Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[MJ; Hilde & Edgar] and this millstone is heavy as hell

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Rézsutosan süt bele a szemembe az ég felé kapaszkodó épületek között a nap narancssárgás fénye, ahogy belépek a kovácsműhely tetőjének egyre inkább elnyúló árnyékába. Nem gyermekjáték volt megtalálni.
Javában dél volt, az égen füst nélkül lángoló tűz pont a fejem felett volt, mikor megérkeztem. Hellenburg pont olyan hatalmas, zsúfolt és büdös volt, mint ahogy gondoltam. Sosem jártam még a protestánsok fővárosában, és ahogy átszeltem a macskakővel kirakott utcákat, magamban többször is megfogalmaztam, hogy miért is tartottam távol magam mindig ettől a helytől ‒ és sok más hozzá hasonlótól.

A város nem nekem való.

Többször is meg kellett állnom útmutatást kérni idegenektől. Koszos utcakölykökkel elegyedtem szóba, azok általában készségesen kísértek is egy darabig, néhány váltóért valószínűleg az anyjukat is eladták volna nekem. Szerencsére nem lapos erszénnyel jöttem, sőt, sejtettem, hogy nem lesz olcsó mulatság megtalálni a Nebelturm vámpírlányt, akivel a Kísértetszigeteken találkoztam. Aki visszautasította a kérésem, hogy Freya haldokló testéből kiragadja a lelkét és megmentse nekem.
Jöttem számon kérni, hogy imádkozott-e értünk.

Kisebbfajta csodának tartottam már azt is, hogy egyáltalán mozgolódást láttam a műhely környékén, úgy képzelem, sok idejét lefoglalja, hogy az egyházat szolgálja. Igazából nem volt nehéz megtalálni a protestáns vámpírt, miután a jó helyeken kezdtem érdeklődni: kék köpenyben valószínűleg kevés fajtársunk sétálgat. Könnyen bukkantam Hilde von Nebelturm nyomára.

‒ Áldás békesség! ‒ ahogy hallottam a városban, úgy köszöntem be a műhelybe morgó hangon, miközben átléptem annak küszöbét.



_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A kohó csöndben duruzsolt a műhely falának lustán nekidőlve. Éhes ugyan nem volt, most éppen jól megrakták a belét, s bár nem sietett az ízletes szén megemésztésével, azért igen élvezte azt a jóleső forróságot, mely átjárta falának minden pontját. Az utóbbi időkben ritkábban volt lehetősége ilyesmi luxusokkal élni, s bár jóleső volt a pihenés, azért mégis hiányolta az öreg mestert, aki ezelőtt dolgozott vele, oly sok szeretettel, s oly hosszú időn keresztül. A Lányt is ismerte mondjuk, de leginkább csak tanulni járt erre, s néha valamit idétlenkedni. Most is ott ült a tervezőasztal mellett, valamin gondolkodva, s igen számolgatva. Igazán foglalkozhatott volna inkább a tűzzel.

A papíroson halványan sercegett a vékonyra hegyezett széndarab, mely nagyolt számokat, s betűket vésett az olcsó, sárgult pergamenre. Pokoli nehéz volt mostanság megfelelő minőségű szenet szerezni, a kapcsolatok kissé megkeseredtek a vámpírokkal, arról nem beszélve, hogy a hegyvidék is tele volt bestiákkal, a bányászfalvak nagyon kevés jó tüzelőt, vasat tudtak csak szolgáltatni. Az egész odafajult lassan, hogy a város kovácsai gyakran kénytelenek voltak olcsó, szemét bádogokat olvasztani, s azt használni a munkáikhoz. Hirtelen az utcakölkökre jó világ köszöntött, gyűjthettek minden rozsdás szart, lophattak minden kiskertből otthagyott sarlókat, kalapácsokat. Senki sem tett fel kérdéseket, a csenés művészete mindennél jobban elhatalmasodott. Emellett persze lehetett még találni minőségi acélt, vasat, de mindez kissé borsosabb volt, ő maga pedig nem sok bevételt szerzett a kovácsmunkákból, melyekre aztán igen kevés ideje volt mostanában. Leginkább csak maga örömére dolgozott néha, ha szellőztetni kívánta a fejét, ilyenkor pedig befűteni a kohót majdnem olyan drága volt, mint bármi haszon, amit egy szebb fegyver hozhatott. Élvezte egyébként a munkát, de annyira azért nem, hogy megérte volna ez így neki, régen pedig azért tudott egy kis pénzecskét összeszedni belőle, mellyel jól ki tudta egészíteni a zsoldját, ám ma az is csoda volt, ha egyenesbe jött ki... Az utolsó vasszállítmány szinte leszedte még a bőrt is a seggéről, nem beszélve a rendes feketeszénről, amit semmiképpen sem akart valami gyengébb fűtőeszközre cserélni, mert kellett a forróság ahhoz, hogy a vas kellően jól dolgozható legyen, s ne csak kókányolás legyen a vége a munkának. Nagyot sóhajtott, majd felnézett az asztal felett lévő falra rögzített kardra. Még az öreg mester műve volt, igen büszke volt ám rá, s mindig szívesen mutogatta, pedig egyébkét ritka egy rasnya darab volt, arról nem beszélve, hogy a nagyapja mindig viccet csinált belőle. Párszor majdnem a kohóban is landolt a lándzsa, de sokat nem árthatott volna neki ez a tűz, a feketacél megmunkálásához több kellett egy hétköznapi kohónál. Szinte teljesen belefeledkezett a bolondos emlékekbe, ahogy egy erélyes, morgó hang köszöntötte. Egy borostás, jóképű férfi arc fogadta, aminek vonásai olyan élesek voltak, hogy szinte vágni lehetett volna vele. Roppantul illett hozzá a morgó hang, s valamiért úgy rémlett neki, hogy valahonnan ismerős is volt számára, de nem tudott rátapintani a dologra. Csak abban volt biztos, hogy vértestvére lehetett, nem a külleméből, hanem abból, ahogy hordozta magát. Az emberek próbáltak felsőbbrendűnek tűnni, ragadozóknak, ami gyakran igaz is volt... De a vámpír születésétől kezdve csúcsragadozó volt, ez pedig a legtöbb fajtársa puszta kiállásán is látszott, még azokon is, akik a nyomornegyedben szenvedtek. Emberek számára nem volt ez egyértelmű, de aki ismerte azt a bizonyos éhséget, az általában felismerte a másik mozgásán.
– Istené a dicsőség! – válaszolt kissé gyanakodva, bár próbált valami enyhe mosolyt erőltetni a képére. – Segíthetek valamiben?

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Talptól tetőig siklott végig a tekintetem a vámpír arcán, amíg végül meg nem állapodott az arcán. Az álla vonalán húzódó sebhely szúrja a szemem, de nem kívánom, nem is tisztem firtatni. Ahogy azt sem, hogy az idő kissé megnyújtotta arcát, elmélyítette vonásait, kissé megkeményítette a tekintetét. Már cseppet sem emlékeztet kölyökre, hanem egy kész, felnőtt nő. Akaratlanul is félmosoly fészkeli magát a szájam sarkába.
‒ Valami tisztességes fegyvert szeretnék. Nem volt könnyű Nebelturm vámpírt találni a fővárosban ‒ válaszolok szélesedő mosollyal. Amennyire csak tőlem telik, próbálok elhatárolódni a vámpírok közösségétől, legalábbis a többségtől biztosan. Hazajárok ugyan, sőt, már az is árulkodó, hogy otthonomnak nevezem a tornyot, de sokkal inkább a testvéreim… testvérem miatt, mintsem mert valódi érzelmek kötnének a helyhez. Azt ellenben elismerem, hogy mindazok akikkel osztozom az átkomon… rendkívül különleges képességűek és tudásúak. Nem hiába tartja a Nebelturmok jelmondata, hogy pengéiket nem kell élezni.

Ezúttal a falakat tanulmányozom rövid ideig, a néhány darab, egyszerű bútort, amivel be van a helyiség rendezve. A kovácsszerszámokon is elidőzik a tekintetem, bár nem találom különösebben érdekfeszítőnek, nem igazán értek a szakmájukhoz, így nem is különösebben köt le. Az én füleimnek nem zene a fémen csilingelve táncoló kalapács zaja.
‒ Kíváncsi volnék, mihez ért legjobban a kisasszony ‒ boncolgatom tovább kedélyesen, ahogy bentebb hágok a kohó okádta forróságba, amely befelé sűrűsödve tölti ki a műhely levegőjét.


_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Kóstolgatta egy csöppet a férfi szavait a tisztességes fegyver kapcsán. Ízig-vérig harcosnak tűnt, így indokolt volt, hogy fegyvert akarhatott, ám valamiért furcsának találta, hogy Nebelturm mivolta miatt kereste. Ismerte jól a történeteket, néha ellátogattak hozzá mindenféle kérésekkel, de általánosságban aki Nebelturm fegyvert akart, az nem egy jó kardot kívánt, hanem egy olyat, amit Nebelturm készített. A minősége már mellékes volt, bár gyakran együtt járt. Valamiért úgy érezte Edgar szavaiból, hogy ő nem a nevét kívánta megvásárolni, ám mégis kihangsúlyozta, hogy őt kereste.  
– Tisztességessel örömmel szolgálok, ha Nebelturmmal nem is feltétlenül – felemelkedett az asztaltól, majd az úriember elé lépett, s viszonozta a mosolyát, kezet nyújtva. – Hilde. Nebelturm névben, s vérben, de mesterségemben aligha.
Picit fürkészte még a másik tekintetét, nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy valahol találkozott már vele. A vonásai ugyan klasszikusan vámpírosak voltak, de úgy érezte, hogy a zsigereinek mélyén mozgolódó felismerés túlmutatott azon, hogy felismerte a másikban csörgedező vér milyenségét. A szikrára várt, mert lassan kezdte kellemetlennek érezni, hogy ilyen kutya módon nem tudta felidézni, hogy ki is volt a jóember.
– A patkószeg készítéshez. – kissé felnevetett, maga sem tudta, hogy miért találta mulatságosnak a saját szavát. – Amelyik kovács mást mond, azt kerülje is el, mert hazudik, s más szörnyűségekre is képes lehet.
Óvatosan méregette tovább a férfit, bár kedvesnek, mi több, szimpatikusnak találta, mégis időnként feléledt a gyanakvása, hogy vigyáznia kellett vele. Nem tudta, hogy indokolt volt-e a félelme, vagy csak a fajtársai iránt érzett időnként fellángoló viszolygása volt ez, de mindenképpen hallgatni kívánt józan elméje intelmeire. 
– Mire gondolt pontosan? Van már elképzelése?

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Kíváncsiságtól csillan meg a tekintetem a szavai hallatán, bár sejtem, hogy tolakodónak tűnhetek miatta ‒ már ha egyáltalán figyel annyira a reakcióimra, hogy észre vegye ‒, de nem próbálom leplezni. Nem vagyok sem kisasszony, sem Neulander, hogy tapintatoskodjak. Ellenben szóban nem kérdezek rá, pedig nem mondom, furdal a kíváncsiság, hogy mégis mit keres egy vértestvér az ájtatoskodók között. Többször is határozottan a tudtunkra hozták mindkét oldalról, hogy nem kedvelik a fajtánkat. Azt se bánom, ha kipusztulnak, miközben megvívják az ostoba háborújukat, afölött marakodva, hogy vajon melyiküket szereti jobban az Isten. Ha kibújnának a saját valagukból, hogy szétnézzenek a világban, könnyen rájönnének, hogy egyiküket sem szereti. Legalább annyit köszönhetek az apámnak, hogy nem vagyok egy ostoba ember. Finnyásan fintorgok, és nem viszonzom a bemutatkozását.
Hilde. Hát ez a neved.
Az emlékeimben évekig névtelenül élő arc elveszíti idegenségét.

A válaszát követően elnevetem magam én is, bár inkább az ő kuncogása, mintsem a szavai okán. Mennyire más így ez a lány. Nemcsak, hogy felnőtt, hanem… mégis sokat számít, hogy egy háborúban találkoztam vele. Furcsa nyugalom árad belőle, valami megmagyarázhatatlan bizonyosság. ‒ Jól van, Fraulein, megfogadom a tanácsát ‒ mosolygok jóízűen.

‒ Készített már vadászkardot a kisasszony? ‒ kérdéssel felelek a kérdésére. Mint említettem, nem vagyok Neulander, ami kevés szabályát ismerem a beszélgetésnek, azt se szoktam betartani. ‒ Apám tanított olyat forgatni, emlékszem, szerettem ‒ lágyabban mosolyodom el, mint szoktam. ‒ A fegyvert ‒ teszem azért hozzá, nehogy egy idegen még a végén azt higgye: szerettem az apámat.


_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Figyelte egy kevéssé a férfi képét, s emellett természetesen azt is kémlelte, hogy milyen érzelmek futottak végig annak arcán. Sosem konyított igazán az ilyesmihez, ha értette csöppet az embereket, az érzéseiket aligha, ám azért volt pár átsuhanó gesztus, amit felfedezni vélt, többek között a fintorgást, amivel a másik fogadta a bemutatkozását. Kezét hiába tartotta, nevét hiába mondta, árván maradt, s pár pillanatnyi kéztartás után gyors le is rántotta azt, majd leporolta a kovács kötényt, mintha csak egyébként is ennyit szándékozott volna tenni. Ajkait önkénytelenül is összeszorultak, szemei pedig cikázva néztek körbe a műhelyben valami nemlétező rémet keresve. Roppant kellemetlenül érezte magát, ezt pedig nem nagyon tudta palástolni... Ám úgy döntött, hogy ekkora békát hajlandó lenyelni, pláne egy fajtárstól. Nem volt annyira meglepő, hogy kissé távolságtartó volt a férfi, a vámpírok sosem voltak a túlzott közvetlenségükről híresek, legfeljebb a fajtársak társaságát keresték csak, de azt is csak akkor, ha már elfogyott minden sötét sarok az ivóban.
– Nos... –  nyögte ki végül nagy nehezen, megtörve zavartságát. – Üdvözlöm, mindenesetre.
Úgy tűnt, hogy a rögös kezdet ellenére mégsem volt annyira hidegszívű a férfi, s meglepő módon a bugyuta bolondságán még nevetett is egy keveset. Fogalma sem volt, hogy csak udvarias volt-e, de ettől függetlenül értékelte a gesztust. Két elutasítás ezen a ponton jobban lerombolta volna, mint a déliek Eichenfaszomschildet. A kérdésére elgondolkozott kissé, majd biccentett.
– Készítettem már, de vadásznak... – mérte kissé fel a férfit, majd elmosolyodott. – Ezelőtt még nem.
Végeredményképpen sejthette volna, hogy a férfi Schwarzjäger volt, minden mozgásában az a kimért vadság dominált, ami klántársait oly nagyon jellemezte. Egy kevés ellenszenvvel is élt a klán tagjai felé, ám erről nem a létük tehetett, hanem az a szűkölő kutya, Reingard, vagy mi is volt a neve. Vajon merre járhatott most? Most aztán lett volna elég vad a világon, vadászhatott volna kedvére. 
– Nem egy gyakori fegyver, de azt mondom, hogy illene önhöz. – mérte fel ismét a vadászt, aki leginkább egy vékony réteg bőr alá rejtett inas izomkötegnek tűnt. – Van is minőségi fémem a műhelyben, szívest elkészítem önnek.

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
‒ Bízom benne, hogy nagyszerű munkát fog végezni ennek ellenére is, Fraulein Hilde ‒ biccentettem aprót felé, érzelemmentes hangon beszélve, halvány mosollyal a szám sarkában.

Ráérősen mustráltam a vonásait, észre sem véve, ahogy kihúzom magam ‒ csak mikor már megtörtént ‒, mihelyst magamon éreztem az ő tekintetét. Fene se értette, miért akartam jobb színben feltüntetni magamat, mint amilyen általában vagyok, mintha szerelmes csitri lennék, aki kelleti magát a szeretőjének. Nem is gondoltam bele, de megviselte a méltóságom, hogy Fraulein Hilde olyan nyomorult állapotban látott, mikor látott. Mintha valahol ösztönösen azt szerettem volna, ha felülírja magában az emléket, és a kétségbeesett, könyörgő kisfiú helyett annak lát, aminek mindig is látszani akartam. Egy életerős vadász.
Hogy minek törtem magam, nem tudtam volna megmondani, lévén a vak is láthatta, hogy Fraulein Hildének fogalma sem volt arról, ki az ördög vagyok. Vagy pedig átkozottul jó színész.

‒ Ha valóban minőségi, bármennyi pénzt megfizetek érte ‒ pillantottam rá végül elkomolyodva. ‒ A világvége óta nem lehet jó fegyverhez hozzájutni… ‒ panaszoltam egészen őszintén. A jó bor, sör, kenyér, de még a vas is az arany árával vetekedett az elmúlt néhány hónapban, ha egyáltalán volt is valahol. Még az erdei vadak is jóval satnyábbak és szerencsétlenebbek voltak, mint azelőtt bármikor. Nem hiányzott nekem egyáltalán ez az Isten csapása.

‒ Egyébként, Fraulein ‒ szólaltam meg hirtelen, mintha csak most jutott volna eszembe, hogy valamit elfelejtettem mondani. ‒ Találkoztunk már. A Kísértet-szigeteken ‒ magyaráztam tovább, a szemét fürkészve megállás nélkül, hogy lássam, mikor megcsillan benne a felismerés. ‒ Visszautasította, hogy elvégezze a Nebelturmok híres varázslatát a haldokló testvéremen ‒ mintegy tárgyilagosan folytatom, ha esetleg ennyi nem lett volna elég, hogy eszébe jussak.

Szívdobbanásnyi csend után újra megszólalok: ‒ Szerettem volna megköszönni, hogy akkor úgy döntött, Fraulein.
A hangom halk, de ha a semminél jobb emberismerő, kiérzi belőle az őszinteségem.


_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– Igyekszem nem megcsalni a bizalmát, Herr.
Válaszolt a férfinak sután, majd érezte, ahogy hátán egy pillanatra végigfutott a hideg. Nem igazán tudta megmagyarázni, hogy miért érezte kellemetlenül magát, de valamiért csöppet mégis nyomásnak élte meg a nevének megemlítését, mi több, úgy egyáltalán a férfi kijelentését. Biztos volt benne, hogy nem jelent majd nehézséget elkészíteni a fegyver... Egészen addig, amíg a férfi meg nem jegyezte, hogy bízik benne. Hirtelen kételkedni kezdett magában, s máris úgy érezte, hogy a vas nem fog az akaratának megfelelően hajolni, a fém nem kong majd úgy, ahogy kéne. Mindez persze butaság volt, s ezzel tisztában is volt, ám nem tudta elhessegetni a nyugtalanságot; a Vadász valami keserű levegőt árasztott magából, ami nem volt bántó, a maga módján nagyon is motiválónak hatott, de ettől függetlenül úgy hatott számára, hogy immáron tökéletesnek kellett lennie a fegyvernek, nem csak nagyszerűnek.
– Amennyire az erszényem engedi. Nem feketeacél, de a legjobb, amit meg tudok venni a városban. Nem holmi beolvasztott lábas. – elmosolyodott egy csöppet. – Vagy ha az, minőségi.
Így belegondolva a lábasok valóban gyakran végezték fegyverként, esetleg páncélként, leginkább csak a tűzhelyre nem kerültek mostanság, de egyébként se volt mit rakni bele igazán, az ember unta már a kását mint a fene, ürességből meg mindig volt benne elég. Ő maga egész szerencsés volt, a zsoldjából azért becsületesen meg tudott étkezni, ha kedve tartotta, de azért általánosságban ő is a lovak kosztján élt; gyakrabban volt vendége a zab és víz, mint amennyire azt kívánta volna. 

Gondolatai szépen lassan a fegyver felé fordultak, már azon gondolkodott, hogy mégis miként képzelné azt, amikor a másik ismét megszólított. Felé fordult, majd ahogy hallgatta, kissé ki is fagyott a meglepetés a képére. Most már a napnál is világosabb volt, hogy miért érezte zavarónak a másik jelenlétét: a Szigetekre emlékeztette. A holtakra. Az elkeseredettségre. A kérésére, amit megtagadott. Tökéletesnek kell lennie a fegyvernek...
–  Herr... –  egy csöppet megtorpant, nem igazán tudta, hogy milyen válasz volt az őszinte a helyzetben. Emlékezett rá, emlékezett az elgyengült testvérére is, s arra is, hogy csak egy szál kötötte az élethez. Akkor úgy döntött, hogy megadja számukra a tagadás kegyelmét. Vajon ma is így tett volna? Talán igen– Borzalmasan sajnálom, ami a testvérével történt, s hálás vagyok, hogy végül értelmet nyert a "kegyetlenségem". –  ismét megtorpant egy kissé, majd kezeit összekulcsolta maga előtt. –  Imádkoztam a testvéréért többször is, de úgy tűnik, hogy ennek így kellett lennie.
Nem érezte azt, hogy a férfi vádlóan tekintett volna rá, ha valami, békésnek tűnt, hálásnak is, majdnem. Nem értette, hogy mégis mit keresett itt, pláne ezeket után. Egy kissé csöndbe is burkolózott, ugyanis még mindig nehezen találta a megfelelő szavakat. Nem tudott semmit mondani, ami vigasztaló lehetett volna, de emellett úgy érezte, hogy nem is kellett mondania semmit. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy roppantul kellemetlenül érezze magát. Ez viszont már az ő baja volt, s a Vadász nem tehetett róla.

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Megmosolygom a szavait.
A világégés mindenki számára lemondásokkal járt, de bármennyit is panaszkodom a gyenge minőségű italok és egyéb holmik miatt, és mégis azok között vagyok, akik nem a rövidebbet húzták. Bármennyire is satnyák az állatok, azért még állatok. Amíg számszeríjam van, és amíg eszemnél vagyok, ha nem ég fel teljesen az erdő, nekem mindig enni és inni fog adni. Nem szívesen lennék azon szerencsétlenek egyike, aki kénytelen volt még a vaslábasát is eladni, hogy lapos, rossz ízű kenyeret vegyen ‒ indokolatlanul sok váltóért ‒ az éhező gyermekeinek.
Fraulein Hilde minden bizonnyal azt mondaná, hogy hálásnak kéne lennem a Kegyelmes Istennek, amiért ilyen szerencsés helyzetben vagyok. Én meg minden bizonnyal erre azt felelném, hogy akkor lehetnénk igazán hálásak, ha a világégés meg sem történik.
Tapasztalataim szerint, ha felfedezni véljük az élethelyzetünkben, hogy lehetne sokkal rosszabb… Akkor lesz is.

Nem olvasom jól az emberi ábrázatot. Csak csordaként értem jól őket: a csapatba verődött fegyvertelen ember pont úgy fog viselkedni, mint a csapdába csalt állat. Az ösztöneiket, a bennük élő állatot ismerem. A félelmüket.
Fraulein Hilde tekintetében egy szívdobbanás töredékének idejére ott látom a vad riadtságát, amikor az utolsó pillanatban szembenéz a számszeríjjal.
Ez is olyan volt pont. A szavakat kilőttem, útjukra bocsátottam, mint a nyílvesszőket szoktam. A szavakat azonban kevésbé tudom jól irányítani. Ha egyszer kimondtam őket, már nem vagyok többé semmilyen hatással rájuk, fogalmam sincs, hova fúródnak, mekkora kárt fognak okozni, és pontosan miben. A gondolkodó lények nyelve a legnagyobb ellenségük.

Aprót bólintok felé.
Bárcsak inkább értem imádkozott volna Freya helyett. Bárcsak nekem kért volna annyi bölcsességet az a suhanc kölyökleány, mint amennyi benne volt. Bárcsak akkor világosított volna meg az Istene, vagy az értelem, mikor úgy döntöttem, hogy mégis dacolni fogok a halál természetével, hiába láttam bezáródni minden ajtót magam előtt.
Hosszú hónapokig, évekig tartottam utána életben Freya testét egy nekromanta segítségével. A lelkét azonban sose kaptam vissza. Ott volt Freya, ugyanúgy nézett ki, úgy mozgott, ugyanolyan ritmusban lélegzett, dobogott a szíve, de mégis üres volt. A szeme üres volt. Igaza volt Fraulein Hildének. Ha egy fegyverbe zártam volna a lelkét, ugyanúgy üres maradt volna.
‒ Edgar ‒ bököm ki röviden, meg is feledkeztem arról, hogy az arcommal együtt valószínűleg a nevem is elmerült benne a feledésben.
Zavartan, halványan elmosolyodom. Őszinte vagyok, nem szoktam kertelni, de ahhoz nem szoktam hozzá, hogy arról beszéljek, ami a szívem mélyén van. Abban hiszek, hogy azokat a dolgokat nem szabad bolygatni. Fogalmam sincs, miért éreztem mégis úgy, hogy tartozom ennyivel ennek a nőnek.
‒ Mondja, Fraulein Hilde ‒ szólalok meg hirtelen, a hangom újult erőre kap. ‒ Hisz maga a megváltásban? ‒ kérdezem. ‒ Bevallom, keveset tudok erről, soha nem is érdekelt ‒ megrázom a fejem. ‒ Magam miatt sose. De mostanában egyre többet gondolkodom. Átkosoknak nevezik a fajunk. Maga szerint megbocsátotta neki az Isten, hogy ilyennek született? Jobb helye van ott, ahol van?
Beszélgethettem volna erről Hannaval is, és valószínűleg úgy lett volna helyes. Mégis, ha már megpiszkálod azt, ami a szíved mélyén, sokkal könnyebb olyan előtt tenni, aki nem ismer igazán.


_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Szemei szüntelen figyelték Edgart, aki minden gesztusával egyre kiismerhetetlenebbé vált számára. Volt benne valami keserűségbe átmaródott melankólia, ami nagyon bántotta orrát, ám máskor mégis igen jó társaságnak tűnt, már-már szelíd gesztusokkal, amik megcsalták látszólagos állatiasságát. Azt se igazán tudta megmondani, hogy értékelte-e a férfi jelenlétét: mindenképpen szimpátiát érzett iránta, ám mégis sarokba szorította a helyzet. Nem tartozott ő istenigazából semmivel se Edgarnak, de a bűntudat könnyedén elhitette vele az ellenkezőt. Hirtelen pocséknak kezdett tűnni az a jó minőségű acél.
‒ Edgar... Valóban. ‒ szólalt meg kurtán, s ízlelgette a nevet. ‒ Ne haragudjon, hogy nem emlékeztem sem az arcára, sem a nevére. Számomra is igen zavaros volt az időszak, én magam is... ‒ habozott egy kicsit, majd elmosolyodott, mint akinek nagy kő esett le a szívéről. ‒ Elveszítettem valakit, aki szerettem. De közel sem olyan fontost személyt, mint ön.
Önzőnek érezte magát egy kissé, hiszen nyilván nem szerethette a Zsinatelnököt annyira, mint Edgar a testvérét, de valamiért úgy érezte, hogy neki is meg kellett osztani a bánatát. Nem volt persze valós összehasonlítás, végül is csak a szerelem illúziója volt az övé, talán elkorcsosult csodálat, esetleg a megmentőjének istenítése. Sokat gondolkodott ezen, s ma sem igazán értette meg, hogy miként tudott ennyire vakon hinni von Himmelreichban... Szerencsére mára már nem kellett ezt tudnia. Valahogy megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy végleg meghalt. Sajnálta, hogy nem találkozott vele egyszer utoljára, s úgy tűnt el, hogy utálta, de talán jobb is volt így. Nem érzett dühöt, megbocsájtott neki, de a csalódását ezer könnye se mosta le, soha nem is fogja. Von Himmelreich nem volt egy jó ember, de akkor is szerette. Csöppet le is sütötte tekintetét az egész bolondságra, s nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna Edgarnak. A gesztus nem a férfinek szólt, hanem Esronielnek. Egy súlyos sóhaj maradt emléke. 
‒ Szerintem tudja a válaszom a kérdésre, Herr. ‒ válaszolt a férfi halvány mosolyára a saját szelíd tekintetével. ‒ Az Úr egyszülött fiát adta értünk, hogy az ő vére által bocsánatot lelhessünk. Bűnösök vagyunk mind: felebarátaink vérére szomjazunk, de az emberek se mások, ők is egymás vérét veszik, éppen csak nem éhségből, hanem gőgből. ‒ elhallgatott. Furcsa gyakorisággal merültek fel ezek a témák a kovácsműhelyben. A Vándor is hasonló dolgokat kérdezett. ‒  Ha az Úr megbocsájtása, s szeretete valóban végtelen, úgy hiszem, hogy nekünk is megbocsájt majd. Mind háborút vívunk, Herr. Emberek és vámpírok. De nem egymás ellen: a megváltásért vívott csatánkban a saját romlott természetünk az ellenségünk, ami ellen csak az Úrba vetett hitünk, s erényeink lehetnek igaz fegyvereink.
Csűrhette a szavakat, ahogy kívánta, ám nem volt kétséges számára, hogy a kijelentése nem voltak feltétlenül helyesek, nem minden szempontból, legalábbis. Nem volt sem lelkész, sem teológus. Nevethetőek lehettek túlfűtött tételei, főleg az hozzáértők számára, de ő maga tényleg szentül hitt benne, hogy az Isten róluk se feledkezett meg. Nem volt szokása elfelejteni dolgokat.
‒ Én legalábbis így gondolom. A végén úgy is az számít, hogy az ember miben hisz. ‒ megpróbált közelebb lépni a férfihez, s rátenni jobbját a férfi vállára. Elég nevetségesen hathatott, hiszen vagy egy jó fejjel alacsonyabb volt (ha nem másféllel), de valamiért úgy érezte, hogy kitörni készül belőle a gesztust. ‒ A testvére minden bizonnyal az Úrral van, mert az Úr kegyes. Az északiaknak is megbocsájt.
Ennél jobb indok hirtelen nem is jutott eszébe, amennyi marhaságot összehordtak azok, igen nagy erőfeszítést igényelhetett a Jóisten részéről, hogy mégis a keblükre ölelte őket. Nem voltak kétségei, ők vélhetőleg nem hittek a vámpírok üdvözülésének lehetőségében... Sok másban viszont igenis hittek, amivel kapcsolatosan nem volt igazuk. Pont emiatt pedig nem is számított a véleményük.

A reagot Hannah Miller támogatta: https://www.youtube.com/watch?time_continue=124&v=7AIWjsuaDn4&feature=emb_title

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.