hír, így éhgyomorra! - hallom a lovagfiú hangját.
Álmosan pillantotam fel Jozefre, aztán fel is pattanok, ahogy jelzi, eltűnt mindenünk.
- Úgy tűnik, hasonló cipőben járunk - lépett oda végipillantva rajtunk a vámpír férfi - Egy rendes seregben az lenne a normális, ha jelentenénk a felettesünknek, de... Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem felettébb gyanús ez a tizedes - osztotta meg gyanúját is féloldalas mosollyal, közben pedig én is felmértem, hogy körülöttünk úgy tűnik, tábort bontanak.
- Tekintve, hogy csak a szedettbedett seregből lehetett valaki aki elvette... Egyetértek, hogy ne azzal kezdjük, hogy neki jelzünk - bólintottam a vámpírférfi gyanújára.
- Nekem nem csak a tizedes gyanús, hanem az egész társaság. - fűzte hozzá Jozef - Nem hiszem, hogy egy tolvaj képes elvinni az összes cuccunkat, ráadásul fel sem ébredtünk rá.... - rúgott dühösen a földbe maga előtt. - Egyébként elég nehéz lesz eltitkolni, hogy minden rendben. - mutatott a felfegyverzett csürhére. Ahhoz hasonlítottak leginkább szerencsétlenek…
- Igen, ez igaz. Viszont úgy tűnik, még nem fogunk indulni egy ideig - értett egyet a vámpír, a katonák felé intve a fejével - Szétnézhetnénk az emberek között - javasolta a reakciónkat várva - Nálam egy Swarzjager számszeríj volt. Nehéz volna eltéveszteni - vonta fel a szemöldököm.
- Óh, azt hiszem feltaláljuk magunkat - kerestem egy alvó társaságot, akik nem voltak annyira a középpontjában a figyelemnek. Ha más nem, szerzünk magunknak fegyvert, hogy megvédhessük magunkat. - Nem fogunk fegyver nélkül maradni -
- Ha kell persze fel tudunk fegyverkezni, de azt hiszem az lenne feltűnő, ha nem érdeklődnénk a fegyvereink után. - nézett Erik felé Jozef, nagyjából velem egy véleményen a helyzettel kapcsolatban.
- Bocsánat, azt hiszem, nagyon kimerült lehettem. - kért elnézést az érkező vámpírnő  - Tegnap a rabok mondani akartak nekünk valamit. Segítséget kértek, de jött az a nagy alak és leütötte őket. Szerintem a rabok tudhatják, mi folyik itt... - osztotta meg az esti tapasztalataikat, ami az én érdeklődésemet felkelti, nem is kicsit.
- A rabokkal mindenképpen beszélnünk kell, ez az egész helyzet nagyon nem stimmel. - bólintott a vámpír által közöltekre Jozef
- Fogadni mernék, hogy ők tüntették el a fegyvereink. Annyira csak nem nézhetnek ostobának, hogy erre nem jövünk rá - vonta meg a válláét a Schwarzjäger - A kisasszonnyal értek egyet. A rabokkal mindenképp beszélni kell, és mindenképp úgy, hogy a katonák ne vegyék észre - sandított körbe - Tegnap láttam itt egy vámpírt a katonák között. Én őt keresném meg, ha ti addig elintézitek a rabokkal - javasolta, ami végülis logikusnak tűnt, bár lehet nem kéne egyedül hagyni…
- Legyen. Végülis az a hivatásom, hogy emberekkel beszéljek - egyeztem végülis bele a tervbe, hogy mi a rabokat kérdezzük meg. Talán ők többet tudnak, és akarnak mondani, mint fogvatartóik.
Miután a vámpírnő is rábólintott a tervre, odaért hozzánk Eric is.
- Történt valami? - érdeklődött mosolyogva, majd közben ahogyan tovább vizsgált minket, hozzátette - Hová tűntek a fegyvereitek? -
- Ááá, szóval feltűnt tizedes? Mi is épp ezt kérdezgetjük. Most indultunk, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket az utánunk következő őröknek, ha mint parancsnoknak neked erről nincs tudomásod. - válaszolt Jozef kissé ingerülten, ami már nem lepett meg. Ha tekintettel ölni lehetne…
- Bízunk benne, hogy számíthatunk a támogatására, hogy kiderüljön, mi történt. - tettem hozzá Jozef szavaihoz. Nem akartam, hogy azt higgye ellenségesek vagyunk. Még ha nem is állt messze az igazságtól.
Eric láthatóan meglepődik Jozef szavain, le is fagy arcáról a mosoly. Szótlanul lépett két lépéssel közelebb a fiúhoz, végig tartva a szemkontaktust. Figyeltem, hogy ha kell, közbeléphessek a fiú érdekében.
- Nem ártana tanulnod a társadtól. - mutatott rám balkezével - A szádra pedig legközelebb vigyázz. - veregeti "barátságosan" vállba. Ezután elindult, és óvatosan körül járta a tűzrakást és a helyet ahol aludtatok. Láthatóan nyomok után kutatott, vakargatta a fejét, majd végül intett, hogy kövessük egy közeli fa tövébe. A legtöbb fegyver és nehezebb tárgy ott volt egymásra dobálva, nem tettek túl nagy erőfeszítést az elrejtésére.
- Hiányzik még valami? - intett, hogy nézzük át a kupacot…
Jozefet láthatóan nem győzi meg túlzottan a nyomkeresés, a tekintetéből úgy tűnik, dühös lett Eric stílusa miatt, de miután rám nézett, csendben maradt. Hála Istennek.
- Talán gondot okoz a fegyelmezés, de Robin inkvizítor kikérdezheti a csapatát, jobb az ilyet csírájában elfojtani. - javasolta eléggé tiszteletlenül a kardját felvéve Jozef.
- Igaza van a kormosnak - morgott a Schwarzjäger is - Ha nem az emberei voltak, akkor az emberei elég rosszak, Eric tizedes Ha nem képesek erre, bátran rám bízhatják az éjszakai őrködést, nekem nem okoz gondot egész éjszaka fenn maradni - mosolyodott el, a hangja viszont csípős maradt.
- A társaság biztonsága mindenképpen megkívánja, hogy utánajárjunk, hogy történhet ilyen meg - bólintottam Jozef és a vámpír felvetésére. A nyomokat látva egy sejtésem van, ki az, aki elcsente a fegyvereinket. Az egyetlen apróbb holmim, amit magammal hoztam, a kicsit csengő a zsebemben maradt, valószínűleg nem mertek ennyire átvizsgálni minket, csakhogy mindent elvegyenek.
- Talán a rabokat kihallgathatnánk. Hátha tudnak valamit. - veti fel a vámpírnő, ezzel teljesen semmissé téve a szándékunkat, hogy a tudtuk nélkül mégiscsak elbeszélgessünk a fogvatartottakkal…
Eric felhúzott szemöldökkel néz rá Minára, kissé meglepődve.
- Honnan tudhatnának bármit is? - kérdezte a nőt, majd rajtunk nézett végig. - Igazatok van, hogy jobban meg kellene nevelnem, és talán egy nő segítsége se ártana benne. De az inkvizícióra azért nem hiszem, hogy szükség lenne hozzá. - neveti el magát. - Dennis! - kiálltotta hangosan, érezhetően haraggal a hangjában. Még kétszer-háromszor kiáltott, egyre dühösebben, míg végül előkerül a kisgyermek, akit tegnap már láttunk. Tíz évesnél nem idősebb, inkább nyolc körül lehet. Haja fekete, majdnem annyira mint a bőre a sok sártól. Kezét a háta mögé rejtve, bűnbánó arccal lépett oda hozzátok.
- Mit tudsz erről? - mutatott végig Eric a felszerelésen. - Add vissza a maradékot. - mondta, anélkül hogy megvárta volna a fiúcska válaszát. A kisfiú csakugyan elkezdte ruhájából és a markából visszaadogatni az apróbb tárgyakat, mindegyiket a jogos tulajdonosának.
- De mindig azt mo... - kezdett bele valamibe, de az apja egyszerűen felképelte, láthatóan nem túl erősen, de ahhoz épp eléggé, hogy elsírja magát, mielőtt elfutna… Vajon miért nem hagyta beszélni, ha egyszer kérdezte?
- A fiam. A többieknek már fel se tűnik, ha fel alá járkál. A nehezebbet nyilván nem bírta el, de a kisebbeket igen. Sajnálom. - mondta bűnbánóan, majd el is indult a többi katona felé.
- Hát....végül is, mindenünk meg lett. - vont vállat Jozef - Biztos unatkozik ennyi felnőtt között. Biztos, hogy ezt kell látnia? - érdeklődik, nem hinném, hogy a gyermek sorsa miatti őszinte aggodalomból.
- Nincs probléma tizedes, ameddig nem kritikus helyzetben vagyunk kénytelenk a felszerelésünk után kajtatni -
mondtam Ericnek, jelezve, hogy nem kéne a dolognak megismétlődnie.
- Szedjétek össze a maradék holmit, indulunk. - szólt a többi katonának Eric.
- Indulás előtt van még valami dolgunk, tizedes? - kérdezi a vámpír férfi, én pedig kíváncsian hallgatom a választ.
- Nincs. Robin és Jozef a karaván elejét kísérik majd, míg Mina és Edgar arra figyelnek, nehogy hátba támadjanak minket. Hosszú napnak nézünk elébe. - nézett végig a tábor maradékán - Néhány perc és indulunk, meghallják a jelzést. - mondta, és elindult a többi katonákhoz.
Amint hallótávolságon kívül ért, Jozef felénk fordult.
- Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem ez az egész nem tetszik. Kimondom nyíltan, az a gyanúm, hogy ezek itt a banditák és a rabok a volt őrök. Egy kölyköt egy felelős katona nem cipelne magával egy veszélyes feladatra.  De nem szállhatunk szembe velük egyelőre, főleg nem nyíltan. Tesszük, amit Eric mond. Mi Robin-nal elől nem sokat tehetünk, de ti hátul, ahol valószínűleg a szekerek is mennek, talán tudtok beszélni valamelyik rabbal. Ha kell megpróbáljuk a figyelmet is inkább magunkra tereleni. - javasolta, ami ellen nem volt szavam. Bevált kettünk között, hogy az ilyen helyzetekben az ő szava mérvadó, mint tapasztaltabb katona.
- Én más dologra gyanakszom, de a terved nem rossz, fiú - bólintott a tervre a Schwarzjäger halvány mosollyal - Mindenképp megpróbálunk kiszedni valamit a rabokból. Ti is füleljetek. Este pedig megbeszéljük, mire jutottunk.  Most pedig nyergeljük fel a lovaink. A tizedes szerint nemsokára indulunk. -
- A fiúval óvatosan. Tegnap este szinte meg sem hallottuk, amikor az őrhelyünknél visszajött a táborba. Ha az apja arra utasítja, akár meg is ölhetett volna minket. - figyelmeztetem a vámpírokat, bólintva a tervre.
A vámpír nő is bólint, hogy értette..
- Én is éppen arra gondoltam, hogy szerepet cseréltek. A figyelmeztetést pedig köszönjük, figyelni fogunk. - bólint nekem is, így mehetünk készülődni az úthoz.
El is hangzott nemsokára a kiálltás, a katonák pedig gyorsan felsorakoztak, velünk együtt.
Minket Jozeffel legelőre állítottak (van egy olyan sejtésem, hogy olyan céllal, hogy mi vesszünk oda egy esetleges támadásban) utánunk pedig Eric lovagolt fiával, és nagyjából 6 katona a szekerek előtt. Amitől további 5 katona választotta el a két vámpírt.
- Hogy fogtátok el a rablókat? Volt veszteségetek?- megy közelebb Erichez Jozef, kérdezősködni. Én egyelőre maradok a helyemen, a történet engem is érdekel, és közelebb visz a megbízásom teljesítéséhez is.
- Megpróbáltak rajtaütni a falusiakon, mi pedig fülest kaptunk erről, azzal, hogy nem szabad megölnünk őket. Nem voltak túl szerencsések. Öt bajtársam veszett oda és sokan megsebesültek, ahogy láthattad. - válaszolt Eric Jozef mellé ugratva szinte a lovával. Szeret mesélni, az biztos. - Fontos, hogy időben eljuttassuk őket a fővárosba. Nem tudom meddig bírják, én pedig nem akarok felellni azért, ha esetleg itt pusztulnak. Bár bevallom, nem sajnálnám őket nagyon. -
- És mit csináltatok a bajtársaitok holttesteivel. - elegyedett mostmár teljesen beszélgetésbe Jozef. - Gondolom a családjuk el szeretné tisztességesen temetni őket. A távolság nem túl nagy, hogy gond legyen a testekkel, így ez jogos kérdés szerintem. A rabokra térve pedig muszáj kiengednetek őket, ha élve és kihallgatható állapotban akarjuk leszállítani őket és a szekereket is ki kell takarítani, mert még az embereid is összeszedhetnek valami nyavaját. Ha meg meghalnak, akkor a te fejedet veszik és akkor árva lesz a gyermeked... Mert gondolom nincs senkije, ha itt van veled. Nem félted, hogy baja esik? - mondta a magáét, nem téve fel a kérdést, amit nekem meg kellene tudnom.
Ericen is látszik a fájdalom elvesztett társai miatt.
- Nem volt családjuk, mi temettük el őket. - ahogy a rabokról beszélt Jozef, azt csak fejcsóválva hallgatta. - Kibírják két napig. Ezek banditák, rosszabb körülmények között is éltek, mint amiben most utaznak. A katonáim pedig erősek, mit szednének össze? - nézett csodálkozva, láthatóan nem volt túlságosan otthon a biológiában és járványtanban. - Valóban én vagyok az egyetlen aki gondját viselhetné... - válaszolt a fiával kapcsolatos felvetésre.
- Furcsa - jegyeztem meg szinte mellékesen - Azt hinné az ember, hogy egy rakás közveszélyes banditát az elfogás helyszínén mihamarabb kivégeznek. - mondtam félhangosan, látszólag elgondolkodva a dolgon, mi is lehet az oka, hogy ebben az esetben a fővárosba akarják őket szállítani.
Eric elgondolkodik, de újra megrázza a fejét
- Nem lesz itt baj. Valóban, én sem értettem. Azt hittem az Egyház képviselői majd tudnak valamit. - tette hozzá mosolyogva, majd a beszélgetést lezártnak tekintve kezdte el kémlelni az kopár erdőt, ami mellett elhaladtunk
Elsőre fel sem tűntek kavicsok, amiken haladtunk, csak mikor már az égből jégeső csap le. Felhő eddig sem volt, és most sem: Nyilván varázslat. Komolyabb sérülést nem okozott, ám muszáj volt összehúznunk magunkat, hogy minél kevesebb találjon el. Ekkor az egyik katona nyakát nyílvessző szúrta át. Újabb nyíl érkezik, de ez már célt téveszt. Mindeközben pedig nagyjából 15-20, szedett-vetett bandita rontott ránk a kopár fák közül. Barna ruhájukkal fel sem tűntek eddig a fák és cserjék között, mindössze amikor már mintegy 5-8 méterre voltak. Eric gyorsan kapcsolt, és kiabálni kezdett
- Törjétek meg a rohamot! Kapjátok őket oldalba! - kiálltotta azoknak akik lóval voltak, majd a gyalog lévőkhöz fordult - Tartsátok a sort! Védjétek meg a foglyokat! - mondta, és el is indult, hogy a nagyjából 6 lovassal együtt oldalról támadja meg a banditákat, akik egyelőre még csak futólépésben közeledtek a nem szűnő jégesőben.
- Húzódjunk a szekerek mellé, vagy akár alá. Látos valahol a varázslót? - kiáltott nekem Jozef, miután leugrott a lováról.
Én is leugrottam lóhátról, tekintve hogy nem volt tapasztalatom az ilyen küzdelemben, és megráztam a fejem Jozef felé, egyelőre nem. De azért kémleltem a környéket, hátha előkerül.
- Védjük a fogjokat mi is! - kiáltottam vissza, a szekérhez lépve a körbe, és a zajt kihasználva kérdezve a bentlévőket.
- Van fogalmatok, kik ezek? -
A szemem sarkából fellélegezve láttam, hogy a szerencsétlenül járt katonát a vámpírnő kezelésbe veszi.
A csata hevében megláttam, hogy az egyik támadónk hasonló követ tartott a kezében, mint ami a földön is el volt szórva, ami felizzot, és a lovagok felé lánglövedék csapott ki belőle… Meg van a varázsló, azt hiszem.
- Mi történik? Katonák vagyunk, segíthetünk! - kiálltotta az egyik fogoly… Remek…


_________________

11[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Szomb. Jan. 25, 2020 7:33 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Kellemetlenül, elgémbereve ébred fel, dörzsölgeti tagjait, hogy némi élet visszajöjjön belé. Nagyon hideg van.
Ahogy körbenéz, azt látja, hogy ahova előző este tette a dolgait, nincsenek ott. Először azt hiszi, rosszul emlékezhetett, de aztán semelyik másik esedékes helyen sem találja.
Ó, hogy az a...
Felsóhajt. Éberebbnek kellett volna lennie.
Edgart  már nem látja ott, hamarabb felébredhetett, azonban hamar felleli őt a két északi társaságában, arckifejezésükből arra következtet, hogy nekik is eltűnt a holmijuk.
- Bocsánat, azt hiszem, nagyon kimerült lehettem. - kér elnézést, mert valóban úgy tűnik, talpon vannak már egy ideje, ő hogyhogy nem ébredt fel?
Mindegy is...
- Tegnap a rabok mondani akartak nekünk valamit. Segítséget kértek, de jött az a nagy alak és leütötte őket. Szerintem a rabok tudhatják, mi folyik itt... - osztja meg ötleteit.
"Parancsnokuk"? Eric a katonákkal beszélget, egyelőre nem figyelt fel rájuk.
- Ha kell persze fel tudunk fegyverkezni, de azt hiszem az lenne feltűnő, ha nem érdeklődnénk a fegyvereink után. - jegyzi meg Jozef, majd Mina felé bólint. - A rabokkal meg mindenképpen beszélnünk kell, ez az egész helyzet nagyon nem stimmel.
- Fogadni mernék, hogy ők tüntették el a fegyvereink. Annyira csak nem nézhetnek ostobának, hogy erre nem jövünk rá - fejti ki véleményét vámpírtársa, majd reápillant ő is.
- A kisasszonnyal értek egyet. A rabokkal mindenképp beszélni kell, és mindenképp úgy, hogy a katonák ne vegyék észre. Tegnap láttam itt egy vámpírt a katonák között. Én őt keresném meg, ha ti addig elintézitek a rabokkal.  
- Legyen. Végülis az a hivatásom, hogy emberekkel beszéljek - egyezik bele az északi hölgyemény.
Bólint, szívesen tárgyal a rabokkal, ahogy tette volna ezt tegnap is, ha nem  néz rájuk a két méteres szekrény olyan szemmel, hogy jobbnak látta engedelmeskedni.
Halad hát a többiekkel és igyekszik szemmel tartani a környezetét, nem vonni magára a feljebbvalóik figyelmét.
Feljebbvalóik. Hm. Erős kétségei támadnak ez irányokban, de majd mindjárt kiderül.
Eric ekkor abbahagyta már a katonákkal való tárgyalást, s odalép hozzájuk, mosolyogva kérdve:
- Történt valami? - Majd ahogy végignéz rajtuk, feltűnik neki, hogy hiány van. - Hová tűntek a fegyvereitek?
Komolyan? Ezt komolyan kérdezi? Na jó, ez így nem lesz jó.
Nem gondolta, hogy ilyen hamar ki fog bújni a szög a zsákból. Még szerencse, hogy nem mindenhez van szükségem fegyverre, mert én magam vagyok az. - gondolja magában, de egyelőre nem kívánja Eric orrára kötni ezt.
- Ááá, szóval feltűnt tizedes? Mi is épp ezt kérdezgetjük. Most indultunk, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket az utánunk következő őröknek, ha mint parancsnoknak neked erről nincs tudomásod. - mosolyog rá metsző gúnnyal Jozef. Társnője kissé máshogy közelíti meg a dolgot.
- Bízunk benne, hogy számíthatunk a támogatására, hogy kiderüljön, mi történt.
Meglepődik Jozef őszinteségén és merészségén, de magában azért elmosolyodik. Igen bátor fiú. Bár talán kockázatos volt ezzel kezdeni, de... mégis mit tehettek volna? Titkolózni fölösleges, nyilván, aki ellopta a dolgaikat, az tisztában van vele, hogy ellopta.
Ő is vár, felkészülve, hogy ha Eric próbálkozna valamivel, meg tudja védeni társait. Vagy saját magát.
- Nem ártana tanulnod a társadtól. - oktatja ki Eric Jozefet, a nőre mutatva, majd megveregeti Jozef vállát. - A szádra pedig legközelebb vigyázz.
Ezek után Eric az alvóhelyüket járja körbe, keresvén, hol hagyhatták el a dolgaikat. Nyomok után kutat fejvakarva, majd int, hogy kövessék egy fa tövébe, ahol egy összedobált kupacban fegyvereket s egyéb tárgyakat látnak.
A holmijaikat.
- Hiányzik még valami? - kérdi, ahogy int: nézzék csak át a kupacot.
- Talán gondot okoz a fegyelmezés, de Robin inkvizítor kikérdezheti a csapatát, jobb az ilyet csírájában elfojtani. - jegyzi meg a sötételf fiú, az említett inkvizítor pedig bólint.
- A társaság biztonsága mindenképpen megkívánja, hogy utánajárjunk, hogy történhet ilyen meg
- Igaza van a kormosnak  Ha nem az emberei voltak, akkor az emberei elég rosszak, Eric tizedes. Ha nem képesek erre, bátran rám bízhatják az éjszakai őrködést, nekem nem okoz gondot egész éjszaka fenn maradni - ajánlja fel szintén maró gúnnyal Edgar.
Az nem volna rossz ötlet. Miért is nem kezdeményezte ő is ezt? Jah, hogy napközben utaztak s éjjelre teljesen kimerültek. Való igaz.
Elbizonytalanodik abban, hogy tényleg a fickó-e a hibás a dolog miatt, főleg, amikor észreveszi az apró lábnyomokat. Örül, hogy végül is nem tett ő is csípős megjegyzést. Követi tekintetével a nyomokat, hátha látszik, honnan jöhettek, bár eléggé elmosódott. Nem sok mindent tud kivenni.
Átkutatja a dolgait, ellenőrzi, megvan-e minden, piszkos lett-e, látszik-e rajta valami nyom, ami utalna arra,  ki és mit csinált,majd magához veszi őket.
- Talán a rabokat kihallgathatnánk. Hátha tudnak valamit. - néz Ericre. Csodálkozó arc néz vissza rá.
- Honnan tudhatnának bármit is?
Erre csak vállat von, mire Eric egy darabig még szemez vele, de aztán inkább a többiek felvetései kötik le.
- Igazatok van, hogy jobban meg kellene nevelnem, és talán egy nő segítsége se ártana benne. De az inkvizícióra azért nem hiszem, hogy szükség lenne hozzá.
"Nevelnem?"
Eric elkiáltja magát.
- Dennis! - Hangja felelősségre vonó, haragos, Mina gyomra összeszorul, pedig rég hallott férfiembert így szólítani gyermekeket, de az elékek erősek... Még két-három kiáltás után meg is jelenik az említett. Tíz évesnél nem idősebb, inkább nyolc körül lehet.  Haja fekete, majdnem annyira, mint a bőre a sok sártól. Kezét a háta mögé rejtve, bűnbánó arccal lép oda a csapathoz.
- Mit tudsz erről? - mutat az apja választ sem várva a fegyver- s egyéb dolog-kupacra. - Add vissza a maradékot.
A kisfiú csakugyan elkezdi ruhájából és a markából visszaadogatni az apróbb tárgyakat, mindegyiket a jogos tulajdonosának.  Eszerint emlékszik, melyiket honnan vette, bámulatos.
- De mindig azt mo... -kezd el valamit mondani a fiú, de egy apai pofon félbeszakítja. Mina összerezzen, s nyel egyet. A gyerek sírva is fakad, mielőtt elszaladna.
- A fiam. A többieknek már fel se tűnik, ha fel alá járkál. A nehezebbet nyilván nem bírta el, de  a kisebbeket igen. Sajnálom. - magyarázza Eric, s valóban úgy tűnik, mintha bánná a dolgot.
- Hát....végül is, mindenünk meg lett. - vont vállat Jozef. - Biztos unatkozik ennyi felnőtt között. Biztos, hogy ezt kell látnia? - int körbe a táboron, majd elhúzza kissé a száját.
- Indulás előtt van még valami dolgunk, tizedes? - érdeklődik Edgar, gyakorlatiasan és a feladatát várva, ahogy egy zsoldostól arra számítani is lehet.
- Nincs probléma tizedes, ameddig nem kritikus helyzetben vagyunk kénytelenek a felszerelésünk után kajtatni. - nyugtatja meg az inkvizítornő Ericet.
- Nincs. Robin és Jozef a karaván elejét kísérik majd, míg Mina és Edgar arra figyelnek, nehogy hátba támadjanak minket. Hosszú napnak nézünk elébe. - osztja ki a parancsnok a feladatokat. Minának most jut eszébe, hogy nem a teljes nevével mutatkozott be, pedig elsőre megijedt, hogy honnan tudja Eric a becenevét... Pedig nem is álnevet adott meg. S még ezt se képes fejben tartani. - Néhány perc és indulunk, meghallják a jelzést. - jelenti be Eric, miután végignézett a tábor maradékán, majd visszatér a katonákhoz.
Ahogy Eric kellően messze került, Jozef meg is osztja aggál- Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem ez az egész nem tetszik. Kimondom nyíltan, az a gyanúm, hogy ezek itt a banditák és a rabok a volt őrök. Egy kölyköt egy felelős katona nem cipelne magával egy veszélyes feladatra. - rázza meg a fejét. - De nem szállhatunk szembe velük egyelőre, főleg nem nyíltan. Tesszük, amit Eric mond. Mi Robin-nal elől nem sokat tehetünk, de ti hátul, ahol valószínűleg a szekerek is mennek, talán tudtok beszélni valamelyik rabbal. Ha kell megpróbáljuk a figyelmet is inkább magunkra terelni.
- Én más dologra gyanakszom, de a terved nem rossz, fiú -  Edgar arcán apró mosoly jelenik meg. - Mindenképp megpróbálunk kiszedni valamit a rabokból. Ti is füleljetek. Este pedig megbeszéljük, mire jutottunk. Most pedig nyergeljük fel a lovaink. A tizedes szerint nemsokára indulunk.
- A fiúval óvatosan. Tegnap este szinte meg sem hallottuk, amikor az őrhelyünknél visszajött a táborba. Ha az apja arra utasítja, akár meg is ölhetett volna minket. - figyelmezteti őket az inkvizítor.
A Jozef által felvázolt ötlettel teljes mértékben egyetért.  - Én is éppen arra gondoltam, hogy szerepet cseréltek. A figyelmeztetést pedig köszönjük, figyelni fogunk. - bólint Robinnak, majd megy ő is dolgára, készülődni az induláshoz.

Nemsokára fel is hangzik az a bizonyos kiáltás. Induláshoz sorakoznak. Ahogy megállapodtak, az északi egyházi különítmény elöl halad, ők ketten Edgarral pedig hátulra kerülnek, a foglyokat szállító szekerek mögé, ott baktatnak lovaikon. A hátasjószágok sebességével nem megerőltető haladni, viszont az már nehezebb, hogy a rabokhoz közelebb férkőzzenek. A hó fehéren világít körülöttük, arra kényszerítve őket hogy folyton hunyorogjanak, ez pedig fokozza az álmosságot. A hideg is kiszívta az erőt kissé csontjaikból.
Edgar szokás szerint csendes, ahogy Mina is, a legnagyobb nehézsége az, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Úgy érzi, béklyóba van kötve, nem szólalhat meg és nem cselekedhet, különben bajt okoz. Nehéz ez.
Mina a rabokat figyeli, de sokat nem tud megállapítani, tekintve, hogy teljes mozdulatlanságban fekszenek, fejükön pedig zsák van. Akár hullák is lehetnek, ez pedig nem megnyugtató gondolat. Érzi, hogy bennük lesz az igazság, velük kellene szólni valahogyan.
Egy ponton azonban úgy fest, a férfi megunhatta a várakozást, mert előrébb üget, a fogolyszállító szekér közelébe, s halkan szólítja meg a rabokat. Mina kérdően néz Edgarra, hogy mi a terve, majd figyeli, reagálnak-e valamit a szerencsétlenek. Közben egyik szemmel figyeli a katonákat, ha akadékoskodnának, valamivel el tudja terelni a figyelmüket.
Valami hangot hall a szekér felől de nem érti pontosan, mit mondanak, azonban az egyik rab nyilvánvalóan felelt a férfinak.
Ekkor derült égből jégeső szakad le rájuk, apró kavicsok az úton, fájdalmas, nem a legveszélyesebb, de kellemetlen rögök hullanak rájuk, s össze kell húzódniuk, hogy minél kevésbé érje őket. Ez hiányzott még.
Aztán egyszer csak az egyik katonát egy nyílvessző találja el jég helyett...
Majd hirtelen megmozdul az erdő, s a kopár barna fák közül barna ruhás, másfél-kéttucatnyi rajtaütő ront elő.
Remek.
Mi jöhet még?
Eric először a lovasoknak osztja ki a feladatot:
- Törjétek meg a rohamot! Kapjátok őket oldalba! - A gond az, hogy Mina nem nagyon képes harcolni a lóról, így aztán átsorolja magát a gyalogosokhoz, akik feladata pedig a következő: - Tartsátok a sort! Védjétek meg a foglyokat!
Tehát maradhat a foglyok közelében, remek.
Csak maradjon életben is!
Meg a foglyok is.
Lepattan a lova hátáról, végigsimít annak nyakán. - Ne aggódj, bízz bennem.
Majd igyekezvén a fogolyszállító szekerek közelében maradni, éjlángot idéz az ujjai közé, majd a becélozható s közelében levő bandita feje felé irányítja a lilás lángokat. A mellkasát találja el, de sebaj, az is jobb, mint a semmi. Az illető a földre veti magát, megpróbálván elállítani a tüzet.
Őszintén, sajnálja őket, ha banditák, ha nem, de hát önvédelem.
De nem érti. Az volt a gyanújuk, hogy akikkel utaznak, azok maguk a banditák. Volt olyan szerencséjük, hogy most egy MÁSIK banditacsapat támadta meg őket?
Edgar közben eltűnt valahova, felszívódott, feltehetően a közelben rejtekezik.
Ekkor a foglyok közül az egyikük odakiált:
- Mi történik? Katonák vagyunk, segíthetünk!
Hmm-hmm. Micsoda meglepetés.
Most kell aztán figyelni, hogy valahogy életben maradjanak.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Tényleg elég kimerítő lehetett a nap, mert miután letettem a fejem az őrség után, azonnal elaludtam és csak kora reggel hangos zajokra ébredtem fel. Csípős volt az idő, ezért fáradtan húztam össze magamon a köpenyt, ekkor fedeztem fel, hogy eltűnt a kardom mellőlem. Ahogy a tőröm és a zsákom is, amiben a felszerelésem volt.
A katonák bontották már a tábort és Eric közeledett, ezért, ha Robin még nem kelt fel, felráztam.
- Robin, eltűnt mindenünk, azt hiszem ez nem túl jó hír, így éhgyomorra!
A férfi vámpír, Edgar lépett oda hozzám, aki ezek szerint hallotta, amit Robin-nak mondtam.
- Úgy tűnik, hasonló cipőben járunk – nézett végig rajtunk és körülöttünk kutatóan. - Egy rendes seregben az lenne a normális, ha jelentenénk a felettesünknek, de... Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem felettébb gyanús ez a tizedes – mosolyodott el, bár inkább grimasznak mondanám.
Feltételezem őt sem tette boldoggá, hogy megloptak minket.
Robin szeméből is kiröppent az álom már.
- Tekintve, hogy csak a szedettvedett seregből lehetett valaki aki elvette... Egyetértek, hogy ne azzal kezdjük, hogy neki jelzünk - bólintott a vámpírférfi gyanújára.
- Nekem nem csak a tizedes gyanús, hanem az egész társaság. - álltam a vámpír tekintetét és próbáltam szétnézni. - Nem hiszem, hogy egy tolvaj képes elvinni az összes cuccunkat, ráadásul fel sem ébredtünk rá.... - rúgtam dühösen a földbe magam előtt. - Egyébként elég nehéz lesz eltitkolni, hogy minden rendben. - mutattam a fegyvert viselő többségre, míg nálunk semmi nem volt.
- Igen, ez igaz. – bólintott Edgar. - Viszont úgy tűnik, még nem fogunk indulni egy ideig - intett a fejével a katonák felé, akik még nem végeztek az összepakolással. - Szétnézhetnénk az emberek között - javasolta. - Nálam egy Swarzjager számszeríj volt. Nehéz volna eltéveszteni – tette hozzá.
- Óh, azt hiszem feltaláljuk magunkat – bökött Robin az állával egy még cihelődő társaság felé. - Nem fogunk fegyver nélkül maradni
Mina is csatlakozott hozzánk, elég nyúzottnak tűnt.
- Bocsánat, azt hiszem, nagyon kimerült lehettem. – szabadkozott, aztán felvetett egy érdekes dolgot. - Tegnap a rabok mondani akartak nekünk valamit. Segítséget kértek, de jött az a nagy alak és leütötte őket. Szerintem a rabok tudhatják, mi folyik itt...
Követtem Robin tekintetét és találtam is egy megfelelő kardot.
- Ha kell persze fel tudunk fegyverkezni, de azt hiszem az lenne feltűnő, ha nem érdeklődnénk a fegyvereink után. - néztem Erik felé. - A rabokkal meg mindenképpen beszélnünk kell, ez az egész helyzet nagyon nem stimmel. - bólintottam Mina-nak.
- Fogadni mernék, hogy ők tüntették el a fegyvereink. Annyira csak nem nézhetnek ostobának, hogy erre nem jövünk rá – vonta meg Edgar a vállát. - A kisasszonnyal értek egyet – utal Mina-ra. - A rabokkal mindenképp beszélni kell, és mindenképp úgy, hogy a katonák ne vegyék észre. Tegnap láttam itt egy vámpírt a katonák között. Én őt keresném meg, ha ti addig elintézitek a rabokkal - javasolta.
- Legyen. Végül is az a hivatásom, hogy emberekkel beszéljek – egyezett bele Robin.
Ebben a pillanatban ért hozzánk Eric. Ahogy végignézett rajtunk, láthatóan feltűnt neki is, hogy valami baj van.
- Történt valami? - érdeklődött mosolyogva, miközben tovább vizsgált minket és hozzátette - Hová tűntek a fegyvereitek?
Eddig is volt egy sanda gyanúm, hogy minket itt szépen megvezettek, de ez a reggeli ébredés megerősített benne. Egyébként is elég morcos vagyok reggelente........
- Ááá, szóval feltűnt tizedes? Mi is épp ezt kérdezgetjük. Most indultunk, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket az utánunk következő őröknek, ha mint parancsnoknak neked erről nincs tudomásod. - mondtam neki mosolyogva. de ezzel a mosollyal torkot lehetett volna metszeni.
- Bízunk benne, hogy számíthatunk a támogatására, hogy kiderüljön, mi történt. – mondta Robin, szokás szerint mentve, ami menthető.
Eric láthatóan meglepődött a szavaimon, le is fagyott az arcáról a mosoly. Szótlanul lépett két lépéssel közelebb hozzám, végig tartva velem a szemkontaktust.
- Nem ártana tanulnod a társadtól. - mutatott rá baljával Robinra. - A szádra pedig legközelebb vigyázz. – veregette meg "barátságosan" a vállamat.
Nagyon nem érdekelt a fickó "boldogsága", így csak farkas szemet néztem vele, ahogy lekezelően vállon veregetett. Jön még kutyára vasvilla!
A szemem Robinra villant és inkább lenyeltem egyelőre a választ, majd ha már jobban képben leszünk lejátsszuk.
Ezután Eric elindult, és óvatosan körül járta a tűzrakást és a helyet ahol aludtunk. Láthatóan nyomok után kutatott, vakargatta a fejét, majd végül intett, hogy kövessük egy közeli fa tövébe, ahol látszott, hogy a legtöbb fegyver és nehezebb tárgy ott van egymásra dobálva, láthatóan nem tettek túl nagy erőfeszítést az elrejtésére. Kérdően nézett végig rajtunk.
- Hiányzik még valami? - intett, hogy kutassuk át.
Elnéztem a nagy színjátékot, ahogy szinte pillanatok alatt megtalálta az ellopott holminkat. Megforgattam a szemem, miközben kiválasztottam a kardom és a tőröm. Pár dolgot nem találtam, de az csak bosszantó volt, igazán nem volt nagy veszteség.
- Talán gondot okoz a fegyelmezés, de Robin inkvizítor kikérdezheti a csapatát, jobb az ilyet csírájában elfojtani. - jegyeztem meg azért, mert hogy mehetnénk el e mellett szó nélkül, az lenne csak igazán gyanús.
- Igaza van a kormosnak – morrant fel Edgar, Erichez intézve a szavait. - Ha nem az emberei voltak, akkor az emberei elég rosszak, Eric tizedes – néz fel a férfira. - Ha nem képesek erre, bátran rám bízhatják az éjszakai őrködést, nekem nem okoz gondot egész éjszaka fenn maradni – mosolyodott el, csípős hangon.
- A társaság biztonsága mindenképpen megkívánja, hogy utánajárjunk, hogy történhet ilyen meg – bólintott rá Robin is.
Közben mindenki megtalálta a holmiját, de senki nem reklamált, hogy hiányzik valamilye. Én meg csak pár pillanat múlva tudatosítottam, hogy Edgar minek is hívott, de kis megfontolás után arra jutottam, hogy nem a tizedes előtt fogom ezt most felhozni, majd kettesben lerendezzük.
- Talán a rabokat kihallgathatnánk. Hátha tudnak valamit. - nézett Mina a katonára.
Eric felhúzott szemöldökkel nézett a vámpírnőre, láthatóan kissé meglepődve.
- Honnan tudhatnának bármit is? - kérdezte, majd rajtunk nézett végig. - Igazatok van, hogy jobban meg kellene nevelnem, és talán egy nő segítsége se ártana benne. De az inkvizícióra azért nem hiszem, hogy szükség lenne hozzá. - nevette el magát. - Dennis! - kiáltotta hangosan, érezhetően haraggal a hangjában.
Elkiáltotta magát még kétszer-háromszor, egyre dühösebben, míg végül előkerült a kisgyermek, akit tegnap mi már láttunk, amikor visszaosont a táborba. Tíz évesnél nem idősebb, inkább nyolc körül lehetett. Haja fekete volt, majdnem annyira mint a bőre a sok sártól. Kezét a háta mögé rejtette, bűnbánó arccal lépve oda hozzánk.
- Mit tudsz erről? - mutatott végig a felszerelésen. - Add vissza a maradékot. - mondta, anélkül hogy megvárta volna a válaszát.
A kisfiú csakugyan, szó nélkül elkezdte a ruhájából és a markából visszaadogatni az apróbb tárgyakat, mindegyiket a jogos tulajdonosának.
- De mindig azt mo... - kezdett volna bele a magyarázkodásba, de az apja egyszerűen, beleszakítva a szót, felképelte, láthatóan nem túl erősen, de ahhoz épp eléggé, hogy a kölyök elsírta magát és elrohant.
- A fiam. A többieknek már fel se tűnik, ha fel alá járkál. A nehezebbet nyilván nem bírta el, de a kisebbeket igen. Sajnálom. - mondta a tizedes bűnbánóan, majd el is indult a többi katona felé. - Szedjétek össze a maradék holmit, indulunk.
Mondhatnám azt is, hogy miután kiderült, hogy nem az emberei közül és főleg nem az ő tudtával lopták el a cuccainkat, megnyugodtam, de nem. Egyébként sem tudtam, hogy mit keresett itt a katonák között egy ekkora gyerek, mikor egy olyan veszélyes rablóbandát kellett kísérniük, hogy még az egyházat is idehívták.
Nem kerülte el a figyelmem a kölyök elszólása sem, de úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Meg kellett szabadulnunk a katonák figyelmétől.
- Hát....végül is, mindenünk meg lett. - vontam meg a vállam, mintha belenyugodtam volna. - Biztos unatkozik ennyi felnőtt között. - intettem a táborra. - Biztos, hogy ezt kell látnia? - utaltam a sanyarú állapotban tartott rabokra.
Persze én sem voltam ebben a korban sem egy angyal, de ez teljesen más volt.
- Indulás előtt van még valami dolgunk, tizedes? – kérdezte Edgar, miközben eltette, amit a gyerek adott neki..
- Nincs probléma tizedes, ameddig nem kritikus helyzetben vagyunk kénytelenek a felszerelésünk után kajtatni – tette hozzá Robin is, de ebben azért volt már egy kis figyelmeztetés is.
Eric nem vettei magára a dolgot láthatóan, inkább a vámpírnak válaszolt.
- Nincs. Robin és Jozef a karaván elejét kísérik majd, míg Mina és Edgar arra figyelnek, nehogy hátba támadjanak minket. Hosszú napnak nézünk elébe. – nézett végig a félig lebontott táboron. - Néhány perc és indulunk, meghallják a jelzést. - mondta és elindult a többi katonákhoz, magunkra hagyva minket.
Összeszedtem és felerősítettem a fegyvereimet és bepakoltam a takarót és egyéb apróságot a zsákomba. Megvártam míg Eric hallótávolságon kívül ért, majd a többiekhez fordultam.
- Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem ez az egész nem tetszik. Kimondom nyíltan, az a gyanúm, hogy ezek itt a banditák és a rabok a volt őrök. Egy kölyköt egy felelős katona nem cipelne magával egy veszélyes feladatra. - ráztam meg a fejem. - De nem szállhatunk szembe velük egyelőre, főleg nem nyíltan. Tesszük, amit Eric mond. Mi Robin-nal elől nem sokat tehetünk, de ti hátul, ahol valószínűleg a szekerek is mennek, talán tudtok beszélni valamelyik rabbal. Ha kell megpróbáljuk a figyelmet is inkább magunkra terelni. - javasoltam.
Edgar rábólintott.
- Én más dologra gyanakszom, de a terved nem rossz, fiú – mosolyodott el halványan. - Mindenképp megpróbálunk kiszedni valamit a rabokból. Ti is füleljetek. Este pedig megbeszéljük, mire jutottunk – foglalta össze. - Most pedig nyergeljük fel a lovaink. A tizedes szerint nemsokára indulunk.
- A fiúval óvatosan. Tegnap este szinte meg sem hallottuk, amikor az őrhelyünknél visszajött a táborba. Ha az apja arra utasítja, akár meg is ölhetett volna minket. – intette a vámpírokat figyelmeztetően Robin és igaza volt, senkiben nem bízhattunk és nem becsülhettük le a veszélyt.
- Én is éppen arra gondoltam, hogy szerepet cseréltek. A figyelmeztetést pedig köszönjük, figyelni fogunk. – bólintott a szavainkra Mina is, aztán készülődött az induláshoz.
Hamarosan el is hangzott a kiáltás, a katonák pedig gyorsan felsorakoztak. Legelőre állítottak engem Robinnal, minket követte Eric, nyergében a fiával és nagyjából hat katona. Ezután következtek a szekerek, egy-egy katonával a lovak mögött, míg hátul a maradék öt katona, leghátul pedig Mina és Edgar zárta a sort. A tempó nem volt megerőltető, főleg lóháton. Egyelőre eseménytelen volt az út, mindössze a napfényben megcsillanó hótakaró vakító fehérsége szűkítette össze a szemem.
Szerettem volna, ha az út során szót tudtam volna váltani a kölyökkel, úgy, hogy az apja nincs ott, de sajnos nem külön lovon ült, így várnom kellett egy más alkalomra. Sajnos hátul is maradtak katonák, így kérdés, hogy Mina és a másik vámpír, Edgar vajon, hogy tud majd szót váltani a rabokkal.
- Hogy fogtátok el a rablókat? Volt veszteségetek?- vontam magamra Eric figyelmét és igyekeztem közel menni hozzá, hogy rám figyeljen és így a parancsnokukat féltő katonák is rám figyeljenek.
Eric meghajtotta kicsit a lovát, hogy egymás mellett tudjunk menni, ne kelljen kiabálni.
- Megpróbáltak rajtaütni a falusiakon, mi pedig fülest kaptunk erről, azzal, hogy nem szabad megölnünk őket. Nem voltak túl szerencsések. Öt bajtársam veszett oda és sokan megsebesültek, ahogy láthattad. - mondta, láthatóan élvezve a beszélgetést és a sztorizgatást. - Fontos, hogy időben eljuttassuk őket a fővárosba. Nem tudom meddig bírják, én pedig nem akarok felelni azért, ha esetleg itt pusztulnak. Bár bevallom, nem sajnálnám őket nagyon.
Együttérző arcot vágtam, bár nagyon nem kellett játszanom, a hálál sosem vidám téma.
- És mit csináltatok a bajtársaitok holttesteivel. - néztem rá érdeklődve. - Gondolom a családjuk el szeretné tisztességesen temetni őket.
A távolság nem túl nagy, hogy gond legyen a testekkel, így ez jogos kérdés szerintem.
- A rabokra térve pedig muszáj kiengednetek őket, ha élve és kihallgatható állapotban akarjuk leszállítani őket és a szekereket is ki kell takarítani, mert még az embereid is összeszedhetnek valami nyavaját. Ha meg meghalnak, akkor a te fejedet veszik és akkor árva lesz a gyermeked..... - intettem a kölyökre. - Mert gondolom nincs senkije, ha itt van veled. Nem félted, hogy baja esik?
Ericen is látszik a fájdalom elvesztett társai miatt.
- Nem volt családjuk, mi temettük el őket. - ahogy a rabokról beszéltem, azt csak fejcsóválva hallgatta. - Kibírják két napig. Ezek banditák, rosszabb körülmények között is éltek, mint amiben most utaznak. A katonáim pedig erősek, mit szednének össze? - nézett csodálkozva, láthatóan nem volt túlságosan otthon a biológiában és járványtanban. - Valóban én vagyok az egyetlen aki gondját viselhetné... - gondolkodott el, de újra megrázta a fejét - Nem lesz itt baj.
- Furcsa - jegyezte meg Robin. - Azt hinné az ember, hogy egy rakás közveszélyes banditát az elfogás helyszínén mihamarabb kivégeznek.
- Valóban, én sem értettem. Azt hittem az Egyház képviselői majd tudnak valamit. – válaszolta Eric mosolyogva társnőmnek, majd a beszélgetést lezártnak takintve kezdte el kémlelni a kopár erdőt, ami mellett elhaladtunk.
A szavaiba nem tudtam belekötni, hiszen minek cipeltek volna holttesteket, ha nem várja őket haza senki, ezzel nem jutottam előre. Robin csalfa kérdése elől pedig ügyesen kibújt, így ezzel sem tudtuk megfogni. Egyelőre elhallgatok, majd akkor fogok a gyerekre koncentrálni, ha megállunk, elvégre talán még szót érthetek vele a korom miatt.
Ekkor azonban a nyakunkba szakadt a baj. Sajnos túlságosan a tizedesre koncentráltam és nem a környezetemre. A jégeső majdnem levert Tintapacáról, de amikor megindult a támadás, egyébként is leugrottam róla, hisz nem akartam, hogy baja essen, inkább elküldtem magamtól.
Kardot húztam, de szemem a mágust kereste, hiszen egy szál felhő sem volt az égen, ami a jeges zuhanyt eredményezte volna, így csak mágia lehetett a dolgoban és az okozója ott lapulhatott valahol, segítve a támadókat. Most mindegy ki volt a rabló itt és ki a katona, az életünkért harcoltunk.
Ekkor az egyik katona nyakát nyílvessző szúrta át. Újabb nyíl érkezett, de ez már célt tévesztett. Mindeközben pedig nagyjából 15-20, szedett-vetett bandita rontott ránk a kopár fák közül. Barna ruhájukkal fel sem tűntek eddig a fák és cserjék között, mindössze amikor már csak mintegy 5-8 méterre voltak tőlünk. Eric kiabálni kezdett:
- Törjétek meg a rohamot! Kapjátok őket oldalba! - kiáltotta azoknak akik lóval voltak, míg a gyalog lévőkhöz fordult. - Tartsátok a sort! Védjétek meg a foglyokat! - mondta és el is indult, hogy a nagyjából hat lovassal együtt oldalról támadja meg a banditákat, akik egyelőre még csak futólépésben közeledtek felénk. A jégeső továbbra sem állt el.
- Húzódjunk a szekerek mellé, vagy akár alá. Látod valahol a varázslót? - kiáltottam Robin-nak, de ő megrázta a fejét, jelezve, hogy ő sem látta a mágust,miközben követte a példámat és leszállt a lóról.
A legközelebbi támadóra, aki a kölyköt fenyegette pedig búbájt vetettem, hogy megzavarjam a látását.
- Védjük a foglyokat mi is! - kiáltotta vissza, majd szavait tett is követte.
- Van fogalmatok, kik ezek? –kérdezgette a rabokat.
A varázslatom sikeresen elfátyolozta az egyik bandita látását, aki őrült módjára kiabálva kezdett el összevissza kaszabolni maga előtt, megsebesítve az egyik rohamozó társát, így a közelébe sem ért a fa mögött kuporgó gyerekhez. nyilat és más varázslatot is látok a szekerek felől érkezni, így sejtem, hogy Edgar és Mina is beszállt a harcba.
- Mi történik? Katonák vagyunk, segíthetünk! - kiáltotta az egyik rab, ahogy gondolom meghallotta a csatazajt és Robin kérdését.

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Hűvös levegő mar az arcomba: a kellemetlen égető érzésre ébredek. Mivel egyikünk sem rakta a tüzet éjjel – pedig gondolhattunk volna rá, de engem is túl korán elnyomott az álom −, teljesen átfagytak a tagjaim a szabad ég alatt.
Még a felszínes, híg álom ízével a számban pillantok körbe a táboron. A többieket is ébredezni látom, a két egyházi épp kidörzsöli az álmot a szeméből.
Először figyelek fel a gerincem mentén szaladgáló kellemetlen előérzetet, mintsem megállapítani tudnám az okát. Nem telik el sok idő, mire megfejtem, nem a környezet általánosan gyanús kisugárzása ébreszti bennem az ösztönt: eltűnt a holmim. Lefekvéskor a gondosan a kezem alá fektetett számszeríj tegezestül, nyilastól tűnt el, akárcsak az övemre akasztható kis szütyő, benne néhány váltóval egy apró erszényben, meg egy kevés élelem, szárított hús és kenyér.
Az egyháziakra gyanakodnék, nekik talán érdekükben állna fegyver nélkül, védtelenül tudni egy vámpírt, de a fojtott hangon elhangzó beszélgetést kihallgatva, ahogy a kormos felrázza a társát: Robin, eltűnt mindenünk, azt hiszem ez nem túl jó hír, így éhgyomorra! nagyon gyorsan megállapítom, hogy ők ugyanannyira áldozatai ennek a helyzetnek, mint én magam.
Feltápászkodom a földről, majd láthatóan bosszúsan odalépek a két egyházihoz.
− Úgy tűnik, hasonló cipőben járunk − pillantok végig lassan előbb a fiún, majd a nőn. − Egy rendes seregben az lenne a normális, ha jelentenénk a felettesünknek, de... − folytatom, majd rövid ideig tartok szünetet, míg levegőt veszek, és összekaparom a gondolataim. Nem szívesen vagyok őszinte velük, de rá vagyok kényszerítve. Valami nagyon nincs itt rendben, és kénytelenek leszünk együtt dolgozni, ha túl akarjuk élni. − Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem felettébb gyanús ez a tizedes − féloldalasan, de mindenféle jókedv nélkül elmosolyodom.
− Tekintve, hogy csak a szedett-vedett seregből lehetett valaki, aki elvette... Egyetértek, hogy ne azzal kezdjük, hogy neki jelzünk − biccent felém egyetértően a nő.
− Nekem nem csak a tizedes gyanús, hanem az egész társaság − a kormos egész hosszú ideig mereven állja a tekintetem, majd csak azért kapja félre a pillantását, hogy szét tudjon nézni. − Nem hiszem, hogy egy tolvaj képes elvinni az összes cuccunkat, ráadásul fel sem ébredtünk rá.... − cipője orrával a fagyott földbe rúg, hangjában eltéveszthetetlen a harag. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de kedvelem ezt a fiút. − Egyébként elég nehéz lesz eltitkolni, hogy minden rendben − világít rá az egyértelműre, ahogy körbe mutat az egyébként fegyverben lévő társaságon.
Bólintok.
− Igen, ez igaz. Viszont úgy tűnik, még nem fogunk indulni egy ideig − intek a fejemmel a katonák felé, akik még nem végeztek az összepakolással. − Szétnézhetnénk az emberek között − javaslom. − Nálam egy Swarzjager számszeríj volt. Nehéz volna eltéveszteni − vonom fel a szemöldököm.
− Óh, azt hiszem feltaláljuk magunkat − a nőnek nem kell kimondania, mire gondol pontosan. Követem a tekintetét, ami egy még alvó társaság felé csúszik: a fegyvereik akarja. Nem biztos, hogy ez jó ötlet, és ahogy a szemem sarkából elkapom a közeledő Ericet, nem is gondolom, hogy sikerülne feltűnés nélkül megszereznünk a fegyvereik. − Nem fogunk fegyver nélkül maradni − toldja még hozzá.
A tudatom felszínén érzem felvillani a gondolatot, hogy fel kéne ébreszteni a másik vámpírt, de mire megfogalmazhatnám magamnak a gondolatot, lánykahangját ott hallom csilingelni mögöttem.
− Bocsánat, azt hiszem, nagyon kimerült lehettem. – lép mellém. Ahogy oldalra sandítok, tekintetemmel a vonásait fürkészve, egy félmosoly csúszik az arcomra. Valószínűleg ő is nagyon gyorsan összerakta, mi történhetett, mert még hozzáteszi: − Tegnap a rabok mondani akartak nekünk valamit. Segítséget kértek, de jött az a nagy alak és leütötte őket. Szerintem a rabok tudhatják, mi folyik itt...
− Ha kell persze fel tudunk fegyverkezni, de azt hiszem az lenne feltűnő, ha nem érdeklődnénk a fegyvereink után − a sötételf folytatja a beszélgetést, amit a vámpír érkezése megakasztott. − A rabokkal meg mindenképpen beszélnünk kell, ez az egész helyzet nagyon nem stimmel.
− Fogadni mernék, hogy ők tüntették el a fegyvereink. Annyira csak nem nézhetnek ostobának, hogy erre nem jövünk rá − megvonom a vállam. − A kisasszonnyal értek egyet − pillantok végül a vámpírra. − A rabokkal mindenképp beszélni kell, és mindenképp úgy, hogy a katonák ne vegyék észre − lopva körbe sandítok, ezúttal távolabbra nézve. A tegnapi vámpírt keresem. Nem fajunk miatti összetartásra számítok, de bízom benne, hogy ki lehet szedni belőle, miért örültek nekem meg a másik vámpírnak annyira, az egyháziaknak meg kevésbé. Egyáltalán nem lehet véletlen. − Tegnap láttam itt egy vámpírt a katonák között. Én őt keresném meg, ha ti addig elintézitek a rabokkal − javaslom.
− Legyen. Végülis az a hivatásom, hogy emberekkel beszéljek.  
A szemem sarkából elkapom, hogy a vámpírlány is biccent a javaslatomra.

Terveink további kovácsolását, vagy a kivitelezés elkezdését megszakítja a mellénk érkező Eric… tizedes. Csak pillanatig tűnik meglepettnek, ahogy végignéz rajtunk, aztán jellegzetes, tenyérbemászó mosolyát ölti ábrázatára. Nem tehetek róla, meztelennek érzem magam a fegyvereim nélkül, és ettől roppant zavarban vagyok, még ha leplezem is.
− Történt valami? − vigyorogva méricskél minket. Kedvem támad ököllel arcon ütni. Valószínűleg könnyűszerrel eltörhetném az orrát. Vajon az letörölné a mosolyt a képéről? − Hová tűntek a fegyvereitek?
− Ááá, szóval feltűnt tizedes? − kezd bele a kormos. Meg sem próbálja leplezni a bosszússágát, a hangja szinte éget a perzselő haragtól. Én, valószínűleg, ha akarnám sem tudnám letörölni az arcomról a mosolyt, ahogy a tekintetem közte meg a tizedes arca között szánkázik. Utóbbi arcáról lefagy a mosoly, ahogy a fiú szavainak értelmét felfogja. − Mi is épp ezt kérdezgetjük. Most indultunk, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket az utánunk következő őröknek, ha mint parancsnoknak neked erről nincs tudomásod − folytatja tovább a fiú, és valószínűleg nem véletlen, ahogy fogait a tizedes felé villantja: elmosolyodik. Kamaszos haragja olyannyira szórakoztat, hogy egy pillanatra meg is feledkezem a saját dühömről.
Eric tizedes, mintha csak fenyegetné, közelebb lép a fiúhoz.
Ökölbe szorítom a kezem, felkészülve arra, hogy közbe lépjek, ha valamit tenni akarna.
− Bízunk benne, hogy számíthatunk a támogatására, hogy kiderüljön, mi történt − a nő akárha finomítani próbálná társa hangvételét, de úgy sejtem, inkább alátámasztani kívánja. Tetszik, ahogy egy szál reverendában fenyegetőznek egy, ha gyengén is, de felszerelt csapattal szemben. Elképesztőnek tartom az egyház arroganciáját.
− Nem ártana tanulnod a társadtól − a tizedes hangja éles, ahogy rámutat a nőre − de azért mégse úgy, mint ahogy az katona parancsokat osztogat −, példaként állítva a kormos elé az ő higgadt megnyilvánulását, a fiú fröcsögő indulatosságával szemben. Pedig nekem az a véleményem, hogy kettejük közül mégis csak a nő lehet a veszélyesebb. A kormos nem titkolja a szándékait, aki azonban jámbornak mutatkozik, attól kitelhet bármi. − A szádra pedig legközelebb vigyázz! − az öklömet ellazítom, miután nem tesz Erci semmit, csak vállba veregeti a fiút. Egyértelmű, hogy nem őszinte a gesztus. Egyre jobban utálom ezt a fickót.
Nem sokat teketóriázik ezután, a leégett tábortűz felé lép, olvasni kezdi a nyomokat. Amelyekből egyébként nem sok minden olvasható ki, azt leszámítva, hogy apró termetű lény ólálkodhatott körülöttünk. Eric tizedes azonban úgy tűnik, mint aki pontosan tudja, hogy mit keres. Egyáltalán nem tetszik ez az egész nekem. De azért, ahogy int, hogy kövessük, a többiekkel együtt én is a nyomába szegődöm.
Egy lombtalan fához vezet, ennek a tövében van felhalmozva az összes holmink.
− Hiányzik még valami? − kérdezi felsőbbrendűen.
Még mindig szórakoztat a sötételf egy pillanatra sem titkolt dühe, a szemében azt látom, nem nagyon akarja ezt az egészet elhinni. Máris ketten vagyunk. De úgy sejtem, a két nő se dől be a színjátéknak.
− Talán gondot okoz a fegyelmezés, de Robin inkvizítor kikérdezheti a csapatát, jobb az ilyet csírájában elfojtani − köpi oda a kormos.
Magamhoz veszem az eltűnt holmimat, mielőtt megszólalnék:
− Igaza van a kormosnak − morgok a bajszom alatt, Erichez intézve a szavaim. − Ha nem az emberei voltak, akkor az emberei elég rosszak, Eric tizedes − sandítok végül a fickóra alig leplezett arroganciával. − Ha nem képesek erre, bátran rám bízhatják az éjszakai őrködést, nekem nem okoz gondot egész éjszaka fenn maradni − mosolyodom el, a hangom csípős.
− A társaság biztonsága mindenképpen megkívánja, hogy utánajárjunk, hogy történhet ilyen meg − bólintással toldja meg szavait Robin inkvizítor.
− Talán a rabokat kihallgathatnánk. Hátha tudnak valamit. − hallom a vámpír kisasszony hangját megcsendülni.
Szívdobbanásnyi időre feszült csend terül el körülöttünk. Szinte hallani lehet, ahogy Eric tizedes szempillái rebbennek, miközben értetlenül mered a lányra.
A tizedes jól látható meglepettségén én magam is osztozom… Mintha terv tekintetében nem abban egyeztünk volna ki, hogy úgy beszélünk a rabokkal, hogy erről a katonák ne szerezzenek tudomást. Kedvem támad lemondóan sóhajtani, de visszanyelem az ingert.
− Honnan tudhatnának bármit is? − teszi fel az egyébként teljesen egyértelmű kérdést éles hangon. A tekintetét egy pillanatra elkapom, ahogy az végigszánkázik mindannyiunkon. − Igazatok van, hogy jobban meg kellene nevelnem, és talán egy nő segítsége se ártana benne. De az inkvizícióra azért nem hiszem, hogy szükség lenne hozzá − tudálékosan elneveti magát, mintha olyan elmés viccet mondott volna, amit mi ostobák nem érthetünk. − Dennis! − rikkant végül hangosan, mintegy lerántva a leplet az előbbi tréfáról, amit eddig nem értettünk. Néhányszor még meg kell szólítania a bizonyos Dennist, mire egy fiatal kölyök, tíz nyárnál biztos nem látott többet, végül előkerül. Koszos arca kontúrjait alig lehet kivenni, szinte teljesen összeolvad ében hajával. Az ábrázata maga a merő ártatlanság.
− Mit tudsz erről? − érdeklődik a tizedes. Ezúttal is a teljesen egyértelmű kérdést téve fel, hiszen most már mindannyian rájöttünk, hogy a kölyök, aki minden bizonnyal a tizedes fattya, tehet a holmink eltűnéséről. − Add vissza a maradékot! − folytatja tovább szigorú hangon Eric tizedes, mire a kisfiú mindenféle apróságot kotor elő a zsebéből.
[color:aa54=9999ff]− De mindig azt mo... − szabadkozik a kölyök, miközben felénk nyújtja azt a néhány dolgot, ami még nála marad, de a mondatot már nem fejezheti be, mert Eric tenyere éles hanggal csattan az arcán. Nem olyan kemény az a pofon, én a saját apámtól ennél sokkal nagyobbakat kaptam, de a kölyök kevésbé lehet szokva hozzá, mert szinte azonnal hüppögni kezd. Undorodva nézek Eric tizedesre, majd még azelőtt letörlöm a kifejezést az arcomról, hogy észrevehetné. Nincs nekem semmi közöm a családi életéhez, ahogy neki sem ahhoz, hogy mi a véleményem róla. Amíg rendesen megfizet, és készséggel állok a szolgálatára, és gond nélkül félre tudom tenni az irányába tanúsított megvetésem.
− A fiam. A többieknek már fel se tűnik, ha fel alá járkál. A nehezebbet nyilván nem bírta el, de a kisebbeket igen. Sajnálom − magyarázkodik Eric tizedes. Látom rajta, hogy maga is indulna vissza a tábor felé. − Szedjétek össze a maradék holmit, indulunk.
− Hát... végül is, mindenünk meglett − Jozef vállat ránt. Bár nem feltétlenül tűnik úgy, mintha ezzel minden el lenne intézve számára, amit tulajdonképpen teljesen megértek. Ha ez lenne az egyetlen idegesítő dolog a táborban, még el lehetne nézni… de van valami egészen mélyen, elemien gyanús ebben az egészben. Jól mondta Jozef. Mindenki gyanús. − Biztos unatkozik ennyi felnőtt között − magyaráz tovább a fiú. − Biztos, hogy ezt kell látnia? − teszi fel a kérdést, de minden bizonnyal ő sem vár választ rá. A tizedes fattya elég nagy már ahhoz, hogy valószínűleg ennél rosszabb dolgokat is látott már.
− Nincs probléma tizedes, ameddig nem kritikus helyzetben vagyunk kénytelenek a felszerelésünk után kajtatni − ismét, mintha csak terelni akarná Robin inkvizítor a szemmel láthatóan sokkal forrófejűbb társa által felhozott témát. A hangja nem cseng különösebben fenyegetően, de azért nem nehéz kiérezni belőle az élét. Baj lesz, ha ez még egyszer megtörténik.
− Indulás előtt van még valami dolgunk, tizedes? − pillantok végül Ericre. Felesleges erről tovább társalogni, néhány perce már semmi mást nem csinálunk, csak egymás idejét vesztegetjük.
− Nincs. Robin és Jozef a karaván elejét kísérik majd, míg Mina és Edgar arra figyelnek, nehogy hátba támadjanak minket. Hosszú napnak nézünk elébe. − a válla felett pillant hátra a táborra, amiről már csak a hóban feketéllő szénfoltok árulják el, hogy tegnap még tábor volt, nem csak vizelni álltak meg a szekerekkel. − Néhány perc és indulunk, meghallják a jelzést − az utolsó hozzánk intézett szavát követően elindul vissza az emberei felé.
Mindannyian szedelőzködni kezdünk, összepakoljuk a visszakapott holminkat. Először a sötételf fiú szólal meg, megtörve a pillanatnyi csendet, amit már a tizedes csizmája alatt csikorgó hó sem zavar fel:
− Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem ez az egész nem tetszik. Kimondom nyíltan, az a gyanúm, hogy ezek itt a banditák és a rabok a volt őrök. Egy kölyköt egy felelős katona nem cipelne magával egy veszélyes feladatra − pillanatnyi szünetet tart. − De nem szállhatunk szembe velük egyelőre, főleg nem nyíltan. Tesszük, amit Eric mond. Mi Robinnal elől nem sokat tehetünk, de ti hátul, ahol valószínűleg a szekerek is mennek, talán tudtok beszélni valamelyik rabbal. Ha kell megpróbáljuk a figyelmet is inkább magunkra terelni.
Bólintok a sötételf javaslatára.
− Én más dologra gyanakszom, de a terved nem rossz, fiú − halványan elmosolyodom. − Mindenképp megpróbálunk kiszedni valamit a rabokból. Ti is füleljetek. Este pedig megbeszéljük, mire jutottunk − summázom a tervet. − Most pedig nyergeljük fel a lovaink. A tizedes szerint nemsokára indulunk.
− A fiúval óvatosan. Tegnap este szinte meg sem hallottuk, amikor az őrhelyünknél visszajött a táborba. Ha az apja arra utasítja, akár meg is ölhetett volna minket. − Nem szívesen ismerem be, de az inkvizítornak igaza van.
− Én is éppen arra gondoltam, hogy szerepet cseréltek. A figyelmeztetést pedig köszönjük, figyelni fogunk. – zárja a beszélgetést a vámpírlány.
Mindannyian összeszedjük magunkat, jó magam a tegnap kapott ló felé indulok, hogy felnyergeljem. Miután elkészülök, épp csak annyi időm van, hogy könnyítsek a hólyagomon, már hallom is a kiáltást, amiről a tizedes beszélt. Az utasításhoz illően a két egyházi elől megy, szinte biztos vagyok benne, hogy azért ez a pozíciójuk, hogy szem előtt legyenek. Jó magam és a vámpírlány a karaván hátuljához társulunk.
Sokáig nem történik semmi. Végtelen fehérség, amerre a szem ellát.
Kényelmes tempóban haladunk előre, bár érzem, hogy hullafáradt leszek estére, ha egész nap lovagolni fogunk. De azért csak csöndesen, zokszó nélkül ügetek a vámpírlány mellett, és a szekerek mögöt. Fél szemmel a vakító fehérséget mögöttünk és mellettünk, figyelve az esetleges veszélyeket.
A többi katonát tartom inkább szemmel, keresem azt a rést a figyelmükben, amikor közelebb tudnék lovagolni a szekérhez, és hozzászólni valamelyik rabhoz.
Ahogy egyre közelebb merészkedek a szekerekhez, feltűnik, hogy a katonák ránk sem hederítenek. Ahhoz képest, hogy az este körülbelül a rabok felé sem pisloghattunk, most nem igazán érdekli őket, hogy mit csinálunk a másik vámpírral hátul. Furcsa egy katonák ezek.

Még egyszer a hátam mögé pillantok, épp csak egy pillanatra fűzöm össze a tekintetem a kérdőn rám pillandó vámpíréval, majd picit rárántok a gyeplőre, hogy gyorsabb tempóra fogjam a lovat, és annyira megyek közel a szekérhez, hogy hallótávolságon kívül legyenek még az előttünk ügető katonák.
− Hé − szólok oda fojtott hangon a foglyok felé.
− Ki vagy? − hallom a halk, megtört hangon elrebegett választ. − Mindegy, segítenetek kell. Szabadítsatok ki! − leheli párás hangon, nagyon csendben. Az ember pont így képzeli egy rab hangját, akit ilyen szörnyű körülmények között tartanak.

Mindenféle nyom nélkül jégeső zúdul ránk hirtelen, kiszámíthatatlanul. Valami istenverte mágus keze lehet a dologban, egy pillantásnyi idővel ezelőtt még olyan tiszta volt az ég, bárányfelhő sem csókolta a horizontot.
Eric tizedes egyik katonájának a nyakán átcsúszik egy nyílvessző, mintha nem is húsból, csak papírból volna.
Egy-, talán másfél tucatnyi bandita gázol felénk a magas hóban.
Gyorsan mérem fel a helyzetet, muszáj valami csendes rejteket találnom, ahonnan nyugodtan célozhatok: ennél jobbat jelenleg nem látok a szekér árnyékánál. Leugrom a lóról, amennyire lehet, elrejtőzöm a tenyérnyi szürkeségben.
Valahonnan távolról hallom a tizedes hangját
− Tartsátok a sort! Védjétek meg a foglyokat!
A jégeső megállíthatatlanul szakad, kénytelen vagyok olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehetséges, miközben egy nyílvesszőt veszek elő, felhúzom a számszeríjat. A felénk törtető banditák közül a legközelebbit veszem célba, egyenesen a szeme közé lövök. Nem lep meg, hogy gond nélkül eltalálom.


Leszállok a lórol és a hátam nekivetve az oldalának összehúzom magam a szekér mellett. Ha van kellő mennyiségű árnyék, elrejtőzöm.
Közben előveszem a számszeríjam, felhúzom. Becélozom a legközelebbi bandita fejét, és lövök.
Miközben újra felajzom a számszeríjat, a többieket keresem a tekintetemmel.

− Mi történik? Katonák vagyunk, segíthetünk! − élesen hallom a szekérből kikiáltó hangját, talán én vagyok hozzá a legközelebb. Nem engedem magam megzavarni, épp csak felszínesen fut át a tudatomon a gondolat, hogy a helyében bármit összehazudnék, akármi is lennék, ha halvány esélyt is látnék a szabadulásra.
Ha pedig igazat mond, és úgy van, ahogy a kormos gyanította… Mégis kitől fogom megkapni a zsoldomat?[/color]


_________________

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
- Rendben, és hogyan juttassam ki magukat onnan? – kérdez vissza Mina.
Nem nagyon lepődtem meg az egyik rab szavain, hiszen mi is erre tippeltünk, ám kérdés, hogy most jót vagy rosszat tettünk volna, ha a végtelenül legyengült embereket a támadók elé borítjuk.
- Védjük a szekereket és a benne lévőket, egyelőre nem nagyon tehetünk mást. - kiáltottam a többieknek, a szekér fedezékébe húzódva.
- Remélem nagyon gyorsan el tudja mondani, mi történt magukkal – vetette fel Robin és intett a vámpírlánynak, hogy várjon még a gyors kiszabadítással.
- Azért talán ennyire könnyen ne adjuk magunk – vigyorog a rabok felé Edgar is, éles szemfogait megmutatva. - Ha én onnan ki akarnék kerülni, mondanék én is bármit – néz Minara, aztán újabb ellenséget keresve emeli fel az íját.
- Éjszaka valahogyan kinyitották a szekereket. - leheli alig hallhatóan az előbbi rab. - Mi pedig nem figyeltünk eléggé, és legyőztek minket.
Valami ilyesmire gondoltam én is, bár igen csak összehangoltnak kellett lennie ennek a támadásnak és igen csak ostobának kellett lennie a katonáknak, már persze ha igaz.
A banditák közben a közelünkbe érnek. Időközben Eric is végigszánt közöttük a néhány katonájával - a roham hatásos ugyan, három banditát elsodornak, hármat pedig a kardjaikkal küldenek a földre, de most újra rá kell fordulniuk arra, hogy rohamozhassanak, nem maradnak a csatasorban. A vámpír célt téveszt, ez pedig azonnal feltűnik az egyik férfinak, aki felemelt karddal ront rá. Egy másik katona Robinra veti rá magát bár még nem támadja meg. Engem és Minat nem támadja egyelőre senki, a többség a szekereket védőkkel van elfoglalva.
- Kit szolgáltok- vetettem még oda, miközben igyekeztem egy tűzhullámmal megtisztítani a szekér környékét az ellenségtől.
Reméltem, hogy a válasz segít eldönteni kik is ők, ha haboznak, az is sokat mondó lesz.
- Azt mondja, hogy egy csapat északi katona nem volt képes egy csapatnyi elfogott banditához megfelelő őrséget állítani éjszakára? – forszírozta Robin is, szemezve a vele szemben toporgó banditával.
- Gustav királyt! - válaszolt azonnal a rab. - Megvoltak kötözve, és ezekbe az átkozott ketrecekbe zárva! - mondta amennyire csak dühösen tud beszélni egy két-három napja éhező ember.
Egyelőre felfüggesztem a kérdezősködést, mert a harcra kell koncentrálnom. Sikerül legalább részben feltartani a ránk támadókat, de persze ezzel nem futamítom meg őket, viszont most már én is célponttá válok. Két férfi indul meg felém, az egyik lándzsával, míg a másik buzogánnyal
Míg a következő lépésemen agyalok, addig is a kardommal tartom fel a rohamozó két katonát, először a buzogányos felé mozdulva, a lábát célozva. Azt tanultam, hogy jobb, ha inkább súlyos sebeket okozok, mert egyrészt az már nem vesz részt a csatában, másrészt félelmet kelthet a jajgatásával a társaiban. A mágiámmal takarékoskodni akarok, hiszen a mágus még láthatóan él és ránk feni a fogát.
- Eric! A mágus! - próbálom kiáltásommal rá felhívni a férfi figyelmét. Ő lóháton hamarabb éri el.
- Ki a felettese, Katona? – hallom Robin hangját, megkönnyebbülve, hogy ő jól van.
A buzogányost eléri a pengém, aki harcképtelenül zuhan térdre - ám a társa ezt kihasználja, és az oldalamba döfi a lándzsát. Szerencsére arrébb tudok időben mozdulni, így mély sérülést nem okoz, nem tudja belém mélyeszteni a lándzsa hegyét, a fegyver elcsúszik a bőrömön - erősen vérzik a seb, de nem akadályoz különösebben a harcban.
- A városőrség kapitánya alá tartoztunk, míg ki nem vezényeltek ide minket, hogy őrizzük a határt és a falut. - mondja már-már büszkén a fogoly, de most alig tudok rá figyelni.
Éget és fáj, ahogy a lándzsa éle végigsiklik az oldalamon, de legalább a társa egy időre kiesett a harcból. Mivel a férfinak időbe telik míg visszarántja a fegyverét, így van időm arra, hogy a bal kezemmel megragadjam a fegyvert és magam felé rántsam, miközben a másik kezemben tartott kard markolatát az arcába vágom. Ha szerencsém van elég ahhoz, hogy eszméletét veszítse.
Közben azonban nem igazán tudom figyelni, hogy Eric sikerrel jár-e, de semmi mágiát nem érzek magamon, így remélem, igen.
Micha-t viszont megpillantom. Egymaga végez két katonával - az egyiket átdöfi, míg az egyik kisebb termetűt egyszerűen a nyakánál fogva felkapja, és a földhöz vágja, pont egy kőre.
- Támadjátok a mágust, ha tudjátok! – száll felém a vámpír kiáltása. - Lőtávolban van, csak össze kell zavarni, hogy ne tudjon kitérni!
Az ellenfelem szívós egy fajta, nem engedi el a lándzsát, ahogy számítok rá, hanem rángatni kezdi, még inkább elmélyíti az oldalamon lévő sebet. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet a dárda megmarkolása, de ha elengedem, akkor felnyársal, így hát elszenvedtem az újabb fájdalmakat, viszont meg is bosszúltam, mert a reccsenésből ítélve, betörtem a képét.
Ahogy megszabadultam tőle, a nyakába mélyesztem a kardom, biztos, ami biztos alapon.
Egy gyors pillantással megállapítom, hogy nagyjából mindenki életben van, de a mágus menekül. Jó lett volna kihallgatni, kik voltak, így egy Szent Fényt küldök utána, hátha Eric még elfogja.
De most már foglalkozhatunk a rabokkal. Ha nem akadályoz senki most már leverem a lakatot.
- Ne olyan sietősen... vagy tán hirtelen Ericékkel is meg akarsz küzdeni? – súgja Robin. - Ilyen állapotban csak plusz feladatot jelent, hogy ne haljanak meg az újabb harc közben - utal a foglyok állapotára.
- Ahhoz képest az imént még eléggé ajánlkoztak, hogy tudnak segíteni – hajol közel hozzánk Edgar is, hogy csak mi halljuk a szavait és mosolygok hozzá, de ez olyan, hogy kést fenhetnének rajta.
- Nekünk még el kéne kapni azt a mágust, nem? – emeli meg a hangját a visszaszivárgó katonákra nézve.
Eric nem üldözi a mágust, inkább, mivel a jégszilánkok elkerülték, egyenesen visszavágtat a szekerek mellé. Micha eközben az esetleges túlélőket módszeresen leszúrja, nehogy gondot jelentsenek. Eric leugrik a lóról, végigméri a terepet, majd miután látja hogy az övéi közül senki nem szerzett súlyos sérülést, hozzánk lép.
- Nem sérültetek meg? - mér végig mindenkit egyesével, de a sérülésem látva csak legyint - A társadnak bizonyára nem okoz gondot meggyógyítania. - mondja, ám ekkor megakad a szeme a levert lakaton, és azon, ahogy körbeálljátok a szekeret. - Azzal mi történt?
- Nem. Bár az egyik torkon ragadott. Meg kéne tanulnom, hogy ne engedjem őket közel magamhoz... – mondja rekedten Mina, majd a vámpír férfire vet egy mosolyt. - Még egyszer köszönöm a segítséget. Remélem, egyszer meg tudom hálálni.
- Nem vészes. - jegyzem meg kissé ingerülten, amiért a fickó nem kapta el a mágust, így az minden bizonnyal már el is tűnt, ezzel lőttek a kihallgatásnak. Pedig érdekelt volna, hogy egy marék szedett-vedett bandita miért támad meg, egy katonáktól kísért rabokat szállító szekérkaravánt.
- Talán nem bírta az izgalmakat és leesett. - vonom meg a vállam. - De ezt talán tekinthetjük az Úr közben járásának, hogy kissé kinyújtsák magukat és közben a szekér is ki legyen takarítva. Lehet, hogy az elviselhetetlen bűz vonzotta ide a támadókat és még ki tudja mit fog. -
- Bizonyára a harc alatt verte le valaki – erősíti meg szavaimat Robin is - De a társamnak igaza lehet. A foglyok őrzését a takarítás idejére ránk bízhatja, ha az embereiben kételkedik – veti be mosolyát ő is.
Eric meglepetten néz végig a kis csapaton az ötlet hallatán.
- Megőrültek? Hogy a mágus hozzon még egy csapat banditát a nyakunkba? - kérdezi hitetlenkedve - Ha meg is ejtjük ezt, később. Most indulunk tovább, azonnal. - mondta ellentmondást nem tűrően, majd maga kerített a szekér elejéről egy újabb zárat, és biztosította vele a szekeret. Eközben Micha utasításokat mormogott, a sebesülések gyors ellátása után pedig a karaván gyorsan kezdett visszarendeződni a korábbi alakjába.
Ha egy kicsit később érkezik ez az átkozott Erik........
De most már mindegy, majd eljön egy jobb alkalom, ha letáborozunk:
- Jó, de nem ártana valami víz közelében megállni majd. - mormolom, hiszen egyelőre nem akarunk még egyharcot, többen vannak, mint mi és láttam mit művelt az a medve Misha. Na meg, tényleg nem lehet tudni mit forral a varázsló......
- Menjünk. - sóhajtom Robin-nak, igyekezvén nem tudomásul venni az oldalam égését.
Persze Robin nem enged lóra, amíg meg nem gyógyítja, így legalább elviselhető less a fájdalom.
Mindenki visszaáll az eredeti alakzatba és folytatjuk az utunkat. Muszáj várnom, de ahogy letáborozunk, azonnal meg kell ezt beszélnünk a társaimmal.
A tempó erőltetett, látszik a katonákon is, hogy nehezükre esik, de ellenkezés nélkül követik Eric szavát, aki Michaval maga mellett lovagol közvetlenül mögöttünk.
Nagyjából egy félóra eseménytelenül telik, a küzdelem miatt mindenki próbál lenyugodni, és kicsit összeszedni magát.
Aztán a gondolataimat megzavarja valami…..először nem is tudom, hogy mi az, de aztán rájövök, hogy az ütemes lódobogás változott meg mögöttem. Kiáltozás nincs, így csak érdeklődve fordultam hátra a nyeregben, hogy ki akar utolérni, de csak félútig jutottam, amikor valami durván kemény csapódott a tarkómnak. Talán egy villanásra, mintha Misha ruhája lebbent volna a tudatomba, de aztán kihunyt a fény és elnyelt a sötétség.

15[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Szomb. Feb. 15, 2020 11:07 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Gyorsan kell feldolgozni az információt, ami annyira nem nehéz, mert egybevág azzal, amit egyébként is sejtett a csapat már egy ideje.
- Rendben, és hogyan juttassam ki magukat onnan? - kérdi fojtott hangon, de azért elég hangosan ahhoz, hogy a fogoly-katona meghallhassa.
- Védjük a szekereket és a benne lévőket, egyelőre nem nagyon tehetünk mást. - kiáltja Jozef, a szekér menedékébe húzódva.
- Remélem nagyon gyorsan el tudja mondani, mi történt magukkal - mondja a katonának Robin.
- Azért talán ennyire könnyen ne adjuk magunk. Ha én onnan ki akarnék kerülni, mondanék én is bármit - fejti ki álláspontját Edgar. A katonát pedig sikerült szóra bírni.
- Éjszaka valahogyan kinyitották a szekereket. Mi pedig nem figyeltünk eléggé, és legyőztek minket.
Erősen kell fülelni, hogy hallják, mit mond.
A rohamozó banditák közül hármat Eric is elsodor, hármat kardjaikkal küldenek a földre. Akik még megmaradtak a banditák közül, Edgart és Robint veszik célba.
Mina úgy dönt, ráér később bájcsevegni, amikor ő és társai életét nem fenyegeti majd közvetlen veszély. A vámpírférfi felé rohanó banditát megkísérli megállítani egy éjlánggal, a fejét célozva, biztos, ami biztos. Azonban nem sikerül eltalálnia a férfit, az éjláng célt téveszt és eloszlik a páncélon.
- Kit szolgáltok? - veti oda hozzájuk Jozef.
- Azt mondja, hogy egy csapat északi katona nem volt képes egy csapatnyi elfogott banditához megfelelő őrséget állítani éjszakára? - kérdi Robin.
- Gustav királyt! -feleli a katona Jozefnek.
Mina bosszankodik egy sort a nemlétező bajsza alatt, mert éjlángja nem talált célba, közben ha épp nem harc közepette lenne, jelentősen kirázná a hideg az északi király nevének hallatán.
- Megvoltak kötözve, és ezekbe az átkozott ketrecekbe zárva! - feleli a katona, fáradtan, kimerülten és ingerülten, pont úgy, mint aki napok óta nem evett rendesen és be volt zárva. - mondja a katona Robinnak.
Jozef bűbája sikeresen megsebzi az Edgart, és az inkvizítornőt támadó banditát.
Eric és katonái elindulnak visszafelé, nagyjából még fél perc, míg újra lecsapnak. A távolban, ahol a varázsló áll, egy kisebb villanás tűnik fel.
Mina felé egy újabb kardszúrás érkezik.Ezt elkerülendő amilyen gyorsan csak tud, igyekszik a szekér s a többiek irányába slisszolni, hogy egy kupacban legyenek, majd visszatámadni egy éjlánggal. Minél hamarabb eltávolítani a közeli veszélyt, aztán gondolkozhat a továbbiakon.
- A városőrség kapitánya alá tartoztunk, míg ki nem vezényeltek ide minket, hogy őrizzük a határt és a falut. - jelenti ki büszkén a katona.
A férfi fejét sikeresen eltalálja, de nem akarja túl sokáig nézni, ahogy az szenvedve fetreng a földön. Mindig kettős érzésekkel használja a mágiát, de élni muszáj. Egyből érkezik is a következő támadás, nincs idő lamentálni. Ahogy hátrált, a férfi a közelébe került és most nem tudna olyan gyorsan mozdulni, hogy kitérjen előle...
Közben valahonnan a távolból hallja Jozef kiáltását, amint Ericet a mágusra figyelmezteti, s ezután a férfi be is célozza számszeríjával a mágust, azonban nem úgy tűnik, hogy sikerült eltalálnia.
Micha, e felettébb bizalomgerjesztő nagydarab alak két katonával végez oldalt.
Mina árnyakból való pajzsot hoz létre és tartja maga elé, de hiába fogja erősen, arrébb mozdítani nem tudja, sőt, éppen hogy sikerül megállítania, a keze is belefájdul a pajzs tartásába.
- Támadjátok a mágust, ha tudjátok! Lőtávolban van, csak össze kell zavarni, hogy ne tudjon kitérni! - hallja Edgar hangját.
Az őt támadó férfi hirtelen nekiesik, s megragadja Mina torkát.
Igencsak kellemetlen emlékek suhannak át rajta, amint a torkán érzi a szorító erőt. Nem hiszem el, hogy megint... nem.. nem lehet.... Mielőtt a kétségbeesés magával ragadná, valamiféle csoda megmenti. Aztán rájön, hogy szerencsére nem egyedül harcolt, és a vámpírférfi leütötte a támadóját.
A lovasok is odaérnek, s mind a négyen nekiállnak a banditák egyelésének. Csak a mágus maradt, aki az erdő széle felé igyekszik, miközben még néhány jégcsapot útjára indít Eric irányába.
- Azt a..... - Még ki sem gondolt káromkodása köhögésbe fullad, majd miután azt kiheverte, odakiált Edgarnak. - Köszönöm!
Kicsit kába még a sokktól, de nem szabad, hogy lefagyjon, így keresi is a további veszélyforrásokat. A mágus. Csodás.
Azonban utóbbi úgy fest, menekülőre fogja, Minának pedig nincs szíve egy menekülőt megtámadni, így inkább a légzését igyekszik lassítani és megtapogatja a torkát. A fenébe is. Hányszor követi el még ugyanazt a hibát?
De él. Minden rendben. Már csak ki kell deríteni, mi a fene is van.
Körbenéz a társaságon, mindenki él-e, nincs-e komolyabb sérülés.
Jozef még utánaküld valamiféle mágiát az elfelé rohanó mágusnak, majd a rabokhoz siet s leveri a zárat. Az inkvizítornő sietve oda is súg neki valamit, a rabok felé biccentve. Edgar odasétál hozzájuk, s megjegyzi:
- Ahhoz képest az imént még eléggé ajánlkoztak, hogy tudnak segíteni.
Majd vállat von.
- Nekünk még el kéne kapni azt a mágust, nem?
Eric nem üldözi a mágust, ráadásul mivel a jégszilánkok elkerülték, egyenesen visszavágtat a szekerek mellé. Micha eközben az esetleges túlélőket módszeresen leszúrja, nehogy gondot jelentsenek. Eric leugrik a lóról, végigméri a terepet, majd miután látja hogy az övéi közül senki nem szerzett súlyos sérülést, hozzájuk lép.
- Nem sérültetek meg? - mér végig mindenkit egyesével. Egyedül csak Jozefen talál sérülést, de legyint. - A társadnak bizonyára nem okoz gondot meggyógyítania. - mondja, ám ekkor megakad a szeme a levert lakaton, és azon, ahogy körbeállják a szekeret. - Azzal mi történt?
Mina odapillant, ahová Eric néz. Majd gyorsan elkezdi hadarni. - Nem. Bár az egyik torkon ragadott. Meg kéne tanulnom, hogy ne engedjem őket közel magamhoz...
Megkeresi Edgart a tekintetével és elmosolyodik. - Még egyszer köszönöm a segítséget. Remélem, egyszer meg tudom hálálni.
Edgar csak mosolyog, de úgy fest, mint aki nem várt hálálkodást.
- Nem vészes. - feleli Jozef a sebesülésére vonatkozóan, hallhatóan kissé idegesen. A lakat pedig...
- Talán nem bírta az izgalmakat és leesett. - von vállat. - De ezt talán tekinthetjük az Úr közben járásának, hogy kissé kinyújtsák magukat és közben a szekér is ki legyen takarítva. Lehet, hogy az elviselhetetlen bűz vonzotta ide a támadókat és még ki tudja mit fog.
Robin is csatlakozik.
- Bizonyára a harc alatt verte le valaki. De a társamnak igaza lehet. A foglyok őrzését a takarítás idejére ránk bízhatja, ha az embereiben kételkedik
Eric hitetlenkedve szólal meg.
- Megőrültek? Hogy a mágus hozzon még egy csapat banditát a nyakunkba? Ha meg is ejtjük ezt, később. Most indulunk tovább, azonnal. - Hangjából nyilvánvaló, hogy nem fogad el eltérő véleményt.
Kissé lenyugodva követi a társaságot. Mina Edgar közelében marad, korábbi posztján. Egyelőre szótlanul gondolkozik, nem akar gyanúsnak tűnni sem a katonák szemében,í gy ie eléggé gyanakodhatnak rájuk, a leesett lakat miatt, ami biztosan nem véletlen volt.
- Jó, de nem ártana valami víz közelében megállni majd. - jegyzi meg a sötételf fiú.
Induláshoz készülődnek. Edgar s Mina elindulnak megkeresni lovaikat, akik a harc hevében rémülten menekültek el. Utána visszaállnak ugyanabba az alakzatba, ahogyan eddig voltak, Jozef és Robin elöl, ők, a vámpírok pedig hátul menetelnek.
A tempó erőltetett, látszik a katonákon is, hogy nehezükre esik, de ellenkezés nélkül követik Eric szavát, aki Michaval maga mellett lovagolt közvetlenül az egyháziak mögött.
Egyszer csak egy kiáltás tompa zaja töri meg a csendet. Ahogy előremennek, Eric szólítja is őket. Két lovon Jozefet és Robint pillantják meg.
Hogy mi...
- Segítsetek megkötözni őket. - közli velük Eric, komor és ideges hangon. - Nehogy azt higgyétek, hogy a feladat végeztével szökni hagytak volna titeket. Legyetek jó zsoldosok: ha túl akartok élni, és megkapni a fizetségeteket, hallgassatok a megbízótokra.
Micha pedig szokásos gyilkos tekintetével tartja fogva őket, a "katonák" keze pedig fegyvereiken pihen.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
‒ Rendben, és hogyan juttassam ki magukat onnan? ‒ a vámpírlány hangja meglehetősen tompán, csöndesen simul bele a körülöttünk egyre erősödő zajba, ahogy felel a szekér rácsai közül kikiáltó fogolynak. „Katonák vagyunk, tudunk segíteni…” Hát, persze… Személyemben meg III. Demona démonkirálynőt tisztelhetitek. Kézcsók után nyugodtan szólítsatok csak felségnek.
Megforgatom a szemem.
‒ Védjük a szekereket és a benne lévőket, egyelőre nem nagyon tehetünk mást ‒ hallom a sötételf szavát hangosan csendülni a hátam mögött, ahogy a hátamat a szekérnek vetem.  Tulajdonképpen igaza van, ennél többet nem tehetünk most.
‒ Remélem, nagyon gyorsan el tudja mondani, mi történt magukkal ‒ az inkvizítor határozott hangja mosolyt csal az arcomra. Érzem benne a kétkedés nyomait. Helyes, legalább valaki eszénél van, és nem rohan azonnal letörni a lakatot meg eloldozni néhány koszos rab köteleit, csak azért, mert könnyes szemmel azt súgja: ártatlan vagyok. A legtöbb bűnös azért ezt szokta vallani. Gondolom, inkvizítorként ezzel tisztában van.
‒ Azért talán ennyire könnyen ne adjuk magunk ‒ a vállam felett hátrasandítva ragadozómosollyal nézek a rabra. ‒ Ha én onnan ki akarnék kerülni, mondanék én is bármit ‒ a tekintetem a másik vámpírra szögezem egy szívdobbanás erejéig. Nekem is gyanús Eric tizedes és csapata, de ezen a ponton már nem érdemes senkiben bízni.
Mindenesetre biztos, ami biztos, én felhúzom megint az íjat, és egy újabb támadót célzok be.

‒ Éjszaka valahogyan kinyitották a szekereket ‒ magyarázza a rab csendesen. ‒ Mi pedig nem figyeltünk eléggé, és legyőztek minket ‒ leheletvékony a hangja, szinte alig hallani. Arra kell gondolnom, hogy a két társaság közül egyik sem kapott katonai kiképzést… Ahhoz, hogy valaki őrködni tudjon, nem kell különleges képességekkel rendelkezni. Az egyik oldalt állítólag gond nélkül szekerekbe zárták, a saját helyükre, a másik mellett meg kirabolt egy nagyjából nyolcéves kölyök. Meg vannak áldva az északiak katonákkal, ha ezek közül bármelyik csapat is az igazat mondja.
A szemem sarkából látom, ahogy a tizedes és csapata rohamvágtában leteper jó pár banditát. Legalább a ötödük, ha nem a negyedük esik a tarolás áldozatául.
Célzok és lövök.
A nyílvesszőm elsuhan a bandita füle mellett. Kelletlenül felszisszenek.
Az ember nem veszi jó néven gyilkossági kísérletem, amiért ugyan nem hibáztatom, se azért, hogy a szívességet viszonozni próbálja: kirántott kardjával felém rohan. Átlósan lendíti a kardját, biztos vagyok benne, hogy gond nélkül kettévághatna a nyakamtól egész a derekamig, ha nem hátrálnék el időben, és a másik vámpír jellegzetes Nachtraben-varázslata ugyan eredménytelenül pattan le a férfi páncéljáról, de legalább megzavarja. A kormos az egyház lovagjainak szent tüzét szabadítja a támadókra. Elismerően elhúzom a szám, ahogy végig nézem, hogy az ő varázslata nem téveszt célt: az engem támadó bandita nadrágja teljesen kigyullad, amitől teljes pánik borul rá, kétségbeesetten a földre veti magát, a hóban kezd vergődni, hogy eloltsa a lángokat.
‒ Kit szolgáltok? ‒ hallom a kormos hangját ismét. A rabokhoz szól. Egyáltalán nem ostoba kölyök, kedvelem. Vagy valami olyasmi.
‒ Gustav királyt! ‒ vágja rá erőtlenül az ember, bár ez még nem jelent semmit.
‒ Azt mondja, hogy egy csapat északi katona nem volt képes egy csapatnyi elfogott banditához megfelelő őrséget állítani éjszakára? ‒ mondja ki az egyértelműt kétkedő hangon az inkvizítor. Úgy látom, itt mások se feltétlenül szeretik, ha hülyének nézik őket.
‒ Meg voltak kötözve, és ezekbe az átkozott ketrecekbe zárva! ‒ Hát persze. Meséket általában a karon ülő gyermekeknek szokás mondani lefekvés előtt.
Miközben a beszélgetésük hallgatom a tekintetemmel a földet pásztázom magam körül, hátha találok valami közelharci fegyverként egyszerűen hasznosítható tárgyat: követ, botot, akármit. Nem erre készültem, a számszeríjon kívül nem hoztam más fegyvert magammal. Emlékeztetnem kell magam, hogy máskor nem lehetek ennyire ostoba. Egy vastag faágon akad meg a tekintetem. Gyors mozdulatokkal újabb íjat helyezek a felhúzott számszeríjba, majd balommal felkapom a földön heverő fadarabot.
Ahogy célpontot keresek a nyílvesszőnek, látom Eric tizedest és csapatát a szekerek felé indulni. A banditák egy része halott, aki maradt, azok már főleg a szekerek felé közelednek vagy már itt is vannak. A lovagtanonc ‒ ilyen fiatalon csak az lehet ‒ nagy részük figyelmét magára hívta az előbbi varázslatával, őt próbálják támadni. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy segíteni kéne neki, de úgy sejtem, tud vigyázni magára.
‒ Eric! A mágus! ‒ kiáltja el magát a kormos, a tekintetemmel követem, amerre mutat, ahogy a tizedes figyelmét próbálja felhívni a varázslóra. Gondolkodás nélkül becélzom a mágus homlokának közepét. Egy Swarzjager számszeríjnak ez sem nem ellenség, sem nem távolság.
Fél füllel hallom, hogy tovább faggatózik az inkvizítor a foglyoknál. Szakmai ártalom lehet, gondolom.
Kilövöm a nyílvesszőt.
Hunyorítva figyelem, ahogy a tizedes is a varázsló felé indul. Felesleges rohannia, a nyílvesszőm mindjárt célba talál…
Bosszúsan vicsorgok, mikor a nyilam a mágus koponyája helyett a levegőn suhan át, és eltűnik a szikrázó fehérségben. Az átkozott valami varázslattal kitért a támadásaink elől: eltűnik, majd néhány lábbal arrébb ismét felbukkan.
A szemem sarkából pont elkapom, ahogy a tizedes Micha nevű embere, mintha csak egy darab sült lenne, amit a kenyerére akar fektetni, felnyársal egy embert, majd puszta kézzel úgy vág földhöz egy másikat, hogy az valószínűleg azonnal kileheli a bűnös lelkét. Fogadni mernék, hogy egy medve nemzette…
Nincs elegendő időm és kezem újból felhúzni az íjat és nyílvesszőt fektetni bele, ezért inkább a vámpírlány segítségére sietek, akit mellettem időközben leteper egy nagydarab bandita. Miközben meglendítem a vastag faágat, mintha csak bunkósbot lenne, és egyenes a vámpírt támadó bandita tarkójára vágok vele, a szemem sarkából látom, hogy egy lándzsából a lovagtanonc is kapott rendesen.
‒ Azt a..... ‒ hallom elfullni a nő hangját. ‒ Köszönöm! ‒ a tekintetünk rövid időre akad össze, ahogy az őt támadó férfi összerogy.
‒ Támadjátok a mágust, ha tudjátok! ‒ kiáltok az egyháziak felé, ahogy a férfi elterül. ‒ Lőtávolban van, csak össze kell zavarni, hogy ne tudjon kitérni! ‒ folytatom, de fogalmam sincs, hogy egyáltalán hallanak-e, de azért magam mellé ejtem a faágat, míg felajzom a számszeríjat megint.
Azt a pár banditát, akik még maradtak a szekerek körül, gond nélkül tarolja Eric és a visszatérő emberei. Már csak a varázsló maradt… Ahogy ismét célba veszem, már csak a fák irányába távolodó hátát láthatom. Felesleges lenne lőni felé, csak pazarolnám a nyílvesszőimet.
Még egyszer a vámpírlány felé sandítok, miután meggyőződöm róla, hogy biztonságban van, elindulok az inkvizítor és a lovag felé. Épp abban a pillanatban érkezem melléjük, hogy még elkapom a fojtott hangon elsuttogott szavakat, amit a nő intéz a sötételf felé.  
‒ Ne olyan sietősen... vagy tán hirtelen Ericékkel is meg akarsz küzdeni? Ilyen állapotban csak plusz feladatot jelent, hogy ne haljanak meg az újabb harc közben ‒ követi a nő mozdulatát a tekintetem, ahogy a fejével a foglyok felé int. Azonnal kiszúrom a levert lakatot. Forrófejű a kormos, úgy érzem, ez még bajba fog minket keverni. Őt magát legalábbis mindenképp. Nem tudnám megmagyarázni miért, de megfogadom magamnak, hogy segíteni fogok neki, ha rajtam múlik.
‒ Ahhoz képest az imént még eléggé ajánlkoztak, hogy tudnak segíteni ‒ vonom meg a vállam, közel hajolva az inkvizítor nőhöz, hogy csak ő meg a fiú hallhassák, amit mondok. Jókedv nélküli mosoly terül el az arcomon. Valamiért olyan érzésem van, hogy itt jelenleg mindenki csak hazudik. A foglyok sem tűnnek megbízhatóbbak Eric csapatánál. Alapjáraton az egyháziakban sem érdemes megbízni, ez most azonban specifikus helyzet. Az inkvizítorok kegyetlenségük mellett a csavaros észjárásukról híresek, a lovagok kevésbé, de a kormos bizonyította, hogy megvan a magához való esze. Valószínűleg ők is felmérték a helyzetet, és sikerült megállapítaniuk, hogy itt most egymásra vagyunk utalva. Az ellenségem ellensége a barátom.
Más egyebet nem igazán tudunk megbeszélni, lévén Eric tizedes és emberei vészjóslóan közel
‒ Nekünk még el kéne kapni azt a mágust, nem? ‒ érdeklődöm fennhangon, tekintetem kereszttüzében Eric tizedes érkező embereivel.
Eric tizedes azonban nem igazán törődik a felvetésemmel, Micha pedig inkább azzal van elfoglalva, hogy biztos, ami biztos, még le is szúrja az elhullt banditákat. Kétlem, hogy lenne kedvük a csúfos vereség után még harcolni, akkor is, ha maradt bennük élet, de igazuk van, jobb félni, mint megijedni.
Eric tizedes miután leugrik a lováról, mellénk lép. Alaposan végigmustrál mindenkit, talptól tetőig.
‒ Nem sérültetek meg? ‒ érdeklődik. Miután csak a kormoson fedez fel vérző sebet, megjegyzi: ‒ A társadnak bizonyára nem okoz gondot meggyógyítania.
‒ Nem vészes ‒ morogja a sötételf, valószínűleg meg sem próbálva elfedni a rossz szájízt, amivel mondja a szavakat. Könnyen meg lehet állapítani, hogy valószínűleg nem Eric hangnemét, sokkal inkább azt nehezményezi, hogy nem tudott több kérdést feltenni a raboknak.
‒ Nem. Bár az egyik torkon ragadott. Meg kéne tanulnom, hogy ne engedjem őket közel magamhoz… ‒ magyarázza a vámpírlány, igazából teljesen feleslegesen. Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy Eric tizedest annyira nem érdekli a történet, ahogy valószínűleg az egyháziakat sem, én magam pedig szemtanúja voltam az eseményeknek. ‒ Még egyszer köszönöm a segítséget. Remélem, egyszer meg tudom hálálni ‒ a tekintetünk rövid időre összeakad a másik vámpíréval. Biccentek felé válaszképp, még egy féloldalas mosolyra is futja. Felesleges hálálkodnia, minekutána kifejtettem, hogy egy hajóban evezünk, csak természetes, hogy kénytelenek vagyunk vigyázni egymásra. Csak lesz valami haszna majd a későbbiekben. Bármilyen nagyra is tartom a saját képességeim, egyedül nem bírok el Eric tizedessel és embereivel. Láttam, mire volt képes az a félig-medve Micha.
‒ Azzal mi történt? ‒ kérdezi Eric tizedes majdhogynem meghökkenve, ahogy tekintete a szekérről levert lakaton akad meg.
‒ Talán nem bírta az izgalmakat és leesett ‒ szemtelenkedtik a kormos a vállát vonogatva. Nekik nem tanítják meg a lovagoskolában, hogy legkönnyebben ki-ki maga nyelvével ássa meg a saját sírját? ‒ De ezt talán tekinthetjük az Úr közbenjárásának, hogy kissé kinyújtsák magukat és közben a szekér is ki legyen takarítva. Lehet, hogy az elviselhetetlen bűz vonzotta ide a támadókat és még ki tudja mit fog ‒ folytatja tovább, pedig már régen el kellett volna hallgatnia.
‒ Bizonyára a harc alatt verte le valaki ‒ veszi át a szót az inkvizítor, ismételten figyelve, hogy tompítva a kormos szemtelensége nyomán szétáradó feszültséget a levegőben. ‒ De a társamnak igaza lehet. A foglyok őrzését a takarítás idejére ránk bízhatja, ha az embereiben kételkedik ‒ negédes mosollyal javasolja. Kétlem, hogy Eric tizedes alkuképes lenne, de azért bólintok egyet, jelezve, hogy egyetértek velük. Egyébként csak érdekel, mit reagál a tizedes.
Ezúttal már nem titkolja a meghökkenést, ahogy végigpillant rajtunk.
‒ Megőrültek? Hogy a mágus hozzon még egy csapat banditát a nyakunkba? ‒ a szavaiból kiérződik, hogy bolondnak gondol minket. Szerintem meg, ha ennyire tart a mágustól, követni kellett volna az erdőbe… De úgy sejtem, attól jobban félt, hogy szóba tudunk elegyedni a foglyokkal. ‒ Ha meg is ejtjük ezt, később. Most indulunk tovább, azonnal ‒ határozottan jelenti ki, majd zárat hoz a szekér elejéről, és kicseréli a letörtet rá.
‒ Jó, de nem ártana valami víz közelében megállni majd ‒ köti tovább az ebet a karóhoz a kormos. ‒ Menjünk ‒ sóhajtja aztán lemondóan, egyértelműen az inkvizítorhoz intézve a szavakat.
Micha és Eric tizedes többi embere mindeközben a lehető leggyorsabban kapják össze magukat: ellátják a sebesülteket, visszavezetik a csatazajtól megrémült lovakat a szekerek mellé. Alig néhány másodperc múlva ismét menetre készek vagyunk.
Miután előkerítem az induláskor kapott lovat, a korábbi felálláshoz hasonlóan, mi a karaván hátsó részét biztosítjuk, az egyháziak az elülső felére indulnak: szinte semennyit se mozdul a nap az égen, mikor elindulunk.
Sokáig menetelünk tovább szótlanul a szikrázó fehérségben.
Most már jobban figyelnek ránk Eric tizedes katonái, mint korábban, esélyem sincs a vakító eseménytelenségben néhány szót váltani a rabokkal.
Hátha az egyháziak elől szerencsésebbek lesznek, és Eric valamin elszólja magát.

Hosszú ideig semmi se hallatszik, az egyetlen alapzaj a lovak patkói alatt ropogó hó, néha ezt színezi a foglyok szekere felől jövő nyöszörgés, köhögés, fájdalmas sóhajtások.
Egészen meglepődöm, mikor hangos kiáltást hallok: Eric tizedes hívása nekünk szól.
Gyanakodva sandítok oldalra, a másik vámpír tekintetét keresve, de végül engedünk, egymás oldalán ügetünk előre.
Eric parázsló tekintete után rögtön az eszméletlen egyháziakon akad meg a tekintetem: úgy kell őket tartani a lovaikon, nehogy leboruljanak róla.  
‒ Segítsetek megkötözni őket! ‒ Eric tizedes hangja nagyon komolyan, határozottan csendül. Ettől még nem lesz szimpatikusabb, de legalább kevésbé idegesítő. ‒ Nehogy azt higgyétek, hogy a feladat végeztével szökni hagytak volna titeket. Legyetek jó zsoldosok: ha túl akartok élni, és megkapni a fizetségeteket, hallgassatok a megbízótokra ‒ magyarázza, és nem lehet nem észrevenni Micha biztató tekintetét, Eric többi embere is ugyanolyan fenyegetően áll körül minket.
Még a végén mindannyiunk sírját megásta a kormos.


_________________

17[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Szer. Feb. 19, 2020 12:48 am

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
- Rendben, és hogyan juttassam ki magukat onnan? - kérdi fojtott hangon Mina…
- Védjük a szekereket és a benne lévőket, egyelőre nem nagyon tehetünk mást. - kiáltja Jozef fedezékbe húzódva.
- Remélem nagyon gyorsan el tudja mondani, mi történt magukkal - válaszolom a szekérből kiszóló katonának a lehető legkisebb hangerővel, hogy még hallja, Minának jelezve, hogy a szabadítással várjon még. Közben nem veszem le a szemem a támadókról, védem magam és a szekeret, illetve szent fénnyel támogatom a társaimat
- Azért talán ennyire könnyen ne adjuk magunk - mondja Edgar, a válla felett vicsorogva a fogolyra - Ha én onnan ki akarnék kerülni, mondanék én is bármit - teszi hozzá jogosan.
- Éjszaka valahogyan kinyitották a szekereket. - leheli alig hallhatóan a rab. - Mi pedig nem figyeltünk eléggé, és legyőztek minket. - mondja. A banditák közben a közelünkbe érnek. Egyikük velem szemben helyezkedik, bármelyik pillanatban készen, hogy támadjon.
- Kit szolgáltok- hallom Jozef hangját a hátam mögül.
- Gustav királyt! - válaszol azonnal a sötéttündének a rab
Szemmel tartva az engem fürkèsző banditát, kételkedve kérdezem a szekérben levőtől.
- Azt mondja, hogy egy csapat északi katona nem volt képes egy csapatnyi elfogott banditához megfelelő őrséget állítani éjszakára? - Nem hangzott túl hihetően, bár lehet rá magyarázat
 - Megvoltak kötözve, és ezekbe az átkozott ketrecekbe zárva! - mondja amennyire csak dühösen tud beszélni egy két-három napja éhező ember.
A Jozef felől érkező tűz eközben hatástalan a velem szemben állóra, aki talán ebből szerzett elhatározást, támad  melkasomat célozva. A kardommal védem a csapást, miközben kissé ki is lépek az útjából, esélyt adva magamnak egy óvatos ellentámadásra.
- Eric! A mágus! - kiállt Jozef közben a karaván vezérének.
- Ki a felettese, Katona? - kérdezem a velünk tárgyaló foglyot,  határozottan, és elég nagy váltással az eddigi hangnememhez képest, hogy kizökkentsem az esetleges hazugságból, és reflexből válaszolja az igazat
Miközben az engem támadó nem hagy utat visszatámadni, oldalvágást indít a mellkasom felé.
- A városőrség kapitánya alá tartoztunk, míg ki nem vezényeltek ide minket, hogy őrizzük a határt és a falut. - mondja már-már büszkén a fogoly… Vagy jó színész, vagy igazat mond… Ilyen körülmények között mernék az utóbbira fogadni.Városőrség... Azok a katonák valóban nem nevezhetők tapasztaltnak ilyen munkában... Egyelőre viszont nem nagyon tudom kinyitni nekik a rácsokat.
A vágást ismét a kardommal hárítom, és igyekszem úgy fordítani és emelni a kardomat, hogy kitekeredjen a kezéből a kard. Sikerül a mutatvány, a támadó pedig belehátrál egy katona kardjába.
- Támadjátok a mágust, ha tudjátok! - kiált a vámpír férfi - Lőtávolban van, csak össze kell zavarni, hogy ne tudjon kitérni! - folytatja.
Ez időt ad végig nézni a csatatéren, és láthatom hogy a másus visszamenekül az erdőbe egy jégcsappal próbálva ezt fedezni.
- Azt a..... Köszönöm! - hálálkodik Mina Edgarnak.
Közben visszatérek a szekerekhez, pp időben, hogy láthassam, Jozef leveri a zárat.
- Ne olyan sietősen... vagy tán hirtelen Ericékkel is meg akarsz küzdeni? - súgtam a fiúnak, mikor bemászott volna a ketrecbe. - Ilyen állapotban csak plusz feladatot jelent, hogy ne haljanak meg az újabb harc közben - intettem a fejemmel a foglyokra.
- Ahhoz képest az imént még eléggé ajánlkoztak, hogy tudnak segíteni - von vállat Edgar,  közel hajolva hozzám, hogy csak mi hallhassuk, amit mondok. Jókedv nélkül mosolyog. - Nekünk még el kéne kapni azt a mágust, nem? - érdeklődik fennhangon, Eric emberetől.
Aki nem üldözi a mágust, ráadásul mivel a jégszilánkok elkerülték, egyenesen visszavágtat a szekerek mellé. Micha eközben az esetleges túlélőket módszeresen leszúrja, nehogy gondot jelentsenek. Eric leugrik a lóról, végigméri a terepet, majd miután látja hogy az övéi közül senki nem szerzett súlyos sérülést, hozzánk lép.
- Nem sérültetek meg? - mér végig mindenkit egyesével. - A társadnak bizonyára nem okoz gondot meggyógyítania. -  mondja, ám ekkor megakad a szeme a levert lakaton, és azon, ahogy körbeálljátok a szekeret. - Azzal mi történt? - kérdezi.
- Nem. Bár az egyik torkon ragadott. Meg kéne tanulnom, hogy ne engedjem őket közel magamhoz... hadarja Mina, majd megkeresi Edgart a tekintetével és elmosolyodik. - Még egyszer köszönöm a segítséget. Remélem, egyszer meg tudom hálálni.
- Nem vészes. - jegyzi meg kissé ingerülten Jozef - Talán nem bírta az izgalmakat és leesett. - vonja meg a vállát a kérdésre . - De ezt talán tekinthetjük az Úr közben járásának, hogy kissé kinyújtsák magukat és közben a szekér is ki legyen takarítva. Lehet, hogy az elviselhetetlen bűz vonzotta ide a támadókat és még ki tudja mit fog. -
- Bizonyára a harc alatt verte le valaki - erősítem a szavait, kicsit próbálva tompítani az élt, és hihetővé tenni hogy nem láttuk a történteket. - De a társamnak igaza lehet. A foglyok őrzését a takarítás idejére ránk bízhatja, ha az embereiben kételkedik - mosolygok rá biztatóan, sugallva, hogy a mi felügyeletünk alatt a foglyok biztonságban lesznek, és elszökni sem fognak. Azt ellenben nem, hogy a döntés nem az övé.
Edgar pedig nem nehezíti a dolgomat, és bólint.
Eric meglepetten néz végig a kis csapaton az ötlet hallatán… Sejthető volt, hogy nem lehet ebből azt kihozni amit mi szeretnénk…
- Megőrültek? Hogy a mágus hozzon még egy csapat banditát a nyakunkba? - kérdezi hitetlenkedve - Ha meg is ejtjük ezt, később. Most indulunk tovább, azonnal. - mondta ellentmondást nem tűrően, majd maga kerített a szekér elejéről egy újabb zárat, és biztosította vele a szekeret.
- Jó, de nem ártana valami víz közelében megállni majd. - mormolta Jozef válaszul
Eközben Micha utasításokat mormogott, a sebesülések gyors ellátása után pedig a karaván gyorsan kezdett visszarendeződni a korábbi alakjába… Csak reméltem, hogy legalább annyi sikerült, hogy ne gyanakodjanak…
- Menjünk. - sóhajtott Jozef rosszkedvűen.
Még indulás előtt kértem az Úr gyógyító fényét Jozefre. Ki tudja, talán a kedve is jobb lesz kicsit. Nekem sem tetszett, hogy kénytelenek vagyunk hagyni tovább szenvedni a szerencsétlen foglyokat, de okosan kell megválasztani az alkalmat, amikor tényleg segíthetünk rajtuk.
Erőltetettebb tempót diktál Eric mint eddig - Érthető, de megkérdőjelezhetően bölcs módon - az eddigi felállásban. Igyekszem Jozefre, magunk elé, és hátra, a mögöttünk lovaglókra is figyelni.
Feltűnik jó idő elteltével a váltás mögöttem, de ez sem a figyelmeztetéshez, sem ahhoz nem elég, hogy a kardomig elérhessen a kezem. Még hallom a kisfiú meglepett sikkantását, és halványan látom, hogy Jozef a lovára borul, mielőtt rám borul a sötétség.[/color]


_________________

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Megpróbál kevéssé kerek szemekkel pislogni. Agyában sebesen forognak a fogaskerekek, s egy pillanatra Edgarra néz, majd megközelíti a két egyházit.
Remek. Szóval most mi kötözzük meg őket. Minket ki fog legközelebb megkötözni? Akárkik is ők, most... ki vagyunk szolgáltatva egy csapat rablónak.
Valahol nagyon elrontották, nem voltak elég éberek.
Edgar szúrósan pillant rá, de ugyanakkor szúrósan pillant ezután a körülöttük álló katonákra is, így inkább nem veszi magára. Ezek után Eric lováról el is veszi a köteleket s nekiáll Jozefet megkötözni, miközben árgus szemek figyelik, hogy jól csinálja-e, "csalásnak" helye nincs... Nos, Eric tekintete voltaképp nem nevezhető szúrósnak, inkább kifejezéstelennek, Minának van azonban ötlete, mit tenne a férfi, ha Edgar nem "megfelelően" cselekedne. A kötözés után Jozefet egyszerűen elengedi Eric, hogy leessen a lóról, azonban Edgar még időben a hóna alá nyúl s tompít.
- Vigyük a legelső szekérbe. - utasít Eric, majd Mina is követi vámpírtársa példáját, miután Micha folyamatosan bámulja, hogy mozduljon már.
Kifejezéstelen tekintettel elveszi a kötelet és mechanikusan végrehajtja ugyanazt a mozdulatot, amit Edgar, az inkvizítornő kezeit alaposan összekötözi, közben alaposan megvizsgálva a nő arcát, s a többi részét is, látszik-e valami nyilvánvaló ok, ami miatt eszméletlen, vagy csak alaposan fejbe verték vajon. Sebet nem talál, szóval marad az utóbbi ötlet.
Edgar fahangon feltett kérdése töri meg a csendet.
- Mi baja az egyháziakkal? Nem fél tőle, hogy bosszút állnak, ha megtudják, mi történt az embereikkel? - vonja meg a szemöldökét. - Nem gyenge ember Micha, de talán annyira azért nem, hogy a Kegyelmes Isten egész Egyházával felvegye a harcot. - villantja meg farkasmosolyát. Merész, azt meg kell hagyni.
- Így is úgy is rám hozták volna az egyházat, vagy valamelyik járőröző csapatot, amelyikkel összefutunk. Sőt, talán még titeket is meggyőztek volna, hogy nekik segítsetek valami hülyeségben. - néz a férfi Edgarra haragosan, majd Mina felé is hátrafordul. - De remélem ez meg se fordult a fejetekbe.
Összeszorul a gyomra. Mégis mit gondol ez? Miért bízik bennünk ennyire? Na mindegy. Nem, természetesen meg sem fordult a fejemben, nekem?... Ahh, gyűlölöm ezt.
- Az egyháziaknak? Nyilván látta a fogainkat. - vonja meg a szemöldökét, mintha a lehető legtávolabb állna tőle, hogy egyháziaknak segédkezzen bármiben is.
- Dobjuk be őket. - Eric kinyitja a lakatot egy övén található kulccsal, miután elengedi a sötételf lábát, melyet eddig cipelt. Elszedi a fiútól a fegyvereit is, majd betuszkolja a szűk ajtónyíláson.
- Nem gondoltam, hogy Észak fővárosában olyan katonák járnak, akik félnek az egyháziaktól - mosolyog Edgar még mindig merészen. A mosoly eltűnik, vállat von. - Mindegy is. Amíg megkapom a zsoldom - majd egy vigyor következik.
Ki tudja, talán Eric értékeli az ilyesfajta személyiséget.
Nos, Eric ezek után hátbaveregeti Edgart olyan mosollyal, amely nem éppen hízelgő. De egyebet nem csinál.
- Gyakran nekem is meglepetést okoznak ezek az északi katonák. Ne aggódj, zsoldod lesz bőven. - nyugtatja meg Edgart, majd sokkal hosszadalmasabban és nagyobb élvezettel motozza meg az inkvizítornőt is. Mina próbálja visszafogni a megvető rándulást az arcán. Eric elszedi a nő fegyvereit is, visszazárja a lakatot, majd a kettő vámpírhoz fordul.
- Ti veszitek át a helyüket.
Mina bólint, és még egy mosolyt is sikerül az arcára erőltetnie. Olyasfélét, mint a pénzéhes zsoldosoké, látott egy párat, de állítólag sosem tudta azt a hangulatot visszaadni. Nyilván nem. Nem éppen annak nevelték. Nem éppen annak érzi magát.
Igencsak előre kerülnek, de ez nem is baj, mert legalább hallótávon kívülre.
- Vajon bennünk miért bíznak ennyire még mindig? És hogy szabadítjuk ki őket? - kérdi Edgartól. A férfi elhúzza a száját.
- Nem az én dolgom. Tulajdonképpen igaza van. Az egyháziak gyűlölik a fajtánk. Te miért akarnád kiszabadítani őket?
Kiváló kérdés. Jogos is voltaképpen.
- Az egyiküket, a sötételf fiút... ismerem korábbról. Harcoltunk már együtt. - vallja be. A nőt valóban nem ismeri, és valóban, nem tudni, hogy más körülmények között mint inkvizítor mit tenne vele. Azonban ő és Jozef ezen helyzetben nehezen különíthetők el, olyan nincs, hogy egyikükön segít, másikukon nem. - Ráadásul ezek haramiák. Ki tudja, mikor fordulnak ellenünk majd? Az egyháziak is ki akarták deríteni, mi történik, együtt többre mennénk, négyen. - tesz hozzá egy gyakorlatiasabb érvet.
- Meglátjuk, mi lesz - morogja a vámíprférfi. - Messze vagyunk még Carolusburgtól, úgyis megállunk még éjszakára. Meglátjuk, tudunk-e néhány szót váltani a kormossal és a kisasszonnyal. De... - néz újra Minára vidáman - ... legalább végre tud a kormos beszélgetni a foglyokkal.
Egyetértően bólogat, belül gondterhelten. De ennél jobb megoldást úgysem találhatnak. Ha bármivel megpróbálkozna, Micha öklével vagy fegyverével találkozna a tarkója igen hamar, vagy még rosszabb, és akkor nem ért el semmit.
Társa ismét csendbe burkolózik, s Mina is elgondolkodva szemléli a tájat. Kutyaszorítóba kerültek, megint. A morális dilemmái mellett a saját életét is féltenie kell. Nem lehetne egyszer a megoldás valami egyszerűbb...?
Nemsokára egy igen apró falu tűnik fel a láthatáron. Eric hangja felhangzik.
- A falutól nem messze megállunk!
Megkönnyebbül, ahogy hallja, újabb pihenő következik. - Rendben. - kiált vissza, miszerint vette az adást. Kíváncsian figyeli, Eric jön-e újabb utasítást adni, a távolban pásztázza a falut.
Kevesebb, mint két tucat házból áll.
- Gondolod, hogy igazat mondtak? A foglyok a szekerekben. - kérdi Edgartól, a házakat figyelve.
- Ha Északhoz tartoznék, csak reménykedni mernék benne, hogy hazudnak ők is Nem szeretném, ha olyanok védenék a határainkat, akiket ilyen csúfosan átver néhány ostoba bandita... - vigyorog rá Edgar.
Tovább menetelnek, mígnem Eric ismét elkiáltja magát, a faluhoz közelebb érve:
- Álljatok meg! - S leszáll a lóról. - Itt letáborozunk éjszakára. Mi néhányan bemegyünk élelemért a faluba, ti pedig itt őrzitek a foglyokat. - A páros felé int. Mina nem akar hinni a fülének. Komolyan rájuk bízzák a foglyokat? Mit gondol ez? - Higgyétek el, jobb ha nem látnak meg titeket a helyiek.
Ezt készséggel elhiszi, tekintve, hogy hol is vannak. A csapat ezek után lovakat kikötözni s rőzsét gyűjteni áll neki.
- Úgy lesz. - bólint. Őrizni a foglyokat. Hát persze. Tőletek.
Letáborozik, kiköti a lovát és közben várja, hogy az a néhány ember, akik között remélhetőleg Eric is ott lesz,eltávozzon a faluba élelmet gyűjteni, közben Michát keresi a tekintetével, ha ő itt maradt, akkor vigyázni kell nagyon. A rabok közelében látja bóklászni.
Edgar némi gúnnyal az arcán fordul a vámpírlányhoz.
- Semmi hősködés. Elfogadom az érved, nem bízhatunk a banditákban sem - Hatásszünet. - De nem akarom itt hagyni a bőrömet a két egyházi miatt. Csak annyit teszünk, amennyit tudunk, anélkül, hogy felbosszantanánk a Medvefattyát - S szinte elégedetten mosolyodik el. A következő pillanatban viszont komolyan néz a lány szemébe, s ő nem is kételkedik szavai igazában. - Ha bajba kevered magad, egyedül leszel benne.
Örülni tud ennek a nyíltságnak, valamiért megmelengeti szívét a dolog. Pedig Edgar csak egy zsoldos, aki épp most közölte, hogy ne számítson túlzott segítségre tőle.
De legalább közölte. És valóban, mi oka lenne segíteni két északin?
Eric csak int a párosnak, hogy ők is induljanak tűzifát gyűjteni.
- Értettem. Medvefattyának akadhat azonban félnivalója, feltéve, hogy tudok cselekedni, mielőtt halántékon vágna valamivel... A bőröd biztonságban lesz, megteszem, amit tudok.
Edgar mosolyogva bólint. Ebből nehéz rájönni, mi játszódik le a fejében, lehet szinte akármi, mindenesetre egyelőre jónak könyveli el.
Ehhez mindössze annyit kell valóban elkerülnie, hogy öntudatlan legyen, akkor senkinek nem fog tudni segíteni.
Ha fát gyűjteni mennek, igyekszik Edgar közelében maradni, legalább addig sem tud valami váratlan történni egyikükkel se, de legalábbis jobban oda tudnak figyelni egymásra. Némán szemlélődik, figyel, hátha elcsíp valahonnan valamit, vagy talál valamit a tűzifán kívül is, ami hasznára lehet.
Ilyet nem talál. Azonban szorgosan gyűjtöget tovább, szinte mechanikusan és el is feledve már, hogy miért van itt, csak a közvetlen feladat lebeg a szeme előtt. A nap lassan eltűnik, egyre szürkébb minden, a színek kikoptak, azonban fajának átka engedi, hogy még tudjon tájékozódni.
A halom száraz ággal visszafelé fordulva látja, hogy Eric még mindig ott álldogál, s a katonáit szemléli elgondolkozva. Miért is reménykedett benne, hogy lelép majd ételért a nyomorult...
- Hát ez a nyavalyás csak nem akar eltűnni innen. Így nehéz lesz. - mormogja Edgarnak, míg még nem közelítik meg Ericet, de egyelőre nincs más hátra, mint visszavinni a halom száraz ágat és lepakolni. Végigméri a már összeszedett adat fát, elég lesz-e már ez, vagy menjenek még pár kört.
Kifejezéstelen arccal hordja a tűzifának valót, közben néha nyújtózkodik, ásítozik. Próbál elkapni egy-egy pillantást a szekerek irányából, vajon mi történik ott, fölébredtek már a foglyok?
Bármelyek... akár az északia, akár a magukat katonának vallók.
Eric három katonát vesz maga mellé, akikkel elkezdik kioldani a lovakat, a többiek indulnak tűzifát gyűjteni, megvan a váltás, így a vámpíroknak már nem kell ezzel foglalkozniuk. Ott maradnak öt katonával, na meg Medvefattyával.
Valamint Eric unatkozó, császkáló kisfiával...
Róla teljesen megfeledkezett...
A katonák nem tűnnek túl aktívnak, kimeríthette őket a mai nap, ami egyáltalán nem is baj. (ellenben jelentőségteljesen tekingetnek az inkvizítornő és Jozef szekere felé.) Mina azon foglyok szekere mellett sétálgat, amelyek nem Jozef és az inkvizítornő, lazán, lustán téve egyik lábát a másik után, persze csak látszatból, közben sandít befele, lát-e életjelet. Aztán feltűnik neki a kisfiú.
Oh. Oooh.
Edgarhoz sétál és félmosollyal megkérdi. - Úgy fest, nagyon unatkozik. - vonja meg a szemöldökét kérdőn, jelezve, hogy érdemesnek tartja szót váltani a kölyökkel, hátha tud valamit, a múltkor is nagyon úgy festett, hogy ki akar kotyogni valamit, ezért is kapta azt a pofont. De most az apja nincs itt...
Edgar ránéz, majd a gyerekre.
- Hé, kölyök! Akarsz segíteni? - int fejével az erdő felé, majd megindulnak, csak, hogy még egy öl fát összeszedni.
- Akarok! - kiált fel a gyerek rögtön, lelkesen, majd olyan sietve fut Edgarhoz, hogy majdnem el is esik. Oh, micsoda kapás. Szegény gyerek, nem érdemel ilyen apát. Mina reméli, hogy nem fogja bántani Eric a gyereket, akármi történjék is. Vagy bárki más. - Apa sose hagyja, hogy bármi érdekeset csináljak vele, mindig csak azokon a hülye üzleteknél vagyok ott...
- Szia, Dennis - mosolyog kedvesen a gyerekre, sikeresen emlékezetébe idézvén a nevét, őszintén kedvesen mosolyog, ezúttal meg se kell erőltetnie magát hozzá. - Milyen üzletek? - kérdi nyugodtan és mozdulatlan arccal, még mindig mosolyogva.
A kis Dennis meglepetten válaszol.
- Hát ti nem azért vagytok itt? A foglyokat. Mindig ugyanaz az ember viszi el őket, és mindig ilyen unalmas hosszú úton jövünk hozzá.
Hidegség terjed a szívében a gondolatra, hogy ilyen életben nevelkedik a fiú. Azonban az információt igencsak könnyedén s szívélyesen megosztja velük, ami roppant nagy segítség.
- Oh. Akkor, gondolom, hamarosan meglátjuk. Ide fog jönni ez az ember, mit gondolsz?
Próbálja elérni, hogy könnyednek hangozanak szavai, miközben szedegeti az ágakat ő is.
- Áh, ők csak reggel jönnek, mindig. Előtte pihenünk.
Akkor még egy éjszakájuk van, talán.
- Hogy néz ki ez az ember? - teszi fel Edgar azt a kérdést, amire a lány is gondolt, csak túl direktnek érezte. De nem úgy tűnik, hogy Dennisben lenne bármennyi titkolózási szándék.
Alacsony, és nincs haja, biztos nagyon idős lehet. Van vele egy csomó ijesztő ember is. Olyanok mint Micha. Nem szeretem őket. De mindig finomat eszünk miután találkozunk velük... - szegény kölyök zavarodottnak tűnik.
A szekerek irányából Micha artikulálatlan hangját hallják, azazhogy... messze van ahhoz, hogy érteni lehessen, mit kiált.
- Oh. Én tudok nagyon sok helyet, ahol finomat lehet enni. - mondja biztatóan, mosolyogva a gyerekre, bár már kissé erőltetettebben. Szegény fiú. - Micha valóban elég marconának tűnik. Nem szokott téged bántani, ugye? Na és azt tudod, hova viszik ezek az emberek a foglyokat?
A foglyokat nem tudja, hogy hová viszik, megrázza a fejét.
- Nem, de sokszor kiabál. Ijesztő. Hol?
Mina feltételezi, az utóbbi kérdés a jót evés helyszínére vonatkozik.
- Hmm, ismertem egyszer egy fogadóslányt, aki isteni almáspitét tudott sütni. Állítólag egy déli grófnő is tőle tanulta meg a mesterséget és azóta ő is tud olyat csinálni. Igen erős vagy, Dennis - dicséri meg a gyereket, mivel elég sok fát cipel már. - Mikor először találkoztunk, akartál mondani valamit, aminek édesapád nagyon nem örült. Mi volt az? Most nincs itt, most elmondhatod.
Igyekszik leplezni, mennyire izgatott, pedig torkában dobog a szíve. Eddig jól megy. Kissé rosszul érzi magát, mintha hazudna a gyereknek, pedig voltaképpen csak elhallgat dolgokat.
Nos, nem árulta el neki, hogy ő az a déli grófnő, de ez most nem is lényeges! Azt sem mondta, hogy nem az.
Váltig azon aggódik, mi lesz Dennissel ez után a nap után. Mi lesz vele ezzel az apával, bármikor? Van-e esélye egy jó életre? Belőle is bűnöző lesz-e? Vagy halott?
- Csak annyit, hogy ő is mindig elvesz mindent... nekem is szabad lehetne.
Hümmög és bólogat, próbálván elcsendesíteni az üres, fájó kongást a lelkében.
- És ő az egyetlen családtagod? - kérdezi meg halkan hirtelen felindulásból, szemeivel pásztázva a szekerek környékét, egyre idegesebben. Gondolkodik még kérdéseken, de a gyerek ennél többet nemigen tudott. MOondana még neki annyi mindent, de mi az, amivel nem sodorja veszélybe? Nem mondhatja neki, hoy az apja rossz ember. Bármi kicsúszhat Dennis száján. Ha miatta esik baja a gyereknek...
De ráadásul van ennél "fotosabb" dolguk is most. Jozef és Robin.
Valami történt, amíg távol voltak... reméli, hogy nem késtek még el túlságosan...
Edgar a szekerek mellé lép, s erősen megvető tekintettel méreget mindenkit, játszva, hogy valóban ezt érzi a rabok felé, majd amikor a rablók már nem figyelnek, odaszól Jozefnek és Robinnak halkan:
- Jól vagytok? Mi a fene volt ez az egész? - Majd megrázza a fejét. - Mindegy is, az sokkal fontosabb, hogy el akarnak adni titeket, ezt tudtuk meg a kölyöktől. Most megpihennek, reggel jön egy kopasz fickó az embereivel. Éjszaka kell cselekedni. Van pár óránk, kitalálunk valamit
Mina csak pirul, amíg aa férfi megosztja az információt, amit részben ő szedett ki a gyerekből.
Siker.
Közben lelkiekben készen áll, ha bárki bántani akarná Dennist, akkor megvédje. Meg akarja védeni ezt a gyereket.
De persze előtte ki kellene, hogy szabadítsák a társaikat.
- Köszönjük, felkészülünk. - súgja vissza Jozef.
- A jó hír hogy elég fontosnak tűnik, hogy egyben maradjunk - mondja az inkvizítor. Egyelőre, úgy fest, nem esett komolyabb bajuk.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Felnyögtem. A fejem szét akart szakadni és hányinger kerülgetett.
- Valaki büdös sajtot evett? - nyöszörögtem, azt gondolva, hogy a közös szálláson vagyok, aztán, ahogy meg akartam mozdulni, nem nagyon ment.
Ekkor újabb fájdalom nyillalt a fejembe.
- Mi a frász.......- kinyitottam a szemem, de be is csuktam. Fájt. És eszembe jutott az utolsó emlék.......
- Micha......- próbáltam elfordulni, el a fejemet rugdosótól, na meg hátha kapok némi friss levegőt, nagyon büdös volt. - Hol vagyunk?
Valahonnan érkezett egy halk válasz.
- Kik vagytok? Miért kaptak el titeket?
Éreztem a sok mosdatlan testet magam körül, szinte mozdulni sem lehetett. Már tudtam, hogy az egyik szekéren vagyok, megkötözve.
- Az Egyház küldött minket, én fegyvernök vagyok, a társnőm pedig inkvizítor, a rabokat kellett volna kísérnünk, hogy biztosan megérkezzenek.... - nyeltem egyet a fejfájás megőrjített és a gyomrom is háborgott, - aztán gyanús lett a dolog......ugye ti vagytok az északi ....katonák, ahogy mondtátok? - megpróbáltam felülni, de alig fértem el. - Hány napja vagytok itt?
Eközben igyekeztem Robin fejét megtapogatni és megnézni lélegzik-e még.körbe nézni, de nem messze Robint pillantottam meg, nem volt magánál és az ő keze is meg volt kötve. Hát ez remek!
Miközben szinte szuggeráltam a szememmel, hála a magasságosnak, megmozdult és a köteleit kezdte feszegetni.
Az egyik rabtársunk lassan válaszolt a kérdésemre közben.
- Nem tudom...talán másfél napja lehet? Valahogy kiszöktek, és minket zártak be ide. Miért nem öltek meg egyszerűen? - kérdezte a láthatatlan fogolytársától, mintha az tudhatná a választ.
Igen, ezt már a harc közben is nagyjából sejtetni engedték, vagyis mondták, de most már azzal, hogy ide bezártak, bizonyosságot is nyert.
Sok kérdés kavargott bennem. Vajon Mina és a másik vámpír segítenek nekünk majd....valahogy? Vagy tényleg megelégszenek, hogy elvégzik amivel megbízták őket, nem foglalkozva a sorsunkkal? Mit akarnak velünk Eric-ék, miért nem öltek meg? Nem mintha meg akarnék halni, de van rosszabb sors is......
- Robin hogy vagy? - kérdeztem halkan, miközben próbáltam kivenni merre lehetünk.
- Egyelőre túlélem – válaszol a lány és lassan igyekszik ülő helyzetbe hozni magát. Láthatóan az ő fejét sem kímélték a rohadékok. - Ha tippelnem kéne addig biztosan ameddig remélik hogy a "jelenlétünk" biztosíthatja hogy ne essen bajuk Carolusburgban - pár pillanatba beletelt, amíg rájöttem, hogy a katona kérésére válaszolt. - Te is megvagy? - nézett rám.
- Szétszakad a fejem, de más bajom nincs, ám mindent elvettek tőlünk, még egy bicska sem maradt. - döntöttem a rácsnak a fejem, ahogy az elhaladó tájat néztem. - Szerintetek mit akarnak csinálni velünk, nem hallottatok semmit? - kérdeztem a "régieket".
- Semmit. Van egy idegesítő és egy mélyebb hangú. Ők adják a parancsokat és mindig figyelnek, hogy nehogy megértsük mi a tervük. - mondja a harmadik katona, aki eddig csak csöndben figyelt.
Aztán feltámadt bennem a remény, ahogy valami parancsot hallottam Eric felől, ha adja az ég megállnánk, az mindig reményt keltő a szabadulás szempontjából.
Apró bólintás jött Robin felöl, hogy hallotta amit mondtam, de aztán, ahogy alaposabban szemrevételezte a körülöttünk elhaladó tájat, hallottam ahogy izgatottan felzihált.
- Nem Carolusburg felé megyünk... – sápadt el. - Mennyit adnának Délen egy csapat északi katonáért meg két egyháziért? – nézett rám és mintha félelmet láttam volna megvillanni a szemében.
Valahogy nem mondhattam volna, hogy meglepett a dolog, hogy nem az északi fővárosban tartunk, sőt az lepett volna meg igazán, ha igen. De nem is délre tartottunk, ha jól tippeltem, de sajnos a rabok sem tudtak segíteni abban, hogy mi a pokol folyik itt?
- Robin....neked mondtak valamit miért olyan fontosak a foglyok, amiért nekünk is kísérni kellett őket? - kérdeztem, de más is eszembe jutott még. - Ide tudsz ülni mellém, hátha ki tudom bogozni a köteledet.
Robin megrázta a fejét felém.
- Maguk kértek segítséget a foglyok szállításához a fővárosból? - kérdezte a foglyokat.
Azt hittem, hogy Robinnak talán többet mondtak, amikor a megbízását megkapta, hiszen ő inkvizítor, de sajnos ezzel sem jutottunk előrébb, pedig biztos nagy jelentősége lett volna, hogy mi ez az erős őrizet.
Közben megpróbált forgolódni, de nem sikerült kiviteleznie amit akar, mert még mielőtt pont jól helyezkedhetett volna, megállt a szekér.
Próbáltam Robin közelébe nyomakodni és kitapogatni a kötél csomóját, bár a kezem már kezdett zsibbadni a béklyómtól, de aztán megmerevedtem, ahogy Robin csendre intette, bár magma is meghallottam a súlyos lépteket és a mély hangot. Micha sétált végig a szekerek mellett – minket különösen is megfigyelve. Gondolom, hogy magunkhoz tértünk e már, vagy nem próbálkozunk-e valamivel.
A nagydarab férfi szemlélődött egy kicsit, de az elégedett kifejezése alapján elhitte, hogy még nem igazán tértünk magunkhoz.
Csendben, észrevétlenül figyeltem, ahogy az izomkolosszus elhaladt a kocsi mellett, minket figyelve, nagy önelégülten. Igaz, hogy megkötöztek, de a mágiám nem vették el, így szívesen megpörköltem volna a seggét egy tűzhullámmal, de sajnos jelenleg azzal csak rosszabb helyzetbe kerülnénk......de azt elintézhetem, hogy ne halljanak meg minket...Az összekötött csuklóm nem akadályozta meg, hogy két keem egy gömböt formáljon.(Silencio II.)
- Most már nem hallanak minket, add a kezed Robin, hátha kibogozhatom. – suttogtam.
- Ugye tudod hogy nem tűnhet fel nekik sem az, hogy varázslatot használtál, sem az, ha sikerül kiszabadítanunk egymást? – súgta vissza figyelmeztetően Robin én meg sértődötten néztem vissza rá, hogy miért néz ennyire bolondnak.
Nem kételkedtem benne, hogy sikerrel járok és senkinek nem tűnik fel a varázslat. Elkezdtük egymás kötelét kioldani, de jól megkötötték, így el fog tartani egy darabig.
- Nem tűnik fel semmi nekik, nem hallanak minket, csak arra kell figyelnünk, hogy ha valaki jön, akkor épp ne csináljunk semmit. - bogoztam tovább a kötelet.
Kissé megnyugodtam, ahogy a kötél Robin ténykedése következtében meglazult, már nem éreztem magam annyira tehetetlennek. Láttam, hogy társnőm is a rab katonákat vette szemügyre, hátha tud rajtuk segíteni, így én is rájuk fordítom a figyelmem, hogy őket is kiszabadítsuk. Nem gondoltam, hogy sokat tehetnek ebben az állapotban, de legalább a kezük már szabad lehetne. Aztán a lakatot vettem szemügyre.
- Valahogy ki kéne jutnunk.
- Előbb tudnunk kéne nem rontunk-e a helyzetünkön a próbálkozással – figyelmeztet Robin, amikor egy másik fogoly kötelét kezdtem meglazitani. - Segítsetek egymásnak, mi nem mozdulhatunk messzire, attól egyből gyanakodni kezdenének. – súgja alig hallhatóan a Mellette ülőknek.
A foglyok is hasonló véleményen voltak:
- Túl feltűnő lenne...úgy sem bírunk harcolni.
- Jó, akkor azt találjuk ki, hogy miként szabadulhatnánk meg a lakattól, vagy juthatnánk ki. - sóhajtottam. - Talán, ha valamelyikünk rosszul létet színlelne. Ha eddig nem akarták, hogy meghaljunk, talán ezzel foglalkozniuk kell. - vetettem fel Robinnak.
- Egy próbát megér... Ki legyen beteg? - bólintott.
Közben az jutott eszembe, hogy mégis mennyire jó ötlet ez, hiszen, ha ki is nyitották volna az ajtót, akkor is csak mágiával szabadulhatunk, ami feltűnő lesz, de meg kell kockáztatni.
- Legyél te, azt hiszem, ha harcra kerül a sor, akkor talán én jobban teljesíthetek. De biztos vagy benne? Meghalhatunk, ők is......vagy várjunk? - bizonytalanodtam el kicsit. Nem magamat féltettem, hanem a többieket, ők gyengék voltak, könnyű prédák…….
- Rendben – bólint Robin. - Az lenne a legjobb, ha valahogy fel tudnánk mérni mi van odakint – fürkészte Robin a szekér környékét.
Egyetértettem Robin-nal, hogy több információ kell, hogy lépni tudjunk, de úgy látszik kifutunk az időből.
Aztán közeledő léptek hallatszottak, majd hirtelen Misha toppant a szekér zárt ajtaja elé.
- Rátok hoznak valami istencsapást. Veszélyes. - dörmögte ellentmondást nem tűrő hangon, a férfiak azonban nem tágítottak, és hangosan győzködni kezdték, sőt, a maradék három is csatlakozott hozzájuk, akik eddig a tábortűz mellett pihentek.
Nem kell nagyon agyalnom azon mit akarnak a nyomorultak és nem bíztam abban, hogy Misha ki fog tartani. Viszont a Bibliám nélkül én sem sok varázslatból válogathattam, de az biztos, hogy nem fognak Robinhoz nyúlni, amíg élek. Felkészültem, hogy a két öklömmel védjem meg a lányt, ha kell.
- Ha ezt Matheus látná, itt pillanatokon belül óriási máglya égne – nevetett fel teljesen váratlanul Robin. - Valahogy kicsit meg kéne piszkálni az ellentétet nem gondolod? – nézett rám és ravasz fény villant a szemében.
Kis habozás után biccentettem. Talán itt az alkalom.
Micha azonban egyelőre kitartott és hangosan kezdett el ordítani a leghangosabbal.
- AZ LESZ AMIT MONDOK! - jelentette ki csöppet sem diplomatikusan, ujját a férfi mellkasába döfve. Ketten talán már tapasztalták mi történik ha tovább feszítik a húrt, vagy csak nem volt kedvük megismerni: kissé hátráltak a szekértől, ám hárman így is kitartottak - úgy tűnik a túlélési ösztönt náluk legyőzte egy másik.
- Adjátok vissza a felszerelésemet és meglátjátok milyen istencsapását szabadítok rátok – ütötte tovább a vasat a terv szerint Robin.
Micha a szavakra mérgesen és erősen odacsapott egyet az egész szekérnek, ami hangosan recsegett egyet az ütés erejére. A férfiak erre csak még inkább felbátorodtak, s hajtották a magukét.
- Öt percre! A tiéd lehet először, Micha!
Kényszeredetten nevetek fel, ahogy Robin még rátesz egy lapáttal a helyzetre mert elég vicces, hogy most pont Misha az, aki a védelmébe vesz minket.
- Csak nyissátok ki az ajtót és szívesen kiállok bármelyikötökkel. - hát ha lúd, legyen kövér.
A férfiakat nem érdekelte a kiabálásom, inkább Michát győzködték - az azonban úgy tűnt megunta a vitát. Az erőviszonyok hamar megmutatkoztak. Felképelte a leghangosabbat, aki ettől a földre zuhant és magával ragadta a balján állót. A maradéknak inába szállt a bátorsága, es kezét feltartva vonult vissza.
- Kértek ti is? - fordult vissza a szekér felé Misha, miután egyedül maradt.
- A félholt áruért is ugyanúgy fizetnek? – nyögte be Robin.
Akármilyen félelmetes volt is Misha, úgy véltem itt az alkalom, hogy kijussak a kocsiból, hiszen ha be akarja váltani a fenyegetését, aligha ő jön be ide....
- Nagyon erős vagy, úgy, hogy a rácsok elválasztanak, mi?
Természetesen eszembe sem jutott volna vele ökölpárbajt vívni, de ha kinn vagyok már használhatok mágiát.....
Micha már majdnem nekiállt letépni a láncot, de akik korábban visszavonultak, azok most viszont már biztos távolból kiabáltak neki:
- Eric mindannyiunkat megöl! - mire a férfi megrázta a fejét, majd elment a szekerek mellől, vissza a tűz mellé.
- Gyáva féreg! - kiáltottam, ahogy Misha végül nem dőlt be a dolognak. - Bezzeg, az előbb nem érdekelt benneteket, hogy az a nyomorult mit szólna, ha a vágyaitokat akarnátok kielégíteni! Harcolni meg nem akartok! - csaptam rá a rácsra dühösen én is.
Most már biztos nem nyitnák ki, akkor sem, ha kiabálnánk, hogy baj van.
Aztán megjelent Edgar, akinek a pillantása olyan megvető, hogy egészen addig míg meg nem szólalt, azt hittem átállt.
- Jól vagytok? Mi a fene volt ez az egész? – mondja alig mozdítva a száját, aztán megrázza a fejét. - Mindegy is, az sokkal fontosabb, hogy el akarnak adni titeket, ezt tudtuk meg a kölyöktől. Most megpihennek, reggel jön egy kopasz fickó az embereivel. Éjszaka kell cselekedni - magyarázta gyorsan. - Van pár óránk, kitalálunk valamit – tette még hozzá, mielőtt elsétált volna.
Az információk, amiket közölt, nem épp szívderítők.
- Köszönjük, felkészülünk. - súgtam vissza.
- A jó hír hogy elég fontosnak tűnik, hogy egyben maradjunk – tette hozzá Robin is.

20[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Pént. Márc. 06, 2020 4:34 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Az első ami eljut a tudatomig, a makacs fájdalom. Próbálnám egyéb mozdulat nélkül a fájdalom forrásához emelni a kezem, ezzel pedig tudatosul az is, hogy megkötöztek. A fájdalommal igyekezve nem foglalkozni, a kötelet kezdem próbálgatni,(bàr a szemem egyelőre nehezemre esne kinyitni, a zúgástól pedig nem is hallom rendesen, ami körülöttem van) hiába: elég szoros. Közben lassanként derengeni kezd, mi történt. Megérzem a fejemen a kezet, és kinyitom a szemem. Jozef, és első pillantásra nincs baja.
- Miért nem öltek meg egyszerűen? -  - jut át végre a beszéd is a fejem zúgásán.Remek kérdés. Miért nem öltek meg?
- Robin hogy vagy? - kérdezi Jozef fojtott hangon.
Egy pillanatra megzavar Jozef kérdése, de még időben rendezem magam, óvatosan próbálva valahogy felülni, ami szerencsére sikerül. Nem sokon múlt, hogy eláruljam Jozefnek, hogy nem Robin a nevem valójában…
- Egyelőre túlélem - válaszolok - Ha tippelnem kéne addig biztosan ameddig remélik hogy a "jelenlétünk" biztosíthatja hogy ne essen bajuk Carolusburgban - dörzsölöm meg a homlokom, válaszolva egyben a fogolytársunktól elhangzott kérdésre is. - Te is megvagy? - nézek megint végig Jozefen, mert bár elsőre nemm látszott rajta komolyabb sérülés, sose lehet tudni.
Közben megállapíthattam, hogy nincs semmi a szekéren belül, mindössze a rabok és Jozef, de legalább azt láthattam merre haladunk, és elég valószínűnek tűnt a látvány alapján, hogy az első szekérben vagyunk.
- Szétszakad a fejem, de más bajom nincs, ám mindent elvettek tőlünk, még egy bicska sem maradt. - dönti a rácsnak a fejét Jozef. - Szerintetek mit akarnak csinálni velünk, nem hallottatok semmit? - kérdezte a többi foglyot, megleőzve kicsit még lassú észjárásomat.  Közben a menet elejérőpl Eric hangja hallatszott, de kivenni nem lehetett, mit parancsolt.
Apró bólintással veszem tudomásul Jozef válaszát, körbenézve a szekéren kívül is. De hamar elakad a lélegzetem.
- Semmit. Van egy idegesítő és egy mélyebb hangú. Ők adják a parancsokat és mindig figyelnek, hogy nehogy megértsük mi a tervük. - válaszolja a harmadik katona, aki eddig csak csöndben figyelt.
- Nem Carolusburg felé megyünk... - nyelek nagyot, kissé elsápadva szólva bele a társalgásba.  - Mennyit adnának Délen egy csapat északi katonáért meg két egyháziért? - pillantok Jozefre, nem igazán vára konkrét választ. Nagyon fontos lenne tudni, mennyit érhetünk Eric bandájának, hogy ahhoz mérten bocsátkozhassunk bármiféle akcióba a szabadságunk érdekében.
- Robin....neked mondtak valamit miért olyan fontosak a foglyok, amiért nekünk is kísérni kellett őket? - kérdez engem Jozef. - Ide tudsz ülni mellém, hátha ki tudom bogozni a köteledet. - kéri még.
Hang nélkül ráztam meg a fejem a kérdésre, egy erőseb fájdalomhullámot kapva cserébe.
- Maguk kértek segítséget a foglyok szállításához a fővárosból? - kérdeztem a foglyokat. Talán össze is áll a kép a válaszok nyomán. Mielőtt Jozefhez fordulhattam volna, vagy ő közelebb juthatott volna, Micha léptei hangzottak fel a szekér mellől, úgyhogy csendre intettem Jozefet, és próbáltam olyan kifejezéssel ülni a helyemen és pislogni, mint aki még nem teljesen tudja, hol is van.  Sikeresen, a tagbaszakadt hústorony egyszerűen, elégedett arckifejezéssel tovább sétál.
- Most már nem hallank minket, add a kezed Robin, hátha kibogozhatom. - mondja Jozef, miután megint elhamarkodottan varázsolt valamit.
- Ugye tudod hogy nem tűnhet fel nekik sem az, hogy varázslatot használtál, sem az, ha sikerül kiszabadítanunk egymást? - nézek komolyan Jozef szemébe közelebb helyezkedve, méregetve a csomót a csuklóján. Nem kioldani, csak meglazítani akarnám, hogy alkalom adtán könnyedén ledobhassa a kezéről. De ez is időbe telik. Minél előbb meg kell tanulnia Jozenek, hogy az elhamarkodottság az életébe, és a társai életébe kerülhetnek. Azt hiszem, ha kijutunk ebből a helyzetből, elbeszélgetek erről vele. Nem lenne szívem jelenteni a meggondolatlanságát, de a teljes megbízásomat veszélybe sodorta vele.
- Nem tűnik fel semmi nekik, nem hallanak minket, csak arra kell figyelnünk, hogy ha valaki jön, akkor épp ne csináljunk semmit. - felel kicsit sértődötten, ügyködve a csuklómon lévő kötél meglazításával.
Mikor enged már az ő kezén a kötél, a többi fogoly állapotát mérem fel. Megnyugtat, hogy főleg fáradtnak és éhesnek tűnnek, de sérültnek nem.
Jozef közben a katonákat, majd a lakatot szemléli
- Valahogy ki kéne jutnunk. - mondja.
- Előbb tudnunk kéne nem rontunk-e a helyzetünkön a próbálkozással - figyelmeztetem Jozefet, egy másik fogoly kötelét kezdve meglazitani. Remélem a figyelmeztetés előbb-utóbb szükségtelenné válik.  - Segítsegek egymásnak, mi nem mozuldhatunk messzire, attól egyből gyanakodni kezdenének. - mondom a fogolynak, és egyben Jozefnek is.  A foglyok velem értettek egyet
- Túl feltűnő lenne...úgy sem bírunk harcolni. - mondja egyikük korábbi álláspontomat megerősítve,
- Jó, akkor azt találjuk ki, hogy miként szabadulhatnánk meg a lakattól, vagy juthatnánk ki. - sóhajt beletörődve az álláspontunkba. - Talán, ha valamelyikünk rosszul létet színlelne. Ha eddig nem akarták, hogy meghaljunk, talán ezzel foglalkozniuk kell. - vetette fel.
- Egy próbát megér... Ki legyen beteg? - kérdezem a kivitelezést fontolgatva, és nem akarva túlságosan letörni az önbizalmát.
- Legyél te, azt hiszem, ha harcra kerül a sor, akkor talán én jobban teljesíthetek. De biztos vagy benne? Meghalhatunk, ők is......vagy várjunk? - bizonytalanodik el az ötletében,
- Rendben -  bólintok határozottan. Nem érünk rá vitázni, sem bizonytalankodni. - Az lenne a legjobb, ha valahogy fel tudnánk mérni mi van odakint -  pillantok ki a szekérből, hátha valamennyire megállapíthatom a helyzetet. Nem mindegy, milyen körülmények között akarjuk a betegséggel borzolni az idegeiket.
Hála a közben gyújtott tűznek tökéletesen fel tudom mérni kint a terepet. Aki itt maradt, az mind a tábortűz mellett melegszik, néhányan majdnem alszanak, de van aki a szekerüket figyeli, és sajnos össze is találkozik a pillantásunk. Micha csak ül, és az épp előtte lévő tábortüzet bámulja.
Úgy tűnik a férfi felkérésnek hitte keringőre a pillantásomat: felállt, és másodmagával elindult a szekerek felé. Ez feltűnt Michának is, aki megkerüli őket, és az ajtó elé áll.
- Rátok hoznak valami istencsapást. Veszélyes. - dörmögi ellentmondást nem tűrő hangon, a férfiak azonban nem mondtak le ilyen könnyen a szándékukról és hangosan győzködni kezdik, sőt, a maradék három is csatlakozik hozzájuk, akik eddig a tábortűz mellett pihentek.
Pár pillanatig csak nézem a jelenetet. Micha egyelőre kitart, és hangosan kezd el ordítani a leghangosabbal.
- AZ LESZ AMIT MONDOK! -  jelenti ki csöppet sem diplomatikusan, ujját a férfi mellkasába döfve. Ketten talán már tapasztalták mi történik ha tovább feszítik a húrt, vagy csak nem volt kedvük megismerni: kissé hátrálnak a szekértől, ám hárman így is kitartanak, úgy tűnik a túlélési ösztönt náluk legyőzte egy másik… Gyönyörű, mondhatom.
Érzem a növekvő feszültséget Jozef és a saját részemről is, épp ezért megengedem magamnak, hogy halkan felnevessek.
- Ha ezt Matheus látná, itt pillanatokon belül óriasi máglya égne - súgom nevetve, de azért készenlétben figyelem a fejleményeket. Ha szerencsénk van, kevesebben lesznek, és saját maguk intézik nekünk. Kár lenne hagyni ezt a lehetőséget csak így elillanni.  - Valahogy kicsit meg kéne piszkálni az ellentétet nem gondolod? - suttogom Jozefre mosolyogva, már a megfelelő szavakat keresve ehhez. Ha ő is támogatja, kétségbeesett hangon kiáltok oda a “katonáknak”
 - Adjátok vissza a felszerelésemet és meglátjátok milyen istencsapását szabadítok rátok - Egyetlen gondolatot akarok elültetni a fejükben: Michának nincs igaza, hiszen fegyvertelenül ugyan olyan ártalmatlan vagyok mint az összes többi nő. Jozef erre kényszeredetten felnevet.
Micha viszont egyáltalán nem díjazza a közbevetésemet: erősen odacsap egyet az egész szekérnek, ami hangosan recseg egyet az ütés erejére. A férfiak erre csak még inkább felbátorodnak, s hajtják a magukét.
- Öt percre! A tiéd lehet először, Micha! -
- Csak nyissátok ki az ajtót és szívesen kiállok bármelyikötökkel. - száll be Jozef, kicsit ellenem dolgozva, de talán nem ellenünk…
Nem teljesen megjátszottan rándulok össze a szekér reccsenésére. Remélem ez a behemót nem adja be a derekát, mindenesetre arra is felkészülök, hogy valahogy el kell intéznünk. A szemem sarkából igyekszem megnézni, van-e olyan tárgy a szekérben a kötélen kívül, ami segíthet.
A férfiakat eközben nem érdekli Jozef kiálltása, inkább Michát győzködik, aki azonban úgy tűnik megunta a vitát. Felképeli a leghangosabbat, aki ettől a földre zuhan, magával ragadva a balján állót. A maradéknak inába száll a bátorsága, es kezét feltartva vonul vissza.
- Kértek ti is? -  fordul vissza a szekér felé, kicsit nyugodtabban, mint eddig. Na persze.
Közben a két vámpír is csatlakozik a szekér körüli csoportosuláshoz.
- Nagyon erős vagy, úgy, hogy a rácsok elválasztanak, mi? - feszíti tovább a húrt Jozef, amihez kihívó tekintettel én is csatlakozom.
- A félholt áruért is ugyanúgy fizetnek? - kérdeztem Michát, megjátszott riadalommal a hangomban. Nem árt tudni, mennyire fontos, hogy egyben maradjunk.
A behemót már majdnem nekiáll letépni a láncot, de akik korábban visszavonultak, azok most biztos távolból kiabáltak neki
- Eric mindannyiunkat megöl! - erre a férfi megrázza a fejét, majd elmegy a szekerek mellől, vissza a tűz mellé. A tervem nem sikerült, de így is megtudtunk valamit.
- Gyáva féreg! - kiált még utána Jozef - Bezzeg, az előbb nem érdekelt benneteket, hogy az a nyomorult mit szólna, ha a vágyaitokat akarnátok kielégíteni! Harcolni meg nem akartok! - csap a rácsra dühösen. Pont ezt az esélyünket rontotta el a közbeszólásával… Hogy azért kinyitották volna a szekeret, de a harcot nem merik megkockáztatni… Ha nem lenne ilyen forrófejű, ezt ő is rájött volna.
Edgar megvető arccal vizsgálgat minket is beleértve mindent a szekér körül, közben azért odaszólva hozzánk, mikor nem figyelnek ide
- Jól vagytok? Mi a fene volt ez az egész? - kérdezi, de meg is rázza a fejét. - Mindegy is, az sokkal fontosabb, hogy el akarnak adni titeket, ezt tudtuk meg a kölyöktől. Most megpihennek, reggel jön egy kopasz fickó az embereivel. Éjszaka kell cselekedni -  magyarázza.   - Van pár óránk, kitalálunk valamit - mondja bíztatóan, majd el is lép. Jozef még utána szól.
- Köszönjük, felkészülünk. -  súg vissza, kicsit fancsali képpel
- A jó hír hogy elég fontosnak tűnik, hogy egyben maradjunk - teszem hozzá és is halkan, próbálva kigondolni, mi lehet a legjobb esélyünk. Talán ha kicsit észrevétlenül incselkedem a katonákkal, és elérem, hogy egyesével próbálkozzanak, aztán - Jozef varázslatának segítségével - észrevétlenül ártalmatlanná tesszük egyiket a másik után… Vagy megvárni, míg reggel kinyitják a szekeret, és akkor tenni pontot az egész végére, meglepetésszerűen? Ehhez viszont sajnos az is kéne, hogy ne számítsanak rá, hogy amint kikerülünk a szekérből, próbálkozni fogunk… Nem biztos, hogy megném megkockáztatni, hogy elég bolondok hozzá…[/color][/color]


_________________

21[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Vas. Márc. 08, 2020 11:53 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Micha és öt embere a tábortűz körül pihent le. Mina elgondolkozva bámulja a tábortüzet. Ásít egyet, mintha álmos lenne, de közben lázasan gondolkozik, mit kellene tenni, amíg Eric vissza nem ér.
Fajtársa Micha mellé préseli be magát, a monstrum nem nagyon megy arrébb, hogy Edgar kényelmesen elférjen. A férfi a szokásos ragadozómosolyával kérdi meg Michától:
- Mennyit fognak adni a két szentfazékért? És, ami még fontosabb, ebből mennyit fogok én látni?
- Kérdezd Ericet. - dörmögi egy idő után Micha, a tüzet piszkálva.
- Ő viszont még nincs itt. - mutat rá Mina, ha esetleg Michának nem tűnt volna fel ez a tény.
- Nincs. - visszhangozza Micha, elégedett hangon, mintha örülne a dolognak.. A katonák körbenéznek, hogy ki lesz az őr, de miután látják Michát, inkább elvonulnak pihenni. Michának nincs kedve vitázni, rájuk hagyja
- És téged nem érdekel, mennyi pénzt kaptok? Biztos te is kapsz belőle. - noszogatja Michát még egy kicsit, erre viszont csak egy szúrós pillantást kap.
Erre széttárja a karját védekezőleg. - Jól van, jól van, nem szóltam. - mondja, majd megvonja a vállát és egyik lábáról másikra helyezi a testsúlyát. Edgar közben már arrébb ment, a sétafikáló gyerek után, aki kissé eloldalgott tőlük, nyilván unatkozik.
Mina Edgarék közelébe somfordál, s mosolyogva pislant le a gyerekre, majd Edgarra pislant, megvillantva kissé a szemöldökét. - Dennis, mikor szoktál aludni? Nem vagy már álmos?
Ha lefeküdne pihenni, vagy bármiféle nyugalmi állapotba kerülne, könnyebben tudna tárgyalni a társaival. Kíváncsi, mit tudott meg tőle Edgar, ha megtudott valamit, és úgy általában, sürgősen egyeztetniük kéne, nem megvárni, míg Eric visszajön. Legszívesebben megfagyasztaná az időt. Miért nem képesek még erre a Nachtrabenek?
- Maradjatok csak itt, én hozok még némi fát, legyen elég egész éjszakára – fordul feléje és a gyerek felé Edgar, mire bólint, nyugtázván az ötletet. Nem is baj, ha kettesben marad Dennissel. Vannak még ötletei.
Rendben, reagálok még arra, gyorsabbak leszünk
- Dehogyis! Csináljunk még valamit! – kiált Dennis lelkesen, rátapadva Minára.
Tőle aztán nehezen szabadulhat meg. Mondjuk annyira nem is ragaszkodik hozzá, hogy megszabaduljon tőle… Ösztönösen felnevet, amikor a gyerek még mindig játszani akar. Vagyis… mit is akar pontosan?
- Rendben, és mit csinálnál szívesen? - térdel le mellé érdeklődőn. Közben szemei néha körbepislantanak, lát-e mozgolódást, fülel, hallja-e Ericék közeledését. Reméli, nem. Reméli, még sokáig nem. Tekintete, mellyel a fiatal emberpalántát nézi, teljesen őszinte. Az ő társaságában legalább nem kell tettetnie… nos, csak azt, hogy minden a legnagyobb rendben. Mert ez nincs így. Viszont az érzéseit nem kell eltitkolnia.
Dennis csak nézelődik körbe körbe. - Azt nem tudom... bújócskázni is szeretek... de sose volt kivel játszanom. - teszi hozzá szomorkásan. Hát, hogy Mina éppen erre gondolt!
Ez jobban jön ki, mint várta!
- Nah, csodás! Akkor most itt a lehetőség, elbújhatsz. Csak vigyázz, hogy ne menj túl messze, az erdő éjszaka azért veszélyes lehet, vadállatok meg miegyéb. Ha bármi veszélyeset látsz, inkább gyere vissza, jó? Az életed fontosabb, mint hogy ne találjalak meg. Ha meg kiabálom a nevedet, gyere elő, érthető? - köti a lelkére; ha valami baja esik a kölyöknek, mert elkószált az erdőben, nem venné a szívére. Így is aggódik, mi következménye lesz annak, amit tesz, de bármi történjék is, talán biztonságosabb is, ha Dennis nincs itt, hanem elbújt valahová. Csak ne találják meg addig a farkasok. Vagy élőholtak. Ebbe inkább nem gondol bele, meg kell mentenie a többieket is! Aztán visszamegy érte… - Húszig számolok, rendben? - elfordul, két kezét a szemei elé teszi és közepesen hangosan számolni is kezd: - Egy.... kettő... - Jó hosszú szüneteket hagy a számok között. Dennis el is indul futva az erdő felé, bár elsőre bizonytalan pillantást vetett Minára, a húsz talán picit nagy szám volt neki.
Figyeli a szekeret, miközben időnként a levegőbe kiabál egy számot. Végigméri Michát, a felszerelését, valamint a körülötte levő katonákat, figyeli a mozgásukat, már ha mozognak valamit, és hogy mennyire éberek, esetleg valamelyikük türelmetlen vagy álmos-e már. A tehetetlenség kellemetlenül égeti belülről, de egyelőre kockázatos lenne lépnie bármit is. Le kellene ütni őket, gondolja. Szépen egyenként. De ahhoz közel vannak egymáshoz…
Ekkor egy furcsa hangot hall, fémnek fémmel való érintkezését. Micha is felfigyel a dologra, mert bődületes hangosan elordítja magát.
- ÁTKOZOTT SZUKATAFATTYAK! -
Minának majd’ kiugrik a szíve a helyéről, de megérzi, hogy a férfi varázslatot akar használni, s gyorsan reagál és megpróbálja ebben megakadályozni, beleásva magát az elméjébe és felismerve magát a varázslatot, majd blokkolva azt. A Tiltással annyiban sikerül lelassítania a varázslatot – mely következtében a férfi magasan a levegőbe repítené magát -, hogy ugyan nem akadályozza meg teljesen, de a tompítás már kevéssé sikerül, s mikor a földet ér, valószínű, hogy a lábai nem maradnak teljesen épek. Törést mondjuk nem hallani.
Edgar számszeríja becélozza az egyik banditát, s ezúttal talál is. Mina tüzet lát felvillanni a szekerek irányából.
A harc elkezdődött. Most már nincs visszaút innen…
Nagyot sóhajt, úgy érzi, nincs más választása, mint a félelmükre alapozni. Manáját nem kímélve átalakul ismét egy két lábon járó éjfekete fáklyává. - Ne érjetek hozzájuk, mert ha én hozzátok érek, felgyulladtok és el fogtok égni. Hagyjátok őket békén. - közelít kinyújtva egyik kezét a legközelebbi katonához a négyből, hangját megpróbálva kellően mélyen tartani.
A négyesből kettő vissza is fordul felé, az egyikük nekiront, azonban tekintve, hogy Mina egyesült az árnyakkal, a férfi egyszerűen átesik rajta. Néha még ő maga is megdöbben, hogy mágiája milyen pusztító és hatalmas. Megpróbál uralkodni lelke remegésén – a teste most viszonylag stabil -, ahogy az ismerős hangot, az elégő ember sikolyát hallja.
Annyit lát hogy Edgart támadják ketten, a szekér pedig, amelyekből az északiak láthatóan kiszöktek már, égni kezdett, belülről viszont köhögés hallatszik. A többi rab bent maradt? Mégis miért? Oktalanok!
Ki kell onnan szednie őket. Valami ezt mondja neki, s meg is indul a szekér felé, közben az egyik Edgart támadó, lándzsás alakot érinti meg égő kezeivel.
- Elég legyen! – kiáltja.
Utálja őket. Mélységesen haragszik rájuk, amiért ezt kell tennie.
Ezek után nem látja, Edgar pontosan mit cselekszik, de bízik benne, hogy a másik katonát sikerül elintéznie.
- Kifelé! gyertek kifelé..... – hallja Jozef fájdalmas hangját. Nagy sebet kaphatott.
Néhány könny szökik a szeméből, nem tudni, hogy a füst, vagy valami más miatt. A lándzsás, akit megérintett, őt nem nézi tovább, ellenben hallja, és sejti, miken mehet keresztül. Tovább halad a szekér felé, megpróbál belesni, immáron nem lángolva, csak rendes, anyagi hús-vér valójában. - Siessenek már, ha élni akarnak! - nyújt kezet, majd ha valaki belekapaszkodik, húzza is ki sietve. Közben tekintete az erdő széle felé villan, látja-e a kisfiút valahol közeledni.
Minden erejét beleadva kirángatja a füsttől fuldoklókat a szekérből. - Úgy. És most vigyázzanak, rejtőzzenek el valahol, vagy fogalmam sincs. - lihegi fáradtan, úgy érzi, megtette, amit tudott, innentől ideje új teendő után nézni. Csend. Ez azt jelenti, elfogytak? Sebesen fordul vissza a harcoló társasághoz, és azt látja, mindenki a földön van, akinek ott kell lennie.
- Unatkozok, keress már meg! – hallja a kiáltást az erdő irányából…
Ekkor valami összerántja a szívét, valamiért nagyobb ijedtséggel, mint amikor Micha elordította magát. - Megyek! - kiabál vissza, majd megpróbálja visszanyerni a normális légzés ritmusát. - Mindenki megvan? Meg... meg kéne keresnem Dennist.
- Csak ne menjetek messze. Nem lehet tudni, mikor jön vissza az apja. Ha meg akarod menteni az egyháziakat, fontos, hogy itt legyél - mosolyog rá Edgar, és nincs ideje gondolkodni, mennyire atyáskodóan teszi ezt, most nem számít. Dehogy mennek messzire, siet majd vele vissza, de… Mit fog mondani szegény gyereknek? Te jó ég. Szíve hevesen dobog, akár egy madáré. 3- Be tudod mutatni rajta a múltkori trükköt?
- kérdi Edgar valamelyik egyházitól, kiknek segít fölállni.
– Köszönjük – hallja az inkvizítornő hangját. Ők is épségben vannak. Az jó…
Gondolatai viszont más irányban keringenek.
Rosszat cselekedett, ez nyilvánvaló. Az a kölyök annyit fog benne látni, hogy lemészároltak itt mindenkit. És mi lesz, ha Eric visszajön?
- Valamit kezdenünk kell a tűzzel – mondja Robin, körbenézve. Valamivel el kell oltani a szekeret…
Ekkor valami olyat lát meg kifelé sétálni az erdőből, amit nagyon nem szeretett volna.
Dennist. De nem egyedül, és egy késsel a torka előtt, melyet az apja tart. Őt pedig egy másik katona kíséri. Fogalma sincs, ki tart már kit a csapdájában, szeme csak a kisfiúra szegeződik, hatalmasra nyitva, még jobban elsápadva, mint amilyen az eredeti arcszíne.
Ne… nem… őt nem bánthatjátok. NEM!
Az illető, aki véres karddal támogatja Ericet, dühtől remegő hanggal szólal meg, miután végigtekintett halott társain.
- Itt hagyom az egyházi kurvát a kutyájával, meg a két vámpírállatot néhány órára és ilyen felfordulást okoznak Nem ajánlom hogy mozduljatok, különben a fattyú élete bánja, mehet gyorsan az apja után. Dobjátok el a fegyvert. Most.
Megmentelek, Dennis. Ígérem.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

22[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Csüt. Márc. 12, 2020 5:20 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Micha és a maradék öt ember pihennek. Nem alszik egyik se, láthatóan várják a visszatérő Ericet. Nem alszanak, de mind lenyugodtak, és a tábortűz körül ülnek, ahol csatlakozik hozzájuk a két vámpír is.
Nekünk Robinnal nem sok választásunk van. Kiszabadulni magunktól nem igazán tudunk, a legyengült katonák csak hátráltatnak minket, hiszen nem akarjuk, hogy bajuk essen......
- Kénytelenek leszünk várni. - dőltem hátra és a meglazított kötelet is hagytam a kezemen egyelőre, amire Robin is rábólint.
Látom, hogy Edgar és Mina a medve alkatú rablóval beszélget, de mivel halkan teszik érteni nem értem. A várakozás sosem volt az erősségem és most is nehezemre esik, de nem tehetek mást, csak bámulom a tűz körül ülőket és drukkolok, hogy Eric ne érjen vissza. Micha egyelőre nem állít őröket.
A rabok kérdezősködnek bent:
- Mi történik? – suttogja egyikük.
- Melegednek a finom kis tűznél és dumálnak. - válaszolok a kíváncsiskodónak, majd nagyon halkan megkérdezem, hogy csak a mellettem ülők hallják. - Mindenkinek laza már a kötele?
- Nem nagyon fogunk így megtudni semmit... – sóhajt Robin, a tekintetéből ítélve nagyon próbálja megtudni mit cseveg Misha.
- Igen, de nem tudunk segíteni. De a figyelmüket elterelhetjük.. – ötletel rabtársunk.
- Nem dobhatunk oda benneteket prédának, amikor alig bírtok járni. - jegyzem meg a katonának, aztán majdnem látványosan ugrom egyet, ahogy a vámpír férfi váratlanul és hangtalanul megjelenik a szekér azon oldalánál, ami sötétbe burkolózik.
- Pszt! Reggel jön a kopasz ember, a fattyú szerint néha tíz embert is hoz magával. Ha tudtok harcolni, most elintézhetjük a medve Michát és az embereit. Erickel meg a többivel... majd kezdünk valamit. – suttogja be szinte cask lehelve a szavakat.
- Én tudok harcolni a mágiámmal, de velük mi lesz. - nézek aggodalmasan az alig-alig élő társaságra. - Fegyver? – kérdezek rá jelezve, hogy az sem ártana.
Az egyik katona suttog közbe, félreértve a kérdés címzettjét.
- Akkor védjetek meg. Fegyverünk nincs, mindet elszedték.
- Hat emberrel tán elbírunk, főleg a ti erőtökkel... A vámpírnak is vannak érdekes trükkjei – jegyzi meg Edgar, majd a közbekotyogóra pillant. - Csak volt fegyveretek, nem? Hová tették, miután elvették tőletek?
- Nem tudom, hogy Mishan fog-e az igézetem. – nézek egy pillanatra a hatalmas fickóra. - És a gyereket sem szeretném bántani. - teszem még hozzá. - A fegyverek gondolom ott vannak, ahol a miénk is. – válaszolok most én a katona helyett is, hiszen ők sok mindent nem láthattak.
- Amikor mi elfogtuk őket, megtartottuk a fegyvereiket. Fogalmunk nincs hogy ők mit csináltak a miénkkel, de hallottunk valamit ahogyan arról beszélnek, hogy milyen jól jöttek...talán ők maguk használják. Lehet visszavették a sajátjuk mellé. – mondja a rabtársunk is.
- Úgy vélem jobb, ha ők a háttérben maradnak, csak megöletnék magukat, ha közénk kerülnek. - ingattam a fejem a vámpír kérdésére a katonákhoz. - Ki tudod nyitni az ajtót, hogy ne hallják meg? – nézek Edgarra, hiszen ez a legfontosabb most.
- Az előbbi varázslatod segítségével biztosan – szól közbe most először Robin, jelezve, hogy azért követi a társalgásunkat.
- Meg tudom ismételni a csendvarázst azonban, addig leverheted a zárat. - ismertem le Robin igazát bosszankodva, hogy neki kell erre figyelmeztetni, aztán rázom le magamról a kötelet, hiszen már nincs miért titkolni. - Eric biztosan nem jön vissza közben?
Edgar elhúzza a száját.
- Jól mondod, megtarthatták a fegyvereitek – bólint rá a vámpír, aztán rám néz. - Van nálam egy kard, azt odaadom egyikőtöknek. Nem lesz sok időnk gondolkodni, miután leverem a lakatot. Minden erőtökkel támadjátok először Michát, ha vele végzünk, a többivel elboldogulunk – készül fel, hogy leverje a zárat, de előtte felhúzza az íját.
Izgatottan aktiválom a csendmágiát, így Michaék semmit nem hallhatnak abból, ahogy a szekér ajtaja vére megnyílik.
Edgar beadja a kardot, amit Robin elvesz tőle, hiszen ő van közelebb az ajtóhoz, majd felém nyújtja. Aztán a vámpír máris a tűz felé fordul és ellövi a nyilat.
Visszatolom Robin kezét a karddal.
- Legyen nálad, én megleszek a mágiámmal, amíg nem szerzek magamnak is egyet. – mondom neki nem fogva vissza a hangom, hiszen úgy sem hallanak minket.
Kiugrom a földre, Robin pedig szorosan a nyomomban.
- ÁTKOZOTT SZUKATAFATTYAK! – hallok azonban ez hangos üvöltést, amiben nem nehéz Misha hangjára ismernem. Valami balul sikerülhetett, hiszen még időnk sem volt semmit átgondolni és az izomagy máris a nyakunkon van.
Mellettünk ér földet, zuhanás közben már elő is húzva a kardját és csak az Úrnak köszönhetjük, hogy nem öl meg egyikünket sem, ahogy szinte a nyakunkba esik. Kicsit bizonytalankodik az egyensúlyával és ez időt ad nekem is, hogy összeszedjem elgémberedett tagjaim felett az irányítást.
Sajnos Misha tevékenysége és kiáltása a többi társát is riasztja, azok is megindulnak felénk.
A vámpír azonnal feléjük fordul, így elég nyilvánvalóvá válik, hogy a bosszús medvét ránk hagyja.
- Jobb lett volna fordítva. - nyögök fel, ahogy Misha-ra nézek.
Közelről még nagyobbnak látszik, de felé lököm a kezem, hogy legalább megpörköljem egy kicsit.
Robin közben szinte a karom alatt vág laposan ellenségünk térde felé.
A lángok ugyan elérik, de a páncélja miatt, meg sem koccan neki, ahogy Robin vágását is kivédi a karvasával. A szekér oldalán azonban megtagad pár kis láng.
Misha dühösen fordul felém és kardja a mellkasom felé lendül, hogy felnyársaljon.
Már csak abban reménykedhetek, hogy míg mi itt vele járjuk a halálos táncunkat, Edgar és Mina – aki biztos nem lehet messze, - feltartják a többieket, mert ha nem, akkor nekünk annyi.
De biztos, hogy a vámpírlány csinál valamit, hiszen em lehetett nem meghallani a sikoltozást, amitől fellált minden szőr a hátamon.
- Boszorkány! Micha, ezek boszorkányok! – kiáltozza valaki félelemtől torz hangon.
Ám ne téríthette el semmi a figyelmemet, Misha legyőzését nem lehet félvállról venni. Abban sem vagyok biztos, hogy egymaga nem tudna-e legyűrni minket, ha nagyon nekiveselkedne.
Viszont ha ő nincs, a többiek talán meghátrálnak. Ám a sikoltozás messzire elhallatszik, ha nincs szerencsénk, akkor olyan is meghallja, akinek nem kéne.
- Megátkozlak! - kiáltom a férfira és újabb bűbájt idézek, hogy megzavarjam a látását, remélve, hogy tényleg elhiszi, amit mondok. Nem merek nagyobb mágiát használni, túl közel vannak a többiek.
Úgy tűnik Micha nem a babonásabb fajtából való, hiszen zavartalanul támad tovább, ahogy eddig.
Hirtelen tudatosul bennem, hogy elkéstem, a kardját már nem kerülhetem el, de szerencsére
Robin csapása és a varázslat miatt a döfése célt téveszt és nem a mellkasomban köt ki.
Felordítok, ahogy a kard belevág a combomba és megtántorodom, neki a szekérnek, de azonnal el is lököm magam tőle, a lángok már erősen nyaldossák.
- Kifelé! gyertek kifelé..... - köhögöm, de aztán a félelem hideg ujjai végigcikáznak a gerincemen, ahogy meglátom Robint az izomkolosszus kezeiben. Mikor kaparintotta meg?
Kétségbeesetten száguldanak a gondolataim: nem tudok tüzet idézni rá és nem tudom mennyi ideig maradok lábon. Érzem a vért végigcsorogni a lábamon.
Itt az Úr igézeteivel nem sokra megyek egy bűnöző ellen, de talán legyengíthetem. (Hamvaszkodás)
Úgy tűnik némileg használ, hiszen mozgása kissé leleassul, Robin pedig kihasználja az alkalmat, másik kezébe kaparintja a kardot és beleszúrja a legközelebbi testrészébe, a combjába, bár arca olyan fehér, mint a hó.
Az égő szekér felöl mozgást hallok, köhögést és halk káromkodást, meg mintha Mina hangja szállna a füstön keresztül.
- Siessenek már, ha élni akarnak!
Micha már több sebből vérzik, egy nyilvessző áll ki a vállából – gondolom Edgar lőtte meg valamikor, - de ennek ellenére van még benne erő, hogy a szemem láttára fojtsa meg Robint. Nem sok választásom van. Egy ordítással rávetem magam és igyekszem még beljebb nyomni azt a nyilat és fellökni is egyben.
- Dögölj meg!
Mikor rávetem magma Mishat sérült lábai már nem bírják el, a földre zuhanunk mind a ketten. A nyíl ugyan eltörik, ahogyan megpróbálom beljebb nyomni, ez azonban utat enged annak, hogy egyre jobban lüktessen ki a vér a sebből. A férfi már nem is beszél, csak borzasztó hörgését hallani - nem sok marad neki hátra. A keze erőtlenül ehullik Robin nyakáról.
- Unatkozok, keress már meg! – hasít bele a feltámadt csendben egy gyerekhang.
Minden erőmet kivette ez az utolsó roham és csak remélni mertem, hogy elég lesz, Robin megmenekül. Aztán csak zihálva feküdtem a nem nagyon mozduló, de még hörgő alak mellett. Éreztem, ahogy egyre hidegebb lesz. Valaki kiáltozott. Ha Eric ért vissza, akkor végünk van.
Biztos vagyok benne, hogy Robin kezét érzem magamon, aztán elborít a kellemes meleg és a fájdalmam visszaszorul. Felmosolygok a lányra, de hamar lehervad rólam a mosoly, amikor újabb hang csattan fel.
- Itt hagyom az egyházi kurvát a kutyájával, meg a két vámpírállatot néhány órára és ilyen felfordulást okoznak. Nem ajánlom hogy mozduljatok, különben a fattyú élete bánja, mehet gyorsan az apja után. Dobjátok el a fegyvert. Most.
ERIC!

23[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Csüt. Márc. 12, 2020 11:43 pm

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Szúrós pillantást vetek a másik vámpírra mellettem, majd Eric tizedes katonáira, végül magára a tizedesre, aki válaszképp csak a lova felé int; azonnal meglátom, miért teszi, a nyergen meglátom a vastag köteleket. Szó nélkül akasztom le, majd az ájult kormos felé lépek, s mivel egyéb utasítást nem kapok ‒ csak szúrós pillantásokat, tehát lazán hagyni nem tudom a csomót ‒, úgy kötözöm rá csuklóira a kötelet, hogy a karjai maga előtt legyenek. Így mégis könnyebben tud majd boldogulni, ha lesz lehetősége eloldozni magát.
A sötételfet eddig tartották a katonák, de amint végzek vele, elengedik, így mielőtt még leborulna a lóról arccal előre, próbálom valamennyire tompítani az esést: a hóna alá nyúlok hirtelen, így épp csak a lába koppan a földön. Miután Eric tizedes felnyalábolja a lábánál fogva a kormost, én még mindig a hóna alatt tartom, ahogy elindulunk a szekér felé.
‒ Mi baja az egyháziakkal? ‒ kérdezem kifejezéstelen hangon Erictől. ‒ Nem fél tőle, hogy bosszút állnak, ha megtudják, mi történt az embereikkel? ‒ felvonom a szemöldököm. ‒ Nem gyenge ember Micha, de talán annyira azért nem, hogy a Kegyelmes Isten egész Egyházával felvegye a harcot ‒ féloldalas pimasz mosolyt villantok Ericre.
‒ Így is, úgy is rám hozták volna az egyházat vagy valamelyik járőröző csapatot, amelyikkel összefutunk. Sőt, talán még titeket is meggyőztek volna, hogy nekik segítsetek valami hülyeségben ‒ rövid időre pillantok a szemébe, mintha dühös kipárolgást félnék felfedezni mind a nézésében, mint a hangjában. ‒ De, remélem, ez meg se fordult a fejetekben ‒ követem a tekintetét, ahogy a másik vámpír felé fordul, neki is címezve a szavakat. Eddig nem is figyeltem rá, most látom, hogy míg én a kormossal voltam elfoglalva, ő megkötözte az inkvizítort. A vámpír valamit felel neki, de nem igazán figyelek.
Ugyanoda visszük őket. Bölcsebb lenne külön szekerekbe dobni őket, hogy ne tudjanak szervezkedni, de a véleményem nem osztom meg Eric tizedessel. Nem mintha a szívemhez nőtt volna a két egyházi, de azért Ericnél és a Medvéjénél jobban. Eddig megbízhatóbbnak bizonyultak.
‒ Dobjuk be őket! ‒ utasít Eric, miután kinyitja a lakatot. A kormost tapogatja végig, miután elveszi a fegyvereit, betuszkolja az ajtó szűk résén a szekérbe.
Megvonom a vállam Eric válaszára.
‒ Nem gondoltam, hogy Észak fővárosában olyan katonák járnak, akik félnek az egyháziaktól ‒ még egy pillanatig ugyanúgy mosolygok rá, majd elkomolyodom. Megint megvonom a vállam: ‒ Mindegy is. Amíg megkapom a zsoldom ‒ újabb mosolyt villantok rá, ezúttal széleset, mint ahogy ő szokott vigyorogni.
A tizedes rövid ideig fukarkodik a szavakkal, épp csak a vállam veregeti meg. Kiolvasom belőle a cinkosok összetartásának igényét. Hát, persze, barátom. Azok vagyunk. Cinkosok.
‒ Gyakran nekem is meglepetést okoznak ezek az északi katonák. Ne aggódj, zsoldod lesz bőven. ‒
Az inkvizítor sem ússza meg: Eric ezúttal őt tapogatja végig. Nem próbálom elfedni az undort, ami az arcomra ül, ahogy végignézem a jelenetet. Eric tizedes elégedettnek tűnik, talán tovább is fogdossa a nőt, mint a sötételf suhancot, de végül az inkvizítor is halk puffanással landol a szekér koszos padlóján.
‒ Ti veszitek át a helyüket! ‒ adja ki az utasítást, majd indul is vissza a lova felé. Ezúttal is követem a példáját, miután a vámpírnővel a nyomomban visszaérek a lovainkhoz, a sajátom hátára tornázom fel magam, majd a menet elejére igyekszem a lóval, ahová Eric utasítása szerint amúgy is mennem kell. Jó messzire előre lovaglunk, talán háromszáz yardnyira is.
‒ Vajon bennünk miért bíznak ennyire még mindig? És hogy szabadítjuk ki őket? ‒ kérdezi végül a vámpírlány, a sajátommal egy vonalba igazgatva a lovát.
Oldara sandítok, majd úgy ültömben megvonom a vállam.
‒ Nem az én dolgom ‒ húzom el a szám. ‒ Tulajdonképpen igaza van. Az egyháziak gyűlölik a fajtánk. Te miért akarnád kiszabadítani őket? ‒ pillantok ismét oldalra felvont szemöldökkel.
‒ Az egyiküket, a sötételf fiút... ismerem korábbról. Harcoltunk már együtt ‒ töredelmes vallomását nem szégyelli a vámpír. ‒ Ráadásul ezek haramiák. Ki tudja, mikor fordulnak ellenünk majd? Az egyháziak is ki akarták deríteni, mi történik, együtt többre mennénk, négyen. ‒ folytatja, és érzékelem, hogy szándékosan akar inkább ésszel hatni rám, mint érzelemmel.
Tulajdonképpen igaza van, Eric tizedesben és szedett‒vedett bandája egyértelműen nem megbízható. Ellenben azokban sem szoktam megbízni, akik nem tudnak elvonatkoztatni a saját lelkiismeretüktől. Nem kevés aggodalom tölt el emiatt a vámpírnő. Nem gondolom, hogy ostoba volna, de aki ragaszkodó, és érzelmi alapokon hoz döntéseket, az ostoba döntéseket hoz.
‒ Meglátjuk, mi lesz ‒ morgom. ‒ Messze vagyunk még Carolusburgtól, úgyis megállunk még éjszakára. Meglátjuk, tudunk‒e néhány szót váltani a kormossal és a kisasszonnyal. De... ‒ pillantok ismét a nőre, ezúttal derűs tekintettel. ‒ ... legalább végre tud a kormos beszélgetni a foglyokkal.

Némán haladunk tovább, a csöndet csak a lovak patái alatt ropogó hó neszei törik meg. Ahogy a horizontot pásztázom, újabb támadás nyomait keresve, mintha valami nem stimmelne. Bele telik néhány szívdobbanásba, míg a napba hunyorogva összeáll a kép: egyáltalán nem a főváros fele tartunk. Nem is fordultunk vissza, tehát nem Délre tartunk… de nem is Északra. Mégis mi az ördögöt akar a foglyaival kezdeni Északon ez az ostoba Eric?
Nem sokat jártam a határon túl, így nem is tudom beazonosítani a települést, amely épületei lassan kirajzolódnak a láthatáron. Mert kelet helyett nyugatra tartunk jelenleg. Egyre kevésbé tetszik nekem ez az egész. Egyre inkább kezd pengeélen táncolni az Eric tizedes ígéreteibe vetett bizalmam.
‒ A falutól nem messze megállunk! ‒ hallom az említett ordítását a hátam mögül‒
‒ Rendben! ‒ kiált vissza a nő, miközben mindketten lelassítjuk a lovainkat.

Ahogy egyre közelebb érünk lépésben a faluhoz, megállapítom, hogy annál is kisebb, mint amennyire messziről annak tűnt. Két tucat háznál egy kutyaóllal sem lehet több benne. Mégis merre járunk, Eric tizedes?
‒ Gondolod, hogy igazat mondtak? A foglyok a szekerekben. ‒ hozzám intéz ismét kérdést a vámpír, de ahogy oldalra sandítok, látom, hogy tekintetével a horizonton kirajzolódó házak sziluettjét figyeli.
‒ Ha Északhoz tartoznék, csak reménykedni mernék benne, hogy hazudnak ők is ‒ vigyorodom el. ‒ Nem szeretném, ha olyanok védenék a határainkat, akiket ilyen csúfosan átver néhány ostoba bandita...
Ahogy egyre nagyobbnak látom a falut a láthatáron, egyre inkább visszafogom a lovat, így a mögöttünk ugyanabban a tempóban haladó szekérkaraván lassan beér minket. Hegyezem a fülem, hátha a közvetlenül mögöttünk lovagló Eric és Micha beszélgetéséből felénk sodorna néhány szót a szél, ahogy egyre jobban csökken közöttünk a távolság.
Közben picit lelassítom a lovat, ahogy egyre nagyobbnak látom a falut a láthatáron, így közelebb is kerülök a mögöttünk haladó karavánhoz, fülelek, hátha valami beszélgetésfoszlányt felém sodorna a szél, és várom Eric utasítását, hogy mikor álljunk meg.
Eric hangját vélem felfedezni a szekerekből felénk hömpölygő zajban:
‒ Ezzel... ‒ a hang beleolvad a zajokba. ‒ sokat kereshetünk... ‒ ismét kihallok néhány szót. Megint csak zaj. ‒ De előbb élelem kell.
A következő szavait feszült figyelem nélkül is kristálytisztán hallom:
‒ Álljatok meg! ‒ olyan közelről, hogy ha kinyújtja a karját, a vállamhoz is érhetne talán.  Lefékezem a lovam, és Eric tizedessel egyszerre landolok: mindketten leszállunk a lovainkról. ‒ Itt letáborozunk éjszakára. Mi néhányan bemegyünk élelemért a faluba, ti pedig itt őrzitek a foglyokat. Higgyétek el, jobb, ha nem látnak meg titeket a helyiek ‒ majdnem a megszokott negédes mosolyával szól hozzánk.
Csak ennyi kell ahhoz, hogy elhatározzam magam: az egyháziak oldalára állok. Nem érdekel, hogy Északon vagyunk vagy sem, engem nem fog ez az ostoba bájgúnár tovább zsarolni.
A tábor kezd közben kialakulni. Néhány ember leveri Eric sátrát, mások elindulnak rőzsét gyűjteni, enni adnak a lovaknak.
‒ Úgy lesz ‒ bólint a vámpír.
Eric tizedes időközben magunkra hagy. Menj csak el a néhány embereddel, a többit elintézzük, míg odavagytok.
‒ Semmi hősködés ‒ mosolyodom azért rá némi gúnnyal átitatott hangon a vámpírnőre. ‒ Elfogadom az érved, nem bízhatunk a banditákban sem ‒ egy pillanatra megtorpanok. ‒ De nem akarom itt hagyni a bőrömet a két egyházi miatt. Csak annyit teszünk, amennyit tudunk, anélkül, hogy felbosszantanánk a Medvefattyát ‒ utalok jóízű mosollyal, Michára. ‒ Ha bajba kevered magad, egyedül leszel benne ‒ nézek elkomolyodva a szemébe. Nem tudhatom, hogy Eric vagy valamelyik embere rendelkezik-e bármi bűbájjal vagy varázstárggyal, amivel ki tudnak hallgatni. Egészen az utolsó pillanatig muszáj azt hinniük, hogy az oldalukon állunk. Egy valamiben nem hazudtam: tényleg nem fogom itt hagyni a bőrömet a két egyházi miatt.
‒ Értettem. Medvefattyának akadhat azonban félnivalója, feltéve, hogy tudok cselekedni, mielőtt halántékon vágna valamivel... A bőröd biztonságban lesz, megteszem, amit tudok.
Mosolyogva bólintok.
A tizedes utasítását követve elindulok az erdő felé, közben azért igyekszem a másik vámpír közelében maradni. Nem megyek túlságosan be az erdőbe, egy jó nagy öl hullott ágat gyűjtök össze, majd visszaindulok a táborba ‒ persze csakis a vámpírral együtt ‒, megkeresem a helyet, ahol gyújtani akarják a tábortüzet.
‒ Ha bementek a faluba, majd tudunk beszélni a barátaiddal ‒ mondom a nőnekfojtott, dörmögő hangon, ahogy haladunk a tábor fele, de még nem vagyunk Eric embereinek hallótávolságán belül.

Míg odavoltunk, szinte teljesen ki is alakult a tábor. Az erdő felé félkörívben állították a szekereket ‒ gondolom, az esetleges támadásokat hivatott kivédeni ‒, és ugyanúgy három tűzrakást kezdtek előkészíteni. A legközelebbi felé sétálok az ölnyi fával.
‒ Hát ez a nyavalyás csak nem akar eltűnni innen. Így nehéz lesz. ‒ mormogja mellettem a másik vámpír. Tudom, hogy Ericre céloz, aki még mindig a táborban téblából.
Mindenesetre én azért visszaindulok az erdő irányába, a három rakáshoz semennyire sem lesz elég a fa, amit eddig gyűjtöttünk. Közel merészkedem Eric tizedeshez, aki épp Michával társalog.
‒ ...itt kell maradnod velük... ‒ kapom el Eric Michához intézett szavait. Nocsak, nem bízol bennünk, Eric tizedes?

Ahogy az előbb sem, most sem megyek be túl mélyen az erdőbe. Fél szemmel a vámpírnőt figyelem, aki tőlem pár lépésre hozzám hasonlóan gyűjti a rőzsét.
Visszafelé tervezek ugyanúgy Eric felé sétálni, ezúttal azonban már nem beszélget senkivel,

Még mindig próbálva az erdő szélén maradni, bár most picit távolabb kell mennem, gyűjtök még egy nagy öl fát. Visszafelé ismételten úgy megyek, hogy tudjak hallgatózni, ezúttal azonban nem társalogni, hanem távozni látom Ericet: három embere társaságában megoldják a lovaikat, majd ahogy a szürkület rázuhan a világra, elindulnak a falu felé.
‒ Úgy fest, nagyon unatkozik ‒ lép mellém a másik vámpír, hegyes kis állával a kölyök felé intve, aki ellopta a holminkat.
Nem butaság a gondolat, a gyerekeket általában nem veszik komolyan, mindenfélét beszélnek előttük. Elgondolkodva nézek rövid ideig a vámpírnőre.
‒ Hé, kölyök! Akarsz segíteni? ‒ szólok oda a tébláboló gyereknek végül barátságosan, miközben fejemmel az erdő felé intek, lévén épp indulunk vissza.
‒ Akarok! ‒ kiáltja vissza, és már indul is. ‒ Apa sose hagyja, hogy bármi érdekeset csináljak vele, mindig csak azokon a hülye üzleteknél vagyok ott... ‒ kezd bele teljesen magától a gyerek. Elégedetten a vámpírra sandítok. Ez kimondottan jó ötlet volt.
‒ Szia, Dennis ‒ üdvözli kedvesen a nő a kölyköt. Majd tovább faggatja: ‒ Milyen üzletek?
Meglepettséget látok a gyerek szemében.
‒ Hát ti nem azért vagytok itt?  A foglyokat. Mindig ugyanaz az ember viszi el őket, és mindig ilyen unalmas hosszú úton jövünk hozzá ‒ magyarázza, miközben apró gallyakat gyűjt ő maga is.
‒ Oh. Akkor, gondolom, hamarosan meglátjuk. Ide fog jönni ez az ember, mit gondolsz? ‒
‒ Áh, ők csak reggel jönnek, mindig. Előtte pihenünk.
‒ Hogy néz ki ez az ember?
‒ Alacsony, és nincs haja, biztos nagyon idős lehet. Van vele egy csomó ijesztő ember is. Olyanok, mint Micha. Nem szeretem őket. De mindig finomat eszünk miután találkozunk velük... ‒ magyarázza tovább, miközben szemmel láthatóan nem tudja eldönteni, hogy kedveli vagy sem a kopasz embert.
‒ Oh. Én tudok nagyon sok helyet, ahol finomat lehet enni. ‒ biztatja a vámpírnő. ‒ Micha valóban elég marconának tűnik. Nem szokott téged bántani, ugye? Na és azt tudod, hova viszik ezek az emberek a foglyokat?
‒ Nem, de sokszor kiabál.  Ijesztő. Hol?
‒ Hmm, ismertem egyszer egy fogadóslányt, aki isteni almáspitét tudott sütni. Állítólag egy déli grófnő is tőle tanulta meg a mesterséget és azóta ő is tud olyat csinálni. Igen erős vagy, Dennis. Mikor először találkoztunk, akartál mondani valamit, aminek édesapád nagyon nem örült. Mi volt az? Most nincs itt, most elmondhatod.
A beszélgetésük épp csak fél füllel figyelem, közben szapora léptekkel indulok vissza a tábor felé, miután kiáltozás zaját vélem hallani abból az irányból. Biztos felébredt a kormos…
A szemem sarkából látom, hogy a vámpír és a kölyök is a nyomomba szegődnek.
Ahogy közelebb érünk a táborhoz, látom, hogy nagyon a szekerek köré gyűltek az emberek, ezért miután ledobtam a fát az egyik tűzrakás mellé, feléjük indulok. Egyelőre nem teszek semmit, csak figyelek.
‒ Nagyon erős vagy, úgy, hogy a rácsok elválasztanak, mi?
Megforgatom a szemem. Hát, persze, ki más lehetett volna?
A vita azonban úgy tűnik, épp a végéhez ért, mert már csak arra érek oda, mikor Micha faképnél hagyja a foglyokat, az egyik tűzrakás felé igyekszik.
‒ Gyáva féreg! ‒ kiabál tovább a kormos. Semmiből se tanul ez a kölyök? ‒ Bezzeg, az előbb nem érdekelt benneteket, hogy az a nyomorult mit szólna, ha a vágyaitokat akarnátok kielégíteni! Harcolni meg nem akartok!
Az arcomon megvetéssel vizsgálom a foglyokat, köztük az egyháziakat is. Valamivel látványosabban nézek megvetően, mint általában, hadd lássák Eric emberei, mennyire az ő oldalukon állok. csinálom, hadd lássák a katonák. Mikor meggyőződöm róla, hogy egyik bandita se figyel eléggé, fojtott hangon megkérdezem: ‒ Jól vagytok? Mi a fene volt ez az egész? ‒ kérdezem a hangzavarra utalva, aztán megrázom a fejem. ‒ Mindegy is, az sokkal fontosabb, hogy el akarnak adni titeket, ezt tudtuk meg a kölyöktől. Most megpihennek, reggel jön egy kopasz fickó az embereivel. Éjszaka kell cselekedni ‒ magyarázom gyorsan tovább. ‒ Van pár óránk, kitalálunk valamit ‒ bíztatom őket, majd ellépek a szekér mellől, még mielőtt Micha kiszúrna bármit is.
‒ Köszönjük, felkészülünk ‒ súgja óvatosan a kormos. Érdekes, nem gondoltam volna, hogy suttogni is képes.
‒ A jó hír, hogy elég fontosnak tűnik, hogy egyben maradjunk ‒ toldja még meg az inkvizítor.
Azzal ellépek a szekértől.

A szekérhez legközelebb eső tábortűz felé igyekszem, Micha is itt foglalt helyet. Fölé magasodom, így, hogy ül, nem esik ez nehezemre. Szívdobbanásnyi ideig várom, hátha reagál arra, hogy mellé akarok ülni, de nem nagyon akaródzik neki mozdulni. Ezúttal viszont én sem engedek, ha szűkös is a hely, de mellé kuporodom le a tűz mellé.
Rövid hallgatás után Micha felé fordulok hirtelen: ‒ Mennyit fognak adni a két szentfazékért? ‒ érdeklődőm farkasmosollyal. ‒ És, ami még fontosabb, ebből mennyit fogok én látni?
‒ Kérdezd Ericet ‒ dörmögi teljes elutasítással a Medvefatty.
‒ Ő viszont még nincs itt. ‒ piszkálja tovább az alvó oroszlánt a vámpírnő.
‒ Nincs ‒ feleli szűkszavúan Micha.
‒ És téged nem érdekel, mennyi pénzt kaptok? Biztos te is kapsz belőle. ‒ provokálja tovább a vámpír, szemmel láthatóan eredménytelenül. Ezúttal semmi választ nem kap, csak egy felettébb szúrós tekintetet. Gyorsan összeszámolom a szétszéledő embereket: öt koponya és a medve. Nem tartom elképesztően rossznak az esélyeink.
Remélem, a vámpírnő nem adja fel ilyen könnyen, amíg Micha vele van elfoglalva, én komótosan feltápászkodom, mintha csak beleuntam volna az ücsörgésbe, és tekintetemmel a gyereket keresem. Hátha ki tudok szedni belőle még néhány információt. Miután meglátom, félúton a tűzrakás és a foglyok szekerei között, mellé lépek.
‒ A kopasz ember egyedül szokott jönni?
‒ Nem, mindig sokan vannak. Néha több mint tízen… ‒ mormogja, mintha magában beszélne.
Hallom magunk mögött a vámpírnő puha lépteit. Tehát ő is feladta. Pillanatra összeakad a tekintetünk, megfejthetetlen kérdéseket látok a nő felvont szemöldökében.
‒ Dennis, mikor szoktál aludni? Nem vagy már álmos?
Akkor foglalkozzon csak ő vele, egyébként is, biztos több kedve van egy kölyökkel diskurálni. Az asszonyok szeretik a kisgyerekeket.
‒ Maradjatok csak itt, én hozok még némi fát, legyen elég egész éjszakára ‒ mondom ki az első hazugságot, ami eszembe jut, aztán ahogy a nő beleegyezően bólint, elindulok az erdő felé. Majd mikor észlelem, hogy nem nagyon figyel rám senki, a sötétség takarását kihasználva óvatos lépésekkel visszaosonok a szekér irányába, amelyikbe a kormos és a lány vannak bezárva.
Nagyon halkan szólalok meg mellettük: ‒ Pszt! Reggel jön a kopasz ember, a fattyú szerint néha tíz embert is hoz magával. Ha tudtok harcolni, most elintézhetjük a medve Michát és az embereit. Erickel meg a többivel... majd kezdünk valamit.
‒ Én tudok harcolni a mágiámmal, de velük mi lesz ‒ feleli azonnal a sötételf, majd tekintete elsötétül, ahogy a legyengült… katonák felé siklik. ‒ Fegyver?
‒ Fegyverünk nincs, mindet elszedték ‒ feleli készségesen az egyik ember, mintha tényleg neki szánták volna a kérdést. Ha lenne is fegyvere, nem harcképes. Ennyi erővel egy csapat alsószoknyás grófkisasszonnyal is meg lehetnénk áldva.
‒ Hat emberrel tán elbírunk, főleg a ti erőtökkel... A vámpírnak is vannak érdekes trükkjei ‒  próbálom felvázolni az erőviszonyokat. ‒ Csak volt fegyveretek, nem? ‒ kérdezem a megszólaló fogolytól. ‒ Hová tették, miután elvették tőletek?
‒ Amikor mi elfogtuk őket, megtartottuk a fegyvereiket. Fogalmunk nincs hogy ők mit csináltak a miénkkel, de hallottunk valamit ahogyan arról beszélnek, hogy milyen jól jöttek...talán ők maguk használják. Lehet visszavették a sajátjuk mellé ‒ hangzik a lelombozó válasz.
‒ Nem tudom, hogy Michán fog-e az igézetem ‒ a sötételf szeme aggodalmasan keresi az említettet. Nos igen, ebben nem lehetünk biztosak. ‒ És a gyereket sem szeretném bántani ‒ fűzi még hozzá. Persze, senki nem akar gyerekeket bántani. Azonban járulékos veszteségek sajnos mindig akadnak. ‒ A fegyverek gondolom ott vannak, ahol a miénk is ‒ jegyzi meg, mire nem tudok mást tenni, mint megvonni a vállam. ‒ Ki tudod nyitni az ajtót, hogy ne hallják meg? ‒ ez viszont egyértelműen nekem szól, mégis az inkvizítor bosszús hangja válaszol helyettem:
‒ Az előbbi varázslatod segítségével biztosan. ‒ fogalmam sincs, miről beszél, de elég magabiztosnak tűnik ahhoz, hogy ne kételkedjek benne.
‒ Úgy vélem jobb, ha ők a háttérben maradnak, csak megöletnék magukat, ha közénk kerülnek ‒ magyarázza a kormos. Fene se érti, miért akarja mindenki ennyire mindenki más életét menteni, mintha nem épp az imént találkoztak volna egy húgyszagú szekérben. Úgy tűnik, összekovácsolja az embereket néhány órányi rázkódás. ‒ Meg tudom ismételni a csendvarázst azonban, addig leverheted a zárat ‒ mondja aztán a lényeget, és látom, hogy a csuklójáról egyszerűen lerázza a kötelet. Csendvarázs… hát erről beszélt az előbb az inkvizítor. Mondtam, hogy jó trükkjeik vannak… ‒ Eric biztosan nem jön vissza közben?
‒ Jól mondod, megtarthatták a fegyvereitek ‒ elgondolkodva körbe pillantok, de eredménytelenül. Minden szekérben foglyok vannak, ezek egyikébe sem rejthettek felszerelést. Tehát azzal vagyunk, amink eddig is volt. Ami nem sok. A tekintetem végül a kormoson állapodik meg. ‒ Van nálam egy kard, azt odaadom egyikőtöknek ‒ ajánlom fel.
‒ Nem lesz sok időnk gondolkodni, miután leverem a lakatot. Minden erőtökkel támadjátok először Michát, ha vele végzünk, a többivel elboldogulunk ‒ mondom, miközben felhúzom a számszeríjam, és jelzem a szememmel, hogy mehet a varázslat. Amint a sötételf visszajelez, a karddal lefeszítem a lakatot tartó pántokat a szekérről. Amint koppan a földön, már fordulok is a tűz felé, Micha sötét sziluettje biztos célpontként feketéll előttem. Célra tartom az íjat, majd a feje irányába lövök.
Hiába a gyorsaságom és a kormos varázslata, talán az ördög súghatta meg Michának, hogy mire készülünk. A nyílvessző elsüvít a feje mellett, a Medvefattya pedig félelmetes kiáltással löki el magát a földtől, és természetellenesen magasat ugorva irányunkba lendül
‒ ÁTKOZOTT SZUKATAFATTYAK!
A szemem sarkából még látom, hogy az egyháziaknak sikerül kijutni a szekérből, miközben elugrom Micha elől, aki szintén természetellenes módon rosszul landol, mintha mindkét térde kificamodna. Biztos vagyok benne, hogy ez is az egyháziak vagy a vámpír műve lehet. A Nachtrabenek mindenféle őrült mágiára képesek…
Mivel sikerült a nagy medvét legyengíteni, egyelőre magam sem figyelek rá, sokkal inkább a közeledő katonákra összpontosítok, akik Micha kiáltását követően felénk kezdtek szállingózni. Hadd foglalkozzon a két egyházi a medvével, én egyelőre fedezni próbálom őket, ahogy  újabb nyílvesszőt feszítek az idegnek, és felhúzom a számszeríjat, a felénk közeledő banditák közül a legközelebbit veszem célkeresztbe. Ezúttal célt talál a nyilam: a bandita mellkasába fúródik. Pillanatok múlva arccal előre bukik a hóba, körötte egyre nagyobb tócsában színezi át a fehéret a vörös, ahogy kileheli a lelkét.
Ropogó tüzet hallok a szekér irányából, úgy sejtem, az egyháziak mágiája lehet, de egyelőre nem foglalkozom vele.
Négy bandita maradt, azok egyre vészesebb közelségbe érnek.
Várakozó mosolyba görbülnek az ajkaim.

‒ Ne érjetek hozzájuk, mert ha én hozzátok érek, felgyulladtok és el fogtok égni. Hagyjátok őket békén! ‒ hallom a vámpírnő csengő hangját sokkal mélyebben zengeni, mint eddig bármikor. Két bandita indul feléje, amikor a vámpírnő testével valami nagyon különleges történik. Bevallom, majdnem engem is sikerül megijesztenie: alakja teljesen elveszíti élő kinézetét, puszta sötétséggé válnak tagjai, szinte érezhető a katonákból kipárolgó rémület, ahogy az kísértetalak megindul feléjük. Érthető. Én is rettegnék most, ha most nem az ő oldalán állnék.
Az egyikük, ahogy rátámadna, átesik az árnyékon. Torkából azonnal vérfagyasztó sikolyok törnek elő, az orromat pedig azonnal megcsapja az égő hús szaga. Nem tart sokáig, míg a hóban fetrengve szörnyet hal. A másik, az okosabb, egész egyszerűen csak elbújni próbál, miután a nőhöz érve valószínűleg tűzforróvá válik a fegyvere ‒ erre következtetek, miután szinte azonnal elejti.
‒ Boszorkány! Micha, ezek boszorkányok! ‒ hallom az egyre távolodó hangját. Elmenekül. Úgy sejtem, soha fogunk legközelebb találkozni vele.
‒ Megátkozlak! ‒ fenyegetőzik a kormos is, mintegy kapva a menekülő elméletén, s úgy sejtem, valamit tényleg tehet, mert Micha mozdulatai elbizonytalanodnak.
Azonnal visszafordulok Micha felé, ahogy egy szívdobbanásnyi időre mindenki a vámpírnőt figyeli: felajzom az íjat, ismét célba veszem a behemót fejét, ezúttal hátulról. A Medvefatty a kormos felé döf, s minthogy elmozdul, a nyílvesszőm a vállába fúródik bele. Kemény dög, mert még ettől sem dől el, pedig pokoli fájdalmat okoz, ahogy a nyíl hegye utat tör magának a bőrön, izmokon és idegen át, akár a csontok között is.
Ügyetlen mozdulatokkal küzd tovább, bármit is művelt a kormos, annak érződik a hatása.

A következő pillanatban azonban eltereli a figyelmem a felém támadó másik két bandita. Úgy tűnik, nagyon bíznak Micha erejében, ha meg sem próbálnak segíteni neki… Mindenesetre megtisztelő, ha veszélyesebb ellenfélnek gondolnak a két egyházinál. Én tőlük azért jobban tartanék.
Egyiküknél lándzsa van, másiknál kard. A lándzsás döfése elől ugrom félre, majd a számszeríjamat kitartva felfogom a harántirányú vágással felém csapó katona ütését.
Köhögnöm kell a füsttől, ami az időközben lángra kapó szekérből árad. Remélem, az ostoba északi katonáknak volt annyi eszük, hogy kimenekültek, míg még megtehették. A kormos biztos nagyon szomorú lesz, ha újdonsült barátai benn égnek.
‒ Elég legyen! ‒ hallom ismét az árnyalak hangját, aki elsétálva a lándzsás támadóm mellett puszta érintésével elpusztítja a férfit.
Nagy erővel lököm el hátrafele a katona kardját, olyan lendülettel, hogy ő maga is megtántorodjon. Ahogy az egyensúlyát elveszíti, egy erőteljes mozdulattal hasba rúgom, miután elfekszik a földön, lehajolok a fegyveréért, és a torkába mártom a kardja hegyét, majd rátenyerelve lefelé nyomom, míg érzem, hogy karcolja a csigolyáit.
Miután kileheli az utolsót, a többiek irányába fordulok. Úgy tűnik, sikerült épp kitámogatni a szerencsétleneket az égő szekérből, a kormos pedig Michával viaskodik épp, akiben még mindig van annyi erő, hogy valahogy maga alá teperte az inkvizítort.
‒ Dögölj meg! ‒ veti rá magát a kormos. Azzal Micha elborul, az ugrás után sérült térdei nem bírják el. Aztán már nem mozdul.
Mintha mindannyian belesóhajtanánk a köztünk elterülő csendbe.

‒ Unatkozok, keress már meg! ‒ hallatszik az erdő felőle. A kölyök… A körülöttem állók arca ugyanúgy meglepettséget tükröz. Mindannyian visszafojtott lélegzettel pillantunk a vámpírra, aki remegő hangon kiáltja vissza:
‒ Megyek! ‒ Majd felénk fordul: ‒ Mindenki megvan? Meg... meg kéne keresnem Dennist.
Biccentek felé.
‒ Csak ne menjetek messze. Nem lehet tudni, mikor jön vissza az apja. Ha meg akarod menteni az egyháziakat, fontos, hogy itt legyél ‒ mosolyodom el, ezúttal mindenféle gúny nélkül. Az egyháziak felé lépek. A nő felé nyújtom a karomat, és felsegítem, arrébb rugdosva Micha karját. ‒ Be tudod mutatni rajta a múltkori trükköt? ‒ nézek a nőre, a kormos felé intve a fejemmel.
‒ Köszönjük ‒ bólint felém a nő. ‒ Valamit kezdenünk kell a tűzzel ‒ jelenti ki. Nem akarom lelombozni, de minden bizonnyal már késő. Ha Eric már errefelé tart, úgyis látja a lángokat, amelyek magasabbak, mintsem a tábortűzhöz illene. A füstről nem is beszélve.
Az inkvizítor először mégis inkább azzal foglalkozik, hogy meggyógyítja a társát.
A vámpír sem ér túl messze, még egész közelről látom a hátát, mikor megtorpan. Minden idegszálam megfeszül: valami nincs rendben. Először ő látja meg, amit aztán mi is: Eric. Előtte lépked a gyerek, arcán páni félelem. Az állítólagos apja ugyanis a torkához szorítja a kardját. Az emberei közül csak egy tért vissza vele, igaz, annak kivont kardjáról csöpög a vér, de az legalább jó hír, hogy a kopasz embernek meg a tíz emberének semmi nyoma egyelőre.
‒ Itt hagyom az egyházi kurvát a kutyájával, meg a két vámpírállatot néhány órára és ilyen felfordulást okoznak ‒ nincs ezúttal semmi megjátszott kedvesség a hangjában, a szavakból csöpög a düh, ahogy tekintetével befogadja a látványt; a lassan elégő szekeret és halott társait. ‒ Nem ajánlom, hogy mozduljatok, különben a fattyú élete bánja, mehet gyorsan az apja után. Dobjátok el a fegyvert! Most! ‒ utasít.
A fagyos csönd közénk feszül, mintha mozdulni is képtelenség lenne a súlya alatt.
Várom, mit cselekednek a többiek. A kölyök fontos ezeknek. Nem teszek semmi hirtelent, amivel az életét kockáztatnám. Nem szeretnék az árnyéklény következő áldozata lenni.


_________________

24[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Szer. Márc. 18, 2020 9:42 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus


Az inkvizítornő nevetése hangzik fel először reakcióként.
- Magának valami bizonyára az agyára ment valami, hogy azt hiszi, zsarolhat a fiúval. Egyéb zseniális ötlet?
Azt próbálja mutatni, nem fél. Talán valóban nem fél. Nos, Mina sem – legalábbis saját maga miatt nem. De az a kés… az iszonyatosan rossz helyen van.
- Simán hamut csinálok magukból, ha közelebb jönnek. Eric. maga tudja, hogy képes vagyok rá. - fenyegeti őket Jozef, amint sikerült feltápászkodnia. Nehezére esett. Alaposan megsérült, de bír még mozogni.
Próbálja valamennyire uralni a félelmet az arcán. Fölemeli a kezeit, hogy lássák, nincs nála fegyver. Nos, nincs is, vagyis hogy a kezei éppen hogy a fegyvere, de ez most nem számít.  Bármelyik pillanatban, ha azt látná, hogy ártani akarnak a gyereknek, képes lenne cselekedni. Csak akkor egy ideig másra nem.
Igyekszik nem túlságosan ráfixálni a tekintetét. Még a végén lebukik. Egyelőre nem mozdul, s nem szólal meg.
- Az egyház egyik kurvája azt hiszi hogy átverhet. A kisállata meg biztos azért sebesült meg, mert olyan hatalmas. Dobjátok el a fegyvereiteket. Mindet.
Eric a szabad kezével odaint egy társának, aki ekkor először Edgar felé indul meg, ösztökélvén őt arra, hogy dobja el számszeríját.
- Maga tényleg megőrült - Az inkvizítornő egyre hangosabban nevet, megfagyasztva a vért Mina ereiben. - Gyerünk, ölje meg a gyereket, aztán próbálja ki mire megy másodmagával...vagy egyedül
Micsoda?! Nem... Hagyja abba ezt, de rögtön! - csikorgatja a fogait.
Edgar felhúzza a számszeríjat s a nevető Ericre céloz, ahelyett, hogy eldobná a fegyvert.
- Még egy lépés, te koszos bandita, és arra se lesz időd, hogy felkiálts, nemhogy átvágd a lopott fattyad torkát!
Ha abbahagynák a torok elmetszését, igen hálás lennék.
Mit tegyen? Legyen meghunyászkodó, hátha elhiszik, vagy próbálja ő is megfenyegetni őket?
Nem fogják elhinni... nem fogják elhinni, amíg nem látják.
- Eric, gondolkodjon józanon. Tényleg úgy gondolja, hogy van esélye ellenünk? Csak nézzen körül. - dönt végül is az utóbbi megoldás mellett, végig koncentrálva, hogy a kés, mely Dennis torkának simul, véletlen se szántson mélyre azelőtt, hogy észrevenné a szándékot és meg tudná akadályozni.
Jozef ekkor egy taszító mozdulatot tesz a kezével, majd felkiált:
- Most lőj Ericre Edgar, most!
Eddigra azonban Eric már fölemelte Dennist a feje és felsőteste fölé. Közben Edgart becserkészte valaki, ám a férfi még időben lő egyet s eltalálja Eric térdét, aki ettől fájdalmasan roskad össze az említett testrészre. A mocskos banditának nehezére esik a beszéd, de összeszedi magát, és erősen szorítja Dennis nyakát.
- Meddig bírja vajon levegő nélkül?
A penge legalább már nincs  a fiú nyakánál, csak az apja erős alkarja szorul neki.
Nem ez az első alkalom, hogy Mina láthatja egy apa kegyetlenségét a gyermekével szemben.
Az inkvizítor is megindul Eric felé, de ekkor Jozef rászól.
- Állj meg Robin és te is! - A "te" lévén Eric egyik társa, kinek feladata, hogy mindenkitől elvegye a fegyvert. - Egy mozdulatomba kerül és megsütlek. Eric, beszéljük meg. Engedd el a kölyköt és menjetek el, akkor nem esik senkinek baja.
Az inkvizítornő hiába próbálja csendre inteni a fiút, ő befejezi mondandóját. Mina pedig megkönnyebbül, hogy nem csak ő az egyetlen, akit érdekel szegény gyerek sorsa...
Elszántan kezd el Eric felé futni, miközben a mágiájával megidézi a védőburkot Dennis köré. Nem kockáztathatja meg, hogy elveszítse az életét, és ezért muszáj lesz ismét a közelébe kerülnie ennek a haramiának...
- Nem. Nem. Nem! - kiáltja egyre hangosabban, majd ha odaért, kihasználván azt, hogy Eric az alkarjával szorítja a fiút, megpróbálja a kést gyorsan kicsavarintani a kezéből. Jozef varázslata csinált valamit Erickel, mert nagyon lassú, azonban még így sem gyengült meg eléggé ahhoz, hogy a kést el tudja Mina tulajdonítani. Érzi, ahogy éles fájdalom vág a kezébe, amire számított is, de nem bánja, hogy a kés megvágta, mert ezzel egyetemben Eric szorítása meglazult, és Dennis végre szabad!
Azon nyomban menekül is.
Sikerült!
A többiek hátul hadakoznak Eric társaival... azonban ő van most hozzá a legközelebb. Itt az ideje hát, hogy elintézze ezt az erkölcstelen szadista...
Nem sorolja a jelzőket inkább magában.
Amint észleli, hogy Dennis biztonságos távolba került, sebtelen kezében egy fekete, gomolygó lánggömböt idéz meg, majd Eric képébe pörköl vele. Hatástalanná kell tenni ezt a kegyetlen állatot...
A tűz a maga természetességében terjed, falva, pusztítva a húst, fájdalmas üvöltést csalva elő annak most már csak az életét visszakapni akaró gazdájától. Akármilyen szörnyű is hallani őket, Mina, remegve, csak arra tud gondolni, hogy ennek így kellett lennie. Ösztönből cselekedett és hirtelen. Beteges elégtétellel szemléli, amellett, hogy a gyomra kissé kezd felfordulni az ismerős szagtól és hangoktól. A kezei remegnek. Persze, hisz az egyik sérült is.
Visszafordul a csapat felé, miután "kigyönyörködte" magát a látványban. Egy ideig nem szólal meg, igyekezvén nem elhányni magát, és kizárni a fejéből Dennis fájdalmas sírását.
De élsz. Legalább élsz. Én is élek. Ők is élnek.
A kiéheztetett foglyok pedig a földön fetrengve nézték végig az egészet. Róluk egészen megfeledkezett. Olyan gyorsan történt mindez.
- Ügy... ügyesek voltatok. - mondja kissé kábán, erősen odafigyelve a levegővételére. Picit még sokkos állapotban van, elgondolkozva nézi a kezeiről csordogáló vért.
Jozef egy fénylő kört hoz létre a földön. Mina látott már ilyet, ha jól emlékszik, az egyháziak egyik gyógyító képessége. Azonban egy kis seb a kezén nem számít. Nem éri meg egyrészt az égető érzést, másrészt... Nem fog ártani ez az emlékeztető...
- Mert ilyen fölényben nem lehetett volna gyilkolás nélkül megoldani, ugye? - morogja az inkvizítornő.
Jól hallotta a szavait?
Még sápadtabbá válik, mint amilyen eddig volt.
Most ez neki szólt? Tényleg képes volt... számon kérni őt? Azok után, hogy látta, mit művelt Eric?
A nő utána Jozefhez megy, és megkérdi, jól van-e. Az egyik szerencsétlen ember, ki a földön fekszik, pedig hitetlenkedve sóhajt föl:
- Vége? Megmenekültünk?
Edgar bosszús hangon felel:
- Igen, ha eltakarodunk innen, mielőtt ideér a kopasz ember, akinek el akartak adni. - Majd a karjára néz, ahol egy jókora seb kezd összehúzódni Jozef varázslata nyomán. Feltekint, majd elismerősen biccent a sötételfnek.
- Jól van, akkor elmegyek én  a kölyökért -sóhajt fel bosszúsan, mintha bűn volna, hogy egy ilyen harc után szusszannak egyet.
- Rendben, ha megtaláltad, akkor eltűnünk innen. - biccent Jozef, majd Edgar a sírás hangját követve elindul. - Hé, kölyök! Most már biztonságban vagy, mi győztünk. Állj meg!
- És köszönöm, hogy segítettetek. - mondja Jozef, azonban Mina túúlságosan is zaklatott, hogy érdemben tudjon erre felelni. - Mondjuk jó lett volna megtudni, hogy miért csak ketten jöttek vissza a négyből. - néz aggódva a hulla felé.
Mi... nem... ne szórakozz. Nem fogok még kettőt leverni belőlük, nem...
Mina most jut odáig, hogy feleljen Robinnak, bár ő egész biztosan nem várt feleletet.
- De hiszen... meg.. megölte volna a saját gyerekét! Mégis mit... kellett volna tennem?
A gyomra nem nagyon örül az erkölcse felébredésének, még több erőfeszítésbe kerül, hogy a meglehetősen rég elfogyasztott ételt lent tartsa. Szíve hevesen dobog. Elege van ebből az egészből. Összetörtnek érzi magát, megnyomorítottnak, a büszkeség, ami egy kis időre életben tartotta, undorrá módosul és már megint képes gyűlölni magát azért, amit tett. De mi lett volna a választása? Ők mit terveztek, megvárják, m íg egy kisfiúnak elvágja az apja a torkát?
Maga a gondolat azt követelné, hogy térdre essen és agresszívan adja a világ tudtára, mennyire undorító is az, lehetőleg a gyomra tartalmával, de valamiért a gondolat elég kétségbeejtő, világéletében ki nem állhatta az érzést, sokkal kevésbé, mint mások, így igyekszik elkerülni. Nem kellene idegesnek lennie, nem kéne úgy éreznie, hogy magyarázkodásra van szüksége, de megint képtelen elcsendesíteni az elméjét.
Nem tudja teljes mértékben elhinni, hogy jót cselekedett. Ugyanakkor szükség volt rá.
- Én is... én is megyek. - rázza meg a fejét, mint aki most ébredt fel valami rossz álomból és Edgar után siet. A baj az, hogy nem ébredt fel. Az a pár pillanatnyi megkönnyebbülés máris oda.
A gyerek gyűlölni fogja mindüket... és nem is fogja tudni hibáztatni érte.
- Gyere, kölyök, nincs semmi baj - mondja Edgar szelíden, s lehajol a fiúhoz, majd föl is veszi őt. Mina egy ide nem illő érzelmet érez. Irigységet. Féltékenységet. De talán neki nem is lenne joga ott lenni...
Van-e joga egyáltalán szólni hozzá, azután, hogy ő ölte meg az apját?
Aki ugyanakkor kést tartott a torkához.
Nem... erre nem számított, amikor elindult erre a küldetésre. Ez sokkal több, mint amit vállalt. Vagy talán csak ő érzi úgy.
Nem tudja már, mit gondoljon magáról, de az nem is lényeges.
- Dennis... Sajnálom. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy bántsanak, bocsáss meg. Azt gondoltam... az erdőben biztonságban leszel. Azért küldtelek oda. -  A végére egészen elhalkul, látása elhomályosul a szemeiben megjelenő könnyek miatt.
Kábán és mechanikusan követi Edgart, ahogy Dennisszel a karjaiban visszasétál az egyháziakhoz. Ők közben összepakoltak, elrendezték a dolgokat, indulásra készen, az embereket visszatámogatták a szekerekbe.
- Merre induljunk? Carolusburg arra van - mutat egy irányba Edgar. - Egy darabig elkísérlek titeket, aztán, ha már teljes biztonságban vagytok, ha nem bánjátok, inkább váljanak el útjaink. - A végére már hallatszik a hangján, hogy mosolyog.
Jozef bólint.
- Igen, a főváros a célunk, ezek a katonák gyógyítást és ellátást igényelnek, nekünk pedig jelentést kell tennünk. Köszönjük, ha bármeddig velünk tartotok.
Hálálkodni akar neki, kifejezni elismerését, de ajkaira mintha lakatott tettek volna.
- Vele mi legyen? - bök Edgar a karjaiban tartott apróság felé a fejével, meglepő finomsággal és melegséggel a hangjában. Tehát... ő is tud gyengéd lenni. Mina már vissza sem fogja a könnycseppeket, amelyek folydogálnak a szemeiből. Most már talán nem szükséges, hogy olyan zsoldosnak tettesse magát, akit csak a pénz érdekel.
De hiszen Edgart sem csak az érdekli, ezek szerint.
- A gyereket pedig jó helyre juttatjuk, ha ránk bízzátok. - ajánlja fel Jozef.
Az egyház.... mindig is sokat segített az árváknak.
Teljesen logikus lenne.
De mégis...
De... de én öltem meg az apját.
Ez a mondat egy idő után már nem elég ahhoz, hogy kiölje belőle az elhatározást.
Hiszen talán... talán jóvá is teheti. Jóváteheti azt, amit Eric még azelőtt elrontott, hogy Mina tudott volna a létezésükről.
- Én... szívesen gondját viselem. Ha nem bánjátok.
Abszurdnak hangzik ilyen könnyűséggel dönteni egy személy sorsa fölött, azonban tehetnek mást? Nem tudnak semmit arról, vannak-e Dennisnek rokonai. Majd megkérdezheti tőle esetleg... hogy tud-e róluk...
Végtére is ha elviszi a kastélyba, ott anyagi gondjai nem lesznek. Miindig lesz mit ennie, lesz tiszta ruhája, amilyet csak szeretne, biztonságban lesz...
Lelki szemei előtt megelevenedik, ahogy a gyermek a rózsák között sétál.
Lehet vajon egyszer valaha boldog? Vagy naponta, hetente fogja sírva kiabálni, hogy utálja őt azért, amit tett? Vajon teljesen elveszett lesz-e a világban? Jóvá lehet egyáltalán tenni azt, ami történt vele?
Szeretné. Nagyon szeretné. És úgy fest, hogy a többség nem ellenkezik.
Ez a küldetés... nagyon máshogy alakult, mint ahogy azt tervezte.
Fogalma sincs, mit fog még mondani, mi okból tette azt, amit. De nem fél a kérdésektől. Vállalni fogja azt, amit tett. Mindegyik részét.
Teszek róla, hogy jobb legyen az életed, mint volt. Segíteni fogok. Ígérem, hogy megpróbálom.
Edgar karjaiból a sajátjába veszi a kisfiút és finoman magához öleli. Még úgyis órák, vagy talán napok, vagy talán hetek telnek el, míg szól hozzá. De ki fogja várni.[/color]


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

25[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) Empty Re: [Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) on Kedd Márc. 24, 2020 7:28 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
- Magának valami bizonyára az agyára ment valami, hogy azt hiszi, zsarolhat a fiúval – lépett előre és nevetett fel Robin elsőnek ocsúdva. - Egyéb zseniális ötlet?
Tudtam, hogy a seb felszakadhat, ha nagyon mozgolódom és választanom kellett most, hogy a gyógyításra vagy valamiféle támadásba kezdek. Robin szavai az időt húzták nekem, a gondolataim sebesen peregtek, de most sajnos nem jutott eszembe semmi, amivel elsöpörhettem volna Ericet és társát, viszont megkíméltem volna a gyereket. És biztos voltam benne, hogy Robin sem ezt várta tőlem, még ha a szavak nem ezt mondták is.
Óvatosan feltápászkodtam, ügyelve a sebre.
- Simán hamut csinálok magukból, ha közelebb jönnek. Eric. maga tudja, hogy képes vagyok rá. - próbáltam én is a félelmére hatni.
Egyelőre a két vámpír is bírkózik a helyzettel.
Eric csak nevetett rajtunk.
- Az egyház egyik kurvája azt hiszi hogy átverhet. A kisállata meg biztos azért sebesült meg, mert olyan hatalmas. Dobjátok el a fegyvereiteket. Mindet. - intett a szabad kezével az egyetlen megmaradt társának, aki elkezdett szép sorban megközelíteni minket. Láthatóan Edgart szúrta elsőnek ki magának, ami nem volt meglepő, hiszen a szerszámíj volt szerinte e legveszélyesebb jelenleg.
Robin vetett rám egy futó pillantást.
- Maga tényleg megőrült – kacagott fel magabiztosságot mutatva. - Gyerünk, ölje meg a gyereket, aztán próbálja ki mire megy másodmagával...vagy egyedül .
- Még egy lépés, te koszos bandita, és arra se lesz időd, hogy felkiálts, nemhogy átvágd a lopott fattyad torkát! – emelte a közeledőre az íjat és mordult fel a vámpír.
- Eric, gondolkodjon józanon. Tényleg úgy gondolja, hogy van esélye ellenünk? Csak nézzen körül. – próbálkozott Mina is.
Nem húzhattuk az időt a végtelenségig, de ha eldobjuk a fegyvereinket, ezek biztos végeznek velünk. De van e jogom lovagként kockáztatni egy gyermek életét? Tudom, hogy Edgar jól bánik az íjjal, így bíznom kell benne, hogy elég gyorsan fog reagálni.......Ha nem, akkor el kell számolnom az Úrral......
Egy gyors taszító mozdulatot tettem a kezemmel és rázúdítottam a Hamvaszkodás igéjét Ericre, hogy lelassítsam.
- Most lőj Ericre Edgar, most! - kiáltottam fel.
Eric látta megmozdulni Edgart, ezért a szabad kezével gondolkodás nélkül felemelte a gyermeket felsőteste és a feje elé. Ez gyáva dolog volt, bár valószínűleg annál hatásosabb.
A vámpír ellőtte a nyilat és én megdermedtem, hogy most mi lesz.
A nyílvessző célba talált és picivel a térde felett fúródott bele Eric-be, aki térdre hullott és fájdalmában felkiálltott. A társa kihasználta közben, hogy a vámpír máshová figyelt és mély vágást ejtett a férfi jobb kezén, talán használhatatlanná téve azt. Eric összeszedte magát annyira, hogy beszélni tudjon.
- Meddig bírja vajon levegő nélkül? - mondta dühtől csöpögő hangon, majd kezét láthatóan a fiú nyakára szorította, ezzel próbálva ösztönözve minket a megadásra. A társa Robinhoz lépett láthatóan ugyan azért, amit Edgarral művelt.
Erichez sajnos a gyerek miatt nem fértem volna hozzá mágiával és a sérülésem miatt nem is volt esélyem, hogy gyorsan odaérjek, azonban az emberét nem védte semmi, ahogy Robin felé közeledett, azonban mi van, ha közben Eric megöli a fiút?
- Állj meg Robin és te is! - intettem a közeledő haramia felé. - Egy mozdulatomba kerül és megsütlek. Eric, beszéljük meg. Engedd el a kölyköt és menjetek el, akkor nem esik senkinek baja.
Ha a többiek hallgattak is volna rám, Mina láthatóan nem hallott, hanem teljes lendületet vet Eric felé hangosan kiabálva.
- Nem. Nem. Nem!
Az események teljesen kicsúsztak mindenki keze alól. Eric embere Robin után vágott kardjával és mélyen belevágta vádlijába - a hirtelen mozdulattól azonban elveszítette az egyensúlyát és vele együtt a földre esett. Robin ennek ellenére feltápászkodott és tovább bicegett a haramiavezér felé. A támadója egyelőre csak próbálta összeszedni magát a bukdácsolás és zuhanás után.
Nem tudom mi történt, de Eric kétségbeesetten próbálta egyre erősebben rászorítani az alkarját a fiú nyakára, ám hiába. Mire rájött hogy valami nem stimmel, Mina már oda is ért mellé.
Eric lassan mozdult, úgy látszik hatott la mágiám, de még így is jobban otthon van a közelharcban, mint a vámpírlány - nem hagyta hogy kicsavarják a kezéből a fegyvert, sőt, meg is sebesítette Mina kezét.
A nagy csatározásban azonban szorítása gyengült, a fiú a földre esett, és rémülve kezdett el futni az ellenkező irányba. Mina tovább dulakodott a férfivel.
Egyszerűen katasztrófálissá vált a helyzet, mindenki megsebesült és vérzik, bár legalább a kölyök elszabadult. Most megölhetném Eric-et, de Mina útban volt, így a Robinra veszélyes fickóra fókuszáltam, segítve ezzel a felé közeledő vámpír szándékát is. Imám halvány szent fénnyel borította be az ellenséget és lassan egyre fokozódó égő fájdalmat okozott neki, ami ha ne állítom meg komoly égést fog okozni neki.
Edgar ekkor ért oda. Könnyedén rúgta ki a férfi kezéből először a fegyvert, majd a fejét is néhányszor. Úgy véltem ő már nem fog gondot okozni.
Eric hirtelen fájdalmasan felordít, nem láttam a vámpírlány mit csinált vele, de lángok borították el az arcát, a haját és néhány pillanatig még őrült módjára kiabált és csapkodott, hátha elalszik, de hiába. Hamarosan elhallgatott és a földre zuhant, nem kételkedtem benne, hogy meghalt.
A hirtelen támadt csöndben feltűnt Dennis még mindig hallható futása és sírása.
- Van pár óránk eldönteni, mit tegyünk. A kölyök szerint csak reggel jön a kopasz ember... – lépett hozzánk a karját kötözve Edgar.
Én úgy sem tudnék a gyerek után futni, azonban talán segíthetek gyógyulni a többieknek, meg magamnak is, így közelebb botorkálok a társaimhoz.
- Ez nagyon a határon volt. – sóhajtottam és felszenteltem körülöttünk a földet, remélve, hogy a vámpírok sem szenvednek nagyobb fájdalmat tőle, hanem gyógyulnak.
- Ügy... ügyesek voltatok. – dadogta hitetlenkedve meredve a kezére Mina.
Nem tudtam mi baja, reméltem nem sérült meg túlságosan…….
- Hogy vagy? – érkezett mellém Robin.
- Vége? Megmenekültünk? - kérdezte az egyik fogoly erőtlenül.
- Igen, ha eltakarodunk innen, mielőtt ideér a kopasz ember, akinek el akartak adni – morrant rá Edgar, aztán a karjára meredt, ami kezdett gyógyulni, majd elismerően biccentett felém. - Jól van, akkor elmegyek én a kölyökért – sóhajtott fel, láthatóan nem túl boldogan és el is indult.
- Rendben, ha megtaláltad, akkor eltűnünk innen. - bólintottam a vámpírnak. - És köszönöm, hogy segítettetek. - tettem hozzá, hiszen át is állhattak volna. - Mondjuk jó lett volna megtudni, hogy miért csak ketten jöttek vissza a négyből. - néztem a halott Eric felé nyugtalanul, miközben elkezdtem keresgélni a fegyveremet.
- Én is... én is megyek. – hallatszik Mina halk, elkeseredett hangja.
- Induljunk, a maradék szekérben kibírjuk a fővárosig, - javasolta az egyik katona.
Robin eltűnt egy kis időre, de nemsoká lovakkal és rajtuk Eric két halott banditájával tért vissza.
- Aki nem képes lovagolni, szálljon fel a szekérre. - biccentek a katonának és felcsatolom a fegyvereimet, ahogy a saját lovamhoz sétálok. Megkönnyebbülök, amikor meglátom Edgart a gyerekkel és a többieket is, ahogy visszatérnek. - Azért jó lett volna megtudni, hogy milyen üzlet folyt itt és hány északi esett ennek áldozatául. - jegyeztem meg.
Lassacskán a katonák legtöbbje visszavánszorgott valamelyik szekérbe, egy-kettő pedig a lovat is megkockáztatta, mintsem hogy oda kelljen visszamennie.
A nap első sugarai sürgetően jelentek meg a horizonton, emlékeztetve arra, hogy bármikor megérkezhet a "kopasz és bandája".
Robin élelmet is hozott és most mindenkit arra ösztökélt, hogy indulás előtt még egyen.
- Merre induljunk? – kérdezte Edgar. - Carolusburg arra van - intett észak-kelet irányába - Egy darabig elkísérlek titeket, aztán, ha már teljes biztonságban vagytok, ha nem bánjátok - elmosolyodott - inkább váljanak el útjaink. - Vele mi legyen? – kérdezte kis szünet után a kölyökre bökve.
Csak bólintottam a vámpír férfi felé.
- Igen, a főváros a célunk, ezek a katonák gyógyítást és ellátást igényelnek, nekünk pedig jelentést kell tennünk. Köszönjük, ha bármeddig velünk tartotok. - mosolyodtam el. - A gyereket pedig jó helyre juttatjuk, ha ránk bízzátok.
- Én... szívesen gondját viselem. Ha nem bánjátok. -nézett ránk feszülten Mina, láthatóan nagyon a szívébe zárta a gyereket.
Igazából nekem nem volt kifogásom a dolog ellen. Ismertem a vámpírlányt és nem hittem, hogy a fiúnak rossz sora lenne mellette.
Végül elindulunk a főváros felé. Visszafordulva már csak a füstölgő szekér romjait láthatom a felkelő nap fényében. Ha nem is problémák nélkül, de végrehajtottuk a feladatot…….részben…….


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.