[Magánjáték] Egyél finomat, igyál tiszta sört és olvasd az igazságot!

Hideg volt, pokoli hideg. Úgy lépett be a kocsma ajtaján, mintha csak kapu lett volna az előtte elevenen álló mennyek irányába, minden pénzét odaadta volna most egy forró tál levesért, ám szerencsére a reá várakozó megváltás a legjobb fajta volt, nem kellett érte fizetnie. A derék von Althaus minden télen megvendégelte az őrség katonáit forró, hagymaízű étkére, éppenséggel most is ennek a szaga tette nehézzé a kocsma levegőjét. Bajtársai leginkább csak "katonagulyásnak" nevezték a kosztot, nem sok hús volt benne, főleg kolompér töltötte ki az öles kondért, a répának pedig mindig egy kissé dohos íze volt, ha létezett volna pokolba nyúló része a pincének, ez valahol onnét származhatott. Ez persze nem jelentette azt, hogy rossz volt a leves, de a fagyos járőrözésről visszatérő ember leginkább "melegségben" mérte a minőséget, s kevésbé abban, hogy mennyire is volt ízletes. Mindezt egy jó korsó szoba-hőmérsékletű barna sör tette elviselhetőbbé, már most érezte a nyálat összefutni a szájában, alig bírta kivárni, hogy beleharaphasson a sűrű habba. Szemlélte még egy picit a kedves ivóközönséget, kurtán biccentve az általa is ismert törzsvendégeknek, akik nem nagyon foglalkoztak a jelenlétével. Fegyverét végül letámasztotta egy fal melletti tetszetős asztalhoz, s a söntéshez lépett, ahol kedélyesen köszöntötte a fogadóst.
– Áldás, békesség, von Althaus! Milyen az üzlet? – kissé rá is mosolyodott a férfira, kényesen figyelve, hogy lehetőleg ne nagyon mutogassa fogait.
A szép szál férfi megfordult, s lágy, barátságos barna szemeivel méregette picit. Félelmetes alak volt, de meleg, atyai kiállása miatt pár iszákos kivételével mindenki szerette. Igen cifra látvány volt, ahogy kihajította a részegeket; a háborúban megsérült az egyik karja, alig tudta azt használni, ám így is olyan erős volt, akárcsak bármely két bika, s hordónyi vastag karjaival könnyeden kiráncigált akár egy megtermett parasztot is. 
– Von Nebelturm. – válaszolt pici habozás után, majd egy cserépkorsót vett elő, abba langyos, sötét sört töltve. – Lehetne rosszabb is, a hideg ugyan nem tesz jót az üzletnek, kevesebben jönnek, de aki egyszer bejön, nem távozik egyhamar.
Elvette a korsót a férfitól, majd nyúlt az erszényéhez, hogy pár váltót fizethessen érte. Von Althaus legyintett egyet, s megrázta fejét. Jól láthatóan ismét bőkezű kedvében volt, szerette a katonákat, maga is az volt régen.
– Hagyja, helyette inkább merek önnek egy jó tányér levest. Egyik ser se melengeti úgy meg a lelket, mint egy jó tál gulyás. – a férfi nem is nagyon várt a szavára, elhagyta a söntést, majd hamar egy fából vájt tállal tért vissza, ami olyan sűrűn volt megszedve, hogy éppenséggel a levet is alig lelte benne. Valahol talán valami kevés húst is vélt felfedezni, igen hálásan mosolyodott von Althausra, a Harag napja óta sokat nőtt a legolcsóbb hús érteke is.
– Pult mögött megbúvó angyal ön, von Althaus. Hálásan köszönöm.
A férfi visszafogottan elnevette magát, majd kedélyesen elébe tolta a tálat, mellé egy szelet sűrű, mállós kenyérrel. Csak egy pillantást kellett vetnie rá, felismerte azonnal, hogy fűrészporral volt keverve a liszt. Kedvesen a férfire mosolyodott, majd felkapta a korsót, s a kenyeret is (a gulyást még a söntésnél hagyta), megindulva az asztala felé. Egy kártyázó csoport mellett haladt el éppen, ahogy egy a játékba belefeledkezett jóember olyan erővel vágta hátra magát (s azzal a padot is), hogy hirtelenségében nem tudott kitérni előle. Csizmája beleakadt az ülőalkalmatosság lábába, s olyat repült előre, hogy azt bármely sasmadár megirigyelhette volna. A sör is elbúcsúzott tőle, habostól, mindenestől, jól végiglocsolva egy asztalnál ülő köpcös férfit, akinek akkora széles válla volt, hogy akár főgerenda is lehetett volna. Végül nyekkenve ért földet a döngölt padlón, s akkorát csapódott rá, mint a déli alföld. Nem érezte különösebben a hajlandóságot a felkászálódásra.

Talán épp vaskos testalkata miatt, de sosem zavarta különösebben a hűvösebb időjárás. Most is épp egy igencsak hidegebb időszaka volt az évszaknak, azonban Sigrunon így is csak annyi látszott, hogy arca, és orra a szokásostól talán picit pirospozsgásabb. … és most még csak azt se lehetett volna mondani rá, hogy túl sok alkoholt fogyasztott volna. Meg hát egyébként sincs olyan, hogy túl sok alkohol.
Jókedvűen, elégedetten lép be a kocsmába, s tekint körbe szabad asztalt keresve. Rég volt már, hogy lehetősége akadt volna egy kiadós étkezésre, így hát, kapott az alkalmon - hisz épp a közelben járt -, és úgy gondolta, meglátogatja a híres hellenburgi kocsmát.
Kiszúrva a legmegfelelőbb helyet, határozott léptekkel indult meg felé, rutinosan lavírozva az útjába akadó pityókás vendégek között. Céljához megérkezvén lepakolja batyuját, kényelmesen elhelyezkedik a padon, majd rendel magának némi sört, és kezdésnek egy kis hagymalevest. Míg várakozik étkére, békésen vizslatja végig a vendégek sokaságát.
Szakállát simogatva figyeli az egyik távolban kártyázó társaságot. Úgy fest, jól érzik magukat, és pár pillanatra még ő maga is elgondolkodik azon, hogy talán csatlakozik hozzájuk. Néhány perc múlva azonban mégis inkább úgy dönt, hogy kihagyja, amikor az egyik játékos akkora elánnal löki hátra a padot, hogy az pont egy érkező kisasszonyka útjába kerül. Sigrunnak se kell több, ő maga is szinte azonnal állóhelyzetbe ugrott a padról, hátha sikerül még időben elkapnia az ülőalkalmatosságban felbukni készülő hölgyet, sajnos azonban ezzel a műveletével épp csak annyit ér el, hogy a baleset következtében kiloccsant sör, mondhatni teljes egészében rajta landol. Dühítő… Így pazarolni a drága, és ízletes sört, felháborító!
- Uraim, legalább annyi tisztesség legyen magukban, hogy felsegítik a kisasszonyt, ha már az italától el kellett búcsúznia hevességük miatt! Még ilyet…! - háborodik fel, amint észreveszi, hogy a díszes társaság csak bámul, mint borjú az új kapura ahelyett, hogy kezüket nyújtanák.
Halkan morgolódva cammog az elesetthez a szándékkal, hogy felsegítse, és hogy kárpótolja a kellemetlenségért - habár nem az ő feladata lenne mindez. Hiába, hatalmas szíve nem engedi, hogy csak úgy a földön hagyja.
- Igazán szép esés volt, elismerem, de talán most már felkelhetne arról a koszos padlóról. Ki tudja, milyen gyakran van ez takarítva. Na, meg én biztos nem csókolgatnám a helyében… Még a végén elkap valami nyavalyát - magyaráz elégedetlenkedve, miközben hatalmas kezét nyújtja felé, hátha szüksége lesz némi segítségre a feltápászkodáshoz.

A földön hevert, nem fájdalmában, leginkább szégyenében. A páncél, s vastag, durva anyagú ruhái megfogták a repülés zömét, ám sajnos a legvaskosabb, legjobb minőséget képviselő mellvért se tudta volna megóvni a szégyentől, amit ilyesfajta idétlenkedés hozott reá. Igen vonzó tervnek tűnt volna most valahogy beleolvadni a földet takaró piszokba, ám sajnos nem érezte magában a szikrát ehhez, így leginkább csak köhögött a felvert por miatt. Megmentője végül ugyanazon jóember volt, kit oly jóindulattal meg is locsolt (úgy is volt még hova nőnie), meglepő gyorsasággal segítette fel lapáthoz hasonlatos hatalmas kezével, amelyben szinte elveszett saját csöpp kacsója.
– Hálásan köszönöm a segítségét, uram. – kissé leporolta magát, közben sűrűn szipogva. Orrából vér szivárgott, akaratlanul is összeszaladt a nyál a szájában, tudta, hogy a sajátja volt, de valahogy mégis eluralkodott léte felett a megmagyarázhatatlan éhség. – Régen nyekkentem ekkorát, kár azért a jó körsó sörért...
Jobbján lévő ingujjába törölte az orrából szivárgó vért, majd köhécselt párat, megszabadulva a tüdejében rekedt mocsoktól. Nem igazán fájt neki az esés, vélhetőleg csak megütötte egy kissé a képét a nagy landolás közepette (nyilván orra is kaphatott csöppet a sérelemből), ám így is roppant kellemetlen volt az egész. Csöppet talán gondolkodott is rajta, hogy szóvá tegye a dolgot a mögötte asztaltársaságnak, ám végül inkább bölcsebbnek találta, hogy ha nem szól hozzájuk.
– Legalább elkaptam a nyuszit. – toldotta végül meg kissé kelletlenül, majd végigpillantott Sigrunon. Borzalom vaskos kis ember volt, olyan szívós lehetett, mint a legvastagabb só ette kötél. Kissé talán el is mosolyodott őt figyelve, nem tudta elhessegetni a fejében kialakult képet arról, hogy a másik egy igen daliás medve lehetett, helyenként borotvált bőrrel, de mindenhol másutt a Jóisten adta szép szőrrel. – Kérem bocsásson meg nekem, hogy ebben a nagy hidegben ilyen rútul meglocsoltam. Legyen vendégem egy italra, vagy ha kedve tartja, akár többre is. Ez a legkevesebb, mit tehetek.
Ugyan megtörölte az orrát, képe még mindig véres volt egy csöppet, igen nevetséges hatást kelthetett, bár erről nem nagyon volt fogalma. Immáron nem is nagyon érdekelte, már most elvesztette a tekintélyét.

Örömmel veszi, hogy elfogadja segítségül nyújtott kezét. Igyekszik nem túl szorosan fogni a kezébe helyezett - sajátjához mérten - igen apró kacsókat. A világért se okozna mindenféle nyomós indok nélkül fájdalmat számára, meg úgy senki másnak se. Az nem rá vallana. Az pedig, hogy mondhatni egy teljes korsó tartalma landolt rajta, nem a kisasszonyka hibája, sokkal inkább az asztalnál kártyázó huligánoké, akik figyelmetlenül ugrándoznak, lökdösik a padokat és bontják a rendet. Ha valakik, hát ők tényleg megérdemelnének most legalább  egy ejnyebejnyét. Főleg a balesetet elszenvedőtől.
- Igazán nincs mit - válaszolja kedélyesen, miután felsegíti az elesettet a padlóról - Valóban… Mindig szomorú esemény, ha a sör kárba megy, de legalább kegyednek nem esett bántódása. Legalábbis ahogy én látom, egész egyben van. Persze az orrától eltekintve. - mutat rá az egyértelműre.
Sigrun szakállán még gyöngyöznek az apró sörcseppek, meg talán némi kevés sörhab is található rajta itt, ott. Hatalmas kezével igyekszik kicsit lesepergetni, lerázogatni magáról, ám mikor úgy látja, hogy ez nagyjából lehetetlen, inkább úgy dönt, hogy egész egyszerűen kicsavarja szakállából a folyadékot. Nem bánja különösebben, hogy szakálla is kapott belőle a folyékony kenyérből, állítólag igen jó hatással tud lenni a hajra, valószínűleg ez az arcszőrzettel se lehet másként...
Az, hogy talán megjelenése mulattathatja társaságát már nem is igazán tűnik fel neki, hiszen figyelmét leköti a szakálla és ruhája sörmentesítése, na meg... eddig megélt évei alatt volt alkalma hozzászokni a furcsábbnál furcsább pillantásokhoz, halk kuncogásokhoz. Nem mondható épp minden napi látványnak egy ennyire alacsony, tömzsi férfi.
- Ugyan! Sokkal inkább azoknak a semmirekellőknek kellene elnézést kérniük. Az ön egyetlen bűne, hogy rosszkor volt rossz helyen. Bár azt hiszem, ezt ugyan úgy elmondhatjuk a padról is, hiszen jobb esetben semmi keresnivalója se lett volna a lábai előtt. - jegyzi meg tréfásan.
Nem különösebben szeret meghívást elfogadni hölgyektől, azonban most úgy érzi, hogy talán jobb lesz, ha inkább elfogadja a kedves invitálást:
- Legyen hát! De előbb engedje meg, hogy bemutatkozzam. Elvégre mégse ülhetünk egy asztalhoz idegenekként... Nem igaz? - kérdezi bajsza alatt mosolyogva, s a választ meg se várva nyújtja leendőbeli ivócimborája felé jobbját: - Sigrun Hjörnson, szolgálatára. - mutatkozik be - Na, de jöjjön, kerítünk valamit amivel picit jobban megtisztogathatja magát, mert most ezzel a kevéske vérrel az orcáján úgy néz ki, mintha valaki ököllel simogatta volna meg, puszta kedvtelésből.
S valóban, egy kocsmában bármikor előfordulhatna hasonló esemény, azonban valószínűleg bárki szívesebben dicsekedne ezzel, sem mint azzal, hogy felbukott egy kóbor pad lábában, és akkorát csattant a padlón, mint részeg paraszt keze a felszolgáló lány fenekén. Valószínűleg Sigrun - ha vele fordult volna elő hasonló eset -, némi ferdítéssel adná tovább a történetet, hasonló okokból kifolyólag.

Kurtán bólintott Sigrun szavaira, teljesen igaza volt, az önbecsülése kivételével valóban nem sok baja esett, az orrát beütötte ugyan egy kissé, de már alig érezte vérezni, azt pedig úgy is szépen felszipogta, így ki már nem folyt jobban. Mindig is roppant furcsának tartotta azt, amikor a saját vérét nyalta le, vagy nyelte le valamiért... Teljesen más érzés volt, egyáltalán nem érezte édesnek, vagy esetleg kellemesnek, mi több, valamiért undorítónak is találta egy csöppet.
– Ebcsont beforr. Volt már nagyobb bajom is.
Kissé elmosolyodott, ami lassan szinte vigyorba fordult, ahogy figyelte a daliásan küzdő férfit. Talán nevetett is volna kissé, ám miután ő maga okozta a kellemetlenségét, se szíves, se kedve nem volt szórakozni rajta, még így is kellemetlen volt számára a helyzet. Páncélja mögé nyúlt, majd egy kicsiny, kékre festett kendőt vett elő. Egyébként se nagyon használta, durva volt az anyaga, s emiatt igen kidörzsölte az orrát, inkább megvárta, hogy ne figyeljenek rá, s olyankor kicsapta a hóra a taknyot, majd ingujjába törölte a maradékot. Kinyújtotta a szövetet, majd várta, hogy a férfi elveszi-e esetleg. Nem sokat ért volna, de a szándék az már csak szándék.
– Igaza van, jó uram. – pillantott hátra kissé bosszúsan, a csoport látszólag nem is foglalkozott már a dologgal, visszatértek a kártyázáshoz, bár, kissé talán összehúzták magukat. – De én magam is figyelhettem volna jobban. A kocsma talaja sajnos nem biztos, akkor sem, ha úgy hat.
Szerencsére a férfi nem akadékoskodott igazán az ajánlatára, ami mindenképpen örömére volt. Első pillantásra nem úgy hatott, mint aki fázott volna valaha is életében (ilyen vaskos alkattal vélhetőleg még a Pusztaföldön is a hőguta kerülgette volna), de valamiért nem tudta kiverni fejéből a feltételezést, hogy a másik esetleg rossz néven vette volna a dolgot, s később talán megfagyna... Akkor sem, ha egyértelműen tudtára adta, hogy nem haragszik. 
– Teljesen igaza van, úgy illendő. Ha kedve tartja, a pertut is megihatjuk, ha megérkezik a sör. – a férfi nem teketóriázott, nyújtotta jobbját. Nem habozott ő sem, sajátjával elfogadta azt, s megszorította, kínosan figyelve arra, hogy erős legyen a kézfogása, de mégsem erősködő. – Örvendek, Herr Hjörnson. Hilde von Nebelturm.
Követte a másikat, ám mielőtt még így tett volna, felnyalábolt a fegyverét, s áthelyezte az asztal mellé. Nem hagyhatta az öreg lándzsát magára, sose lett volna vége a panaszkodásának. Végül helyet foglalt a padon.
– De mielőtt bármit is törölgetnék... – intett az egyik kocsmároslánynak, majd mikor az figyelt, oda is kiáltott. – Még két korsóval a barnából, illetve azt a tál ételt a pultról.
Ingének ujjával törölgette picit még az orra mentén lévő vérfoltot, ám sajnos nem nagyon akart lejönni, makacsul ragaszkodott a képéhez. Nem zavarta különösebben, de igazat kellett adnia a másiknak. Nem volt illő viselet, nem egy bucskázás után, legalábbis.

Meglepődik a felé nyújtott kék színű kendőn, ám elveszi azt, s hálásan pillant a másikra. Ez valószínűleg alkalmas arra, hogy felitassa szakálláról és ruhájáról legalább a sör egy részét, valamint kezét is megtörölgesse vele kissé, bár kicsit sajnálja, hogy erre kénytelen használni. Természetesen a későbbiekben mindenképp visszajuttatja azt tulajdonosának, miután kimossa belőle a sört, és annak illatát.
- Mindenképp, kisasszony, mindenképp - válaszolja lelkesen a pertu ajánlására - Bevallom, sose kedveltem túlzottan az udvariaskodást, és néha igencsak meggyűlik vele a bajom, ráadásul nem is szép, ha barátok magázódnak. Nem igaz? - nevet, miközben még enyén nedves szakállát simogatja.
A bemutatkozást követően kissé elgondolkodva vakarja meg állát. Hallott már a Nebelturmokról, és az általuk készített igen magas minőségű fegyverekről, de álmában se gondolta volna, hogy pont egy kocsmában találkozik egyikükkel. Habár a vámpírokkal sose volt összetűzése, és igazából közömbösek számára, mégis mindig igyekezett óvatosan kezelni őket, és most sincs ez másként. Sose lehet tudni, hogy épp kivel hozza össze a szerencse, vagy épp a balszerencse. Persze ez ugyanúgy érvényes az emberekre, tündékre, és az összes  többi furcsa szerzetre is.
- Nos, von Nebelturm kisasszony… igazán örvendek a szerencsének. - válaszol végül.
Orcáján széles mosoly jelenik meg, majd kissé oldalra lépve előre engedi az újonnan megismert Hildét.
Fegyverét megpillantva elismerően bólint, s el is határozza, hogy egyszer mindenképp rákérdez a lándzsa történetére, azonban most még talán túl korai lenne ilyesmik iránt érdeklődni. Minden bizonnyal érdekes lehet a fegyver históriája, amit már nem mindennapi külseje is sugalmaz.
Kényelmesen helyezkedik el a padon, lábai épp, hogy érintik a padlót, de nem is igen foglalkozik már ezzel, inkább közelebb húzza batyuját, és elkezd benne kutakodni. Lelkesen próbál keresni benne valamit, amit átadhat, hogy megtisztítsa vele arcát. Talál is egy kendőt, mely talán kissé kopottnak tűnhet a korábban kapott kék kendőcskéhez képest, de mindenképpen tisztának mondható. Legalábbis friss illata erről árulkodik.
- Sajnos jelenleg mással nem tudok szolgálni, azonban remélem ez is alkalmas lesz a feladatra - nyújtja át a kendőt.
Időközben az új, korsó sörök is megérkeznek, melyek közül sajátját azonnal magához húzza, majd talpra is szökken. Úgy gondolja, pár szót azért még megejt, mielőtt mindketten megízlelnék poharuk tartalmát, azonban nem szándékszik túlzásba se vinni:
- Khm… A kissé szokatlanul kezdődő barátságunkra, von Nebelturm kisasszony! Szervusz! - nevet fel, ahogy kimondja-e szavakat, s amint összeérnek korsóik, máris szájához emeli azt és jó nagyot kortyol bele, mintha csak vizet inna. Ahogy leteszi a korsót, halk, cuppogásra emlékeztető hanggal jelzi, hogy igen ízlik neki az itteni sör. Számára ez már szinte szokásnak számít, ha jó sört ízlelhet, másnak azonban talán kissé idegesítően hathat.

Szerencsére Sigrun elfogadta a kendőt, amit át is adott neki. Annak széles tenyerében szint úgy hatott a kis szövet, mintha csak egy foltozáshoz elég cafat lett volna, éppen emiatt igen szórakoztató látvány volt, ahogy törölgette vele magát. Méregette még egy csöppet a férfit, annak küllemén igen furcsán csapódtak egymásnak a jellemzők. Orra alá mosolygott, mintha csak a legkisebb óriás, vagy a legnagyobb törpe állt volna előtte. Nem találta egyébként nevetségesnek, de szórakoztatónak igen, pláne, mert igen ritkán látott magához hasonló magasságú férfiembert. A legtöbb templomos vagy őr többnyire másfél fejjel felébe lógott, indokolatlan örömet okozott hát neki, hogy Sigrun főleg csak oldalvást mérve volt többszöröse. Abban viszont kétségtelenül, valahogy úgy képzelte, hogy könnyeden átölelt volna egy százéves bükkfát is egymaga.
– Én úgy gondolom, hogy megvan az udvariaskodás helye, Herr, de igen fárasztó lenne, ha minden pillanatban azt kéne figyelnünk, hogy éppen kit is sértünk meg, s mivel. – válaszolt egy halvány mosollyal, majd a férfi megjegyzésére kurtán bólintott.
Akárhogy figyelte Sigrunt, bár markáns vonásai voltak, egyszerűen nem rémlett neki, hogy látta volna valaha is. Átutazóban lehetett? Vagy esetleg másik negyedben lakott? Nagy jelentősége nem volt a dolognak, nemes egyszerűséggel csak kíváncsi volt, úgy sejtette, hogy érdekes történetei lehettek, ha más nem, hát a sörről.
– Elég csak a Hilde, barátok úgy hívnak. – bólintott cinkosan, utalva Sigrun korábbi szavaira.
Mindez persze túlzás volt, még csak ismerősnek se nagyon tudta tekinteni az idegent, de ez nem jelenthette azt, hogy nem lehetett vele kedves. Tény ami tény, tényleg szimpatikus volt neki a férfi, emellett pedig roppant érdekes volt egy két lábon járó medve társaságában italozni egy nehéz nap után. Kicsit figyelte közben, hogy a másik valamit turkál egy megnyűtt batyuban. Igazi madárlátta csomagnak tűnt, vélhetőleg tényleg egy utazó lehetett, akit éppenséggel errefelé húzott a Jóisten keze. Végül egy kendőt vett ki, nyújtva a leány felé. Kissé kopott volt, talán ódzkodott is volna tőle, ám ahogy elvette, orrát a tisztaság eltéveszthetetlen szaga csapta, így hálásan bólintott. 
– Tökéletes lesz, köszönöm. Remélem nem haragszik meg nagyon, ha összevérezem, olyan szép tiszta. – tekintett kérdőn a másik fel. – Elég rossz üzletet csinált, jobban illik önhöz méretben ez a szövet az én kis kendőmhöz képest.
Amennyiben a másik nem ellenkezett, az oldalán lógó táskát levette, s az asztalra helyezte. Abból egy kisebb bőrkulacsot vett elő, amivel összevizezte kezét, majd megnedvesítette arcát. Pokoli hideg volt, még a kinti cudar idő lenyomatát viselte, így nem is pazarolta hát az időt, s kissé megtörölgette az arcát a kendővel, ám nem adta vissza még, mert kissé zavarta, hogy az foltos lett vérétől. Bámulta azt pár pillanatig, majd pont meg is hozták a két sört, így nem nagyon volt ideje gondolkodni. Felkapta a sajátját, s ő maga is felemelkedett.
– És az egészségünkre, az egészségedre, Herr Hjörnson. – ő maga is előrelökte egy kissé a korsót, ami hozzá is ért a férfi ivóedényéhez.
Szájához emelte azt, majd jó nagyokat kortyolt belőle. Pokoli szomjas volt már, s bár volt nála jéghideg víz, azt aztán főleg nem kívánta. Az ilyen szomjúságot csak valami jó sűrű tudta oltani, a barna sör habja pedig szinte magától is megállt volna két lábon, így ha valami, hát ez kellően végigsimította a torkát. Elégedetten foglalt ismét helyet, s kicsit nevetett is, hallva Sigrun cuppogását.
– Ez vérré vált. – jegyezte végül meg.

Teljesen egyetért Hilde állításával, miszerint az udvariaskodásnak is megvan a maga helye és ideje, na meg azzal is, hogy nem lehet mindig azt vizslatni, kit sértünk meg épp mondandónkkal. Sigrunnak megvan a maga modora, ami talán nem mindenkinek felel meg, és ebbe mindenki kénytelen belenyugodni. Van annyira makacs, hogy saját állítása szerint nem változtatna viselkedésén, azonban amennyire tőle telik, mégis igyekszik betartani mindenkivel szemben az illemet.
Igazán örül neki, mikor a másik elveszi a felajánlott kendőt. Kicsit persze sajnálja, hogy nincs jobb, vagy szebb, de reméli, hogy azért megfelel számára.
- Ugyan! - legyint, miután átadja a darabka textilt - Hiszen épp azért adtam. Nem lehet úgy semmit se megtisztogatni, hogy közben maga az eszköz is tiszta maradjon. Olyan ez, akárcsak az élet. No, de... ne filozofálgassunk, elvégre nem ezért vagyunk itt!
Hilde megjegyzésén, hogy rossz üzletet csinált ezzel a kendőcserével, enyhén elmosolyik. Nem gondolja, hogy rossz üzlet lenne, de hát szó, ami szó, tényleg elég aprócska az, ahhoz képest, amit ő adott át neki. Persze majd szépen, gondosan megtisztogatja, és aztán ha lesz alkalmuk rá, vissza is juttatja neki a kék színű textilt, azonban jelen állapotában gondosan ki van terítve a padra, hogy kicsit megszáradjon
Enyhe mosoly ül ki arcára - már amennyire az látszik szakállától -, miközben figyeli az arcát tisztogató Hildét. Így külsőre bájosnak mondaná kifejezetten kék íriszeivel, és sápadt bőrével. Kissé talán vékonyának is tartja annak ellenére, hogy páncélt visel. Tisztában van azzal, hogy nem egy könnyű és egyszerűen hordható viselet, ő maga se szereti, épp ezért kissé tiszteli is a másik felet. Persze azt már megtanulta, hogy külsőről senkit se szabad megítélni, hiszen hiába vékony valaki, ha harcban ugyanolyan ádázul, és kitartóan küzd, mint bármelyik nagydarab lovag.
Időközben italuk is megérkezik, és a koccintás után mindketten meghúzva a korsót, elfogyasztják az első kortyokat. Fogalma sincs, mikor ihatott utoljára ennyire ízletes barna sört. A korábbiakkal mindig volt valami baj. Túl sok cukor volt benne, vagy épp túl kevés. Túl sokáig főzték a komlót, vagy épp túl rövid ideig. Hiába, a sörfőzés művészetét sajnos nem mindenki tudja hiánytalanul elsajátítani. Abban azonban biztos, hogy az általa kiadott cuppogásra emlékeztető hang megnevetteti a társaságában lévő hölgyet. Kissé zavarba is jön tőle, hiszen valahogy mindig elfelejtkezik erről a - mondhatni ostoba szokásáról, bár némelyik kisasszony igen bájosnak tartja. Legalábbis ezt állítják…
- Khm… - krákog egy alig hallhatót, hogy ezzel összeszedje lányos zavarában elvesztett férfiasságát - Bevallom, rég jártam errefelé, így azt hiszem, kissé le vagyok maradva az újdonságok terén. Na meg egyébként is, az ilyen nagy városban mindig olyan hirtelen történnek a dolgok, mintha legalábbis jutalmat osztanának érte. Fel tudnál kissé zárkóztatni? Csak hogy tudjam, kibe nem ajánlatos most épp belekötni, ha felöntünk a garatra. - neveti el magát.
Viccesnek hangozhat, azonban már előfordult vele, hogy tényleg olyat talált meg ittasan, akit épp akkor nem kellett volna. Igen fájdalmas emlékei vannak arról az estéről. Illetve... emléke az mondhatni nem túl sok... Inkább csak másoktól visszahallott történetei, amik elképzelhető, hogy nem fedik teljes mértékben a valóságot.

Picit méregette a férfi szavait, majd végül hálásan mosolyogva megvonta a vállát. Esze ágában sem volt összekenni a törülközőt csak úgy, de megsérteni sem akarta Sigrunt, így végül elfogadta a gesztust. Minden bizonnyal talál valami módot a kedvesség viszonzására, remélhetőleg a férfinek nem ez volt az egyetlen, s emellett utolsó látogatása a Hellenburg fényében.
– Ebben már csak igaza van, nem sok olyan dolog van, ami tisztít, s mégis tiszta marad. – kissé elmosolyodott, majd végigsimította a palástját, mintha csak éppenséggel véletlenül nyúlt volna hozzá. – Talán csak az Úr igéje olyan eszköz, mely úgy tisztít, hogy közben végig tiszta is marad, legyen bármilyen makacs karmazsin mocsok az ember.  – egy pillanatra maga elő meredt, majd Sigrunra mosolygott. – Ne haragudjon, nem akartam untatni.
Miután megitta a pár korty sört, s ismételten helyet foglalt, a padon heverő rongyra pillantott, s azon gondolkodott, hogy mégis hogyan tudná azt kitisztítani. Talán valamilyen erős, lúgos szappan kihozná belőle a vért, de sajnos nem értett olyan nagyon a mosáshoz. Időnként takarított magára is, de általában megkérte a parókián lévő szolgálókat, hogy segítsenek neki. A főzéssel is hasonlóan volt, valami moslékot össze tudott ugyan kotyvasztani, de bármi máshoz közel sem volt elég tehetsége, s éppen emiatt nem is nagyon próbálkozott ilyesmikkel, csak ha egyedül volt úton valami kietlen vidék felé. Fizetségével egyébként se szűkölködött, így leginkább fogadókban étkezett, ha pedig nem unta éppen a kosztot, a parókián is akadt valami falat, ha általában igen unalmas is. A kása volt a leggyakoribb étek, időnként sajttal, néha szalonnával, szebb napokon pedig esetleg szilvalekvárral, amit egyébként igen szívlelt... A barackot mondjuk a kutyának se adta volna oda, túl édes volt az ízlésének. Nagyot szuszogott, majd szemei továbbra is a szövetet kémlelték. Észre sem vette, hogy elkezdte vakargatni az arca oldalán lévő égés nyomait. Ezt a szokást még a Harag napján vette fel, s sajnos igen nehezen szabadult tőle, bármennyire is neveletlen volt.
– Nincs is jobb így télen, mint egy jó korsó barna sör, s egy meleg tál ízetlen leves. – bele is kanalazott az étekbe, majd mielőtt szájába vette volna, inkább letette a kanalat, s Sigrunra pillantott. Talán a férfi is várta még az étkét, inkább válaszol a kérdésére. – Sokat változott a város az utóbbi évek alatt, becsületesen nyomát hagyta rajta a Harag napja. Annyi új arc, annyi új ház, épület... Már a negyedek se a régiek, s mivel a legtöbb katona, őr, a határon, s a vidéken harcol a mostanság megjelenő istentelen lényekkel, a város védelmét leginkább suhancok látják el. Hadd ne mondjam, régen is sok alvilági ügylet volt, de mostanság igazán megszedték magukat a csatornák grófjai. – ismét belekortyolt a sörbe, majd letörölte a habot az ingujjába. –  Ha rám hallgatsz, nem nagyon látogatsz el éjjel a nyomornegyedbe, emellett pedig a kapunegyedek sem különösen bizalomgerjesztőek naplemente után. Idebent a kocsmárossal kell csak vigyázni, von Althaus egyetlen kezével is úgy hajítja ki az embereket, hogy a törzsvendégek néha fogadnak, hogy mekkorát repül majd a szerencsétlen.
Ismét felmérte egy kissé Sigrun hatalmas lapát tenyereit, annak vaskos, izmos testét. Egy valódi kis hegy volt a férfi, nem kételkedett abban, hogy becsületesen megállta volna a helyét bármiféle verekedésben, csatában. 
– Ámbátor, neked aligha van sok félnivalód. A zsiványok se bolondok, kiszagolják, hogy mennyi ellenállást jelent az ember. Első pillantásra pedig... – tette hozzá nevetve. – Kissé rágós falatnak tűnsz számukra.

Egyetértően bólint Hilde szavaira, ám nem amiatt, mert esetleg valóban untatásnak veszi azokat, sokkal inkább azért, mert ő maga is úgy gondolja: az Úr igéje valóban képes megtisztítani másokat bűneiktől, akármilyen mocskos is legyen az, habár ő maga úgy véli, nem mindenki érdemli ki ezt a kegyet. De hát ki ő, hogy efelett döntést hozzon?
Kényelmesen újra elhelyezkedik a padon, és ismételten jó nagyot kortyol söréből. Ha mással nem, hát ezzel kénytelen oltani éhségét is, hiszen levese még mindig nem érkezett meg. Talán elfelejtkeztek volna róla? Vagy szimplán csak ennyire friss levessel szeretnék üdvözölni? Ki tudja… Szeme sarkából reménykedve pillant arra, amerre a konyhát sejti, s egy halk sóhajt hallatva kortyol bele ismét sörébe. Ezúttal a korábbiakhoz képest igen aprót. Nem kívánja ezzel elvenni saját étvágyát. Idejét se tudja, mikor evett utoljára normális ételt, így talán a szokásosnál is kicsit türelmetlenül várta hagymalevesét.
Tekintetét a pultról asztaltársasága vonja el, aki épp egy jókora sebhelyet piszkál. Eddig fel se tűnt számára, valószínűleg haja takarhatta, vagy egyszerűen csak figyelmetlen volt, ő maga se tudja. Az is lehet, hogy egyszerűen csak a történtek terelték el róla a figyelmet, minden esetre hiába tűnt a szokásosnál talán nagyobbnak a sérülés, nem rontott az összképen.
Jobb kezével, combján támaszkodva, figyelmesen hallgatja végig, ahogy Hilde kérdésére válaszol. Számítania kellett volna arra, hogy a fővárost is megtalálja a változás szele, és igencsak átrendeződnek a viszonyok, akárcsak bárhol máshol.
- Miattam aztán igazán nem kell aggódnod, drága Hilde! - nevet fel a figyelmeztetést hallva - Bár azt meg kell hagyjam, a kocsmárostól valóban tartok kissé még én magam is. No nem csak tőle, az összestől, hiszen megvan a hatalmuk, hogy megvonják a sört és a fedelet a fejem felől, ha épp úgy kívánja úri kedvük. - folytatja továbbra is kissé nevetve. S valóban, ha a kocsmáros úgy dönt, inkább kidobja, máris nézhet magának új helyet, ahol álomra hajthatja a fejét...
- Meghiszem azt! Bizton állíthatom, hogy ha bárki vacsorájának kívánna, belém törne a foga!
Szakállát büszkén simogatva húzza ki magát ültében, ám még így se látszik sokkal magasabbnak, mint előtte, de szinte biztos benne, hogy ezzel a mozdulattal csak még nagyobb tekintélyt vívhat ki magának.
Levese lassan, de biztosan érkezik meg az asztalhoz, s elé helyezve jó nagyot szimatol a belőle áradó gőzfelhőből, azonban mielőtt még a felszolgálólány elviharzana, berendel még két újabb korsó sört, ezúttal saját kontójára.
- Nos akkor, lássunk is hozzá - csapja össze tenyerét lelkesen. Kezdett már kissé türelmetlenné válni, s kissé azért reménykedett abban is, hogy Hilde levese se hűlt ki teljesen a várakozás ideje alatt.
- Ezek szerint úgy fest, nem is akkora baj, hogy a városba érkeztem. Talán még munkát is találhatok, ha ennyire elgyengült a városi őrség és hagyják, hogy a rosszfiúk a kezükbe vegyék dolgaik irányítását, és felvirágoztassák kis üzelmeiket. - elgondolkodva szürcsöl bele levesébe. Sajnos a halk, úri evés sose volt erőssége...

– Mindjárt sejtettem, kedves Sigrun. – ő maga is jóízűen felnevetett, de azért figyelt rá, hogy ne legyen túlságosan hangos. Nem akart volna udvariatlannak tűnni, akkor se, ha egyébként egy kocsmában voltak. – Az tényleg nagy kár lenne. Van még pár jobb ivó a városban, de kevés olyan van, ahol egyszerre van jó étek, s kevés tetű a fekhelyeken. Kicsit talán drágább, mint a legtöbb környékbeli lebuj, de ennyit talán megér, hogy az ember ne hátába szúrt tőrrel, vagy esetleg zsákjában megbúvó ágyi poloskával távozzon. 
Kicsit ki is rázta a hideg a dolog gondolatára. A tetűk szerencsére nem nagyon zavarták, az embereken élő fajtájuk általánosságban nem igazán kedvelte a vámpír vért, hamar lepotyogtak, s nem is nagyon szaporodtak el rajtuk. A vámpír véren nevelt dögök már mese, de szerencsére az ilyesmi meglepően ritka volt errefelé. A poloskákról sajnos mindez nem volt elmondható, azok sajnos őt is bántották, s volt olyan, hogy egész nap vakarózott egy kevésbé kulturált helyen való megpihenés után. Ezerszer szívesebben hált inkább az istállóban emiatt, volt ott ugyan bolha, de az se sok kárt okozott benne, s nem is olyan vehemenciával csíptek, mint az átkozott poloskák. A Jóisten igazán lehetett volna tekintettel rájuk, s megmenthette volna őket az ilyesfajta szenvedésektől...
– Igen nagy hálát kéne adnom az Úrnak, hogy a magamfajták harapása nem hagy viszkető nyomot. Nagy rútság lenne ám, ha vakarni kéne a harapásainak nyomát.
Kissé talán kuncogott is a felvetésen, sosem hasonlította még magát a szúnyogokhoz, vagy más parazitákhoz, de ez az elképzelés hirtelen meglepően pontosnak tűnt. A legtöbb vámpír persze vehemensen tagadta volna a hasonlóságot (tagadná ő maga is, eléggé szégyenletes elképzelés), de ha más nem, hát a vicc kedvéért eljátszott a gondolattal. Közben szépen lassan Sigrun étke is megérkezett. A hagyma illata az eddigieknél is erősebben ölelte körbe az asztalt. Újdonsült cimborája közben rendelt még két korsó sört, amire is elmosolyodott kissé, de végül úgy döntött, hogy nem fog ellenkezni. Még egy sör nem árthat, igaz?
– Valóban...– kezeit összefonta egy csöppet, s pár pillanatig elcsendesedett, hogy hálát adhasson az étekért. Mikor végzett, Sigrunra pillantott, majd bólintott. – Jó étvágyat.
Nagyot kanalazott a levesből, s hamar bele is tömte képébe a kásásra főtt kolompér darabot. Nem sok íze volt neki, de szerencsére a kellemes langyosságát még nem veszítette el az étek, így mindenképpen vigasztalóan hatott a lelkének. Kár, hogy az a jó karéj kenyér már valahol az asztalok között volt... Nem nagyon volt szíve felvenni, tudta jól, hogy éhínség idején nem volt így illő, de sajnos túlzottan finnyás volt ahhoz, hogy a csehó szaftos padlóján heverő kenyérrel tunkoljon az étekbe.
– Való igaz, az erős kar mindig szívesen látott vendég, ha komolyan gondolod, bármikor bejuttatlak az őrségbe, akár csak vendégként is. Koszt és kvártély, s 700 váltó zsold havonta. Nem sok, de minden kevésnek örül az ember.

Fekhelyének minősége sose zavarta különösebben, így az se zavarta volna, ha történetesen az istállóban kellett volna töltenie az éjszakát, hiszen évei során volt már alkalma lovak szagára elaludni, és a vasvilla kellemetlen és igen sürgető szurkálására ébredni. Az sokkal inkább zavarná, ha új helyet kéne keresnie, ha valamilyen csoda folytán kipenderítené a kocsmáros, ami akár még elő is fordulhat, ha kicsit túlzottan felönt a garatra. Nem ez lenne számára az első alkalom.
Figyelmesen hallgatja Hilde szavait, levese szürcsölgetése közben. Valóban jól hangzik ajánlata, és nem lenne rossz valami fix fizetésféle, meg egy biztos hely, ahol nyugovóra hajthatja fejét, azonban sose szerette túlzottan lekötni magát. Bár ez nem zárja ki azt, hogy esetleg elgondolkodjon az ajánlat elfogadásán.
- Hmm... - dől hátra kissé ültében. Szakállát itt-ott apró levescsöppek díszítik, mely szemlátomást cseppet sem zavarja a férfit, bár valószínűbb, hogy észre se veszi azok jelenlétét. Morfondírozva simítja végig bajszát, ahogy végig gondolja lehetőségeit és buktatóit választásának.
- Nagyszerű ötlet, drága kisasszonykám, de sajnos természetemnél fogva nem vagyok jó alanya az efféle csoportosulásoknak. Akármennyire is fáj bevallanom, túlontúl makacs és önfejű vagyok ahhoz, hogy üresfejűek parancsait hajtsam végre - dönt végül. - No meg… a világért se szeretnék rád rossz fényt vetni. Főleg, hogy még csak most ismerkedtünk  meg - neveti el magát újfent.
S valóban, kissé korainak érzi Hilde effajta bizalmát. Mi van, ha valójában csak egy jó kedélyű apró medve, ki szempillantás alatt képes lenne oldalt váltani, ha a másik fél kicsit többet ajánl fizettségül. Kedvessége és végtelennek tűnő nyugalma pedig csupán csak látszat. Vagy épp puszta kedvtelésből kaszabolná le, ki útját állja. Sose lehet tudni, miféle mézesmázos ocsmánysággal találja magát szembe az ember, vagy épp vámpír…
- Egyébként meg ha valóban ilyen keserves idők járnak errefelé, biztos akad majd valaki, akinek szüksége lesz a szolgálataimra. Vagy ha mégse, és az utamba akad valamelyik mocskos széltoló, mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül teszem helyre ingyen és bérmentve. Azt hiszem, ez igen nagylelkű lenne tőlem - kuncogott magában, majd magához veszi leveses tálját, s egyszerűen csak felhörpinti annak maradék tartalmát.

– Ahogy gondolod, Sigrun. Talán kicsit túlzottan meg is lepné az őrség jó vezetőit egy olyan zsoldos, akinek nem most nő ki a második feje a homloka közepén. Az erős férfiak mostanság másfelé járnak, elég jól meg tud élni a kardot ismerő kar a vidék kisebb városaiban. Veszélyes élet is, viszont. – nevetett kissé, majd belekortyolt a sörébe. – Míg itt a városban legfeljebb a lába fájdul meg az embernek a sok járkálástól.
Nem kívánta volna világért se erőltetni a lehetőséget, de kétségtelenül nem tudta volna hova rombolni az őrség renoméját a férfi. A szervezet zömét pattanásos suhancok tették ki mostanság, akik persze lelkesek, s általánosságban jó kölykök voltak, emellett mégsem nagyon bízott bennük, nem, ha harcolni kellett, legalábbis. Adj egy drága lándzsát egy gyerek kezébe, s egy gyermeket kapsz, akinek lándzsája van... Adj egy útszéli husángot egy harcedzett zsoldos kezébe, s vélhetőleg még az eleven bűnt is kiveri az emberből, nem beszélve a szarról. 
– Hogyne, ebben nem kételkedek. Mindig akad valami munka a városban, ha más nem, hát valamelyik kereskedő biztos értékelne kíséretként egy karavánhoz. Időnként néha az őrség is felbérel embereket, hogy a csatornákban elszaporodott elfajzott patkányokat vadásszák. Amióta bolond a világ, időnként kutya méretűek is megjelennek valahonnan.
Ő maga ugyan nem találkozott még ekkora bestiával, de hallotta a történeteket, voltak róla pletykák, hogy más lények is éltek a város mélyén lévő csatornákban. Nem igazán ellenőrizte ezeket senki, főleg a csempészek jártak erre, de őket elkapni túl nehéz volt, s pont emiatt nem is volt túl gyakori, hogy őrjáratokat indítottak volna a mélységbe. Feleslegesnek tűnt, jók voltak erre a felbérelt emberek. 
– Van a városban pár körözött zsivány is, ha ezeket elvonszolod az őrségre, azért is jó pénz jár, már, ha nem büdös a fejvadász munka. – elmosolyodott kissé. – Attól tartok nekem nem menne.
Akadt persze máshol is tennivaló, a város alvilágában is igen jól fizették a különböző zsaroló, verőmunkákat, nem beszélve a gyilkosságokról... De természetesen nem volt szándéka ilyesmit reklámozni, s valamiért úgy sejtette, hogy magától értetődött ezeknek a léte. Legyünk őszinték, melyik nagyobb település nem rendelkezett helyi szennyel, akik alig várták, hogy elvághassák egymás torkát? A férfire pillantott, aki látszólag el is pusztította az étkét. Elismerően bólintott, miközben tovább ette a saját gulyását.

Kissé rosszul érzi magát, hogy vissza kellett utasítania Hilde ajánlatát, de úgy érzi, jelenleg ez lehet a legjobb döntés. Így a lánynak se okoz problémát később, munkát meg biztos talál a környéken.
- Hm… Kutya méretű patkányok? - gondolkodik el egy pillanatra, majd kisvártatva, halvány mosollyal arcán hozzá fűzi: -  Lehet egyszer befogok magamnak egyet. - kacag fel váratlanul.
Nagyszerű reklám lenne számára egy az oldalán csámpázó rágcsáló, pláne ha ilyen nagyról van szó, elvégre ha nem csak elcsípnie, de betanítania is sikerülne egyet, adhatna egyfajta pluszt is képességeihez. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy csata alkalmával minden gond nélkül ráuszíthatná elsőként házikedvencét, azonban mindezzel kapcsolatban egy valami nem hagyja nyugodni:
- Jobban belegondolva lehet inkább tűnnék ezzel az állattal az oldalamon egyfajta mutatványosnak, mint zsoldosnak…
Persze elképzelhető, hogy a lány által említett zsiványok könnyek, s hangos sikoltások közepette menekülnének a fenevad elől, s ez egyfajta jó érzéssel is tölti el az alacsony férfit. Szó, mi szó, elég komikus jelenet lenne, s valószínűleg ő maga is képtelen lenne megállni ezt kacagás nélkül. Gyilkos útonállók, akik egy túlméretezett patkány elől menekülnek. Még belegondolni is nevetséges.
- Ha valakinek, hát nekem aztán nem büdös az ilyen munka. Amíg az kisasszonykák nyugodtan sétálgathatnak és illegethetik-billigethetik magukat az utcán, addig semmilyen munka se büdös - neveti el magát ismét. - Mármint… khm… A bajkeverőknek a fogdában a helyük. - teszi hozzá komolyabb hangnemre váltva, mikor rájön, hogy valójában most is épp egy kisasszonnyal társalog, bár épp egy kocsmában ücsörögve, egy-egy korsó sör mellett.

– Azok bizony, bár, ugatni azt nem tudnak. – elmosolyodott kicsit, majd kiitta az utolsó kortyot is az első korsóból, s élvezte, hogy elzsibbasztotta kissé az ital. – Ha sikerül fognod egyet, majd mutasd meg.
Nem kedvelte a patkányokat, de erről főleg az tehetett, hogy mocsokba éltek, mi több, merő létük is leginkább a szenny és a piszok volt. Azt beszélték az alkimisták, hogy borzalmas rontásokat cipeltek magukkal a dögök, ő maga pedig nem érezte helyét annak, hogy ezen mendemondákat megkérdőjelezze. Valamikor régen egyébként látott egy kéregetőt patkánnyal, jól tartva egész bájosnak hatott, de túlságosan félt ezektől a mételyhordó bestiáktól, így inkább kerülte a kontaktus lehetőséget... De Sigrun kutyapatkányát azért megnézte volna, azt mindenképpen.
– Mutatványosnak? – kacagott fel kissé, majd menten bólintott is a felvetésre, belekortyolva a második korsóba. Ha valami, az még jobban esett, mint az első. – Sigrun, a patkányszelídítő. Már csak egy tollas kalap kéne mellé, s egy öszvér.
Végtelen komikumként élte meg az elképzelt jelenetet, hirtelen mindennél vonzóbb elképzelésnek hatott szerezni egy óriáspatkányt, de talán valahogy elhessegette ezt a gondolatot, s inkább csak vidáman mosolygott maga elé, részben ő, részben a sör. Apropó sör... Így belegondolva igen megkívánt már egy jó szeget, mert hát két sör mellé azért illik meginni valami olyasmit is, ami megtisztítja az ember szervezetét az italtól.
– Igen derék egy ember vagy te, Sigrun: amerre jársz, se a kisasszonykáknak, sem a patkányoknak nem kell félnie. – nevetett kissé, majd végül intett egy kese hajú fogadóslánynak. – Sajtot kérünk, s két pohárka meggypárlatot.
Így jobban belegondolva egyáltalán nem lett volna szükség a párlatra, de valamiért megjött a kedve az italhoz, s régen botlott ilyen érdekes társaságba, így ki akarta élvezni a lehetőséget (aztán ital után az unalmas ember is érdekes lesz, hát még az érdekes!). Az persze más kérdés volt, hogy mikor az ember töményet kér, táncra hívja az Ördögöt, de von Althuas párlatából pár feles, s az Ördög is a seggén ül, úgy pedig már igen kevés kárt tud tenni. Miért kellett volna hát félnie? Eddig mindig hazajutott.

Hilde elképzelésén jót derülve kacag fel, ahogy megjelenik saját szeme előtt is a kép, s be kell vallja magának is, hogy a tollas kalap legalább annyira nem illik hozzá, mint a nehéz páncél. Bár szó, mi szó, igen szórakoztató látványt nyújtana ebben a gúnyában. Valamiért azonban sose kedvelte az effajta öltözéket, s igyekezte a lehető legmesszebb elkerülni az alkalmakat, amikor magára kellett volna egy-egy díszesebb ruhát öltenie. Kifejezetten kényelmetlenül érzi magát, ha díszes, magamutogató holmikat kell hordania.
Nagyot sóhajtva, s még mindig kissé mosolyogva törli meg a kacagástól könnyel megtelt szemeit. Rég volt már, hogy ilyen jól szórakozott, s igencsak örül, hogy épp most találkozott össze Hildével. Ráfért már egy kis szórakozást.
- Meg kell mondjam, igen élénk a fantáziád, drága Hilde. Rég nevettem már ilyen jót. - ismeri el, majd korsója után nyúlva ismét meghúzza azt.
A dicsérő szavakat hallva, kicsit elpirul korsója mögött, miközben még egyet kortyol tartalmából, s majdhogynem félre is nyeli azt, mikor meghallja a lány újabb rendelését. Nagyon jól tudja, hogy a párlatokkal óvatosan kell bánnia, de nem mondhat erre az igen kedves meghívásra nemet. Halk köhécselések közepette helyezi vissza az üres edényt.
- Úgy látom nem teketóriázol, ha ivásról van szó. - kuncog még mindig kicsit köhécselve, orrát néha meg meg mozgatva. Zavarják az orrába jutott buborékok, melyek mintha marnák is belülről.
- De ha már ennyire belemerülünk az ivásba, azt hiszem a történetmeséléssel is megtehetnénk ugyan ezt - mosolyodik el huncutul. - Ne haragudj, de nem tudtam nem észrevenni az arcodon húzódó sebhelyet, és igen kíváncsi lennék a történetére. Cserébe persze én is szívesen mesélek az én életemről. - mosolyodik el kedvesen, bíztatón.
Ha Hilde nem kíván róla beszélni, ezt is teljesen megérti. Számára is akadnak olyan történetek, amiket nem szívesen osztana meg másokkal. Olyanok, melyek igen mély nyomot hagytak benne, s olyanok is, melyek megosztása másokat is veszélybe sodorna. Azonban amiatt, hogy esetleg a lány ilyesmiket szeretne kiszedni belőle viszonzásul, mondhatni egyáltalán nem aggódik.

Bólintott a férfi szavaira, igazat megvallva általában nem volt különösebben élénk a fantáziája, de még a legszürkébb ember is felszedett pár színt egy kevés ital után: nem hiába kedvelték oly nagyon a bort a dalnoko. Hilde meg is volt róla győződve, hogy bizony a legtöbb szemtelen dalt nem is a bárdok írták, hanem leginkább a bennük motoszkáló rendetlen bor, ami csak úgy tintaként bugyogott a paprra, amikor éppenséggel nem azzal voltak elfoglalva, hogy rókát szaggassanak az istállóban.
– Oly gyakran kell önmegtartóztatást gyakorolnom, hogy úgy érzem, hogy az asztalnál megengedhetem magamnak, hogy  néha megihassak pár pohár italt. – válaszolt mosolyogva, bár, igaz ami igaz, nem is kívánta most hirtelen többet elfogyasztani, mint ezt a rövidet.
A felesek már csak ilyenek voltak, az embernek többnyire a szeme kívánta, aztán az első kör után leginkább már az sem, de valahogy jóleső dolog volt kikérni, erőt adott... Meg mondjuk utána a pár pillanatnyi veszett zsibbadást is, mely az émelygés hullámain hajózott az ember fejébe.
– Sebhelyet. – hümmögött, végigsimtva az égést, amitől egy kis hideg futott végig nem csak képén, de gerincén is. – Azt hiszem nem bánom. Nem szoktam igazán mesélni róla, de titok nincs benne.
A szavai ellenére mégis húzta kissé a száját, de leginkább csak azért, mert az ember az ilyesmi sebek kapcsán szívesebben mesélt volna valami hősis dologról, míg neki semmi ilyesmi sem maradt, csakis a balszerencse, hiszen annak köszönhette a szét arcfestétést. Félrteértés viszont ne essék: igenhőn szerette ezt a billogot, hisz bár eddig sem kételkedett az Úristen létében, ismét bizonyságot lelt hitében.
– A Neulander torony egyik oldalszárnyában voltam, amikor a sárkány végigégette a vidéket. A tüze elevenen nyalta végig a szobámat, s mire magamhoz tértem, már minden lángolt körülöttem. – sóhajtott egy kicsit, majd folytatta. – Hirtelen megrémültem, s haboztam, az egyik gerenda pedig megadta magát, s leomlott. Hatalmas szerencsém volt, hogy nem talált el teljesen, de így is a vállamra szakadt. – igaztott egy keveset a gallérján, hogy látszódjon, hogy a seb a nyakáig futot, mi több, lefele is. – Élve kijutottam, így szerencsésebb vagyok, mint emberek ezrei... De életem végig magamon fogom viselni az este emlékeit. Sőt, tovább is. 
Ismét sóhajtott. Elmesélte már pár embernek ezt, de valahogy mindig nehéz volt szóba foglalni, hisz sosem voilt olyan közel a halálhoz, mint akkor. Eleinte nagyon rosszul érezte magát miatta, hogy elcsúnyított az égés, de idővel rájött, hogy mi is volt a seb: egy ajándék, mely mindig forrón égve emlékeztette az alázatosság és szerénység fontosságára.