Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)

Na igen, valami módot is kell találni rá, hogy visszajussunk a hajóra. Elsőre nem láttam ilyet, ezért tüzetesebben vizsgálódni kezdtem (már csak azért is mert addig sem a püspök zavaró közelsége kötötte le a figyelmemet).
A legreménykeltőbb pillanat az volt, amikor a hajó kapitánya áthajolt a korlát felett. Nem, egyáltalán meg sem fordult a fejemben az arcát látva, hogy esetleg felhúzni akarna. A láda ellen viszont egyikünk sem tudott időben védekezni: A kemény fa a fejemnek ütődött, és ez a hatás elég volt ahhoz is, hogy a lánc elengedjen.
Még éreztem, hogy a víz körbeölel, aztán a sötétség magába rántott.
Aztán lassanként eljutott a tudatomig a vissza-visszatérő hűvös érzés. Fáztam. Azután a fájdalom is megérkezett a fejemnél. De ezek nem álltak össze értelmezhető, koherens valósággá. Egészen addig, amíg a vállam finom rázását meg nem érzem, aztán csatlakozik hozzá az ismerős hang. Robin...  Hirtelen nyitom ki a szemem, és ülök fel... Túl hirtelen, így vissza is szédülök, de szerencsére az egyik karommal ki tudom támasztani magam a hátam mögött, míg a másikkal a fejem sajgó részéhez kapok.
Miközben körbenézek a  bátyám után kutatva, veszek néhány mélyebb levegőt, hogy az émelygés elmúljon. Tertulius.. Tengerpart... Tenger... A jottün hajó. Pár pillanat alatt a kép összeáll, és mély sóhajtással a tekintetem megállapodik a püspökön.
- Nem sérült meg? - kérdezem fürkészve is a tekintetemmel. Melyik idióta találta ki, hogy jottün hajóval küldjön minket?
Csak néhány perc elteltével kísérelve meg lassan feltápászkodni.
Ha sikerült, mivel értettem mit csinál, én is olyasmit kerestem, ami segíthet nekünk. Többek között a fegyveremet, és a kis csomagomat. Ha pedig a püspök elindult, nem kapkodva, de követtem.

Szerencsére nem kellett sokat várni ahhoz, hogy von Einburg megérkezzen. Kevés szót kellett csak váltania a vámpírokkal, s máris a sátorhoz indult vezetőjük, hogy ott folytassák a beszélgetést. A csoport maradék lovasai hátramaradtak, s ott szórakoztak a zsoldosokkal–parasztokkal, akik nem láthattak túl gyakran ilyen bestiákat. Ő maga szívesen maradt volna a csodás lényeket nézni, de a kötelesség hívta, s emiatt kénytelen volt követni a többi tisztet. Sigrun is vele tartott, ami mindenképpen bátrabbá tette egy kissé, mégis egyszerűbb volt megjelenni a sok címeres között, ha volt legalább egy társ mellette.
– Nem maradhatunk sokáig. Hírt kell vigyünk a mieinknek is a közelgő fenyegetésről. – mondta végül a vámpír, majd szavára hamarosan előkerült egy nyűtt, nyirkos térkép. Szép alkotás volt, de az idő vasfoga már becsületesen belecsócsált, s így kissé szerencsétlennek is hatott. – Az ellenség minden bizonnyal kiszagolta a közeledő hadakt. Szétszóródtak kisebb csapatokra és külön–külön próbálnak megbújni. Egyelőre semmi jele, hogy mozgolódnának, de minden irányban találni rejtekhelyet. Időről időre füst is kering a levegőben felettük. Innen északra, délre és nyugatra is találni tábort. Különös népség, nem tűntek szörnyetegnek, de aligha hiszem, hogy a mieink lennének.
A vámpír helyenként a papírra bökött, jelezve, hogy hol is vannak ezek a táborok. Nem igazán értett a térképészethez, de igyekezett valahol fejben összeszedni, hogy mégis hol lehettek ezek a helyszínek... Ez nem nagyon ment neki, de szerencsére nem is kellett. Voltak itt olyanok, akik képesek voltak helyette is értelmezni a vámpír szavait. Furcsa volt számára ez az egész, pláne, mert soha senki se mondta ki, hogy mégis kikre utaltak itt ellenségként. Csakis sejtése volt, de az is csak homályos volt, s aligha mert volna igazán tippelni.
– Azt lehet tudni, hányan vannak? – kérdezte végül egy vörhenyes fejű nyurga tiszt.
– Kevesen, talán egy tucat minden ilyen kis táborban. Inkább az aggasztó, amit csináltak. Fentről úgy tűnt, mintha valamiféle rituálét akarnának elvégezni. Körben álltak több helyen is, valamiféle rajzolat pontjain. Azt tanácsolom, gyorsan csapjanak le mindre, mielőtt befejezik, amit elkezdtek. – válaszolt a vámpír a kérdésre. A tekintete nyugtalan és türelmetlen volt, látszott rajta, hogy lényegében csak azt várta, hogy mikor is távozhatott: vélhetőleg jelentenie kellett ezeket az információkat a saját tisztjeiknek... S természetesen azt is, hogy a déliek már itt jártak. Nem voltak illúziói, a felderítő nem lehetett barát, éppen csak közös ellenségük volt, s emiatt az érdekek egy ágra hajlottak.  Egyelőre nem kívánt szólni, ám meglepetésére Sigrun kérdést szegezett a vámpírhoz, ráadásul igen jót. Halványan elmosolyodott, tele volt meglepetésekkel a férfi: nem csak a harcmezőn és a kocsmában volt jelenléte, igen helyén volt az esze a tárgyalóasztalnál is.
– Mondja csak, drága barátom, vissza tud arra a rajzolatra emlékezni? Talán leutánozhatná nekünk kicsiben, legalább nagyjából, aztán rákérdeznénk itt a mágia ismerők között, hátha valaki felismeri, vagy legalábbis be tudja azonosítani, hogy miféle lehet.
– Semmi olyan, amit eddig láttam. Talán leginkább a félangyalok írására emlékeztetett, furcsa volt, és nem volt semmi olyan szimbolikája, amit megfejthettünk volna. – válaszolt a vámpír hezitáció nélkül.
A férfi gyors lepingálta az ábrát, ami egy kör volt, körülötte nyolc ponttal, amik embereket jelöltek. Középen egy tűzrakás volt, amitől azonnal sokkal rituáléjellegűbb lett az egész jelent. Szavai szerint a lények rendezetlenül mozogtak a pontok között, időnként helyet váltva. Erősen furcsának találta a hallottakat, arról nem beszélve, hogy nem is nagyon látott vagy hallott még ilyesmit. Igen távol állt tőle az okkultizmus világa, tudott ugyan (és használt is) vérmágiát, ám az egyszerű volt, s nem igényelt ehhez hasonló összetett dolgokat... Valami pecsét lehetett esetleg, amit testükkel próbáltak imitálni? Nem tudta. Azt viszont igen, hogy a helyzet kissé gyanús volt számára. Vett egy mély levegőt, majd felidézett egy rigmust, amit még a Neulandereknél tanult. Egy csöpp kétsoros vers volt, aminek minden szótagja elhelyezhető volt egy ábrára. Ez az ábra volt a bűbáj megidézéséhez szükséges katalizátor, ami mentem kirajzolódott a fejében. A legtöbb Neulandernek ez ösztönösen ment volna, de ő maga más vérrel született, s közel sem használta elég régóta ezeket a képességeket. Szüksége volt valami segítségre a megjegyzésükhöz.
– Köszönjük, remélhetőleg találunk valakit a táborban, aki esetleg tudhatja, hogy ez mit is hivatott jelenteni. – kicsit meghajtotta a fejét, majd tekintete kíváncsian és méregetően fordult a vámpírra.  – Másféle bestiacsoportokat láttak esetleg? Nem rég találkoztunk a hallényekkel, egészen ideáig küzdötték fel magukat a partvidéken.
– Ami azt illeti igen. Tengeri kígyók tetemei merültek el a lápban, innen nagyjából ötven mérföldre nyugatra. – felelete tömören a vámpír, ahogy kifelé mutatott
A bűbáj életre kelt: a felderítő szándékait egyértelműek és tisztán olvashatóak voltak. Nem volt ugyan ellenséges, se barátságos, ellenben hazudott. Kárt nem akart tenni bennük, ám mégis aggasztotta kissé, hogy vajon mit titkolt el, mi volt az a rész, ahol csak féligazságot közölt, s ami még fontosabb, vajon miért? Végül Sig szólalt meg, s a felesleges gondolkodás helyett inkább őt figyelte.
– Hm... Akkor ez alátámaszthatja a gyanúnkat, miszerint azok mintha valami elől menekültek volna. – szólt a férfi egy kis gondolkodás után. – Elképzelhető, hogy épp a körbe futkosó barátainkhoz van köze? Van egyáltalán ezeknek valami fegyverük, vagy csak szaladgálnak körbe–karikába, mint valami bolondok abban reménykedve, hogy kapnak majd valamit jutalmul a nyakukba?
– Erről semmit sem tudok. Megeshet, nem tudom, mi jár ezeknek a bestiáknak a fejében. – vonta meg vállát a vámpír, majd várakozva nézelődött, hogy kérdez–e még valaki tőle.
Kevés udvarias várakozás vette kezdetét, aminek az lett a vége, hogy a vámpír némi csevej és búcsú után távozóra fogta. Fellélegezett egy kissé, immáron mert köhécselni egyet. Nehéznek és keserűnek érezte a férfi jelenlétét, s nem csak amiatt, mert fajtársa volt. Szomorította a tudat, hogy hazudott, s bár nem érezte ellenségnek, azért mégis zavarta. Mert még benne reménykedni, hogy a vámpírok és dél szövetségesek voltak... De ez a szövetség most már többedik ízben rendült meg. Várt egy picit, majd mikor hallottad a vijjogó bestiákat távozni, erélyesen megszólalt. 
– Uram, kérhetek szót? – fejét meg is hajtotta kicsit, úgy érezte, hogy szokáshoz híven óvatosan kellett lennie.
– Parancsoljon. – felelte végül a férfi egy intéssel.
A vezért méregette. Nem tudta, hogy mennyire szerették a tisztek, félelme jogos volt, hiszen vámpír volt. Kém is lehetett volna. A gondolat szórakoztatta kissé, elképzelni se tudta, hogy mennyire haszontalan kém lenni, se hazudni, se színészkedni nem tudott igazán. 
– Bár a lovasok vezetője nem ellenségünk, barátunk sem, s pont úgy tekint ránk ő is. Nem mondott teljesen igazat nekünk, de sajnos a mesterségem csak eddig nyúlik, nem tudom, hogy pontosan mikor is hazudott, s mikor is mondott igazat. – kicsit meghajtja a fejét ismét, ilyen körökben gyakran érezte a kényszert arra, hogy tiszteletét kifejezze. – Úgy vélem, hogy egy kevés fenntartással kéne kezelni szavát.
– Aki ennyire fenn hordja az orrát, jóban nem sántikálhat, én azt mondom. Lehet, hogy segíteni nem szándékozik különösebben, de a hátráltatásunkkal is éppúgy árthat nekünk. Ha igaz amit mondott ezekről a hallényekről és már nyugat felé is láttak több tetemet no meg ezekről az ismeretlenekről, akik köröket rajzolgatnak földbe, akkor nem árt, ha felkészülünk arra, hogy bármelyik irányból ránk támadhat valamelyik. Lehet nem ártana az ismeretlenek egy csoportja felé is küldeni egy felderítő csapatot.
Halvány, késpenge vékonyságú mosoly jelent meg arcán, Sigrun esze megint helyén volt. A tiszteket méregette, akik látszólag kissé gondolkodóba estek. Szépen lassan kezdetét vette a vita, hogy mit is tegyenek.

Tertullius, Robin Holzer: A két inkvizítor nagyot sóhajtva tapasztalta, hogy minden magukra aggatott holmijuk rajtuk maradt. a hullámok és a szél nem voltak elég erősek, hogy letépjék róluk fegyvereiket. Minden mást szerteszét szórtak a vad tengeri hullámok. a part mentén. Javarészük ne is hozzájuk tartozott, a jötün legénység holmija voltak. Jól látszódott ez a hatalmas ruhákon, vaskos pajzsokon, melyek velük sodródtak partra. Robin még egy tőrt is talál a kavicsok közé fúródva. Egy tőrt, mert méretében vetekedett nem egy karddal.
Közel s távol minden vastagon fedett a köd. Hans ahogy szemét meresztve fordult jobbra-balra, a végtelen pusztaság képét véshette elméjébe. Letarolt házak, elláposodott utak, partra vetett csónakok, kidőlt fák és elfajzott szántók vették körbe a partot, ahol egykoron haragos méhkasként vonult át a felbőszült tengeri nép. Ám a távolból az egyik kis házikó mellől füst kószált fel a ködön át egészen az ég felé. Egészen apró, félig összedőlt, félreeső halászkunyhó volt, semmiféle másik házzal, istállóval, vagy éppen sátorral körülötte...vagy legalábbis nem olyannal, ami állt volna.
Amennyiben megközelítik a kis házat, Robin és Hans egy apró kis tábortüzet pillantanak meg előtte. Mellette egy ember ült, egyetlen férfi, nagyjából a negyvenes évei közepén járhatott. Katonaviselt ember lehetett, erről árulkodott a temérdek heg az arcán és a karjain. Szegényes ruhát viselt, olyat melyet összetépett már a számos kemény tél. A tűz mellett melegedett, s halakat füstölt, melyeket egy-egy nyársra húzva lógatott a tűz fölé.



Cedrick von Nebelturm: Nem telt bele sok időbe, hogy tábort verjen. Hamar tüzet gyújtottak, rendbe tették az állatokat és szeletekre osztották a tábort, hogy mindenkinek meglegyen a maga hely. Mikor Cedrick az őrhelyéről kérdezett, a tiszt neves egyszerűséggel egy közeli kis dombra mutatott.
- Ott ni fiam. Onnan messzire ellátni.
Lassan kúszott a kertek alá a nap, ahogy az unatkozó katonák nagy része levetette a páncélt, s pihenésre készült fel. Egy kisebb csapat kockázni kezdtek. Oda is rikkantottak Cedricknek, amikor elsétált mellettük, nem szeretne-e csatlakozni a pár szegényes felszerelésű, kopott páncélt viselő katonához egy-két menetre.
Akár csatlakozott, akár nem, este hamar a kis domb tetején találta magát Cedrick. Messzire el lehetett látni onnan, a vámpír legény alaposan szemügyre tudta venni még a mocsárba gyökeret vert fák lombjait is. Maga körül még jó pár őrszemet pillantott meg, ahogy a tábor különböző pontjain álltak, egy-egy lándzsával, fáklyával, esetlegesen pajzzsal a kezükben. Megnyugtató érzés volt minden őrt álló katonának, hogy karnyújtásnyira voltak tőle a bajtársai. Azonban az éjszaka nem múlt el eseménytelenül.
Órákkal sötétedés után, mikor a katonák nagy része az igazak álmát aludta, Cedrick egy alakot vett észre a magas főben gázolni, egyenesen a tábor felé. az illető magas volt, s előre előregörnyedt, lévén kiegyenesedve messziről észrevette volna az átlagos szem is. Karjai között apró fényt fordozott, nem fáklya fényét, annál fakóbban, kissé tompa árnyalatút, akár a lidérfény. Fegyvert nem látott nála, egyedül csak a csupasz kezét, melyet a magasba emelt.
Hirtelenapró villanás jelent meg a tábor sátrai felett. Az idegen ölében a lidrécfény erős villanással táltosodott meg, ahogy körülötte pecsétek jelentek meg, majd ugyanabban a pillanatban tűzeső hullott rá több pontzon a sátrakra. A táborban sorra ébredtek a lángokra fel a katonák. Vad ordítozás hallatszott, ahogy vízért szaladtak az emberek, Cedrick pedig díszpáholyból nézhette végig az egészet. Ám sok ideje nem maradt neki sem tétovázni. Az idegen, aki a tábor közelébe merészkedett, azonnal sarkon fordult és menekülni kezdett. Félő volt, még pár pillanat, s beleveszik az esti homályba.


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Megoszlottak a vélemények a haditanács sátrában. Többen azt mondták, nemes egyszerűséggel ignorálják a vámpírokat, akik szavában egyértelműen nem bízhatnak meg. Mások rögvest azt szorgalmazták, hogy osszák darabokra erőiket és derítsék fel a környéket, tisztítsák meg a fertőtől, ha szükséges. Voltak akik várakozni akartak, hogy több időt adjanak a felderítőknek. Többen fel is vázolták az elképzeléseiket. Az idő is fontos tényező volt, s többen aggódtak, hogy ne veszítsék el a lendületüket, s még a vámpírok előtt építsenek ki állást a partvidéken. Von Einburg volt, aki a végszót megadta, miután mindenkit alaposan végighallgatott.
- Köszönöm az észrevételeket. – felelte utólag Hildének és Sigrúnnak, kik utoljára kértek tőle audienciát, majd a tanács felé fordult – Döntöttem. Amíg meg nem erősítjük, hogy rajtaütésnek nincs veszélye a part irányába, nem haladunk tovább. Megerősítjük az állásainkat, és itt maradunk. Addig pedig személyesen járunk utána, mennyire valósak a fenyegetések.
Tartott egy kis szünetet, hogy időt adjon feldolgozni az embereinek a tervét, majd folytatta.
- Mi és a lovagjaink előrehaladunk megvizsgálni ezeket a területeket. Mindenki el fog kísérni a felderítők közül egy-két ember, hogy szükség esetén minél előbb értesíteni tudják az itt maradottakat. A táborban a kapott információkról megtiltom, hogy bárkinek beszéljenek. Nem akarom, hogy az akciónak híre menjen, vagy kitörjön a pánik. - a tábornok ekkor elhallgatott. Tanácsosai, lovagjai, tisztjei nagy részének, noha erős kétségei voltak, nem szólt szintén semmit. Páran még tette megjegyzéseket, óva intették a kezdeményezéstől vagy éppen ösztökélték rá, verjék szét ezeket a gyanús csoportokat, aprítsák fel az útba eső tetemeket.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold A troll meginog, ahogy a lánc az oldalához szorítja a karjait. Ingerülten toporog jobbra-balra, ahogyan a talpasok lándzsahegyeket döfnek bele, a szent láncoktól felbátorodva. A troll bőrét ekkor sisteregve kezdik el égetni a láncok, láncszem alakú nyomokat hagyva rajta. Oswald mindeközben gyorsan nyeregbe tudott emelkedni, s előrántani fegyverét.
- Gyorsan, szúrjátok le! – hallotta, ahogy a háta mögött ordibálnak a bajtársai.
A troll körül a láncok lassan elenyészni látszódtak. Damiennek nem esett baja, hogy a bestia karjai magához szorultak, ám még mindig ott csüngött rajta. A toporzékoló szörny körül ekkor oszlottak el a fényből kovácsolt bilincsek, szabaddá téve az általa hagyott égésnyomokat, melyeket az egész szakasz megdöbbenve vehetett szemügyre. Oswald ekkor kezdett rohamozni.


Határidő: 2020.04.13.

A legfontosabbak rendben voltak. A püspök se nem látszott sérültnek, se nem panaszkodott sérülésre. Egyben van. Ez jó. Ahogy az is, hogy az ébredést követő zavarodottságom bizonyára nem szúrt neki szemet. Aki beveri s fejét zavartan, és viszonylag lassan ocsúdik... Valószínűleg ennek tudta be. Istennek hála.
Csak bólintottam a kijelentésére. Igen, az fontos lenne.
A gyors "leltár" során aztán megnyugodva tapasztaltam, hogy amit magammal hoztam, az meg is van még. Ezután kicsit a parton is körülnézek, és jól is teszem, mert találok egy tőrt. Ki tudja, mikor jöhet jól, ezért magammal viszem.
A füst, ahogy kicsit néztem, merre haladunk, nekem is feltűnt, és nemsokára a házat, és az azt körbevevő pusztaságot is megfigyelhettem. Ha nem látnám a füstöt, azt mondanám, hogy biztosan elhagyott ez a romos kis viskó. De ott volt a füst, tehát valakinek kellett ott lennie.
Míg a püspök megszólította a tűz mellett előbukkanó férfit, én szerény mosollyal megálltam mögötte. Abból nem lehet bajunk, ha azt hiszi, csak az egyikünktől kell potenciálisan tartania.
Kissé megesett a szívem a szerencsétlenen szomorú állapotát látva, és míg "a férfiak beszéltek" én diszkrét, leplezett pillantásokkal igyekeztem felmérni, látok-e a veteránon friss sérülést.

Hosszú, s mindent átfogó vita vette kezdetét, ahol a vélemények élesen egymásnak feszültek. Nem igazán akarta hallgatni a vámpírokat méltató megjegyzéseket, pláne azért, mert jogosnak bizonyultak. Valamiért abban reménykedett, hogy esetleg a felderítő igazat mond, s lényergében nem is tűnt úgy, mintha rosszat akart volna, de sajnos szavai megkérdőjelezhetőségét megfoghatóan tényszerűnek érezte. Csalódott a fajtársaiban, mert azok nem mondtak igazat, de rosszul esett számára, hogy a déliek tudták, hogy a felderítő nem fog igazat mondani. Arcára nyugalmat erőltetett, majd figyelte a vezetőjük szavait.

Von Einburg végül úgy döntött, hogy lovagjaival együtt látogatják majd meg a táborokat. Egy részről tartott kissé az elképzeléstől, ám megint más okból indokoltnak tartotta azt, ugyanis tényleg nem tudhatták, hogy mennyire is volt a tábor valóban felfegyverkezve. A csoport elhallgatott kissé, csak néhányan szólaltak fel. Vett egy mély levegőt, majd ő maga is felemelte egy kissé a hangját, ahogy lehetősége adódott a dologhoz.
– Uram, a terv nagyszerű, s mi sem tenne boldogabbá annál, ha én magam is elkísérhetném a táborok megközelítésében. Ám, ha megengedi nekem... – habozott egy pillanatra megvárva az engedélyt. Természetesen ha nem kapott, be is fejezte. – Nem tudhatjuk, hogy mennyi igazság van a vámpírok szavában, esetleg a csapataink elé küldhetnék egy-egy tehetséges felderítőt, hogy kicsit közelebbről ők is megfigyelhessék a tábort, amíg az ön által vezetett sereg megközelíti a táborokat. Ha más nem, legalább kizárjuk, hogy valahol rajtaütés várna ránk az úton.
Fejét lehajtotta alázatosan, meg se várva a választ. Talán túlzónak tűnhetett az óvatossága, de furcsa érzései voltak a kialakult helyzet kapcsán, s ezeket a félelmeit talán egy kissé tompította volna az, ha megbízhatóbb szájakból is hallotta volna, hogy mégis mi folyik a táborokban.

Tertullius, Robin Holzer: A férfi döbbenten vette szemügyre a két bőrig ázott egyházbélit. Öreg, kissé táskás szemeit úgy forgatta jobbra-balra, mint aki kísértet látott. Gyorsan megnyugodott, de egy pillanatig úgy tűnt, hogy fegyvert készül rántani a kis párosra. Aztán csak kuncogott egyet.
- Eladó? Lassan fél éve már, hogy váltót láttam utoljára. – mondta gúnyosan. A hangja rekedt volt, viszont érezhetően szívós – Üljenek csak le. Ahol egy jóllakik, ott három sem maradhat éhen.
A tűz melege hívogató volt hűvös időben. Az öreg még két pokrócot is előhúzott egy apró kis hátizsákból, egyenesen Hansnak és Robinnak nyújtva át őket.
- Jómagam Gregor vagyok, Rottenstahl falvából. Tudják, ezen a vidéken már rég nem használnak aranyat. – magyarázta, ahogy a halai felé mutatott, hogy szolgálják ki magukat – Amióta a tenger ellenünk fordult, az emberek elmenekültek, vagy meghaltak. Akik maradtak, azokat nem érdekli az arany. Mind másért maradt itt, amit arannyal soha meg nem vehet. Máskülönben miért maradna ezen a mostoha vidéken.
A halász nagyot nyögött, ahogy alaposan szemügyre vette a két inkvizítort.
- S titeket mi szél hozott ide? Ahogy elnézem, van bőven mit mesélnetek. – nézett rájuk kíváncsian.



Cedrick von Nebelturm: A táborban az ételt gondosan porciózták ki, s hordták szét a katonák között. Akiket őrnek állítottak sem maradtak ki a jóból, s Cedrick is megkapta a maga részét, nem sokkal azután, hogy elfoglalta őrhelyét a lemenő nap árnyékában. Az étel kiadós volt, nem túl úrias, de elég, hogy jóllakjon tőle az ember. Szinte tökéletes is volt minden, míg meg nem jelent az idegen.
Az idegen gyorsan észrevette, hogy kiszúrták. Rohant, futott, ahogy csak a lába bírta. Természetesen a többi őrszemnek sem ragadt viasz a fülébe, ahogy meghallották a kiáltozást, nekilátta riasztani az egész tábort. Cedrick okosan tette, hogy utána iramodott, amikor éppen készült eltűnni a sűrű bozótosban. Mire ő is odaért a domb aljára, a táborból semmit sem látott. Az idegen egyre csak futott, futott, Cedrick ott látta maga előtt, a végére már alig egy pár ölnyire, amikor egyik pillanatról a másikra eltűnt. Se szó se beszéd felszívódott Cedrick orra előtt. Mintha csak a föld nyelte volna egy szempillantás alatt eltűnt az alakja. A vámpír legény kisvártatva egyedül találta magát a sűrű bozótosban. Társai a háta mögött széledtek szét, egyre csak az idegen támadót keresve.


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: A tábornok korábban egyszer sem utasította vissza, ha egy harcosa tanáccsal akart szolgálni, s most sem állt szándékában. Figyelmesen hallgatott, s bólogatott, hogy érti, Hilde mit szeretne neki mondani.
- Bölcs elgondolás, ám szűkében vagyunk az időnek is. Veszélyes sokáig egy helyen is maradnunk. Azonban látok egy megoldást. – felelte tömören a tábornok – Ahelyett, hogy egymás után fésülnénk át a táborokat, egyszerre közelítjük meg őket. Így hamarabb tudjuk a környéket felderíteni, s lesz időnk alapos munkát végezni, ha mindenkinek csak egy célponttal kell foglalkoznia.
A sátorban mindenki helyeselte a tervet. Hamar el is osztotta a tábornok a célpontokat, s az embereket, hogy hova kit küldenek. Hilde szavára hallgatva minden csapathoz rendelt egy-két felderítőt, hogy előre mehessenek, s hogy ha szükséges, gyorsan üzenetet tudjanak hozni az itt maradottakhoz. Hilde legnagyobb örömére ő és Sigrún is az egyik csapat tagjainak lettek osztva, néhány másik lovaggal együtt. A tábornok eztán kijelölte helyetteseit, majd sürgetni kezdte az előkészületeket.
- Mihamarabb nyergeljék fel a lovakat. A létező leggyorsabban meg akarom tudni, ha veszély közeledik a tábor felé.

Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold Damien nagy erővel tépte ki a tőrt a troll oldalából. a kés nehezen akart csúszni, minthogyha beleragadt volna valamibe, mely egyenest a bestia bőrébe húzta volna azt vissza. A kés felszínén nem vér volt, hanem valami lilás árnyalatú, vérrel keveredett ragadós anyag, mely akár a téli dérben megmerevedett takony úgy ragadt rá a sötét tünde fegyverére.
A troll ekkor hála a sok sebnek erejét vesztve esett hátra. Még lihegett, magánál volt, azonban az őt ért temérdek szúrástól térdre borult. Egyik kezével magát a háta mögött támasztotta meg, úgy próbálta erejét összeszedni, ahogy a katonát egyre csak terelgették el maguktól. A számtalan lánzsahegy, mely körbevette megbénította őt, s troll megpróbált a földön kúszva elmenekülni...igaz nem sok sikerrel, mert a harcosok ott nyargaltak a nyomában, két szemüket egyenesen rá szegezve.

Határidő: 2020.04.25.

Ha ugyan a tábornok nem is feltétlenül fogadta el a felvetését, mindenképpen mérlegelte azt, s végül egy olyan megoldást talált, ami mindenkinek megfelelő volt. Ő maga is elégedetten bólintott a felvetésre, s szerencsére kivételesen a tisztek sem marakodtak az elképzelés felett. Sigrunra pillantott, majd reá mosolygott, jelezve, hogy számára ilyen formában tökéletesem megfelelt a terv.

A csapatok hamarosan szétosztásra kerültek, s szerencsére ők maguk is mehettek a lovagokkal. Nem volt sok idő lazsálásra, hamar össze is kapta magát, s lováról lepakolta a felesleges málhát egy tiszti sátorba. Szükségtelen volt a teljes felszerelést magával cipelni, s a lovat se akarta terhelni ezen a nehéz, s igen sáros terepen, nem beszélve arról, hogy most páncélban is volt az állat, ami további súlyt jelentett. Nem aggódott amiatt, hogy Kohle ne bírta volna a gyűrődést, de az ember mégis felebarátjaként szeresse a lovát, mert egyetlen fáradság okozta botlás, s a hátas, és ő maga is oda egy szerencsétlen esés után. Végigfuttatta kezeit a fríz sűrű szőrén, amire is az nyihogott, s fejével gyengén meglökte a lányt.
– Jól van, legyen. – mosolygott rosszallóan, majd visszasietett a sátorba, s egy fonnyadt, szomorú répát hozott. Kohle sokkal jobban szerette az almát, de az jobban megnyomódott volna, s több helyet is foglal, így kénytelen volt valami kevésbé ízletessel helyettesíteni azt.  – Ezt akarod, igaz?
Szemtelenül beleharapott ő maga is a fagytól megpuhult répába, s figyelte a lovat, aki látszólag jobban várta a csemegét, mint ő a Megváltót. Végül kinyújtotta azt, s az állat elfogadta a finom falatot. Végigfuttatta ismét kezeit sörényén. Durva volt, s kócos, emellett pedig helyenként csomósra kezdte az idő. Mindig figyelt rá, hogy a lehető legjobban ki legyen fésülve, ám most erre sajnos nem nagyon volt ideje, s vélhetőleg az állat se értékelte volna, ha nagyon húzza a szőrt, így megfogadta, hogy ha vége ennek az egész tisztogatásnak, hosszasan fog majd foglalkozni az állattal. Mert megérdemelte, mindig ott volt vele. 

Keveset még elidőzött azzal, hogy a lovat cirógatta, de végül felszállt a nyeregbe, majd csatlakozott a csoporthoz, akikkel indulni készültek. Nem szólt senkinek az egészről, természetesen, megértette a korábbi parancsokat. Szemeivel a csoportot fürkészte, s emellett Sigrunt is. Eddig nem látta lovon utazni, remélte, hogy megállja a helyét a nyeregben. Igaz, valahogy jobban tudta volna képzelni a férfit egy ökrön lovagolni, nem azért, mert esetleg ostobának gondolta volna, Isten ments, nemes egyszerűséggel csak ő maga is hasonlított egy ökörhöz: olyan szívós, s tömör volt, mint egy szelet szikkadt lenmagos rozskenyér.

Kissé morogva figyeli az egyszerű népségeken szórakozó vámpírokat. Érthető, hogy sokan ámulattal figyelik az őket szállító lényeket, elvégre bizonyára soha, vagy csak ritkán láttak eddig hasonlókat, azonban az, ahogy ezek szórakoznak az emberekkel, dühíti. Habár Hilde is közéjük tartozik, mégis, szinte teljesen más ezekhez a piperkőcökhöz képest, kik jól mulatnak az emberek tudatlanságán. Szívből örül, hogy társait, barátait még képes megválogatni, s ha teheti inkább távol tartja magát von Schwartzritterféléktől.
Némi bámészkodás után Hildét és őt is behívják, néhány további tiszttel együtt a tanácskozásra. Talán kiderül, hogy mégis mi folyik itt.
- Nem maradhatunk sokáig. Hírt kell vigyünk a mieinknek is a közelgő fenyegetésről - kezd bele a jelentésbe.
Egy kissé talán régi, elnyűtt térkép is előkerül valahonnan, melyen a rossz hírek hozója máris elkezdi mutogatni, miket láttak a magasból.
- Az ellenség minden bizonnyal kiszagolta a közeledő hadakat. Szétszóródtak kisebb csapatokra és külön-külön próbálnak megbújni. Egyelőre semmi jele, hogy mozgolódnának, de minden irányban találni rejtekhelyet. Időről időre füst is kering a levegőben felettük. Innen északra, délre és nyugatra is találni tábort. Különös népség, nem tűntek szörnyetegnek, de aligha hiszem, hogy a mieink lennének.
Sigrun elgondolkodva hallgatja a helyzetjelentést, s csakhamar eszébe is jut egy kérdés, ám feltevésével várnia kell még néhány percet, az egyik tiszt veszi magához a szót:
- Azt lehet tudni, hányan vannak?
Teljesen jogos és fontos kérdés. Elismerően pillant a tisztre, majd kérdőn a vámpírra. Ő maga is kíváncs saját kérdése mellett az erre kapott válaszra is.
- Kevesen, talán egy tucat minden ilyen kis táborban. Inkább az aggasztó, amit csináltak. Fentről úgy tűnt, mintha valamiféle rituálét akarnának elvégezni. Körben álltak több helyen is, valamiféle rajzolat pontjain. Azt tanácsolom, gyorsan csapjanak le mindre, mielőtt befejezik, amit elkezdtek. - válaszol a kérdésre.
Minderre valószínűleg már ők is gondoltak. Nem lenne szerencsés, ha egyszerre rejtélyes idegenek támadnák meg őket. Mindenképp utána kell járni, hogy mi történik, és valóban igazat állítanak-e vendégeik. A hallottak azonban igencsak aggasztják már most, pedig még csak nem is tudja, miféle rituálét igyekeznek végrehajtani a távolban.
- Mondja csak, drága barátom, vissza tud arra a rajzolatra emlékezni? Talán leutánozhatná nekünk kicsiben, legalább nagyjából, aztán rákérdeznénk itt a mágia ismerők között, hátha valaki felismeri, vagy legalábbis be tudja azonosítani, hogy miféle lehet. - teszi fel egyszercsak a kérdést, ami igencsak foglalkoztatja.
Reménykedik benne, hogy valaki talán tud benne segíteni, s ha az illető nem is alkalmazza, talán már találkozott vele egy korábbi csata során, vagy látta valamiféle könyvben.
- Semmi olyan, amit eddig láttam. Talán leginkább a félangyalok írására emlékeztetett, furcsa volt, és nem volt semmi olyan szimbolikája, amit megfejthettünk volna.
Elgondolkodva fonja össze karját mellkasa előtt. A férfi egy papírdarabot vett magához, és elkezdte megrajzolni az alakzatot, körülötte néhány ponttal, középen pedig valami tábortűzszerűvel. Abban szinte biztos volt, hogy nem esőt igyekeznek megidézni, hanem valami sokkal csúnyább dolgot próbálnak művelni. Gondolataiba mélyedve kezdi törni fejét, a hallottakon, s próbál kieszelni valami használhatót.
- Köszönjük, remélhetőleg találunk valakit a táborban, aki esetleg tudhatja, hogy ez mit is hivatott jelenteni. Másféle bestiacsoportokat láttak esetleg? Nem rég találkoztunk a hallényekkel, egészen idáig küzdötték fel magukat a partvidéken. - hallja egyszer csak Hilde hangját.
Kíváncsian pillant ő maga is vendégükre. Ez egy valóban érdekes és fontos kérdés, hiszen ha valóban üldözte őket valami, valószínűleg már másfelé is járhattak. Ha mást nem is, talán elesett társaikat megpillanthatták a magasból.
- Ami azt illeti igen. Tengeri kígyók tetemei merültek el a lápban, innen nagyjából ötven mérföldre nyugatra – feleli az irány felé mutatva.
- Hm... Akkor ez alátámaszthatja a gyanúnkat, miszerint azok mintha valami elől menekültek volna - sandít előbb Hildére, majd vezetőjükre, majd pár pillanat múlva fojtatja is újabb kérdéseivel: - Elképzelhető, hogy épp a körbe futkosó barátainkhoz van köze? Van egyáltalán ezeknek valami fegyverük, vagy csak szaladgálnak körbe–karikába, mint valami bolondok abban reménykedve, hogy kapnak majd valamit jutalmul a nyakukba?
- Erről semmit sem tudok. Megeshet, nem tudom, mi jár ezeknek a bestiáknak a fejében - válaszolja, majd ezzel beáll a csend.
A vámpír várakozón pillant körbe, valószínűleg további kérdésekre várakozva, ám ezek híján pár percnyi csevegés után útnak indult, elvégre sajátjait is értesítenie kell az eseményekről.
- Uram, kérhetek szót? - szólal meg Hilde, miután már eléggé eltávolodtak a látogatók.
Sigrunt valahogy mindig meglepi a lány - szerinte - túlzott modorossága, s kissé most is elmosolyodik rajta bajsza alatt. Persze az is lehet, hogy csupán ő maga ennyire neveletlen, hogy még szót se kér, csak beszél, mintha muszáj volna.
- Parancsoljon. – feleli végül.
- Bár a lovasok vezetője nem ellenségünk, barátunk sem, s pont úgy tekint ránk ő is. Nem mondott teljesen igazat nekünk, de sajnos a mesterségem csak eddig nyúlik, nem tudom, hogy pontosan mikor is hazudott, s mikor is mondott igazat. - kezd bele végül a lány, majd egy enyhe, de annál tiszteletteljesebb meghajlást követően folytatja:  - Úgy vélem, hogy egy kevés fenntartással kéne kezelni szavát.
Sigrun felvonja szemöldökeit e szavakat hallva, majd állát vakargatva gondolkodik el mindezen. Vajon miféle oka lehet arra, hogy hazudjon nekünk, vagy legalábbis féligazságokat áruljon el a látottakból? Abban nem kételkedik, hogy a rituálét végrehajtókkal kapcsolatban hazudott volna, ám számára az, hogy a rajzolattal kapcsolatos kérdésére, kérésére ennyire gyorsan reagált, kicsit nyugtalanítja. Akár az is előfordulhat, hogy valójában már találkoztak hasonlóval valamikor, korábban, de ezt az információt már nem kívánta megosztani velük. Ha ez a helyzet, sajnos nekik kell utána nézni, miféle népség tanyázik a közelükben:
- Aki ennyire fenn hordja az orrát, jóban nem sántikálhat, én azt mondom… - szólal meg hirtelen - Lehet, hogy segíteni nem szándékozik különösebben, de a hátráltatásunkkal is éppúgy árthat nekünk. Ha igaz amit mondott ezekről a hallényekről és már nyugat felé is láttak több tetemet, no meg ezekről az ismeretlenekről, akik köröket rajzolgatnak földbe, akkor nem árt, ha felkészülünk arra, hogy bármelyik irányból ránk támadhat valamelyik. Lehet nem ártana az ismeretlenek egy csoportja felé is küldeni egy felderítő csapatot. - teszi meg javaslatát, bár minden bizonnyal már parancsnokuk fejében is megfordulhatott már mindez.

A vámpírok által hozott híreket teljes mértékben ostobaság lett volna figyelmen kívül hagyni. Legalábbis véleménye szerint. Még ha el is hallgattak információkat, vagy kicsit kicsavarták azt, akkor is ajánlatos utána nézni. Ha félvállról veszik a hallottakat, akár az életükbe is kerülhet.
- Köszönöm az észrevételeket - mondja von Einburg, mire Sigrun egy enyhe főhajtással reagál viszonzásul. - Döntöttem. Amíg meg nem erősítjük, hogy rajtaütésnek nincs veszélye a part irányába, nem haladunk tovább. Megerősítjük az állásainkat, és itt maradunk. Addig pedig személyesen járunk utána, mennyire valósak a fenyegetések.
Okos döntésnek tartja, ő maga is hasonlóképp cselekedne az vezetőként. Fontos, hogy ha mégis megtámadnák csapatukat, felkészülve érje őket, már megerősített állásokkal.
- Mi és a lovagjaink előre haladunk megvizsgálni ezeket a területeket. Mindenki el fog kísérni a felderítők közül egy-két ember, hogy szükség esetén minél előbb értesíteni tudják az itt maradottakat. A táborban a kapott információkról megtiltom, hogy bárkinek beszéljenek. Nem akarom, hogy az akciónak híre menjen, vagy kitörjön a pánik.
Ennyit arról, hogy kiderítsék előre, miféle rituálét hajthatnak végre nem is olyan messze tőlük. Habár nem feltétlen tartja jó ötletnek a lovagok bevonását a műveletbe, annak örül, hogy ő maga is részt vehet benne.
- Uram, a terv nagyszerű, s mi sem tenne boldogabbá annál, ha én magam is elkísérhetném a táborok megközelítésében. Ám, ha megengedi nekem… – szólal fel Hilde, majd egy rövid szünetet követően tovább fűzi mondandóját: – Nem tudhatjuk, hogy mennyi igazság van a vámpírok szavában, esetleg a csapataink elé küldhetnék egy-egy tehetséges felderítőt, hogy kicsit közelebbről ők is megfigyelhessék a tábort, amíg az ön által vezetett sereg megközelíti a táborokat. Ha más nem, legalább kizárjuk, hogy valahol rajtaütés várna ránk az úton.
Úgy látszik, a lánynak helyén van az esze, s ez némi örömmel tölti el. Helyeslően bólint szavaira.

Nem épp a legjobb ötlet egyből egy csapatot küldeni ismeretlen ellenség elé, pláne ha lovagokról van szó, akiknek a páncélban valószínűleg igencsak nehézkesen mehet a lopakodás.
- Bölcs elgondolás, ám szűkében vagyunk az időnek is. Veszélyes sokáig egy helyen is maradnunk. Azonban látok egy megoldást – válaszolja tábornokuk Hilde felvetésére – Ahelyett, hogy egymás után fésülnénk át a táborokat, egyszerre közelítjük meg őket. Így hamarabb tudjuk a környéket felderíteni, s lesz időnk alapos munkát végezni, ha mindenkinek csak egy célponttal kell foglalkoznia.
Habár jelen helyzetben valóban nem túl okos döntés pazarolni az időt, mégis úgy érzi, hogy mindez talán túlzás lehet. Ha egyszerre kutatják fel a táborokat nagy a veszélye annak, hogy egy, vagy több csapatot is felfedeznek egyszerre, s így bajos lenne segítséget küldeni utánuk, ám úgy érzi, nem lenne egyszerű feladat meggyőzni minderről vezetőjüket, így kellenetlenül azonban, de elfogadja a tervet.
Úgy fest, vezérük nagyjából megfogadja Hilde tanácsát, s felderítőket is oszt be csapatukba. Emiatt kissé talán meg is nyugszik, hiszen így lesz lehetőségük legalább nagyjából felderíteni a terepet, mielőtt megtámadják az ellenséget.
- Mihamarabb nyergeljék fel a lovakat. A létező leggyorsabban meg akarom tudni, ha veszély közeledik a tábor felé. - adja ki végül von Einburg a parancsot.
- Én aztán biztos nem ülök lóra - morogja magának, semmint a társaságnak.
Elhagyva a tanácskozás helyszínét, hozzá mérten is öblös lépésekkel indul meg végül a táborban, hogy megfelelő hátast kerítsen magának. Arról persze szó se lehet, hogy valaki mögé felüljön egy ló hátára. Sose jött ki túl jól velük, s ha tehette eddig is mindig elkerülte őket, így hát úgy dönt, kerít magának egy szamarat, vagy valami pónit. Reményei szerint megmenekült néhány málhás állat, akik talán elég alacsonyak lesznek ahhoz, hogy felszálljon rájuk és elég jámborak ahhoz, hogy ne vessék le hátukról az első adandó alkalommal.
Kissé bántja, hogy az emberek az eseményekről mit sem sejtve teszik a dolgukat. Ha tudnák, hogy több irányból is veszély leselkedhet ránk, valószínűleg más lenne a helyzet. Valószínűleg épp emiatt nem akarja a tábornok, hogy kitudódjanak a sátorban történtek és megbeszéltek. Nem elég, hogy most estek át egy csatán, ahol sokan elvesztek és talán még többen megsebesültek, még ez is. De végül is erre számítani lehet ezekben az időkben.
Nem kell sokáig keresgélnie, talál is számára megfelelő hátas jószágot, s még csak tulajdonosát se kell nagyon győzködnie, hogy magával vihesse azt.
- Jól van, barátom. Meglásd, jól kijövünk majd - simogatja meg annak állát, aki erre hangos, s igen lelkes iázással reagál.
Valószínűleg már nagyon unhatja a tábor eseményeit, s végre jött valaki, aki kirángatja szürke hétköznapjaiból. Vagy egyszerűen csak olyan ostoba az állat, hogy fogalma sincs arról, hogy talán a vesztébe sétál. Akárhogy is, Sigrunnak feltett szándéka, hogy vigyázni fog új bajtársára, ha már az veszi a fáradtságot, hogy cipelje hátán.
Némi keresgélés után megfelelő pléddel, kantárral és nyereggel szereli fel, hogy egyikőjüket se kezdje ki a csascsigolás még ez alatt a rövid idő alatt se. A nyeregtáskába néhány répát is elcsomagol, ha esetleg kissé megmakacsolná magát útközben ez a kedves jószág, hátha azzal legalább sétára bírhatja, s miután felcsatolja fegyverét is a nyereg mögé, kantárszíjon vezetve indulnak meg közösen kis csapatukhoz. Megérkezvén egyből Hildét kezdi keresni, s ahogy megtalálja, oda lépdel hozzá nagyszerű, ideiglenes hátasával.

Ösztönösen a fegyvere felé nyúlt, de úgy tűnik a látványunk nem adott okot, hogy fenyegetve érezze magát. Hála Istennek. Semmi kedvem harca keveredni, ha nem is tűnik túl kockázatosak a dolog. Jobb békésen elsimítani az ügyet.
Látva, hogy a püspök elfogadja a pokrócot, nem várom meg, hogy intsen, hálás mosollyal Gregor felé, én is leülök Tertulius mellé, bár távolságot tartva.
- Az Úr áld meg jóságáért - fűzöm elöljáróm köszönetnyilvánítása után.
A férfi története alapján... Talán nem keveredtünk rossz helyre.
- Örülök a találkozásnak. Én Robin vagyok. - mutatkozom be én is visszafogott mosollyal, most sem várva sem engedélyre, sem unszolásra Tertuliustól. Nem kell Gregornak az orrára kötni, hogy engedelmességgel tartozom a püspökúrnak.
Egyébiránt a történetmesélést ráhagyom, és nem is tudom mivel kiegészíteni. Ennél többet mondani felesleges lett volna a dologról.

Tertullius, Robin Holzer: A férfi bár nem érte felkészületlenül, amit Hans mesélt neki, mégis meglepődött. Kioktatóan csóválta meg ráncos homlokát, a tenger felé intve ujjával.
- Hajótörést? Balga egy legénységük lehetett maguknak. Aki jól tud egy hajót kormányozni, nem fut zátonyra. Csak a köd veszejti el, az örök köd a szigetek körül. – mondta nagyokat sóhajtva.
S nem hezitált az öreg odamondani akkor sem, amikor egy hölgy szólt oda hozzá. Bár jó néven vette a köszönetet, azért mosolyogva hozzátette.
- Én jobb szeretem azt mondani, „segíts magadon, s az Isten megsegít”. – tette hozzá fürgén.
A férfi már akkor sem tűnt túl jókedvűnek, amikor először odasétált hozzá a két agyonázott inkvizítor. A kérdés, mely ezután jött, nem segített rajta. gondterhelt volt, aggodalmas, s egyre csak a közeli verdeső hullámokat bámulta.
- El tudnék menni bármikor, de nem tehetem. Egy hajót várok. Egy hajó siklik el a part mellett minden nap, pontban ugyanabban az időben. Gyűjti a holttesteket a parton. Azon veszett nyoma a testvéremnek. Próbálok nap mint nap felosonni rá, de hiába. Ám még nem vettek észre az átkozott matrózai. Egy nap feljutok, felhozom onnan az öcsémet és együtt megyünk haza. – jelentette ki, egyre csak magát buzdítva.
Közben egy régi, kissé koszos agyagkancsót vett elő. A kancsóban ital volt, valószínűleg gabonából erjesztett, gyomorkeserű lőre. Erős volt, ahogy lehúzta a tetejét a szél azonnal tovavitte az illatát Robin és Hans irányába. A férfi kortyolt egy keveset belőle, ahogy egy kissé savanyú mosollyal hümmögött egyet, mintha ízlene neki, majd tovanyújtotta.
- Tessék, igyanak belőle. Erős, mint a tenyészbika, de átmelegíti a testet.


Cedrick von Nebelturm: A sűrű botózos nem könnyítette meg Cedrick dolgát, ahogy fel-alá forgatta a fejét, nyomok után kutatva. Ám kitartása nem maradt eredménytelenül. Csakugyan talált egy lyukat, egy nagyobb üreget a magasba nyújtózkodó nádas között. A lyuk bőven elég nagy volt, hogy egy ember beleugorhasson, s eltűnjön benne. S nem volt üres sem. Fentről jól lehetett látni, nem volt túl mély, alig egy pár méter, s valami mozgolódott, világított az alján, halvány zöldes fénnyel. Nem is kellett sok, hogy Cedrick megtudja, mi az.
Ahogy a lyuk felé hajolt, egy alak suhant fel az égbe belőle. Egy áttetsző, enyhén világító alak, aki zöldes fényt adott, mintha csak kétszáz szentjánosbogarat gyúrtak volna össze. Egy szakadt, viseltes kabátot hordott, szeme beesett volt, az arca sápadt, a lábai pedig csontosak, s itt-ott hiányzott róla a bőr. Mezítláb lebegett, s állt meg Cedrick előtt, a két csuklójára egy-egy bilincs volt akasztva, melyek hasonló fénnyel derengtek, mint ő maga. Az alak nem támadott, nem menekült, nem csinált semmit, csak lebegett egyhelyben és Cedricket bámulta.
- Hogy találtál te rám, harcos? – kérdezte tőle meglepett hangon dudorászva.
Cedrick mögött kutakodók a kiáltásra ismét belelendültek. Közeledtek, s szinte már lehetett hallani a lábuk dobogását a vámpír háta mögött.


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: A csapat, akikkel Hilde és sigrún mozgott apró volt, de fürge. rajtuk kívül jelen volt még két átlagos katona, őrök, akiket beavattak. Legtöbbjük egy tiszt fegyvernöke, vagy kísérője volt, vagy olyan katona, akikben a tisztek megbíyztak, s kiválasztották a feladatra, akárcsik Sigrúnt Hilde. Négyüket még két felderítő kísérte. A könnyűlovasok századát már jóelőre ellátták utasításokkal. A két felderítő el is döntötte már egymás közt, melyikük lovagol előre, s melyikük marad a csapattal arra az esetre, ha üzenni kell a tábornak. Sigrún a szekerek közt talál egy jó húsban lévő, pihent szamarat. Az egyik zsoldos ismerte a lovardást, akitől hozatták. Azt mondta neve sincs neki, s semmi akadálya, hogy Sigrún magával vigye az útra. Nevetve hozzátette, szegény névtelen állatot biztos nem arra teremtették, hogy itt legyen a csaták sűrűjében. Mikor elhagyták a tábort, a páros még látta, ahogy a katonák árkolják körül a tábort, felkészülve egy esetleges rajtaütésre.
Hosszú órákon át lovagoltak nyugodt, egyenletes tempóban a félig fagyott ingoványokon át. Itt-ott még találni lehetett országutat, elhagyatott ösvényeket, melyeket benőtt a gyep, vagy éppen maga elé temetett a nem lecsapolt víz. Napnyugtakor tábort vert a kis csapat. Egy extra lovat vittek magukkal, hogy élelmet, vizet vihessenek rajta, s persze hogy ha valakinek gyorsan pihent lóra volt szüksége, felszállhasson rá. A felderítő, aki vállalta az előőrs pozícióját, egész pontosan egy bizonyos Alfred Hackett pedig előrelovagolt, míg a többiek a tábort állították. Már álltak a sátrak, s sikerült vizet is merniük egy magára hagyott patakból a lovaknak, amikor ideges, kissé türelmetlen hanggal tért vissza, s közölte, amit talált.
- Úgy van, ahogy a vámpírok mondták. Innen pár mérföldre előttünk van egy tábor. Tüzet nem raktak, de másutt, tőlük jobbra-balra több helyen láttam füstöt szállni az ég felé. Úgy húsz ember lehet. Nem tűntek első ránézésre harcosnak. – mondta, ahogy leszállt a lováról, majd levette viseltes, kissé horpadt sisakját, hogy megszellőztesse alatta az ugyancsak megnyírt szőkés madárfészket, melyet a fején viselt.
Az egyik katona, aki a csapattal tartott, aki a többieknek egyszerűen csak Robert néven mutatkozott be gyorsan rá is kérdezett.
- Észrevettek téged?
- Nem. – hangzott a gyors válasz – Nem is mentem elég közel, hogy észrevegyenek. ami láttam, távcsövön keresztül láttam. – mondta,a hogy elővette és megmutatta a kissé kopott távcsövet, amit magánál tartott.


Határidő: 2020.05.06.

//Apró megjegyzés: a sorozatos kimaradások kezdik hátráltatni a küldetést. Ez nem egyeztetős küldetés, nem lehet utólag pótolni, mer különben mindenkinek le kell maradnia. Én szívesen adok még időt bárkinek, ha kell, de most sem írt senki, hogy késni fog, vagy le fog maradni. És kezdenek a csúszások odáig fajulni, hogy nem halad rendesen a történet. Úgyhogy ha nem regulázzátok meg magatokat, kénytelen leszek kizárni azt, aki nem tud rendesen írni. Elmondom újra, ha valaki késik, szóljon és adok még időt, ha valaki lemarad, szóljon és be tudjuk hozni a lemaradást egy egyeztetésben, vagy úgy mesélek, hogy ne legyen baj. De nem tudok segíteni, ha nem is szóltok semmit.//

Ahogy sebesen tűnik a távolság köztem és a troll között, leengedem a kardomat. Csakhamar világossá válik számomra is, hogy nem lesz szükség, hogy támadjak; a troll halálos sebeket szerzett. Igyekezetemmel tehát inkább azon vagyok, hogy Sárkányt úgy manőverezzem, hogy a sötételf ne a földön landoljon, s lehetőség szerint a troll erejétől elhagyott teste se temessen maga alá bennünket.
Nem tudom, ő rájött-e, mi a szándékom, avagy csak jól ért ahhoz, hogy feltalálja magát váratlan helyzetben is, mindenesetre egy macska ügyességével ugrik le a lóra. Sárkány remek természetének előnye, hogy nem riad meg a váratlanul érkezett súlytól. A Protestáns Egyház csataménjeként alighanem látott és tapasztalt már ő is egyet, s mást.
- Kö...köszönöm. - szólal meg, kissé ugyan nehézkesen, érthető okból. Biccentek egyet, de már nem tudom megkérdezni, már csak olyan csatatéri udvariasságból is, jól van-e; észreveszem, hogy a troll még nem múlt ki egészen, sőt, négykézláb próbál elmenekülni maradék erejével.
- Kapaszkodj - Vetem oda sietve, majd a sarkaim a lovam oldalába vágom, ujjaim erősen szorulnak rá a kardom markolatára, s egyetlen döfés elégnek bizonyul, hogy véget vessek a bestia szenvedésének. Miközben elterül a földön, tagjai még rángatóznak pár pillanatig, majd egészen kihuny belőle az élet szikrája.
Ahogy körbe pillantok, látom, hogy a többi társunk sem volt rest. A trollokat kivétel nélkül vagy elűzték, vagy megölték mostanra, azonban a véres tetemek közt kisebbek is akadnak, a mi sorainkból, s itt-ott sebesülteket is látni.
Leszállok a nyeregből, s minthogy úgy néz ki, elhárult a veszély, a nyeregkápa mögül kendőt veszek elő, hogy óvatosan letöröljem vele a pengéről a troll vérét, mielőtt rászáradna. Már ekkor látom, hogy mintha nehezebben jönne le és ragacsosabb volna, mint kellene lennie.
- Jól van? - pillantok a sötételfre, s ezúttal már tudok annyira figyelni a megnyilvánulásomra, hogy ne tegezzem ismeretlenül.
- Semmi bajom. Köszönöm.  - válaszol, immáron a légzése is egyenletesebbé vált, majd lehuppan Sárkány hátáról.
Biccentek egyet, majd a pallosomra támaszkodva figyelem a troll tetemét pár pillanatig. Aztán közelebb hajolok, hogy jobban szemügyre vehessem, s páncélkesztyűs kezemmel megérintem a  vérrel keveredett, furcsa állagú anyagot a tőr-ejtette seb területén. Mintha enyv lenne benne és a színe is inkább lilás, mint vörös...
- Itt valami nincs rendjén - jegyzem meg félhangosan.
A látószögem szélén még észreveszem, hogy valaki közelebb lép hozzánk, de soha nem láttam még ezelőtt. Aggodalmasan ráncolom a szemöldököm, még mindig a dögöt nézve, de köszöntésül mélyet biccentek a hölgynek, aki érkezik, miközben felegyenesedem.
- Meghiszem azt. Alig bírtam ezt az átkozott bökőt kihúzni belőle.
Úgy látom, ő is bajlódik egy keveset a vér letörlésével.
- Attól tartok, bármivel is állunk szemben, csupán az előörssel találkoztunk.
A sötételf ajkát egy hosszú, gondterhelt sóhaj hagyja el.
- Ki kell találnunk, mi az, ami ellen sérülékenyek. Még a tűz is alig fogta őket. Egyébként Damien vagyok. - mutatkozik be és kezet nyújt.
Némileg zavartan húzom mosolyra a szám, mutatva a troll vérétől ragacsos jobbom, amit sietve bele is törlök a fegyverkabátomba, de aztán az illem győzedelmeskedik, s minthogy továbbra sem tűnik úgy, hogy fenyegetve volnánk, leveszem inkább a kesztyűm, úgy fogadom viszonzom a gesztust.
- Oswald von Bertold - mutatkozom be - Mi csak annyit tudunk, hogy valószínűleg a szent mágia jobban sújtja őket. Az ilyesmi azonban sosem jó jel.
- Wilhelmina von Nachtraben - mutatkozik be egy főhajtás kíséretében a hölgy is, s így van lehetőségem egy kissé jobban szemügyre venni hamvas fehér bőrét, ébenfekete haját és szokatlan színű íriszét. Sosem láttam még hasonlót pedig nem ő az első vámpír, akivel találkozom.
- Miért emlékeztet engem ez a cucc... a kultistákra? - kérdezi, s kell egy másodperc, hogy rájöjjek, a troll sebéből szivárgó különös anyagra gondol, amely csak nyomokban emlékeztet vérre.
- Oh, ne is mondd... - gondolkodik el Damien is.
Komor tekintettel figyelem a furcsa tetemet. Ha kultisták vannak a dologban, akkor az még egyébként is alaposan megnehezítheti a dolgunkat, ilyen terepviszonyok között pedig pláne. Mintha nem lenne épp elég bajunk így is.
- Semmiképp sem jó jel, s ha valóban így van, jobb lesz, ha nem lankad a figyelmünk eztán sem.
Von Nachtraben kisasszony töri meg a közénk telepedő rövid csendet.
- Volt szerencsénk már... nagyon sokukhoz. Túl sokukhoz. De nem feltétlen akartam megismételni az élményt.  (Mina)
Damien megcsóválja a fejét.
- Próbálkozni kell, mindenféle támadással, amit csak el lehet képzelni, és megnézni, hogy reagálnak. Meg persze megtalálni az eredetét ennek.
Hosszan távozik a levegő a tüdőmből, miközben elgondolkodva támaszkodom a pallosomra.
- Feltéve, ha nem az talál meg bennünket előbb.
- Nos, legalább akkor nem kell tovább keresni - feleli erre a sötételf derűlátón, ámde keserédes mosollyal. Hümmentek egyet.
- Azt hiszem, körbenézek, hátha vannak sérültek, akik még életben vannak. - szól ismét Wilhelmina, majd nem is vesztegeti az időt, úgy is tesz, amint mondta. Biccentek egyet a hölgy felé, majd kisvártatva én is megszólalok.
- Azt hiszem, én is visszamegyek az embereimhez. Szép volt az a döfés és bátor szellemre valló - jegyzem meg elismerően Damiennek, visszautalva arra, amit világosan láttam, hiszen magam is azt a trollt vettem célba, amint megjelent - Vigyázzon magára.
A sötételf arcán halvány mosoly jelenik meg némi pír kíséretében, bár nem igazán értem, miért. Úgy sejtem, nem szokhatott hozzá a dicsérethez. Nem szokásom azonban hiába osztani, s amint mondottam, úgy is gondolom. Merész tettre vállalkozott, amit siker koronázott. Megérdemli a jó szót érte.
- Köszönöm. A végső csapás is szép volt. - viszonozza - Úgy lesz. Ön is - biccent.
Minthogy mostanra visszavettem a kesztyűm, nem nyújtom a jobbom kézfogásra, csak egy rövid, határozott biccentést követően nyeregbe szállok és visszatérek a sorainkba. Csak remélem, hogy a rám bízottak jól vannak.

Spoiler:

A csoport szépen lassan összegyűlt, s nem kevés örömet okozott számára a felismerés, miszerint Sigrun egy szamáron érkezett. Távol állt tőle, hogy esetleg kinevesse a katonát, de mindenképpen szórakoztató volt számára, hogy miféle hátason is utazott. Hosszú fertályórákon érlelgetett magában valami csípős megjegyzést, de végül elengedte ezt, s nem szúrt oda a másiknak. Jobban belegondolva attól tartott, hogy az esetleg szívére venné a dolgot a férfi, azt pedig végképp nem akarta volna. Igen kedvelte, de ismerni azért közel sem ismerte eléggé, s még így is csak futó komája volt, közel sem valaki, akivel különösebben viccelni mert volna.

Egy ideig még látták a tábor körüli árkokat ásó őröket, de ezeknek képe hamar eltűnt, s idővel csak a puszta fagyos láp maradt meg, ami nem elég hogy hideg volt, de nyirkos is, állandó jelleggel az orra mentére fagyott a taknya, amit időnként kénytelen volt leszedegetni, lehetőleg úgy, hogy ne lássa más. Bele se mert gondolni, hogy milyen is lehetett ez bajusszal, abba még ennél is jobban ragad a tér, s minden váladék. Az út egyébként egészen szórakoztatónak ígérkezett, s mind Sigrun, mind a katonák jó társaságnak bizonyult, ha időnként kissé szűkszavúnak is. A perce lassan órákra váltottak, majd végül napnyugtakor sátrat vertek, hogy talán egy kissé kevéssé vesszen oda az ember a Jóisten hidegétől. Ekkorra a lovaknak is sikerült vizet találni, nem beszélve arról, hogy némi száraz, csomós fű is akadt egy lápos rész tövében, ami egészen legelhetőnek bizonyult a hátasok nagy örömére. Az előre küldött felderítőre se kellett várni, aki hamarosan vissza is tért.
– Herr Hackett... – üdvözölte a szőke férfit, röviden vizslatva annak pedánsra nyírt haját. Közel sem volt egy csúnya teremtés, arca bár egyszerű volt, éles állvonala férfias hatást kölcsönzött neki, s úgy összességében igen arányos volt képe, a maga módján szemrevaló volt.
A hallottakra gondolkodott egy kicsit, nem tudta, hogy mégis mit gondolhatott a helyzetről, de mindenképpen gyanús volt a füst. Valami növények lehettek? Esetleg egy rituálé részei? Állát végigsimította gondolkozva, majd beleharapott az ujja mentén leledző száraz bőrbe, teljesen elfeledkezve magáról.
– Herr Hackett, a távcsövét esetleg rendelkezésemre bocsájtaná az este folyamán? Ha nincs ellenükre. a hajnali órákban én magam is meglátogatnám a tábort kicsit közelebbről. Nem vagyok túl jó a lopakodásban, de kellő távolságból egészen biztos, hogy nem vesznek minket észre az éjszaka leple alatt – jobbkezének mutatóujját szemének oldalához döfte. – Vérem legtöbbször átokként nyilvánul meg, de úgy vélem, hogy kivételesen használ lelhetem érzékeny szemeimnek... Viszont megköszönném Sigrun, s valamelyikük kíséretét.

Balga, mi?... Épp ellenkezőleg. Balga az volt, aki megszervezte a Jottün hajón az utunkat.
Mindenesetre bólintok Tertulius szavaira.
- Abban a felfordulásban nagy bravúr lett volna, ha nem történik valami ilyesmi. - értettem egyet.
Nem bocsátkoztam vitába, hiszen nem is gondolkodtunk annyira másként a férfival. Csak belőle mintha kiveszett volna az őszinte bizalom az Úr iránt.
Egy hajó, ami holttesteket gyűjt... Ha nem nekromancia van a dologban, akkor valakinek nagyon bizarr hobbija lehet...
Egy pillanatra hitetlenül nézek a meglehetősen érdeklődő püspökre, de végül nem szólalok meg. Az eddiginél nagyobb gondba nem hiszem, hogy kerülhetünk ma, ez az alak pedig talán az egyetlen segítségünk lehet, hogy megtudjuk hol vagyunk, és elmehessünk innen. Az meg ha többet tudunk meg, végképp nem árthat.
Csendben átveszem a flaskát, és figyelve a férfiakat, apró kortyot iszom belőle, megpróbálva nem látványosan elfintorodni az erős szesztől. Igyekeztem a beszélgetés Közben a részletekre is figyelni: a hangsúlyra, a tekintetére, gesztusokra, környezetre. Ezek sokszor beszédesebbek a szavaknál.

Lassan gyülekezik a kis csoport, s Sigrun is megérkezik a hátasául választott állattal. Meglepő, s talán vicces lehet ez a többi résztvevő számára, ám ő maga nem tulajdonít neki túl nagy jelentőséget. Nem lenne értelme, s valójában ő is érzi, mennyire komikus is lehet most megjelenése.
Ahogy mindenki megérkezik, útnak is indulnak kis felfedezőútjukra. Hosszú órákba telik, mire átvergődnek a helyenként latyakos, fagyott földön vezetve lovaikat, s Sigrun esetében szamarat. Kissé sajnálta is az állatot, aki valószínűleg nincs ilyen eseményekhez szokva, ahhoz pedig pláne, hogy egy felnőtt embert cipeljen a hátán, még ha olyan kurta is, mint a csacsigoló férfi. Végül napnyugta környékén tábort vernek egy biztonságosnak tűnő részen, s Sigrun is elengedi picit szamarát, hogy az megismerkedhessen közelebbről a lovakkal is. Valószínűleg majd úgy is hátra kell őket  Kisvártatva az előzetesen elküldött felderítő is megérkezik, s figyelmesen hallgatja végig annak mondandóját.
- Tehát ebben nem hazudtak… Akkor valószínűleg nagyon jól tudják, hogy kik is ezek az alakok, csak nekünk nem akarták elmondani - motyorássza maga elé elgondolkodva.
Gondolatai a további lépéseket illetően jobbra balra cikáznak, igyekszik kitalálni, hogy mi lehetne az okos döntés jelenlegi helyzetünkben. Arra mindenképp fel kell majd készülniük, hogy esetleg ellenségről van szó, ám ezen tervei befejeztlenek maradnak egyelőre, hiszen úgy fest, Hilde is szeretné kifürkészni az ismeretleneket.
- Hm. Legyen. - bólint a lány szavaira - A további lépéseket azt hiszem, ráérünk később is kitalálni, ha már tudjuk, miféle szerzetek ezek.

Tertullius, Robin Holzer: A férfi csak a fejét csóválta, ahogy enyhén kuncogva mutatott a közeli tenger felé. A szesz valóban olyan pocsék volt, mint elsőre látszott. Pocsék, keserű és iszonyat erős. Ám ahogy lehúzták az italt, rögtön érezték tőle, ahogy a melegség szétáradt a testükben.
- Dél? Észak? – csóválta meg a fejét – Ezen a vidéken nem az ember az úr. A tengeri félóriások voltak elég erősek, hogy megvessék itt a lábukat. hozzájuk tartozik a hajó. Nem olyan népség, akikre rá lehet ijeszteni. Sem köztük elvegyülni. Ettől olyan nehéz a hajójukra feljutni. De ha bármi ötletetek van, örömmel hallgatom. – mondta, ahogy érdeklődve nézett rá a két jövevényre. Hans és Robin valami miatt nagyon felkeltették az érdeklődésüket. Talán ahogy kinéztek, talán amit mondtak, talán csak abból, ahogy feleltek neki, de látszott az öregen, hogy nagyon kíváncsi rá, mire gondolnak.


Cedrick von Nebelturm: Az alak meredt tekintettel nézett Cedrick irányába. Üres szemeit mozgatni próbálta, mintha csak a szemgödrét szorítaná össze, húzná jobbra balra, s hangosan morgott, szinte keresztülnézve tekintetével a vámpíron.
- Hm... – mordult egy nagyot - ...itt nem találsz bűnöst. A holtaknak nincs már bűne, s élő itt nem lakozik. Akit te keresel nem élő volt, csupán a bábja. Ha a bábmestert akarod, a sírásót kell keresned. Azt, aki renegát, s meg lehet bízni a szavában. Itt él ő is, s gondozza ezeket a helyeket. De jól vigyázz, mert ha rossz sírásóra lelsz, hátba döf téged.
A susnyásban Cedrick mögött lábdobogás hangzott, ahogy az egyik katona odakiáltott.
- Erre, megvannak! – kiáltotta egy érces női hang, egy fáklya fényével társulva.
A szellem ijedten húzódott össze, ahogy lassan vissza kezdett ereszkedni a lyukba. Látszott rajta, hogy nem akar az egész társaság előtt megmutatkozni. Majdhogynem menekülni próbált, eltűnni a szemek elől. Cedricknek gyorsan kellett cselekednie.


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Erős óvatosság lett úrrá a többi emberen, akit előre küldtek. Egyikük óvatosan meg is jegyezte.
- Addig is verjünk tábort. Legkorábban is szürkületkor tudunk majd útnak indulni. – jelentette ki, egyre csak a lemenő napot bámulva.
A távcsövet Hilde hamar megkapja, noha előző tulajdonosának volt némi ellenérzése, hogy odaadja. Óvatosan hozzátette, nem ellenkezve a rangosabb tiszt szavának:
- Csak óvatosan vele. Újonc korom óta kísér ez a szép szerszám, meg is mentette az irhámat már párszor. Vigyázzon rá, nagyon értékes a szívemnek. – sóhajtott egy nagyot, ahogy erőt vett magán, majd hosszat pislogva Hilde kezébe nyomta a távcsövet.
Sigrún válaszára bólint a két felderítő, majd ismét érmét dobtak, hogy eldöntsék melyikük menjen. A szerencse Heckett társát, a másik felderítőt, Bernald Schölnedrettet választotta, hogy ő kísérje el kettejüket az úton. Kevésbé tűnt magabiztosnak, mint távcsöves útitársa, ám ezt igyekezett minél jobban titkolni. a másik társától eltekintve vastag lemezből kovácsolt mellvértet viselt, melyet azon nyomban le is vetett, hogy egyszerűbb legyen neki lopakodni. Egy íjt vett magához, s egy apró kis tegezt, melybe a nyilak mellé egy-két pergamen is téve volt.
- Arra az esetre, ha gyorsan kéne üzenni. – magyarázta, ahogy magára öltötte kabátját.
Ha elindult a trió a megadott célpontra, hamar egy kis tisztás mellett találják magukat a magas fűben. A tisztás egy völgyben feküdt, melyet magas emelkedő vette körbe. Közepén nagy tábortűz, melyet a körülötte lévők folyamatosan tápláltak, noha közel sem volt hozzá elég hűvös. Kis, csuklyás alakokat lehetett látni, ahogy egymással társalogtak, sátraikból ki be mentek. Ha Hilde távcsövén át kémlelt, vonalakat is látott a földbe rajzolva, hasonló mintázatot, melyről a vámpírok számoltak nekik be. Az ottaniak őrséget is állítottka a táborhoz, onnan jól lehetett látni egy-két csuklyás alakot, lándzsával és íjjal a kezükben, akik a tisztás szélén álltak. A tábor mentén több szekér is volt, amikre éppen pakoltak fel, sátrakat hordtak össze és bontottak le. Másutt hordók álltak, vagy éppen ládák, akár egy katonai táborban. Hilde némi keresgélés után megpillantja is a tábor mellett ásott latrinát, akarva akaratlanul felidézve az emlékeket, amiket az erőltetett menetkor szerzett. A szerkereket, miután megrakodták, szabadon hagyták, s visszatértek a rituáléhoz.

Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: A csatát követően tábort vert a sereg, s megállapodott az éjszakára. Nagy volta sürgés forgás, mindenütt sátrakat állítottak, árkokat ástak, latrinát készítettek, élelmet készítettek elő, helyére húzták a lovakat, szekereket, rendet vágtak azok közt, akik megbontották a rendet. Az első csatának nem volt sok áldozata, azonban aki halott volt, el kellett megfelelően temetni. A Kísértet-hadjárat óta ismeretes volt, hogyan keltik ki sírjaikból a holtakat a nekromanták, így a tömegsírokra jókora adag követ is rakodtak, hogy minél nehezebb dolguk legyen. A sírra áldást mondott egy lelkész, majd hagyták az elesetteket békében nyugodni.
Sebesült viszont annál több volt. a trollok szívós dögök voltak, noha megölni csak keveseket tudtak, bizony bele-beleharaptak egy-két emberbe, mielőtt kilehelték volna életüket. Ezalatt a legnagyobb sátorban összegyűltek mind a rangos tisztek, alapos őrséget állítottak eléjük, majd megvitatták, hogyan is haladjanak tovább.
Ekkor történt, amikor a táborba egy különös idegen érkezett a táborba. Az illető megfáradt utazó volt, levert volt, elcsigázott. Ruhája szegényes volt, durva anyagból szőtt utazó gúnyája, melyet több helyen megtépett a sűrű mocsári gaz. Arca koszos volt a férfinak, szemei alatt jókora táskák lapultak. Egy nagy, göcsörtös botra támaszkodott, úgy lihegett nagyokat, ahogy berohant a tábor közepébe, majd felkiáltott.
- Emberek! Fivérek, nővérek, akárki! Segítségért jöttem. Az Úr küldte magukat vitézeket. Azonnal jönniük kell, szörnyő.... – mondta, ahogy elakadt a szava, s nagy levegőt – szőrnyű tragédiák sora történt a vidéken, meg kell állítsák, ami okozta. – mondta, ahogy zihálva forgatta jobbra-balra a fejét, szinte már azt se tudva, hogy hol van.


Határidő: 2020.05.18.

Nem mondhatni, hogy túlzottan vidám a hangulat, ahogy Damien füleiben ott visszhangzanak a szívderítő jóslatok, mondatok, feltételezések, Mina meg végigjárja a sebesülteket és próbálja tartani bennük a lelket, amíg el nem jutnak a gyógyítókhoz (már ha vannak ilyenfélék itt), majd pedig maguk is fogyasztanak némi élelmet és isznak egy keveset, hogy legyen energiájuk a folytatáshoz. Ekkor érkezik az újabb, nyilvánvalóan segítségre szoruló figura. Amit mond, nem újdonság számukra, annyit már kitaláltak, hogy ami itt történt, nem szokványos. De ez a valaki talán többet is tudhat róla. - Pihenjen. Nyugodjon meg, itt már biztonságban van, egyetlen troll sincs életben, mindet elintéztük. - biztosítja a zilált férfit. - Honnan jött, uram? - kérdi Damien kissé összeráncolva a szemöldökét. Szegény úgy néz ki, mintha elég sokat sietett volna ide.
A férfi cinikus mosollyal csóválja meg a fejét, majd vészjóslón jövendöl.
- Ó, nagyot tévedsz, angyalom. Nincs senki biztonságban. Veszély közeleg, hatalmas veszély. – Mina visszafogja a késztetést, hogy visszaszóljon: őt ne nevezzék angyalnak, egyrészt átkozott teremtmény, másrészt… csak ne. A férfi tekintete viszont olyan fáradt és kimerült, hogy nem kétséges, komolyan gondolja a veszélyt, és az alapján, amit láttak, igaza lehet. - Ahonnan én jövök, szét kellett szélednie minden falumbélinek, akár rókáknak, amikor vadászni mennek értük. Most rögtön meg kell keresni mindenkit, aki itt marardt, különben mind az enyészeté lesznek.
- Micsoda ez a veszély?
- Nem...nem tudom. – Úgy tűnik, a férfi belezavarodott a dologba. - Nem láttam mást a sötétben, csak a fellobbanó lángokat, a hatalmas testeket, s a sikolyokat, melyek a falumból szólottak. Én csak egy üzenetet hozok. – Talán látomása volt? - A vándor harcos, aki segített megmenekülnöm küldött ide. Azt mondta induljak segítségért, míg ő másokat menekít ki a mocsár mélyéből.
Csak nem…
- Lángok? Testek? Miféle testek voltak azok? - Mina agya fogaskerekei sebesen kattognak. Mélységik? Kultisták? Megint?
Oswald közben kerített egy takarót, és átnyújtja azt Damiennek, aki csak figyelte Mina és az idegen párbeszédét, de nem annyira szólt hozzá, majd átnyújtja azt a férfinak.
- Köszönöm... – a férfi nagy levegőt vesz, majd óvatosan visszanyújtja a takarót. - Jól vagyok, nem fáztam meg. - Nem lázálom volt, az életem merem rá tenni.
- Ahogy gondolja. - veszi vissza a takarót Damien.
- Ne aggódjon, hiszünk magának. Minden rendben, nyugodtan meséljen el mindent, amire emlékszik. – szólal meg most a szőke férfi, majd Minához fordul és hozzáteszi halkan: - Azt hiszem, van még a levesből, hozatok egy adaggal.
Mina bólogat Oswald szavaira. - Ez jó ötlet. - megereszt egy halvány mosoly,t majd visszafordul. - Így van, hiszünk önnek, láttuk, hogy van ezekben a trollokban valami... fura. - Mondjuk alig lehet megölni őket. - teszi hozzá a sötételf. - Meséljen csak. - ismétli Mina Oswald szavait.
Az idegen összeszorítja a szemeit és gyyanakvóan néz végig a sok-sok katonán.
- Nem láttam többet. Ám nem érkeztem üres kézzel. A vándor harcos azért küldött, hogy magához hívjon titeket. Arra kért adtam át, hogy vár titeket. Innen délre, mélyen a mocsárban, egy öreg, mély kőfejtőben vert tábort. Ott akar veletek találkozni. Ám óvatosságra intett. Az ellenség figyeli őt, ahogy állította, éppen ezért nem kelthet sem ő, sem ti feltűnést. Úgy határozott, hogy legfeljebb fél tucat ember látogasson hozzá el. Azt mondta üzenjem meg, hogy el bír vezetni az éj leple alatt lecsapó ellenséghez.
Szóval tényleg látomása volt. Öreg, mély kőfejtő, ez.. nagyon nem hangzik jól. Egy ideig lehunyva tarja a szemét, nagy levegőt véve. - Hogy... minket? Pont minket? Jó, rendben, úgy tűnik, ebben kell bíznunk.. -néz Damienre és Oswaldra. Damien is hasonlóképpen érzi magát. Tehetetlennek és fáradtnak. - Ott leszünk. Köszönjük,hogy átadta az üzenetet, most pihenjen. Jó étvágyat. - teszi még hozzá a sötételf.
Oswald biztatóan rámosolyog a férfira, majd igyekszik félrevonni a párost, s halkan szól hozzájuk.
- Úgy gondolom, egyikünk sem kételkedik abban, hogy ez a szerencsétlen bizonyára nem hazudik. Ha önök is úgy vélik, megbízható az információ, azt javaslom, mielőbb jelentsük. Nekem legalábbis értesítenem kell a saját feletteseim.
- Látomásokban?
- Hát eléggé úgy hangzott, mintha látomása lett volna... n-nem?
- Attól tartok, az. - mondja Damien komoran.
Mina is bólogat. - Lehet, hogy már rémeket látok minden bokorban, de úgy hangzik, mintha... megint valamiféle bukott angyal lenne a dologban. Vagy valami más rossz dolog. De ki akarna egy ilyen elhagyatott helyen találkozni velünk, ha nem valaki, akinek rejtekeznie kell a világ elől? És ráadásul látomásokban látogatja az embereket...
Herr von Berthold elgondolkozva simít végig a szakállán.
- Úgy sejtem, önök többet hallottak, mint én. Mintha számára valóságosnak tűnt volna, bármit is látott. De ebben lehet valami. Ha jobban belegondolok, észre kellett volna vennünk, ha nem is a hatalmas lényeket és a fellobbanó lángokat, de a füstöt legalább. Nem gondolom, hogy napok, hetek óta úton lett volna ide.
- Azt hiszem, valóság volt. Sejtésem szerint ez a... személy, aki találkozni akar velünk, képes így kommunikálni. - borzong meg kissé. - Mindenesetre jó, ha megemlíti. - Akkor legjobb, ha összekészülünk, erre a találkozóra fel kell készülni..- sóhajtja Damien enyhén megdörzsölgetve a kezeit.
- Mindenképpen. Akármi is legyen ez az egész, afelől biztos vagyok, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Én a kapitányunkat haladéktalanul értesítem az üzenetről, javaslom, hogy hadunk világi vezetőit pedig önök, amint lehetséges. Nem lankadhat az éberségünk, amíg a végére nem járunk ennek a dolognak.
Egyetértően bólogatnak.
- Úgy lesz. – jelenti ki Damien határozottan, de elnehezült szívvel.
Van egy rossz sejtésük, ki lehet az a vándor és mik azok a nagy testek. De a lángok? Honnan?