Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [2 / 3 oldal]

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A menetelés monotonitása nem zavarja. Elbambulászik a tömegben. Figyeli a tájat. Lépeget. Nem csúszik meg a saras-havas-mocsaros talajon. Szép is lenne. Egy Nebelturm elvesztené a saját talaját a lába alól.. Az idő múlásával tényleg egyre szentimentálisabb lesz.
Még egy kis menet.
És még egy kis menet.
És még néhány lépés..
Egészen elszokott a gyaloglástól. Néha jó lenne csak menni. Talán kipróbálja majd. És talán Nyálas sem sértődik meg, ha olykor csak száron-anélkül vezetik.
Felhős az ég. A sereg lassan fellazul körülötte, eloszlik a koncentráció. Fellélegzik. De a felhők csaknem hagyják nyugodni. Eltakarják a Napot. Bár a felhők, persze, nem ilyen gyorsak.. Összehúzza a szemét, és ahogy felemeli az állát, hogy kinézzen a csuklya alól már biztos benne, hogy nem felhőkről van szó.
Azt az átkos rohadt..
Magába fojtja a cizellált, szűzies édesanyákra vonatkozó befejezést. Körbenézne, de nincs ideje. Ezért aztán hangosan is kifejezést ad egy kellemesen csilingelő szócsokornak, a talán kicsit kevésbé szűzies édesanyákra vonatkozólag, és a kardja után kap, ahogy meglátja, és csakhamar érzi is a griff köpenyébe kapó karmait. Megpróbál kibukni a madár-lábak elől, félreugrani, ha kell ehhez leoldva magáról a köpenyét rögzítő csattot, vigye csak azt a griff, ha kell neki; miközben a kardjával próbál a repülő lénybe vágni.


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Nem viszonozza a fejhajtást, de nem is várom el – nem az a célom, hogy bármiféle hatalmi harcot folytassak velük, mindössze, hogy eljutassanak a célba, ha pedig harcra kerül a sor, mellettünk álljanak. Azonnal elindulunk, már csak a palló behúzása után tudom megvizsgálni a vágyait…pedig lehet nem szálltam volna fel a hajóra, ha korábban látom őket.
A kapitány ugyanis vérrontást kívánt. Nem is lepett volna meg a dolog, elvégre állatias jotünökről van szó, ám nem csak egyszerűen gyilkolni akart, hanem minket akart elpusztítani. Undorodott tőlünk, rosszul volt tőlünk. Az embereket utálta ennyire? Vagy csak velünk, egyháziakkal volt baja?
Valahogy megérezhette, hogy csinálok vele valamit, mivel felém kapta a fejét. Összeszorította a szemét, és elkezdett farkasszemet nézni velem. Két út állt előttem – vagy belemegyek, vagy meghátrálok és meghunyászkodom. Az utóbbihoz hasonlót próbáltam a hajóra feljövet, a vágyaiból pedig úgy tűnik, nem vált be. Maradok tehát az előbbinél. Állom a pillantását, ameddig csak kell.
Ha nem történik semmi, csak elfordul, úgy elkezdem körbejárni a hajót – óvatosan, a korláttól távol, nehogy megpróbáljanak a tengerbe dobni – és viszem magammal Robint is, és megpróbálom kihasználni az alkalmat, hogy elújságoljam a jóhírt.
- A kapitány gyűlöl minket. El akar pusztítani, undorodik tőlünk. – súgom meg neki, ha tudom.
Remélem ennek nem lesz hasonló vége, mint a legutóbbi hajózásomnak...

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A hideget még bírná. Azonban az egész hely olyan mód sugároz ellenségességet, hogy különösen óvatosnak kell lennie. Hangulatára az időjárás és a környezet nincsen a legjobb hatással, de hisz nem is azért hívták idd, hogy jól érezze magát, az csak hozzáadna a hatékonyságához.
Mozgolódnak körülötte. Várnak valamire. S Mina egyelőre örül a csendben, amely vészjósló ugyan, de legalább még nem csapott le a vihar. Mert annak tűnik ez, vihar előtti csendnek.
"...pedig a fogasok arról híresek, szeretik magukhoz ragadni a kezdeményezést."
Egy pillanatra lejjebb mozdul a szemöldöke, bár nehéz őt megsérteni, és ügyel is rá, hogy vonásai rendezettek maradjanak. Reméli, a herceg nem felejtette el, hogy éppen egy fogas van azok között, akiket kérdez. Visszafojt egy ironikus mosolyt.
- Attól függ, melyik részük, uram. Arról is híresek, hogy nem feltétlenül mutatják be az ötleteiket idő előtt. Addig megtartják maguknak.
S olykor idő után sem osztják meg másokkal, mint például kedves Lucretia...
Való igaz, hogy utólag elmondott neki a lány mindent, amit kérdezett. Ám nem hamarabb, s nem volt egyszerű összekötögetni a szálakat. A vámpírok szeretnek játszani másokkal, szeretik, ha az illető nem tudja, mit akarnak, nem tudja leolvasni érzelmeiket az arcukról...
...azaz a Nachtrabenek szeretik.
A legtöbbjük.
Hamarosan támadás alá kerülnek. Nincs menekvés, föl kell venni a harcot a sajnos értelmileg meglehetősen visszamaradott bestiákkal, akik akadályozzák őket útjukon. Mina siet is, ha utasítják, akkor az alapján választja meg az útvonalát, egyébként a hozzá legközelebb levő trollokat célozza sötét, mágikus tűzzel. Hátha a tűztől való elemi félelmük megriasztja a többit is egy idő után és visszavonulnak.
Nem tudja, szoktak-e olyat. Talán ezek addig támadnak, amíg van belőlük...

Képesség:
Név: Éjláng
Típus: Bűbáj (1/kör)
Erősség: I.
Ár: 1000 váltó
Felhasználás: Pecsét alapú - Egyszerű
Leírás: A vámpír fajtájának sokrétűen használt éjlángjából alkot egy gömbszerű lövedéket, amely közepes égési sérüléseket okoz.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
A püspök kissé elgyötörten viszonozza a mosolyomat, némileg meglepődve a megmozdulásomon. Mit hitt vajon? Mégiscsak szolgatársak vagyunk... egyelőre.
Sosem láttam még ilyen köszöntést, és ha nem tudtam volna, hogy üdvözlés, hátborzongató lett volna a hörgés, amivel a hajón fogadtak.
Nem volt nehéz beazonosítani a matrózok vezetéjét: Nehezen lehetett volna más, mint a nagydarab, félszemű tengerész, aki le is jött a hídról köszönteni cicomászott szakállával, és ránézésre mestermunka vértjével.
A megszólítása is furcsa volt. Ragnarök? Mintha említés szintjén olvastam, vagy hallottam volna a nevet, de nem tudtam beazonosítani, kihez tartozhat. Egyáltalán az egész gondolatsor, amivel indulást intett a hajónak, olyan egyértelműen eretnek gondolatokat tartalmazott, hogy vissza kellett fognom az előtörő reflexeket, amik arra ösztökéltek, hogy minél hamarabb kijavítsam a tévedést.
A püspök mintha a hajó ringásától rosszul lett volna egy pillanatra, de hamar eltűnt a kifejezéséből, így nem kérdeztem rá a dologra.
Meglep, hogy maga mellett tart, de nem akadékoskodok. Bizonyára mutatni akar valamit vagy mondani - Vagy szimplán nem maradni magára a faragatlan népséggel.
Hitetlenül pislogok rá, mikor kiderül hogy mit. Ezt ránézésre megállapította? Hogy meg akar ölni minket... De sajnos elég komolynak tűnik az arca, hogy a kétkedésem háttérbe szoruljon.
- Mit tehetünk egy ilyen úton? - kérdeztem szintén halkan remélve hogy van valamiféle tapasztalata, magam is gondolkodva rajta, hogy a korlátozott hely, élelem és víz készlet mit tesz lehetővé. Hiszen nem tudjuk magunkat egy hajón teljesen távol tartani a legénységtől...


_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A hadvezér szava szent volt, s sérthetetlen. Nem értette feltétlenül, hogy miért ragaszkodott oly nagyon az erőltetett menethez, de végül nem kívánta megkérdőjelezni annak parancsait, elvégre rövid volt a karriere azon tisztnek, aki hadvezére döntéseit gyakran megkérdőjelezte. Lenyelte hát a békát, s kis beszélgetés után távozott a férfi sátrából. Nem tudott meg sok részletet, de azt igen, hogy mégis merre készültek haladni, s hogy mikorra kellett volna megérkezniük. Kevés cókmókját sebesen összeszedte, s lovára pakolta, majd azt száron vezetve indult meg a sereggel, a vezető közelében maradva. Ez volt elsősorban a feladata, ott lenni, figyelni, s ha valami felderítő hírt hozott, azt az információt továbbítani a szárnyaknak. Jól hangzott, hogy a férfi jobbkeze volt, ám emellett így is kissé úgy érezte, hogy kulimunkát végzett. Meglepetésére egyébként az út nem volt annyira vészes, az időnként havazó, latyakos időben bár kegyetlen volt masírozni, a kapitány értelmezése kissé más volt az erőltetett menetről, s így éppenséggel éjszaka megpihentek, elég hosszan ahhoz, hogy sátrat tudjanak verni. A menet így bár terhelő volt, de legalább pihenni becsületesen tudtak, amire szükség is volt az időnként megtalált bestiák miatt. A vidék egyébként roppant lehangoló volt, az üresen álló falvak, s tanyák mind nagyszerű tanúbizonyságot tettek a pusztításról, amit a terület átélt. A partvidék egy nyirkos, saras, jeges pokol volt jelenleg, ahova látszólag még Isten szerető fénye se szűrődött be, ugyanis állandóan valami ocsmány szürkeség borította az eget, melytől igen nyamvadt kedve volt.  A koszt sem igazán okozott számára örömet, ugyanis nagyon szegényes, s éppenséggel száraz volt mint az alultáplált tehén tőgye, arról nem beszélve, hogy a föld se sok étekkel kínálta őket. Nyáron talán tudtak volna csíkokat fogni a deltás területen, de ebben a hidegben még a halak is a mélyebb részekben bújtak meg. Emellett sajnos vizet se volt feltétlenül könnyű találni, mindig felforralta ugyan az ellátmányt (mert félte a vérhasat, mint a tűzet) ám így is többször elkapta a keserves gyomorgörcsös fosás, ami miatt aztán kilovagolt időnként, mintha csak a felderítőket kereste volna, de igazából csak egyedül akart lenni, hogy magába roskadva szenvedhessen egy gödör felett. Ezen tapasztalatoknak hála a megszokottnál kissé több borral keverte el a vizet, ami szerencsére megtette a hatását. De ez nem akadályozta meg a szenvedésben, abban semmi sem tudta.

A mai nap is pont úgy kezdődött, mint bármely másik, ám valamikor dél környékén a felderítők a vidék dombos részeiről egy méretes huldra tömeget jelentettek. A kapitány hírül adta, hogy  a sereg minden szárnyának tudnia kell a közeledő ellenségekről. A dobosok szétszéledtek, ő maga is az egyik szélső szárnyhoz lovagolt, hogy ott aztán instrukciókat adhasson a rangidős katonának. A feladat egyszerű volt, a sorokat zárniuk kellett, s biztosítani, hogy ne érjenek el az íjászokhoz, ugyanis a csekély páncélt viselő csoportokban hatalmas pusztítást tudott volna okozni a bestiák támadása, arról nem beszélve, hogy az állások felszereléséhez szükség volt az íjászok jelenlétére, így különösen fontos volt, hogy a lehető legkevesebben sérüljenek meg közülük. Sajnos a környék dombjai nem szolgálták a legjobb rálátást az ellenségre, így azok lényüket megcsaló sebességgel voltak képesek megközelíteni a sereget, aminek emberei szinte fel se tudtak készülne a csatára. Nem harcolt még ezekkel a lényekkel, de látta, ahogy csatároztak vele, így azt is tudta, hogy oly kevés szolgálatot jelentett most neki lovat. Leszökkent annak nyergéből, s az első altisztnek tűnő katonát elkapta, majd felsegítette a nyeregbe, hogy lovagoljon vissza a kapitányhoz, s vigye hírül, hogy ő marad, s segíti a vonalat. Alig maradt bármire is ideje, ám ahogy körbepillantott, meglátta Sigrunt. Tudta ugyan jól, hogy a katona velük utazott, mégis teljes meglepetést jelentett számára, hogy a sors pont úgy hozta, hogy egy helyen voltak. Ekkorra már nagyban elhatalmasodott a sereg felett a félelem, az ilyen mennyiségben özönlő dögökre egyik paraszt sem volt felkészülve. Talán kacaghatott volna a helyzet pikantériáján, de semmi kedve nem volt viccre venni a történteket, ugyanis tagadhatatlanul bajban voltak, s nem kicsiben... Talán felkiálthatott volna, hogy valahogy bátorítsa őket, de jelenleg úgy érezte, hogy ő maga is túlzottan rettegett, s pont emiatt kereste annyira Sigrun tekintetét, aki szerencsére szinte észrevette. Kurtán bólintott, amire a férfi huncut mosollyal válaszolt. Ejj, Sigrun, te tejbe tök. 
– Sigrun, véded a hátam? – kiáltott oda, szépen lassan közelítve a férfi irányába.
– Kérned se kell, kisasszonyka! – válaszolt a férfi, s ő is közelített kissé.
Mindenképpen nyugtató volt számára egy képzett harcos közelsége, nem beszélve arról, hogy egy olyané, akit ismert, s igen kellemes társaságnak vélt. Emellett persze szívesebben ült volna vele egy csehóban, s nem itt, de annak kellett örülni, amit a Jóisten adott, s egy bajtárs most igen nagy áldásnak tűnt. Mindezen nyugalma persze nem tartott sokáig, ugyanis a hirtelen elhatalmasodó káoszra semmi korábbi tapasztalat sem tudta felkészíteni. Látta ugyan, ahogy a felderítők miként is harcoltak ezekkel a vad bestiákkal, ám úgy tűnt, hogy akkortájt gyengébb egyedekhez lehetett szerencséjük, vagy egyszerűen csak más harcmodorúakhoz. Lényegében csak pár pillanatig tartott az egész, de a huldrák eszeveszett módon vetették magukat a soraikba, helyenként embertömegeket szétzúzva erős testeikkel. Borzalmas ordításoktól volt hangos a csatatér, pedig lényegében a harc el se kezdődött. Nem is olyan messze tőle pont egy gurgulázó holttest hevert, aminek tetejében egy gigászi bestia ült, mint ahogy a vízköpők szoktak a tornyokon. Borzalmas, embertelen nyelven sziszegte istentelen csatakiáltását, s habozás nélkül szigonya hegyébe szúrt egy zsoldost, aki még nem tudott felocsúdni a történtekből. Arca lefagyott, s pár pillanatig csak döbbenten figyelte a mellette az egekbe csapó kialakulóban lévő poklot. Sem a parasztok, sem a zsoldosok nem voltak erre felkészülve, egy ilyen csapás még egy képzett katonát is könnyeden meglepett volna, így hát nem volt csoda, hogy az emberek lelke felett páni félelem lett úrrá. Az övén is.
– Remek... repülőhalak... Mi lesz a következő? Föld alól támadó galambok? – szólt végül Sigrun, s egy pillanatnyi szemlélődés után folytatta. – Légy óvatos, drága Hildém! Habár figyelek rád, sajnos ezeket az ugrabugráló förmedvényeket magasságomnál fogva én se biztos, hogy időben le tudnom csapni. De javaslom, csapjuk le a lábukat, mielőtt megint nyúlnak hiszik magukat!
Teste ordítva pumpálta ereibe az adrenalint, kellett egy pár pillanat, hogy a félelem egy teljesen más ösztönt élénkítsen fel benne. Az orrát vérszag csapta meg, ami egy józanító, keserű éhséget ébresztett. Magánál volt. Kesztyűjével kőkeményen markolta a lándzsáját, keze talán hófehér lett volna az abból kipréselődött vér miatt, de szerencsére most ez nem látszott. Mély levegőt vett, s még egy pillanatra figyelte az előbb felnyársalt szerencsétlent, ahogy reménytelenül szorította kiegyenesített kaszáját... A józanodás végül hidegen verte fejbe, s ahogy végigpillantott a csatatéren, látta, amint a szörnyek egyenesen az íjászok hátrébb lévő csoportjait célozták meg, forró késként áttörve a sereg gyenge vaján. Ezek az istentelen csapások eszesebbek, mint némely északi...
– Bölcs döntés, de meg kell segítenünk a sereg védtelen részét, mielőtt túl késő lesz. A páncéltalan íjászoknak esélye sincs a vadak ellen. – szólt az indokoltnál hangosabban, s meg se várta Sigrun válaszát, megindult előre.
– Nagyszerű ötlet! – kiabált a férfi, s különösebb hezitálás nélkül követte őt.
Sietett előre, nem rohant ugyan, de próbált nem foglalkozni azokkal a szerencsétlenekkel, akik még az első megébredés óta nem tudták összeszedni magukat. Ez nem az az ellenség volt, aki kegyelmet ismert volna, s pont emiatt nem is kívánta figyelni a pusztítást. Se hall, se lát lépkedett tovább, vakon pillantva a küszködőkre. Ellenben Sigrun kissé lemaradozott időnként, maga módján segítve a harcolókat, ám ő maga ezt nem nagyon tehette meg súlyos fegyverével, így leginkább csak félrelökte azokat a bajtársakat, akik útjában voltak, miközben hangosan kiáltozott, hogy magába, s másokba is bátorságot öntsön egy kissé. Helyenként hallott választ is rá, de a szörnyek visítása, s a testvérei halálhörgésének kakofóniájában elveszett a hang. Ez nem zavarta, még hangosabban ordított, szinte úgy, hogy be is rekedt időnként, s majdnem ugatásba fordult hangja. 
– GOTT MIT UNS, DÉLIEK! AZ ÍJÁSZ TESTVÉREINK A SEGÍTSÉGÜNKET IGÉNYLIK! TARTSÁTOK A SORAITOKAT!
Meglepően jól haladt így, hogy nem próbált minden halandónak segíteni. Emellett úgy vélte, hogy az emberek talán meghallgatták kissé, ugyanis próbálták tartani a csoportokat, mi több, a bestiák útját állni. Szinte már elhitte, hogy sikerül az íjászok előtt lévő keskeny embertömegbe bejutnia, ám akkor indokolatlan sebességgel termett előtte egy ocsmány bestia. Pikkelyei vastagok, s sötétek voltak, szemében pedig bármennyire is visszásnak érezte ezt, de értelmet vélte felfedezni. Miért teszitek ezt, nem elég néktek a víz? Az ocsmány, deformálódott halfej sötétjében rejlő delejező tekintetet leste, majd figyelte, ahogy a lény felordított, mint aki kihívásnak vette ezt.
– Szerintem bejössz neki – jegyezte meg a férfi. 
Sigrun állandó életvidámságát kivételesen nem nagyon tudta értékelni, túlságosan félt ahhoz, hogy erre tudott volna koncentrálni. Ne most, te bolond... Arca széle ismét viszketett egy kissé, ahogy eleven tűzként végiglángolt rajta a félelem fagyos tüze. Most vette csak észre, hogy fogai vicsorba fordultak akaratlanul is, s hogy legszívesebben rámorgott volna a bestiára, mint egy sarokba szorított kutya. Sigrunra nézett, pillanatra kontrollálva dühtől deformálódott arcát, majd egy bólintás után nekiiramodott a lénynek, ami látszólag visszahőkölt a hirtelen támadástól. Amennyire engedte páncélja, előre szökkent, majd olyan erővel döft meg a kőkemény testet, hogy még a tenyere is megfájdult tőle. Egy embert könnyű megszúrni, van rajta ugyan izom, ám zsír gyakran több. Puha is a húsa, nem úgy, mint a folyami halaké, ami még hírből sem ismeri a lazsálást. A sziklakemény pikkelyek mögött pokoli erős izom rejtőzött, amit minden erejével ugyan, de sikerült átdöfni, s érezte az engedést, ahogy átcsúszott a fegyver a bestián. A huldra köhögve ordított fel, s utolsó erejével akkorát lökött a lányon, hogy az majd három métert esett hátra, pár rettegő paraszt közé. Azok vele együtt estek, de hála az égnek mindegyikőjük épen maradt, s a páncéljának hála ő is megúszta a találkozást, csak oldala sajgott kissé. Talpra mászott, megkapaszkodva egy másik harcosban. A fegyvere a dögben maradt, amitől pont olyan csupasznak érezte magát, mintha csak folt  ing se lett volna testén. Szerencsére nem kellett sokat maradnia meztelen, még éppen elkapta, ahogy Sigrun megfosztotta a szerencsétlen állatot az ocsmány fejétől. 
– Egy ideig, nem biztos, hogy fogok halat enni... – jegyezte meg a férfi undorodva.
Ő maga a dög elé lépett, majd kitépte belőle a lándzsát. Borzalmas halszag volt, ami hirtelen sokkal jobban zavarta, mint azt el tudta volna képzelni. Nagy levegőt vett, majd lenyelte a torka hátulján gyülekező hányást, s Sigrunra pillantott, mosolyt erőltetve képére, mely jóindulattal is csak vicsornak hathatott.
– Remélem nem csapott meg annyira az a dög, kisasszonyka... – kérdezte a férfi egy kis aggodalommal, amire ő maga csak mosolyogva megcsapkodta a páncélját.
Szerencsére a vért olyan kovácsok kezéből származott, akik tényleg értették a munkájukat. Nem volt ugyan keményebb egy átlagos páncélnál, de könnyebb igen, s pont emiatt tudott alá kellően vastagon öltözni, így tényleg nem okozott neki komolyabb fájdalmat a támadás. Nagy levegőt vett, majd Sigrunra nézett.
– Szép munka, bármikor bíznám rád a hátam. – válaszolt mélyeket lélegezve, majd azzal a lendülettel meg is iramodott tovább.
– Ugyan, csak a munkámat végeztem! – válaszolt a férfi, amire ő maga már nem nagyon tudott figyelni, ugyanis csak a fülében doboló szívét hallotta, s a súlyos lépteit, amik csobogva lötykölték félre a latyakos havat. 
Ahogy Sigrunnal beértek a sorokba, zihálva mérte fel az íjászokat. Kevésbé féltek a parasztokhoz képest, ami érthető is volt, tekintve, hogy katonák voltak, ám a rettegés szaga itt is érezhető volt, a szó legszorosabb értelmében... Meg mert volna esküdni, hogy valaki bokáig szarta a nadrágját, ugyanis a sorok között erős szarszag lappangott, ami különösen kellemesen keveredett a vér, a belsőségek, s a hánytató hal bűzzel. Érctorkát kitárta, majd ismét ordított,  most már az íjászoknak.
– CSAK AZT LŐJÉTEK AMI MÁR KÖZVETLEN ELŐTTETEK VAN, VIGYÁZZATOK A ZSOLDOSOKRA! – utolsó nagy levegőt vett, majd ismét torka szakadtából kiabált. – GOTT MIT UNS, TESTVÉREK!

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Nem tudnék rosszabb adottságú helyet elképzelni a seregünk számára, mint a mocsárvidék. Minduntalan aggódom a lovak és az embereink épsége miatt, s győzködöm miatt, hogy bízzam a feletteseinkben, akik a megszokotthoz képest igencsak furcsán és ésszerűtlenül vezetik a seregeinket. Meglehet, hogy régen kevéssé foglalkoztam volna a dologgal, csak tettem, amire utasítottak, most már azonban másokért is felelős vagyok. Öregszem, attól tartok. Bosszant az ostobaság, nem tehetek róla. Képtelen vagyok elhinni, hogy von Witten kapitány parancsai azok, amiket teljesítenünk kell. Kezdek igencsak azon gondolkodni, hogy előhúzom lassan az ütőkártyát, ami miatt mi templomosok kiváltságosaknak számítunk: megtagadhatom a világi vezető parancsát és hivatkozhatok rá, hogy én a Protestáns Egyház katonája vagyok. Ilyesmire soha nem kényszerültem eddigi szolgálataim során, s bízom benne, hogy nem is lesz erre szükség. Az első azonban emberileg számomra a saját embereim biztonsága és helyzete. Nem áldozhatom fel őket hiába az emberi balgaság oltárán.
Szerencsénkre, annak ellenére, hogy csapataink mindenképpen zajjal tudnak csak haladni, nem érkezik sokáig támadás, sem bármi olyan veszély. Úgyis van épp elég, ami miatt fájjon az ember feje. Így egy kicsit tudok máson gondolkozni, bár annak örülnék leginkább, ha nem járna folyton az eszem mindenfélén. Nem voltam régen ilyen.
Épp megnyugodna az ember, amikor a veszély megjelenik; így szokott ez menni, mégis meglepődöm elsőre, mikor üvöltés hallik, majd trollok bújnak elő a fák közül. Nem látni pontosan, mennyien vannak, de szintén aggodalomra ad okot némelyik száján megcsillanó tajték. Szintén nem előnyünkre van, hogy ők vannak itthon, számunkra pedig a téli mocsár egy majdhogynem járhatatlan, veszélyes terep. Csodálom, hogy a lovaink még egyben vannak. Már vagy két tucatnyian lehetnek, mikor megindulnak egyenesen a mi szakaszunk felé. Még sosem találkoztam trollal testközelből, ezek pedig fel is fegyverkeztek ágakkal, kövekkel.
- Készüljetek! Legalább addig fel kell tartanunk őket, amíg a talpasok odébb tudnak nyargalni! - Talpasok? Nyargalni? A kapitánnyal vajon minden rendben? Nem, ez biztosan nem az ő hangja volt. Bízom abban, hogy csak nem szól annak ellenére, hogyá állítólag itt van, nem tudnám elképzelni, hogy neki is elment volna a józanesze. Amikor kürtöt fújnak elhúzom a szám - csak remélem, hogy hangra nem figyel fel olyan, akivel nem volna jó most ezen a terepen találkozni.
Minthogy egyébként érdemi utasítás nem érkezik, magam mögé utasítom a saját beosztottaim és mikor közelebb érnek a bestiák, megidézem a mennyei fényből álló kardot, bízva abban, hogy némi sebzésen kívül rájuk ijeszt olyannyira, hogy meggondolják magukat.
Nem volna ínyemre ártatlan lényeket ölni, elvégre ők vannak otthon, mi pedig betolakodók vagyunk itt.
Ennyit a feletteseink szakértelméről. Egyszerűbb és gyorsabb módja is volna egy hadosztály elpusztításának, ha ez volna a feltett szándékuk. Remélem, észbekapnak és rájönnek, hogy nem volt jó ötlet a fagyott mocsárvidéken vonulni egy csapat páncélossal.
Most egyedül Isten kezében vagyunk.
Remélem, nem akar elpusztítani minket ismét.


Név: Mennyei fény pallos
Típus: Bűbáj (1/3)
Erősség: I.
Ár: 1000 váltó
Felhasználás: Szövetség Alapú
Leírás: A templomos egy mennyei fényből álló hatalmas, majd' három méter hosszú és arányosan széles kardot idéz meg, amivel lesújt ellenfelére. Minden útjába eső lényt és tárgyat megperzsel, akiket eltalál közepes égési sérüléseket szenvednek el. Súlyos fegyver, de lomhán mozog.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Tertullius, Robin Holzer: Szúrós szemmel nézi egymást, Johannes és a kapitány, ám a félóriás nem szól semmi. Kis idő múltán annyiban hagyja, majd undok nyögéssel továbbáll, dolgát intézve. A jotünök nem kis undorral szemlélik a párost, a ridegségükről, kegyetlenségükről hírhedt harcosok egyértelmű jelét adják, nem látják őket szívesen.
A part mentén siklik a hajó, elég távolt, hogy ne verjék zátonyra a hullámok, de elég közel, hogy ne vesszenek el a kontinenst és a Kísértet-szigeteket összekötő vastag ködben, mely mint mindig, most is ott lebegett mindenhol körülöttük. Rövid időn belül vitorlát bontottak, ami azt jelentette, hogy a legénység tagjainak nem kellett tovább húznia a súlyos evezőket.
Ezzel együtt pedig egyre csak nőtt a feszültség a legénység tagjai és az utasok között. A két inkvizítort kísérő katonák látszólag feszültek követték a félóriások minden mozdulatát, fegyvereiktől egy pillanatra sem megszabadulva, de a vendéglátóik is hasonlóképp tettek. Minden jotün harcosnál ott volt a fegyvere, s nem csatangolt túl messzire pajzsától, melyet a hajó szélére akasztott.
A kínos csendet hangos vicsorgás szakította félbe. A tenger habjai megringatták a hajót, többen meg is kapaszkodtak, mielőtt kis híján elestek volna. A tengerből több méteres szörnyeteg emelkedett ki. Hosszú volt, akár egy kígyó, feje elérte a hajó árbócát is. Pikkelyes testéről apró patakokban folyt le a maradék tengervíz, ahogy száz éles fogát és embernyi nagyságú kígyószemeit rámeresztette a hajóra. A félóriások sietve az ágyúkhoz vonultak, hogy tüzet nyissanak rá, amikor a rákvörös tengeri kígyó hatalmasat csapott a farkával, kisebb árhullámnyi vizet csapva a hajó fedélzetére, hogy azzal sodorja le annak utasait, beleértve a két inkvizítort is.


Cedrick von Nebelturm: A griff Cedrick köpenyét kapta el, tépte le a hátáról, majd repült fel vele az égbe. Kis időbe telt neki, míg ráeszmélt, hogy nem sikerült nyakon csípnie. Cedrick, ahogy elvetődött előre arccal esett a sáros, esti fagytól felolvadt földbe. Kardjával vágni nem tudott, köszönhetően vastag páncéljának és előnytelen pozíciójának. Ám a griffmadár nem adta fel, megpróbálta ismét célba venni Cedricket. Ekkor a sereg sorai közül nyilak repültek a kiváló célpontot adó madár felé, több helyen megsebesítve azt. A madár nem adta fel, kissé akadozva, bucskázva a levegőben, de immáron lassabban megindult a vámpír legény felé, hogy karmát a vállába mélyessze.
Közben vad csata bontakozik ki a griffek és a meglepett katonák közt. Mindenki lőtte, vágja, döfte a bestiákat, ahol csak érte. Csatakiáltások, elcsigázott sikolyok, és madarak süvítő rivallásai töltötté meg a levegőt, ahogy szép lassan megbomlottak a sorok, hogy mindenki teret engedjem a másiknak, hogy békében tudja a fegyverét forgatni.


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Harsognak az utasítások szerte az egy perce még menetelő regiment sorai közt. Akik elöl álltak, egymás mellé rendeződtek, csatárláncot formálva, pajzsukat maguk elé emelve, ahogy fegyvereikkel egyenesen a közeledő bestiák felé muatttak. A sorok mögött megbúvó íjászok hallgattak Hilde szavára, s nyílzápor helyett nem lőttek csak arra, amit a szemük előtt is láttak. A huldrák egy része sikeresen átjuk a vonalaikon, ahol a hátvéddel találják szembe magukat. Hilde is csakharam a vad csatározás közepette találja magát. Az egyik huldra egy óvatlan pillanatban suhan el mellette, mielőtt végzetes csapást mérhetne a fejére karmát meglendíti, egyenesen az oldalának vágva. A pengére emlékeztető testrét erős nyikorgással, éles csattanással csúszik le a páncélról. Hildének kutya baja, azonban észrevett valamit, ami zavaró volt. A támadás vérszegény volt, elcsigázott, megfáradt, s közel sem pontos. Mégis, a huldra karma nyomott hagyott a vértjén, kis ponton behorpasztva azt hegyével.
Az első csapást viszonylag gyorsan vissza tudták verni. Nem sokkal utána megindult előre a végeláthatatlan pajzsok és ládnzsák áradata. Kürt harsogott, egyenesen a domb teteje felé vezényelték őket. A hudrák vízi állatok voltak, jól tudták ezt a tisztek is. A domb körüli mocsara, ingoványos tócsákban pihentek meg két támadás között. A domb teteje viszont egy viszonylag száraz hely volt. Onnan aztán, még ha ugranak se tudnak túlságosan feléjük kerülni. Ez lehetett a gondolat, mely annyi tiszt fejében megragadt, ugyanis a sereg nagyja megindult és elkezdett a dombtető felé nyomulni.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: A semmiből nekikrontott trollokat isetve körbeállták a katonák. Forogtak a bestiák, értetlenül csapkodva jobbra-balra, ahogy harcra kéltek velük a déli hadak. Oswald és Mina, valamint a körülöttük állók éppen ugyanazt a dögöt vették célba, ahogy a hátvéd tagjai sietve az elöl menetelők segítségére siettek. A legtöbben körülöttük próbáltak a dögöktől távolságot tartani, megfogadza Oswald utasítását.
A behemódok lassúak voltak, á éppen ugyanolyan szívósak. A fekete láng, melyet Mina hívott életre a troll felkarját érte, épphogy csak sistergett kicsit zsírós, vízpárával fedett bőrén, mielőtt kialudt volna, kisebb sebet ejtve rajta. Ám lomhaságuk kapóra jött Oswald masszív csapásának. A fény pallosa meghátrálásra késztette a trollt. A szörny idegesen toporgott vissza, ahogy a hatalmas fényből kovácsolt penge belehatolt a vállába és végigszántotta a mellkasát. Ekkor lehetett tisztán látni, mitől is olyan veszedelmes ellenfelek a trollok. A seb, melyet a fény pallosa égetett alig vérzett, egy-két helyen szinte már apró hegeket lehetett látni. Valóban emberfeletti állóképességgel lettek megáldva. A fájdalom sem hátráltatta őt sokáig, mert gyorsan magához tért, s öklét a magasba emelve felülről próbált meg Oswaldra lecsapni.


Határidő: 2020.02.10.


//Elnézést kérek mindenkitől a késedelemért. A kaland természetesen nem állt meg, folytatjuk szép lassan. A határidőt kicsit megtoldottam, látva hogy milyen szép hosszú reagok születtek. Legyen csak idő szépen megírni őket.//

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
A nagy dög csak egy darabig bírja állni a tekintetemet, egy idő után fogja magát és elfordul. Ez azonban nem változtat azon az undoron, ahogyan az összes bánik velünk. Mint valami nem kívánatos vendég, amelyik bármelyik pillanatban megtámadhatná őket, fegyverüket mindig maguk mellett tartották, pajzsaiktól pedig nem mentek egy köpésnyi távolságtóló messzebbre.
Bármelyik pillanatban ránk támadhattak, ha valamelyik azt látja, hogy ártani akarunk nekik, vagy csak egyszerűen ez ugrik be kicsiny elméjükben. Természetesen esélyünk nem lett volna ennyi ellen egyszerre, ám abban biztos vagyok, hogy néhányat magunkkal vittünk volna, ha nem más, hát a varázslatainknak hála. Ennek ellenére nem adtam meg nekik sem az okot, sem a lehetőséget, hogy támadjanak. Járkáltam még kicsit fel-alá a hajón, a nőt szorosan magam mellett tartva, ha esetleg pajzs kellene az első csapásuk ellen.
Nem sokáig tartott azonban a kínos csönd. A tenger felől morajlás hallatszott, s mire odanéztem, már egy kígyószerű hatalmas dög tört elő a tengerből. Huldrák. Átkok. Óriáskígyók. Többé nem szállok hajóra.
Ha időm engedi, dühöngeni kezdtem volna, ám a hatalmas hullám, amit farka csapkodásával gerjesztett, félő volt, hogy minket is elvisz. Gyorsan kellett cselekedni, ráadásul úgy, hogy lehetőleg egyetlen valamirevaló szövetségesemet se veszítsem el magam mellől.
- A hajó belsejébe! – kiáltottam a velünk együtt érkezett katonáknak, ám mivel sejtettem, hogy talán nem érhetjük el időben azt, máshogy cselekedtem. Robint átkarolva és magam mellé húztam, nehogy elsodorja a víz, majd egy gondolatbeli fohásszal előhúztam a láncaimat. Egyet köré csavartam, ha a kezem nem lenne elég, a maradék kettőt pedig a legstabilabb pontokat céloztam meg, amit még elértem: árbóc, a hajó széle, bármi megtette. Egyet az egyik köré, másikat pedig a másikhoz csavartam. A gyors „kikötözés” után a földre lapulva, magammal húzva az inkvizítort is vártam, hogy a víz átcsapjon a fejünk fölött.


Fiat voluntas tua /"Legyen meg a te akaratod"/  (Kaszt képesség)
Típus: Mágia
Erősség: III.
Felhasználás: Szövetség alapú
Az inkvizítor öt kör erejéig képes a Flagellatio hatását egyszerre három láncon alkalmazni, figyelme pedig fokozódik annyira, hogy akár három különböző módon is képes legyen mozgatni a láncokat.

Mágiapont: 4/5
Láncok: 1/5

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Fullasztó feszültség volt a hajón... Nem tudom hogy kerültünk erre a hajóra, de úgy tűnik nem azért, mert önként felajánlották szolgálataikat. Hogy máshogy is lehetne elkezdeni a hajózás csodálatos élményén, mint egy olyan hajón, amin bármikor összeugorhatnak a jelenlévők?
Nem egészen értettem, miért ragaszkodik a püspök ennyire ahhoz, hogy mellette legyek, de mivel én is úgy éreztem, jobb esélyekkel tudom magam megvédeni, ha nem egyedül nézek körbe a hajón, hát nem akadékoskodtam. Mentem utána, diszkréten ismerkedtem a hajon jelenlévő szerkezetekkel, és azzal, ahogy a matrózok kezelik őket, és a velünk érkező katonákkal ellentétben én igyekeztem nem mutatni a feszültségemet. Az oldalamon lógott a kardom, de erre nem a markolat tapintása, csak a fegyver most jóleső súlya emlékeztetett.
Nem adódott sok lehetőség, hogy megvitassuk a helyzetet, mert a hajó megbillent, és nem sokon múlt, hogy meg tudtam kapaszkodni. Nem is különösebben kellett keresnem, hogy mi történt: a habok közül egy hatalmas... kígyó emelkedett ki.
A hajó legénysége gyorsan kapcsolt, és az ágyúknál termett, de a monstrum is figyelt.
Mellettem a püspök máshogy gondolkodott, és a hajó belsejébe parancsolta a katonákat. Engem azért kicsit aggasztott a dolog, ezért felé fordultam
-Biztos jó ötlet ez? - kérdeztem, mert tartottam tőle, hogy a hajó belsejéből esélyünk sem lenne élve kijutni, abban pedig nem bíztam, hogy egy ekkora dög csapásait kibírja a fa építmény.
Nem tudom, hogy hasonlóképpen gondolkodott, vagy más miatt csinálta, de válasz helyett Tertulius magához húzott. Egy pillanatig ha akartam volna se tudtam volna tiltakozni... Meglepett, és kissé zavarba is hozott ez a megmozdulás. Nem szoktam hozzá a férfiak ilyen közelségéhez. Mindenesetre gyorsan megértettem mit akar, így egy valamivel mélyebb levegőt véve követtem a mozdulatát, és a hajópadlóhoz lapultam én is.
Sokban ehhez nem tudtam hozzájárulni, viszont közben tehettem egy próbát. Biztos vagyok benne, hogy nem öli meg, de hasznos információ lehet, hogy szentségtelen lény-e ez a kígyó. Úgyhogy néma fohászban az Úr fényét kértem a szörnyre, és amennyire tudtam, figyeltem, hogy mennyire érzékeny rá.

Név: Rejuvenatio (Megújulás)
Típus: Mágia (Fenntartott)
Erősség: IIb.
Ár: 2500 váltó
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: A pap/apáca imába fog, amely folyamatos, halvány szent fénnyel borít be egy célpontot. Amennyiben a célpont egy szövetséges az ima lassan gyógyítja a sebeit, a könnyű sebeket egy kör, a közepeseket két kör, a súlyos vagy akár halálos sebeket három kör alatt képes teljesen meggyógyítani. A seb a gyógyítás ideje alatt arany fénnyel ragyog. Amennyiben a célpont egy ellenség, az ima lassan egyre fokozódó égő fájdalmat okoz neki, amely három kör után közepes égési sérülésekként jelenik meg.


_________________

Sigrun Hjörnson

Sigrun Hjörnson
Déli Katona
Déli Katona
Csapatuk száma némileg megnövekszik, ahogy hozzájuk csapódnak a keleti régiókból érkező harcosok, s egymás után emelkednek szinte a hóból és sárból az újabb sátrak, állomások. Egész szép számmal, ám véleménye szerint még így is talán kevesen gyűltek össze, de persze mindez nem az ő problémája, nem neki kell megfelelő módon és arányban elosztania a katonákat, zsoldosokat, elvégre ő maga is az utóbbiak csoportjába sorolható. A sátrak között bandukolva olykor oda-oda biccent egy-egy társának üdvözlésképp. Kíváncsi kikkel is kell együtt küzdenie, kiket kell megvédenie, kikben bízhat, vagy épp kitől tartsa magát távol. Néhányan szemlátomást szegényes felszereléssel érkeztek, míg másokon látszik, hogy mondhatni vagyonokat költöttek fegyvereikre. Sigrun tudta, hogy mindez valójában semmit se jelent, hiszen lehet bárkinek fényes páncélja és hatalmas, mindent átszelő kadja, vagy épp pallosa, ha féleszű, és nem képes kihasználni azok erejét, képességeit. Ostobaságával másokat is veszélybe sodorhat, veszélyeztetve társai életét, sőt, akár küldetésük végkimenetélét és sikerét is. Épp ezért az efféle harcosokat mindig is igyekezett szemmel tartani, s ha épp úgy adódott, besegített nekik itt-ott, büszkeségüket megsebezve ezzel. Persze a büszkeséget mindig is fontosnak tartotta, azonban úgy véli, az embernek képesnek kell lennie arra, hogy a csatamezőn mindezt félre tegye, ha épp szükséges.
Sétája közben hangos kürt harsogásra lesz figyelmes, így útját a hang, felé veszi. Gyanítja, valamiféle eligazításról lehet szó, vagy valami fontos közlendőről, mely nem tűr halasztást, s inkább nem bízzák a véletlenre annak elterjedését. Érthető is az alapján, melyek kiderülnek az elhangzott szavakból. Senki se szeretne véres félreértésbe keveredni a vámpírokkal, így jól is jön, hogy tisztázzák: nem ellenségként vannak jelen, persze talán bajtársnak is erős lenne nevezni őket a megfogalmazás alapján. Elgondolkodva mordult egyet az egészen. Soha, még csak eszébe se jutott volna magától, hogy akár egy vámpírt is megtámadjon szórakozásból. Nem ártottak neki, így semmi oka arra, hogy baltát rántson ellenük. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem védené meg magát velük szemben, mint ahogy azt sem, hogy más is hozzá hasonlóan gondolkodik. Elvégre elég sok furcsa szerzet, és kicsapongó zsoldos bóklászik errefelé nagy zsákmányok reményében. Előbb csapná le őket.
- Inkább annak csapj oda, akinek kell, mielőtt az ellenség csapja le a te fejed. Bár ami azt illeti, nem hiszem, hogy túl nagy kár lenne érte, amennyi ész szorult belé… Komám. - vág vissza kissé gúnyosan. Látszólag nem tartja sokra beszélgető partnerét, s mivel nem szeretné seregükön belül is a feszültséget szítani, inkább arrébb cammog, tovább nézelődve az emberek és sátrak között.


~ O ~


Kis tábora mellett ücsörögve élezi baltáját, mikor meghallja a jelt adó kürtöt. Indulnak hát, tovább menetelnek, s ha csak megérzése nem csal, hamarosan össze is futnak ellenfeleikkel.  A szokásosnál kicsit gyorsabban igyekszik összecsomagolni dolgait, majd  némi idő múlva már teljes menetfelszerelésben, vértben, oldalán baltájával várakozik a továbbhaladásra.
Tagadni se tudná, hogy némi aggodalommal tölti el csapatuk színes kavalkádja, melyben egyaránt található nagy reményű paraszt fiú, rosszarcú zsoldos, ki bármikor képes lenne legjobb barátját is hátba szúrni egy kóbor tőrrel. Némi megnyugvással konstatálja azonban, hogy megbízható, lelkesnek tűnő egyének is sorakoznak seregükben. Sajnos jelenleg azonban a lelkesedés édeskevésnek mondható. Többre van itt most szükség.
Kíváncsian pillant körbe a felderítőket keresve. Igyekszik megállapítani, hogy  merre viszi tovább utuk. Sose szeretett csak úgy, vakon követni másokat, mely valószínűleg bizalmatlanságából fakadhat. Nem kell sok idő, míg rájön: nyugat felé haladnak, a tengerpart felé.
Szíve egyre erőteljesebben kalapál, ahogy szépen lassan ráeszmél: minden bizonnyal ők lesznek az elsők, akik összefuthatnak a vízből szabadult rémségekkel. Botorság lenne azt állítani, hogy nem fél az ismeretlentől, a haláltól, azonban mindig is azt vallotta, hogy jobb szembeszállni a félelemmel, mint gyáván elmenekülni előle, hátrahagyva bajtársaikkal együtt büszkeségünket is. Épp ez utóbbi, mely rengetegszer bajba sodorta már nagy szája mellett, melyet sose volt képes befogni.Talán már bele is nyugodott mindebbe. Mély levegőt véve próbálja kitisztítani gondolatait, helyre tenni őket, félelmét elzárni egy apró üvegcsébe, s felhelyezni képzeletbeli polcának legtetejére. Habár a környezetében bóklászó zsoldosok kellemetlen szaga megnehezíti dolgát, sikerül magába bátorságot vernie, s egyre inkább kezd lelkesedése is visszatérni. Elvégzi rá szabott feladatát, megvédi a számára fontosakat, és egyben tér haza. Akár üres kézzel, akár meggazdagodva.


~ O ~


Talpa már zsibbadni kezd, ahogy már régóta tapodja az itt-ott még kissé fagyott földet. Alkalmanként sikerül belelépnie egy-egy olvadt sárkupacba is, mely barátságosan öleli körbe bőrcsizmáját, és legalább olyan barátságosan is próbálja meg marasztalni az említett lábbelit. Halk szitkozódással adja környezete tudtára - már ha azok meghallják azt -, hogy neki ez a mocsaras, lápos környék bizony nincs ínyére, ám sajnos válogatni nincs lehetősége. Arra kell mennie, amerre épp csapatuk halad, elvégre feladata van, melyet teljesítenie kell.
Útjuk közben figyelmesen hallgatja a szétterjedő információkat, igyekszik azokat alaposan átrágni, átgondolni, hogy megfelelő módon készülhessen fel a jövőbeli csatára. Híresztelések szerint eddig minden összecsapást mondhatni könnyűszerrel megnyertek, az ellenfeleket elkergették. Ennek ténye kissé aggasztja is, túl egyszerűnek érzi, s átvillan agyán a gondolat: mi van, ha mindez szándékos, és az ellenfél taktikájának része. Mi van, ha pusztán arra játszanak, hogy ilyen eseményekre alapozva túlzott önbizalmat építsenek bennük...? Persze elképzelhető, hogy mindezt csupán túl gondolja, azonban mindig is szeretett felkészülni a váratlanra, és valahogy sose bízott abban, hogy ellenfele túl ostoba a szervezett támadáshoz, taktikázáshoz.

Már menetelnek néhány napja, mikor érkezik a hír: huldrák csapata közeledik feléjük. Idő kérdése volt, hogy összefussanak egy nagyobb hordával, de nem gondolta volna, hogy most fonak. Morgolódva konstatálja, hogy jelenlegi pozíciójuk nem kedvez számukra, ám ellenfeleiknek sokkal inkább, lévén ők közelítenek a dombok felől. Persze elégedetlenségétől függetlenül érzi, ahogy egyre türelmetlenebbül várja ütközetüket. Habár jómaga - saját bevallása szerint - sokkal szívesebben oldja meg a problémáit egy korsó jó sör mellett, azonban el kell ismerie, hogy ha harcra kerül a sor, szívesen kioszt néhány pofont annak, akinek kell.
Valamiféle vezető után kutatva pillant körbe, amennyire magassága engedi. Leginkább csak fém, vagy épp bőr páncélok hátulját, hátra kötött pajzsokat lát, meg persze lábak sokaságát. Nem telik sok időbe, míg végül sikerül kiszúrnia a Hildét, s találkozik tekintetük. Hilde bólintására huncut mosollyal válaszol bajsza alatt, melyet valószínűleg ő is kiszúrt. Sigrun, véded a hátam? - teszi fel Hilde a Sigrun számára teljesen feleslegesnek látszó kérdést.
- Kérned se kell, kisasszonyka! - válaszol, s már csatolja is le oldalán himbálózó fegyverét, miközben igyekszik csökkenteni a köztük lévő távolságot.
Megrökönyödésére ellenfeleik azonban, mondhatni nem a legszokványosabb módon indítanak ellenük támadást. A magasba szökkenve, erős becsapódásokkal kezdik megtizedelni seregüket, melynek létszámát már egyébként se tartotta túl soknak. Meglepettségének kiélésére azonban nincs idő. Az alatt a pár pillanat alatt is számos társa esik el körülötte, ki a rázuhanó huldra miatt, ki azok fegyvere által, talán még olyan is akad, akinek csak a puszta látványtól megáll a szíve ijedtében. Szó, mi szó, tényleg elég szokatlanok ezek a repülni próbáló uszonyosok, Sigrun azonban elszántan markol rá baltája nyelére, s haragosan dobbant egyet lábával.
- Remek... repülőhalak... Mi lesz a következő? Föld alól támadó galambok? - jegyzi meg kereserűen, ahogy körbenéz a csatatéren. - Légy óvatos, drága Hildém! Habár figyelek rád, sajnos ezeket az ugrabugráló förmedvényeket magasságomnál fogva én se biztos, hogy időben le tudnom csapni. De javaslom, csapjuk le a lábukat, mielőtt megint nyúlnak hiszik magukat!
- Bölcs döntés, de meg kell segítenünk a sereg védtelen részét, mielőtt túl késő lesz. A páncéltalan íjászoknak esélye sincs a vadak ellen.
Jobban belegondolva, ez valóban okos döntésnek tűnt, hiszen az íjászok valóban könnyű célpontok lehetnek, és még a hülye is tudja, hogy minden bizonnyal pont azok között lehetnek, akiket elsőként akarnak kiiktatni ellenfeleik. El kell ismerie, Hilde valószínűleg nem véletlenül került pozíciójába.
- Nagyszerű ötlet! - kiált fel végül egyetértése jeléül, s szinte azonnal követi is.
Útjuk közben igyekszik egy-egy baltacsapással besegíteni másoknak a küzdelembe, legalább hogy elterelje az ocsmányságok figyelmét, amíg valamely társa beviszi a végső döfést, vágást. Kicsit talán le is marad, de mindvégig igyekszik fél szemét Hildén tartani, és a lehető legközelebb maradni hozzá, hogy bármikor ugorhasson, ha szükség lenne rá. Azzal már cseppet sem törődik, hogy talán egy-egy társa büszkeségét is megsértheti ezzel a fajta segítségnyújtással, hiszen most az a lényeg, hogy minél többen egyben maradjanak, úgy, hogy minél több huldrát levágnak. S ha ehhez az kell, hogy itt-ott segítő baltát nyújtson, hát megteszi.
- GOTT MIT UNS, DÉLIEK! AZ ÍJÁSZ TESTVÉREINK A SEGÍTSÉGÜNKET IGÉNYLIK! TARTSÁTOK A SORAITOKAT! - hallja Hilde rekedtségtől érces hangját. Látszólag a katonák és zsoldosok hallgatnak rá, s igyekeznek megmaradni kialakult csapataikban
Hirtelen a szőr is feláll tarkóján, s nagyon jól tudja: ez semmi jót nem jelenthet. Nem telik sok időbe, mire megpillantja az őket fixírozó megtermett lényt, ki épp az imént lökte arrébb általa felkoncolt társukat.
- Szerintem bejössz neki - jegyzi meg vicceskedve Hildére sandítva.
Tisztában van vele, hogy ebben a pillanatban talán nem kéne sziporkáival örvendeztetnie környezetét, de úgy érzi, szüksége van a feszültség oldásra, már csak saját nyugalma érdekében is. Isten tudja, mi történhet, ha egy ekkora csatában veszti el birkatürelmét, s gondolkodás nélkül veti bele magát a küzdelembe, pláne ha egy ekkora monstrumról van szó. A viccelődés valahogy mindig is segített megőrizni hidegvérét, s talán most se hagyja cserben. Mindig úgy gondolta, hogy nem érdemes véresen komolyan venni az életet, még ha valóban véres is. Elképzelhető, hogy pont emiatt lehet még életben…
Megérti Hilde aggodalmát, s valamelyest át is érzi azt. Ugrásra készen figyeli, ahogy lándzsáját - kissé nehézkesen ugyan, de a huldra húsába döfi, igencsak megsebesítve azt.
Habár teljesen érthető, azonban cseppet sincs ínyére a huldra támadása, mellyel egy erőteljes csapással átralöki a lányt. Aggódni azonban jelen pillanatban nem sok ideje van, hiszen vagy ugrik Hildéhez pátyolgatni őt, felajánlva a lehetőséget a pikkelyesnek, hogy levágja, és ezzel újfent megkurtíthatja csapatuk számát, vagy ő maga vágja le a huldrát, hogy aztán a kisasszonyka segítségére siethessen. Utóbbi mellett döntve a  válaszul küldött csapásra reagálva ő maga is támadásba lendül szinte azonnal nekiveti magát ellenfelüknek. Elsőként a lény hasa környékén visz be fegyverével egy erős, lendületes csapást, mellyel sikerül méretes sérülést okoznia rajta. Nem habozik sokat, szeretné minél előbb letudni, és a porban tudni a halszerű förmedvényt, így a fájdalomtól összegörnyedő lény fejét támadva lecsapja azt.
- Egy ideig, nem biztos, hogy fogok halat enni… - jegyzi meg némi undorral a hangjában, ahogy elesett ellenfelére pillant, pedig kifejezetten szereti a sült halat, de szinte biztos, hogy most egy ideig rá se fog tudni nézni.
Sietős léptekkel indul a lány felé, reméli semmi komolyabb bántódása nem esett. Persze biztos kemény fából faragták, de hát azért mégis. Mindig jobb félni, mint aztán megijedni!
- Remélem nem csapott meg annyira az a dög, kisasszonyka... - kérdezi aggódva, szemöldökét kissé ráncolva, amitől az kissé úgyhat, mintha a kezdetek óta össze lenne nőve.
Válaszul Hilde kicsit megcsapkodja páncélját, s Sigrun máris visszanyeri szűnni nem akaró jókedvét. Megnyugszik kicsit, hogy semmi komoly baj nem esett és a lány is egyben van, persze a pillanatnyi sokkot eltekintve.
- Szép munka, bármikor bíznám rád a hátam.
Ritka, mikor ilyen kedves dicséretet kap, s nem igazán van hozzá szokva. Nem is igazán tud vele mit kezdeni, de mégis jól eső örömmel és elégedettséggel tölti el.
- Ugyan, csak a munkámat végeztem! - legyint szabad kezével, s kissé talán el is pirul Hilde szavaitól, majd utána iramodik. Az íjászokhoz érkezve ismét felveszi harci pozícióját, s gondolkodás nélkül kaszabolja le a túl közel merészkedő, s talán már sérült ocsmányságokat.


~ O ~


Záporoznak mindenfelé az utasítások, számára most azonban az a fontos egyelőre, hogy az íjászokat biztonságban tudhassa. A katonák sorai, mintha rendeződni látszanának, ami kicsit megnyugtató Sigrun számára, talán összecsapásuk is hamarosan a végéhez közeledik. Csakhamar egy védelmi sorfal állfel, lándzsáikat előre szegezve, pajzsukat felhúzva. Remek védelmi vonal lehet belőle, bár nem az ő reszortja ezt megítélni.
Úgy tűnik az íjászok is, mintha hallgatnának Hildére és elkezdik azokat lőni, akiket már tisztán látnak, így azonban egy-egy huldra, aminek épp szerencséje volt átslisszan a tűzvonalon. Sigrun, baltájának nyelét erősen szorítva várja be első ellenfelét, majd félre ugorva előle, karját hátra lendíti, s kezében lévő fegyverével ellenfele bordái vélt helyére csap, aki hatalmas sikollyal adja tudtára: támadása célt ért, és fáj is. Piszkosul. Nem sokkal ez után ki is dől, ám Sigrun azzal már nem tud foglalkozni, hogy él-e, vagy hal-e egykori ellenfele. Bár… abban kifejezetten biztos, hogy hal.
Mindeközben igyekszik Hilde közelében is maradni, s figyelni parancsaira, segíteni neki, ha szükség lenne rá. Tudja, mi elsődleges feladata, azonban mégis megígérte a lánynak, hogy fedezi hátát, hát igyekszik ennek eleget is tenni.
Úgy tűnik, az első hullámot sikeresen visszaverik, ám ennek a háborúnak még egyáltalán nincs vége, korai lenne még az ünneplés. A távolból kürt hangját hallatszódik, s csapatukat a domb irányába kezdik terelni. ~ Okos döntés. ~ bólint egyet, mintegy nyugtázva gondolatát. Így talán nagyobb előnyre tehetnek szert, pláne ha uszonyosok. Minél messzebb vannak a víztől, vélhetően annál nagyobb esélyük van.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Arccal a sárba.. Bosszúsan köpi ki a szájába ment hideg földet. Itt már kevés a változatos szitokszó egyveleg. Feltolja magát a földről, elsötétülő homlokkal fordulva vissza az ég felé. Nem boldog. A köpenye, a büszkesége.. Rég volt rajta páncél. Elszokott tőle. De talán nem látták. Mindenki el van foglalva..
Megforgatja az állkapcsát, ahogy a lovak szokták, a maga griffjét keresve a többi között. Hol van az az átkos dög, a köpenyével..
Irányba fordul, ahogy meglátja a nyilakkal tépázott madarat. Úgyis van, lőjék csak. Megigazítja magát, kezében a kardja, a másikba viszont már tőrt idéz. Üvöltések, csatazaj, a lassan már terjengő vérszag - nem érdekli. A madárra fókuszál.
Kivárja, amíg a griff elég közel nem ér, megvárja, amíg biztosan tudja, hogy el tudja találni, és a griff sem tud már kitérni; akkor mozdul csak, és a közeledő állatra célozva hajítja el az árnytőrt. A következő mozdulatával pedig már a kardjával vág a - tőrrel remélhetőleg legalább összezavart, de a lendületétől tovább közeledő, - griff felé.


//
Név: Árnytőr
Típus: Bűbáj (1/5 kör)
Erősség: I (Nebelturm ág - der Schmied)
Felhasználás: Egyszerű pecsét
Ár: 1000
Leírás: A vámpír egy tiszta varázserőből álló éjfekete tőrt hoz létre, amit használhat közelharcra vagy el is dobhat. Tulajdonságaiban egy átlagos tőrrel egyezik. A tőr három körig marad meg, utána szertefoszlik.


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Úgy tűnt. hogy végül jó ötletnek tűnt az, hogy felkereste az íjászokat, akik többnyire képesek voltak felvenni a kesztyűt. Most, hogy egy kissé jobban összeszedték magukat az emberek, kevésbé tűntek veszélyesnek, s bár áttörték a sorokat rendszeresen, a hátvéd csakhamar képes volt foglalkozni velük. Ő maga továbbra is az íjászok között maradt, s hangosan kiabált, időnként bátorítva az embereket. Parancsot nem nagyon osztott, a helyszínen egyértelműen kialakultak a vezetői viszonyok, s mind a zsoldosok, mind a reguláris katonák tudták, hogy kinek a szavát kell hallgatniuk, ha ez persze időnként nem is volt annyira egyértelmű. Egy pillanatra a csata már-már rendezettnek is hathatott volna, ám persze mindez csak illúzió volt, a rendezett csata olyan, mint a becsületes északi. Nem létezik.

A csata haver végül őt magát sem kerülte el, s bár a dögök immáron nem tűntek túl veszélyesnek, igyekezett óvatos lenni. Amikor pont lándzsaélre próbált volna szúrni egy bestiát, az hirtelenségében megtámadta oldalát, páncélján pedig hatalmasat kongva, s csikorogva szántott végig a vaskemény karom. Nem érzett igazán fájdalmat, ám hátraesett, s csak pár erős íjásznak hála nem dőlt el. Előre szökkent válaszként, majd a bestia testét átszúrta, ami a földre hullott. Lábával rálépett, majd kitépte belőle a fegyvert, s szabad kezével oldalához nyúlt, ahol érezte a horpadást. Valami nem volt rendben... Ugyan a páncél és vastag fegyverkabát megvédte, valamiért úgy érezte, hogy egy ekkora állatnak ennél sokkal komolyabb kért kellett volna tennie benne, akár esetleg átdöfni a páncélt. Pillanatra elfelejtette a körülötte zajló csatától (az úgy is kezdett véget érni), majd a földön heverő állathoz lépett, ami még minimálisan lélegzett. Némi szánalommal ugyan, de átdöfte ismételten, amitől a lassú, vontatott légzése is megállt. Nagyot rúgott bele, amitől az felfordult. Kissé figyelte a lény üveges tekintetét, amitől kevés hányinger fogta el. Nagyon emberinek hatott, de ami jobban zavarta az inkább a kinézete volt. Minden vonása arra utalt, hogy vizekben élhetett, főleg vélhetőleg a tengerben. Mit kerestek itt ezek az állatok? Menekülnek? Szemeivel Sigrunt kereste, aki szerencsére ott is volt a közelében, az utolsó még sorok között lévő huldra egyikét levágva. Utána kiáltott.
– Sigrun, nem láttam még ilyen lényt, de egyértelmű, hogy a vízben kéne élniük. Erőtlennek és gyengének tűnnek, szerintem ezek menekülnek valami elől, ami a parton van. Szólnunk kell a sereg vezetőjének. Elkísérsz engem?
A parancsnak megfelelően megindult a dombon felfele, de végig leste a lehetőséget arra, hogy esetleg hol tudna elslisszolni, s közölni a felismerést a hadsereg vezetőjével. Óvatosnak kellett lenniük, mert bármi is bújt meg a távolban, kizavarta a halakat a tengerből... Azok pedig nem arról voltak híresek, hogy a szárazföldre vágytak volna.

38Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél) - Page 2 Empty Re: Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél) on Csüt. Márc. 12, 2020 12:09 am

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Ezek a bestiák eszméletlenül erősek. Mina tudja, hogy túlságosan is nagy lustaság volt arra számítania, hogy legtöbbször használt varázslata, az egyszerű, ám meglehetősen pusztító éjfekete láng majd megoldja a problémát. Nos, sok minden ellen jó, de úgy fest, itt többre lesz szükség.
Egyelőre egy árnyakból készült pajzzsal ront oldalról a trollnak, s próbálja egész testének súlyát - mely nem olyan jelentős, azonban a páncél kicsit dob rajta - belerakni a lökésbe, hogy a férfitól és Minától is minél távolabb kerüljön a lény. Aztán hátrál is vissza, közelharcba nem akar bonyolódni ezekkel a lényekkel, majd amint visszanyerte az erejét, esetleg odapörköl neki még egyszer.
Képesség:
Név: Árnyak védelme
Típus: Bűbáj (1/3 kör)
Erősség: IIa.
Ár: 2500 váltó
Felhasználás: Pecsét alapú - Egyszerű
Leírás: A vámpír egy átlagos egykezes pajzzsal megegyező méretű , éjfekete védelmet idéz, mely képesa következő egykezes fegyvertől származó fizikai vagy maximum II. erősségű mágikus támadást megállítani.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Noha mióta templomos vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy a fény pallosa inkább látványos, mint nagy erejű képesség, s éppen ezért is kíséreltem megriasztani vele újdonsült és nem szokványos ellenfeleinket, mégis meglep, mennyire csekélynek bizonyult a trollra mért csapás. Bár enyhe vagy közepesen erős égési sérüléseket kellett volna szenvedjen, szinte meg sem látszott rövid időn belül már a fényből álló penge nyoma rajta, mintha a fájdalom érzete is megszűnt volna számára.
Ez semmi esetre sem tűnik természetesnek.
Valamiért olyan érzésem támad, mintha valami varázslat vagy más praktika adott volna természetfeletti állóképességet és sebzéstűrést a trolloknak. Ez talán megmagyarázná mind az agresszív fellépésüket, mind a habzó szájukat.
Az persze igaz, hogy mi vagyunk az ő területükön, s nem is tudom, miért nem választhattunk más, számunkra és a hátasainkra kevésbé veszélyes útvonalat.
Sokat töprengeni azonban nincs idő, alighogy feleszmél a troll, már támadásra is lendül a karja, s úgy néz ki, azt is tudja, honnan jött az őt ért csapás. Minthogy elkerülni nem igazán tudom, megkísérlem a kardommal megvágni, így a pengét magam fölé tartom védekezésképpen, ügyelve rá, hogy engem ne sértsen meg, ha valami miatt képes lenne rám nyomni, s inkább a vállvértem találja el a fegyver. Úgy számítom, ha elég erő van az ütésében, a penge olyannyira belevág majd, hogy ilyen módon saját magát sebzi meg jobban és nekem nem kell feltétlenül ügyeskednem.

40Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél) - Page 2 Empty Re: Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél) on Szomb. Márc. 14, 2020 11:22 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Tertullius, Robin Holzer: Hans legnagyobb csalódására a hajónak nem volt a veroniai emberek közt megszokott belseje. Az ősi minták alapján épített jotün hadihajó egyszintes volt. Nem volt neki raktere, mindent a kis ládájukban tartottak a harcosok, melyeken ültek, miközben eveztek. A zsákmányt hogy hova tehették, nem látta senki, ám a hajó közepe elég tágas volt, hogy fél csordányi állatot szállíthassanak át rajta. Az árbóc viszont kiváló kapaszkodót nyújt a láncoknak. A horgas vége a fém köteleknek elegánsan akad be a szeme közé, miután körbeölelte a vaskos farönköt és rászorított.
A vad hullámok játszi könnyedséggel csaptak át a hajón. A rakomány alaposan le volt kötözve erre az esetre, s a harcosok ládái, hordói nem mozdultak. A jotünök nagy része tartotta magát, hihetetlen erejének hála, ám párakat meglepett az árhullám, s a hajó padlózatára zuhantak. A víz iszonyatos erővel próbálta lesodorni az embereket róla, többeket sikerült is, akik nekicsapódtak a hajó peremének, majd átbucskáztak rajta. De a lánc állta a sarat, s megtartotta Robint és Hans.
Mígnem egy váratlan pillanatban a lánc elengedett. Egyik pillanatról a másikra leszakadt az árbocról. A víz magával sodorta Hanst és Robint a hajó széle felé. Egy pillanatig úgy tűnt, biztonságban vannak. Ám ekkor, amikor már azt gondolták, ennél nem lehet rosszabb, a semmiből egy láda rontott nekik. A méretes doboz szabadon sodródott a vízzel, nagy erővel vágódott nekik, szinte elsöpörve a vizet körülük, mintha egy újabb, erősebb hullám csapott volna fel, ami az előző után küldte a ládát. A két inkvizítor a ládával együtt szakította át a hajó peremét, s egyenesen a vízbe zuhantak.


Cedrick von Nebelturm: A madár nagyot bucskázott a levegőbe, egyik szárnyát erősen fájlalva próbált Cedrickre lecsapni. A tőr célt tévesztett, nem sokkal a szárnya töve mellett suhant el. Cedrick hasítása azonban jól irányzott, alaposan megtervezett csapás volt, könnyedén csúszva át a madár tollai közt, egyenesen a mellkasával vágódva neki. Húsában mély vágást ejtve a madár leereszkedett az égből, ahogy megtámaszkodott hátsó lábain, miközben karmával megpróbálta Cedricket belenyomni a sárba.
Közben harcocok sora igyekezett a földre szállt, vergődő vadár közelébe jutni. Szárnyai minduntalan hátrasöpörték őket, nem engedték oda. Vágott, karmolt, rúgkapált mindenfelé.
- Ne aggódj, testvér, segítünk! - ordította egy katona, igaz nem túl sok magabiztossággal.
Próbáltak a közelébe kerülni, távolról lándzsával ledöfni. nyilazni nem mertek rá, nehogy egymást sebesítsék meg. A madár ekkor felrikoltott. Fars, rémítő vijjogása próbálta áthasítani a déliek fülét. Mindenki erőt vett magát, hogy ne dogja el fegyverét, s tapassza kezét a fülére. Szükségük volt rá, hogy a megvadult bestiát ártalmatlanítsák. Egyre csak próbáltak hozzá közelebb menni, itt-ott megbökdösni, hogy elkergessék Cedrick felől a griffet, aki a korábban ért csapások miatt már felröppenni sem tudott.

// Apró megjegyzés: ahhoz, hogy valaki mindkét kezével tudjon fegyvert forgatni, kétkezesnek kell lenni. Az Ambidexter képesség jelzi ezt, szóval azt meg kell hozzá venni. Addig sajnos van egy ügyes keze meg egy béna keze mindenkinek. Most nem számított, mert a célpont olyan közel volt és olyan nagy, hogy nem befolyásolta, csak kiemeltem, hogyha netán később is előkerülne//


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: A sereg nagynehezen felmászott a hegy tetejére, egyre csak verse vissza a huldrák félelmet nem ismerő rohamait. A kis domb tetején a talaj kevésbé volt ingoványos, s remek kilátás nyílt a környékre. Jól védhető hely is volt, s minden bizonnyal, korábbi tapasztalatokra alapozva itt fog majd a had tábort verni, és állást kiépíteni. Már meg is kezdték az alapok lerakását. Szekereket húztak az orom szélére, melynek tetején harcosok foglaltak helyet, hosszú lándzsákkal terelve odébb a bestiákat. Az íjászok fedezékbe tudtak vonulni, a kordék közti apró réseket pedig egy-pár katona próbálta meg elállt, egymással pajzsfalat alkotva.
Majd három órás keserves vívódást követően a huldrák szétszéledtek. A végtelennek tűnő horda elapadt, akik maradtak, hátrahagyták sebesült, halott társaikat, s visszavonultak. Nem maradt más a csatatéren, csak a halbűzzel kevert dögszag, a huldrák kékes vére, mely összepingálta fegyverét-páncélját mindenkinek. A nap még magasan járt az égen, de bőven elmúlt dél órája. Megálljt parancsoltak a szakasznak, hogy építsenek ki megerősített állást.
- Szép munka, fivérek és nővérek. – kiáltotta el magát Rudolf kapitány, lován körbenyargalva a csatatér maradékát – Ma újabb győzelmet arattunk az esztelen bestiák hordája felett! Hamarosan megpihenhetünk. Ám előtte. Ássatok sírokat, s vessétek bele a hullákat, nehogy ránk szabaduljon a dögvész. Ügyeljetek rá, hogy elesett testvéreinket külön temessétek ezektől az istentelen dögöktől. Akik hátul maradtak, árkolják körül a dombot és állítsák fel a tábort. Itt fogunk táborozni, amíg meg nem tisztítottuk a környéket. Aztán folytatjuk az előrenyomulást a tenger felé.
Hangos kiáltással jelezte a sereg, világosan értették, mi a feladatuk. Ott serénykedett minden katona, zsoldos, lovag, hogy minél hamarabb lakhatóvá tegyék a tábort. A felderítőket elküldték, hogy keressenek iható vizet, amivel esetleg feltölthetik a készleteiket. Latrinákat ástak, tábortüzeket állítottak fel, felhúzták az első sátrakat. Megválasztották az első őrszemeket, akik serényen figyelték a sűrű bozótost a hegy lába körül. Tekintetük azonban kisvártatva az égre szegeződött. Madarakat láttak, óriási madarakat, ahogy ereszkedtek alá a felhők közül. Félig madár, félig emlős állat testük volt nekik, négy lábuk, és két darab akkor szárnyuk, melyek mögött egy ökör is könnyűszerrel elbújhatott volna. Griffmadarak voltak, változatos színekben. Volt köztük rozsdabarna, fehér, szürkés, de a legtöbbjük egy barnásfekete árnyalatú tollazatot viselt. Legnagyobb meglepetésükre a madarak páncélban csillogtak, ahogy lassan földet értek. A hátukon emberek ültek, két ember minden egyes griffen...azaz nem is emberek, hanem vámpírok. Lovas módjára ülték meg a madarat, vagy éppen íjat szorongattak a kezükben.
Nem kellett sok, hogy az egész tábor odacsődüljön a váratlan jövevények köré. A katonák közül már többen támadásra gyanakodtak, s felkészültek az esetleges összecsapásra a veszedelmes madarakkal és lovasakkal. A tisztek sietve majd két tucatnyi madárlovas elé lovagoltak, hogy köszöntsék őket.
- Üdvözlöm az ember urakat. – szólt az egyik vámpír, óvatosan megsimítva vastag bajszát, melyet összeborzolt a szél – Nevem Rodrick von Schwartzritter, házam pátriárkája. Információt jöttünk kérni...és adni, ha elég értékesnek találjuk. – felelte, nem habozva érzékeltetni, felsőbbrendűnek tartja magát az egybegyűltekkel.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: Nem sokan mernek szemtől szemben kiállni egy megvadult trollal szemben. Oswald ezen kevesek közé tartozott, s csakhamar egymaga találja magát a bestia előtt. A troll sújt, s Oswald sikeresen tippeli meg a mozgását. Pengéje belecsúszik a fenevad húsába, ahogy csap le a kezével, a végén már át is döfve azt. A troll karja Oswald vállára nehezedik. A férfi minden erejét összeszedve kitart, térdét erőteljesen hajlítva be, ahogy az ütés erejét veszti, ő pedig mozdulatlan áll a trollal szemben.
A troll karja megremeg, majd elgyengül, hála a mély szúrásnak. Mina hősiesen ront neki az oldalának, ám mágusként ereje még páncélban sem mérhető össze egy négy méteres fenevaddal. Rohamára a déli harcosok új erőre kapnak, hallani is lehet a háta mögött:
- Gyerünk! Öljük meg! – ordítják kissé fellelkesülve.
Többen követik Mina nyomait, nekirontva a bestiának. Ütik, vágják, nyomják, próbálják a figyelmét elterelni. A troll fájdalmában üvöltve lép egyet hátra, kezét hátrahúzva Oswald elől, melynek hála a pallos tovább roncsolja a húsát, finoman végigszántva azt hosszában. A troll másik kezével rámarkol sebére, nagyokat liheg, ahogy üvölt egyet. A déli katonák ijedten hátrálnak meg, mielőtt összeszedi magát a bestia. Ellenfelük meg volt zavarodva, ahogy habzó szájjal nyögött, mintegy várva, hogy a sebe összeforrjon. Ám egy ilyen mély sebnek több időre van szüksége, így nem tűnt el neki a nyoma rögvest, hogy kihúzta a kezét a kardból.


Határidő: 2020.02.22.

41Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél) - Page 2 Empty Re: Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél) on Szomb. Márc. 21, 2020 10:59 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
A láncok időben ölelték körbe a fát, csakúgy ahogyan én Robint – néhány másodperc múlva már le is csapott a hullám a hajó fedélzetére. A jötünök tartották magukat – legalább ennyi haszna volt annak, hogy ekkora dögök. Hozzánk is elérnek a hullámok, erősen csapnak nekünk, a lánc azonban kíméletlenül tart meg – elég kellemetlen, ahogyan a testemre csavart, védekezésül szolgáló öltözet ellenére majd összenyom, biztos a nővér adja a plusz súlyt.
Nem tart azonban örökké a biztonságunk. A lánc, minden jelzés nélkül hirtelen elenged – talán a fa adta meg magát, amihez rögzítve volt. Először csak a hajó széléig sodort minket az ár, ám egy láda gyorsan biztosít arról, hogy nem ért véget a baj. Már nem tudtuk elkerülni, és mindketten belezuhantunk a tengerbe, az ütés erejétől.
Nem sok idő volt gondolkodni. Próbáltam nem elengedni Robint, a láncokkal pedig a hajó oldalát céloztam meg – reménység szerint még pont felérem vele a korlátot, vagy a fedélzet szélét, ezzel biztosítva minket, hogy sem a hajó, sem az esetleges hullám nem nyom maga alá.
Ha ez sikerül, akkor tulajdonképpen nem is vagyunk olyan rossz helyzetben. A dög a másik oldalt van, a csapásai nem érnek el, ha pedig van egy kis szerencsénk, a jotünök ágyúi gyorsan végeznek vele. Ha pedig nem, úgy a hajón se lennénk jobb helyen.

Láncok: 2/5

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Damien a már lihegő troll bordáját célozza meg egy tőrrel, Mina hollója, Hedwig a magasból időnként lejjebb ereszkedik, hogy odacsípjen a trolloknak, vagy legalábbis megzavarja őket. Mina pedig, mivel az éjláng láthatóan nem használt túlságosan, a szőke férfival hadakozó troll figyelmét próbálja magára felhívni, egy hangos kurjantással. Ha sikerül elcsípnie a pillantását, akkor vámpírmágiáját használva megbénítja a célpontot.

Skill:
Név: Dermesztő szemek
Típus: Bűbáj (1/2 kör)
Erősség: IIa.
Ár: 2500 váltó
Felhasználás: Pecsét alapú - Egyszerű
Leírás: A vámpír mágiát koncentrál a tekintetébe és szemkontaktus után egy kör megbénítja a kiszemelt célpontot.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Az anyád szemit..
Már épp mosolygott volna, ahogy érezte átszaladni a tollak között a vágást, bele a madár tömegébe, mert ah, micsoda hangja van a húsba szaladó fémnek.. – mikor a griff leereszkedve éppen rá érkezett.
Az anyád...
A mosolyból grimasz lesz, ahogy ránehezednek a karmos lábak.
- Akkor segítsetek!
Üvölt vissza a teszetosza katonáknak, a kardjával próbálva levágni magáról az állatot, de az túl közel van. Egy rövidebb tőr jobb lenne, vagy ha a sok szerencsétlen nemcsak állna és nézné, hanem tényleg segítenének is... Nem tudja befogni a fülét, így az sípolni kezd a feje feletti rikoltástól. Nem véletlenül laknak olyan magasan a griffek. Ha ott fent ordítanak így, az lent pont kellemes. De az mégsem járja, hogy itt rikácsoljon, közvetlenül a füle mellett..
A páncélja nehéz, a súlyos madártest még nehezebb, ha nem tesz semmit, csak várja a felmentősereget akár most bele is fulladhat a mocsárba. Ezzel a dühödt gondolatsorral a fejében próbálja meg a lehetőségeihez mérten le ütni-rúgni magáról  a karmokat, ahol éri, megsegítve mindezt egy lökéshullámmal. Ha csak annyira el tud szabadulni a griff súlya alól, hogy odébb gördüljön, akkor oldalról, messzebbről, egy jobb szögből már levághatná.



//Név: Unberührbar - Érinthetetlen
Típus: Bűbáj (1/5 kör)
Erősség: II (Nebelturm ág - der Nebelgeher)
Felhasználás: Egyszerű pecsét
Leírás: Cedrick egészen kicsi kora óta nem rajong a fizikai kontaktusért, így az évek alatt kifejlesztett egy képességet, amivel egy olyan sűrű ködgyűrűt tud maga köré vonni, ami képes egy kisebb lökéshullámmal 1-2 méterre eltávolítani tőle a túl közel merészkedőket.


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Az ajkamba haraptam. Nem tűnt szentségtelennek a kígyó. 
Sok időm viszont nem volt foglalkozni a dologgal, mert Tertulius láncai váratlanul elengedtek. A víz pedig kíméletlenül sodort minket neki a hajó korlátjának. Amúgy sem volt kellemes a lánc szorítása, ami a hullám nyomására megfeszült, és már-már a húsunkba vágott. Az én esetemben még kicsit enyhítette a dolgot, hogy a láncok mellett a püspök erős karja is tartott. 
A korlátnak csapódva viszont alig jutottam levegőhöz, egy láda vágódott nekünk, és lökött le a hajóról a korlát egy darabjával együtt. Kollégám karja még szorosabban tartott,  és Isten oltalma folytán a lánc is újra megfeszül, miután sikerült valamibe beleakasztania a láncot a hajón. Innen már nem láttam a kígyót, ami nem egészen volt megnyugtató tudat. 
- Nem sérült meg? - kérdeztem. Ez volt a fontosabb.
- Vissza kell jutnunk a hajóra a csata vége előtt. - jegyeztem meg. Túlságosan is kiszolgáltatott volt ez a helyzet annak tudatában, hogy a jöttünök nem szívesen látnak élve. Semmi nem akadályozná meg őket, hogy a láncot leakasztva a tengerbe dobjanak, és azt mondják, a csatában vesztünk oda. 
Egyelőre viszont, nem akarva kockáztatni hogy a mozgás, és plusz terhelés miatt elengedjen a lánc, nem mocorogtam.


_________________

45Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél) - Page 2 Empty Re: Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél) on Hétf. Márc. 23, 2020 12:16 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A csatározás némi masírozás után véget ért, a katonák megkönnyebbülve kiáltottak fel örömükben, a sorokon pedig futótűzként szaladt végig a tény, hogy győzedelmeskedtek, egészen kevés veszteséggel, ráadásul. A sereg alapvető kedvének jót tett ez a felismerés, ő maga is elégedett volt, becsületesen harcoltak mind a parasztok, mind a zsoldosok. A vártnál jobban, legalábbis.
– Talán most, amíg felverik a tábort van alkalmunk beszélni a vezetőnkkel. Meg hát mindig azt mondom jobb félni, mint megijedni. Talán még igazat is ad nekünk. Már ha használni tudja egyáltalán a szemét és az eszét egy kicsit is.
– Nagyszerű ötlet, talán pont tudjuk egy pár percig zavarni Herr von Einburgot. Talán feleslegesek az aggodalmaim, de annyival tartozok neki, s magunknak is, hogy hangoztatjuk ezt.
Kellett ugyan egy rövid ideig keresgélniük a parancsnoki sátrat, de szerencsére nem igényelt túl sok erőfeszítést a dolog, a vezető impozáns alakját is megpillanthatták, aki úgy állt, mintha csak egy nyílvessző lett volna. Erősnek, s büszkének hatott, ami mindenképpen jó tulajdonság volt egy tábornok esetében, puszta jelenléte arra késztette, hogy becsülje, s tisztelje. Féltérdre ereszkedett, majd utána köszöntötte a férfit, ám egyelőre nem emelte fel a fejét.
– Áldás, békesség, Herr.
– Áldás, békesség. Történt netán valami? – kérdezett vissza a kapitány komoly, de közel sem rideg tekintettel.
– Üdvözletem. – köszöntöttem Sigrun is a férfit.
Ő maga még várakozott egy keveset, össze kívánta szedni a gondolatait, így szerencsére Sigrun tudott válaszolni a Tábornoknak. Figyelmesen hallgatta annak szavait, s szépen lassan felemelkedett, hogy kellő tisztelettel adózzon a tábornoknak. Sigrunra pillantva bólintott, majd ő maga is megtoldotta a férfi gondolatmenetét a sajátjával.
– Csata közben feltűnt nekünk valami. Pontosabban először is Hilde kisasszonynak, ő javasolta, hogy talán szólhatnánk emiatt. – a férfi egy csöppet megtorpant, majd egy lélegzetvételnyi idő után folytatta. – Nem találja gyanúsnak, Tábornok uram, hogy ezek a halfélék már a szárazföldön is csatároznak?
– A hallények támadása elkeseredettnek tűnt, s erőtlennek. Nem harcoltam ugyan még hasonló bestiával, de valamiért úgy érzem, hogy ők maguk is menekültek valami elől.
– A tengeren veszedelmesebbek, mint a szárazon. – válaszolt a tábornok egy kis habozás után, majd folytatta. – De ha mégis menekülnének valami elől, mi lehet az, amitől inába szállna a bátorságuk?
Sigrun vállat vont, ő maga kissé megijedt a gesztustól, nem feltétlenül volt túl udvarias így viselkedni egy hadvezér társaságában, ám szerencsére bölcsebbnek tűnt a tábornok annál, hogy ezt rossz néven vegye, így végül megkönnyebbülten lélegzett egy mélyet, hallgatva a dolgokat. A kérdés tökéletes volt, ám sajnos nem tudta elképzelni, hogy mi lehetett elég erős ahhoz, hogy ezeket a közel sem gyenge lényeket elzavarja. Ez pedig már magában is elég sok aggodalomra adott okot. 
– Én azt igazán nem tudhatom... Világéletemben a szárazföldet tapostam, vízre sose merészkednék. De...fene tudja miféle ocsmányságok élnek még a víz mélyén. Azt mondom, ha őket ilyen csúnyán kikergette a vízből, lehet nekünk se ártana, ha elkezdenénk aggódni, és lehet egy nagyobb és csúnyább csatára kéne készülődnünk a táborállítás helyett. Persze nem akarok vészmadár lenni, csupán szeretek inkább óvatoskodni, ha már az életemről van szó.
– Aludnunk márpedig ígyis–úgyis kell valahol. De megjegyeztem az észrevételeteket. Majd nyugatnak küldök egy szakasz felderítőt, hogy hírt hozzanak, ha valami közeleg.
Végighallgatta a két férfi szavait, s röviden bólintott. A tábornoknak igaza volt arról, hogy valahol le kellett táborozni, s pihenni, pláne egy csata után. Emellett a helyszín jól is volt védhető, nagyszerűnek tűnt ahhoz, hogy itt maradjanak. A felderítők viszont nyugtatóan hangzottak, ugyanis tényleg tartott attól, ami a halat kizavarta a szárazföldre. Normális esetben ennek nem kéne előfordulnia, ezek a lények jól láthatóan nem itt voltak honosak.  
– Természetesen, Herr. Azonnal indulunk is a tábor védelmének megerősítésében segédkezni, hogy biztosan tartható legyen a domb. Köszönjük a megértését, remélhetőleg csak felesleges félelem volt részünkről, de egy ilyen vidéken bármi megtörténhet.
Fejét mélyen meghajtotta, majd készült volna indulni is, ám egy röpke gondolat suhant át elméjén, ami hamar gyökeret is vert. Sigrunnal kissé kevésbé volt szenvedős a csata, arról nem beszélve, hogy valóban nagyszerű szolgálatot tett neki a férfi a harc hevében. Akár éltét is veszthette volna, ha a zsoldos nem csapja le a fejét annak az istentelen bestiának, ami oly csúnyán félresodorta.
– Herr Hjörnson eddig nagyszerű segítségnek bizonyul, kiemelkedő katonának tűnik.  – mutatott jobbjával Sigrun felé. – Engedelmével magam mellett tartanám, ha önnek nincs ellenére. Bátran bízom rá a hátam.
– Nem látom akadályát. – bólintott a férfi, aminek láttára kissé fellélegezett. Félt, hogy esetleg nem engedné a dolgot, de úgy tűnt, hogy egész sok szabadságot adott neki. – Én is mindig személyesen választom hadnagyaimat.
Sigrunra pillantott, aki szintén bólintott mind neki, mint pedig a tábornoknak. Tényleg szívesen tudta maga mellett, a medvebocs jellegű férfit. Valamiért biztos volt benne, hogy a legtöbb zsoldos szintén így volt vele, örök mosolya az elevenen dermesztő télközépi fagyot is gyorsan olvasztotta, vaskos karjai pedig igen biztosan fogták a fejszét, nem kételkedett benne, hogy könnyeden meglékel az még pár lékelésre való fejet. Sajnos egész szép számban voltak olyan "dinnyék", amik másra nem nagyon voltak jók.
– Khm... nos... köszönöm a bizalmat, drága Hilde. Természetesen igyekszem megóvni minden bajtól. – a férfi végigsimította a szakállát, majd végül ő maga is megköszöntje a tábornok segítségét, végül egy biccentéssel lezárva azt. – Köszönjük a megértést, és hogy meghallgatta aggályainkat, Tábornok uram.
– Én köszönöm.
Válaszolt a tábornok, majd távozóra fogták, s magára hagyták a férfit, hogy az foglalkozhasson a saját dolgával. Hilde valamiért úgy érezte, hogy a tábornok is sejtette, hogy valami gyanús történhetett a vidéken, ám vélhetőleg ő maga sem tudta még, hogy mi volt az okozója a dolognak. Ettől függetlenül mindenképpen alázatos volt tőle, hogy meghallgatta őket, ez pedig egy jó vezető erénye volt.

A tábor környékén a munka számos volt, de emellett monoton is. Ő maga élvezte is egy kissé, hogy nem kellett gondolkodnia egy picit, két lapátolásnál pedig a logisztikát leginkább az jelentette, hogy hova is pakolja az ember a nedves földet. A domb nyilván magasabban volt mint a közelben elterülő mocsár zöme, ám a környéknek hála itt is eléggé gazdag volt a föld nedvességben, így minden lapátolás után a erős földszag csapta meg, ami egészen kellemes volt számára, tekintve, hogy sose végzett ilyesmit életében. Emellett jó célt szolgált a munka, a latrinák léte számára is igen kecsegtető volt, nem teljesen állt helyre még az emésztése a korábbi kis kalandozásai után, így azért egy fokkal emberibb volt a tábori latrinán végezni az ember dolgát, mint valahol a bozótosban. Éppen egy nagyobb gilisztát pillantott meg a felkanalazott földben, amikor kiabálás hangját hallotta. Ő maga is felemelte fejét, s hamarosan meglátta a távolban a hatalmas madarakat. Fogalma sem volt, hogy mégis mik lehettek ezek, ám azonnal eldobta az ásót, s magához vette a sáros földbe állított lándzsát, majd a tisztek köré sietett. Ahogy egyre közeledtek a meglepően szervezett lények, láthatóak lettek lovasaik is. Arcára önkénytelen mosoly szaladt, eddig csak régi krónikák lapjain látta ezeket a fenséges lényeket, gyermeteg izgalom lett úrrá testén, ahogy elképzelte, hogy nem sokára pár méternyi távolságra fognak tőle lenni az állatok. Nem sokára azt is megpillanthatta, hogy a hátasokon hasonló büszke bestiák ültek, A főbb tisztek azonnal lóra is pattantak, hogy megközelítsék a vámpírokat, ám ő maga egyelőre távol maradt, mert lova nem is volt a környéken, illetve nem érezte azt, hogy ez egy olyan asztal lett volna, ahova leülhet. Emellett szerencsére mégis hallható volt a beszélgetést, pláne, mert szépen lassan az emberek elkezdték megközelíteni a csoportot.
– Üdvözlöm az ember urakat. – kiáltott az egyik vastagbajszú férfi.– Nevem Rodrick von Schwartzritter, házam pátriárkája. Információt jöttünk kérni...és adni, ha elég értékesnek találjuk.
Szemöldökét összeráncolta egy kissé, majd figyelte a történéseket. Leginkább a griffekre volt mondjuk kíváncsi, volt ugyan jó pár méter a katonák, s a bestiák között, így is közelebb volt a lényekhez, mint valaha is. Fenségesek, s elbűvölők voltak... Nem úgy, mint beképzelt lovasaik.

Sigrun Hjörnson

Sigrun Hjörnson
Déli Katona
Déli Katona
Bólintással adja Hilde tudtára, hogy vele tart. Egyet kell értenie vele, miszerint ezek a lények igencsak vízbe valók, s valószínűleg épp ezért tűnhetnek gyengének. Arról nem is beszélve, ha valóban menekülnek valami elől, az is könnyedén kifáraszthatta őket. Bele se mer gondolni, hogy mennyivel szívósabb ellenfelek lennének, ha saját élőhelyükön kéne összecsapniuk velük. Arra pedig még kevésbé mer gondolni, hogy az a valami talán pont itt fogja őket utol érni. Nem biztos, hogy ez után a csata után szívesen találkozna velük.
A dombra felérve Sigrun megáll egy pillanatra, s körbenéz, szemügyre véve a kilátást - már amennyire ideje engedi. Egész szép is lenne, ha nem csúfítaná elesett bajtársaik és a huldrák halszagtól bűzlő tetemei. El is határozza magában, hogy talán később, egy alkalmasabb időpontban körbejárja a vidéket. Talán akkor fel tudja majd a táj rejtett szépségeit is fedezni.
Figyelmesen hallgatja végig vezetőjüktől érkezett híreket. Elgondolkodva, s kissé tanácstalanul vakargatja állát szakálla sűrűjében, mely ettől  halk, sercegő hangot hallat.
- Talán most, amíg felverik a tábort van alkalmunk beszélni a vezetőnkkel. Meg hát mindig azt mondom jobb félni, mint megijedni. - veti végül oda Hildének, amikor a csapat elindul intézni ügyes-bajos dolgaikat. - Talán még igazat is ad nekünk. Már ha használni tudja egyáltalán a szemét és az eszét egy kicsit is.
- Nagyszerű ötlet, talán pont tudjuk egy pár percig zavarni Herr von Einburgot. Talán feleslegesek az aggodalmaim, de annyival tartozok neki, s magunknak is, hogy hangoztatjuk ezt.
Némi időbe telik, mire megtalálják tábornokukat sátránál, elvégre épp igen sok ember igyekszik még annál is több feladatot ellátni. Sátrakat állítanak, holtakat temetnek, kialakítják a megfelelő védelmet. Ki így, ki úgy teszi magát hasznossá.
- Áldás, békesség, Herr.
- Áldás, békesség. Történt netán valami? - kérdez vissza a kapitány komoly, de közel sem rideg tekintettel.
Most, hogy ennyire közel lehet kapitányukhoz, Sigrunnak is lehetősége akad kicsit jobban szemügyre venni, ki is vezeti csapatukat. Első pillantásra is feltűnik büszke büszke, daliás tartása, mely némi aggodalmat kelt benne. Mi van, ha ostobaságnak tartja majd aggályaikat és pusztán büszkeségből, amiért tisztjei nekiállnak okoskodni, félvállról veszi azokat.
- Üdvözletem - köszönti ő is tömören vezetőjüket.
Túlzásba nem viszi, lévén jómodort senki nem tanított neki. Nem is habozik sokat, el is kezdi felvezetni problémájuk miben létét:
- Csata közben feltűnt nekünk valami. Pontosabban először is Hilde kisasszonynak, ő javasolta, hogy talán szólhatnánk emiatt - egy pillanatra habozik, nem is tudja hogy fogalmazza meg, majd folytatja, ahogy épp kibukik belőle - Nem találja gyanúsnak, Tábornok uram, hogy ezek a halfélék már a szárazföldön is csatároznak?
- A hallények támadása elkeseredettnek tűnt, s erőtlennek. Nem harcoltam ugyan még hasonló bestiával, de valamiért úgy érzem, hogy ők maguk is menekültek valami elől.
- A tengeren veszedelmesebbek, mint a szárazon. - válaszol kapitányuk - De ha mégis menekülnének valami elől, mi lehet az, amitől inába szállna a bátorságuk?
Sigrun nem tudhatta erre a kérdésre ugyanúgy a választ, mint ahogy a jelenlévők közül vélhetően senki más se. Nem tudott mást hozzáfűzni, minthogy egyszerűen megvonta vállát. Talán tiszteletlenségnek tűnhetett mindez, ám cseppet sem zavarja, soha nem is zavarta igazán.
- Én azt igazán nem tudhatom... Világéletemben a szárazföldet tapostam, vízre sose merészkednék. De...fene tudja miféle ocsmányságok élnek még a víz mélyén. Azt mondom, ha őket ilyen csúnyán kikergette a vízből, lehet nekünk se ártana, ha elkezdenénk aggódni, és lehet egy nagyobb és csúnyább csatára kéne készülődnünk a táborállítás helyett. Persze nem akarok vészmadár lenni, csupán szeretek inkább óvatoskodni, ha már az életemről van szó - fűzi hozzá.
- Aludnunk márpedig ígyis–úgyis kell valahol. De megjegyeztem az észrevételeteket. Majd nyugatnak küldök egy szakasz felderítőt, hogy hírt hozzanak, ha valami közeleg.
Ha akarna se tudna vitatkozni ezzel az állítással. Mindannyiuknak szüksége van a pihenésre regenerálódásra, azonban sosem árt, ha közben óvatosak is maradnak. Az, hogy vezetőjük kiküld egy felderítő csapatot azonban kissé megnyugtatja és aggályai kapitányukkal kapcsolatban kissé elhalványulnak. Talán büszkesége nem abban merül ki, hogy magát tökéletesnek látja, és láttatja, hanem meglátta mondanójukban a valós problémát, és igyekszik elé menni.
- Természetesen, Herr. Azonnal indulunk is a tábor védelmének megerősítésében segédkezni, hogy biztosan tartható legyen a domb. Köszönjük a megértését, remélhetőleg csak felesleges félelem volt részünkről, de egy ilyen vidéken bármi megtörténhet.
Remélhetőleg valóban csupán csak felesleges félelemről van szó, s csak túlreagálják mindezt.
- Herr Hjörnson eddig nagyszerű segítségnek bizonyul, kiemelkedő katonának tűnik.  – mutat Hilde Sigrun felé. – Engedelmével magam mellett tartanám, ha önnek nincs ellenére. Bátran bízom rá a hátam.
Meglepve pillant Hilde felé, s hirtelen nem is igazán tudja, mit szóljon a lány ötletéhez. Persze egyébként se volt még csak esze ágában sem, hogy elmozduljon közeléből, hiszen az ígéret, ígéret, és amíg vége nincs ennek az egész herce-hurcának, betartja azt.
- Nem látom akadályát. - bólint rá a kapitány, meglepetésére - Én is mindig személyesen választom hadnagyaimat.
Hálásan pillant rá, hiszen így már valóban nincs semmi akadálya extra testőri feladatának.
- Khm... nos... köszönöm a bizalmat, drága Hilde. Természetesen igyekszem megóvni minden bajtól. - simítja végig szakállát lányos zavarában.
Ritka számára ha dicsérő szót hall valakitől, és ettől valahogy mindig kicsit kényelmetlenül is érzi magát. Ha valaki picit közelebről megvizslatná arcát, talán némi halvány pírt is felfedezhet rajta. Persze ezt akár alap állapotnak is feltételezheti bárki, aki első alkalommal találkozik vele.
- Köszönjük a megértést, és hogy meghallgatta aggályainkat, Tábornok uram - mondja, s biccent, köszönete jeléül.
- Én köszönöm. - köszön el kapitányuk is.
Összességében Sigrun eredményesnek találhatja beszélgetésüket, elvégre meghallgatta őket vezérük, küld ki felderítőket, és hivatalosan is Hilde mellett  maradhat. Úgy érzi, mindezt nem ártana kissé megünnepelni valamiféle ízletes borral, sörrel, vagy bármi egyébbel, amit épp magukkal hoztak. Vagyis hát… reménykedik benne csupán, hogy hoztak magukkal ünnepléshez némi italt.
Társaihoz hasonlóan ő maga is segédkezik a sátrak felállításában, tábor kialakításában, persze mindeközben igyekszik olykor körbepillantani is, hogy nem hagyott-e bárki, bárhol néhány hordót árválkodni. Szegények még magányossá válnának, hogy senki se szeretné őket csapra verni, és megfosztani őket tartalmuktól. Sigrun a világért se hagyná, hogy ilyen szörnyűség történhessen meg velük. Most is épp, mikor kiszúrja az égből közeledő furcsa repülő lényeket, a tájat nézegette kósza hordók után kutatva. Szemeit összehúzva próbálja jobban szemügyre venni őket, s kisvártatva mintha felismerni vélné őket. Mikor már elég közel látja őket, ő maga is elindul, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a lényeket, s lovasaikat.
- Csodás lények… kíváncsi lennék, megengednék-e egyszer, hogy én magam is felüljek egyre… - gondolkodik el félhangosan, mikor már közelebb ér a helyszínhez, azonban szinte biztos, hogy a válasz nemleges lenne.
- Üdvözlöm az ember urakat. – kiáltott az egyik vastagbajszú férfi.– Nevem Rodrick von Schwartzritter, házam pátriárkája. Információt jöttünk kérni...és adni, ha elég értékesnek találjuk.
A legkevésbé sem tetszik számára modoruk. Sose gondolta, hogy mindegyik vámpír kedves lenne, azonban ez a von Schwartzritter úgy fest, igencsak fennhordhatja az orrát.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Tertullius, Robin Holzer: A láncok vad csörgéssel állták a szelet, a hajó oldala nyekeregve feszült meg, ahogy megakadt benne az inkvizítor függeléke. Ágyúk dörögtek, félóriások kiabáltak emberi füllel érthetetlen nyelven. Ám sokáig úgy tűnt, Robin és Hans megmaradnak, nem esnek le a hajó oldaláról.
Nem sokra rá egy kéz nyúlt át a hajó peremén. Egy vaskos, hosszú kard, hozzá tartozó szakállas, sebhelyes fejjel. A hajó kapitánya nézett le egyenesen a két egyházbélire. Élvezhette a látvány, látszott széles vigyorán, ahogy egy nagy fatárgyat emelt a feje fölé. A kapitány feje fölött egy nagy hordó lapult, két kezével szorosan tartotta a metsző tengeri szélben. Ravasz mosollyal nevetett egyet, ahogy nekidobta a két elcsigázott papnak. Nem maradt más, csak a fájdalmas ütés, s a világ elsötétült körülöttük.
Robin és Johannes a hideg földet maguk alatt érezve tértek magukhoz. Vizesek voltak, ők, és maguk körül minden. Egymástól nagyjából tíz méterre ébredtek fel, a homokos nyugati parton fekve. a hullámverés időről időre megcsapta még őket, míg magukhoz nem térted. A fejük hasogatott, be volt egy ponton duzzadva, melyet fájt, ha megérintettek. A tenger a partra sodorta őket, több ládával, hordóval együtt, melyek velük együtt zuhantak a tengerbe. Körülöttük a hajdanán letarolt partvidék terült el. Az egykori halászfalvak romjai látszódtak közel és távol. elhagyatott csónakok, bárkák, házikók szegélyezték mindenfelé a partvidéket. Láncaik nem estek róluk le, esővel vert harangként csilingelve, ahogy lassan magukhoz tértek. A hajónak már nyoma sem volt, réges-régen továbbállt. A tengeren a sűrű ködnek hála el sem lehetett látni a horizontig.


Cedrick von Nebelturm: A madár visítva hőkölt hátra, ahogy a sűrű köd karmai útjába állt, módszeresen felöklelve őt és az ég felé taszítva. Nyilak záporozta, ahogy a madarat több helyen megsebesítették, vagy a nyilak, vagy pedig a körülötte álló katonák lándzsái által.
Fülsüketítő rikoltás hagyta el a madár torkát, ahogy a levegőbe röppent, majd több megsebesített társával együtt menekülőre fogta a dolgot. A griffeknek inába szállt a bátorsága, irhájukat féltve visszavonultak. Egy darabig még kergették őket a harcosok fürge nyilai, ám ahogy lassan ismét eltűntek a felhők között.
- Az Isten verje meg! Szívósak a dögök. Komám... – nézett az egyik katona a sárban dagonyázó Cedrickre – Élsz te még? – nyújtott neki kezet, ahogy oldalra csúsztatta lándzsáját.
Nem sokkal utána megálljt parancsolnak a seregnek. A tisztek élesen harsogták, „Elég volt emberek, mára tábort verünk!”. Mindenki nagyot szusszanva lélegezett fel. a griffmadarak alaposan megtépték a sorokat, s a hadsereg morálját is sikerült megtörniük. Jót tesz mindenkinek a pihenés, ezt ismételgették a sorok között. Sátrakat vertek mindenfelé, árkot ástak a tábor közé, elmentek latrinát vájni, vizet keresni, a készleteket ellenőrizni, biztos helyre állítani az állatokat, a rakományt és persze felderíteni. Szegény Cedrick napja azonban nem ért véget aztán, hogy a griff meg akarta tépni. Egy tiszt, egy alacsonyabb rangú, vélhetőleg tizedesként szolgáló harcos ment oda hozzá. Látni lehetett a ruháján, hivatásos katona volt, noha vastag, zsíros bajsza inkább arról árulkodott, kissé talán ritkán vesz fürdőt.
- Hé, fiam. Embereket válogatunk éjszakai őrségre. Vállalod? A te szemeid nagy kincsek ebben a fábaszorult sötétben. – mutatott Cedrickre a férfi. Tudott egyet, s mást a vámpírokról, az már egyszer biztos volt.


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Szó szót követett, s von Einburg gyorsan tisztázta a vámpírokkal, mi járatban vannak erre. A lovasok beszélnek még vele egy darabig, mire a hadvezér a sátrába invitálja a vámpír lovasok vezérét, két lovagjával egyetemben. A többi grifflovas kint maradt. Nem is haboztak, hogy erejüket fitogtassák az aggódó katonák között. Nevettek rajtuk, arra ösztökélték a madaraikat, hogy rikoltsanak, vagy éppen ágaskodjanak, míg vezéreik a sátorban tanakodtak. A sátorba összehívták a tisztek apraját, nagyját, így Hilde és Sigrun is hivatalos volt, amikor a vámpírok megosztották, amit akartak.
- Nem maradhatunk sokáig. Hírt kell vigyünk a mieinknek is a közelgő fenyegetésről.
Térkép is csakhamar kerül a kis sátor asztalára, hogy a vámpír vezér könnyedén tudjon magyarázni.
- Az ellenség minden bizonnyal kiszagolta a közeledő hadakt. Szétszóródtak kisebb csapatokra és külön-külön próbálnak megbújni. Egyelőre semmi jele, hogy mozgolódnának, de minden irányban találni rejtekhelyet. Időről időre füst is kering a levegőben felettük. Innen északra, délre és nyugatra is találni tábort. Különös népség, nem tűntek szörnyetegnek, de aligha hiszem, hogy a mieink lennének.
Az egyik tiszt nem habozott faggatni a vámpírokat.
- Azt lehet tudni, hányan vannak.
- Kevesen, talán egy tucat minden ilyen kis táborban. Inkább z aggasztó, amit csináltak. Fentről úgy tűnt, mintha valamiféle rituálét akarnának elvégezni. Körben álltak több helyen is, valamiféle rajzolat pontjain. Azt tanácsolom, gyorsan csapjanak le mindre, mielőtt befejezik, amit elkezdtek.
A vámpírok eztán még megválaszolták, amit tudtak kérdést, majd sietve távoztak. A haditanács sátrában pedig elkezdődött a heves vita. Nem titok, kevesen bíztak csak a vámpírok szavában.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: Hangos csatazaj vette körbe mind a trollt, mind pedig Minát. Kiáltása nem tűnt ki a megannyi zaj, nesz, ordítás közt, nem annyira, hogy a bestia őrá figyeljen a közvetlenül előtte álló ellenfelek helyett. Nem is tűnt olyan harcosnak, aki képes volna egyél több dologra koncentrálni.
Damien pedig tökéletes ki tudta használni ezt. A troll bordája ugyan magasan felette ingott előre hátra, ám egy könnyed nyújtózkodással már el tudta érni, s közé mélyeszteni. A szörnyeteg vadul ordított fel, s lépett egy nagyot hátra. Torkából vér kúszott fel egyeneset a szája szálégbe, ahogy elkezdte karjait ide oda dobálni, és ugrálva forgatni a testét. A troll támolyogva őrjöngeni kezdett, oldalán a penge végét markoló, levegőben csüngő Damiennel.

Határidő: 2020.04.04.

//Egy apró dolgot kipróbálunk, hogy felgyorsítsuk az eseményeket. Ha valaki szeretne egy NJK-val beszélni, kérdéseket feltenni, vagy bármi hasonló, akkor felkereshet, és valós időben leegyeztethetjük a jelenetet, mielőtt megírja. Ez nem kötelező, de aki szeretné így csinálni, annak állok rendelkezésére.//

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Az embereinknek alighanem, bátorításra volt szüksége, de még mielőtt új erőre kapva mozdulhatnék, vagy egyáltalán felocsúdhatnék, körülem a tömegből egy sötételf válik ki, s egyenesen a trollra veti magát. Láthatóan célt ér a támadása, a troll is jócskán megérzi, szinte eszét veszti, ahogy tombolásba kezd. A sötételf azonban láthatóan bajba keveredett így. Nem volna jó ötlet, sem helyes cselekedet, hagyni, hogy a bestia nagyobb kárt tegyen benne, mint amekkorát kibír.
Hirtelen, szinte ösztönszerűen idézem meg a fény láncait. Ha csak egy kis időre is mozgásképtelenné tehetem, talán az a szerencsétlen is könnyebben kiszabadulna, s egyúttal megadhatjuk neki a kegyelemdöfést. Ezek a trollok nem szokványosak, ha nem is mágia alatt állnak, valami külső hatás tehet arról, hogy ilyen gyorsan regenerálódnak, a habzó száj még csak a kisebbik tünete ennek. Ebben az esetben azonban a szent megkötés még nagyobb hatást kell kifejtsen rajta, mintha nem viselne átkot. Bármi is legyen, most csak az számít, hogy végezzünk vele, ha arra nem sikerült rábírni, hogy tágítson innét.
Pedig mi vagyunk rossz helyen.
Amennyiben sikerrel járok, sietve Sárkány nyergébe pattanok, hogy közelebb kerülve kivont kardommal megsebezhessem a szörnyet, s a sötételf, ha ügyes, leugorhasson gond nélkül.
Viszont továbbra is fenntartom, ha a fagyott sár miatt bármelyik hátas a lábát töri, magam teszek panaszt a parancsnokságon. Most azonban a páncélom jégbörtönében sem érzem a hideget.

Név: Szent megkötés
Típus: Bűbáj (1/3)
Erősség: I.
Ár: 1000 váltó
Felhasználás: Szövetség Alapú
Leírás: A templomos egy fényből álló láncot dob a célpontra, mely a teste köré csavarodik, s egy körig akadályozza a mozgásban. A lánc halvány fényt bocsát ki, mely émelygető hatással van minden Átkot viselő célpontra.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Háhá!
Végre. A griff távozik. Azért még egyszer a fülébe üvölt, hogy becseng tőle az egész feje.
Nem boldog. Oldalra fordul a sárban, úgy próbál meg felállni, bosszúsan fújtatva a csúszós földre. Csak mordul egyet a katona kérdésére, rámarkolva a felé nyújtott kézre. Él. Hogy a nyavalya állna belé...

A köpenyét megtalálta valahol messzebb, ahol a griff elejtette, azt még felmarkolta a sárból, mielőtt továbbmenetelt volna a sereg. De ez a menetelés már sokkal kevésbé van ínyére. Sáros, és koszos, le is izzadt, a páncélja estére igencsak zavaróvá válik, tényleg régen hordta, de nem veheti le. Csak menetel. Mogorván. Szerencsére nem sokkal később megállnak végre éjszakára.
Már a páncélját tisztítja egy ideje - ki nem állhatja a koszt a páncélján -, amikor odalép hozzá a katona.
- Hé, fiam.
Grimaszba rándul az arca, a megszólításra. Kénytelen felnézni a munkájából, és ez borzasztóan zavarja. Koránt sincsen készen. A megszáradt sarat már levakarta a páncélról, de a fém korántsem fénylik úgy, ahogy szeretné. Ha hazaért - valami emberi helyre - ezt azonnal orvosolnia kell. Erre háklis. Erre is. A köpenyét már kikefélté, a vállára van borítva, ahogy egy szekérről lekerült faláda szélén ül, az ölébe fektetett lábszárvassal.
Mégis, a tisztnek kinéző katona kérdése kellemesebb a vártnál. Éjszakai őrség? Milyen kedves..
Biccent egyet a kérdésre.
- Vállalom.
Mert, miért is ne? Jobb egyedül a sötétben, mint a tábor nyüzsgésében.
- Adjon néhány percet, hogy összeszedjem magam, aztán csak mondja meg, hova menjek. - fordul vissza a munkájához.


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Jódarabig csak az izmaimat megfeszítve próbáltam túlélni a hajó oldalán. Hallottam az ágyúdörrenést, hallottam a csatazajt. Nem tudom vége lett-e. A nővér kérdésére mindössze megrántottam a vállam - nem tudunk egyedül feljutni, a tengerbe esni pedig nem hinném, hogy jobb opció lenne.
Mindenesetre véget érhetett a csata, hiszen másképp nem velünk foglalkozott volna a hajó parancsnoka – elvégre miért is tette volna. Amikor átnézett a korlát felett, már tudtam, hogy le fog taszítani minket. Végig fennállt a veszélye, hogy megjelen valamelyik állat, és csak tiszta utálatból leveti a láncot, de úgy tűnik meghagyták a parancsnoknak ezt a megtiszteltetést. Undorító mosolyra fordultak ajkai, mielőtt hozzánk vágta volna a feje fölé emelt hordót.
Ez elől nem tudtunk elmenekülni. A fa erősen a fejemhez vágódott, én pedig egy fájdalmas ütés után egyszerűen a tengerbe zuhantam. Jószokásomhoz híven nem volt rajtam páncél, így legalább megfulladni nem fulladtam meg. Köhögésre ébredtem a homokos parton. Nagy kínok árán megmozdítottam a fejem, Robin után kutatva. Nagyjából tíz méterre feküdt tőlem ő is. A mellkasa mozgása alapján még élt. Vettem két mély levegőt, felköhögtem egy kis vizet, majd feltápászkodtam. Iszonyúan hasogatott mindenem. Először a felszereléseimért, leginkább a kardom után kutatva néztem körbe. Ha sikerült megtalálni őket, odaléptem Robinhoz, és elkezdtem rázni a vállát, várva, hogy felébredjen.
- Robin… - noszogattam.
Ez a hajózás is úgy végződött, mint a legutóbbi: szerencsétlenséggel, és partra vetve. Ezúttal legalább nem átkoztak meg minket. Ha felébredt a nővér, úgy elkezdtem felderíteni a környéket is. Szememmel pásztáztam bármi után, aminek a segítségével meghatározhatjuk, hogy hol vagyunk, mi van a legközelebb. Leginkább a látásomra tudtam hagyatkozni, ha találtam a közelben valami magaslatot, megpróbáltam felmászni rá, hogy jobban lássak. Egyelőre egy kitaposott útnak is örültem volna, ami egy faluba vagy városba vezet minket.

Möwenauge / Sirályszem (Faji képesség)
Típus: Passzív
Felhasználás: Akarat alapú
Leírás: 5. szinttől az emberek képesek akadályozott látási viszonyok mellett (köd, füst) is tájékozódni. Mágiával alakjukat elmosódottá tevő ellenfeleket is könnyedén szemmel tartják, füst, por, vagy egyéb anyagok segítségével pedig akár a teljesen láthatatlanokat is. Az emberek szeme különösen éles.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.