Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) Empty [Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) on Hétf. Márc. 09, 2020 1:02 am

Rudenz von Hellenburg

Rudenz von Hellenburg
Design manager
Design manager
Sok idő eltelt már, mióta őszentsége XIII. Sixtus pápa feláldozta magát, hogy elhárítson egy, az egész Egyházra és Északra veszélyt jelentő fenyegetést, és Gustav király, más néven a Sötét Apostol legförtelmesebb lényét eltörölje a föld színéről. Sixtus köztiszteletnek örvendett még Dél területén is, sokan sajnálták, hogy el kellett menekülnie. Ezt a Katedrális területén is tudták, ezt belevették a tervezésbe, mikor a temetését szervezték.
Egy forró, június végi napra tűzték ki az eseményt, ami előtt és után is két hétig a katedrálistól délre beszüntették a csatározásokat, hogy aki Dél területéről jőve tiszteletét akarta tenni a pápa temetésén, zavartalanul részt vehessen a szertartáson.

A karakterek szertartáson való részvételét kell tehát leírni ebben az azonnaliban.
Tudnivalók:
Az azonnali kötelezően canon.
A jutalom 1500 váltó.
A határidő 2020.03.25. éjfél.

Jó írást!

2[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) Empty Re: [Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) on Szer. Márc. 25, 2020 2:40 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Kora reggel volt. Gerard fáradtan kelt fel. mostanában ritkán szokta az amulettjét levenni, s jól esett neki, hogy végre aludhat is egy keveset. démonként alig volt rá szüksége, ami sok, emberként nagyra értékelt örömtől fosztotta őt meg. Gloria szobra ott állt nem sokkal az ágya mellett. Valahányszor megpillantotta eszébe jutott a szörnyűséges hiba, amit aznap ejtett.
Odalent ketten álltak őrt, az éjszaka kezdetétől egészen reggeli: Saga és Aleena. látszott az arcukon, hogy tartalmas estét tudhattak a hátuk mögött. volt is bőven újságolni valójuk, amikor Gerard és azok, akik az estét alvással töltötték mind felkeltek.
- Már megint jött valaki, aki be akart ide törni. – mondta Aleena csalódottan – Le merem fogadni, hogy neki is a szoborra fáj a foga.
Lia gyors magyarázattal szolgált.
- Ha ez a Sötétség valóban üzenni tudott a szolgáinak, mi a teendőjük, tudják jól, mit keressenek.
Saga idegesen morgott egyet.
- Nem vagyunk mi kísértetek, hogy temetőket őrizzünk. Ez a munka nem nekünk való.
Gerard nyugalomra intette.
- Tudom, és amint lehet, vissza fogom a szobrot vinni a Katedrálisba. Csak a megfelelő alkalomra várok...
A megfelelő alkalom korábban jött el, mint gondolták. Alig telt el egy pár nap, s hírét hozták egyenesest a fővárosból: a pápa elhunyt, s fele az egyház a feje tetejére állt. Maga Rose inkvizítor erősítette meg. Már jóideje halott volt a szentatya, de még mindig nem állt talpra a Katedrális az feje elvesztését követően.
- Sajnos mi sem kaptunk egyebet, mint amiket innen onnan hallani lehetett. – ennyit bökött oda nekik Rose – A temetését az elkövetkező napokban tartják.
A kis csapat azonnal megneszelte a lehetőséget. Tanakodtak is erősen, mit kellene tegyenek.
- Azt mondom legfeljebb én, Gerard és Lia menjünk. Mi hárman vagyunk az egyedüliek, akik jártak ott korábban.
Aleena lemondóan bólintott.
- Ez igaz, én még csak a város közelében sem voltak. Noha anyám mesélt róla ezt azt. – próbálta magát jobb kedvre deríteni. Ő neki már amúgy sem volna ott helye, akármennyire is szerette volna a magasztos épület mennyezetét megbámulni. Eretnek volt, semmi több.
- Pedig olyan szívesen láttam volna újra őt...még ha a ravatalán is. – sóhajtott egy nagyot Leo.
- Várjunk...te ismerted a Szentatyát?! – Aleenát egyre jobban kezdte a sárga irigység marni.
Lia gyorsan rendet vágott köztük.
- Klaus, te se gyere. Ezt elintézzük mi ketten. Ti maradjatok itt, és foglalkozzatok az itteni ügyekkel. – mondta határozottan.
- Boldogulni fogtok?
- Nehezen. De ha szorulna a nyakunk körül a hurok, mi tudunk a legkönnyebben elmenekülni. – hangzott a tömör válasz a lánytól.
- Tényleg, hogyan akartok egyáltalán odamenni? Egy hatalmas agancsos nyúl elég feltűnő volna. – kérdezte Saga.
Gerard ravaszul emelte fel a mutatóujját, s nyújtotta ki, egyenesen felfelé a mennyezetre.
- Az égen át. – mosolyodott el ő és Lia párhuzamosan.

Tiszta volt aznap az ég a Katedrális városa felett. Nem lehetett mást látni, csak pár madarat, akik a felhők közt cikáztak. Közülük egy nem madár volt. Gerard nem is olyan rég sajátította el a módját neki, hogyan váltson alakot. Azóta nem volt oly magas faló vár, melyet ne lett volna képes megmászni. Egy magasztos albatroszt választott, olyan állatott, aki sokáig bírja az iramot, s át képes szelni a vad, végtelen tengereket is. Az út a Katedrálisba hosszú volt, s elején még nyúlháton tette meg, mielőtt a levegőbe emelkedett volna.
Ügyesen landolt egy nagy épület előtt a tágas mezőkön. A Szent Brünhilda Rend épülete pontosan ott állt, ahol Gloria mesélte. Gerard idegesen húzta oldalra a csőrét. Meg mert volna rá esküdni, hogy a lány hazudott. A démonmadár megpördült tengely körül, ahogy átváltozott.
Gerard terpeszben állva a belső udvar ajtaja előtt torpant meg. Egyik kezével óvatosan megtámasztotta magát a földön, a másikkal a háta mögé nyúlt. Ott csüngött a háta mögött a szobor, négy darab vaskos szíjjal ráerősítve. Madárrá változva nem érezte magát göncei, hátizsákja súlyát, meg is feledkezett róla, milyen nehéz volt a szobor. olyannyira, hogy majdhogynem össze is rogyott, amikor először vett levegőt, immáron ismét emberi alakban.
~ Jó ég...hogy bírta ezt a nyúl a hátán cipelni... – nyögött egy nagyot, ahogy levetette magáról a szobrot.
A rendház majdhogynem teljesen üres volt. Várható volt, hiszen mindenki a temetésen vett részt. A démon biztos volt benne, maradt egy-két ember a rendházban, akik vigyázták épületet. A biztonság kedvéért elfedte démoni auráját, majd láthatatlanná tette magát sötét tünde művészetet használva. Nem volt sok ideje. Varázslatai végesek voltak, neki pedig könnyen észrevehető helyre kellett tennie a szobrot. Csakhamar meg is találta, az egyik kis kápolna a rendház vártornya mellett. Óvatosan helyezte kényelembe a szobrot. Egy levelet is hagyott, latin nyelven írottat, melyet még Aleena készített el neki, hogy elláthassa a néhai apáca rendtársait a szükséges információkkal. Külön ügyelt rá, más ne tehesse rá a kezét ezekre a titkokra. Még ő sem bírta a szöveget elolvasni, így csak remélhette, Aleena nem írt félre semmit.

Miután a szobrot biztonságos helyen tudta, Gerard madárrá változva repült ki a rendházból. Hamarabb végzett, mint gondolta. Nem is csoda, az Egyház gyakorlatilag megszűnt erre a napra létezni. Se egy gyanakvó pap a földeken, se egy inkvizítor, aki éppen a nyomait követné, se egy mindenre elszánt lovag, aki megérezte volna akár csak egy fél percre is a szagát. Nagyot sóhajtott magában.
Rose nem járatta a bolondját vele, amikor azt mondta, hatalmas temetést tartanak XIII. Sixtus pápának. Messziről észre lehetett venni. Ott volt az egész Katedrális úgy kísérték őt körbe hívei közt, akit védelmezett és óvott a veszélyektől. Közel s távol mindenhonnan odacsődültek az emberek minden templom közül a legmagasabb falai alá, hogy méltó módon búcsúztassák az egyház néhai fejét.
Gerard nem mert közelebb menni hozzájuk. Mágia ide vagy oda, még ha meg sem érezték a jelenlétét, voltak neki démoni jegyei, s ezek a papok kellően tapasztaltak voltak ahhoz, hogy ez szemet szúrjon nekik. Helyette egy fa háta mögött változott vissza, majd illúzióval kékítette ki a szemeit. Úgy ment oda az egyik paphoz, hogy megtudja, mi is okozta a nagy és hatalmas Sixtus vesztét.
~ Olyan hatalmas volt. A Holtmezőnél egyetlen intésével egész seregeket tett a földdel egyenlővé.
~ És kiválóan tudott sört főzni. – tette hozzá Lia.
Nem kellett sokat várnia, mire azokra került a sor, akikkel együtt ő maga is odacsődült egy pap elé. Az egyházfi magasztos, kissé talán patetikus hangon regélte el, hogyan s miként esett el a nagy tiara viselője.
- Ott álltunk, nem másutt, mint a királyi könyvtár magasztos csarnokában. Szemünk káprázott, amikor élőholtakat láttunk. Közülük a leghatalmasabb maga a sötét Apostol bábja volt. A Szentatya leghatalmasabb imájával. A legerősebb élőholt, melyet életemben láttam, maga a királyok húsa és vére, életre keltve a szörnyűséges mágiával. A Szentatya hatalmas imájával rántotta magával a másvilágra a földön túli borzalmat.
A mese természetesen nem volt túl részletes. Az Egyház ügyelt rá, hogy ne osszon meg a pór néppel minden apró, ámde mégis fontos részletet. Gerard látta, alaposan megválasztották a papok a szavukat. Pont annyit meséltek el, amennyi egy legenda felépítéséhez szükséges volt. Egy legendához, mely minden sok-sok évvel az ő halála után is megmarad.
~ Sosem gondolta volna, hogy lesz valami, ami elég erős lesz, hogy magával rántsa őt. – gondolkozott el Lia.
~ Már akkor is ő volt a pápa, amikor még volt tested?
~ Nem. Sixtus sokáig ismeretlen lovag volt. Csak azután lett pápa, hogy a reformáció kitört. De akkor én már réges-régen meghaltam. A reformációról is csak akkor értesültem, amikor te magadhoz vettél.
~ Sajnálom az öreget. Volt, hogy nem értettem őt. S mostmár meg sem tudom tőle kérdezni... - mondta a fiú.
~ Mit?
~ Hogy démon létemre miért kedvelt annyira.
~ Te, démon? – nevette el magát a lány – Ne röhögtess. Nem vagy te démon...még. Ennél több kell, hogy démonnak nevezd magad.
~ Igazad van. – indult el Gerard, ahogy a gyászmenet tovább baktatott dél felé. Imát nem mormolt el a néhai Szentatyáért, nem érezte helyén valónak, de tudta jól, lesznek bőséggel, akik megteszik – Azt hiszem még egyszer ellenőrzöm a szobrot. Aztán irány tovább előre. – mondta, ahogy megindult vissza a papok városa felé.
Aztán visszafordult, a nagy magasztos ünnepséget nézve.
~ Egy kis ideig még maradok. Nem akarom oly hamar elfeledni Sixtus atya emlékét. – felelte.
~ Biztos vagy benne?
~ Ne aggódj, a vége előtt nem sokkal távozom. Úgy még bőven lesz időm körbeszaglászni.
~ Hát, te tudod. – mondta a lány. Gerard elég határozottnak tűnt.
~ Váljunk szét. – mondta a démon határozottan.
Lia feloldotta a pecsétet, Gerard pedig a zsebébe csúsztatta a talizmánját. Nem a legkedvesebb bánásmód szegény lánnyal. A fiú azzal nyugtatta magát, ő amúgy sem érdekelte ez az egész. Az egyházról nem jut eszébe más, csak az inkvizítorok, akik rá vadásztak annak idején. Köztük volt egykori barátja, aki elhagyta, miután megtudta, miféle. Lia emiatt mindig nagyon szkeptikus volt, ha szóba kerültek Isten pásztorai.
Ott volt az ünnepségen az egyház apraja nagyja. Látott Gerard egyszerű paptól kedve rafináltam őrködő inkvizítoron át egészen magas rangú püspököket, érsekeket is. A bíborosok is ott voltak, a rendfőnökök, a keresztes lovagok, s nem sok időnek kellett eltelnie, hogy Gerard torka összeszoruljon az idegességtől. Egyetlen pillantást, csak egyetlen pillantást akart vetni a ravatalra, ismételgette magában, aztán már itt sem volt.
A ravatal ott állt a Katedrális kellős közepén. Számos dísz, ékszer, ajándék színezte, ahogy a napfény megcsillant a temérdek aranyom. Pápákhoz méltó temetés volt ez. Gerard óvatosan húzódott előre, az esetleges megvető pillantásokra ügyet se vetve megszemlélte azt. A Szentatya pontosan olyan volt, mint amikor annak idején találkoztak. Gerard örült, hogy memóriája nem fakult ki az évek során.
A nap végén bús fejjel hagyta el a démon a Katedrálist. Egyre csak a pápa járt a fejében, s a vele való találkozása évekkel ezelőtt. Volt valami, amit el akart neki mondani. Talán el is mondta, csak Gerard nem volt elég eszes hozzá, hogy felfogja. Vagy csak azt akarta, hogy ő maga találja ki. És most már sosem lesz képes neki átadni az üzenetét, ha szerette volna, akkor sem. Nagyot sóhajtott, ahogy otthagyta a súlyos épületet, majd ismét nyakába akasztotta a talizmánját. Sok dolga volt még, s nem halaszthatott el egy ilyen ritka alkalmat.

3[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) Empty Re: [Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) on Szer. Márc. 25, 2020 9:30 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A levegő sűrűn, s fájóan nehezedett vállaira, ahogy fáradt, vizenyős szemekkel tekintett végig a Katedrális fényben úszó díszes ormain. Nem tetszett neki, közel sem. Igaz, ez nem az épület készítőit célozta, a hellenburgi nagytemplomot sem kedvelte egy kicsit sem, ugyanis annak grandiózussága megcsalta a funkcióját. A faragványok, az egekig nyúló csipkés díszítések mind olyasmik voltak, amiknek nem volt helye Isten házán, ám az undort kivételesen lenyelte, s udvarias, mélyen alázatos kifejezés ült képén. Nagyon rosszul érezte magát, erről pedig nem csak általános nemtetszése, vagy a hosszú út tehetett, hanem az is, hogy a langyos szellő cipelte tömjénszag rendszeresen megsimította orrát, a helyzeten pedig nem segített a testén időnként eluralkodó félelem se, amit az északi papok jelenléte tüzelt. Mindezen még az se tudott segíteni, hogy testvérei között lehetett a tér baloldalán, távol a többi iszonytól. Itt volt a legtöbb egyházon kívüli vendég is mellettük: elfek, nefilimek, protestánsok, s meglepő módon néhány vámpír is, vélhetőleg Neulander követek, akik minden lehetőséget kihasználtak arra, hogy tiszteletüket tehessék bármin, aminek a híre legalább egy picit is felröppent. Hétköznapi keretek között ennek persze nem lett volna reális esélye, de a Pápa halálának hála a béke ha nem is tartósan, de egy pár pillanatra végigsöpört Veronián. 

Elsőre ő maga sem hitte ezt el, de a határon (a kíséret kivételével) eléggé békésen tudtak utazni, aminek hála végre képes volt kicsit jobban megszemlélni Észak vidékét. Szó sem volt róla persze, hogy ne járt volna már erre: amikor a Pusztaföldön csatároztak, már átutazott egyszer a vidéken, de az télen volt, s minden nagyobb települést elkerültek. Most viszont sok helyen megszálltak, s igen mohó kíváncsisággal fedezte fel azokat a kis, bejárható utcákat, amik látogatására engedélyt kaptak. Minden szép volt, s emellett díszes is, úgy sejtette, hogy ez nem csak véletlen lehetett, ám ez persze nem akadályozta meg abban, hogy kiélvezhesse az itteniek fogyasztotta étkeket, s italokat. Nem volt egyébként sokban más a térség a megszokottól, talán csak a végeláthatatlan szántóföldek látványa volt kissé meglepő, délen a térség zömét laza láposabb talaj fedte, nem volt ennyi, s ilyen minőségű termőföld a legtöbb helyen. Emellett azt is furcsa volt látni, hogy mekkora is volt a Katedrális köré szerveződött település mérete, s hogy milyen orvul elorozta a gigászi épület a város nevét. 

Nem meglepő módon pápa temetése igen komoly esemény volt egész Észak számára, a város határán erdőként emelkedtek a nemesi családok sátrai, a térség pedig mindenféle sürgés-forgástól volt hangos, elsőre talán úgy is hathatott volna, mint egy hatalmas vásár, ám a népség másnapra elhallgatott, s a szertartásra már se nevetés, se kiáltozás nem hangzott, az emberek csöndbe burkolózva hallgatták a hangos éneket, ami a téren a katedrális kóristáinak érc torkából éledt. Latin volt, természetesen, s így bár értette, mégse tudta annyira értékelni, mintha szép nyelvükön szóltak volna. Arcát a tér jobbik oldalára fordította, ahol látta a különböző színekbe öltözött papokat. Nem igazán ismerte, hogy melyik miféle rangot is képviselhetett, csak sejteni merte, hogy a színes, s díszes ruhát viselők talán kardinálisok voltak, ám azt nem értette, hogy némelyikük miért hordott más ruhát. Szépen lassan az éneklést a Katedrálisból távozó további bíborosok sora követte, akik utána végül megláthatta a Pápa földi porhüvelyét hordozó csoportot is. Őket két oldalról díszes öltözékben kísérték a keresztesek, akik igen megtermett férfiaknak és nőknek tűntek, az ember tán azt is elhitte, hogy mindegyiket ilyen sok centiméterrel áldotta meg a Jóisten. A menet lassan járt, s így volt ideje még ilyen távolról is megfigyelni Sixtus testét. Fenséges volt, s nem mellesleg nyitott koporsója igen dísztelennek hatott. Emellett persze első pillantásból leolvasta, hogy drága fából készült, ám sem faragványt, sem aranyozás nem volt rajta, a díszítés szerepét a ravatalt fedő vastag vörös bársony töltötte be, melyre aztán több tárgy is volt helyezve. A Pápa testét pillantva borzalmas nyugalmat érzett, nem vélte ugyan, hogy sírnia kellett volna, ám valamiért mégis sajnálta. Sosem ártott neki, mi több, azon egyetlen alkalommal, mikor találkoztak, forrón érezte annak felebaráti szeretetét. Ő volt az, aki szemtelen, s neveletlen volt, ám Sixtus a veséjébe látott, s nem kívánta provokációját magáénak érezni, nagyvonalúan elengedte azt füle mellett.
– Áldás, békesség. - suttogta maga elé oly halkan, hogy még talán ő maga sem hallotta.
A fejében erőteljes, de végletekig szeretetteljes hang válaszolt. “Békesség”. Akkor még nem értette, hogy mégis mit jelentett ez Sixtus szájából, s bár ma sem tudta teljesen, egy pillanatra azért elgondolkodott. Sixtus jobban tudta, még így istentelen katolikusként is, hogy mi is volt az igaz békesség, mi is volt a másik orcát odafordítani, s azzal mosolyogni. Őszintébben, mint bárki más. Még a Boszorkánypörölyt is lecsitította, ami olyasmi tett volt, amit aztán halandó embert nem nagyon hajthatott végre; ő maga félt az Kathertől, mint a tűztől… Ám úgy hatott számára, hogy a Pápa nem erővel, esetleg tekintéllyel állt felette. Úgy érezte, hogy a szeretete szelídítette meg a Pörölyt, s ez volt az felebaráti szeretet, amit oly sokuk megtanulhatott volna Sixtustól. 

Mély levegőt vett, majd ismét végignézte a testet. Nem a Katolikusok hitének bástyáját látta benne, hanem valamilyen mértékig a Keresztyénségét. Olyan felesleges és ostoba volt ez az állandó háború, lám, egy fényes csillagnak kellett kihunynia azért, hogy legalább a gyász békében telhessen. Az Úr okkal küldhette angyalát reájuk, igen kárhozatra ítélt népek voltak mind, talán meg is érdemelték ezt az időszakot, ám úgy tűnt, hogy még a poklok legforróbbika, az éjszakák legsötétebbike se volt elég ahhoz, hogy a háborúskodás végére érjen. Ez is csak szünet volt, nem voltak illúziói, abban a pillanatban, hogy a kripta súlyos kőfedele elfedi majd a boldog testet, néhány hét, s a kardok ismét csattannak a határon. Pár pillanatig szégyellte magát, le is sütötte arcát, ám közben figyelte, ahogy letették Sixtus testét a tér közepére. Kellemetlen csend telepedett a sorok közé. Ahogy a népre pillantott, látni vélte, ahogy néhányan egymás vállára dőlve sírtak halkan, megint mások szelíd, nyugodt mosollyal figyelték a pápát. Olyan békés volt, boldognak tűnt. Ő maga is szelíden elmosolyodott, talán egyetlen könnycseppet is megengedett magának, de ez leginkább a sorok között terjengő orrfacsaró tömjénnek volt köszönhető, s kevésbé az eseménynek. Vagy legalábbis ezt szerette volna hinni mindenképpen, nem volt hajlandó másnak elkönyvelni a jelenséget. Vett még egy nagy levegőt, s figyelte, ahogy szépen lassan rácsúsztatták a fedelet a koporsóra. Teljes mozdulatlanság uralkodott el a téren, egészen addig, amíg egy száraz hangú férfi latinul nem kezdett beszélni. Ez megtörte a kellemetlen varázslatot, kezdetét vette a szertartás. Fejét szórakozottan megrázta, majd a koporsót kémlelte, várva, hogy az vajon kinyílik-e. Mikor nem történt semmi, utoljára elmosolyodott. 
– Laudetur Jesus Christus. – suttogta halkan. – Így kellett volna, igaz?

4[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) Empty Re: [Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) on Szer. Márc. 25, 2020 11:23 pm

Sigrun Hjörnson

Sigrun Hjörnson
Déli Katona
Déli Katona
Laposakat pislogva fordul hátára fekhelyén. A plafonra és a falra hosszú sávban fest színes foltokat a rózsaablakszerű üvegeken keresztül a reggeli napsütés, melyet az ágyban fekvő, igen alacsony férfi szokatlanul hosszú ideig vizslat. Talán épp nyitott szemmel próbál aludni, bár az is meglehet, egyszerűen csak a meglepően szép színkavalkád látványa ragadta magával. Akármelyik legyen is, hosszú percekig fekszik, s bámulja a plafont maga felett, míg végül hatalmas valamiféle üvöltésszerű ásítással együtt nyújtóztatja ki végtagjait, s ül fel az ágyban. Sose volt erőssége a reggeli kelés, főleg ha az előző napot végig dorbézolta a kocsmában. Emiatt kissé talán morcosabb is lehet a megszokottnál, s csípős megjegyzésekkel illetheti a számára kevésbé szimpatikus embereket.
További hosszúnak tűnő perceket tölt el az ágy szélén ücsörgéssel, majd kisebb lendülettel lehuppan ágyáról. Az alatta elterülő fa padló némi nyikorgással adja tudtára: legközelebb nem biztos, hogy ennyire jól fogja viselni a hirtelen súlyt, s egyszerűen megadja magát, és beszakad alatta. Sigrun valószínűleg nem is bánná igazán, elvégre így sokkal egyszerűbben juthatna le a földszintre, s talán ha szerencséje van, pont a pult mellett kötne ki, ahol már csak a korsó sörét kéne kikérnie.
Komótosan indul el korábban kikészített ruhái felé, majd megáll előttük, s elgondolkodva vakarja meg poloskáktól meggyötört ülőgumóját.
- Itt valami nem stimmel… - jegyzi meg félhangosan, miközben ruháit és a mellette heverő kupacot vizslatja, s próbál visszaemlékezni részletekre az előző nap eseményeiből - Biztos vagyok benne, hogy magammal hoztam, és oda tettem…vagy mégsem…? De akkor mégis hova...
Bizonytalansággal vegyes ijedtség kezd tükröződni tekintetében, mikor megüti a felismerés: fegyvere nincs ott, ahol hagyni szokta. Sőt, a szobában sehol másutt sincs. Eltűnt! ELLOPTÁK! KIRABOLTÁK!!!
Ruháit eddigi sebességének sokszorosával kapkodja magára, nem törődve a sorrenddel, vagy hogy ingén megfelelő sorrendben gombolja-e be a gombokat. Itt most sokkal fontosabb dologról van szó mint holmi egyszerű gombról és fűzőről! Fegyvere egyértelműen eltűnt, s egy felbérelhető katona fegyver nélkül mit se ér! Mondhatni csúfosan meglopták, sőt! elvették tőle mindennapi kenyerét!
Méreteit teljességgel meghazudtoló sebességgel érkezik a földszintre, s azonnal a pulthoz iramodik.
- MEGLOPTAK! KIRABOLTAK!!! A FEGYVEREM ELVITTÉK! - kiáltja a kocsmárosnak kétségbeesetten, aki meglepődve pillant ki a pult mögül épp hogy csak kilátszódó férfire - Élve megnyúzom, ha megtalálom azt a mocskos naplopót, amelyik elvitte! Az én drága kicsi baltám! Szegénykémnek már most hiányozhatok! Drága kicsi kincsem... - sopánkodik fennhangon.
Egyszercsak hangos koppanás hallatszik a pult teteje felől, Sigrun pedig lábujjhegyre állva próbálja megvizsgálni az oda került nehéznek tűnő tárgyat. Meglepődve pislog hol a pulton pihenő baltájára, hol pedig a kocsmárosra, s végül megüti a felismerés: valószínűleg elhagyhatta valahol a kocsma területén, von Althaus pedig megőrizte neki reggelig. Bocsánat kérően pillant rá, és egy suta biccentéssel adja tudtára köszönetét. Hálás a férfinek, amiért fedelet ad feje fölé, persze érthető, hisz fizet érte, azonban magát ismerve ittasan nem kevés kellemetlenséget tud okozni. Elképzelhető, hogy már többször előfordulhatott, hogy itt-ott elhagyta baltáját, vagy idegesen integetett vele pimasz suhancok felé, s minden bizonnyal már a kocsmárosnak is kezd elfogyni türelme morcos arckifejezését látva. A férfi inkább óvatosan magához veszi fegyverét, s egy újabb óvatos, suta biccentéssel adja újra az őrző tudtára: rettentően sajnálja, és igyekszik óvatosabb lenni.
Ekkor érkezik valaki a kocsmába, aki épp Sigrunt keresi. Valami futárféle lehet, s látszólag igen magas körökből jöhetett. Figyelmesen hallgatja végig mondandóját, s állát megvakarva gondolkodik el a hallottakon. Jómaga sose gondolta volna, hogy épp őt hívatja a király, egy egyszerű zsoldost, aki alkalmanként besegít egy-két munkában pár száz váltóért cserébe. Gyanítja, Hilde keze lehet a dologban, vagy egyszerűen tényleg ekkora hírnévre tehetett szert az udvarban, hogy már a király hívatja. Esetleg más, ismeretlen rajongója ajánlhatta be, bár ebben igazán kételkedett. Sok rajongója nem igen akadt a városban. Persze örül, hogy ennyire nagy becsben tarthatják, kissé azért mégis némi aggódással és nem kevesebb gyanakvással fogadja el a meghívást.
- Természetesen ott leszek, fiam. Ha a királynak szüksége van rám, hát nincs mit tenni, igaz-e? - nevet fel kicsit zavartan.
Még ő maga se tudja hova tenni a helyzetet, no meg még sosem találkozott előtte királlyal, pusztán történeteket hallott róla és legendákat, már ha utóbbiakat hallani élőkről. Még csak azt se tudja, hogy kéne viselkednie előtte. Persze az is elképzelhető, hogy csak túlreagálja adott helyzetet, és tudván, hogy Sigrun még csak közelében se járt királyi udvarnak, elnézi majd sutaságát, ha valami olyasmit mondana, vagy csinálna.
A futár üzenetének meghallgatása után még pár percig ácsorog a kocsma közepén, elmélyedve gondolataiban, s azon morfondírozva, vajon van-e megfelelő tiszta ruhája, s azon, vajon mikor fürödhetett meg utoljára, úgy tisztességesen. Nem biztos, hogy illendő lenne istálló szagban megérkezni a királyi udvarba, azonban erre most semmiképp nincs idő. Arcát kicsit megpaskolva igyekszik magát visszahozni újra világukba, s próbálja indulásra késztetni magát: Sietve indul meg szobája felé, hogy kicsit összeszedje magát, s rendbe szedje öltözékét.
Néhány perc múlva batyujával a kezében indul el a királyi udvar felé, s egyre csak azon gondolkodik, vajon miféle szüksége lehet rá egy olyan embernek, akinek a világ összes lovagja és minden egyebe rendelkezésére áll. Csupán csak csettintenie kell, és máris ott teremnek. Mi szüksége lehet egy egyszerű, méreten aluli zsoldosra…?
Lassan, de biztosan érkezik meg a találkozás helyszínére, ám nem elsőként, s vélhetően utolsóként sem.
- Üdvözletem - köszönti a jelenlévőket tömören, nyomatékosítva ezt egy biccentéssel - Sigrun Hjörnson lennék, királyunk hívatott magához, bár nem teljesen értem miféle okból... - teszi hozzá.
Tájékoztatójuk nem nyúlik hosszúra, ám tartalma annál meglepőbb számára. Részt kell venniük a nemrég elhunyt XIII. Sixtus pápa temetésén. Jómaga sosem találkozott vele, azonban a szóbeszédek őt is megtalálták, és ahogy abból kivenni tudta, sokan kedvelték és megbecsülték. A hallottak alapján ő se tudott ellenszenvet táplálni iránta, így nem igazán mondhatott most sem bármiféle indokot, amiért ne menne el temetésére, és ne kísérné el utolsó útján az egykori pápát. Ő maga azonban sosem kedvelte az efféle eseményeket, s jobban belegondolva talán édesapja temetése óta nem is jelent meg hasonlókon. Rossz emlékeket ébreszt benne már maga a gondolat is, azonban ez alkalommal kötelessége megjelenni, nem kereshet kibúvót, már csak azért sem, mert küldetésük részét képezi az. Kissé persze reménykedik is benne, hogy nem csak emiatt kell ellátogatniuk az északiak földjére. Persze testőrként is szívesen foglalatoskodik, s olykor kissé viccesnek is találja, mikor mások mérete miatt alábecsülik képességét. Északon pedig ha sikerül átjutni a határon talán majd akad néhány vicces kedvű ifjonc, aki szívesen belekötne pár délibe, ha épp útjukba akadnak.
Eligazításukból azonban az is kiderül, hogy nem indulhatnak majd azonnal vissza otthonaikba. Előbb mindenféleképpen a Kősivatagot kell meglátogatniuk, hogy ott egy kémbázist hozzanak létre. Egész okos lépésnek tartja mindezt, elvégre így a saját országukból figyelhetik meg az északiakat. Ostobaság lenne egy efféle nagyszerű alkalmat csak úgy elszalasztani, de valószínűleg épp ezért fogják őket jobban szemmel tartani, s talán valamiféle kíséretet is kapnak majd, hogy nehogy elcsámborogjanak akárcsak véletlenül is. A másik féltől is igen botor lépés lenne, ha csak úgy, mindenféle felügyelet nélkül hagynák őket bóklászni otthonukban, országukban,  kilesve titkaikat. Még a végén fény derülne néhány ocsmányságra...

Nem sokkal később útra is kelnek, s nem kis meglepetésére csapatukban egy ismerős arcot is megpillant. Meglepettségén túllépve, immár halvány mosollyal arcán biccent a lánynak, kit a városba érkezése napján ismert meg egy iszogatás alkalmával. Sose gondolta volna, hogy egyszer pont úgy barátkozik össze bárkivel is, hogy az előzől lelocsolja egy korsó frissen csapolt sörrel. Sigrun azóta is sajnálja, hogy kárba ment az a szép korsó sör... Természetesen Hildét is, az esés miatt.
Sejtette eddig is, hogy Hilde valamiféle fontos pozíciót tölthet be, de nem gondolta volna sosem, hogy egyszer majd egy efféle feladat során futnak ismét össze.
Habár nem feltétlen látszik rajta, lévén igyekszik továbbra is jókedélyű maradni, utuk okának súlya rá is üllőként nehezedik. Szinte érzi torkában a növekvő gombócot, mely egyre csak nő és nő, ahogy egyre közelebb kerülnek úti céljukhoz. Útjuk során igyekszik kifürkészni, hátha valaki ártó szándékkal igyekszik közelükbe jutni, vagy megfigyeli őket.
Néhány napnyi út után megérkeznek a határhoz, ahol további társakat kapnak. Amolyan kísérőket, kik szemmel tartják őket, és egyben el is kalauzolják a csapatot a temetés helyszínére, bemutatva számukra az általuk annyira szeretett országot.
Útjuk során Sigrunnak van lehetősége kicsit jobban szemügyre venni az északiak otthonát, életét, s meg kell győződnie róla: ők is olyan emberek, akárcsak ő maga, vagy bárki más délen. Persze nézeteikben, tanaikban különbözhetek, akárcsak a többi fajhoz való viszonyuk is szinte gyökeresen eltér, ettől függetlenül ők is ezen világ lakói, akárcsak ő, Hilde, vagy társaságuk bármelyik másik tagja. Mondhatni képtelen utálni őket, vagy bármilyen más erősebb negatív érzelmet feléjük irányítani, bár érzi, ez az érzés nem feltétlen kölcsönös. A határ megnyitása igen szép gesztus volt részükről, sajnos azonban igen szomorú, hogy ebből az alkalomból adódóan kellett ezt megtenniük.
Igen gondterhelt és mély sóhaj hagyja el tüdejét a gondolatra, mely talán a társaság többi tagjának is feltűnhet, ám ezzel, hacsak szóvá nem teszik, nem igazán törődik. Most valószínűleg mindenki saját problémáival lehet elfoglalva, na meg azzal, hogy készülnek arra, hogy végső búcsút vehessenek az egykori pápától.
A szertartás napján a térség lakói elcsendesülnek, s mély gyászba burkolóznak. Szerették pápájukat, s szeretik most is, hiába távozott a túlvilágra, szívükben örökké megőrzik emlékét, ha igazán szerették és megbecsülték. Sigrun - habár nem ismerte igazán - együtt tudott velük érezni, ha másért nem is, azért biztosan, mert már ő maga is érzett hasonlóan, egy másik személlyel kapcsolatban.



A hozzászólást Sigrun Hjörnson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Márc. 25, 2020 11:56 pm-kor.

5[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) Empty Re: [Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) on Szer. Márc. 25, 2020 11:36 pm

Livingstone T. Baker

Livingstone T. Baker
Éjvándor
Éjvándor
XIII. Sixtus pápa meghalt. Ez ugyan sokat nem mondott nekem, viszont olyan eseménynek számít, amit botorság lenne kihagyni. Természetesen nem csupán haszonszerzés célja miatt mennék oda, ha már egyszer ott járok a tiszteletemet is leróhatom. Hogy Ki is volt valójában a pápa? Még nem tudom, azonban szándékomban áll többet megtudni a dologról, hisz sok minden vagyok, de álszent.. Na jó, szóval azért érdekel valamennyire a dolog.

Zárás után felpakoltam a cuccaim, majd kilógtam a tetőre élvezni az utolsó pár órát, mielőtt feljön a nap. Cirka két hét volt hátra a kitűzött időpontig. Nem sok, de nem is kevés, annyira nem vagyok messze. Amint lereggeledik elkapok egy kocsit arrafelé, remélhetőleg nem vesznek észre túl hamar, mert útiköltségre pazarolni a piapénzt botorság lenne. Minden cseppjére szükségem lesz, ha ki akarom bírni a folyamatos utazást. Nappal ébren lenni egyenest büntetés.

Pár átszállással, kevés gyaloglással röpke egy hét alatt odaérek a Katedrálishoz. Mit ne mondjak nem kicsi, és a várható embermennyiség, és a közelgő esemény mivolta miatt hátborzongatóan sok lett a rendfenntartó egyén, nem is beszélve azokról, akik nem egyszerű városőrök, hanem az igazi fényben járó fejvadászok. Inkvizítorok, felsőbb körök hivatalos fogdmegjei, akik szemrebbenés nélkül átgázolnak mindenféle szabályon a cél érdekében, és még isten se fog irgalmazni azoknak akiket elkapnak, csak a haláluk után. Avagy ott sem, azt én már nem tudom.

Az első pár napban amit a szállásom környékén lévő kocsmákban, utcákon töltöttem meg kellett bizonyosodnom benne, hogy akkor is óvatosnak kell lennie az illetőnek, ha csak nyitva szeretné tartani a fülét. Volt balszerencsém feladni az egyik helyi kisvállalkozót, hogy elkerüljem a "gyanúba" keveredést. Mindenesetre jobbnak láttam, ha az alkimista létemből próbálok meg inkább szerezni kis bevételt, minthogy bármivel meggyanúsíthassanak. Természetesen ez azt is jelentette, hogy a szörnyűséges napsütésben kellett járkálnom, és a csodálatos holdfényes emberi időket feláldozni alvásnak.

A meglepő, amit talán a hirtelen megugrott nem helyi fogyasztói társadalom okozhatott, hogy napközben is szép számával hall az ember történeteket. Mind arról, hogy kiket láttak, miket hallottak, egy-két szaftosabb világi pletyka is. Természetesen a lényegről se feledkeztem el, bár olyat találni, aki megbízhatóbb részletesebb, esetlegesen kissé bennfentesebb történeteket tudott volna mesélni. Nos velük nehezebb volt leállni társalogni.

XIII. Sixtus pápa. Gyakorlatilag a földön járó szentlélek, vagy minek nevezzem. Csak jót hallani róla, mind modorával, mind cselekedeteivel kapcsolatban, sőt! Még a sört is szerette. Az, hogy békében fog nyugodni, szinte vitathatatlan volt, hisz világéletében az volt.

Amikor eljött a kijelölt nap időben megléptem, s kerestem magamnak az árnyékosabb helyeket, ahol meg tudok maradni, amíg a következő helyre tudok jutni. Botorság lett volna azt hinni, hogy csak úgy megindul az ember, aztán szépen szellősen besétál, majd helyet foglal az árnyékos padon. Amennyi ember beözönlik elkerülhetetlen a tömegnyomor. Szerencsére megfelelő tulajdonsággal, és itallal feltöltött tűrő-és-manőverező képességemmel különösebb probléma nélkül jutok be a pórnép számára kijelölt területre.

Szerencsémre volt lehetőségem más helyről érkező hívőkkel, hitbeli emberekkel beszélgetnem, akik nem tartoztak ehhez az egyházhoz, így megfelelően tájékozódhattam arról, hogy mire is kell számítanom az eseményen. Néhol látni egy-két illetőt, aki rossz helyre téved, de egyetlen egyet nem láttam, aki zsebelni próbált volna. Vagy a hitük tartotta vissza őket, vagy lekapcsolták olyan szervek, amik előbb reagálnak, minthogy a beavatott szem észrevenné. Jobb esetben volt annyi sütnivalójuk, hogy tudják hiába jó a közeg hozzá, a csillagok nem álltak össze, s bolond az aki ilyenkor teszi a bőrét kockára.

Ugyan még vakítóan süt a nap, de felhők híján az átkozott déli, kora délutáni napot csak itt nem fog élve megsütni a vetített árnyékoknak köszönhetően. Ahogy közeledünk a kezdéshez, úgy kezd megmaradni mindenki a helyén, s szépen lassan lenyugszik a végeláthatatlan özönlés. Ekkor látok meg egy barátian ismerős arcot, s kivárva a pillanatot, amikor Oswald is felém néz üdvözlöm. Bal karom mellkasom elé emelem, kissé előre döntöm felső testem, s jobb kezemmel megbillentem kalapom. Kissé látványos, de így a legbiztosabb, hogy észrevesz, mielőtt elszalasztanánk a lehetőséget, hogy üdvözöljük egymást. Jelenleg nehéz és értelmetlen lenne közel kerülni egymáshoz, s meglehetősen illetlen és értelmetlen a temetés alatt társalogni, nem figyelni. Sor fog kerülni arra is, mindent a maga idejében, nekünk remélhetőleg még van bőven. Mosollyal fogadom viszont üdvözlését.

A szertartás meglehetősen hosszú, és számomra nem sokatmondó. Szent szövegelés, e-világi nyelvű papolás. A megemlékezések sokkal érdem telibbek számomra, s mondhatni boldogan hallgatom, hogy nem esnek sehol túlzásokba. Persze biztos akad benne költői szépítés, de az egy ilyen eseményen csak természetes. Kissé megmagyarázhatatlannak tartom, hogy miért is érzek szomorúságot, s boldogságot, ahogy hallgatom a beszédet, hisz nem is ismertem, csak az utóbbi pár napban hallottam történeteket róla. Talán ilyen egy igaz, jó ember kisugárzása, még holtában is békességet hoz a népnek. Különösebben nem vagyok istenhívő, de a természetet, az azon felettivel el kell fogadni, s jobb ismerni, mint fűbe harapni. Mindenesetre tiszteletre méltó ember volt és marad is még jó hosszú ideig.

Az éneklés, és imádság már koránt sem volt annyira érdekfeszítő, ám úgy éreztem illő figyelni, s végighallgatni. Leginkább az elhunyt személy töltötte meg gondolataimat. Nem célzottan, csupán emlékeim szabadjára engedve hagytam, hogy valamiféle együttérzés töltsön meg. Az esemény hátra lévő részében nem nagyon törődtem az idő múlásával, a körülöttem lévők jelenlétével. Mindent összevéve úgy gondolom, hogy sikerült egy olyan temetést megszervezniük, amit egy olyan ember megérdemel, mint XIII. Sixtus. Egy keserű mosollyal fogadtam az esemény végének közeledtét, s még azelőtt megindultam, hogy az embertömeg áldozata legyek. Bár így sem volt egyszerű kijutni, hisz csak egy lépéssel a nagy tömeg előtt jártam, s akik nem várták meg a végét, nos ők már szép dugót alakítottak. Heh, ilyen az én mázlim, egyszer akarok tisztességesen viselkedni, ráfaragok.

Természetesen a meleg, levegőtlenség, és a gyakorlatilag elkerülhetetlen egymásnak ütközés nem tántorított el attól, hogy megkeressem a lehető legnagyobb nem egyház által tartott Tor-t, hogy megünnepelhessünk egy Jó ember létét, s emlékezetben tovább éltét. Ami természetesen mocskos sok piálással fog történni, némi étek mellett, s lehetőséget fog adni rengeteg ember lehúzására, akarom mondani közös ünneplés megtartására.

Hajnalban valahogy még is a tetőn találtam magam mindössze egy félig üres rumosüveg társaságában. Nem tudom, hogy pontosan minek is véljem ezt a fura érzést, talán kicsit megzakkantott a helyi alkohol? Netán az elhunyt pápa még egy utolsó áldást adott a népnek. Sok ember tűnt úgy, hogy változáson fog keresztül menni. Rengeteg ígéret, fogadalom hangozz el a toron, talán ez sem elhanyagolható, de úgy érzem. Azt hiszem itt, hogy lassan itt az ideje kicsit kiszakadni a kocsmatúrázásból, s kicsit belekezdeni az életbe. Talán tanyát verek valamerre. Valamerre jó messze innen. Amennyi veséig szúró tekintet landol itt az emberen, nem lenne túl hosszú életű a dolog, és meglehetősen stresszes lenne.

Hátradőlök, s szép lassan a hold fényében sütkérezve fogyasztom el itókám, mielőtt visszatérnék szállásomra, hogy a hajnal már ott találjon. Álmomban, ahogy azt illik.



A hozzászólást Livingstone T. Baker összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 26, 2020 12:17 am-kor.

6[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) Empty Re: [Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) on Csüt. Márc. 26, 2020 12:07 am

Jorg vom Dornbusch

Jorg vom Dornbusch
Déli Ügynök
Déli Ügynök
XIII. Sixtus, az északiak pápája, akiről még itt délen is sok jót hallani, rosszat főleg csak rossz nyelvektől, elhunyt. Idővel mindenki maghal, viszont vannak azon emberek, kiknek halála és temetése jóval nagyobb kő a vízben. Így adódott időleges békesség, no meg éppenséggel amúgy se volt aktív megbízatásunk, szóval volt némi lehetőség mozgalmas és kevésbé mozgalmas pihenésre is.

Suhan a nyílvessző. Szép ívben száll, és hogyha jól céloztam, akkor enyém lesz a győzelem dicsősége, a versenyért kihirdetett kincs, a hajó nyögése és a nap mosolya! Nagyszerű íjász vagyok, tudom, de ezen a versenyen más, szintén jó lövészek is vannak. Viszont most, igen most lehetőségem van bizonyítani, hogy a legjobb vagyok, és sikerül megszereznem ezzel mindent, ami csak a célba találással jár! Ez a negyedik, s egyben utolsó próba, amivel íjász tudásunkat tesztelik, a többi hat, ki eljutott eddig, ők elbuktak nem rég, de én! Én céloztam, és eddig sose tapasztalt tökéletességgel eresztettem útjára a vesszőt, ami közelít a céltáblácskához. Levegőm visszatartom, a sellő is egyre szélesebben mosolyog a páholyban, ahogy a vessző közelít a célhoz, már el is hiszem, hogy az apró, ingó, hol eltakart, hol nem takart körlapot eltalálom, a tömeg is örömujjongást megelőző csendben vár, és… és...

- Jorg, ébredj, te sétáló torony! Na, jó reggelt! Téged keresnek. – Vállam rázásával ébresztett fel kedves barátom, így már sose tudom meg, hogy beletaláltam-e táblácskába vagy én is elrontottam, s így elbuktam a verseny utolsó próbáján. Pedig direkt a kedvenc fám tövében hunytam kicsit, hiszen itt eddig mindig nyugtom volt, csak a kölykök voltak zavaróak, de ők is főleg az elején. Azt reméltem megint szerencsét hoz a fa, hogy békében pihenhetek, de úgy tűnt, valaki nem akarta, mármint Hanson és a küldöncön kívül valaki. Felnéztem a lombkoronába, hátha megláthatóvá válik rajta keresztül az ég, de nem, helyette egy kölyök pillantása villant a levelek és ágak áldó takarásból, rámosolyogtam biztatóan.
- Ki keres, Hans? – Fordítottam tekintetem a lelkész irányába, aki valami olyasmit motyoghatott az óra alatt, hogy „Johannes a nevem...”, de a választ meg pillantottam magam is. Felkeltem hát a gyökérről, amin nem is tudom, hogy sikerült kényelmet találnom, de kellemes volt a röpke álmom, csak kár, hogy nem várt még pár pillanatot a felébresztésemmel. Leporoltam magam, s hivatalosabb hangot megütve szóltam a küldönchöz: – Áldás, békesség! Figyelek.
Az üzenet, miszerint maga Rudenz király hívatott maga elé minket, büszkeséggel, örömmel, kíváncsisággal, meglepettséggel telített el, azt hittem, hogy ez valami rossz tréfa, vagy talán még mindig álmodtam, de nem, egyik se, ez igaz volt. Tényleg a színe elé hívatott a király, akinél nagyszerűbb uralkodót, férfit nem hiszem, hogy láttam volna, mióta eszemet tudtam, igaz az nem is tartott olyan régóta!
- Természetesen ott leszek én is! – Feleltem már kevésbé hivatalos hangon, hisz az izgatottságtól remegett a hangom, pedig nem akartam felfedni magam. Aztán már vállamra is kaptam tarisznyámat, miben minden értékem volt, meg a tegezemet is magamhoz vettem. Hansra várnom se kellett, hiszen neki már eddig is ott volt a sajátja az ő vállán.

Akármi miatt is hívatott a király, megtisztelőnek tartottam, hogy találkozhatunk ezzel a hadfival! Viszont nem csak mi kettőnket kéretett maga elé, ez letört, pedig még logikus is lehetett volna, így nem is kellett volna meglepnie, hogy kettőnkön kívül még két másik személy is hivatalos volt, igaz az egyiket elsőre gyermeknek néztem, de a szakáll segített felismernem benne a férfit, igen a szakáll teszi az embert férfivá… többek között.
Rudenz király egy feladatott bízott ránk, hogy spion tanyát verjünk a Kősivatagban. Nem voltam ellene, hisz olyan rég nem voltam ott, hogy nem is emlékszem rá, hogy valaha jártam volna arrafelé, no meg taktikailag is remek húzás volt így kihasználni a szabadabb határátkelést. Át kellett szöknünk a határon, mintha a szertartásra mennénk. Abban biztos voltam, hogy a félember nem fog feltűnést kelteni, de én, meg a szöszi, akinek láttán önkéntelenül is jobban kihúztam magam. Mi ketten, de még Hans is feltűnést fogunk kelteni, viszont nem kételkedtem abban, hogy a királyunk jó embereket választott, biztos voltam benne, hogy képesek leszünk teljesíteni a ránk bízott küldetést.
- Hans, én megértettem.
- Mégis mit? Mert azt biztos, hogy nem, hogy Johannes a nevem. – A nevére tett megjegyzését elengedtem a fülem mellett.
- A törpe a kém, mi hárman meg a fegyveres kísérete, őrei leszünk. – Valamiért nagyot sóhajtott erre a kijelentésemre.
- Ebben én annyira nem lennék biztos, mint megfigyelők leszünk.
- Aha, persze. Ezt mégis hogy tudod ennyire meggyőződve mondani?
- Úgy, hogy Én odafigyeltem az eligazításon.
- Jajj, Hans! Én is odafigyeltem… – Feleltem kicsit sértődötten, hiszen tényleg figyeltem… bár nem volt lehetetlen, hogy nem minden maradt meg, vagy úgy, ahogy kellett volna, és ez kínos is volt.
Kisvártatva már egy északra tartó menetben találtuk magunkat, így megértettem, hogy nem átszökés lesz, hanem átmasírozás.
- Ugye, nem lep meg, ki is hirdették...
- hogy négy hétig fegyverszünet lesz a Katedrálistól délre, hogy az itteni ájtatosok is részt vehessenek a temetésen. – Meg is lepett, hogy ez most eszembe jutott, bár azt nem tudtam, hogy honnan, de a lényeg, hogy újfent az eszembe volt, ennyi időnk volt átjutni és nem gyanút kelteni.
Számomra az út nagy része idegen, s ezek némelyike ennek ellenére ismerős terepen vezetett át minket. Talán másoknak nem, de az én szemeimnek a mi királyságunkhoz tartozó földek egy része is újdonságnak hatott, mintha egy falusi bugris lettem volna, aki eddig sose mozdult ki a falujából. Ez főleg akkor látszódott rajtam, mikor észak földjein utaztunk keresztül, teljesen más volt, mint a mi földjeink. Hans is érdeklődve szemlélte a tájakat, de biztos voltam benne, hogy ő inkább a már olvasottakat, tanultakat látja a saját szemével, míg én most tudtam meg, hogy mi mindenben különbözik a két ország földje. Viszont az emberek! Azok jobban hasonlítottak öltözékükben a bordélyhölgyekhez, mint a nálunk megszokott utca népéhez, igaz nem is igazán volt ellenemre a látvány, de akkor is!? Déli erkölcs! Ezt kellene mondanom, nem?

A gyász áhítata engem is elkerülhetetlenül megérintett, mikor a szertartás napján az addig nyüzsgő, hatalmas város, és a városhoz érkezett vendégek rangtól, nemtől és életkortól mentesen egyként készültek utolsó búcsút adni Sixtusnak. Bal alkarom viszketni kezdet ott, ahol a tövisek belemartak, az ébredés is hasonló lehetett számomra, csak akkor még nem tudtam, hogy elvesztettem önmagam, míg itt mind tudtuk, hogy egy közkedvelt személyt búcsúztatnak, csendben mi is.

7[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) Empty Re: [Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) on Csüt. Márc. 26, 2020 1:27 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
A temetés közeledtével egyre feszültebb és feszültebb lettem. Az elején még nem tudtam hová tenni, ám ahogy hagytam magam gondolkodni, rájöttem, hogy rengeteg okom...kifogásom van rá.  
Például a déliek. Nem bíztam az északiak katonák felkészültségében, a déliekből pedig kitelik, hogy egy temetést is kihasználjanak, ha azt a saját előnyükre tudják fordítani. Mindenki ott lesz, aki számít: püspökök, bíborosok, tisztek és hadvezérek. Tökéletes alkalom néhány orgyilkossághoz – elvégre ekkora tömegben úgy sem tűnik fel senkinek egy ingujjba rejtett kés, vagy a toron megmérgezett étel.
Aztán ott volt az elmenekült „király”. Erős volt, tagadhatatlanul erős, és volt ideje regenerálódni. Bizonyára volt ideje arra is, hogy össze összegyűjtse néhány nekromanta cimboráját, megidézzenek néhány dögöt, és rárontsanak a temetésre. Igazi lakoma lenne. Hiába van itt rengetek hatalmas és erős ember – senki nincs felkészülve egy esetleges támadásra. Kitör a káosz, és talán a menekülő tömeg több embert öl meg, mint az élőholt szörnyek serege.
Bármennyire is volt azonban sok indokom arra, hogy miért félek a temetés napjától – mert ennél csak az lenne nagyobb gyávaság, ha nem vallanám be a félelmem -, annál gyorsabban fogytak az ész érveim, hogy miért nem akarom ezt az egészet. Bölcsen beosztottam azonban őket, az alkohol és a nők által nyújtott vígasz pedig elterelte annyira a gondolataimat, hogy kitartsanak a temetésig.
Sehol nem volt még a nap, de máris forró volt a levegő. Ez lehetett az egyetlen magyarázata annak, hogy miért keltem ilyen korán, és miért voltam teljesen izzadt. A tükör sem volt a barátom, jól látszott az arcomon, hogy keveset aludtam. Ez persze hasznos – a gyász és a szimpátia jeleként fogja majd mindenki dekódolni. Legalább ezzel nem kell erőlködni.
A rengeteg ima és ének, ami a szertartással együtt járt, jó menekvés volt. Beszélgetések miatt se voltam kénytelen maszkot húzni – ilyenkor senki nem beszél. Sixtus-t a legtöbben szerették. Még a déli kutyák is. Akit pedig szerettek, annak a temetésén őszinte könnyek is kicsordulnak. Senkinek nem volt kedve megszólalni. Nem is illett.
A menekülőutakból azonban előbb-utóbb zsákutca lesz. Az enyémre akkor találtam rá, amikor előkerült a pápa koporsója. Nyitott volt, a püspöki karral együtt pedig tökéletesen ráláttunk. Ugyanúgy nézett ki, mint azon az éjszakán a palotában. A baj itt kezdődött.
Az addigi forróság elviselhetetlenné vált. Úgy éreztem, hogy ha akár egy perccel is többet kell a püspöki gúnyában töltenem, ott menten felgyulladok. Ám kénytelen voltam. A mellkasomba először csak belenyilalt, majd egyre inkább szorítani kezdett. Éreztem, ahogyan a szívem majd kiugrik a helyéről – bármennyire is bizonyos voltam benne, hogy megfog történni, csak nem akart. Remegni kezdtem, és biztos voltam benne, hogy valami borzasztó fog bekövetkezni. Azonban ahogy az előzőek sem, ez sem akart bekövetkezni. Minden erőmet összeszedve tudtam csak állva maradni.
Nem tudom mennyi idő telhetett el így. Végül Augustinus püspök rántott ki a révületből. Egyetlen kezével megfogta a vállamat, és együttérzően monológba kezdett arról, hogy ez mindannyiunk számára nehéz időszak, és hogy megérti milyen rossz lehetett látni a Szentatya halálát.
Nem figyeltem rá. Nem értettem mi történt – és ez talán jobban zavart, mint az egész helyzettel kapcsolatban bármi. Rávettem magam, hogy újra megnézzem Sixtus holttestét.
A felismerés szikrája azonnal lángra lobbantotta az elmúlt napok gondolatait – vagy annak hiányát. Rájöttem mitől féltem. Nem a déliektől. Nem Gustav-tól. Nem a palota ostromának éjszakáján átélt eseményektől. Hanem a kudarcomtól. Nem akartam szembesülni a kudarcommal.
Nem Sixtus-t sajnáltam. Nem érdekelt az öreg, úgyis a halálán volt már. Sőt, tulajdonképpen azzal, hogy tulajdonképpen megölte, csak szívességet tett nekem. Az én kudarcom a sikertelenség volt. Életem legnagyobb lehetősége csúszott ki a kezem közül. Mindez azért, mert nem voltam elég jó.
Megölhettem volna a Sötét Apostolt. Én, a saját két kezemmel mutathattam volna fel a hulláját. Én lehettem volna az, aki miatt új királyt kell választani északon.  A nevem örökké fennmaradt volna. Emiatt nem mertem ránézni Sixtus hullájára. Ezért nem akartam ezt az egész temetést. Hibáztam. Elrontottam.
Elrontottam – de örökké?
A koporsó és a holttest volt az, ami szembesített a rettegésemmel. A lezárt koporsó azonban már elég volt ahhoz, hogy túllépjek rajta. Sixtus…ő már nem kell.
Valóban elcsesztem. De messze nem örökké. Új pápa jön. Új király. Tulajdonképpen mindkettő miattam. Felkavartam az állóvizet. A zavarosban pedig lehet halászni.
Valóban nem én voltam az, aki elkergette meg a királyt – de mit nyertem volna vele, ha igen? Mikor választották meg pápának legutóbb azt, aki trónfosztó?
Valóban nem az én sikeremet könyvelték el úgy, mint aki miatt megszabadultunk a Sötét Apostoltól – de mondhatja valaki, hogy nem voltam részese? Mondhatja bárki, hogy nincs ott a helyem a legfelsőbb körökben, amikor erről a kérdésről kell gondolkodni?
A pápa halála is ajándék igazából. Ha sikerül megölnöm a nekromantát, úgy kitudja meddig húzza még az öreg. Így azonban nem kell várni, azonnal kezdődhet a játék, hogy ki is üljön a székbe – mögötte pedig mindaz a szórakozás, amibe püspökként már vígan beszállhatok. Szórakoztató hónapnak nézünk elébe.
Meg kell találni a megfelelő jelöltet. Valakit, aki nem túl kegyes, de nem is túl kicsapongó. Valaki, aki nem túl okos, de még sem túl korlátozott ahhoz, hogy megértse az egész játszmának a lényegét. Valakit, akit természetesen manipulálhatok. Vagy kitudja, ha nagyon ügyesen forgatom a lapjaimat, még én is elérhetek valamit.
Ahogy végleg eltűnt a szemem elől még a pápa koporsója is, úgy teljesen megnyugodtam. Ez is csak egy újabb lehetőség. Számtalan ilyen volt már. Számtalan ilyet használtam már ki. Számtalan ilyen lesz még – azokat is kifogom.
Bizonyára délutánra járhat már az idő, hiszen véget ért a forróság. Sőt, igazán kellemessé vált az idő. A társaim se zavartak már. Jóízűen néztem végig a tömegen. Sírnak, szomorkodnak. Balgák. Ők nem értik és nem tudják, hogy nem gyászolni kell, hanem ünnepelni. Ünnepelni azt a sok lehetőséget, amikhez talán nekik is közük lehet, ha kicsit ügyesek. Ünnepelni azt, hogy nemsokára kimondhatjuk: habemus papam.

8[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) Empty Re: [Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) on Csüt. Márc. 26, 2020 8:35 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Kész káosz volt a katedrálisban. Nem volt meglepő… A pápa meghalt, a királyról kiderült, hogy Necromanta, és nem is akár milyen hatalommal… Ráadásnak úgy döntöttek, hogy Sixtus temetésére bárki jöhet. Bárki, vagyis a déliek is. Nem csoda, az egész kontinensen tisztelték a pápát, és mindenkinek komoly veszteség a halála.
Engem viszont a kialakult zűrzavar eléggé levert.  Rengeteg futkosás, és tennivaló… És nem volt időm, hogy felfogjam a történteket, és átgondoljam a vele kapcsolatos érzelmeimet.
Egykedvűen, kissé leverten tettem a dolgomat. Amihez az is hozzá tartozott, hogy szépen mosolyogva, és nem igazán bocsátkozva a beszélgetésbe, ott álltam a küldöttségek fogadásakor a háttérben.
Ebből a kellemetlen hangulatból rántott ki az, hogy végül találkoztam a küldöttekkel.
A déli katona... Akivel ki tudja milyen furcsa Isteni rendelés folytán találkoztam... Itt volt... A Katedrálisban... A hivatalos küldöttség tagjaként... Ilyen magasrangú lenne délen? Nem létezik, hogy ebben a helyzetben is lehet még problémásabb szituációt találni…
Legszívesebben elsomfordáltam volna, szép csendben,  nehogy felismerjen, és valahogy kiderüljön, hogy mi már találloztunk... De a fogadóbizottság rendkívül fontos esztétikai része voltam...  Gyűlölöm a politikát... Nem néztem rá, sőt, igyekeztem úgy állni, hogy ne figyelhessen meg ő sem jobban. Nem hiányzott, hogy valakinek feltűnjön a korábbi ismerettségünk.
Aztán, mire észbekaptam, a köszöntés után még mindig hivatalosan, de kötetlenebb formában, séta közben társalogtak tovább a diplomaták, én pedig... Éppen a katona mellett találtam magam a "menet" végén... Az ördögbe... Elfordítottam a fejem, próbálva a nagyon érdekfeszítő virágokat bámulni, hátha nem ismer meg. Kérlek, hadd ne tűnjön fel neki, hogy ki keveredett mellé.
Szerencsétlenségemre… nem bírom sokáig a virágokat bámulni. Valahogy... meg akartam győződni róla, hogy tényleg ő az a katona...  De hogy éppen összetalálkozott a tekintetünk emiatt... Az ördög nem hagy nyugtot, úgy fest.
- Üdvözlöm - köszöntem meglehetősen tömören, továbbfordítva a tekintetemet, ezúttal a küldöttség többi tagját vizslatva.
- Laudetur Iesus Christus, nővér. - hangzott a meglepő válasz.
-In aeternum Amen - fejeztem be a formulát, meglepődve az apró figyelmességen. A szemem sarkából figyelni kezdtem. A hangjával együtt már biztos volt, hogy vele töltöttem azt az éjszakát az elhagyott házban.
- Remélem kellemesen utaztak, ha szomorú okból is. - próbáltam valami semlegesnek ható érdeklődéssel mostmár fentartani a beszélgetést, ha néhány pillanat kissé kínos csend után is.
- Kifejezetten - válaszolt könnyedebben, nálam. - A határtól a lehető legjobb útvonalon kísértek bennünket idáig. - fűzte hozzá.
- Örömmel hallom - mosolyogtam rá egy pillanatra - Bízom benne, hogy a kísérőik nem kellemetlenkedtek nagyon - fűztem hozzá. Furcsa volt ez a helyzet mindenkinek, a temetésre délről érkezőket pedig nyilván nem az előkelő urak kísérték a határtól idáig. És a bizalom kiépítése sem megy parancsszóra.
- Nem igazán - csóválta meg a fejét, és elmosolyodott - Ha mégis, én nem tudok róla, szerencsére van közöttünk, akiknek a beszéd inkább dolga, mint nekem - pillantott a diplomata társaság felé.
- Nem hiszem, hogy az Ilyen beszéd bárkinek a dolga kellene legyen - fintorodtam el kissé. Aztán azonnal rájöttem, hogy ezt sértésnek is lehetne érteni, és igyekeztem  pontosítani  -  A  körülményeskedés, és  protokoll a legjószándékúbb ember, legőszintébb szavait is éppúgy elpalástolják, mint a becstelen nyerészkedők hízelgését. - tettem hozzá, az elsőként említett csoportnál a tanácsos és a vámpír hölgy felé intve a fejemmel. Őket egyelőre nem soroltam az utóbbi kategóriába.
- Valóban - biccentett válaszul - És élesebb fegyver sokszor bármilyen kardnál. - folytatta, és egyre inkább  egyetértettem vele.
Bólintok. Nagyon hasznos eszköz a szó, de gyilkosabb lehet minden fegyvernél, vagy varázslatnál.
A beszélgetés kicsit megakad... Nem azért, mert nem lenne, mit mondanom. Csak nem tudom, merhetem-e feltenni a kérdéseket, amik sorakoznak a fejemben.
Úgy teszek, mintha nem venném észre a mozdulatot, amivel arra kér, menjünk nyugodtabb helyre, és sétálok tovább. Viszont kicsit változtatok az irányon, így az udvar egy félreesőbb részéhez jutunk, ahonnan azért még hallani, és ha akarjuk, látni is lehet a diplomaták beszélgetését
- Jó, hogy ön ismeri a járást erre - töri meg a csendet kissé félszegen.
- Csak annyira, amennyire ön is az otthonában. - rázom meg a fejem az esetlen mondatra mosollyal.  - Örülök, hogy végül biztonságban hazajutott - fűzöm hozzá kicsivel halkabban, hogy biztosan ne hallja más, csak ő. Rövid ideig elmosolyodik, mielőtt válaszol.
- Annak is köszönhetően, hogy a kísérete akkor nem talált rám. -
- A lovának is köszönje, hogy hagyta, hogy a hátára üljek - mosolyodom el, kérdő pillantással nézve rá. Remélem, hogy megtalálta végül a lovat. Gondolom ebből is érthető volt, hogy szándékomban állt akkor is segíteni neki.
- Ott találtam, ahol hagyta - pillant felém hálásan - Köszönöm. - válaszol
- Istennek hála - sóhajtok fel megkönnyebbülten. Aztán kis csend után máshogy folytatom
- A körülmények  akkor nem tették lehetővé, hogy megköszönjem. - nézzek a szemébe, majd biccentek hálásan. Ellenséges földön mentett meg valakit, aki könnyen a halálát okozhatta volna. Járt ezért a köszönet.
- Nincs mit köszönnie, nővér. Nem is volt -  feleli, tekintetét az enyémbe kapcsolva. - Ön sem hagyta volna magára a bajba jutottat, bárki is lett volna az - teszi hozzá.
- Sajnos ritka ez a hozzáállás... mindkét oldalon. - jegyzem meg keserűen. - Őn az életét kockáztatta, mikor az enyémet megmentette, ezt nem felejtem el. - közlöm nyomatékosan.
- Mindketten veszélyben voltunk - emlékeztet, és mostmár ő is tudja, hogy mennyire.  - Ha az a két keresztes megtudja, hogy ott vagyok, még akár rá is jöhettek volna, honnét érkeztem, akkor az én életem rövidült volna meg igen könnyen. -
- Jól tette, hogy bízott bennem, és rejtve maradt - bólintok, egyértelműen utalva rá, hogy ez rajtam múlt. És nem is bánom. Bárcsak több embernek múlna ilyen módon rajtam az élete. - Ha megfogad egy tanácsot... Legközelebb a kardját is váltsa le, ha északon akar biztonságban utazgatni - teszem hozzá enyhe csipkelődéssel, de egyáltalán nem vádlón. Hiszen jól tudom, milyen a megszokott fegyver helyett másikat kézbe venni.
Halkan felnevet és még a nyakát is kissé behúzza zavarában.
- Nem volt másik… - közli, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb magyarázata az óvatlanságra.
Én is felnevetek.
- És nem is könnyű megválni egy kis időre a megszokott fegyvertől - fűzöm hozzá elnézően. Istennek hála nem lett a vége tragédia a dolognak.
- Az is igaz. Nem terveztem sűrűn erre járni, de ha mégis úgy alakulna, addigra szerzek egy másikat - biztosít, hogy megteszi amit lehet a biztonságáért.
- Jobban örülnék, ha egyáltalán nem járna erre, amíg nincs béke - jegyezem meg, leginkább amiatt aggódva, hogy legközelebb nem lesz ilyen szerencséje. Sajnos északon sem mindenki úgy áll az élethez, mint én. Nem egy ember van, aki ha nem megölné, akkor fogságba juttatná, ha északi területen rátalál.
- És az alighanem várat majd magára még - válaszol, épp olyan szomorúnak tűnve a helyzet miatt, mint én.  - Lám, most is tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy legalább két hétre megszűnjön a fegyverek zaja. - fejti ki a meglátását… És igaza van. Álszent, és attól tartok lehetséges, hogy többet árt ez, mint használ.
- Semelyik oldalon nem barátkoztak még meg a helyzettel - bólintok szomorkásan - Pedig nagyobb probléma is van Veronián, mint a királyság kettéválása. - utalok Abaddón pusztítására, a csillagtalan éjszakára… és még számtalan apróbb tragédiára, ami most is történik odakint.
- Az Úr haragja sem volt elég - sóhajt, mintha a gondolataimban olvasna. Kis csönd áll be, mielőtt folytatja. - Egyszer fogtunk össze, akkor is egy közös ellenség ellen. - sajnálkozik a szomorú heéyzeten.
- Ki tudja... Talán az új pápa, és új király változást hoz. - mondom, kevés reménnyel. Ez is politika… És a politika sajnos nem arról ismerhető, hogy úgy alakítja a dolgokat, ahogy az Mindenkinek, áltlaánosan a legjobb volna.
- Reméljük - felel csendesen - Sokat változott eddig is a világ alig pár év alatt. - igyekszik bizakodónak hangzani, de… nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó irányba indították a világot a változások.
- Ismerte? - váltok témát, a pápára utalva a kérdéssel.
- A kísértet-szigeteki hadjáraton találkoztam vele. A táborban kerestek váratlanul azzal, hogy őszentsége, a pápa hívat. Nem akartam elhinni. Ifjúkorom óta sokat hallottam róla, még láttam is valami képen egyszer, mégis, egészen más volt szemtől szemben, mint ahogyan elképzeltem, vagy lefestették addig. Hús-vér ember volt, tekintélyt parancsoló, de mégis nyájasan bízott meg azzal, hogy egy keresztes lovagjával vállvetve küzdve mutassuk példáját az összetartásnak. Tudta a nevem, ismerte a hozzáállásomat, mintha csak a saját felettesem lett volna, pedig azok sokszor nem veszik emberszámba a beosztottaikat. Nem akartam ott lenni azon a hadjáraton, de nem volt kérdés aztán számomra, hogy a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel teszek eleget a kérésnek. - mesél. Úgy tűnik rátapintottam, hogy van mondanivalója.
- Sokat adtam volna érte, hogy személyesen megismerhessem - bólintok. Hasonló képet festettek a katedrálisban keringő szóbeszédek is. Nekemnem volt olyan szerencsém, hogy személyesen fogadjon, vagy hívasson rövid eddigi pályafutásom alatt.
- Tud valamit arról, hogyan halt meg? Keveset hallottam, s nem tudom, mi igaz a szóbeszédből, hogy a király... - kérdez, nem fejezve be a mondatot. Így is érthető, mit szeretne, és meg tudom érteni azt is, hogy érdekli, mi történt. Komoly hatása lesz a dolognak az életünkre.
Megrázom a fejem válaszul.
- Csak szóbeszédeket. Rengeteg élőholtról, a sötét apostolról, nagy csatárol, égő várról... De hogy mennyi igaz belőle... azt nem tudom. - mondom, és a szemem előtt megjelenik a Math által leírt epikus csatajelenet, melyben megölte Legiót… Nem, ezt biztosan nem így történt.
- Értem - bólogat kissé elgondolkodva  - Annyi furcsa dolog történt mostanság a világban. Ki tudja már, mi igaz és mi nem? -  ért ismét egyet a gondolkodásommal… És valóban… már semmin nincs miért meglepődni, annyira átrendeződtek a világunkat irányító törvények az utóbbi években.
- Sajnos. Nem lepődnék meg, ha a nagyrésze igaz lenne a szóbeszédeknek is. -
Újra csend telepszik közénk. A katedrális most a szokásosnál nagyobb zaja betölti a teret, és hallatszik az is, hogy a diplomaták még társalognak.
- Nehéz időknek néz elébe a Katedrális. - szólal meg végül.
Komolyan bólintok.
- Imádkozom az illetékesek bölcsességéért, mikor megválasztják az új pápát. - mondom őszintén remélve a legjobb kimenetelét a helyzetnek.
- Mindannyiunknak szüksége lesz rá, hogy meglássuk az Úr útját a nyomorúságban is. - csatlakozik együttérzőn.
- Délen választottak már vezetőt? - kérdezem, újbol témátváltva. Kezdett túlságosan komor lenni a hangult.
- Még nem -  felel - Időről időre a Zsinat összeül tanácskozni, de még nem jelölték ki von Himmelreich utódját a zsinatelnöki székben. Szomorú, de tulajdonképpen kvittek vagyunk - mosolyodik el, igyekezve szintén oldani a sűrűsödő levegőt.
- Eszerint ott is szükség van most bölcsességre. - mondom kissé magam elé révedve - Talán az Úr megadja mindkét oldalon, és kicsivel mégiscsak közelebb kerülünk a békéhez -
- A reménység pedig nem szégyenít meg - idézi fel az apostol szavait egyetértve, protestánsokra jellemző Szentírás ismeretről téve bizonyságot.  - Bízzunk benne, hogy a döntéshozók nem hozhatnak más döntést, mint amit az Úristen már eltervezett. - bíztat, mindkettőnket.
- Néha elgondolkodom, mit tervezett ezzel a földel - húzom el a számat vallomást téve kételyeimről. Nem is tudom mi ütött belém, hogy éppen egy déli katonának mondom ezt el… - De amíg remény van, addig jövő is van - mosolyodom el újra.
- Valóban. Néha egészen furcsa fordulatokat tud produkálni - vonja fel a szemöldökét mosolyogva, utalva ezzel a múltkori és valószínűleg a mostani újbóli találkozásunkra is.
- Az Úr áldása furcsa néha - viszonzom a mosolyt. Valóban így tekintek az akkori találkozásunkra, a mostanit pedig még nem tudom hova tenni. Mindenesetre sikerült az ébredező kételyt eloszlatina bennem, ami egy újabb dolog, amiért hálás leszek neki.
A beszélgetésünket hosszú harangszó szakítja félbe. Temetésre hív.
- Az Úr óvja - búcsúzom tőle, ahogy ő a diplomatákhoz csatlakozik, én pedig, mivel itt a feladatom végetért, a számomra kijelölt helyet sietek elfoglalni a kezdődő gyászmenetben.


_________________

9[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) Empty Re: [Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár) on Szomb. Márc. 28, 2020 12:41 am

Rudenz von Hellenburg

Rudenz von Hellenburg
Design manager
Design manager
A pápa büszke lenne rátok! Mindannyian nagyon jól megfogtátok a lényeget. Jutalmatok 1500 váltó, és a következő achievement:

"A kihűlt láng"
Azok emlékére, akik részt vettek Őszentsége XIII. Sixtus temetésén.
Jutalom: 50 TP

Kitartást a továbbiakhoz!

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.