Alicia Zharis

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Szer. Dec. 30, 2015 10:42 am

Töredező Hold



A halál mindenhol jelen van. Megkeseríti az életet, megváltoztatja a személyiséget, és ha már elég kárt okozott, végül az is az csontos ujjai közé kerül, akinek kiosztotta a szenvedés mélységeit. Az értékes lelket elviszi magával, még akkor is, ha velejéig romlott, hiszen számára az is kivételes darabnak bizonyul. Talán mintha pont az lenne a célja ennek a rejtélyes erőnek, hogy mindenkit rohadtá tegyen.
Néhány személyen azonban ez nem fog, mert különleges bűbáj védi őket. Alicia nem tartozott ezen kiválasztottak közé, még ha gyerekként sokszor azt is hitte, van esélye felvenni a versenyt egy igazi, a Hold által megjelölttel. Az nem elég, ha világos a bőre, ha minimálisan jelentkeznek rajta az átok jelei, ha úgy hiszik róla, “csókolt”. Ez mind édeskevés. Kell a személyiségben valaminek lennie, ami neki nem volt meg, s talán nem is lesz.
***
Az álom nappal könnyedén hatalmába kerítette sötét alvóhelyén. Az életmód megváltoztatásával lassan már jobban hasonlított egy vámpírra, mint egy elfre, hiába állnak fajilag távolabb egymástól. Az éjszaka volt az a napszak, amikor igazán volt élet a környezetében: akkor zajlott taníttatása, akkor voltak ébren a többiek. A nappal viszont a pihenés idejének számított — többnyire.
A hajnal közeledett, ezzel együtt a feltöltő alvás is. Az ágyon fekve Alice még rámosolygott nővérére, aki ezt viszonozta, majd a fiatalabb közelebb húzódott hozzá, Freya pedig kedvesen átölelte. Finoman végigsimított húga haján, és állát játékosan Alice feje tetején dörzsölte halkan kuncogva, mire a lány összehúzódott.
Ez fáj… — nyöszörögte, azonnal felemelkedve, kissé sértetten nézve le testvérére.
Hoppá, bocsánat. Nem akartam, hogy fájjon — simogatta meg a fájó részt Freya, mosolya nem hervadt le arcáról, majd visszahúzta Alice-t magához. Akárhány év telt el, valahogy erről nem tudtak leszokni. Természetessé vált a számukra, hogy az alvás ideje alatt is egymás közelében vannak, na meg egy régen, gyerekként tett fogadalom is tartotta őket ehhez: örökké együtt lesznek, semmi sem választhatja el őket egymástól, valamint mindig kihúzzák egymást a bajból. Kivételesen jó testvéri viszony volt ez, amit talán a neveltetésnek is lehetett köszönni.
Semmi — húzta el a száját Alice. Próbált duzzogva elfordulni, azonban nem sokáig bírta megállni, hogy ne nézzen ismét nővérére, kinek sötét, kormos bőre volt, tejfelszín haja volt, szemei pedig sárgán ragyogtak — teljes ellentéte Alice-nek, a holtsápadt színezettel és sötét hajzuhataggal rendelkező lánynak. Szerették az “ellentét testvérei”-ként emlegetni őket, amely találó volt rájuk, külső megjelenésüket tekintve meg főleg.
Alice-nek gyakran jutott eszébe Freyáról egy fekete macska fehér folttal a fején. Ha bérgyilkos kasztra ment volna, egész nyugodtan lehetett volna egy bundással kapcsolatos jelzővel illetni és nevezni őt. Igazi legendát csinálhatott volna ebből, de ő inkább a Holdőr szerepét vállalta, ami pedig a személyiségéhez illett jobban. A duzzogást követő odasandításnál ugyanúgy ezek a gondolatok visszhangoztak fejében, és biztosra vette, hogy az aranyló szempár az oka ennek. Végül, abbahagyva a gyerekes viselkedést, visszabújt az idősebbhez. Különös volt rájuk úgy gondolni, mint ikertestvérek, mert amikor elérkezett a kiérdemelt pihenés, mindig úgy tűnt, mintha a korkülönbség években mérhető lenne — beszélgetésnél azonban koruknak megfelelően viselkedtek, többé-kevésbé. Néha naivitásukról adtak tanúbizonyságot, de voltak érett gondolataik, amiket főként Alice-nek volt lehetősége megosztani tanítójával.
A fiatalabbat a kellemes, csábító álom hamar elnyomta, de hosszú ideig csak felszínesen aludt. Pár percnek érzékelt néhány óra múlva testvére felkelt mellőle, mire Alice résnyire kinyitotta a szemét. Mintha ébredezni kezdett volna a mozgolódásra, de Freya távozását csak a félálom képzeletének hitte, így nyugodtan engedte magát ismét a káprázatok mezejére.
Egészen addig nyugodt nappalnak bizonyult, amíg egy lány kiáltása fel nem zavarta. Eleinte csak egy rémálom részeként gondolt erre, majd az újabb sikoltásnak tűnő hangra élénkebbé vált, érzékei gyorsan kiélesedtek a kialakulni készülő pániktól és veszélyérzettől. Ahogy felpattantak szemhéjai, néhány másodperc után megszokta a benti fényviszonyokat, és ami elsőnek feltűnt neki, hogy testvére nincs mellette. Először nem aggasztotta, mivel bárhol lehetett ezen a kis, sötét területen, így viszonylag nyugodt maradt.
Felmerült benne, hogy nappal van-e még, de ahogy körbenézett a szobában, és nem találta a keresett személyt, el is felejtette ezen gondolatát. Kérdőn nézelődött még egy darabig, eltűnődött azon, mégis hová tűnhetett, és ekkor mintha zokogást hallott volna kintről. Elkezdett volna sírni az előbbi lány? Mégis mitől?
Felállt, majd megindult azzal a szándékkal kifelé, hogy megérdeklődje, mi történt, azonba a felismerés váratlanul belé hasított. Hirtelen megdermedt a rémülettől, mivel eszébe jutott, amit félálomban látott: ahogy nővére felkelt.
Görcsbe rándult a gyomra a gondolatra, méghozzá annyira, hogy előre görnyedve letérdelni kényszerült, és szinte remegett a rossz előérzettől. A keserves kiáltás és a zokogás épp elég jele a bajnak, és az egyértelmű volt számára már az elején, hogy akit hallott, az nem a nővére volt. Azt bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között felismerte volna.
Lázasan tiltakozott megérzése ellen, próbált a lehető legoptimistábban hozzáállni a helyzethez, és elhitetni magával, hogy csak korábban kiment lenyugtatni a megrémült személyt, húgát pedig nem akarta felkelteni, mert igazából nem történt semmi komoly. Látott egy csekély esélyt ezen elképzelésére, arra, hogy nincs semmi baja, de valóban csak egy nagyon keveset. Ennek a valószínűtlen elgondolásnak a reményében kirontott a szabadba, az alkony vörösébe, és akit elsőnek megpillantott, az Freya legjobb barátnője néhány más seméllyel körülvéve, éppen mesélve nekik a történteket.
Összetört.
Hogy az a bizonyos barátnő jelent meg ilyen kétségbeesett ábrázattal, meggyőzte őt sejtése helyességéről — sajnálatára. Még tett egy lépést a kisebb csoportosulás felé, de ezt követően képtelen volt bármi mást is csinálni. Csak állt ott magatehetetlenül, egy szót sem szólva, egy könnyet sem ejtve. Megtörten, szörnyülködve figyelte a sötét tündét, aki visszatért hozzájuk egyedül, nővére nélkül.
Nem állt meg körülötte semmi, inkább mintha ő fagyott volna meg. Nem jutott el hozzá az összes hang, amit a külvilágból meghallhatott volna, és az a pár is, amit igen, még nagyobb sebet szakított lelkén.
“Tövislény… baleset.”
Csupán ez a két szó volt az, ami ténylegesen elért hozzá, de ez a kettő tökéletesen leírta a helyzetet Alice számára — nem kellett neki elmesélni pontosan, hogy mi történt. Az, hogy testvére mi célból indult útnak, nem érdekelte. Ami megtörtént, megtörtént, és ezen nem tudott változtatni, az eseményekről, a részletekről pedig nem is akart többet hallani. Így is el tudta képzelni, valamint már az is elborzasztotta, ahogy lelki szemei elé tárult az a rengeteg vér a töviseken és azok környékén. Ha hallotta volna az egész történetet, arra való reakciója, az azt követő cselekedetei beláthatatlanná váltak volna.
Az előbb egy lépést tett előre, most viszont hátrált egyet. Lesütötte szemeit, maga elé nézett, és bár érezte szemei csípését, torkában a szorítást, valahogy mégis képtelen volt a sírásra.
Még mindig nem hitte el, hogy ez történt, még hinni akart abban, hogy ez nem a valóság. Egyszerűen nem bírta elfogadni, és valószínűnek tartotta, hogy nem is lesz képes belenyugodni ebbe soha. Egy percig se gondolta volna, hogy az eddigi idill órák leforgása alatt egy rémálommá változhat. Kegyetlen csapás volt ez számára az élettől.
Ismét fejét ingatta hitetlenkedése jeleként, majd tovább hátrált, végül elrohant, hogy egyedül lehessen az erdőben. Teljesen mindegy volt, melyik irányba ment, az se zavarta, ha túlságosan messzire került. Előbb-utóbb biztosan megtalálja az otthonát, a környéket ismerte annyira, hiszen itt tengette eddig mindennapjait.
Beesteledett, a gombák fénye világította meg az erdőt. Csendes éj volt, minden némaságba burkolózott, mintha gyászolták volna nővérét — még a baglyok sem huhogtak, egyetlen erdei ragadozó sem tett meg arrafelé egy lépést sem. Itt mintha nemcsak ő, hanem már a világ is megállt volna.
A változatlanság uralkodott mind a környéken, mind a lányon, aki meg sem mozdult az itt eltöltött, hosszú órák alatt. Az egyik fa tövébe telepedett le érkezéskor, lábait felhúzta, azokat átölelve görnyedt rá, hogy térdén támassza fejét. Maga elé meredt üresen, a semmibe, az ezzel töltött napok pedig csak gyűltek. Egyik telt a másik után, alkonytól hajnalig kinn találták, ha keresték. Legszívesebben haza se ment volna.
Nem érzett éhséget, szomjúságot, és a tanulás iránti vágya is jelentősen megcsappant. Látva borzalmas állapotát tanítója nem is erőltette, mivel tudta jól, hogy az csak rosszabbított volna Alice esetében. Talán másnál sikeresen elterelték volna a gondolatokat az elfoglaltságok, viszont az ébenhajút túlságosan megrázta ez a tragédia ahhoz, hogy képes legyen erre. Szülei sem zargatták őt, mivel Alice egy szót sem szólt ebben az időszakban, és nem úgy tűnt, mint aki annyira szívesen fogadott volna bárminemű segítséget. A szülők ennek következtében próbálták hétköznapi feladataikra koncentrálni, azoknak eleget tenni.
A Hold felkelt, majd lenyugodott. Ez rengetegszer ismétlődött, Alice pedig már azt sem tudta volna megmondani, mikor kezdődött a gyász. Üres volt legbelül, és ezt az űrt semmi sem tudta kitölteni. Nem volt olyan teendő, ami lekötötte volna, nem volt olyan ismerőse, aki legalább egy halvány mosolyt varázsolhatott volna az arcára. Teljesen egyedül maradt, és mintha erre is lett volna szüksége — látszólag. Valójában, ott legbelül inkább felemésztette ez a nyomorúságos lelki állapot.
Léptek zaja ütötte meg a fülét, de azt hitte, valaki nem bírt aggodalmával, így utána eredt. Már előre tudta, mit fog tenni: vagy csendben marad, vagy visszaküldi valahogy, néhány, az érkező azonnali távozására utaló mozdulatokkal, rosszabb esetben durva szavakkal. Remélte, hogy az utóbbira nem lesz szükség — ezt a napot is csendben akarta tölteni.
A személy egyre közelebb jött. Sétája nyugodt volt, ritmusa nem változott, pedig már biztosan meglátta Alice-t, aki a következő másodpercben felfigyelt a fabot jellegzetes hangjára, ami a léptek tempójához igazodott.
Az ide tévedő megállt közvetlenül a lány előtt. Talán azt várta, hogy felnézzen rá, azonban mivel a sötét tünde nem tette, hatásszünetként használta ki a csendet, majd megszólalt dörmögő, mégis különösen selymes hangján:
Gyermek… Mi a baj?
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Ciel Eisenschnittel on Szer. Dec. 30, 2015 12:52 pm

Érdekes kis sztori, nagyon tetszik hogy igazából az egész kvázi a testvérek közötti szoros kapcsolatról szólt, s kellemesen, lassan hömpölygő üteme van. Ennek köszönhetően máris még jobban érthető, hogy miért is akarja Alia megmenteni Freyát, s érdekes rálátást biztosít az események során a lány pszichéjére. Igazából többet nem tudok mondani, ilyen jöhet még bátran.

Jutalom: 100 tapasztalat és 1000 váltó

Bónusz az első élményért:
Név: Sötét lepel
Leírás: Hosszú utazásaid alatt öltözéked átjárták a energiáid, ami így most szinte fekete lyukként nyeli el a nap fényét. Ha nem lenne elég, hogy egy sima 10/10-es beteg állkapcsos csuklyával rendelkezel, a sötét nem csak eltakarja az arcodat, de kiküszöböli a sötételfek legnagyobb hátrányát, a nappal érzett levertséget és gyengeséget.
Ár: 700 váltó
avatar
Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Hozzászólások száma : 550
Join date : 2015. Jul. 30.
Tartózkodási hely : Ahol felderíteni kell

Karakter információ
Kaszt: Felderítő
Szint: Jó magas
Tapasztalat:
555/555  (555/555)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Szer. Dec. 30, 2015 11:16 pm

Bukott Pap


Gyermek… Mi a baj?
Egy idegen hang volt az, egy férfié. Megláthatta Alice ürességét, amely benne uralkodott és cselekvésképtelenné tette. Ennek észrevétele nem lehetett túlzottan nehéz, mivel a lány sem próbálkozott meg azzal, hogy palástolja — részben értelmetlennek találta bárki elől is eltitkolni, részben nem is lett volna rá képes.
A férfi közelebb lépett valamivel kérdése után. A sötét tünde felnézve egy koszos, kopott, fekete maskarát pillantott meg rajta elsőként, csuklyáját mélyen arcába húzta, így nem tudta megállapítani pontosan, milyen korú lehetett. Hosszú fabotot tartott kezében, amelynek hangját már korábban is hallhatta, és állásából ítélve talán még erre is támaszkodott. Noha arcát nem tudta teljesen megfigyelni, nem ébresztett fel a sötételfben gyanakvást, mivel már beszédének selymessége meggyőzte őt arról, hogy ártalmatlan rá nézve. Ennek következtében gondolta úgy, hogy nincs mit titkolnia előle, hiszen úgyse tudhat segíteni. Ha most elmondja neki, változtat bármit is? Nem hitte volna.
Alice maga elé nézett, válasza üres volt és tömör.
A nővérem meghalt.
A férfi nem felelt erre azonnal— mintha eltűnődött volna azon, mit is tehet ilyenkor. Épp elég nehéz kezelni a halált, mint tényt, hát a gyászolót vigasztalni milyen lehet akkor? Főleg úgy, ha a hozzátartozó sem túl erős.
Vissza tudnám hozni — kezdte, mire Alice felnézett rá. Tekintetében mintha felcsillant volna valami, ami a reményhez hasonlított. Feltámadt benne, egy apró sugárként jelent meg a végtelen sötétségben, mely lelkét sújtotta, és érezte a benne rejlő tettvágyat, az akaratot.
De lenne egy feltételem — tette még hozzá a másik, mire a lány kissé elkomorult, arcán a vonások szintén az enyhe csalódottságról és tartózkodásról árulkodtak. Tudhatta, hogy egy halott visszahozása az életbe nem lesz ingyen, mivel azzal nagy erőket kell megmozgatni, aki pedig ilyen hatalmas tudás birtokában van, biztosan nem osztogatja csak úgy az áldást.
És… Mi lenne az? — érdeklődött, hangja megremegett. Félt a feltétel súlyosságától.
Légy a társam.
Alice meglepetten figyelte a férfit. Elég különösen hangzott ez a kérés, túl kevésnek egy hatalmas dologhoz képest, így akarata ellenére is cselt vélt felfedezni ebben.
Van egy célom — folytatta, amint a férfi meglátta a lány értetlenségét és gyanakvását. — De azt nem tudom megvalósítani egyedül. Biztosan sokan mások is elindultak már felfegyverkezve, társakkal karöltve, de nekem nincs senkim, aki segítségemre lehet.
Ahhoz még évek kellenek… Először Holdpappá kell váljak, utána tudok segíteni csak — közölte vele Alice a tényt komoran, azonnal reagálva az elhangzottakra.
Túl sokáig tart a kiképzés, addig meg valószínűleg ez az ember nem fog várni. Biztosra vette, hogy következő szavaival búcsúzik is tőle, így a reménye, ami váratlanul ébredt fel benne, rögtön halványulni kezdett.
Nem kell ahhoz Holdpapnak lenned.
A lányt újra megdöbbentette a másik felelete. Megértette azt, amit hallott, azt viszont mégse sikerült sehogyse felfognia, miért nem kell kivárniuk azt a hosszú időt, hogy miért mondhat le ilyen egyszerűen a vágyáról, ám mielőtt megpróbálhatott volna logikát keresni, a férfi egyértelművé tette elképzelését.
Elég, ha velem jössz, és nekromantává válsz.
Ez a mondat szíven ütötte. Nem akarta elhinni azt, amit hallott, elkerekedett szemekkel nézett az ismeretlenre, aki minden bizonnyal egy az előbb említett sötét papok közül való. Szöges ellentéte annak, mint aminek Alice készült, ráadásként elveivel is ütközött ez a javaslat. Nekromantának lenni annyit jelentett, mint számkivetettként élni, ő pedig nem akarta elhagyni Nebelwaldot, és ez csak egy volt a sok indok közül. A másik nyomós kifogás nem volt más, minthogy ő is elutasította őket természetellenes tevékenykedésük miatt, viszont ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, ami maradt neki.
De én… — kezdett volna tiltakozni, azonban a férfi közbevágott.
Látni akarod a nővéredet, nem? — Arcán gonosz félmosoly húzódott a kérdésekor. Volt egy olyan sejtése, hogy ezzel gondolkodásra bírhatja a lányt, látva lelki törékenységét.
Alice nem is tudta volna elrejteni kétségbeesését, annak jeleit, hogy a két vágya közül nem tudja, melyiket teljesítse. Súlyosabbá vált a helyzet, amely már nemcsak egy egyszerű gyász volt, hanem maga a lelki pokol. Holdpap akart lenni, de ha erről lemond, és beáll nekromantának, visszakaphatja nővérét. Ha lemond hőn szeretett kasztjáról, akkor ismét láthatja Freyát. Melyiket kellett volna választania? Mindkettővel megkeseríti a sorsát, mintkettő meghatározza az életét, de talán ha Freya visszatérne, nem utasítaná el nekromantasága miatt. Talán elfogadná, mivel csakis érte tette.
Csak szeme csípésekor vette észre, hogy könnyezik. Teljesen összetörten próbált dönteni, de túl hirtelen érte ez a választási lehetőség. Fejéhez kapott, ujjaival megragadott tincseit húzta, szinte tépte saját haját, bár nem mintha ez bármit is segített volna. Megjelent lelki szemei előtt mind a két eshetőség, ami egy igazi terrort jelentett. Melyiket kéne választania?
Kapsz időt… Három napot.
Ismét mintha mert volna remélni, és már hálásan nézett fel rá, amikor a következő szavak sújtották le:
De ez a három nap sem lesz ingyen. — Kissé mintha szélesedett volna a férfi mosolya, Alice-t pedig a rettegés gúsba kötötte. Nem bírt arra gondolni, mi fog következni, és nem is akarta hallani. A nekromantáktól nem kívánhatott semmi jót, és pontosan ezért félt az újabb ártól.
Hozd el nekem valakinek a szemét. Én ugyanitt fogok várni három nap múlva. Ha itt leszel a szemekkel, velem jöhetsz és segítek, ha nem, akkor úgy teszek, mintha semmi sem történt volna.
A szemek emlegetésével szája elé kapott, nehogy hányjon. Túlságosan élénk volt a fantáziája, így azonnal elképzelte, ahogy kivájja valakinek az emlegetett szervét, ahogy minden bemocskolódik vérrel — ahogy ő gyilkossá válik. Annyi enyhítés volt az egészben, hogy nem kellett belemennie, ha nem érezte magát erre megfelelőnek, így nem kellett teljesítenie ezt.
Mivel a férfi látta Alice-en, hogy nem fog hamar elmenni innen a sokkhatás miatt, ő indult meg, majd eltűnt a láthatárról. A lány nem figyelte távozását, maga elé bámult végig. Teljesen ledermedt, és azok a könnyek, melyek eddig nem jöttek elő, most elkezdtek végigfolyni arcán. Nem bírt másra gondolni, mint legújabb feladatára, és ahogy egyre élesebben látta maga előtt a holttestet szemek nélkül, gyomra felkavarodott, majd előregörnyedve öklendezte fel az epét. Ügyetlenkedve megtörölte száját, végül remegő tagokkal felállt. Először neki kellett támaszkodnia a mögötte lévő fának, mert nem tudta hirtelen megtartani testének súlyát, majd botlandozva, bizonytalanul lépkedve elindult vissza.
Hazaérve azonnal lefeküdt, és úgy merengett az ajánlaton. Szülei kérdőn fordultak ehhez a különös esethez, de ugyanúgy csendes megfigyelőként voltak jelen a továbbiakban is. Nem beszéltek Alice-szel, mert úgy gondolták, sikerült némi előrelépést tennie a tragédia feldolgozásában. Ha már képes volt a szobájába bemenni más céllal, mint az alvás, az előrehaladást jelentett, nem?
Két keserves napig volt benn, méghozzá végig. Próbálták rávenni arra, hogy egyen, de még azt a keveset sem volt hajlandó elfogadni, amit korábban igen. Ez már adott némi okot az aggodalomra, de a kezelés mikéntjére nem találtak semmit. Igyekeztek segíteni neki valahogy, néha beszélgetésbe elegyedni vele, de gyermekük nem engedett: szótlan maradt, nyomasztóan csendben. Ez már nem az a fajta hallgatás volt, mint korábban, ez már súlyosabbnak bizonyult, csak ezt senki sem vette észre.
Alvatlan nappaloknak nézett elébe. Képtelen volt a pihenésre, végig azzal gyötörte magát, hogy mégis mit tévő legyen. Választási lehetőséget adtak neki, eggyel élhetett, de bármelyik ösvényre lépett, az ugyanakkora áldozatokat igényelt. Egyikben saját becsületét és tisztességét veszítette volna el, másikban pedig bele kellett törődnie abba, hogy nővére nem lehet többé mellette. Utóbbiba biztosan belepusztult volna, és egyre jobban a nekromanta által felkínáltra hajlott. Egyre többet gondolt arra, hogy feltámaszthatja nővérét, és míg eleinte győzködnie kellett magát, egy éjszaka után teljesen meggyőződött arról, hogy az élőholtak mágusa szerepet választja. Az lesz a legjobb, még ha száműzötté is válik ezáltal. Ezt kellett tennie, hitt benne.
Már csak a következő kérdést kellett megválaszolnia: kinek az életét vegye el? Akárhányszor eszébe jutott ez, azonnal kapcsolódott hozzá az a borzalmas kép is, amit még az erdőben teremtett meg magának. Nem tudott hozzászokni a gondolathoz, így mindig hányingere lett tőle.
A kérdés egyre csak fúrta magát, egyre mélyebbre került, egyre többször került elő, mivel már csak ezt kellett eldöntenie, hogy a módszert, amivel megszerzi a szemeket, el tudja tervezni. Hosszú órák kellettek neki, és egyre csak kérdezte magát: ki érdemelné meg, hogy meghaljon, meglakolva bűneiért? Ki az, akit nem sajnál? Ki az, akinek az esetében nem tartaná bűnösnek magát?
Villámcsapásként érte a felismerés: Freya legjobb barátnője. Hullámként söpörte el a düh és a bosszúvágy, elméjét megtöltötték a hibáztató gondolatok: ő tehet róla, csakis ő, hogy nővére meghalt. Ha nem hívta volna el magával, ha nem lett volna olyan ügyetlen, hogy a Tövislényt magukra haragítsák… Akkor még most is élne.
Eszébe sem jutott saját testvérét vádolni. Szentként és sérthetetlenként gondolt rá, rögeszméjévé vált, olyannyira, hogy beleőrülni látszott.
Halkan kuncogni kezdett, kezével eltakarta tekintetét, mely különös lángban égett, viszont ez amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is ment. Pillanatokon belül átvette az őrült vonások helyét a hidegség maszkja, valamint üres pillantással nézett már a világra. A kialakulni látszó téboly eltűnt, mintha hirtelen elzárta volna tudata legmélyére az összes érzését, ami ekkor felszabadulni kívánt.
Tisztán látta, mit kell tennie. Tudta, hogyan kell teljesítenie. Pofonegyszerűnek tartotta. Érezte, hogy ennél könnyebb feladatot nem is kaphatott volna. Azok csak szemek, egy bűnös életét pedig miért lenne bűn elvenni? Emiatt nem válik gyilkossá.
A nappal különösen gyorsan telt el. Még mindig nem aludt, egyszerű tervét képzelte maga elé, melyet nemsokára a valóságba is áthelyezhetett. Minden egyes apró mozzanatot maga elé tudott képzelni, minden egyes szó ott csengett a fülében, pedig még meg sem történt. Nem álltak túl közel egymáshoz azzal a lánnyal, de ismerte annyira, hogy tudja, miként fog reagálni.
Talán még boldog is volt eközben.
Elérkezett az idő. Lassan felkelt ágyáról, és mivel a családtagok nem voltak még otthon, elvette apja kistőrét, amelyet ruhaujjába csúsztatott. Ahogy kilépett a szabadba, a sötétség köszöntötte Alice-t, azonban nem érezte, hogy a levegő bármi frissességet hozott volna neki a bent töltött napok után. Halványan elmosolyodott, amikor szüleivel találkozott, ők pedig láthatóan megkönnyebbültek, amint észrevették a boldognak tűnő mosolyt. Úgy hitték, Alice-nek is sikerült túllendülnie a kritikus ponton, még csak nem is sejtették, mi zajlik a háttérben.
A fiatal sötételf könnyedén találta meg keresett fajtársát, aki éppen a kiképzésről jött vissza. Jobban időzíteni nem is lehetett volna.
Nahát, Alice! — futott azonnal oda hozzá, és örömteli meglepettség vált láthatóvá arcán. Mosolya széles volt, mivel végre találkozhatott az ikerpár másik tagjával, aki nem igazán mutatkott mostanában. Őt  is jelentősen megkönnyebbülté tette a jelenléte, nem csak szüleit, mivel egészen idáig elutasította a vele való beszélgetést. Nem volt így csoda, hogy nagy lelkesedéssel fogadta.
Látom, jobban vagy — mondta is megnyugodva, ezzel egyértelművé téve, hogy egészen idáig aggasztotta Alice állapota.
Szeretnék beszélni veled — próbálkozott meg egy visszafogott, mégis gyászos mosollyal. Ennél több nem is kellett a barátnak: rábólintott. A helyzet miatt egyértelmű volt a számára, hogy ez a burkolt megfogalmazás takarja azt is, hogy menjenek egy nyugodtabb helyre, mert nem egy könnyed csevegés elé néznek.
Az erdő felé vették az irányt, lakhelyüktől némileg távolabbra mentek, oda, ahol senki sem zavarhatta őket. Úgy gondolták, tesznek majd egy nagy kört, az alatt megbeszélik azt, amit meg kell, majd visszatérnek remélhetőleg sokkal jobb állapotban. Már percek teltek el, de még nem történt előrehaladás, csak egymás mellett sétáltak némán. Végül a Holdőrnek készülő tanonc törte meg a csendet, ő kezdte el a társalgást.
Figyelj, Alice, én… — Lelassított, majd megállt. Az említett hátranézett, aztán közelebb lépett hozzá, szemei kíváncsian csillantak.
Én nagyon sajnálom — mondta bűnbánón, és ekkor nem bírt az ikerpár fiatalabbjának szemébe nézni. — Annyira hirtelen történt, én…
Ruha szakadása és hús vágása szakította félbe őt. Döbbenten nézett még oldalra, majd rettegve fordította fejét Alice felé, kinek pillantása már jéghideg volt, mint egy igazi gyilkosé. Tisztán látszódott az áldozat arcán a hitetlenkedés, amelyet a váratlan támadás okozott, méghozzá olyan tisztán, mint amilyen sebet a penge okozott. Markolatig a gyomrában volt, majd fordult egyet, ezzel fokozva a kínokat, még több kárt okozva a belső szervekben. A támadó kezén azonnal megérezte a friss vér melegségét, a szenvedő pedig reagálni sem tudott.
Alice kihúzta a tőrt, amely már vörösen csillant a Hold fényénél. A sérült sötételf ezt követően rögtön a földre esett, és hogy azonnal meghalt-e vagy csak eszméletét veszítette, nem érdekelte túlságosan a másikat. Neki csak a szemek kellettek.
Mondtam, hogy nem akarok erről beszélni… — jegyezte meg, majd rátelepedett a halálra ítélt mellkasára, térdeit a kezére nyomta arra az esetre, ha esetleg még nem halt volna bele ennyibe, és a fájdalomra ébredne, vergődése hatástalan lenne.
Még egy darabig nézte őt, végül megemelte a fegyvert hogy munkához lásson. Óvatosan csinált mindent, ideget ideg után szakított el, egyre csak gyűlt a kellemesen meleg vörösség. Mindennél jobban figyelt arra, hogy a szemgolyók sértetlenek maradjanak, a külvilágot teljesen kizárta. Szerencséje volt azzal, hogy sikeresen járatlan környékre vezette őt mindenféle gyanú nélkül.
Az első szem hamar kikerült gödréből, és a második is pillanatokon belül követte. Amikor ezzel megvolt, felállt, megtörölte homlokát, véres csíkot hagyva keze nyomán, majd ránézett a rubinszín szemgolyókra. Legszívesebben összeroppantotta volna őket ujjaival, de tudta, hogy máskülönben nem mehetne el a nekromantával, így, ezek után pedig nem térhetett vissza fajtársaihoz sem, mert ők elítélték volna ezen cselekedetét.
Elengedte a fegyvert, ami fémes koppanással ért földet, majd elindult abba az irányba, ahol először találkozott a férfival. Nyugodtan tett meg minden lépést, mintha nem követett volna el semmiféle bűntényt — mintha a gyilkosság meg se történt volna.
Ahogy ígérte, a nekromanta valóban ott várt. Meglátva a mindenhol vérrel pettyezett és festett lányt, kissé eltátotta a száját. Bizonyára nem hitte volna, hogy képes lesz megszerezni a kirótt árat, ám a jelek szerint mégis sikerült neki.
A tünde a sötét pap elé lépett, feltartotta kezeit, amiben finoman tartotta a kocsonyás golyókat.
Itt vannak a szemek — közölte hidegen, majd a férfi tenyerébe ejtette a kívánt tárgyakat. A sötét pap lenyűgözötten nézegette a különlegességeket, majd így szólt:
Tökéletesek. — Alice felé fordult. — Most pedig jer velem, leány.
A nekromanta elindult, a lány pedig követte őt, ezzel lezárva eddigi életét, és egy új szakaszt nyitva abban.  Nebelwald köde hamarosan elnyelte őket, és soha többé nem tértek vissza.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Csüt. Dec. 31, 2015 11:14 pm

Döntés

A nekromantához való társulása inkább csak bajt hozott a fejére. Tisztában volt a ténnyel, hogy rengeteg változással kellett számolnia ezzel a lépésével, de nővére visszahozása bármit megért. Holdpapként egyértelműen nem tehetett a halál ellen semmit, és ha elég erős holtidézővé vált, akkor talán van esélye visszahozni szeretett testvérét. Ekkor még nem ismerte az élőholtakkal foglalkozó mágusok határait, és, mondhatni, egyfajta gyermeki álomba csöppent, bár az agresszió jóval jelentősebbé vált.
Nem mindig volt tető a fejük felett, gyakran kényszerültek arra, hogy kihagyjanak egy-egy étkezést, ez a fajta nélkülözés pedig eleinte igencsak megterhelte a gyenge testet. Egy újfajta világ megismerésébe kezdett, ami szintén nagyon nehéznek bizonyult. El kellett viselnie az embereket, azok teljesen más kinézetét, meg kellett szoknia más felépítésű házaikat, településeiket. Teljesen új ismeretek birtokába került, a férfi nem hanyagolta el még a Bibliáról és annak legfontosabb pontjairól való mesélést sem, melyeket Alice kifejezetten unt. Kicsit sem kapcsolódott az általa eddig tanultakhoz, így nehezére esett értelmezni és befogadni a tanulmányok ezen részét. Ráadásként még a nekromancia sem volt olyan könnyű, mint hitte — valahogy a holdpapság sokkal egyszerűbb, sokkal kézenfekvőbb, kézzelfoghatóbb volt.
Rengeteget vándoroltak, amihez szintén alkalmazkodnia kellett, és mind közül talán ez volt a legkeményebb. Sosem utazott ez idáig ilyen távolra és ilyen sokat egyszerre, viszont nem akart gyengének sem tűnni, így ha kis híján le is fordult lováról, arról sem tett említést. A kelleténél többet semmiképpen sem akart beszélni a férfival, aki felkarolta őt önös érdekből. Épp eleget hallhatta amúgyis a hangját akkor, amikor tanította, amire erre nem kevés időt szánt — sajnálatára.
Bizonyára kiváló tanítványt akart faragni Alice-ből, csak a lány nem tartozott a legtehetségesebbek közé — tekintve a sikertelenségek hegyét. Ennek ellenére különös figyelemmel kísérte, amikor az idézésre tanította, de a tanoncnak sehogyse jött össze, még hosszú gyakorlás után sem. Gyakran pihentették, azonban amikor újra elővették annak sikerére várva, mindig csalódniuk kellett. Míg a nekromanta könnyedén hívta elő élőholt szolgáit, addig Alice-nek ez nem jött össze. Viszont nem adták fel, és ezt talán a sötételfnek lehetett köszönni — benne volt a legtöbb kitartás, amely Freya visszahozásának elhatározásából eredt. A férfi sem úgy tűnt, mint aki le akart volna mondani a lányról, mivel észrevette azt a kemény munkát, amit újdonsült tanonca belefektetett. Előre látta, hogy ilyen szorgalommal hatalmas mágus válhat belőle, a foglalkozás pedig előbb-utóbb úgyis a lehető legrothadtabbá teszi lelkét, így nem kellett aggódnia afelől sem, hogy esetleg a hozzá hasonló holtidézők ellen fordul.
Megszokottan folytatták a vándorlást faluról falura, vendéglőről vendéglőre. Igyekeztek a lehető legkisebb feltűnéssel mozgolódni, egyszerű utazóknak adták ki magukat, amelyet általában elhittek, esetenként csak szimplán nem foglalkoztak velük, mert a pénz uralkodott. Ha megfizették a fogadóst, aki ellátta őket arra az estére, valamint elszállásolásukat is biztosította, egy szava sem volt. Amennyit kért, azt megkapta, így értelmetlennek talált nagyobb figyelmet adni nekik.
Beérve egy újabb faluba, a férfi adott neki elegendő váltót, hogy társa később ki tudja venni a szobát, valamint ehessen is valamit vacsorára, de többet nem szánt rá. Alice talán legközelebbre számíthatott némi pluszra, amit ha gondosan összegyűjtött, még valami fontosat is megszerezhetett vele.
A nekromanta parancsára a sötét tünde elindult felfedezni az utcák rejtélyeit, a piactér különlegességeit. Közömbösen nézett mindenre, a felkínált árukból pedig valamiért egyet se kívánt meg, hiába talált olyat, amit korábban nagyon szívesen látott volna gyűjteményében. Egyszerűen nem vonzotta. Annak reményében, hogy legalább egy kicsit visszatér régi szenvedélye, néhány tárgyat kezébe vett, megvizsgálgatta őket, majd visszarakta a helyükre. Kicsit mintha hiányzott volna neki a régi önmagának egy-két apró darabkája. Mostanra semmit sem talált magában, ami a fordulópont előttről maradt volna meg.
A Nap egyre jobban ereszkedett le, ezzel egyre vörösebbé festve az eget, az épületek falait. Néhány árus lassacskán összepakolta kirakott portékáit, hogy hazatérhessen, ahol bizányára várta a családja. Furcsa volt arra gondolni, hogy valakinek van otthona, hogy valakik várják őt vissza. Nála már nem szerepelt ez a lehetőség: nem mehetett haza, mert távozásával, valamint az otthagyott fegyverrel gyakorlatilag be is bizonyította, hogy ő ölte meg azt a lányt, akinek szemével fizetett a férfinak.
Felidéződtek benne az emlékek, és mintha ismét a gyász közelítette volna meg. Ez egyáltalán nem volt olyan erős, mint ami Freya halálakor sújtotta, most csak annak a nyomorúságos állapotnak a töredékét érezte. Talán nem is kifejezetten ez volt… Inkább mintha a megbánáshoz hasonlított volna jobban.
Visszafelé sétált, amikor az egyik sikátorszerű helyről megszólította valaki.
Lyányom… — Halk volt, rekedt, melynek jellegzetessége miatt azonnal el lehetett képzelni hozzá egy idősödőt. Alice odafordította fejét, mire valóban egy öreg asszonyt pillantott meg, kinek aszott arcát ősz haj keretezte, ruházata szakadozott és foszladozott. A lány elképzelhetőnek találta, hogy még otthona sem volt.
Az idős kinézett a sikátorból, jobbra, majd balra tekintett, végül közelebb lépett a tündéhez, aki nem távolodott el.
Lyányom, megengeded…? — fogta meg a kezét finoman, a sötét tünde pedig érezte a nő hideg bőrének durvaságát, mely zavaró volt, de nem húzta ki tenyerét az ujjak közül. Hagyta, hogy az asszony felfelé fordítsa, ezzel láthatóvá téve az életvonalakat.
Nem tudok pénzt adni — mondta Alice hidegen, ezzel gyakorlatilag elutasítva a jövendőmondást, de az öregasszony nem figyelt rá. Kétoldalt megérintette a lány arcát, fülénél a tincsek közé vezette ujjait, és akármilyen érdesek is voltak, melyek szinte már sértették a fiatal finom bőrét, a tünde nem hajolt el.
A jós hosszú percekig figyelte a különleges szempárt, szinte belefúrta sajátját a lány tekintetébe. Mintha színfoltról színfoltra haladt volna, olyan alaposan vizsgálta. A sötételf határozottan állta ezt, szilárdságot akart mutatni, mégis valahogy megingatta az asszony szürkés pillantása.
Annak ilyenek a szemei, aki sok mindenen ment keresztül. Megtört gyermek vagy… — állapította meg, mire Alice kissé ingerülten elcsapta az ismeretlen kezeit. Hogy rátapintott ez az idős hölgy a lényegre, egyszerűen dühítette. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy ő megtört lenne, mivel elvileg ő már megerősödött. Képes volt teljesíteni feladatát, amit még a nekromanta szabott ki neki, képes volt kezeit mások szerint bemocskolni.
Hagyjon engem békén — felelt a tanítvány, az öregasszony pedig továbbra is mosolygott. Alice nem értette, mi baja van, mire fel ez a gesztus.
Egyértelműen tenyérjósként dolgozott, feltéve ha fordult hozzá bárki is, mert nem sokan hisznek a hozzá hasonlóknak. Neki se kéne túl nagy jelentőséget tulajdonítania ennek a pár mondatnak. Ráadásul egyszer már megjárta, hogy elfogadta a finom közeledést. Hasonló játékot űzött vele a nekromanta is, és így hajlamos volt azt hinni, hogy az előtte álló is mágiahasználó. Fogalma sem volt arról, miféle képességek léteztek még azokon kívül, amiket holdpapi képzésén ismertettek vele és amiket a férfi megosztott, így mindenre gyanakodott, főként a kedvességre. Mindenki esetében álcának tűntek a finom szavak, mindenkinél látott egy hátsó szándékot, még ha az eredetileg nem is létezett.
Még visszafordulhatsz. — Mintha mosolya sunyibbá vált volna, mint előtte. Bizonyára élvezte, hogy megfogta ezzel a lányt. — Vagy talán akkora bűnt követtél el, hogy nem teheted?
Megdermedt. Ez a kérdés azzal az álnok mosollyal annak az asszonynak az arcán mintha felvilágosította volna. Bűn? Nem követett el ő olyat. Amit tett, azt jogosan tette. Volt alapja, volt indoka rá, és csakis azért lett volna hajlandó ezt folytatni, mert a jó ügy érdekében cselekedett. Azért, hogy azt a jót, ami őt is érhette, visszaszerezhesse, és ezt minél hamarabb végre kellett hajtania. Minél rövidebb módszert kellett alkalmaznia és választania, mert ha élete végén sikerülne csak elérnie leghőbb vágyát, akkor az már nem ér semmit.
A nővére… Látni akarta már most, de még nem volt hozzá meg a kellő ereje. Mindenről képes lett volna lemondani csak érte. Bármit elfelejtett volna csak azért, hogy ismét vele lehessen. És ha már eddig eljutott… Még többről le kellett volna mondania? De hát már…
Nem, még nem tudta elfelejteni azt, hogy Holdpappá válhatott volna. Elnyomta végig, de ott motoszkált elméje legmélyén. Nem törhetett elő a gondolat, mert biztos börtöne lent tartotta, viszont sokkal többször szivárgott egy-egy elképzelés onnan, mint azt hitte.
Ez tartotta vissza egészen idáig, ezért volt képtelen a nekromanta képességeket használni. Azt mondta magának, hogy megszabadult ezektől a gondolatoktól, elhitette magával, hogy így van, de ez közel sem volt igaz. Ott volt, gátolta őt mindvégig, nem hagyta érvényesülni az új utat, amit választott, mert azt sem tudta teljesen elfogadni, viszont most már megértette. Nem kellett Holdpapnak lennie, mivel az már többé nem tartozott álmai közé. Elveszítette értékét, valamint ezen magas rangját a cél, és helyébe lépett egy sokkal fontosabb, ahol ez az apróság szóba se kerülhetett. Csupán eddig nem fogta fel, hogy erre nem kerülhet sor soha.
Mindemellett el kellett felejtenie érezni is, mivel az érzések is csak bővítették hátrányainak számát. Ha érez, sérthetővé válik. Ha érez, megismerhetik őt akarata ellenére, mint ahogy ez az asszony is tette. Olvasott a tekintetéből, amely elárulta neki hatalmas távlatból a gyötrelmet, amin keresztülment. Azonban ha nem érez… Ha nem mutatja mindezt ki… Akkor rejtve maradnak a régmúlt fájdalmai mindenki elől.
Figyelsz te rám?! — rikácsolta türelmetlenül a nő, mivel Alice nem szólalt meg, azonban a lány már nem figyelt rá. A fogadó felé vette az irányt, mintha az idős asszony ott se lett volna, és amikor elkapta a karját, maradásra kényszerítve, a lány egyszerűen kitépte magát a szorításból. Figyelemre sem méltatta ezt követően azt, aki elindította benne a gondolatok lavináját. Köszönetet kellett volna mondania, de nem érezte kötelességének.
Beesteledett, mire visszaért a rozoga épülethez, ami arra az éjszakára adott neki szállást. Kivette a szobát, azonban éjszaka nem aludt: a Holdat figyelte ablakából hidegen. Nem búcsúzott tőle, mivel nem volt értelme, csupán másképp nézett éltetőjére. Nem tudott hálát érezni iránta, mint korábban, egyszerű felhasználható dologként tekintett rá már, ami megerősítette a sötétség leple alatt.
Már Alicia Zharis volt.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Ciel Eisenschnittel on Pént. Jan. 01, 2016 3:47 pm

Nem tudok sok mást írni, mint az első értékelésemben. Jó volt, stb

Annyit talán mégis megjegyeznék, hogy a kasztokat nem érdemes ennyire mereven kezelni, játéktéren a beosztás nem feltétlenül az, hogy van három választás Very Happy Elmehet a szomszéd Józsi kézművesnek vagy parasztnak vagy skolárnak vagy tudom is én, csak játéktéren van ilyen konkrét beosztás. Nyilván vannak csoportosítások az alapján, hogy mi a nevük, de nem ennyire statikus az egész, mikor megszületsz nem állnak eléd, hogy " Lehetsz bérgyilkos, holdpap vagy holdőr"
Jutalom: 200 tapasztalat és 3000 váltó ( 1000+1000+1000 a jutalom)

Illetve: 300 váltóév végi bónusz
avatar
Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Hozzászólások száma : 550
Join date : 2015. Jul. 30.
Tartózkodási hely : Ahol felderíteni kell

Karakter információ
Kaszt: Felderítő
Szint: Jó magas
Tapasztalat:
555/555  (555/555)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Szer. Jan. 13, 2016 11:44 pm

Árvaházi ármányok

Sejtelmes hullám


Fényesen, erősen süt a nap, egyre melegebb az idő. Bizonyára a nyár ezzel jelzi közeledő jelenlétét, amelyet elég felemásan várt a testvérpár. Meglepően örülnek neki, mert kellemesebbek az esti séták, a tanulás is könnyedebb a gyengéd, hűsítő szélben, viszont ott van a másik oldal: sokkal hosszabbak lesznek a nappalok, az éjszakák rövidülnek, és ez a jelenség nem válik a sötét tündék előnyére. Talán ez az egyetlen, amit nem kifejezetten szeretnek ebben az évszakban, bár a nebelwaldi félhomály valamelyest megvédi őket a gyengültségtől.
Freya, nem megyünk virágot szedni? — kérdezi Alice váratlanul, miközben nővére ruháját rángatja. Mintha csak egy évekkel fiatalabb húg csinálná, akire hirtelen jött rá ez a hangulata. Különösen nagy vágyat érez arra, hogy elmenjenek egy kicsit kirándulni, és a világért sem akarna lemondani róla. Ha nővére esetleg húzná a száját, biztos benne, hogy hamar megváltoztatná a véleményét a programról.
És mégis hová mehetnénk? — neveti el magát Freya, miközben testvére fejét simogatja.
Nem tudom, de nagyon szeretnék menni… — válik Alice hangja egyre inkább könyörgővé. Valóban nagyon szeretne kimenni és gyűjtögetni, mivel olyan régen volt már rá lehetősége. — Anyuék is biztos örülnének neki, ha hoznánk nekik néhány szép virágot — csillannak fel a szemei. Tudja jól, hogy Freya nem bír ellenállni sem Alice könyörgésének, sem annak, hogy legalább ennyivel kedveskedhetnek azoknak, akik nevelik. Nem mindig van alkalmuk arra, hogy kifejezzék szeretetüket ilyen módon, így beleegyező sóhajjal, csípőre tett kézzel mondja:
Rendben van, Alice. De csak most az egyszer. Esetleg átszöknél a tündékhez? Ott biztosan találunk, nem úgy, mint itt, a félhomályos helyen — ajánlja fel ezzel a lehetőséget az átszökésre, mire Alice nagyokat bólint, és már ki is lép a szabadba, hogy futva közelítse meg az emlegetett helyet. Az irányt tökéletesen tudja: egyenesen előre, és nemsokára már a Tünde-erdőben találhatják magukat.
Nővére követi őt, nevetve rohan utána a sűrűn álló fák közt, majd különösen rövid időn belül már el is érik a célba vett területet. Ez egy pillanatra furcsállást vált ki Alice-ből, mivel sosem voltak még itt ilyen korán. Kissé nyugtalan, de végül ráfogja arra, hogy Freyával minden mindig jó, sokkal gyorsabban telik mellette az idő.
Freya, ne legyél már ennyire lassú! — kiált hátra, miközben integet nővérének, aki kifulladást tettetve érkezik a lány elé. Kezeit térdeire teszi, homlokán végighúzza alkarját, mintha csak izzadságát próbálná letörölni, majd elismerően tekint fel a másikra.
Hát, Alice, el kell ismernem… — zihálja. — … meglehetősen gyors vagy.
Megpillantva a mosolykezdeményt Freya arcán, Alice-ben feltámad egyfajta gyerekes harag, és játékosan ráver testvére hátára.
Ne cukkolj, tudom, hogy gyorsabb vagy — fordul el aztán karba tett kézzel a fiatalabb. Már kezdte elhinni, hogy valóban jobb lehet ebben nővérénél, de ez örökké egy álom marad.
Viszont azért jöttünk, hogy virágot szedjünk. Szóval hol vannak azok a virágok? — húzza el Alice a száját, várakozon válla felett Freyára pillantva.
Arra — mutatja az irányt, miután felegyenesedett, mire a fiatalabb ismét visszanyeri lelkesedését, és elindul a viráglelő hely felé, testvére pedig mögötte halad lassú kocogásban.
Hamarosan elérik a mezőt, amely telis-tele van a legkülönfélébb szirmú növényekkel. Van ott piros, lila, sárga, fehér, ameddig csak a szem ellát, ezt a színkavalkádot lehet felfedezni. Alice a lehető legnagyobb megdöbbenéssel és csodálattal néz végig a helyen, majd beleveti magát a virágok szedésébe. Kivételesen figyel arra, hogy piros és sárga legyen csak a kezében, még véletlenül se szökjön bele egyik sziromba se egy másfajta árnyalat. Csak az a fajta kettő kell neki: a piros édesanyjáé lesz, a sárga édesapjáé.
Alice, nem szedsz lilát is? Esetleg fehéret? Azok is nagyon szépek! — hívja fel Freya erre az apróságra a fiatalabb figyelmét, felé nyújtva egy lilát.
Nem, azokat nem akarok szedni. Csak sárgát és pirosat akarok! — mondja kissé sértetten, mintha magától értetődő lenne, hogy ezt a két színt akarja csak.
Hát jó… — vonja meg a vállát Freya lemondóan, és ő is nekikezd az Alice által kiválasztottak gyűjtögetésébe.
A kellemes percek telnek, a madarak csicseregnek, amúgy teljes a csend. A szellő végigsuhan a mezőn, ezzel simogatva a fűszálakat és virágokat, beletúrva a lányok hosszú hajába. Teljes a nyugalom, és ugyan ezt tapasztalja mindig, valahogy képtelen beleunni. Nem akarja megváltoztatni ezt az állapotot: mindvégig szedni akarja a szépségeket, mindvégig nővérével akar lenni.
Mielőtt még túlságosan elmerülne gondolataiban, egy sikoltás töri meg a némaságot, a béke minden formáját pedig szertefoszlatja. Alice felkapja fejér, riadtan néz körbe, mivel tudja, hogy nővére az, aki az előbb sikított, hiszen senki másé nem lehetett az a hang.
Kétségbeesetten keresi Freyát, azonban nem találja sehol sem. Hiába kiáltja számtalanszor a nevét, hogy előkerüljön, nem jön elő, még csak válaszkiáltás sem hallatszódik. Forgolódik, hátha az egyik távoli fa mögül előbukkan, és reménykedik abban, hogy csak viccelődik. Tény, ezen később jó lesz nevetni, viszont most ez cseppet sem szórakoztató. Gyakorlatilag halálra rémült állapotban van, mivel Freya nélkül ő teljesen tehetetlen. Mihez kezdhetne nővére nélkül?
Gyermek… Gyere velem… — hallja maga mögül egy férfi dörmögő hangját, mire ereiben megfagy a vér. Túlságosan ismerősen cseng, pedig sose hallotta. Mintha találkozott volna már ezzel a hanglejtéssel, ezzel a pár szóval…
Óvatosan, lassan megfordul, elsőként egy sötét ruhába burkolózott férfit pillant meg: a nekromantát. Csak utána képes felfogni, hogy az eddig gyönyörű táj teljes mértékben megváltozott: a zöldellő fák most korhadtan állnak, recsegnek és jajdulnak, a növényzettel gazdag föld kiszáradt és repedezett. Teljes a pusztulás.
A férfi megemeli kezét, hogy Alice megfogva azt velemenjen, viszont ahogy a felé nyújtott tenyérre pillant, meglátja benne a két rubinvörös szemet, amelyet még ő szerzett meg korábban.
Gyilkos…!
Felpattannak szemhéjai, és azonnal megérzi az izzadtságot, amiben úszik. Zihálva felkel, felemelkedésével súlya alatt az ágy hangosan megreccsen, azonban szíve hangos, gyors dobogása mellett alig hallja meg ezt. Előredőlve fogja fel az előbb álmában látottakat, kezét megemeli arcához, mintha csak sírni készülne, de könnyek nem jönnek. Egyszerűen megdörzsöli szemeit, hogy az álmot elűzze onnan, végigsimít arcán, hátrasöpörve ezzel előrehullott tincseit, majd kikel, a padlóra teszi csupasz lábait, mire a fadeszkák is ugyanúgy nyekkennek. Különös érezni az álomban érzett melegség helyett az itteni hideg levegőt, látni a barna, alig bútorozott szobácskát ebben a lehangoló, borongós nyomorban az után a színes, élettel teli vidék után.
Igaz is. Tegnap érkezett Sheudorfba, mert éppen erre vezetett az út, amit szimpatikusnak talált. Ezúttal azonban megérzése nem bizonyult túl jónak, mivel az itteniek az átlaghoz képest sem túl segítőkészek — még úgy sem, hogy egy egyszerű utazóként van jelen. Mivel nem akart feltűnést kelteni, így nem tett semmi különlegeset, csak annyit, amit egy átlagos vándor tenni szokott: megszállt éjszakára.
Mélyet sóhajt. Újabb felderítőutat kéne tennie, hátha ezúttal az itteniek némileg kedvesebbnek bizonyulnak vele szemben, viszont nem látja ennek sok esélyét. Mindenesetre azért felölti ruházatát, botját kezébe veszi, és úgy lép ki a fogadóból. Ahogy visszafordul, egy igencsak rozoga, elöregedett épülettel szemben találja magát, amelynek falairól a festék lekopott sok helyen, ezzel cseppet sem vonzóvá téve a vendéglőt. Mondjuk nem mintha a többi ház sokkal jobb állapotban lenne… Gyakorlatilag az egész falu olyan, mintha kísértetlakta tanya lenne, annyi különbséggel, hogy itt élők még akadnak. Nem sok az sem, igencsak minimális a létszám, de legalább van.
Az utcákat járja, hogy kissé kiismerje magát ezen a helyen. Élénk piacteret vagy kocsmát hiába is keresne, ahol az információk gyorsan és nagy mennyiségben cserélődnek, mivel ilyen kis helység aligha elegendő a mozgalmas cserebere helyekhez, csupán kisebb boltocskáknak kinéző építmények vannak, előttük néhány kirakott áruval, de azok sem valami íncsiklandóak. Ahol gyümölcs akad, azok poshadtak, túlérettek, a pékáruk meg inkább néznek ki két-háromnaposnak, mint frissnek és melegnek. Bizarr látni azt, hogy ilyen települések is vannak, de ezen ő nem változtathat.
Errefelé bizony nem lesz semmi, erről meggyőződött a második túrájával. Életnek az itteni eseményeket nem lehet nevezni, és amit keres, azt biztosan nem fogja megtalálni, még csak egy nyomnak tűnő pár szóban sem reménykedhet. Szerencsétlenségére nem jutott előrébb célja elérésében ezzel a hellyel, és még az újabb körbejárás se hozott semmilyen sikert, így már indul is vissza a romos fogadó felé, hogy összekapoljon és továbbálljon.
Alig tesz meg pár métert, amikor az egyik utcáról hirtelen befordul egy gyerek, és nekiütközik a nekromantának. A fiatal fiú hangosan nyögve huppan a földre, kezében tartott kenyerét meg leejti a földre. Riadtan tekint fel a nőre, aki ezt egy hűvös pillantással viszonozza, mire a fiú egy másodpercre megdermed. Soványka gyerek, a ruhák lógnak rajta, szőke haja kócosan áll, pisze orra, hatalmas barna szemei egy különösen szerény teremtés kisugárzását adják neki, látható szeplői pedig ráerősítenek erre az érzetre.
Te mocskos tolvaj! Azonnal add vissza! — hallatszódik visszhangozva egy öblös hang. A szőke hajú fiatal zihálva hátrafordul, majd könyörögve néz Aliciára.
Kérem, ne… — rázza meg a fejét ijedten, utalva arra, hogy nem szeretne üldözője karmai közé kerülni.
Loptál? — kérdezi a nekromanta hidegen, a szeplős arcon pedig a kétségbeesésen kívül a döntés nehézsége is megjelenik. Végül bólint egyet, és szégyellve vallja be:
A nővéremnek lesz… — Alicia egy pillanatra mintha kővé válna, majd a fiú háta mögé lép, aki ezt nem tudja mire vélni. A nőnek fogalma sincs, mihez fog kezdeni a helyzettel, viszont a védelmező arra a bizonyos szóra felébredt benne. Egyszerűen ha ilyen szituációba keveredik, valahogy nem bírja kivonni magát belőle. Muszáj neki ilyenkor tennie valamit, máskülönben úgy érzi, nyomja a lelkét, mintha csaj nővére haragudna rá.
Ahonnan a tejfelesszájú előbukkant, ott már jön is egy pocakos férfi kissé koszos ruhában — ahogy az a helyhez illik. Rajta a ruhák megfeszülnek, gyűrik a megpróbáltatást, amelyet annak a rengeteg hájnak a megtartása jelent. Alicia csodálkozik is rajta, hogy egy ilyen széles testen hogyhogy nem szakad szét az öltözete.
Tűnj el innen, fehércseléd, azzal a gyerekkel dolgom van! — dühöng, dagadt pofájából pedig kis híján nyál is kifolyik, úgy köpi a szavakat. Az első jelző, ami a nőnek eszébe jut, az az undorító, de arckifejezése a megszokott hidegségen kívül nem mutat mást.
Még mielőtt bármit is mondhatna, számára is váratlanul közbeavatkozik valaki.
Szépséges napot mindenkinek! Szabad megkérdeznem, hogy mi itt a probléma? — kérdezi érezhető műmosollyal és udvariasan felvont szemöldökkel a megjelenő lány. Aliciának enyhén ismerősnek tűnik az alkonyszemű, majd a férfit is észreveszi, akin szintén már látott vonásokat vél felfedezni, azonban ők sem kivételek: egy-egy hűvös pillantást vet rájuk. Ezt követően a dühöngő férfira terelődik ismét figyelme, akinek bizonyára nem kifejezetten tetszik, hogy az eddig kétszemélyesre tervezett beszélgetés ötszemélyessé vált pár másodpercen belül.
Még mielőtt a pocakos megragadhatná a szót, a nekromanta megelőzi:
Ez a férfi nagyon sajnálja a száraz kenyerét egy gyerektől… — magyarázza röviden, enyhén gúnyos hangon és félmosollyal, kissé megnyomva a száraz szót. Hallja, ahogy az említett fiú hátul szipog — bizonyára rettentően fél, hogy most mi lesz vele. Egy felnőtt még hagyján, de hogy négy is legyen?!
Száraz?! — kiabál az üldöző. — Mit nevezel te száraznak? — morogja, mintha egy kutya lenne. — Az a gyerek meglopott, az ilyet nem lehet tűrni. Ahogy a mondás tartja: aki nem dolgozik, ne is egyék. És ez a kölyök semmit sem tett azért, hogy kiérdemelje. Egyszerű rovar, aki mások munkáját semmibe veszi — préseli a szavakat, igyekezve ezzel csillapítva dühét, a nekromanta pedig szinte már hallja az utána következő mondatot: akit el kell taposni. Másra nem gondolhat, és van egy tippje, miért nem mondja ki. Talán reménykedik abban, hogy az ő oldalára áll a két érkező, ha már Alicia nem mutat rá hajlandóságot.
Azért még nem szükséges bántania. Csak egyszerűen... kérje vissza tőle a kenyeret. — próbálkozik meg a sötétbőrű egy békés módszerrel, de Alicia valahogy nem tudja elhinni, hogy ilyet mond. Komolyan azt hiszi, hogy ez a feldúlt pókhas azért jött utána, hogy visszavegye? Egyértelműen el akarja verni, és bizonyára csak ez az egy cél lebeg a szemei előtt, ha már az áru kifizetését nem várhatja el a kölyöktől.
A lány mintha agresszívabb kedvében lenne, és nem bír megmaradni — már-már kényszeresen szól hozzá a témához.
Vagy azt sem. Persze, lehet, hogy nem tud fizetni. De tudja, milyen sorban élnek? Nem hiszem, hogy szeretne a helyükben lenni. Nem tűnik a legfényesebb helyzetnek, ha valakinek még ennie sincs. Egy gyerek pedig mit tud dolgozni? Játszania kéne a barátaival, nem dolgozni, arról pedig nem tehet, ha a szüleinek nincs munkalehetősége.
Kicsit liheg a kirohanása után, Alicia viszont csak figyeli, mit hoz össze ez a kettő. Nem kívánja így megemelni a hangját, de lehet, másképp nem is érvényesülhetne. A maga módján mondjuk ő is megoldotta volna a problémát, de az érkezők erélyesebbnek bizonyultak.
Nem is... nem is nekem lesz. — szipogja a kisfiú, miután rávette magát, hogy bátortalanul megszólaljon. A nekromanta hátrapillant válla fölött, mintha egy halvány mosolyt küldene felé megnyugtatásként, viszont az alkonyszemű ismét beszédbe kezd, így felé fordítja tekintetét.
Na látja. És nem is neki lesz. Kérem, mutasson egy kis részvétet. – mondja határozottan, valamivel higgadtabban és kérlelőbben, közben a sötételf megérinti a másik kezét, minden bizonnyal afféle nyugtató hatásként. Viszont a lány kijelentésétől legszívesebben nevetne. Részvét? Hol képes a többség részvétet mutatni? A dühöngő fél is csak felhorkan, ezzel teljesen alátámasztva Alicia elképzelését.
Mert azt hiszitek, visszaveszek egy olyan kenyeret, amit már egy tolvaj összepiszkolt? És nézzenek oda, még le is esett! Szerintetek ezt bárki is meg akarja már enni? — veti oda a férfi a szavakat, a földre esett kenyérre mutatva. Ezt észrevéve a fiú azonnal a pékáruért nyúl, és magához szorítja, mintha az élete múlna rajta. Szemeiben látható még mindig a rettegés, amelyet a boltos látványa okoz.
Szóval valakinek fizetnie kell! — követeli továbbra is a pénzét, amiért elvileg megdolgozott, de hogy a gyakorlatban is, azt Alicia erősen kétli.
Ha ennyire hajtja az irigység, csak remélni tudom, hogy egy démonként születik újjá halála után. Fukarkodjon csak örökké — vesz elő tarisznyájából pár váltót, és átadja a férfinak. Azt a megjegyzését lenyeli, miszerint úgyse venné meg senki, még a foga is beletörne az embernek, ha azt enné. Nem kicsit küzd ennek visszafojtásával.
Fukarságnak nevezed, hogy visszakérem, ami jogosan az enyém? Hát ezt nem ártana átgondolnod — csóválja a fejét elégedetlenül a problémázó, és szinte kitépi Alicia kezéből a váltót.
Szerintem meg magának kéne elgondolkodnia. — szólal meg élesen a lány, annyi tiszteletet adva a másiknak, hogy magázza. — Megkapta, amit akart, szóval most már visszatérhet a "munkájához". — közli cinikusan, szemöldökét pedig kérdőn-sürgetőn megemeli. Erre a boltos motyog még valamit felháborodottan az orra alatt, de miután átszámolta a kapott pénzt, elégedetten veszi észre, hogy jóval több, mint amennyit az a kenyér ért. Próbálja ugyan ezt nem kimutatni, és csak egy magasra szegett állal tettetni, mintha pontosan annyihoz jutott volna hozzá, mint amennyihez kellett volna, de számára ez lehetetlen feladat.
Végül visszamegy oda, ahonnan előkerült, és eltűnik a kopottas házak rejtekében. Alicia csak reméli, hogy nem fut vele még egyszer össze…
Dicséretes, amit tett, hölgyem. — szólal meg a sötétbőrű váratlanul, mire Alicia egy aprót bólint köszönete jeleként, bár ez a részéről most természetes volt. Na meg… Nem is tett igazán sokat, igazából a párosé az érdem.
Egyébként úgy vélem, találkoztunk már. A tündék területén, a szüreti mulatságon, emlékszik? Biztosan nem tévesztem össze senkivel— magyarázza a sötét tünde, közben a társa a kisfiúval foglalkozik. Nem különösebben figyel azok beszélgetésére, viszont a csilingelő érmék hallatán kíváncsiságból hátrafordul. A lány adja a csöppségnek a váltókat, aki némi hezitálás után vidáman elfogadja. Végignézi, ahogy a gyerek megöleli az idősebbet, utóbbi arckifejezését azonban nem láthatja.
Igen, meglepően régen volt — veszi le csuklyáját, visszafordulva a férfihoz, hogy még a meggyőzőttnél is meggyőzöttebb lehessen. Így, hogy már tudja helyszínhez kötni az arcot, emlékszik a másikra. A kisfiú mindeközben köszönetet mond a sötételf társának, majd elrohan a pénzzel és a kenyérrel a kezében.
Alicia Zharis, és ön pedig… Damien… ? —keresi a név másik felét, ami nem jut eszébe. Elvégre nem is lehet ennyi mindent megjegyezni hónapok elteltével, pláne úgy, hogy egy kellemes kezelésen is túlesett azóta.
Igen. — válaszol a férfi enyhe lelkesedéssel, majd valamivel később hozzáteszi, megértve Alicia kérdésének célját: — Ó. Nightwind, egyébként. De többnyire simán csak Damien.
Még mielőtt folytathatná a beszélgetést, az apró lábak dobogásának ritmikussága hirtelen hallgat el. Odafordulva Alicia láthatja, hogy ismét belefutott valakibe a kölyök, aki megint rémülten tekint fel, és ahogy az újabb ismeretlen a fejére teszi a kezét, a fiú felkiált ijedtében.
Szegény kölyök, ez nem az ő napja — jegyzi meg Mina derűsen, amire Aliciának enyhén mosolyognia kell: finom vonásokként jelenik meg arcán a halvány gesztus.
Nyugalom, Michael, csak én vagyok — nevetgél az idős férfi, akibe a másik ütközött, megszólítva a fiút rekedtes hangján. Kecskeszakálla, széles, száját is takaró bajsza, őszes haja és ráncos arca azzal a kedves, zöld szempárral egy igazi nagypapa képét eleveníti meg. Ahhoz képest, hogy fehér színekben gazdag, meglepően jól tartja magát: egyenesen jár, bár szüksége van egy fabotra a biztonság kedvéért. Öltözetét tekintve eddig ő van a legjobb állapotban, és lehet, kissé kopottas ruházata, mégis sokkal rendesebb, mint mondjuk a boltosé vagy az átlagos falusiaké.
Kikhez van szerencsém? — érdeklődik a hármastól, amikor észreveszi őket. — Esetleg gondot okozott önöknek a kis Michael?
Szóval Michaelnek hívják... — motyogja a lány. — Én... Mina vagyok, ők pedig itt Damien és Alicia – vállalja a bemutatás felelősségét egy, a hangján is érezhető szívélyes mosollyal az arcán. Amikor Alicia neve hangzik el, és Mina rátekint, biccent egy aprót köszönésként, a lány szélesedő mosolyát azonban nem tudja mire vélni. Ahogy Damienre pillant, elképzelhetőnek tartja, hogy olyan hosszú ideje partnerek már, hogy egymás tekintetéből képesek mondatokat kiolvasni. Talán most is valami ilyesmi történt.
Egyébként nem, nem okozott gondot, egyáltalán — teszi aztán hozzá Mina.
Ők adták nekem ezt — emeli fel büszkén a kezében tartótt veknit Michael. — Vagyis... — bizonytalanodik el. – Igazából...
Elintéztük, hogy megtarthassa — magyarázza aztán a lány, az idős férfi pedig megértő mosollyal túr bele a kisfiú hajába, ki ettől látszólag kissé megnyugszik.
Nagyon örvendek, Alfred Richter volnék — mutatkozik be illedelmesen az öregember. — A kedves vendégek csak nem átutazóban vannak errefelé?
Valahogy nem lepi meg, hogy ilyen könnyedén megállapítja ezt róluk. Nagyon nem illenek a környezetbe, legalábbis Damienék biztosan nem, Alicia is csak annyira, hogy kopottas köpenye valamennyire illene ebbe a környezetbe. Tekintve még azt, hogy milyen kevesen lakják ezt a helyet, mindenki ismerhet mindenkit, ezzel könnyedén kiszúrva az ismeretlen, új arcokat… Ezeket sorra véve tényleg nem meglepő a másik megállapítása.
Nagyon szépen köszönöm, hogy figyelmet fektettek a kis rosszcsontra. Engedjék meg, hogy visszafizessem, azonban ne gondoljanak nagy fizetségre. — Alicia szinte már le is akar mondani róla, de illedelmesen végighallgatja a férfit. — Nem sok, amit fel tudok ajánlani, de talán hasznukra válhat. Van egy könyvgyűjteményem, ott talán akadnak néhány különlegességre. — Ezzel a kijelentésével azonban megnyerte magának a nekromantát. — Ha elkísérnek, nagyon szívesen megmutatom önöknek, bár a zsibongás elkerülését nem tudom garantálni... — mosolyog kedvesen.
Alfred bácsi az apukám — bólogat a kisgyerek meggyőzötten. — És nagyon sok testvérem van, mert apu mindenkit befogad, aki egyedül van.
A könyvgyűjtemény az, amely szemei előtt lebeg. Talán találhat olyat, ami valóban segíthet neki, és nem ártana kicsit bővebbé tenni nekromantaképességeit, mert eddig elég silányul áll.
Köszönjük, szívesen megnéznénk – egyezik bele Mina anélkül, hogy bárkinek bárminemű kérdést is feltenne. Normális esetben vetne egy kissé ellenszenves, szúró pillantást arra a személyre, aki ehhez hasonlóan cselekszik, hiszen Alicia senkinek sem társa, ő nem teljesíti mások kérését, viszont ez most kivételes eset. Mivel az ő érdeklődését is felkeltette az emlegetett könyvhalom, nem tesz egyéb megjegyzést, ami a kapcsolatukat csak rontaná.
Ezek szerint egy árvaházat vezet? — érdeklődik Alicia csak úgy mellékesen még indulás előtt, mire az öregúr bólint egyet. Csupán abból jutott erre a következtetésre, hogy gyerekek és azok zsibongása került megemlítésre, és nem is tévedett. Mondjuk ezzel kapcsolatban nehezen lehetne mást gondolni. Lehet, kissé zavaró tényező lesz a sok nevetgélő, beszélő és hangoskodó csöppség, azonban ez egyszer kibírja. Ha valami fontosat talál, akkor mindenképpen megéri.
Nos, indulhatunk? — kérdezi a férfi barátságosan, amire mindenki rábólint így elindulnak.
A koszos, poros falucskában sétálnak viszonylag hosszú ideig szótlanul, Alicia leginkább reményeinek erősségét csillapítva, majd a falutól valamivel odébb, kissé elszigeteltebben, egy domb tetején megláthatják az épület, ahova vezeti őket az idősödő. Egy széles, kitaposott úton közelíthetik meg az árvaházat, és közelebb érve mindenki észreveheti, hogy ez az építmény sincs sokkal jobb állapotban, mint a Sheudorfban látottak.
Az öregember mellett halad mindvégig a kisfiú, ám amikor a ház közvetlen közelébe érnek, elszakad Alfredtől, és odarohan az ajtóhoz, kinyitja azt, majd eltűnik az épület belsejében. Kintről még hallatszódik örömteli hangja:
Megjöttem! — erre sok gyerek örvendő sikítása a válasz. Ez enyhén elbizonytalanítja Aliciát, mivel régen volt már ilyen kicsi teremtmények társaságában. Csak remélni meri, hogy nem lesznek túl zavaróak.
Mint láthatják, itt is volnánk… — mosolyog a három vendégre Alfred. — Tessék csak — invitálja be őket otthonába.
Bent sokkal kellemesebbnek bizonyul minden, mint azt kívülről hihették volna. Öreg bútorok sorakoznak minden szobában, néhol kissé dohos a légkör, viszont teljesen olyan érzést kelt, mintha egy évszázaddal korábbra ugrottak volna. A régiesség társul a meghittséggel, hiszen a gyerekek jókedvű hangja akaratlanul is ilyen érzelmet válthatnak ki a vendégekből — leszámítva Aliciát, akitől nem igazán érkezik reakció.
Az egyik helyiségbe lépve gyerekek serege rohan feléjük, a nekromanta viszont megpróbálkozik kitérni, az egyik terebélyes szekrény mellé húzódni, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy ott van. Nem hiányzik neki egy ölelés, amelyet Mina és Damien azonnal meg is kap. Bár tekintve, hogy miféle külsővel rendelkezik a nekromanta, valószínűleg önmaguktól nem is közelítenék meg a gyerekek, így efelől lehet, nem kéne aggódnia. Elég látni a hosszú, karomhoz hasonlító körmöket, amelyek épp elég riasztóak lehetnek egy ilyen fiatal, szörnyűségeket még nem tapasztalt gyereknek.
Új látogatókat hoztál, Alfred bácsi? — érkezik egy újabb hang egy kisfiútól, aki valamivel odébb áll.
Igen, Herbert — mosolyog az idősödő kedvesen, majd a hármashoz fordul. — Bocsássanak meg a kicsiknek, hogy ilyen szeleburdiak, ritkán látnak új arcokat — magyarázza sajnálatát kifejező tekintettel.
Semmi gond. Mi... — akad meg Mina, mire Alicia enyhe kíváncsisággal fordítja fejét a lány felé. — Mi is nagyon örülünk nekik. Ritkán látni ilyen...
Életrevaló — fejezi be Damien társa helyett is a mondatot, ezzel elkerülve a feszült hangulat kialakulását. Még szerencse, hogy tudnak egymás gondolataiban olvasni, hiszen Alicia bizonyára valami elég bizarr dologgal állt volna elő.
Igen, életrevaló... gyerekeket. — Mintha kínos mosolyt fedezne fel Mina arcán, de nem tulajdonít neki sok jelentőséget. Inkább Alfred felé fordul, várva, hogy ő hogyan reagál.
Nos, apróságok, a vendégeket először körbevezetem, addig legyetek udvariasak és türelmesek! — fegyelmezi a gyerekeket ilyen szavakkal a férfi.
Mit mutatsz meg nekik? — kérdez rá kíváncsian, nagy szemekkel figyelő lány, Alfred bácsi pedig egy rafinált mosollyal odahajol hozzá, hogy megsúgja neki.
A könyvgyűjteményt?! — sikítja a súgott szót immár magas hangon, lelkesen, mire a gyerekcsapat izgatott susmorgásba kezd. Egyik-másik halkabban, de vannak köztük némileg hangosabbak is. Ennyiből Alicia számára egyértelművé válik, hogy ez egy különleges hely a gyerekek számára. Még az is előfordulhat, hogy nem tehetik be oda a lábukat, ha nem kapnak Alfredtől engedélyt.
Kövessenek hát, nem egyszerű odatalálni. Ez a ház olyannak tűnik néha, mint egy kész útvesztő – indul meg áttörve az őket köszöntő özönlő gyerekeken. Nem egy ajtó mellett mennek el, nem egy szobát hagynak maguk mögött, és valóban egy labirintus érzetét kelti a hely egy idő után a nagyjából egyforma méretű, egyszerű, de kényelmes bútorozással ellátott kisebb szobák. Ha nem figyelne túlzottan, talán még ugyanolyannak is tűnne mindegyik a számára. Itt-ott újabb gyerekekkel találkozhatnak, akik valami okból bent maradtak, és csak a földről, esetleg az ágyukból üdvözlik őket vidám integetéssel.
Naa, gyerünk már, nézzük meg, ki az!
Alicia fülét szinte sérti ez a nyavalygó hang, amely az egyik szobából szűrődik ki. Kissé meg is rándul az egyik ideg az arcán, mintha el akarná húzni a száját, azonban a jégmaszk megmarad rajta.
Akkor nem is érdekel, mi lesz a királyki...? — kezdi egy, a hang alapján férfi a kérdést, de nem tudja befejezni, mert az előbb vinnyogó kislány ismét belekezd a visításba.
Nem, mert a királykisasszony megvár, ők meg neem!
Jó, Lara, rendben... — hallatszódik a fáradt, beletörődő hang, és amikor a szoba mellé érnek, éppen akkor sétál ki a fiatalember a karjában cipelve a lányt. Nyilvánvalóan a cipelt volt az, aki követelte, hogy láthassa a csapatot.
Á. Szép napot önöknek — biccent az ifjú udvariasan, majd az idős férfi felé fordul. — Üdv, Alfred.
Ő itt Mephisto, a segédem — mutatja be őt az utóbb üdvözölt.
Örvendek – mosolyodik el a fiatal férfi, amely újabb gyanakvást ébreszt Aliciában. Kifejezetten óvakodik ettől a rengeteg kedves személytől, túlságosan gyanús a számára. Hidegen vizsgálgatja a Mephistonak nevezett személy különleges színű szemeit, amely kissé magára emlékeztetni — szín szempontjából. Bár Aliciának nem teljesen lila, azért foltokban ott van az árnyalat.
Alicia — mutatkozik be szokásához híven hűvösen, majd Damien is megteszi ugyanezt. Egyedül a sötételf társa maradt, így rátekint várakozón.
Őő... örvendek. Mina vagyok — tér magához másodpercekkel később.
— Hasonlóképpen, kisasszony — villantja meg tökéletes fogsorát, amitől a nekromantának kedve támadna megidézni csontvázát, hogy az hasba szúrja a férfit. Rettentően irritálja.
Megmutatom a vendégeknek a könyveket — magyarázza Alfred segédjének, aki erre megértően bólint egyet, majd Larát karjaiban tartva visszasétál a szobába. Vélhetően folytatják a mesedélutánt.
A csapat végül továbbmegy. Az egyik ajtón befordulva végül elérnek egy olyan ajtót, amely másabb, mint a többi. Valamivel nagyobbnak tűnik, kicsit még díszesebb is, de amúgy más nem tűnik fel neki. Talán a gyerekek izgatottsága miatt gondolja egy leheletnyit rejtélyesnek és misztikusnak, de hamar háttérbe szorítja ezt a ki nem mondott megjegyzését.
Alfred elővesz egy nagy, réginek tűnő fémkulcsot, a zárba illeszti, ami csak hosszadalmas próbálkozások után enged. Egy nagy kattanással aztán feltárul az ajtó előttük, így belátást nyerhetnek a könyvekkel teli terembe.
Mindig kíváncsiak, mikor erre járok. Csak nekem van bejárásom ide, tudják – jegyzi meg Alfred, mire Alicia hátranéz válla fölött, és meglátja a gyerekeket. Örül, hogy itt magukban lehetnek, és nem kell hallaniuk a visítozást és szeretetéhes ölelésekért a könyörgést. Lehet, korábban egyiküknek megpróbált segíteni, de az nem azt jelenti, hogy szereti is őket. Sőt, ez a jelenség inkább csak ellenszenvet vált ki belőle, amit talán a kölykök is érzékelhetnek.
Belépve a könyvespolcok és –szekrények közé a dohszag sokkal jellemzőbb, mint az épület többi részében. Bizonyára attól a rengeteg vaskos, régi kötettől, amelyet itt tárul a férfi Isten tudja, hány éve. Talán generációról generációra öröklődött ez a megannyi tudás, amelyet Alfred felismert és nem vetett el. A hatalmas polcok mind tele vannak ezekkel a tárgyakkal, még tekercseket is felfedezhet itt kisebb nézelődés után. Több már régóta porosodhat itt, esélyesnek látja, hogy az itteni kincsek nem épp a kisgyerekeknek valóak, azért is érintetlen pár könyv. Meg van róla győződve, hogy egy kisebb vagyont érhet darabja.
Nézelődjenek csak bátran — áll félre Alfred, ezzel útnak eresztve a hármast, majd ő is belép a helyiségbe, maga mögött becsukva az ajtót. A nekromanta még vet egy pillantást az öregre, akinek kedves mosolya csak fokozza a nő gyanakvását. Nem szereti ezt a túlzott törődést… Van egy hátborzongató oldala is neki.
Minden ellenérzése ellenére elindul, nézelődik a polcok között. Egy-két kötetet levesz, óvatosan belelapoz, beleolvas, aztán visszahelyezi őket a helyükre, mivel nem talál bennük különösebben érdekfeszítő információt. Egyik sem arról szól, amelyek érdekelnék őt, de nem adja fel: folytatja a kutatást. Egyik szekrény után jön a másik, megunhatatlanul húzza végig a gerinceken ujjait, olvasva a kopott címeket, azonban sok nem nyeri el a tetszését, így megy is tovább. Egészen addig tart ez a fajta, lassan már céltalannak tűnő nézelődés, amíg el nem ér az asztalhoz. A könyv, ami azon hever nyitva, a démonokról szól, de az nem lényeges, a legtöbb információ benne bizonyára dajkamese, viszont ami az asztal mellett van a földön, kinyitva és lefordítva…
Barna bőrkötésű, gerincén incsen cím, a jó minőségű bőrbe nincs semmi vésve, ami egyedivé tenné. Egy pillanatig gondolkodik, áll mellette, majd felveszi. Kezében tartogatja egy darabig, vizsgálja a fedőanyagot, és megállapítja, hogy ez nem kevés váltóba kerülhetett, ráadásként újabbnak néz ki, mint az eddig látott kötetek. Nem olyan öreg, mint az itteniek többsége, sokkal inkább tűnik egy-két évesnek.
Az oldalán lévő kapcsokat figyeli meg, és lapjaival felfelé fordítja, hogy megtudja, miféle titkot rejtenek lapjai. Viszonylag sokáig marad azon az oldalon, amire korábban esett, és csak arra mered kínosan hosszú másodpercekig. Enyhe meglepettség válik láthatóvá arcán, amire talán a többiek is felfigyelnek, de nem veszi őket észre. Túlságosan leköti őt az, amit azon a lapon lát.
Egy vérrel felrajzolt, különleges jelet.

//Megj.: Wilhelminával összedolgozva + ördög teljesítése az elején.//
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Ciel Eisenschnittel on Szer. Jan. 27, 2016 8:40 pm

Mindent leírtam chaten amit szeretem volna Very Happy
Jutalom: 100 tapasztalat és 1000 váltó

Illetve: 1000 váltó hosszjutalom.
avatar
Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Hozzászólások száma : 550
Join date : 2015. Jul. 30.
Tartózkodási hely : Ahol felderíteni kell

Karakter információ
Kaszt: Felderítő
Szint: Jó magas
Tapasztalat:
555/555  (555/555)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Pént. Jan. 29, 2016 11:31 pm

Árvaházi ármányok

Váratlan segítség


A vérrel felrajzolt jel az, amire Alicia igazán figyel: meredten nézi a vonalakat, a néhol elmaszatolt részeket, a pacákat, a köröket. Sosem látott még ilyet, és még akkor is némileg megriasztaná, ha szénnel látná felrajzolva valahol, viszont ezzel a vörös színnel csak még nagyobb hatást gyakorol rá. Nem tartja magát ijedősnek, azonban az ismeretlenségtől valamelyest tart, főleg, hogy elvileg egy békés árvaházba érkeztek — a könyv viszont nem éppen ennek valóságosságára enged következtetni. Ha nem is feltétlen egy gyilkosságot takar ez a felmázolt dolog, attól még nagyon rosszat sejtet, olyannyira, hogy még a nő sem érzi azt, hogy itt kéne félbehagyni a kutatást.
A nekromanta tudatáig el se jut Mina rövid mondandója, csupán keres valami olyan dolgot azon a két, előtte lévő oldalon, amelyek elárulhatnák, miféle furcsaságra bukkantak. Elemeli egyik kezét, mellyel a kötet egyik felét tartotta idáig, és már lapozna odébb, hogy ráleljen a titok nyitjára, váratlanul kicsúszik ujjai közül a bőrkötés, és egy őszülő, szakállas, idősödő férfihez kerül. A sötét tünde egy pillanatig döbbenten, aztán már határozottan és hidegen nézi Alfredet, aki hatalmas nyugodtsággal közli a következőt:
Elnézésüket kell kérjem, de ez már olyan könyv, amelyben írtakat nem szívesen mutatnám. Tudják, ez a naplóm — mosolyog kedvesen az árvaház vezetője, és akár még teljesen meg is nyugtathatná a jelenlévőket, de a tünde nő cseppet sincs megelégedve ezzel a helyzettel. Túlságosan gyanús ez a szituáció a számára, túlságosan békésen mondta az előbbieket az öregember. Ha Aliciának lenne naplója, semmiképpen sem így reagálna: olvasóját apró darabokra vágva tálalná a ragadozó madaraknak.
Kérem, most távozzanak. Nemsokára vendégem lesz — magyarázza, mielőtt a nekromanta feltehetné kérdéseit, hangjában megtartja az előbbi könnyedséget, mire Alicia elfojt egy különös arckifejezést, mellyel nem túl szép gondolatait adná az ember tudtára. Komolyan azt hiszi, hogy ennyivel lerendezheti ezt az esetet? Ez csak még feltűnőbbé teszi az egészet, ez egy tipikusan rossz kibújás az ügy alól. Váratlanul vendég érkezik? Ne nevettesse már...
Alfred az ajtóhoz lép, majd kinyitja azt. Egy intéssel hívja fel a hármas figyelmét arra, hogy valóban ideje lenne távozniuk, és ahogy ők kiléptek, az idős férfi is követi a vándorokat.
De... Nem gondolja, hogy a könyvtár nem túl biztonságos hely egy naplónak? Mármint... így a sok könyv között.... mi van, ha elkeveredik...
Mina mintha egyre bizonytalanabbá válna, ahogy beszéde végéhez ér. Nem sok híja van annak, hogy egy szemforgatással díjazza megjegyzését, de szerencsére sikerül uralkodnia magán, így különösebbet nem tesz, csak lép és lép, egyenesen ki az épületből — hiszen arra vezeti őket a tulajdonos. Figyelmet nem szentel arra, hogy megtudja, a gyerekek mit szólnak hirtelen távozásukhoz, mivel Alicia nem is értük jött, egyrészt, másrészt most más jobban lefoglalja őt.
Alfred meg sem áll egészen az építmény be- és kijáratáig. Mozdulatai határozottak, de érdekes módon barátságosak is, akárcsak halvány mosolya, amelyet rájuk villant. Ismét előjön mérhetetlen ellenszenve: gyűlöli ezeket a kedvesnek álcázott, álszent gesztusokat.
Köszönjük a vendéglátást – hallatszódik Damien hangja még fél lábbal bent, fél lábbal már kint ácsorogva. A tünde nő bólint egyet megerősítésként, bár inkább csak udvariasságból, mint őszinte köszönetének kifejezéseként.
Enyém volt a megtiszteltetés. Ha idejük engedi, máskor is benézhetnek — felel a másik, de a sápadt elf nem vél a szavak mögött igazi örömöt felfedezni. Legközelebb bizonyára már vasvillával fogják őket várni, hogy felszúrják mindhármukat.
A sötételf társa biccent egyet, ezzel gyakorlatilag elfogadva az ajánlatot. Nagyon úgy tűnik, hogy őbenne nem merülnek fel efféle torz képek, melyek nem engednék ezeket a visszafogott mozdulatokat.
Ég áldja — köszön el a tünde férfi egy igencsak semleges módon, amit Mina elismétel, Alicia mindössze egy könnyed intéssel búcsúzik el. Elsőként a nők hagyják el az épületet, és csak azt követően jön utánuk Damien, majd a nyikorgó ajtó becsukódik. A holdcsókolt kiélvezi azt a rövid időt, amíg csend lopakodik a hármas közé, ám Mina nagy késztetést érez arra, hogy megtörje:
Hát ez fura volt. Ugye, ti is azt láttátok, amit én láttam? Mármint, a könyvben... — folytatja a fecsegést, és Alicia szívesen a szájára tapasztaná a kezét, hogy itt egy szót se többet erről. Mi van, ha nyitva van egy ablak? Ha behallatszódik a hangja? Gondolkodik egyáltalán?
Szerintem induljunk meg — ajánlja a férfi. Egyértelmű, hogy a páros közül ő az ész, ő javítja ki azokat a hibákat, amiket a másik elkövet, a nekromanta pedig enyhén csodálkozik, hogy Damien még mellette van. Gyors gondolkodás után arra jut, hogy bizonyára egy ehhez elég erős kötelék tartja őket össze, ami neki sosem lesz meg — úgyse maradna meg senki közelében huzamosabb ideig.
Véletlenszerűen indulnak vissza a falu azon részébe, ahol a házak is gyakrabban állnak. Alicia nem tesz mást, minthogy követi a párost azon tűnődve, talán jobb megbeszélésre alkalmas helyet nyújthatna a szobája, amelyet bérelt. Nyilvánvaló a számára, hogy nem hagyják ennyiben a dolgot, hiszen Mina is ennek megtárgyalására kezdeményezett beszélgetést, amelyet aztán társa leintett.
Igen, én is azt láttam... — válaszol utólag a kisasszony kérdésére a sötétbőrű, amint hallótávolságon kívülre értek, majd mindketten Aliciára tekintenek.
Nem kifejezetten értem, miért kell rám nézni — teszi karba a kezét. — Viszont nem lenne kényelmesebb, ha az itteni faluban kivett szobában beszélnénk meg? Talán még papír és tinta is van, megpróbálhatnánk felrajzolni — hozza fel az ötletet. Végül ezen lehetőség mellett döntött, bár nem szívesen enged be bárkit is abba a környezetbe, ahol az adott időszakban pihen. Biztonsága csökkentésének érzi, még ha teljesen mindegy is, megmutatja-e bárkinek az egy kaptafára készülő szobácskák egyikét.
Rajzolni? Óha... Szóval már ilyen komplex tervek is vannak. Na meg szoba — csapja össze Mina kezeit halkan és tervezgetősen, majd összedörzsöli azokat. — Na, ezek jó hírek... Egyébként csak azért néztünk rád, hogy a három jelenlévő közül az utolsó véleményét is tudjuk. De, úgy látom, egy rugóra jár az agyunk, szóval... — kezd ismét bele a fölösleges szócséplésbe, viszont Damien ismét megragadja a lényeget.
Mehetünk — vet véget ennyivel a szóáradatnak, mire Alicia magában elismerően bólint egyet. — És köszönjük — teszi még hozzá a nőnek címezve szavait. Ezzel el is árulta, hogy nem szálltak még meg sehol. Nyíltságukból adódóan kinézi belőlük, hogy azonnal feldobták volna, mint ötletet, ha lenne ilyen helyük, viszont így már egyértelművé válik minden.
Szóra sem érdemes — reagál a férfi köszönetére. Belül enyhén meglepődik, de a felszínen a megszokott közönyös, enyhén hideg ábrázatot láthatja mindenki.
A továbbiakban ismét csendbe burkolózva halad a szállóig, hagyja, hogy kissé elkalandozzon az eseményekkel kapcsolatban, hátha valami érthető megoldást talál, azonban mivel csak ennyi van a kezeik közt, nem jut előrébb semmivel. Minden bizonytalan lábakon áll.
Furcsa, hogy ilyen egyértelműnek vesszük, hogy belekeveredünk ebbe — csendül fel ismét a lány hangja váratlanul. Biztosan nehezen viseli, ha némaság van körülötte — pont ez különbözteti meg főként Aliciától, aki inkább a szótlanságot választja.
A világ megmentői címre pályázunk, nem igaz? — reagál Damien könnyeden, apró félmosollyal. Mintha csak egy hétköznapi témáról cseverésznének, és a világ megmentése nem is lenne olyan nagy dolog... A sötét tünde nő kissé furcsállja ezt a fajta hozzáállást, mivel ő mindent alaposan megtervez, mindig a lehető legrosszabbra gondol, valamint számol a bukás lehetőségével is. Enyhe nehezményezése ellenére nem töri le negatív megjegyzéseivel a páros jókedvét és elképzelését — Alicia nem kifejezetten azért csinálja azt, amit, mert akkora megmentő akarna lenni. Nekromantaként nincs arra esély, hogy ténylegesen elfogadják, tehát ez eleve egy bukásra ítélt küldetés, amit nem vállal. Na nem mintha Azrael kardjának megtalálása nem lenne az… Az eddigi logikus gondolkodását most kétségbe vonhatná bárki.
***
Vendégeket hoztam, de még ma távoznak — közli a fogadóssal, még mielőtt nagyon megörülne az újabb szobafoglalás esélyének. A sovány férfi arcára kiül a csalódottság, valamit még mormog is az orra alatt enyhe méreggel, de ez aligha foglalkoztatja a sápadtat. Nem törődik vele a kelleténél többet, helyette inkább fellépeget a lépcsőn, melynek minden egyes foka recseg, ahogy ránehezednek.
Sajnálom, valószínűleg nem ilyen körülményekhez szoktatok — mondja hátra sem fordulva. — Vándorként nem engedhetem meg magamnak a kényelmet — teszi még hozzá.
Ugyan már. Meglepődnél, ha tudnál, mi mindent meg tudunk szokni. Egyébként is hálásak vagyunk azért, amit kapunk — magyarázza Damien.
Nem lehet minden tökéletes — jegyzi meg valamivel halkabban Mina, amitől a nekromantának kissé olyan érzése támad ettől, mintha ez a páros egymást egészítené ki mondandóban.
Felérve a lépcsősor tetejére a szobája elé lépdel, majd feltárja annak ajtaját. Benn elég kevés bútor található, mindegyik elöregedett, de arra bőven jó, hogy pár éjszakát itt tölthessen. A padlózat itt is hangosan nyekken, főleg úgy, hogy ezúttal hármójuk súlyát kell tartania. Ágya rendezetlen, hiszen reggel nem tette rendbe, de Alicia annyira nem is zavartatja magát: még véletlenül sem tesz olyan mozdulatot, amely arra engedne következtetni, hogy megágyazna. Köpenyének zsinórját zavartalanul húzza szét, majd ledobja az ágyra a kopottas anyagot, botját pedig rá. Eddig alig mutatott vékony alkata most láthatóvá válik, amit sötét ruházata még ki is emel. Övén egy láncról lógó bőrtokban egy varázskönyv található.
Keresve körbenéz a szobájában, és az egyik szekrényhez lép, kihúzza annak fiókját: szerencséjére van benne néhány papírlap. Az asztalon talál tintát és tollat — ezeket használhatják.
Közülünk ki emelkedik ki művészetben? — fordul a páros felé, tudomást sem véve a férfi egyértelmű zavarodottságáról. Szó nélkül hagyja annak feszengő járkálását, és ahelyett, hogy őt követné pillantásával, Minán nyugszik három színű szempára. Igazat megvallva nem is érti Damien viselkedését.
Hm... Pontosan a művészet melyik ágáról lenne szó? A harcművészetben egész jók vagyunk — bólogat Mina, majd egy ártatlan mosoly szélesedik arcán. Alicia erre a megjegyzésre enyhén viszonozza a gesztust — vélhetően tetszik neki ez a szóvicc.
Egyébként... eszerint most készülünk felvázolni egy haditervet? Talán először meg kellene beszélnünk... — veti fel, miközben az elővett tárgyakat vizsgálgatja. A nekromanta Minával ellentétben jobbnak látja, ha először a jellel foglalkoznak, és ezt közkinccsé is teszi:
Először talán érdemes lenne felrajzolni azt, amit láttunk. Úgy talán kiindulhatunk valahonnan — teríti szét azt a pár papírlapot az asztal sima felületén.
Az épületre gondolj, Mina, az épületre — hallja meg a sötételf hangját, és mikor a sápadt fajtárs odafordul, enyhe pírt vél felfedezni a kisasszony orcáin. Tátogását mindössze egy értetlen szemöldökfelvonással díjazza, a férfi pedig kuncogni kezd.
Az viszont biztos, hogy valahogyan mindenképpen vissza kell menni, egyelőre ahhoz még nem hinném, hogy bármelyikünknek lenne bárminemű ötlete. A kulcsot nem tudjuk megszerezni, ha ablakon keresztül akarunk bejutni, annak hangja van — tér vissza a fő témára. — Persze ha már most van valami, amin esetleg elindulhatunk, akkor csak tessék — mondja némileg barátságosabban. Előtte kissé katonásan csenghetett hangja, ahogy felvázolta véleményét, így talán jót tesz ez az enyhe oldás.
Hát... Damien nagyon csendesen tud közlekedni. Belopózhatna... –nál...? — pillant bizonytalanul Mina a társára.
Megoldható. Ha nem jár arra épp senki, nem lesz gond. Csak azt nem tudom, kívülről nem láthatnak-e meg. Azok a gyerekek csak tartózkodnak az udvaron is valamikor, ha pedig a lurkók kiszúrnak, akkor lőttek a tervnek...
Éjszaka megoldható lehet a kívülről való bemerészkedés, akkor mindenki alszik, viszont ez a némaság lesz a hátrány. Hiába a néma léptek, a kulcs kattan, ha az ajtót ki akarjuk nyitni — szúrja közbe Alicia, mielőtt túlságosan lemaradna. Kár, hogy ott van az a bizonyos ha, mert nem lenne rossz ötlet a sötétség leple alatt cselekedni.
Mina, tudom, hogy nem fog tetszeni, de talán akkor vagyunk a legkevésbé gyanúsak, ha bentről közelítünk... Valamiféle beszédtémákat kitalálunk, amivel jó ideig szóval tartjuk Alfredet, aki talán el is hiszi, hogy érdeklődünk az egész árvaház, vagy az időjárás, vagy a legújabb szakálldivatok iránt... — Utóbbinál a tünde nő kis híján elneveti magát. — Közben pedig valaki eloson a könyvtárba. Mert az a napló engem érdekel... és, gondolom, nem vagyok vele egyedül...
Mina rövid idő elteltével megrázza a fejét, Aliciának meg enyhén megemelkedik szemöldöke közel sem a gúny kifejezéseként, épp ellenkezőleg: jónak tartja.
Az árvaház jó téma lesz, biztosan sokat tud mesélni arról, miféle idők jártak arrafelé, ki volt az előző birtokos. Ami még engem érdekel, hogy miért ennyire morcosak az emberek... — néz ki az ablakon, mintha csak ott lenne pár járókelő, azonban senki sincs az utcákon. Teljesen üres minden, mint egy valódi szellemfalu.
Majd még gondolkozunk a témákon — tekint Alicia a beszélőre, majd a nő a láthatóan már rengetegszer használt lúdtollat belemártja a tintába, és elkezdi papírra vetni azt, ami emlékeiből előkerül a jelről. Ha már a többiek elvitték a tervezést olyan irányba, amit eleinte nem szeretett volna, most bepótolja a lemaradást.
Végül is, nem hazudunk semmit. Pusztán beszélgetünk. Rendes, normális társalgás... — bizonygatja Mina, de hogy pontosan kinek, nem tudná megmondani. Ettől a megjegyzésétől a lány inkább tűnik a holdcsókolt számára bizonytalannak önmagában, pedig eddig igencsak nagy magabiztosságot mutatott.
Szóval akkor — kezd a kisasszony kezeivel hadonászni, amelyet a nekromanta enyhe furcsállással követ egy darabig, utána a firkára tereli figyelmét. — Valaki beszélget Alfreddal, meg például hagyja megvendégeltetni magát, ha az úr olyan jókedvében van, meg eltársalog a gyerekekkel, akik nincsenek veszélyes közelben a könyvtárhoz, és valaki pedig besurran az imént említett helyiségbe kihozni a naplót — összegzi tömören az eddig kialakultakat, majd tart egy kis szünetet. — De. Mi van, ha valaki kiszúrja az utóbbi illetőt?
Majd azt mondja — az illető —, hogy Alfred bízta meg, hogy hozzon ki egy mesekönyvet a gyerekeknek — hozakodik elő ezzel az ötlettel a férfi. — És ekkor... lehetőleg a naplót szorítsa magához közel, hogy ne látsszon, hogy nem épp mesekönyv.
Nem rossz — mosolyog a lány elismerően, és Alicia szerint se rossz a jelenlegi felállás, hiszen pillanatokon belül megszülethet a kiforrott terv. — Már csak azt kell eldönteni, ki beszéljen és ki csempésszen... — pillant végig a két sötételfen. Még mielőtt túlzottan beleélhetnék magukat, szót emel annak, ami hiányzik neki.
Hárman vagyunk, ketten le tudják foglalni Alfredet és Mephistot, feltéve, ha ő ott lesz, és nem a gyerekekkel foglalkozik. Szerintem érezhetően jobb párost alkottok ti ketten — biccent fejével a páros felé úgy, hogy rájuk sem néz: folytatja az alkotást, miután ismét belemártotta a kék folyadékba a toll hegyét. —, mintha én összeállnék valakivel, a könyv elhozásához pedig két személy gyanúsan sok lenne — vezeti fel szép lassan az elképzelését.
Azért máskor ne zárd ki ilyen könnyen magad a közösségi helyzetekből — jegyzi meg csak úgy mellékesen a férfi. — Az önkritika fontos, de nem túl nagy mértékben. — Minderre a megszólítottól egy halvány mosoly a válasz.
Ha nem gond, akkor ti fogjátok szóval tartani az árvaház vezetőjét, én pedig elhozom a naplót. Talán az én ruhám alatt kevésbé látszódik is — pillant ekkor az ágyra dobott bő köpenyre eltűnődve, aztán visszafordul.
Részünkről teljesen rendben — jelenti ki Mina, mire a nekromanta bólint egyet, és felteszi a legégetőbb kérdést:
Ami viszont fontosabb... Hogyan szerezzük meg a kulcsot?
Ez mindkettejüket tanácstalanná teszi. Még mielőtt bárki elmélyedhetne ennek kitalálásában, kopogtatnak, így a pillanatnyi némaság azonnal szertefoszlik, és figyelő szempárak szegeződnek az ajtóra. Következőnek ismét a kisasszony az, aki megszólal:
Igen? Ki az?
Csak... csak én vagyok... — hallatszódik a bátortalan hang a túloldalról. Ennek hallatán Alicia a korábbi nyugtalansághoz képest némileg békésebbé válik, egyben viszont meglehetősen meglepett is. Nem akarja elhinni, hogy az a kisfiú áll a folyosón, akivel a minap találkoztak, túlságosan abszurd lenne — hiszen a hangja egyértelműen az övé. Ennek valaki másnak kell lennie, meg van róla győződve, viszont amikor az ajtó feltárul, miután társnője beljebb hívta a kint állót, és megpillanthatja a vendéget, kissé nagyobbra nyílnak szemei. Ugyanaz a szeplős arc, az a hatalmas barna szempár, az a szőke haj, na meg a pisze orr... Mind Michaelé.
Hogyhogy te itt? — érdeklődik Mina a kölyöktől. Mintha csak a tünde nő szájából vette volna ki a szót.
Szeretném... Szeretném, ha segítenétek... — mondja bátortalanul, az ajtó mögötte pedig hangos nyikorgással záródik be.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Darrakard on Pént. Feb. 05, 2016 6:43 pm

Ah, de utálom a cliff hangereket!
Nem a történetet, az kifejezetten érdekes a fenti kijelentésem csak annak a jele, hogy kifejezetten jól sikerült felkelteni az olvasók izgalmát és érdeklődését.

Jutalom: 100 Tp 1000 váltó
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 640
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Kedd Feb. 09, 2016 8:37 pm

Nebel


A helyet járva olyan érzése támad, mintha Nebelwald földjét taposná. Tisztában van azzal, hogy közel sincs ahhoz a területhez, viszont a fák közé ereszkedő sűrű, szürke fellegtől akarata ellenére is erre gondol minduntalan. Teljesen más az itteni növényzet, maga a környezet, de így, ez az amúgy teljesen átlagos erdő olyan, mint néhai otthona árnyképe. Nem kecsegtet túl sok jóval, kerüli ezeket a típusú helyeket, mert az elméjében születő rémségektől nem bír megszabadulni. Ha úgy is hiszi, hogy legyőzte a múltat, mindig rá kell döbbennie, hogy közel sem áll hozzá - ahhoz nővére és annak megváltó szavai kellenek.
Ez csak a szokásos. Vándorol, mint ahogy mára már régen halott mesterével, annyi különbséggel, hogy egyedül teszi meg a lépteket. Nem mintha akkoriban annyit számított volna a férfi jelenléte... Akkor is mélységesen magányos volt, még ha nem is vallotta be soha senkinek - még magának sem. Így visszagondolva annyi mindennel hitegette magát, annyi mindent hitetett el saját magával, és ez felveti benne a kérdést: ez most is így van? Lehetséges... Csupán nem képes rájönni, mi az, ami nem a valóság. Lassan már képtelen lesz megállapítani azt, mi az, amit elvileg tudatosan alakít ki, és mi az, ami tiszta érzelemből fakad.
Ennél mélyebbre nem megy. A köd nincs rá jó hatással, ezt tapasztalhatja - olyan dolgokat fogalmaz meg a látványtól, amik alapjáraton nem jutnának eszébe. Semmiképpen sem szeretné, ha ez folytatódna, különben kárt okoz magában, az pedig nem lenne túl szerencsés. Még a hosszú utazás elején van, többször ennyit kell majd kibírnia - mi lesz így vele?
Megrázza a fejét. Miért nem tud leállni ezzel? Miért kell állandóan mocorognia a fejében valaminek? Miért alakul ki egy halk suttogásból egy mindent felborító gondolatmenet? Tényleg nem lesz alapja semminek, magának az életnek sem, ha nem szab ennek határt, márpedig ebből itt volt elég.
A lába alatt összetörik egy ág, hangosan reccsen, mire Alicia vállai rándulnak egyet ijedtében. Valóban túlságosan belemerült, a kelleténél sokkalta jobban... Ha már egy ilyen kis hang is megrémiszti, ott csak baj lehet. Annyi szerencséje van csupán, hogy nem egy fenevad talált rá a legsebezhetőbb időpontban, azaz most.
- Évek teltek el, és még mindig nem léptem túl ezen... - sóhajtja lemondóan, mert ez számára is egyértelmű. Ha kísértik az akkor történtek, ha borzong, ódzkodik az ehhez hasonló területektől, akkor csak ez az egy magyarázata lehet. Azt is szentül állítja, hogy nem tett rossz lépést, hogy ennek így kellett lennie, bár... Holdpapként lehet, nem értesült volna olyan hamar Azraelről, na meg... Belegondolva mit ért volna azzal, ha pappá válik? Nekromantaként talán könnyebb - aztán az is lehet, azért vallja ezt, mert beleszokott ebbe a szerepbe.
Egyre hangosodó léptekre lesz figyelmes, a ködön keresztül ugyan nem lát, de egyre jobban kirajzolódik egy alak, aki felé rohan. Egyre nagyobb, egyre élesebb, majd a szürke különféle árnyalatait felváljták a valódi színek: többségében sötétbarna öltözetet hord az, aki úgy szalad, mintha az élete múlna rajta, bőre világos, haja rövid, ruházatával egyező színű, barna szemei riadtan merednek Aliciára.
- Menekülj! - kiáltja kétségbeesetten, a nekromanta viszont hirtelen nem tudja mire vélni, mégis miért kéne úgy tennie, ahogy azt a másik mondja. A férfi megragadja a karját, és maga után rángatja, mire a nő kis híján hanyatt esik, megkóstolva a talaj kellemes ízét. Szerencsésen azonban sikerül megtartania egyensúlyát, és némi kellemetlen mozdulat után felveszi az ismeretlen tempóját.
- Mégis mi bajod van?! - rivall rá a tünde, aki alig bírja úgy szedni a lábait, ahogy a másik. Ilyen gyorsasággal hamar ki fog merülni.
- Egy medve! - zihálja az elfre sem pillantva. - Ez a köd megnehezíti a vadászatot - magyarázkodik, jobban megnézve pedig valóban egy vadászféle: mindenféle kellékekkel teleaggatott fölsője és öve csak most tűnik fel, hátán ott a tegez néhány nyílvesszővel, szabad kezében íj, viszont nem sokáig tanulmányozhat a nekromanta, ugyanis az ismeretlen az egyik kiálló gyökérben olyan hatalmasat bukik egy ordítással társítva, mint annak a rendje. Alicia is követné, ha az illető nem engedte volna el a karját a nő rántására.
- Medve?! - háborodik fel némileg az elf, és megfordul. Már sötétlik is a ködön át a folt, ahol van, és ha ez még nem lenne elég, a földön is érzi dübörgő lépteit. Nem sokkal ez után üvöltés hallatszódik, a tünde viszont nem várja meg, míg teljesen kibontakozik előttük a látvány: előrántja könyvét, a sokszor kinyitott oldalon feltárul, ráteszi ujjait, majd némi koncentrálást követően megidézi második hű szolgáját, a zombit. Néhány méterrel előttük jelenik meg az élőholt, a mögötte csendülő rettegő kiáltással mit sem foglalkozik. Nekromantaként miféle reakcióra is számíthatott volna?
A zombi megindul a veszedelmes állat felé, mire az leteríti a rothadó testet, éles fogaival és karmaival szétmarcangolja az egészet.
- Mire vársz még?! Lőj, te féleszű! - ordítja a mágus. Erre a még mindig földön ücsörgő észhez térül, feltápászkodik, és a nála lévő íjat remegve tartva kezében célba veszi a fenevadat, míg az a bomló darabokkal van elfoglalva. Az első nyílvessző nem talál komoly pontot, inkább csak hergeli az itteni úrt: hangosan üvölt. Ha a korábbi nem lett volna épp elég vészjósló, hát ez akkor már bőven megüti. A nő szíve szerint meghátrálna, futna, amerre a lába vinné, viszont tisztában van a ténnyel, hogy úgyse menekülhetne el. A medve lényegesen gyorsabb és kitartóbb nála, fizikailag mindenképpen előnyben van, mindemellett Alicia nem is tudna védekezni sehogy, mivel nincs annyi képessége sem. Nem fog tudni kimászni ebből a helyzetből, érzi, hogy szorul a hurok a nyaka körül.
- LŐJ! - utasítja ismét a mellette remegő tagokkal álló személyt. A húr már feszül is, ujjai közt ott a nyílvessző, viszont a bestia túl közel kerül: bömbölve tátja el száját azzal a szándékkal, hogy leharapja a vadász kezeit, azonban ekkor különös eseménynek lehet a tünde szemtanúja: egy nagyobb testű fehér lény csúnyán belekap a szőrös pofába, felszántva egészen a szeméig a húst és bőrt. Az eddig agresszív, felháborodott hangok fájdalmassá válnak, mellső mancsaival véletlenszerűen csap ide-oda, és nem sok hiányzik, hogy Alicia hasát felszántsa karmaival, így lehetőség szerint hátrál is.
Az előbb látott fehér valami azonnal el is tűnik - ebben a szürkés környezetben nem nehéz szem elől téveszteni a sebesen mozgó teremtményeket. Enyhe félelemmel tekint a férfira, akinek felcsillanó szemeitől kérdő vonások veszik át a helyet. Talán tudná, miféle szellem segített rajtuk?
- Ez az, Wolke! - harsogja, és az előbb ijedtében leengedett íjat ismét felemeli, reszketése némileg alábbhagy, és úgy veszi célba prédáját. A nekromanta sem tétlenkedik mindeközben: könyvében lapoz egyet a csontváz ábrájához, majd megidézi a lényt a fenevad környékére azzal az utasítással, hogy amekkorát csak lehet, hasítson bele. Ez hamarosan be is következne, ám a nyílvessző hamarabb fúródik bele a testbe, mint a penge, és mielőtt a mérgezett fegyver kárt tehetne a nagytestű ragadozóban, az szilánkosra töri a csontokat. Előtte a fenevad pillanatokig nem tudta, mire kéne reagálnia, egyik szeme világát is elveszítette, így első pár próbálkozásra ismét a semmibe támadt, viszont hamarosan elért a csontvázhoz, így a nő próbálkozása ismét hiábavalónak bizonyult. A tünde izmai enyhén megfeszülnek a húzós szituáció felismerésére, de nem úgy tűnik, mintha társa annyira tartana a rossz végkifejlettől. Annak a bizonyos Wolkénak a megjelenésével egyértelműen megváltozott a hozzáállása, sokkalta bátrabb és magabiztosabb lett, na meg az is lehet, rájött, hogy még ha egy nekromanta is van mellette, az is olyan ügyetlen, hogy még egy medvét sem tud leteríteni. Na nem mintha erre találták volna ki ezeket a varázslatokat...
Újra odasiklik a sérült fejhez a fehérség, és újabb sebet ejt rajta, ezúttal a másik oldalon, teljesen megvakítva a lényt, aki veszett üvölzötésbe kezd, saját fejét durván a talajra taszítja, mancsait szemeire szorítja, a vadász arcára pedig hideg félmosoly kúszik. Övén lógó tőrök egyikét leveszi, jól rászorít, és nekiindul, majd ugrik: egyenesen a medve fejére esik, tőre a koponyát feltörve az állat agyát bizonyára kettészelte.
A nő teljesen megrökönyödik a látványtól, néhány szitokszót elfojt. Szívesen kapott volna utána, hogy visszarángassa a féleszű bolondot, de túlságosan későn reagált, és mire cselekedhetett volna, a vadász már a levegőbe emelkedett.
Nincs bömbölés. Nincs semmiféle hang, amely az állat szenvedésére utalna - bizonyára meghalt -, Alicia pedig alkalmasnak tartja a pillanatot, hogy leteremtse a vakmerőt.
- Mit művelsz?! - kiabál magából kikelve, és közelebb lép a férfihoz, aki kisebb küzdés után kihúzza véres tőrét. Mielőtt még mondhatna bármit, a tünde egy olyan pofont ad, hogy az ismeretlen hátratándorodik tőle, majd a medve hátsó végtagjában újabbat zakózik.
- Teljesen elment az esze?! - fújtat magázásra váltva. Általában hidegen hagyják a dolgok, de ez az öngyilkos vállalkozás nem kicsit húzza fel. Különösebb oka nincsen ingerültségének, csak egyszerűen ekkora eszetlennel még nemigen találkozott.
- Nem, nem ment el... - mondja a másik elhaló hangon. Érezhető, hogy fogalma sincs arról, miért is olyan rossz dolog ez - legalábbis hogy Alicia számára miért az. Nem ismerik egymást, szóval minek ártja bele magát ebbe?
- Mi van, ha nem marad nyugton?! Mi van, ha pont akkor kezd újabb hadonászásba, amikor a fellegek közt jár valaki?!
- Kérem, először is nyugodjon meg... - emeli fel kezeit, nyomatékosítva szavait, majd óvatosan feláll. A nekromanta is jobbnak látja, ha akkor folytatják a beszélgetést, amikor némileg békésebb hangulatba került. Vesz néhány mély levegőt, lassan szívja be, lassan ki, és egyikük sem szólal meg, ami a vadász részéről kínzó, feszült csendet teremt, a sötételfnek csak simán nehezítés a jelenlegi feladat teljesítésében. Míg próbálják kibírni azt a pár percet, a fehérség ismét megjelenik, a férfi megemeli alkarvédős kezét, a világos teremtmény pedig megpihen rajta. A nőnek csupán ekkor sikerül felfognia, hogy ez mégis milyen állat: egy bagoly. Hófehér, hatalmas állat, fekete csőre kiugrik tollszíne miatt, akárcsak nagy, sárga szemei, melyek most kíváncsian függnek Alicián.
- Jól van, Wolke, ügyes voltál ma is - simít végig a madár fején, mire az enyhén behúzza fejét, de hagyja magát. Szép jószág, meg kell hagyni, és még az is elképzelhető, hogy a tünde arcára kiültek ezek a gondolatok, mert a vadász finoman elmosolyodik.
- Figyeljen, segített, és ha nem kíván megö...
- Nem kívánok senkit megölni - vág a szavába hidegen. - Már itt sem vagyok - igazít egyet csuklyáján, ezt követően szavaihoz híven sarkon fordul. Már teszi is az első lépteket egy teljesen véletlenszerű irányba.
- Várjon! - kapna a nő után, de nem fogja meg a karját. A szavak bőven elegendőek, mivel Alicia megáll, válla fölött hátratekint.
- Mit akar még?
- Némileg segített a medve leterítésben, és ezt értékelem. Lehet, nekro... Lehet, különös szerzet - fut neki ismét a mondatnak. - Viszont nem tartom helyénvalónak, hogy jutalom nélkül eleresszem.
- Először a medvével foglalkozzon - utal arra, hogy nem kis munka lesz az elvitelével. - Ne a végével kezdje.
- Akkorra meg eggyé válik a köddel, a jutalom pedig szekrényem leghátsó sarkában fog porosodni. Később majd visszajövök ezért, két derék paripával talán sikerül elhozni. Ilyen piszkos időben úgyse jön erre senki, aki elvihetné - löki meg lábával az élettelen testet. - Jöjjön velem - fordul vissza a tündéhez. - Ha másra nem is, hát egy kis ételre-italra. A közelben van a lovam, hamar visszaérhetünk otthonomba.
Nem tetszik a nekromantának a javaslat. A kedvességre még mindig nem képes úgy gondolni, mint pozitív dologra, akarata ellenére is gyanússá teszi saját magát ez a személy.
Mivel nem szól, a férfi is rájön arra, hogy Alicia nem kifejezetten támogatja az ötletet.
- Van egy másik baglyom is.


A hozzászólást Alicia Zharis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 24, 2016 8:00 pm-kor.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Szomb. Feb. 13, 2016 11:04 pm

Fleckige Eule


El se hiszi, hogy belement. Fogalma sincs arról, mégis mi vette rá arra, hogy a vadásszal tartson, akit mellesleg Alexander Deetz-nek hívnak. Egyszerűen nem lehetséges az, hogy ő most itt legyen egy másik izmos lovon, és a medvét húzzák maguk után kötelekkel. Mégis hogy történhetett ez meg? Ennyire nem érdekelheti egy nyamvadt állat, hogy maradásra kényszerítette. Teljesen abszurd a helyzet, és nem kevés gondolattal fordul magához hitetlenkedve, mivel sose csinált ilyet. Fölösleges kitérőt minek tenni? Mi jó származik abból? Még csak haszna sem lesz belőle, és bár lehet, borzasztóan értékesnek tartja az ételt és az italt, azért annyira nem, hogy egy személytől elfogadja, aki tisztában van a ténnyel: Alicia egy nekromanta. Másrészről bosszantja is a tény, hogy egy állatról van szó, nem pedig egy iszonyatosan fontos dologról, mint mondjuk Azrael kardja, mert úgy még meg is értené ezt a hozzáállását, így viszont értetlen, teljes mértékben.
Az viszont tény és való, még nem látott ilyen közelről baglyot, ami ennyire szelít is lett volna. Még az is ritkaságnak számít, ha valamelyik éjjeli, vakmerő utazása során egy-egy árnyalak képében megpillantja őket, vagy pedig a fákon való pihengetésük közben vizsgálódik, de mindegyiknek sötét színe volt, így alig tudott mit emlékei közé vésni. Mivel ilyen élményei vannak ezekről a nemes madarakról, a fehér tollazat az, ami ténylegesen és teljesen lenyűgözte őt Wolkéban. Borzasztóan szép állatnak tartja, és igazat megvallva a másikra is kíváncsi. Még a gondolat is felmerült benne, hogy elviszi magával az utóbbit, viszont nem ért hozzájuk. Nem lenne olyan jó gazda, mint mondjuk Alex, aki mellett már bizonyára évek óta ott vannak ezek a nem túl beszédes társak, na meg persze az is akadály, hogy a férfi nagy valószínűséggel oda sem adná neki csak úgy. Inkább tűnik neki a dicsekedésre való lehetőség kihasználásának, mint enyhe utalásnak arra, hogy elviheti hálája jeléül. Isten mégis miért tenne a számára ilyesmit lehetővé?
Az ok, amiért a másik tollast nem láthatta, a sietség volt. Ugyan a vadász úgy volt vele, hogy nem fogják egyhamar elvinni a testet, Alicia valószínűnek tartja, hogy a segítő kéz találása miatt meggondolta magát. Nem mentek be az apró épületbe, ahol lakik, azonnal az istállónak kialakított építményhez léptek, Alex gyors mozdulatokkal felszerelte azt a lovat, amin most a nekromanta ül, lerántott egy kiszögellésről pár kötelet, és már indulhattak is. Ez némileg elégedetlenné tette a nőt, hiszen nem akar sokat időzni errefelé, menne már tovább újabb információmorzsák után kutatva. Főleg az ösztönzi erre, hogy a vadász lakhelye környékén nem sok van, csak fák és bokrok, így elvágja magát a tájékozódás lehetőségétől.
- Mindig ilyen köd van? - érdeklődik váratlanul. Maga alatt érzi, ahogy a ló nekifeszül minden egyes léptének, viszonylag lassan is haladnak a mögöttük lévő nagydarab leterített vad miatt, egyáltalán nem pihekönnyű testéről híres. A nő számára elképzelhetetlen súlyú.
- Nem, általában napfényes ez a környék. Az utóbbi sok esőzés és a hideg az oka - válaszol. - Remélhetőleg holnapra, holnaputánra elmúlik, mert ez így engem is hátráltat, bár ezt észrevehette - teszi még hozzá, utalva az eleinte rosszul alakuló vadászatra.
Alicia végig a férfit nézi, míg beszél, majd előre tekint. Hosszú ideig nem szólal meg, mivel nem érzi a fölösleges szócséplés szükségét. Szimplán megvendégeli, megmutatja kedves madarát, aki...
- Miért nincs itt a másik madár?
- Ó, hát Voile? - Tehát ez a neve. - Nos, ez kissé hosszú történet - dörzsölgeti állát elgondolkodva.
- Ráérünk.
- Ha minden egyes apró részletet el akarok mesélni, akkor nem! - nevet fel, de a tünde nem kifejezetten érti a viccet, már ha ebben van vicc. Furcsálló pillantással hallgatja a másik kacagását, és amikor lenyugodott, folytatja. A tekintetet észre sem vette... Nem zavartatja magát a másik.
- Nagyon tömören annyi, hogy Voile makacs egy állat. Nem engedelmeskedik, nem csinálja azt, amire utasítom, Wolke azért lényegesen kezelhetőbb - magyarázza a nő felé fordulva. - Ez természetesen nem azt jelenti, hogy haszontalan, csak egyszerűen kiszámíthatatlan a viselkedése. Volt már alkalom, amikor Voile nem volt hajlandó segíteni, pedig nem ártott volna... - vakarja meg a fejét, hangján érezhető a csalódottság. - Még az egyik ilyen nyűgös időszaka miatt szereztem ezt a sebemet - mutat rá jobb orcájára, ahol egy heg húzódik hosszan. Eddig igazából fel se tűnt a tündének, valahogy az összképbe illett enyhén borostás arcával, rövidre nyírt hajával és mogyorószín szemeivel.
- De ezen nincs mit csodálni. Egyszer meglőtték a szárnyát, és bár azóta felépült, érezhetően bizalmatlan mindenkivel szemben. Még velem is, hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy mihamarabb felépüljön. Most jobban szárnyal, mint újkorában! - sóhajt fel. Láthatóan nagyon sajnálja, hogy így alakult ennek a Voilénak a világa. Mondjuk Alicia nem tudja ezt átérezni - sosem volt állati társa, még gyerekkorában sem tartottak egyet sem.
- Nincs is esély arra, hogy valaha bárkivel megbarátkozzon? - kérdez rá, bár maga a sötételf se hiszi igazán, hogy a tollas állítólagos tartózkodó jelleme könnyen kiküszöbölhető lenne. Ő se egy olyan alak, aki minden második személyt bizalmába fogad - túl sok negatívat tapasztalt ahhoz.
- Hát... Nem túl sok. Tekintve, hogy engem nem kedvelt meg a gyógyulás ideje alatt... - válaszól eltűnődve, végül megvonja a vállát.
- Ő is olyan fehér, mint Wolke? - A nevet kissé bizonytalanul mondja ki. A kérdés hallatán Alex halkan felnevet és legyint egyet.
- Csak az hiányzik! Olyan ördögi lény nem lehet az ártatlanság bőrében - rázza meg a fejét. A nekromanta ezzel vitába tudna szállni, de a férfi jókedvét először is nem akarja lerontani, másodszor pedig meri feltételezni róla, hogy nem olyan naiv, mint ahogy azt mutatja. Vagy inkább ajánlja a vadásznak, hogy ne legyen az.
- Szóval akkor fekete?
- Nem egészen. - Mielőtt még tovább kéne kérdezősködnie Aliciának, Alex folytatja. - Kissé szürkés az árnyalata, mint a ritkás ködnek, néhány tolla pedig fekete. Mintha foltos lenne, akár a tehenek - mosolyodik el saját viccesnek szánt hasonlatán. Akármilyen szórakoztató is, a tünde arcán nem változik semmi.
A továbbiakban már csak a lovak prüszkölése hangzik néha-néha.

***

A köd nem oszlott el, de azon keresztül egyre jobban körvonalazódott az épület alakja, ahogy egyre közelebb kerülnek. Alicia még kint leszáll a paripáról, és megvárja, míg a vadász bevezeti az állatokat a helyükre, valamint elintézi a medvét. Kap egy bocsánatkérő mosolyt még ideiglenes társa távozása előtt, amire ő egy apró biccentéssel válaszol, ezzel jelezve a másiknak, hogy csak nyugodtan intézze a teendőit. A percek, míg Alex kis műhelyében és az istállóban küzd, szereli le a hátasokat, a nekromanta a környezetet képmleli. A szürke fellegben egyedül még mindig nem kellemesebb, mint a vadász megjelenése előtt, viszont Voiléra és Wolkéra gondolva némileg könnyebbé válik a kellemetlen gondolatok elterelése.
- Sajnálom, nem akartam megvárakoztatni, pláne nem ilyen időben, de úgy érzem, jobb, ha nem egyedül marad Voiléval. Na meg... Egy hölggyel nem szeretnék olyan munkát végeztetni, ami nem neki való - magyarázkodik a férfi egy halvány, esetlen mosollyal, mire a tünde kissé összerezzen. Ismét elmerült saját világában, aminek nem kifejezetten örül - jó lenne, ha ezt elkerülné a továbbiakban. Védelme gyengülését véli ebben felfedezni, és ez semmi jóval nem kecsegtet... Enyhe önfegyelmezés szükségeltetik.
- Nem gond. Általában amúgyis a durvább bánásmódban részesülök, így kissé elszoktam a finomkodástól - mondja, bár ez bizonyára fölösleges tényközlés. Gyakorlatilag mindenki tisztában van azzal, hogy a nekromantákat nem épp tárt karokkal, szeretetteljes öleléssel várják, sokkal inkább a mocskos munkák elvégzéséért tűrik meg. Kérdés, hogy honnan alakult ez ki, mitől, ám hiába is elmélkedne ezen a tünde, választ aligha kaphat saját magától, meg úgy bárkitől. Egyszerűen van, mélyről gyökerező gyűlölet ez, amit nem lehet elpusztítani sehogy - tömegesen biztosan nem.
- Mellesleg mi lesz a medvével? - érdeklődik, elvégre egy ilyen hatalmas test használható részeit kiválogatni, feldolgozni nem kis feladat. Már az elhozása sem volt egyszerű, szerencsétlen táltosok is alig bírták el.
- Belovagolok holnap a városba pár ismerősért, és akkor együtt megcsináljuk. Kölcsönösen kisegítjük egymást, és ez már megszokás - válaszol nyíltan. A sötételf kissé furcsának tartja, hiszen ilyen viselkedést nem szoktak nekromantákkal szemben tanúsítani.
- Így is sok munka lehet - jegyzi meg mellékesen, próbálkozva a beszélgetés fonalának továbbvitelével.
- Az is, de bőven megéri - lép otthona ajtajához, majd feltárja azt, és ellép előle. - Csak tessék - ad elsőbbséget Aliciának, aki vet egy gyanakvó pillantást a férfira. - Ugyan már, nem fogom hátba támadni - méltatlankodik. - Na, gyerünk!
Az elf lemondóan fújja ki a levegőt valamivel hangosabban, majd beletörődve ebbe, megkockáztatja az elsőként való belépést.
- Persze egyedül nem lehetek benn - cseng ki enyhe gúny hangjából.
- Nem, mivel Voile nem bírja sokáig mások jelenlétét.
Alicia fejében ekkor átfut a gondolat, hogy mennyire hasonlítanak azzal a szerencsétlen tollassal. Ő is sérült, magának való - mintha az állatoknak is lenne egy különleges személyiségük, akárcsak az embereknek és tündéknek. Egy pillanat erejéig még az az elképzelhetetlen lehetőség is eszébe jut, hogy mindenkinek van egy ilyen társa, aki jellemben gyakorlatilag teljesen egyezik. Nyilván bolondság, mégis felmerül benne.
- Ha valaki belép, akkor még nem fogja azonnal megtámadni - teszi még hozzá Alex.
A szoba, ahol találják magukat, ahogy kívülről is tűnik, belül ugyanazt mutatja: nem túl tágas. Főként azért kelti ezt az érzetet, mert tele van a legkülönfélébb tárgyakkal, köztük rengeteg díszként tartott porfogó, különben élhető nagyságú lenne. Egy kandalló köszönti őket azonnal velük szemben, fölötte egy szarvasfej, mint trófea néz le rájuk. Szőnyegként funkcionáló állatbőr takarja a padlózat egy részét, rajta egy kényelmesnek tűnő szék álldogál, jobbra pedig egy kisebb faasztal. Van még pár, vadászok számára teljesen átlagos, külsősöknek igencsak különösnek mondható bőrök, szőrmék az amúgy egyhangú, üres falon, melyektől jellegzetes szag lengi körbe a helyiséget. Balra tekintve van egy fanyél, azon egy hosszabb, merőleges kar, melyen egy foltos állat ücsörög, feje már-már kitekerve. Hatalmas, barnás szemekkel néz az érkezőkre, fejformája, megjelenése, mintha ellenségességet sugározna.
Voile.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Ciel Eisenschnittel on Hétf. Feb. 22, 2016 2:19 pm

Nagyszerű történetek voltak, bagolyra fel... Ezzel pedig  restanciám letudva. 

Jutalom: 200 tapasztalat és 2000 váltó
avatar
Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Hozzászólások száma : 550
Join date : 2015. Jul. 30.
Tartózkodási hely : Ahol felderíteni kell

Karakter információ
Kaszt: Felderítő
Szint: Jó magas
Tapasztalat:
555/555  (555/555)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Szer. Márc. 16, 2016 7:37 pm

Árvaházi ármányok
Titkos tervek terítéken

Az ajtó nyikorogva csukódik be a szeplős kisfiú mögött. Alicia felegyenesedik, a tollat óvatosan lerakja az asztalra, ügyelve arra, nehogy tintás legyen a papír, közben végig kíváncsian figyeli legújabb vendégüket. Ötlete sincsen, hogy mégis miféle segítségre lenne szüksége a kölyöknek, de hogy nagy rosszat sejtet ez az eset, az biztos. Egyértelmű, hogy nem a semmiért fordult olyanokhoz, akiket aznap reggel ismert meg - bizonyára nagy a baj.
- Michael, mit csinálsz te itt? - érdeklődik a tünde nő, a kölyök pedig végig félve néz oldalra, még véletlenül sem a jelenlévők szemébe. Testtartása is ugyanerről árulkodik: valamitől borzasztóan tart. A nekromantában fokozódik a feszültség, és csak pillanatokkal később szólal meg ismét:
- Történt valami? - teszi fel a kérdést némileg lassabban, igyekezve finomítani amúgy hideg hangján. Michael erre lassan bólint.
- Mephisto... - hangzik el a név, pár csendes másodperc után folytatja. - Leara eltűnt - teszi hozzá, mire Aliciának nagyra nyílnak a szemei. Eltűnt?
- Leara? A kislány, akire Mephisto vigyázott, mikor ott voltunk? - kérdez rá Mina, aki először jut szóhoz az elhangzottak után. A holdcsókolt a lány felé fordítja figyelmét, majd vissza a fiúra.
Michael szomorúan megrázza a fejét.
- Nem... Leara a testvérem...
Ez gyakorlatilag szíven üti a nőt. A testvér szó mindig is a gyengéje volt, de sose hitte volna, hogy ennyire. Lassan elfordítja tekintetét, sötét pillantást vet a papírra, és annyi szerencséje van, hogy előreomló fekete haja miatt nem látni az arcát. Egyik keze ökölbe szorul, alsó ajkába harap - egy eltűnt testvér. Mindenkinél jobban át tudja érezni ezt, és csak remélni meri, hogy Learának nincs komolyabb baja. Vagy nem lesz, bár...
Finoman fejrázásba kezd.
- Miért említetted Mephistot? - érdeklődik ezúttal Damien, mire csend telepszik a szobára. Alicia odafordul, látja, hogy Michael száját harapdálja, viszont hogy kínjában vagy kétségbeesésében, nem tudná eldönteni. A helyzet komoly, így nem lenne értelme titkolóznia. Talán mérlegeli, mit mondhat el és mit nem, elvégre lehet, ő is bajba kerül ezáltal. Azt pedig... Azt pedig jobb lenne elkerülni.
- Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, de... mindig is furcsa volt. Olyan, mintha Alfred bácsi... nem is tudom... kivételezett volna vele. - Érezhetően küzd gondolatai megfogalmazásával, de az is elképzelhető, hogy fél közölni mindezt. - És Alfred bácsi is megváltozott. Régebben olyan... kedves volt mindenkivel. Most meg néha csak így elvonulnak, ő és Mephisto, és aztán nem árulja el, miről beszélnek. És...
Elhallgat. Már az elején sejtette, hogy valami nincs rendben azzal a hellyel, legalábbis onnantól kezdve, hogy Alfred kitessékelte őket a könyvtárból, mindenképp gyanússá vált az egész. Nem folytak bele túlzottan az eseményekbe, viszont olyan mértékeket öltött, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni.
- Mondd csak... - kérleli Mina kedvesen.
- Hát... hallottatok róla, hogy... néhány gyerek eltűnt?
Micsoda? Több gyereknek is nyoma veszett, és ő erről nem hallott?
Kíváncsian tekint a párosra, akik a kérdés hallatán bólintanak egyet.
- Én ilyesmiről nem értesültem - adja a többiek tudtára ezt, érzékeltetve mindemellett azt is, hogy szeretne részleteket tudni erről - feltéve, ha vannak.
- Eehm... hát, az az igazság, hogy igazából a fő ok, ami miatt egyáltalán a faluba kerültünk, az volt, hogy utánanézzünk ennek a dolognak - vallja be Mina kissé zavartan.
- Hallottunk szóbeszédeket, hogy furcsa dolgok történnek ebben a faluban, s utána szerettünk volna járni - magyarázza Damien, Alicia pedig biccent egy aprót, jelezve, hogy megértette. Így már mindjárt más ez a település és annak lakói... Megértett egyvalamit: miért morcosak és hidegek az itteniek.
- Alfred bácsi azt mondja, nem tud erről semmit. - A nekromanta úgy érzi, az idős férfi nagyon is jól tudja, mi folyik körülötte. - De amíg Mephisto nem volt itt, nem voltak ilyenek. Nem tudom, mi lett azokkal a gyerekekkel, de nem jöttek vissza. És most Leara is eltűnt... - összeszorítja a szemeit, próbálva visszatartani a kikívánkozó könnyeket. Mindenki számára egyértelmű lehet, hogy Mephisto az itteni események kiváltója, elvégre ilyen véletlenek nincsenek. Pont akkor jön, amikor elkezdődnek az emberrablások...
Mina félszegen a fiúhoz sétál, majd vállaira teszi a kezét.
- Ne aggódj. Megoldjuk - mondja a lány, és Damien is közelebb lépdel.
- Valami itt egyértelműen bűzlik. De ezt titokban kell kiderítenünk, az egyértelmű kérdésekkel csak rontanánk a helyzeten.
- A könyvre gondolsz...?
- Arra - szűkíti össze a fehér hajú a szemeit elgondolkodva. - Meg kell szereznünk - jelenti ki elszántan.
- Viszont ha vissza akarunk menni, a kérdés még mindig itt van: hogyan jutunk be a könyvért? - érkezik a kérdés pár másodperccel később. - Kulcsunk még mindig nincs - hívja fel a figyelmet erre az apróságra, de egyáltalán nem rosszindulatból.
- Én... - szólal meg Michael, aztán el is hallgat. Ahogy Alicia érdeklődő pillantásának súlyát megérzi vállain, ujjaival koszos ruháját húzogatja, tekergeti, majd folytatja a beszédet. - Meg tudom szerezni... - jelenti ki alig hallhatóan.
- Oh. Hát akkor ez meg is van oldva - jelenti ki Mina elismerően. - Ügyes vagy te, Michael, nem kell félned, menni fog.
A holdcsókolt bízik a kölyök ügyességében, ráadásként ő elég jól ismerheti az árvaházi programok menetrendjét, tudja a kisebb rejtekhelyeket és titkokat, így nem aggódik a kulcs megszerzése miatt, inkább Michael épsége miatt. Ha rajtakapják... Mephisto nem tűnik egy buta alaknak, sőt, tekintete túlságosan sok értelmet sugárzott, a kelleténél többet.
- Dicséretes, hogy megteszed ezt a testvéredért - hallatszódik a kisasszony hangja, ami ezúttal komor. Ez kissé meglepi a nekromantát, mivel eddig olyan jókedvűnek, bohókásnak tűnt a számára, aki képtelen komolyan viselkedni, de úgy látszik, ha érzékeny témához érnek, képes kellő mértékben megváltozni.
- Hát, nem vagyok igazán jó a titkolózásban... - túr bele hajába. -[color=#cc0000]... szóval valaki felvilágosítana, hogy fogja Michael eltulajdonítani a kulcsot úgy, hogy ez ne... szúrjon szemet senkinek?
Alicia érdeklődve fordul Michael felé, várva a választ, elvégre ez egy jó kérdés. Bízni bízik a kölyökben ilyen szempontból, de azért mégis jobb lenne tudni, milyen esélyeik vannak.
- Amikor Alfred bácsi alszik... Majd akkor elhozom. Az egyik asztal szekrényében tartja - világosítja fel a jelenlévőket. Nem tűnik rossz tervnek, ő a maga részéről nem is érdeklődik erről tovább.
- Akkor ezt rád bízzuk - fordul vissza a tünde nő az összefirkált lap felé. - Figyelj csak... - kezdi, majd elveszi a papírt, óvatosan kicsúsztatva a toll alól. - Ezt a jelet ismered? - kérdezi a kisfiú elé emelve a tárgyat. Michael elidőzik az ábrán, amelyet még a trió a könyvben láthatott (nagyjából sikerült lerajzolnia), majd felpillant a a nekromantára, és megrázza a fejét.
- Nem, nem ismerem - válaszol aztán. A holdcsókolt felsóhajt, és kissé lemondóan rakja le az asztalra a lapot.
- Mephisto hol szokott lenni napközben? - teszi fel a kérdést, hiszen egyértelműen nappal fognak menni az árvaházba. Jó lenne tudni, hogy Alfred kedves ismerőse olyankor hol van.
Michael megvonja a vállát.
- Hol itt, hol ott - ad aztán választ, de még mielőtt a sötét tünde megforgathatná a szemeit, részletek után kutakodna újabb szavakkal, a fiú folytatja: - Gyakran van az árvaházban. Miért?
- Nem szívesen futnék bele, míg keresem a könyvet - húzza el kissé a száját.
- Sokszor szokott mesélni Larának, ahogy ma is. Csak nem fog épp akkor a könyvtárba menni. Ha meg mégis... akkor megállítom valamivel. Mondjuk megkérem, hogy menjünk el sétálni, vagy ilyesmi - tervezget a tökmag tovább. Ha ez normális náluk, akkor zökkenőmentes könyvlopásnak néznek elébe, viszont ha Michael nem szokott ilyesmit kérni - és ez valószínűbb -, gyanút foghat az árvaházi segítő. Bár lehet, csak ő paranoiás ennyire, ő az, aki túlságosan sokat aggodalmaskodik, mikor ehhez hasonló eseményekben van része.
- Rendben van, akkor a terv kész. Michael, ma már, gondolom, túl késő a kulcsoláshoz...
Damien hangja szakítja ki elmélyült állapotából, már-már riadtan fordítja tekintetét a férfi felé, majd a szeplősre, aki bólint egyet.
- Nem gond, majd következő éjjel. Most menj vissza és pihend ki magad.
- És ne gondolj semmi rosszra, rendben? Csak pihenj. Minden jól fog alakulni, megígérjük. - Mina beletúr a kölyök kissé rendezetlen hajába, a nekromantának azonban nem kifejezetten tetszenek ezek a szavak. A legrosszabb az, mikor felhívják egy gyerek figyelmét arra, mit NE csináljon. Persze, hogy azt fogja tenni, amit megtiltottak neki...
- Kö...köszönöm, mindenkinek - motyogja Michael elvörösödve, majd sietősen meghajtja fejét, mintha csak nem tudná, hogyan köszönhetne el. Ezt követően udvariasan kihátrál a szobából, miután kinyitotta az ajtót, és még hallatszódik az aztán becsukott ajtón keresztül is, ahogy ledobog a lépcsőn.
- Nos, hát ez... - csapja össze Mina a kezeit, majd elgondolkozva dörzsöli össze őket. -...érdekes lesz, azt meg kell hagyni. De csak menni fog.
- Menni fog. Elő kell kerítenünk Learát, még ha... - halkul el a sötétbőrű hangja. -... a többieken már nem is segíthettünk.
Alicia nem szól közbe. Nem akarja a páros reményét eltiporni, elvenni, elvégre ők legalább ebben kapaszkodhatnak. A nő viszont nem hinné, hogy az a kislány valaha is elő fog kerülni - élve. Túlságosan pesszimista lenne? Megeshet, de nem akar kegyetlen pofonokat kapni az élettől, ettől mentesíteni akarja az útját. Inkább érje több pozitív csalódás, mint negatív. Tudja magáról, hogy az utóbbiba, ha teleszórná olyanokkal a sors, belerokkanna, nem hiába van most sem itt. Pár percig hitte azt, hogy nővére még épségben van, még lélegzik, aztán minden ilyen elképzelése szertefoszlott egy siránkozó hang miatt. Mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy összetörjön teljesen, hogy kiderüljön: hite hiábavaló volt. Most sem tesz olyan ostobaságokat, mint például a reménykedés, elvégre ha Leara jól van, akkor minden rendben lesz, ha pedig nem... Az már a kellemetlenebb része.
- Akkor most aludjunk?
- Aludjunk - beszélik meg társai.
- És holnap?
- Hát, Michael ellopja a kulcsot...
- Igen, éjszaka. De addig? Tűkön ülünk és rágjuk a kefét és tördeljük a kezünket, és... befejeztem a kínzásokat - hallgat el elpirulva a lány, a holdcsókolthoz pedig aligha jutnak el ezek a szavak. Mereng, és ahogy érzékelte, teljesen érdektelen számára ez a téma, nem szentel különösebb figyelmet ennek.
- Van valami attrakció a faluban? - fordul kérdőn fajtársához Damien, ezzel ismét kirángatva a sápadtat gondolataiból. - Úgy értem, bármi... amivel el lehetne ütni az időt.
- Túlságosan apró ahhoz ez a hely - rázza meg a fejét. - Nem tudom, mennyit láttatok ebből a településből, mennyit tapasztaltatok innen, de megkeseredett emberek laknak errefelé. Mindenki olyan savanyú - magyarázza, és ebből egyértelművé válhat az is, hogy ilyen személyek nemigen rendeznek bármit is, amit szórakozással, az idő elütésével lehet összefüggésbe hozni. - Eddig nem találkoztam ilyen nyomasztó hellyel - teszi még hozzá kissé eltűnődve. - Ettől függetlenül ti holnap körbenézhettek, én maradnék - mosolyodik el halványan, majd felfirkál pár szót a papírra, amelyeket elgondolkodva néz aztán.
- Egész nap itt a fogadóban?... - csodálkozik Mina, s az arckifejezésből ítélve Damienben is hasonló kérdés fogant meg. - Háát... áhh, majd meglátjuk. Egyelőre örülök, ha átvészeljük ezt az éjszakát - teszi hozzá a kisasszony.
- Így van. Legfeljebb kisurranunk az erdőbe és levadászunk pár fácánt...
Némi szünet következik.
- Ez esetben jó éjszakát - mosolyog rá Aliciára a sötétbőrű. - Aludj jól, bízva a holnapi... azaz... holnaputáni nap sikerében.
- Úgy látszik, mi már ilyen problémamegoldó csapat lettünk - jegyzi meg Mina, ízlelgetve a dolog tényét és valóságát, majd ő is elköszön. - Szép álmokat!
Finom mosollyal tekint fel a nő a párosra, ezzel némileg viszonozva Damien kedves gesztusát is.
- Köszönöm, viszont kívánom. Holnapután reggel akkor az árvaház előtt - biccent még egyet, ezzel ő is elbúcsúzva Mináéktól. Végül ők is elhagyják a szobát, pár másodpercet vár, míg hallja, ahogy a lépcsőn lefelé lelépdelnek, a nő megkönnyebbülten sóhajt fel, majd dől az ágyba. Jobb alkarjával takarja szemeit, melyekkel bizonyára kétségbeesetten figyelné a mennyezetet, ha mindemellett nem hunyná le őket. Igyekszik elűzni elméjéből a gondolatot, hogy Leara nagy valószínűséggel már nincs az élők sorában, de egyszerűen képtelen elfelejteni. Szegény Michael... Gyakorlatilag ugyanazt fogja átélni, mint Alicia, bár talán ő nem fogja tudni, hogy ki és miként végzett szerencsétlen testvérével. Azonban hogy ez könnyebbség-e, vagy inkább nehézség... Nézőpont kérdése. A sötét tünde - elképzelése szerint - nem kezdett volna el kutatni ilyen esetben, mivel biztos lett volna benne, hogy zsákutcába fut. Hagyta volna magát kiteljesedni a holdpapok tudásában, fohászkodott volna a Holdhoz, és ugyanolyan segítő szándékú teremtmény lett volna, mint akkoriban. Mostanság... A haszon vezeti, ami néha igencsak szánalmas.

***

Az éjszaka további része, valamint az azt követő éj álmatlanul telt, így idejét leginkább tervezgetéssel, ötletek felvetésével ütötte el, viszont egyértelműen nem jutott egyik pontról a másikra. Csupán képzelgett, egyik-másik viszont alaptalan és valószínűtlennek bizonyult, így azonnal elvetette őket. Megannyi kitaláció született ezen két éjjel alatt, de egyet sem tudott kiválasztani, ami valós lehet. Még mindig a levegőben lóg az eset, és a bizonytalanság szokásosan zavarja. Mihamarabb el akarja oszlatni a ködöt, mely köré telepedett, hogy ismét tisztán láthasson át mindent és magabiztosan járhasson.
Magára ölti ruházatát, köpenyét, felhúzza cipőjét, lesétál a lépcsőn, majd elhagyja az épületet. Lépteit az árvaház felé irányítja, elméje most üres, megtiltja saját magának, hogy bármin is tűnődjön. Épp elegendő időt pazarolt erre a holdfényes éjvilágnál.
Csuklyáját mélyre húzza, botja kezében van. Határozott léptekkel közeledik a gyermekotthon felé, ahol már Damienék biztosan várják őt. Kissé megemeli a fején a ruhadarabot, és halványan elmosolyodik, ahogy feltűnik szemei előtt az épület, attól nem messze pedig a páros.
- Mehetünk?
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Vas. Márc. 27, 2016 2:20 pm

Árvaházi ármányok
A könyvlopás nehézségei


- Mehetünk? - érdeklődik Alicia, mire a párostól egy bólintás a válasz. Magabiztos, ám halvány mosoly terül szét a nő arcán, és Damienéket követve lép az árvaház ajtaja felé. Mély levegőt vesz, míg Mina bekopog, majd ajtót nyit - a nekromanta felkészül az elkövetkezendő nyomasztó percekre, melyek a lopással, valamint a lebukás miatti őrlődéssel fognak járni. Mit vállalt ezzel magára...?
Mindenesetre ez a legjobb megoldás - legalábbis próbálja elhinni. Ha valaki más menne a naplóért, az csak rosszabb lenne, és bár lehet, hogy Mina vagy Damien esetében hitelesebb lenne, ha valamelyik kölyökkel elkezdene foglalkozni, és úgy menne a könyvtárba, valahogy a vele való társulás bűzlene, ezáltal az egész gyanússá válna. Nem, jó ez így, ahogy most van - ezzel győzködi magát, és ahogy meglátja a feltáruló ajtó mögött azt a rengeteg gyereket, kik kíváncsian pislognak feléjük... Mintha enyhén undorodó vonások jelennének meg rajta, de igyekszik ezt a lehető legkevésbé mutatni. Még most sem nevezheti magát gyerekbarátnak, hiába van ott Michael, akit, valljuk be, még kedvel is a maga módján. Nem buta kölyök, az már látszik rajta, és megérdemelné, ha egy értelmiségi válna belőle, csak a környezete, a hely, ahova született, nem fogja neki megengedni ezt. Sajnos.
A gyerekek özönét nemsokára követi a vezető, Alfred is. Pillanatokon belül néz ki az egyik szobából, szemei meglepetten csillannak, de mintha egyfajta ellenszenvet is felfedezni vélne a férfi tekintetében. Nyilvánvalóan az idősödő nem számított rájuk, főként talán a korábbiak miatt. Ha zavartságot érez, akkor Alicia teljesen át tudja érezni, elvégre ő sem reagálna másképp, az ellenségeskedést úgyszintén - a holdcsókolt meg van arról győződve, hogy valami olyanba ütötték az orrukat, amibe nem kellett volna, és a feszültséget csak fokozzák azzal, hogy folytatják.
- Nahát, ismét kikhez van szerencsém - mosolyog az öreg, majd Damienék köszöntik, Alicia pedig egy apró főhajtással teszi meg ugyanezt. Egyelőre nem kíván beszélni; ha már csiripelősebb társai akadtak, rájuk hárítja ezt a feladatot - már sokadszor.
- Úgy gondoltuk, benézünk még kicsit, hoogy... jobban megismerjük a gyerekeket - kezdi az alkonyszemű egy pillanatnyi megakadással, miközben egyik lábáról a másikra billen, kezeit maga előtt összefonja. Feltűnően feszeng... Mondjuk szerencsére ez még fogható izgága személyiségére is, így talán ebből nem lesz probléma.
- Áh. Értem... - gondolkodik el az öreg, láthatóan nem tudja mire vélni a dolgot, elvégre mégiscsak egy vámpír és egy... kettő sötét tünde az, aki erről érdeklődik.
A nekromanta kicsit elhúzza a száját - nem éppen így tervezte ezt. A lehető legkülönfélébb megoldások a szolgálatukra állnának, de nem a legkézenfekvőbbet használja ki, aminek köszönhetően rengeteg kérdést fel lehetne rakni, hanem egy olyat, ami egy olyan tévútra vezetne, amiről nem lehet egykönnyen visszatalálni. Bár lehet, sokkal jobb, ha így van, elvégre ha elkezdenek szimatolni a faluban történtek után... Ennek is meglennének a maga hátrányai és előnyei, de egyszerűen semmit sem érez biztonságosnak. Néha felteszi magában a kérdést: miért nem tud egy megoldásnál megállapodni, és abban legkevésbé kételkedni?
- Én csak hálás vagyok, ha foglalkoznak velük - ad egy semleges választ. - Annyian vannak, s folyton nyüzsögnek, szeretem őket, de néha nem könnyű velük - magyarázza, és mintha halvány mosolyt vélne felfedezni Alfred arcán, afféle nosztalgikus, szeretetteljes mosolyt.
- El tudjuk képzelni - szólal meg ezúttal Alicia. - Viszont kettejüknek van pár kérdése, csak túl félénkek, hogy feltegyék ilyen körülmények közt - veregeti hátba Minát és Damient párszor, utalva még a gyerekek zavarbaejtő jelenlétére. Menti, ami menthető, mert ha a pároson múlik, bizonyára sosem kerülnek olyan helyzetbe, ahol ők hárman elbeszélgetnek egészen addig, míg a holdcsókolt ellopja a kötetet.
- Ó, valóban? - néz ekkor a párosra Alfred meglepetten. - Ha gondolják, beszélgethetünk négy, avagy... hatszemközt, ott egész nyugodtan érdeklődhetnek. És addig ön...? - fordul a nekromanta felé, ám még mielőtt a nő bármit is válaszolhatna, egy élénken csillanó barna szempár bukkan fel az idős férfi mögül. Lelkesen elkiáltja magát a szőke, szeplős kisfiú, Michael, majd odarohan a sápadt tündéhez, aki fejét kissé megemeli, tekintetével a mennyezetet vizsgálgatja reményvesztve. Érti ő, mi a játék, és titkon dicséri is a kölyköt leleményességéért, ezen színjátékot Alicia viszont aligha ronthatja el. Elvégre... Nem kifejezetten szereti a tökmagokat.
- Nos, azt hiszem, nincs más választásom - mosolyodik el fanyarul.
- Ugyan már, ha kéri, elküldhetem, rám hallgat - jegyzi meg, igyekezve a lehető legtöbb finomságot hangjába vinni, hogy ne hangozzon durvának kijelentése. Mégsem kéne magát ezek után egy ellenszenves apókának feltűntetni, aki még az árvákkal sem bánik jól. Egy olyan alak mégsem vezethet egy gyerekekkel teli intézményt.
- Szükségtelen, én csak afféle mellékes rossz vagyok. Kísérő - vonja meg a vállát, Alfred tudtára adva, hogy neki nincs mit megbeszélnie itt, valóban csak egy utazótárs, aki megkönnyíti az útonállók elleni védekezést.
- Elleszek addig... - néz végig a gyerekseregen, mire a tündének megrándul egy arcizma, mosolya kényszerítetté válik. -... velük.
- Sok sikert - hangzik Alfred jókívánsága nevetve, Alicia magában meg is jegyzi, hogy arra bizony szüksége lesz, de amikor kiderül, hogy miben, akkor bizonyára a férfi sem fog ilyen jóízűen nevetni. Mindenesetre megnyugszik, hiszen ezek szerint az idősödő nem gyanakszik semmire, és ez mindenképp megnyugtató.
- Önöket pedig, ha szabad, elkísérném a vendégszobába, ott aztán nyugodtan kérdezzenek, ami csak a lelküket nyomja. - Ezzel a lendülettel meg is indul, a páros pedig követi. Gondolatban a holdcsókolt még sok szerencsét kíván nekik, aztán Michael rángatni kezdi a ruháját, ezzel beinvitálva egy gyerekekkel teli szobába őt, ahol az apróságok elcsendesednek a csuklyás láttán. A szeplős int egyet, mire mindenki zsibongani, játszani, beszélgetni kezd, mintha a tünde itt sem lenne - biztosra veszi, hogy ez egy előre megbeszélt dolog, és már-már büszkén elmosolyodik - valóban okos kölyökkel van dolga. Ahogy hallgatózik, a távolodó lépteket ugyan nem, de a nyikorgó ajtó zaját, amely bizonyára a vendégszobáé, éppen kiveszi. Megnyugszik - Mináéknak eddig sikerült elmenniük -, Alicia pedig hirtelen guggol le bűntársa mellé, finoman megragadva vállait.
- Megvan a kulcs? - Ennek hallatán a kölyök bólint egy aprót, jobboldali nadrágzsebébe nyúl, majd előveszi a fémet, és átadja a nőnek. - Ügyes vagy - túr bele a tökmag hajába a nekromanta, aztán elveszi a kulcsot. - Hol van Mephisto? - érdeklődik még, mire a kisfiú csak megrázza a fejét. A tünde kissé elhúzza a száját, és csak remélni meri, hogy nincs az épületen belül, vagy ha igen, akkor valamelyik másik puffanccsal foglalkozik.
Felegyenesedik, és felrémlik benne az út, amelyen haladtak - még szerencse, hogy figyelt, mikor először jöttek. Gyors, mégis óvatos léptekkel keringőzik a gyerekek között, majd olyan folyosóra ér, ami gyakorlatilag teljesen néma. A háttérben még halványan hallani lehet a kicsik visítozását, de ez már elenyésző - kínos csend telepedett ide. Körbekémlel még egyszer, hogy megbizonyosodjon arról: egyedül van. Amint ez megtörtént, a kulcsot beilleszti a zárba, lassan, a lehető leghalkabban elforgatná, de nem tudja. Gyomrába belemarkol egy fagyos érzés, és már-már hányingere is van. Lehetséges lenne..., hogy benn van...?
Hezitál. Kiveszi a kulcsot, majd lenyomja a kilincset, lassú mozdulatokkal benéz az apró résen. Friss szellő áramlik ki a szobából, mely lágyan simogatja arcát, és ez csak erősíti a rossz előérzetét: Mephisto itt van. Visszafordulni viszont nem fordulhat, így valamit ki kell találnia. Keservesen hosszú pillanatok telnek el, míg azon tűnődik, mi is lenne a helyes lépés, ám még mielőtt dönthetne arról, hogy bemegy-e vagy sem, az ajtót valaki teljesen feltárja. Riadtan néz fel, mire lilás, átható, mindent tudni akaró tekintettel, sötét fürtökkel találja szemben magát. Kissé hátrahőköl, és hirtelen szólni sem tud, a karjait pedig hátrateszi, hogy a kulcs ne váljon láthatóvá.
- Segíthetek valamiben? - villant rá egy igazán kedves mosolyt, amitől Aliciának kedve támad gyomorszájon vágni, de lehet, a csontváz és mérgezett kardja jobb választás lenne.
- Nos, ami azt illeti... - kezdi, és hátramutat válla felett. - Alfred mondta, hogy itt találom, és... Elkéne a segítség pár gyereknél. És kéne egy könyv Michaelnek - próbálkozik felvenni egy halvány mosolyt, viszonozva ezzel némileg a másikét. Reméli, hogy ezzel nem lőtt túlzottan mellé.
- Megint rosszalkodnak? - sóhajt fel kissé lemondóan.
- Mégiscsak gyerekek - vonja meg a vállát a nő, a férfi pedig csak egyetértőn bólint egyet.
- Milyen könyv kell neki, mondta? - érdeklődik, miközben megfordul, és elindul a szekrények és polcok között, tárva-nyitva hagyva az ajtót, ezzel jelezve a tündének, hogy beléphet. Ő kissé félve kerül a szobába, próbálja kitalálni, hol lehet a könyv. Mert itt kell lennie, hát hova máshova kerülhetne?
- Szóval? - fordul Mephisto a nekromanta felé, aki igyekszik eleinte egy újabb mosollyal válaszolni.
- Azt mondta, hogy a kedvencét vigyem - feleli, és csak reméli, hogy van ilyen kötet. Nem tudná megmondani, hogy izzad-e, de mintha a gerincén végigcsordulna egy kis csepp.
Mephisto megvakarja a fejét, eltűnődve időzik tekintetével az egyik szekrényen, majd a másikon. Elrontotta volna...?
- Abból elég sok van, de talán...
Mintha odakint valami összetört volna, ehhez aztán keserves sírás is társul. Mindketten, Mephisto és Alicia, az ajtó irányába kapják a fejüket, pár másodperccel később aztán a férfi keserűen néz a nőre.
- Egy perc, biztosan nem bírnak megukkal - magyarázza kelletlenül egy bocsánatkérő mosoly kíséretében, és sietősen elhagyja a helyiséget, miután a tünde egy aprót bólintott.
Itt az idő!
Nyomban keresgélni kezd, a lehető leggyorsabban nézi végig a könyvgerinceket azon a polcon, amelyik a legközelebb van az asztalhoz. Talán ott van, talán... De ha nem? Á, most nem ér rá ilyeneken gondolkodni, összpontosítania kell!
Egy címtelen kötetet keres, barna bőrkötéses könyv, nem lehet eltéveszteni, ahhoz nincs hasonló. Percek telnek el, nyugtalan, feszeng, egyre jobban érzi, hogy testét lassan átveszi egy kis reszketegség - iszonyatosan tart attól, hogy most lebukik, hogy kitalálják, mit is keres itt pontosan. Viszont nem szabad most elbuknia, hiszen ez a kis malőr is bizonyára Michaeléknek köszönhető, nem játszhatja el ezt a remek lehetőségét, amit ismét a kölyöknek köszönhet. Gyorsabbnak kell lennie, gyorsabbnak, még a gyorsabbnál is gyorsabbnak, nem lassulhat le!
Léptek zaja üti meg a fülét. Szíve hangosan dobol, a vér felgyülemlik fejében, a félelem egyre erősödik benne, és talán még zihál is. Meg kell találnia... Itt kell lennie... Itt kell lennie valahol!
A sarokban megpillant egy barnás foltot a szeme sarkából. Odakap, gondolkodás nélkül rántja ki a könyvet, csúsztatja bő ruházata alá - az öv majd megtartja a súlyt, és hogy mennyire változtatja meg Alicia formáit, az már más kérdés, azt majd kezeivel takarja. Az ellopott kulcs ugyanúgy megy a kötet után, ezt követően lekap egy másik, mesékkel teli irományt, felnyitja azt, és úgy tesz, mintha mélyen belemerülne, pedig teljesen megizzadt ennyitől. Még jó, hogy van köpeny rajta...
Mephisto beléptével még pár másodpercig tekintetét a sorokon tartja, bár nem fogja fel, mi is van előtte, és csak utána pislog a férfira.
- Mit... Khm. Mit csináltak? - erőltet nyugodtságot hangjára, ami csak egy torokköszörülés után sikerül.
- Egy régi vázát törtek el - rázza meg a fejét elégedetlenül. - És megkérdeztem Michaelt, melyik könyvet szeretné olvasni - teszi hozzá mellékesen.
- Á, valóban? És melyiket? - kérdez rá a lehető legcsilingelőbb és legcsevegőbb hangján - gyűlöli.
- Egy olyan könyv... - nyújtózik az egyik polcnál, hogy elérje az emlegetett tárgyat, tüdejéből préselődik ki a levegő. - ..., amely régmúlt hőseink legendáit tartalmazza - tér vissza élénkebb beszéde, és megigaztagtja ruházatát.
- Érdekesnek hangzik - ismeri el a nő.
- Az is - támasztja alá, és végignéz a fedelén. Végigsimít rajta, aztán Aliciára tereli figyelmét.
- Nos? Mehetünk? - érdeklődik, mire a nekromanta lerakja a mögötte lévő asztalra a hirtelen előkapott kötetet,
- Ezt itthagyhatom? - néz hátra válla felett Mephistora.
- Természetesen, majd elrakom - bólint egyet, megtartva azt az idióta vigyorát, amit legszívesebben letörölne róla pár élőholt látványával.
A tünde megindul az ajtó felé. Elsőként hagyja el a dohos helyiséget, ahova soha többé nem akar visszajönni - ennyi izgalommal ritkán találkozik, és ez bőven elegendő tapasztalat volt, hogy ne akarjon többet. Egyszer, és soha többet.
Mephisto is kilép, és bezárja az árvaház könyvtárát. A holdcsókolt még megfordul, bevárja a férfit, hogy együtt mehessenek a gyerekek közé, akik valamivel csendesebben fogadják a párost.
Aliciánál van a könyv. Sikerrel járt. De vajon jót hozott el? Alsó ajkát harapdálva emészti önmagát ezzel a kérdéssel, úgy lépdel végig mind a folyosón, mind a kicsikkel megtelt szobákon. Következőnek már csak Mináékat kéne kimenteni az Alfreddel való beszélgetésből.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Darrakard on Csüt. Márc. 31, 2016 7:37 pm

A feszültségkezelés bámulatos, azonban a megszólításaid néha kicsit suták (személy szerint "az idősödő"-n jót nevettem Very Happy). Nem kell minden mondatba alany, néha elég, ha rejtett (ha még jól rémlik nyelvtanból, hogy hívják pontosan). Ennek ellenére érdekes a kaland és toporzékolósan holatöbbiakarommostmoooost úgyhogy jár érte a 2000 váltó és 200 TP.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 640
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Vas. Ápr. 24, 2016 8:05 am

Árvaházi ármányok
A vérszomj útja

Még egy nagyot sóhajt az ajtó előtt. Mephisto valahol a gyerekkel maradt, talán most is kioktatja őket arról, hogy mit szabad és mit nem. Jobb is, már a könyvtárban szinte kiugrott a szíve az izgalomtól, és most is a kelleténél hangosabban dobol, így igazi megkönnyebbülés a számára, hogy a férfi hátramarad. Van pár másodperce felkészülni egy újabb, rövid ideig tartó színjátékra – a legnehezebbre, ahol Mináékat kell kirángatni Alfred mellől.
Megemeli kezét, hezitál, végül bekopog, közvetlen utána benyit, arcára egy halvány mosolyt varázsol.
- Elnézést a zavarásért, de... - néz először a tulajra, aki kissé meglepetten, ugyanakkor kedvesen tekint a nőre. - ... Megbeszélték a lényeges dolgokat? - vezeti pillantását már a párosra.
- Lényeges dol...?! - sipítja a lány már-már fülsértőn, de helyette a sötételf válaszol, szinte azonnal megértve a holdcsókolt megjelenésének fontosságát. Még szerencse, máskülönben egy fordulattal lépett volna ki a szobából, itthagyva őket, hogy maguk másszanak ki a bajból - ő nem fog sikítozó kislányokat hallgatni egész álló nap.
- Be, hogyne. Jöjjön csak, Alicia - mosolyog kedvesen, mire egy bólintás a tündétől a válasz. - Nem voltak nagyon rakoncátlanok a gyerekek? – érdeklődik. A nekromanta arcán lévő finom görbület kényszeressé.
- Ami azt illeti... Eltörtek egy vázát - jegyzi meg kesernyésen. Alfred ennek hallatán kissé megfeszül, talán még el is sápad - erre nem szentel különösebb figyelmet.
- Eltörtek? - vonja fel szemöldökét már-már kétségbeesetten, Alicia pedig biccent.
- Viszont Mephisto nem volt felháborodva, gondolom, nem volt olyan értékes tárgy - teszi még hozzá komolyabban.
- Áh, vagy úgy... - nyugszik meg látványosan: ismét kényelmesen elhelyezkedik a székén. Egy ideig még a nőn függ tekintete, aztán a párost fürkészi a továbbiakban.
- Huh... szegény váza. Nem lehet megjavítani? Sok darabra tört? A gyerekek nem sérültek meg? – Mina ismételten nem bírja befogni a beszélőkéjét, és nem sok híja van annak, hogy az orrnyergét masszírozva fogja vissza magát. Épp elég feszült, minek ezt tetézni még jobban? Csak ront a helyzeten ezzel az aktivitásával. Sötételf társa bizonyára hasonlót érez, mivel lassan szívja be, majd fújja ki a levegőt.
- Nos, ha így mindent elintéztünk, akkor talán indulhatnánk is – fordul végül a kormos a vénember felé, kinek arcán még mindig látható a gyanakvás pár vonása.
- Öröm volt önökkel beszélni, térjenek csak vissza, mikor csak óhajtják. Kifelé menet vigyázzanak a cserepekkel, azonnal megyek, és feltakarítom őket... – magyarázza egy apró, lemondó sóhajtással a végén. Kissé megdörzsöli halántékát, és egyértelmű, hogy csak azután szándékszik elhagyni a szobát, miután a vendégek elmentek.
- Éj áldja! - köszön el illedelmesen Mina, majd feláll, társa pedig ugyanezt megismétli szóról szóra, mozdulatról mozdulatra. Alicia csupán egy bólintással intézi el a formaságokat, végül az ő vezetésével távoznak a szobából. Az alkonyszemű hatalmasat sóhajt, ezzel megtörve pár pillanatra a csendet, utána ismét közéjük ereszkedik a némaság.
Ahogy az egyik szobába a folyosón menet ösztönszerűen bepillant, meglátja Mephistot, aki az egyik kicsivel játszik. Feltekint, érzékelve, hogy a vendégek elmenni készülnek, mire felegyenesedik, és egy szívélyes mosollyal néz rájuk.
- Már távoznak is? - érdeklődik. A nekromanta csupán egy igenlő bólintást ad válaszul - meglepően sokszor ismétli most ezt az egyetlen mozdulatot. Alfred segítője még vár egy kicsit, aztán átveszi a vezető szerepét, hogy udvariasságból kikísérje a társaságot. Kinyitja előttük az ajtót, félreáll, hogy elférjenek mellette, majd mikor már kinn vannak, így szól:
- Remélem, még találkozunk.
Igazi jókívánság is lehetne, viszont a pofáján lévő letörölhetetlen vigyor… A tünde nő legszívesebben ökölbe szorított kézzel ütne bele egyet a selymes képébe. Mintha csak és kizárólag azért csinálná ezt a férfi, hogy kihozza őt a sodrából, de nem, erre nem fog sor kerülni, semmiképpen sem.
- Viszlát! - integet a triónak. Egészen addig álldogál az ajtóban őket figyelve, míg el nem tűnnek a láthatárról. Roppant idegesítő, mintha csak őrizné az árvaházat, hogy még véletlenül se menjenek vissza.
- No jó... - simítja fülei mögé éjszín haját a vámpír, ahogy távolabb értek. - Hogy ment? - kérdi félve, ugyanígy tekintve Aliciára, aki érzi magán Damien izgatott pillantását is. Mintha igazi súly nehezedne így rá... Nem szereti, ha a figyelem középpontjában van, még ha már-már állandó jelleggel kell elvállalnia, akkor se. Úgy tűnik, kénytelen lesz hozzászokni...
Mély levegőt vesz, felkészülve a tömör és a lehető leggyorsabb válaszadásra.
- Mephisto benn volt – kezdi. - Michaelnek köszönhetően tört össze az a váza, így Mephisto kiment, hogy megnézze, én meg addig előkerestem a könyvet. Kérdés, jót hoztam-e el, mert nem tudtam belenézni. Annyira közel volt, hogy csak a köpenyem alá süllyesztésére jutott időm - néz hol a páros egyik, hol a másik tagjára, hol az előttük lévő útra, hangján érezhető az enyhe feszültség, az aggodalom afelől, hogy jó példány van-e nála.
- Hát… - nyel egyet. -, esetleg majd visszamegy valaki más. Valamikor máskor. Vagy kiderítjük máshogy...
A lehető legrosszabb ötlet hangzik el. Ellőtték az egyetlen esélyüket, és ha most elszúrták, akkor nem fognak tudni az ügy végére járni ilyen békés módon. Sokkal erőszakosabb, feltűnőbb eszközökhöz kell nyúlniuk, amit nem fog senki sem megköszönni - még a használóik sem. Itthagyni meg nem hagyhatják, mert már túlságosan beleártották magukat Michael felkérésének hála.
- Szerintem nyissuk ki - indítványozza Damien.
- Visszamenni nem fogunk tudni. Így is már elég gyanúsak lehettünk, nem akarom még ezt fokozni - mondja, és ebből egyértelmű lehet, hogy veszélyt sejt. - És biztonságosabb, ha a fogadóban nézzük meg - fordul fajtársa felé.
- Rendben... – szívja be a levegőt, a félbehagyott mondatot pedig Mina fejezi be:
- ... csak siessünk.

***

A szobája ajtaja halkan nyikorog, a padló szintén keservesen nyöszörög, ahogy a társaság belép. Alicia óvatosan kiveszi köpenye alól a kötetet, majd leveti magáról a ruhadarabot, az ágyra dobja azt, mire hangos, fémes koppanásra lesz figyelmes. Egy pillanatra ijedten fordul a hang irányába, és észrevéve a kulcsot felveszi azt. Nem sikerült visszajuttatni Michaelnek, pedig lehet, nem ártott volna... Reméli, hogy nem lesz semmi baja.
Enyhén elhúzza a száját, végül a könyvvel együtt az asztalra fekteti a fémet. Fellapozza a naplót, hogy megkeresse a jelet, a gyorsaságát pedig ösztönzi kíváncsiságán kívül a páros odajövetele is. Lapoz, lapoz és lapoz, néha sikerül túlhaladnia, ahol már csak üres oldalak várják, de ahogy megpillantja a vérrel felrajzolt ábrát nagy, megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, végül alig érezhető büszkeséggel néz a mellette lévőkre. Mégiscsak sikerült.
- Ez az. Ez hát az. – Mintha Mina a gondolataiban olvasna: hasonlót akart ő is mondani.
- Ez bizony. – A férfi hangján érezhető az elégedettséggel vegyes öröm, és Alicia sincs másképp. - No lássuk csak, mink van... Alicia, volnál szíves felolvasni, hogy ne egyenként kelljen megnéznünk? – érdeklődik.
- Persze - bólint a változatosság kedvéért, de még mielőtt belekezdene, gyorsan átfutja, hogy zökkenőmentes, nyelvbotlás nélküli legyen a felolvasás. Elborzadva nyitja nagyobbra szemeit, finoman alsó ajkába harap, végül némi heztiálás után belefog:
- Tíz... Húsz... Harminc... Negyven... Mintha számon lehetne tartani, mennyi élet szükséges ahhoz, hogy azzá váljak, amivé akarok. Ennek nincs mértéke. Ahogy Mephisto mondta, ezt nem lehet számolni. Addig kell csinálni, míg a lélekben fel nem gyúl valami - míg lelkemben meg nem jelenik, virágba nem borul, ki nem teljesedik. De már érzem... Érzem, hogy változom, érzem, hogy nem vagyok az, aki valaha voltam - már nincs bennem az az igazi szerénység, jóság és kedvesség, mikor átvettem az árvaházat. Már gyilkos vagyok, kegyetlen, gonosz, és élvezem. - Itt megakad egy kicsit. Elképzelése sincsen, mi váltotta ki Alfredből ezt a változást. Sejtette, hogy valami nem kerek nála, de hogy ennyire elborult legyen, még álmában sem hitte volna. És talán ami a legjobban fáj… Az az utolsó szó: élvezi. Eszébe juttatja a régmúltat, melyet oly’ szívesen feledne már el.
- Élvezem, érzem ennek a zamatát, érzem, milyen jó életekkel játszani - ÉN döntöm el, ki hal meg, ki nem. Csodás! Egyszerűen hihetetlen! Bolondjává váltam, a vér látványa különös gondolatokkal tölt meg, és ahogy Mephisto mondta: mintha megőrültem volna. De nem vagyok őrült... Csupán függővé váltam ennek a furcsa hóbortnak, és csodálkozom, eddig miért nem tettem.
Újra elhallgat, összeszorított fogakkal, ajkakkal és ökölbe szorított kezekkel mered továbbra a szövegre. Vajon olvassa tovább? Lehet, hogy képtelen rá. Annyira dühítőek ezek a sorok, annyira felháborítóak, hogy legszívesebben most a napló összes oldalát kitépné, hogy aztán mindet tűzbe dobhassa. Nem akarja értelmezni a szavakat at továbbiakban. Minden procikája tiltakozik, hogy többet megtudjon az esetről.
Egy pillanatra hányingere lesz, mivel belegondol ebbe. Maga előtt látja a megannyi bűzlő holttestet, azt a rengeteg vért – mintha egy lekicsinyített csatamező lenne, közepén egy őrülttel, a háttérben egy árnyalakkal, aki az egész kitervelője, és hogy az élvezet is társul ehhez... Biztos benne, hogy meg kell állítaniuk. De mi okozta benne a törést? Ami még furcsa a számára: hogy képes józan maradni, ha a sorok az elme megbomlásáról árulkodnak? Mit akar ezzel elérni? Egy sorozatgyilkossá akar válni? Vagy ennél többre vágyik…?
Van egy ötlete, de egyelőre nem osztja meg a többiekkel. Tekintve, hogy itt még bármi lehet, nem akar erre az eshetőségre gondolni, de ha valóban úgy van… Mihamarabb cselekedni kell, máskülönben a falu teljesen elpusztul.
- Azt hiszem, elég lesz – érkezik egy lágy hang, majd Damien finoman a könyvért nyúl, hogy átvegye. Alicia kissé riadtan tekint fel a betűkről a kormosra, és enyhén kábult állapotában hagyja, hogy elvegye tőle a kötetet, valamint úgy helyezze, hogy mindannyian magukban olvashassák azt, ami éppen őket érdekli. Ez lesz a legjobb megoldás...

Emlékszem… Mostanáig tisztán emlékszem arra, mennyire undorodtam ettől. Sosem voltam katonának való, a vérontást már csak hallomásból elutasítottam, és jobbnak láttam, ha inkább egy árvaházat vezetek egy kis faluban, ahol senkit sem fognak kardélre hányni. A békés idők kezdetén megtaláltam én is lelkem nyugalmát, tökéletes összhangban éltem itt egészen addig, míg Mephisto meg nem jelent. Ő hozott el minden változást… Ő hozta el a megváltásomat. És ezért hálával tartozom neki, mérhetetlenül nagy hálával.

Eddig is volt egy olyan érzése, hogy Mephisto közrejátszott mindebben, így ez nem lepné meg, ha az a vigyori tökfilkó csak a felszínen játszott volna szerepet, azonban úgy tűnik, sokkal mélyebbre jutott, sokkal többet tett az ügy érdekében, mint bárki más. Kezükben van a bizonyíték, amire alapozhatnak.
Visszalapoz párat, hogy tudja, Alfred mégis honnan indult, milyen magasról hullott ilyen mélyre. Ha esetleg Mináék nem pártolják az ötletet, nem olyan kíváncsiak, akkor úgyis meg fogják állítani ebben – őt viszont érdekli. Tudni akarja, mi váltotta ki ezt a férfiból, hogy Mephisto mivel érte ezt el – mert nem akar a sorsára jutni. Érzi, hogy ez könnyedén megtörténhetne vele is, tisztában van azzal, hogy lelkileg instabil, hogy egyszerű lenne még jobban megfeketíteni lelkét.

Végre elérkezett ez is.


Egy pillanatig azt hiszi, hogy ez még mindig az őrületben íródott sorok egyike, de ahogy akaratlanul is továbbszalad tekintete a betűkön, meggyőződik arról, hogy itt még a józan vénember vésett le minden egyes mondatot. Innen tökéletes lesz a kezdés.

Életem békés útra térhet, élvezhetem a nyugodt, falusi vidéket. Az emberek kedvesek, segítőkészek, és az ellenségesség fogalma itt ismeretlen – tökéletesnek tűnik utolsó éveim eltöltéséhez, melynek unalmát megtöri a gyerekzsibongás.


Csak aztán jött Mephisto, mi?
Kissé nehezére esik elhinni, hogy ez a hely valaha olyan pompás és vonzó lett volna bárki számára is, mint ahogy azt Alfred leírta. Mindenki olyan mogorva, a környezet szintén nyomasztja az erre vándorló lelket, de végső soron pár év alatt vehet ilyen irányt bárki és bármi élete. A fénykoron túl már nincs semmi, csak a bukás – és bizonyára akkor volt itt fénykor, mikor Alfred megérkezett, Mephisto pedig elhozta a bukás keserű időszakát…

Mintha Isten meghallgatott volna, és Ő küldte volna el hozzám, hogy elűzze unalmam. Meglátta, hogy nem nekem való ez. Felnyitotta a szememet, és miatta rájöttem, hogy én nem ezt az életet akarom. Látta, hogy nekem más való.
Hiszek neki.


Más…? Mintha az előbb látott volna egy olyat, ami a nyugalomról szólt volna. Hol is volt…?
Valamivel korábbról kezd el keresgélni, tekintete ugrál a cikornyás betűk, szavak között, míg meg nem találja a kellő kifejezést. Következő lépésként a bekezdés elejére ugrik, és onnan kezdi az olvasást:

Ahogy hallom a külvilág híreit, mindig meglepődöm, hogy ezt a helyet mennyire elkerülik a bajok. Ugyanolyan békés és változatlan még mindig – pontosan ugyanolyan, mint mikor megérkeztem. Semmi sem változott, és ez megnyugvással tölt el.

Bizonyára ő sem erre számított. Reméli, hogy vele nem lesz ugyanez, amint visszahozta nővérét… Bízik benne, hogy nem fog vágyni ezekre az évekre, mert ha a nebelwaldi élet hiányozni fog neki még akkor is, az teljesen érthető, de ezek a mocsokkal teli évtizedek… Minden szörnyű pillanatát ki akarja törölni emlékezetéből.
Megakad a szeme a démon szón. Már előre görcsbe rándul a gyomra, mivel ez meglehetősen rosszat sejtet.

Állítása szerint nekem is démonná kéne válnom. Tanulhatnék, akár ő, viszont ő nem rendelkezik akkora fizikai erővel, hogy egyedül mindenre fényt deríthessen. Úgy véli, én tökletes tars lennék, csak még nem állok készen arra, hogy azzá váljak, amivé kell. Ebben igazat kell neki adnom. Az eddig elmondottak alapján tudom, hogy a legideálisabb az lenne, ha háborúdémon lennék, hiszen akkor tudnám támogatni őt, mellette még hatalmas tudásra is szert tehetnék. Kell ennél több?


Nagyra nyílnak szemei. Démonná… válni? Minek? Minek akarna bárki is démon lenni? És... Örök élet? Hát minek az? Nem elég egy emberöltőnyi idő?
Alsó ajkába harap. Ő ezt nem akarja elhinni… Hogy gyakorolhatott rá Mephisto ekkora hatást? Mert egyértelmű, hogy ő volt az, hát ki más? A gyerekek? A falusiak? Akik ártatlanok? Esélytelen. Csakis Mephisto lehetett. De mégis mivel? Miket mondott neki? Milyen sületlenségekkel tömte a fejét?

Végre elárulta, mit kell tennem. Végre tudom, mit kell csinálnom, hogy örök életű démon lehessek. Ölnöm kell, csupán ennyi az ár.


Felháborodik. Kis híján durván összecsapja a könyvet, hogy ne kelljen tovább ezzel a szennyel foglalkoznia. Ki?! KI?! Ki az, aki így reagál arra, hogy ölnie kell?! Csupán ölnie kell? CSUPÁN?!
Nem fújtat. Tűrtőzteti magát, nem tépi el a lapot, nem mutatja egyetlen jelét sem annak, mennyire haragszik. Képtelen felfogni, hogy ilyen könnyelműen kezelje az életeket – ez elfogadhatatlan. Mina megjegyzését meg se hallja, annyira próbálja legyűrni a benne felgyülemlett, mindent elpusztító dühöt.

Szerinte kezdhetem ezzel a faluval.
Itt úgyse veszi észre, ha eltűnik pár személy, ha meg igen, arra nem fognak rájönni – vagy meghalnak, mire rájöhetnének. Semmi nehézség sincs ebben – szerinte -, én viszont még kissé viszolygok. Akaratlanul is bevillan a gondolat: én? Aki gyűlöli a háborút? Aki nem akar vért ontani?
Igen, nekem kell mindezt megtenni, máskülönben nem érhetem el az általa felkínált lehetőséget.


Különösen ironikus ez a helyzet. Mintha próbálna menekülni valahova, mintha próbálná magát meggyőzni, hogy a helytelen a helyes. Itt még lett volna remény, hogy visszahozzák egy normális öregapó útjára, de ennek már esélye sincsen. Leara eltűnt… És még sokan mások. Sajnos. És ezen már nem lehet segíteni, bármennyire is szeretnének.

Megvolt az első áldozat. Különösen könnyen ment – természetesen neki köszönhetően. Elraboltuk, elhurcoltuk az északra található barlangba, majd ott megöltük. Elkábította, de hogy mit használt, nem tudom, így viszont a lehető legegyszerűbb volt minden.


Olvastatják magukat a sorok. Nem bír leállni velük, és nem azért, mert annyira vonzza a gondolat, ami megfogalmazódik, egyszerűen csak… Muszáj. Ökölbe szorított kezekkel áll, körmeivel felsérti bőrét, de még így is uralkodik érzelmeim, amennyire csak tud – nem akarja, hogy vér serkenjen.
Még egy kicsit… Csak még egy kicsi kell belőle, és a szenvedés egy rövid időre véget ér.

A kezembe adta a kést, mire egész testemben remegni kezdtem, és alig telt el pár óra, már nem tudom megérteni, miért. Féltem a megölésétől, féltem, hogy ezért az Isten megbüntet, de… Ahogy megöltem, mintha… Mintha jó érzéssel töltött volna el. Igen, jó volt. Nagyon furcsa, de meg akarom ismételni.
Tényleg ilyen könnyedén játszadozhatok az emberi életekkel?

Gondolatai elnémulnak, elméje üres, teljes mértékben. A csendes beletörődés, a tehetetlenség érzete válik úrrá rajta, és akármilyen furcsa, lesújtják őt ezek a szavak, még akkor is, ha egy nekromanta. Nem olyan, mint a többi. Ő más. És tudván, hogy ezt meg lehetett volna állítani, ha időben jönnek, ha időben érkeznek, csak még jobban keseríti őt. Ha tudta volna… De nem tudta.

Szeretem azt a hatalmat, amit Mephisto a kezembe adott. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz – hogy ennyire szeretni fogom. Még van bennem némi rosszérzés, de ez már egyre kevesebb, egyre gyengébb és haloványabb. Érzem, hogy már semmi sem tarthat vissza: az örök élet egyre csak közeledik.

Nem fog közeledni. Még mielőtt megkaphatná, elveszi tőle. Megöli. Elpusztítja. Kegyetlenül eltiporja.
Lapoz egyet. Elsőként a vérrel felírt dátum tűnik szembe, majd az ugyanúgy vöröslő szöveg:

ELJÖTT A NAP!
AZ UTOLSÓ ÁLDOZAT A HALÁL OLTÁRÁRA KERÜL!
ÉN PEDIG DÉMONNÁ VÁLOK!


Mind a hárman egyszerre néznek fel. Felváltva pillantanak egymásra, a döbbenet pedig beléjük fagyasztja a szót is. Végül persze meg kell beszélniük, nem maradhatnak itt napestig, és Damien vállalja magára ezt, az első lépés megerőltető feladatát:
- Minának igaza van, ez már nem ő. Ha megállítjuk, akkor talán még visszakaphatja a régi személyiségét.... valahogyan.
Alicia nem tartja valószínűnek, hogy ez sikerülhet. Innen… Ilyen mélyről már nem lehet kihúzni. Az tény, hogy már ölt egyszer… Ez az, ami megakadályozza, hogy ismét nyugodt, gyerekekkel foglalkozó idős férfi legyen belőle, akinek nincs jobb dolga, minthogy a karosszékben pihenjen, figyelje a kölyköket, felolvasson nekik. Tudja jól… Ő is itt rontotta el. Ölt, és már nem tud visszatérni eredeti útjára, annyira sorsfordítónak bizonyult az eset, de hogy élvezze az öldöklést, a hatalmat... Ezt nem tudná eldönteni - és ez megrémiszti.
Persze bólint egyet, még ha nem is azért, mert egyetért, csak hogy reagáljon valahogy, a sötételfről pedig ismét a lapokra terelődik pillantása.
- Tudtam, hogy sokat változnak az emberek az életük során... De hogy ennyit? - ingatja fejét. - Megkeressük? – tekint fel ismét a párosra, utalva a barlangra, amelyről Alfred is tett említést. Talán ők is olvasták.
- Muszáj lesz - szólal meg a vámpírlány elszántan. - Talán még épp odaérünk. Ezt valahogy meg kell akadályozni... Képesek leszünk rá, igaz? – teszi fel a kérdést, amire egyértelmű a válasz.
- Igen. - Hangja határozottan cseng. - Bár sokakat már biztosan nem tudunk megmenteni - közli borúsan. - De akit lehet, mindenképp.
Becsukja a könyvet, és elvéve fajtársától az asztalra teszi azt.
- Északra... Sok nyom nincsen, de talán találunk egy kitaposott ösvényt. Ha mostanában annyit járnak arra, akkor kell lennie pár nyomnak.
Őszintén szólva inkább csak reméli, hogy van valami, amit követhetnek.
- Damien jó nyomkereső - jelenti ki, és ez biztatóan hangzik. - Megoldjuk. Ha sietünk, akkor megállíthatunk egy még hatalmasabb katasztrófát...
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Pént. Ápr. 29, 2016 7:21 pm

Árvaházi ármányok
Haláloltár

Megállíthatnak egy hatalmas katasztrófát. Mindössze ez az, ami elméjében visszhangzik folyamatosan, ami miatt hol gyorsabb, hol lassabb tempót diktál a gyaloglásban, egyenesen észak felé tartva. Nem érdekli, ha valaki követte őket, nem érdekli, ha Alfredék most esetleg felbukkannak – nincs nála ugyan éles fegyver, de képes enne a puszta kezeivel megfojtani őket. Óvatlan lenne, ami nem jellemző rá, de az indolatok miatt védelmét akarata ellenére is leengedte. Ezt ő is érzékeli, azonban nem tesz ellene semmit, sőt, mintha még táplálná saját magában a dühöt. Tényleg hajlamos lenne arra, hogy nekirontson az idős férfinak és a nyomorult segédjének, aki…
… tényleg, ő miféle szerzet is? Tekintve, hogy sokat tud a démonokról, meglehetősen sokat… Vagy talán hazugságokkal tömködi a vénség fejét? Még az is lehet, így viszont a kósza gondolat, miszerint Mephisto egy démon, értelmét veszti. Bár… Lehet, van némi igazság is benne. Előfrodulhat, hogyha bolondokat is magyarázott, direkt tette, ami meg a legrosszabb eshetőség.
Eltűnődve, magában merengve teszi meg a lépéseket az alig látható ösvényen. Borzasztóan ritkán járhatnak erre, mivel csak itt-ott vehető ténylegesen észre, hogy egy úton vannak, annyi durva fűcsomó takarja az amúgy csupasz, poros talajt, kényelmetlenné, fáradságossá téve a sétát.
Néhol lemarad, hogy szemügyre vegyen egy-két cserjét, néhány fát, hátha talál pár nyomot, a földet is komolyan vizsgálgatva megy társai után, de minduntalan csak egy eredményre jut: semmi. Teljesen nyomtalan a környék, nincs semmi, ami arra utalna: valaha járt volna erre bárki is. Érzi a saját magát emésztő mérget, ahogy fokozódik benne a reménytelenség miatt, mivel elhatározása olyan erős, hogy az nem tűr sikertelenséget.
- Nézzétek csak! – hallatszódik Damien hangja némileg távolabbról, egészen váratlanul. Alicia felé fordul: eltakarja néhány bokor és fa, de keresztülvágva ezeken megpillantja a sötételf alakját, aki valamit vizsgálgat lehajolva. Végigvezeti tekintetét a férfi karján, az ujjain, míg el nem ér a földben maradt lábnyomig, amely egy esős napról maradhatott hátra, talán nem is olyan túl régről... Vagy hónapokkal korábbról…?
- Ez emberi, igaz? Mondd, hogy az, legyen az... - kezd bele Mina ismét a nyafogásba, de megállja az ingerült szemforgatást. Inkább a kormosra tekint, aki a kérdésre bólintással válaszol.
- Csak az lehet. Kicsit nehézkes lesz talán az út, de ha ezt követjük, szerintem nem téveszthetünk sokat – magyarázza aztán. Az, hogy mennyire lesz nehéz a továbbiakban a barlang megtalálása, nem kifejezetten foglalkoztatja: már van egy dolog, amit követhetnek, amire alapozhatnak, így egyszerre lehet nyugodtabb és egyszerre vérszomjasabb. Egy pillanatra ugyan felmerül benne, hogy talán csak egy falusié, de azelőtt elveti, mielőtt komolyan vehetné. Nem akarja sem a saját haragját elporlasztani, ami erőt ad neki, sem Mináék lelkesedését elvenni; csendben marad.
Követve ezt és megérzéseiket, elindulnak tovább. Bizonyos időközönként, mintha csak nem akarnák az égiek, hogy elvesszenek a nyomozás közben, újabb és újabb iránytűként használható jelekre bukkannak. Itt-ott egy-egy eltört gally, ami már csak azért is érdekes, mert ránézve Aliciának azonnal az jut eszébe, hogy valaki arra próbált menekülni. Nem egy-két apró, elhaló ág az, mely lefelé csüng, hanem sokkal több, sokkal vastagabb. Mintha csak megtépték volna a cserjéket.
Egy darabig eltűnődve figyeli, végül az előtte haladó páros mögé felzárkózik. Nem kíván túlzottan lemaradni, és bár eltájékozódik egymaga is, mégsem maradna egyedül – úgy bukásra van ítélve önkéntességen alapuló küldetésük. Együtt kezdtek bele, együtt fognak ezzel végezni, na meg… Jelenlegi erejével nem tehet semmit két fél ellen. Mondjuk az egyikük egy vénember… De nem tudni, hogy Mephisto mire képes, és sajnos ebbe bele kell most nyugodnia. Vissza kell fognia az indulatait, amelyek óvatosságának erős falait ostromolják, higgadtá kell válnia, hogy képes legyen kezelni a helyzetet.
- Nagyon úgy tűnik, erre jöttek, kétlem, hogy ez egy másik bűntény szálára utalna - jegyzi meg a kormos lelkesen. Nem érti őt… Hogy lehet valaki ilyenkor lelkes? Ő képtelen ehhez hasonló színt kölcsönözni hangjának, nem tudja ezt átérezni. Ő már csak a végére akar érni, hogy leszámolhasson velük, mert túlmentek az tűréshatárán. Ez az, amit Alicia sem engedhet meg másoknak, hiszen ártatlanok estek áldozatául a beteg hóbortjuknak, nem is egy, nem is kettő, hanem rengetegen.
Damien megy elöl, aki párszor teljesen belefeledkezik a vizsgálódásba, és csak néha kapja fel fejét, hogy körbenézzen, megvannak-e még társai. A nekromanta mindvégig némán követi őt, így miatta nem kell aggódnia, valamint Mina sem marad le sosem – végig a nyomában vannak. Nem váltanak szót – bizonyára az alkonyszemű is elmereng az eseten, na meg… Nincs itt miről beszélni. Mindkettejük számára egyértelmű, mi folyik itt, hogy mit kell tenniük, és a jelenlegi helyzetbe nem illenek a hétköznapi megjegyzések és megfigyelések. Képtelenség ilyenkor normális témát találni, amivel kitölthetik a kínos feszültséggel teli perceket.
- Uhh - sóhajt fel, egyértelműen undorodva egyik alkalommal nyomkövetőjük.
- Mi az? - érdeklődik a vámpír teljesen fölöslegesen, mivel a következő pillanatban már ott is van örökös társa mellett. A holdcsókolt szintén igyekszik jó szögből megszemléli az érdekességet, amire bukkantak, ám ahogy meglátja, eltűnődik: úgy hitte, képes lesz megnyugodni? Mert akkor nagyon rosszul tette, és sajnos a nyomozás nem éppen tesz kedvére, mivel a következő, amit körbeállnak, az a korábbiakkal ellentétben nem kis vérfoltok és lábnyomok, hanem vöröslő, elmosódott, szétkent csíkok, mintha csak elhúztak volna itt egy súlyosan megsérült személyt. És ez bizonyára így is volt. Mi más történhetett, ha nem ez?
Ökölbe szorul a keze ennek láttán. Kissé lehajtja fejét, alsó ajkába harap, és az undor, a gyűlölet újabb lángra kap. Pedig már csillapodott a benne uralkodó káosz…
- Na jó, szerintem ne álljunk meg. Készüljetek fel, már közel lehetünk, talán őrség van, vagy csapdák, legyetek óvatosak - figyelmezteti őket Damien halkan. – Mostantól csak akkor beszéljünk, ha feltétlen muszáj - kéri meg rá a nőket, mire Alicia belül gunyorosan elvigyorodik. Eddig se beszélt sokat, szinte semmit, szóval az ő részéről felesleges ez a fajta óvintézkedés, a vámpírlánynak viszont kijár ez. Akárhogy is nézi, hármuk közül ő a legbeszédesebb, legfecsegősebb, ami az esetek többségében roppant zavaró.
- Akkor induljunk, nem késlekedhetünk tovább – sietteti a haladást, a csapdák létezésében viszont kételkedik: - Ha ilyen hanyag munkát végeztek... - kezdi eltűnődve. - Szerintetek vannak csapdák? Mégiscsak egy fanatikus vénemberről és egy selyemfiúról van szó.
Igen, egy vénemberről, akinek legszívesebben kitekerné tettei után a nyakát, valamint egy selyemfiúról, akinek a gyomrába szúrna egy tőrt, ha tehetné. Irritálja a mosolya, és ami mindkettőben ugyanúgy zavarja: az utólagosan kiderült álszentségük. Tudta jól, hogy a kedvességgel vigyázni kell, és ez most ismét visszatér hozzá. Nem szabad hinni a finom mosolynak, a kacagó tekinteteknek, azoknak a jókedvű vonásoknak – semminek, aminek köze van a jóindulathoz és a boldogsághoz. De így akkor saját magában sem bízhat? Persze, hogy nem.
- Jogos - bólint a kormos párszor, majd kicsit felengedve folytatja útját. Ennyi elég is volt, hogy meggyőzze, ami részben jó, mert nem kell vitát nyitniuk ebből, részben viszont rossz, mert előfordulhat, hogy téved, hogy alábecsüli az őrülteket, akik rémisztő módon gyerekeket nevelnek. Talán pontosan ez lesz a vesztük.
Újabb csendes percek telnek el halk sétálással, mígnem elérik a barlangot, amiről Alfred említést tett a naplóban. Már csak be kell menniük, fel kell fedezniük, végezetül meg kell várniuk… és megölniük őket.
Egyszerűen közelíti meg a bejáratot: Mináék mögött halad ugyan, de ő nem simul úgy oda a falhoz, mint kellene, vagy mint amennyire javasolt lenne. Nem fűlik a foga ilyesmihez, viszont szerencséjük van: valóban nincsenek csapdák. Egyelőre. Emiatt lehet csodálkozni, de akár elégedetten bólogathatnak a helyes megérzés miatt, bár… Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem fog rájuk várni semmi, hiszen mégiscsak két olyan személyről van szó, akik nem feltétlen ehhez értenek, na meg egy Isten háta mögötti porfészekben vannak! Ugyan ki akarna pont erre jönni? Mindenki, aki itt megfordul, a kellemetlen légkör miatt hamarabb megy el, minthogy felfedező körutakat tartson. A falusiak sem olyanok, akik túlbuzgó örömmel fogadnák a kirándulásokat.
A férfi egyetlen kézmozdulattal jelzi, hogy kövessék, majd besurran. Alicia kissé merev mozdulatokkal tesz eleget ennek, ugyanakkor halk is, de ami még jobb lenne szerinte:
- Előreküldjek egy csontvázat? – ajánlja csendesen, csak hogy a látszat megmaradjon: ő sem akar lebukni, azonban igazat megvallva ez már a vércsíkok óta nem hozza lázba. Egyszerűen csak… cselekedni akar már. Mondjuk ha esetleg mégis lennének csapdák, akkor nem fogja őket váratlanul érni – legelőször a csontváz lesz az, amelyik beleesik ezekbe.
- Ez egy ragyogó ötlet - felel erre ezúttal a vámpír. Egy aprót biccent válaszként, végigsimít köpenye alatt varázskönyve gerincén már csak megszokásból is, lelki szemei előtt pedig megjelenik az emlegetett lény pecsétje. Pillanatokon belül Damien elé kerül egy élőholt, fegyverrel a kezében, amely átveszi így a vezetést, majd zörgő tagjaival megindul be a sötétségbe.
Egy ideig a kintről beszűrődő fény bőven elegendő ahhoz, hogy jól tájékozódjanak, viszont ahogy egyre beljebb és beljebb érnek, egyre szűkül látókörük, és rákényszerülnek arra, hogy a falat érintve haladjanak tovább. Az idézett holt is többször megy neki a falnak, mivel Alicia sem tudja, merre kéne irányítania szerencsétlen csontkupacot.
Ahogy a percek telnek, egyre távolabb kerülnek a bejárattól, a levegő illata kezd valahogy megváltozni. Az eddigi hűs, már-már frissítő benti légtér úgy válik egyre rosszabbá, ahogy egyre több lépést tesznek meg előre. A borzalmas szag egyre inkább hasonlít egy rothadófélben lévő dolog bűzére, viszont erről csak akkor győződhet meg igazán, mikor beérnek a barlang végébe, egy kisebb teremfélébe, melyet fentről megvilágít a még besütő, de már alacsonyan járó nap.
Szemei egy pillanatra nagyobbra nyílnak, ahogy felfogja, miféle borzalom bontakozik ki előtte: megannyi holttest fekszik itt, ruháikon alvadt vér, akárcsak alattuk. Egyik-másik itt lehet pár hónapja, míg néhány egészen friss; könnyedén meg lehet állapítani, hogy mindenféle korosztályból vannak itt. A nő így már azon se lepődne meg, ha a nyomott hangulat ellenére pár vándor maradt nyomozni, és ők is itt végezték. Jöhettek erre hozzájuk hasonló kíváncsi, idegesítő alakok, akiket legszívesebben eltennének láb alól a tervezők, és talán… Ha Alfredék felbukkannak, elég kegyesek lesznek ahhoz, hogy megtegyék velük is ugyanazt, mint az itt nyugvókkal.
Ruházatának ujját szorongatva emeli orra és szája elé az anyagot, hogy némileg tompítsa a kellemetlen szagot. Lehet, hogy nekromanta, lehet, hogy holtakkal foglalkozik, de sose tetszett neki, hogy ezt kell csinálnia. Viszont nincs más… Nincs más útja, amin haladhatna, így el kellett fogadnia, és szerencsésen elboldogul vele. De ez… Ez itt, ami ebben a barlangban van…
Összepréseli ajkait, szemeiből egy pillanat alatt hal ki az eleven komolyság, helyére üres fagy kerül. Arcvonásai kifejezéstelenek, gondolatai elnémulnak. Csendesség uralkodik elméjében, a tervei kristálytisztán jelennek meg szemei előtt. Tudja, mit akar, mit fog tenni, hogyan fog cselekedni. Már csak megvalósításra vár.
- Itt kéne valahogy elbújnunk - mondja hidegen. - Bizonyára visszajönnek, itt pedig rajtuk üthetünk – teszi még hozzá magyarázatként. Kint… Talán kockázatos. Itt kényelmesen el tudnak bújni – többé-kevésbé -, kint viszont vagy szem elől tévesztik a gyilkosokat, vagy ők használják ki a lehetőséget, hogy hátbatámadják Aliciáékat.
- Közöttük?! - kérdezi a vámpír elborzadva. Valahogy már meg sem lepi ez a reakció, bár ki akarna holtak között elbújni? Bizonyára csak ő (és még pár más elborult egyén) olyan elmebeteg ahhoz, hogy alkalomadtán elvállaljon ilyet.
- Mit tegyünk, ha visszaérnek? - érdeklődik Damien. - Ha nem vesznek észre, akkor hátulról tegyük őket mozgásképtelenné és vallassuk ki? – folytatja, mire a holdcsókolt bólint egyet.
- Igen, így kéne. Bár nem tudom, mennyi helye van itt vallatásnak... A bizonyítékok a kezünkben vannak, már csak a végzetük várhat itt rájuk. – Keményen és ridegen beszél – eddig a páros ritkán hallhatta ezt a jeges állapotot, és bár alapvetően távolságtartó, ennyire sosem volt elutasító – főként nem a társaságukban. Mindig megfesti valamilyen szín, még ha az a gunyor is, viszont akkor legalább olyan, mintha ténylegesen eleven lenne, azonban így mintha kevésbé tűnne élőnek.
Elindul hely után kutakodva magának. Rezzenéstelen arccal mozdít meg pár hullát, majd nem találva megfelelőnek a területet, odébbáll, keresve egy másik, kisebb kupacot, ami kényelmesebb lesz neki, ráadásul kevésbé világos is – egy sötét kis zug. Csuklyáját mélyebbre húzza, a lehető legjobban beburkolózva a sötét anyagba, hogy még kevésbé legyen feltűnő – így akarja kivárni a megfelelő pillanatot.
- Ezek szerint egyértelműen végeznünk kell velük – Éppen van lehetősége értelmezni a szavakat, olyan halkan beszél a férfi lehajtott fejjel, elgondolkozva. - Lássuk... mi mögé bújhatunk? - néz körül.
A páros egy darabig megrökönyödve figyelik a holdcsókoltat, aki ezzel jelenleg a legkevésbé sem törődik, mint ahogy az ölelkezésükkel sem. Csupán behunyt szemekkel ül, koncentrál és átgondol, míg társai elkészülnek. Hallja, ahogy pár holttestet elmozdítanak, végül befészkelik magukat néhány közé, aztán elcsendesedik minden – egy rövid időre.
- Akkor megvolnánk. Most már csak itt várunk, hogy megérkezzenek... – Mintha csak enyhíteni akarná a kialakult feszültséget és kínosságot, de hogy mekkora sikerrel, nem tudná megállapítani. Ő jól van így. Nem érzi szükségét ilyen fölösleges megjegyzéseknek, bár tény, most nem is teljesen önmaga.
Egyetlen kézmozdulatára tűnik el a csontváz, amely idáig vezette őket, így már a teljes némaságé lehet ez a terem. Senki sem szólal meg, senki sem mozdul meg, még csak a gondolatok sem suttognak fejében. Olyanná válnak, mint a körülöttük lévő holtak: már-már élettelenné. Talán kissé még furcsa is, hogy mindannyian egy ilyen barlangba kerültek, hogy itt rejtőztek el, de hát tehettek mást? Nem igazán.
Nem gondolkodik. Képtelen bármiféle eszmefuttatásra, mindössze egyetlen dolog lüktet benne: megölni azt a két személyt. Lelki szemei előtt látja, miféle undorító kínzásokba kezdhetne, hányféleképpen boncolhatná fel őket – megőrült volna? Lehetséges, viszont ezt ő úgyse tudná megmondani, legfeljebb a külső szemlélők.
Halványan elmosolyodik, mivel a saját magának feltett kérdés felidéz benne néhány emléket korábbról, mivel mástól is megkapta már… Talán van benne igazság.
Mielőtt túlságosan továbbgondolhatná, léptek visszhangjának kellemes ritmusa üti meg a fülét, tompán, vizesen. Kinyitja egyik szemét, úgy szemléli a környezetet, ám még semmi. Ahogy jobban figyel, egyre inkább kivehetőbbé válik az összemosott hangokból valakinek - egy gyereknek - a vergődése, a fájdalmas nyöszörgése, elnyomott ordításai. Bizonyára szabadulni próbál, csak esélye sincs rá; talán megjöttek.
- Nyugalom, Michael fiam, csak mutatni akarok valamit – csendül fel Alfred hangja, amihez szinte oda lehetne képzelni azt az eszelős vigyort, mely most arcán szétterülhet.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Hétf. Május 16, 2016 2:53 pm

Árvaházi ármányok
A rémálmok vége

Szinte pihen ezen a borzalmas helyen. Megszokta már ugyan a holtak közelségét, de annyira nem, hogy ilyen nyugalommal üldögéljen frissebben-régebben megölt személyek közt. Valahogy most mégis meglepő higgadtsággal képes megmaradni a helyén: nem húzza a száját, nem panaszkodik – még magában sem -, gondolatait teljes mértékben lekötik az elkövetkezendő percek, órák: amikor megjelenik Alfred. És természetesen meg is érkezik…
Szinte látja maga előtt a férfi őrült vigyorát, szemeinek izgatott szikrázását, ahogy arra gondol: nemsokára démonná válik. Még mindig nem tudja felfogni, hogyan lehet ennek örülni, hogy miért akarna bárki is a saját bűnében élni, ám jelenleg nem is ez a fontos. Valaki van itt. Egy kölyök, aki nem is akárki: Michael.
- Alfred bácsi, eresszen el! – szólal meg a gyerek nyöszörögve. Csak ezt tudta kipréselni magából, mást nem, mivel újabb fájdalomhullám éri, ahogy egyre beljebb és beljebb vonszolják a barlangban. Talán még a bűzt is megérezte, ami még rosszabbat sejtethet a számára. Jobb lenne, ha a kisfiú nem tapasztalna ilyen szörnyűségeket, de a kelleténél már sajnos jobban beleártotta magát az ügybe – elegendő volt a kulcsot ellopnia hozzá. Tényleg… Megeshet, hogy kiderítették, ő volt a tolvaj.
Halk nevetésre figyel fel, amely a könyörgést követi. Nem Alfred a tulajdonosa, Michaelnek túl magas a hangja ehhez, ráadásul a helyzet nem épp olyan, hogy a gyerek csak úgy kuncogjon bármin is. A lehetőségeket kizárva a nevető harmadik fél nem lehet más, mint Mephisto maga, aki az egésznek az elindítója.
Alsó ajkába harapva várakozik, míg megérkeznek. Jövetelüket a bejárat felől beszűrődő fény jelzi, vélhetően fáklyatűz, amit ők okosan nem hoztak – bár talán nem is lett volna értelme -, valamint a léptek és azok visszhangja is egyre hangosabbá válik, míg be nem lépnek a barlang termébe. A fényforrás Mephisto kezében van, sejtése sem volt hamis; a fáklyát hamarosan a barlang falába vert, egy kiugró vastartóba helyezi. A másik oldalon ott áll Alfred, ujjaival Michael szőke haját tartja, úgy vonszolhatta végig az úton szerencsétlen fiút, azonban a nő nem reagál erre semmit. Nem sokan maradnának szótlanok ennek láttán, és a párosból is kinézi, hogy azonnal felkelnek, hogy megszabadítsák a kölyköt a szenvedéstől, ám ez lenne most a legrosszabb döntés. Ahelyett, hogy dühtől vezérelve meginduljon a gyilkosok felé, óvatosan és nyugodtan szemlélődik, tekintete mintha egy hideg fém lenne, fekete ruhájának köszönhetően még mindig beleolvad a terem hátsó részébe, a sok hulla közé.
Alfred egy egyszerű mozdulattal löki el a fiút magától, be a terem közepébe, és ez olyan váratlanul éri a kölyköt, hogy a nem is tud talpon maradni: a földre zuhan azonnal, mindenféle ellenállás nélkül, még a kezeit is lehorzsolhatta. Ahogy feltekint, körbenézve a temetőn, arcára a rémültség ül ki, majd félve húzza össze magát, megpróbálva kizárni a külvilág szörnyűségeit, valamint annak a felismerését és felfogását, hogy nevelője, ki már évek hossza óta ügyel minden lépésére, komolyan ilyen dolgokat tesz.
Viszont itt a lehetősége belépni az események folyásába. Mephisto és Alfred egyaránt Michaelt figyelik, készülnek arra, hogy végezzenek vele – hát milyen más szándék is vezérelhetné őket? -, így van lehetősége arra, hogy egy csontvázat a bejáratba idézzen, némileg távolabb a gyilkos párostól, hogy ne vegyék észre azonnal, és ha menekülőre fognák, el legyen zárva előlük az út. Fölényben vannak, számbeli fölényben, és talán még mágiában is ugyanígy van. Legalábbis… Reménykedik benne.
Ahogy az idézett lény megjelenik kardjával a kezében, Alicia egy aprót biccent Mináék felé, jelezve nekik, hogy indulhatnak. Az alkonyszemű először vet egy pillantást társára, Damienre, majd vissza a nekromantára, aztán mindketten imitálják elkövetkezendő modzulataikat. Erre egy újabb biccentés a válasz, a páros pedig mozgásba lendül: elkezdenek kimászni a holtak takarásából, azonban valami közbejön: Mephisto felfigyel rájuk. Ránézve érezhető, hogy valamit meghallott ebből, és gyanakodva kémleli a holtak tengerét, majd hamarosan meg is pillantja a sötételfet és a vámpírt. A démon – a napló alapján aligha lehet más – egyszerre ingerült és meglepett, egyértelműen nem számított arra, hogy ma meg fognak jelenni. Hogy valamikor máskor? Talán. Mindenesetre ki kell használniuk, hogy nem számítottak rájuk.
- Nohát – jegyzi meg már-már szórakozottan Damienéket vizsgálgatva. Michael szemei mintha felragyognának ettől, reménytelien csillannak, és hálakönnyek csordulnak végig arcán, megszólalni azonban nem mer – teljesen érthető okokból kifolyólag. Jelenleg csak mozdulatlan, merev várakozásra képes, többre nem, így Aliciának jut a nemes feladat, hogy míg a páros lefoglalja Mephistoékat, a kisfiút egy legalább kicsivel biztonságosabb helyre rángassa, méghozzá a hullák közé. Kimenni nem tudnak, és nem azért, mert ott a csontváza, hanem mert a gyilkosok elállják az utat, így akármilyen fájó is, más választásuk nincs, mint még nagyobb barátságot kötni a bűzlő hullákkal.
Mináék előbújását követő pár másodperc után Mephisto kezében megjelenik egy hosszú lándzsaféle a semmiből, mire kissé nagyobbra nyílnak a holdcsókolt szemei. Nem ismeri a démonokat, de biztosra veszi, hogy ez egy hozzájuk köthető képesség, és ami még rosszabb: célba veszi Damient, aki viszont szerencsésen kitér előle. Tovább nem is figyeli a harc menetét, elvégre fontosabb dolga is van annál, minthogy tétlenül vizsgálódjon: négykézláb igyekszik a lehető leghalkabban Michael felé, hogy a terem közepéről elrángassa valahogy.
- Michael, gyere, gyorsan – suttogja, és megragadja a kisfiú csuklóját, lehetőség szerint felrántva őt, de nem úgy tűnik, mintha lábai annyira tartanák. Halkan szitkozódva emeli fel a kölyköt, aki egész testében remeg, sajnálni azonban most nem képes. Jelenleg csak teherként tud rá gondolni, semmi többként, egy olyan személyre, aki csak hátráltatja mindannyiukat, viszont nem hagyhatják itt, mivel maga a nekromanta is rosszul érezné magát, ha pontosan ez a hozzáállás okozná az apróság végzetét. Ez csak egy átmeneti állapot, egy hangulat, ami majd el fog múlni, és most csak az elnyomott indulatok azok, amelyek ezt kiváltják belőle – remélhetőleg.
Halk puffanás hallatszódik, mire odakapja tekintetét, közben óvatosan lépdel egy sötétebb zug felé. Mina bizonyára egy holttestben borult fel, míg Mephisto felé közeledett a dárdával, most pedig fordított helyzet van: a démon nem fúrja bele a vámpírba a fegyvert, helyette inkább hátrál fájdalmas és dühös vonásokkal arcán, érezve a különös tűz pusztító erejét.
- Mocskos szuka – szűri ki fogai közt ingerülten.
- Ezerszer tisztább vagyok, mint te, hatalomvágyó kegyetlen átokfajzat – hallja még Minát, ám ennyi elég is volt, indulnia kell tovább. Valamivel gyorsabban lépdel, nehogy felfigyeljen rájuk a selyemfiú, viszont ekkor éles fájdalmat érez a vádlijában. Alsó ajkába harapva, elfojtottan üvölt fel részben a meglepettségtől, részben a hirtelen érkező kínoktól, és ettől térdre is esik, elejtve a gyereket, aki ügyetlenkedve, reszkető tagokkal hátrál pár lépést. A nő dühösen fordul hátra, megpillantva a húsát átdöfő fegyvert, majd Mephistot, aki elégedetten vigyorodik el attól, hogy megállította az áldozatrablót.
Egy pillanatig furcsának véli, hogy a többé-kevésbé védtelen Minát békén hagyta, bár bizonyára az utolsónak szánt, kiontandó élet sokkalta fontosabb, mint másoké, és az ilyet nem engedhetik elbújni és figyelmetlen perceket kihasználva meglépni. Valamint… Mina ültében nem csinálhat semmit, és amíg felkel, az elegendő idő ahhoz, hogy egy újabb dárdát idézzen magához, amit aztán a vámpírba szúr. Egyértelműnek kellett volna lennie Alicia számára, hogy célba fogják őt venni, amint olyan helyzetben lesz, és ez most olyan volt – védtelen és sebezhető. Gyűlöli ezt.
Mephisto ezt követően Alfred felé tekint, mielőtt visszatérhetne a vámpír elintézéséhez, a holtmágus pedig követi pillantását, így egy darabig figyeli, ahogy a vénség és Damien egymással küzdenek. Meglepetésére egészen emberesen bírja az öregember, magában még egy halvány elismerést is érez a megőrült ember iránt. Ilyen korosan mégiscsak megerőltető lehet egy fiatal, edzett férfi ellen küzdeni, idézőként ő meg pláne nem veheti fel a versenyt. Ami viszont rossz hír, az nem más, minthogy Mephisto így a csontvázat is meglátja, ami, ha nem érte volna a gazdáját fájdalom, melytől képtelen az irányításra, könnyűszerrel leteríthette volna a vénembert.
- Alfred, mögötted! - figyelmezteti sietve, utalva a veszélyre – ami gyakorlatilag nem veszély. Alicia sajnálja, de a démonnak nagyon könnyű dolga lesz az idézett lénnyel: hezitálás nélkül indul meg a csontváz felé, nekiront, majd megragadja azt a karját, amiben a mérgezett kard is van, nehogy véletlenül lecsaphasson rá. A nekromanta szolgája zörögve próbál ellenállni, de nekicsapódik a falnak, ráadásul a nő elméjét elborító, hullámként érkező kínok miatt nem is kap semmiféle parancsot. Túlságosan elfoglalt a seb lüktetésének csillapításával, de azon kívül, hogy erősen szorongatja sérült tagját, mást aligha tud kezdeni vele.
Legalább annyira jó az idézett lény, hogy eltereli Mephisto figyelmét addig, míg Mina meg nem támadja lángjaival hátulról – mindössze ez nyugttaja meg, erre mondhatja, hogy hasznos volt legalább egy kicsit.
A vámpír a démon tarkójára szorítja éjlánggal körülölelt tenyerét, amelyet hangos üvöltés követ, és ez elnyomja az alkonyszemű hangját. Ezzel egyidőben eltűnik lábából a mágikus fegyver is, és alsó ajkába harapva fojtja el a kiáltást, így csak halkan nyöszörög. Hogy részben átérzi a démon fájdalmát, azt nem kell kimutatnia, mivel a tőle kapott sérülés miatt már bőven megtapasztalta a kínokat. A következő pillanatban azonban már Damien és Alfred tőrharcát figyeli, tekintve, hogy a démon már aligha lesz képes bármi más megvalósítására ezek után – csontvázának irányítását is gyakorlatilag elfelejti, így a lény már csak van ott, parancs nélkül sodródva annak az eseménynek árjával, amibe került.
Az egymásnak csapódó pengék fémes hangja mindvégig betöltötte a helyet, valahogy mégis csak most jut el tudatáig, hogy a háttérben más is zajlott a gyerekmentésen kívül. Onnan távolabbról nem tudja megállapítani, hogyan is áll a harc mente, a folyamatosan lüktető sebesülése olyan intenzív, hogy nem lát tisztán. Amikor sikerül összeszednie magát annyira, hogy teljes mértékben a tőrpárbajra koncentráljon, Alfred fegyverével a sötételf nyaka felé suhint, ám még mielőtt megrémülhetne, Damien hárít egyik egyik tőrjével, a másikat pedig a férfi hasa felé lendíti, azonban a vénség sokkal szívósabb annál, minthogy beengedje a támadást: odarántja kezét, mire az élesen felkiált, ahogy az éles fém átvágja magát a bőrön, az inakon, a csontok között. A következő pillanatban már csak azt látja, ahogy fajtársa az öregember torkához szorítja a tőrt – itt a vége.
Hátrafordul, Michaelt keresve, mivel úgy gondolja, jobb, ha se nem látja, se nem hallja a mostaniakat. Legalább ennyitől hadd legyen megkímélve, ha már minden más kegyetlenséget el kellett viselnie, ha már ki kellett annak derülnie, hogy Alfred nem az a személy, akinek mindig is ismerte. Aliciától nem idegen ez az érzés, ismeri ennek keserűségét, és szeretné elkerülni, hogy a kisfiú is megtapasztalja. Bár… Már így is eleget láthatott.
- Michael, fogd be a füled! - kiáltja, mire a fiú pár halott közé mászik némi hezitálás után, és ott megbújva cselekszik is. Egész testében remeg, arca csupa könny, hangosan szipog, és látszódik rajta, hogy nem választja el sok attól, hogy üvöltve sírjon. Alicia minden elismerése az övé, hogy még mindig képes tartani magát. Megpróbálkozik valahogy óvatosan odahúzódni, de ahogy megmozdítja a lábát, már érzi, ahogy beléhasít egy újabb hullám, így szája elé kapja a kezét, nehogy ő is társuljon a gyilkosok szimfóniájához.
Alfred egészen a barlangfalig hátrál. Csak rá kell nézni, és egyértelművé válhat bárki számára, hogy sarokba szorult, viszont még próbálkozik, még rászorít a tőrre, még folytatni akarja a küzdelmet, hátha sikerülhet. Márpedig itt nem lesz tovább: Mephisto ugyanúgy legyőzetett, a vénembernek sincs már sok hátra.
- Ez nem tarthat örökké. Soha nem is tarthatott – hallja a kormost.
- Nem értitek - köpi a szavakat Alfred. - Soha nem is fogjátok érteni, pazarlás nektek az élet, nem ismeritek a igazi zamatát... - Legszívesebben Damien helyett szúrná le az embert most azonnal, csak hogy elhallgasson végre, de a helyzet nem éppen neki kedvez. Nem akarja ezeket a borzalmakat hallgatni, nem akarja, hogy bárki is ilyet mondjon, mert ártatlanokat meggyilkolni… Bűn.
- Értjük - biztosítja a férfit, egyik tőrös kezét ráemelve, mire a vénember még rémülten lendíti meg a pengét, de a sötételf lefogja a kezét, erős szorításától az öreg pedig kénytelen elengedi fegyverét, mire az egy röviden visszhangzó csörrenéssel esik a földre.
- Maga nem érti. De sajnos már elveszett, úgyhogy ennek itt a vége.
Csak ölje már…!
Fajtársa baljában lévő fegyver felszakítja Alfred ruháját, majd felszántja a bőrt, a húst, átvágva a beleket: beleszúrja a hasába. Ennek láttán, valamint az elfojtott nyögés hallatán a holdcsókolt mintha kissé megkönnyebbülne, hogy nem kell már sem a falunak szenvednie ilyen szörnyűségektől, és hogy neki sem kell azokat a szavakat elviselnie, melyeket az idős a naplójában is leírt. Egyelőre azonban még feszülten figyel, mi következik, bár rajtuk már csak egy égi csoda segíthet.
Az árvaház már csak néha vezetője hamarosan térdre esik, kezeivel kétségbeesetten nyúl a sötét tünde lábai után, az egyiket még át is karolja, igyekezve kirántani azt alóla, mire enyhén dühös vonások ülnek ki a nekromanta arcára, magában a rosszalló szánalmat érezve. Damien gyorsan arrébb lép, majd remegő kezével megmarkolja a másik tőrt, és egyenesen a férfi torkába vágja.
Ennyi. Örökre elhallgat most már. Még halkan bugyborékolva puffan a teste a földön, majd egyre nagyobbá válik alatta a vércsík. Maga előtt látja, ahogy a férfi szemeiből a fény kihuny, ahogy üvegessé válik, vonásai csalódottak.
Mephisto valamikor kiszabadult Mina szorításából, és már teljesen megdöbbenten, lefagyva, pár pillanatig áll ott, a kijárat és a teremszerű barlangrész határán. Értetlen, nem tudja felfogni, hogy ez megtörtént, ám gyorsan kell cselekednie: megrázza a fejét, kiverve fejéből az összes fölösleges gondolatot, a fájdalmat, miközben ezt mondogatja:
- Nem... Nem... – hitetlenkedik, de nem sokáig: hamarosan eltűnnek a kétségbeesett vonások, és a pusztító harag veszi át a helyét, de tudván, hogy nem képes elbánni az itteniekkel, inkább a menekülést választja – helyesen.
- Még... még megfizettek ezért... – suttogja dühösen, aztán a még bénán álldogáló csontvázat ellöki, ami így ismét nekiesik a falnak, és elrohan, teljesen érthető okokból. Mégsem lenne jó itthagyni a fogát, ha már van lehetősége még megmenekülni, és majd később nekifutni annak a nagy feladatnak, hogy összezúzza a triót. Remélhetőleg erre sosem kerül sor.
Léptei egy darabig visszhangzanak még, majd ahogy kiért, már ezek sem maradnak utána. Alicia nyöszörögve vergődik a földön, szorongatva lábát – még mindig igyekszik valahogy Michaelhez hátrálni, hogy némileg enyhítse félelmét, ám erre még mindig nem képes. A mágikus lándzsa ugyan már nincsen vádlijában, de irtózatos kínokat okoz a döfés helye. Figyelembe véve, hogy már nem leselkedik rájuk veszély, valamint úgyse lenne képes használhatóan irányítani a csontvázat, egy intéssel eltűnteti, majd ismételten rászorít valamivel a seb fölött.
Újabb koppanó léptekre figyel fel, amelyek felé közelednek, és ahogy felkapja tekintetét, Damient pillantja meg.
- Jól vagy? - érdeklődik letérdelve mellé, ráncolt homlokkal vizsgálva az elroncsolódott lábat. Hát… Valószínűleg egyértelművé vált a számára ennyiből, hogy nem igazán fog talpra állni egy ideig. - Majd viszlek én, ne aggódj, kijutunk innen - biztosítja, amire először egy halvány, hálás mosoly a válasz. Közben a vámpír is elrohan mellettük, csak hogy Michaelt karjai közt tudhassa, a fiú pedig nem is ellenkezik – egyszerűen úgyis képtelen lenne rá. Alicia biztos benne, hogy teljesen összetört, és mindennek a megemésztésére meglehetősen sok időre lesz szüksége. Képes lesz ezt feldolgozni egyáltalán?
Kesernyés vonásokkal fordul vissza fajtársa felé.
- Persze, majd elmúlik - feleli aztán, igyekezve a lehető legjobban leplezni az égető seb okozta kínokat. - És megköszönném, mert hogy erre nem fogok tudni ráállni, az biztos – sziszegi újra a sérülést vizsgálgatva, valamivel jobban rászorítva. - És legalább három részeges disznónak elegendő alkohollal tisztítsuk ki, hogy még véletlenül se fertőződjön el – javasolja, mire halk nevetés visszhangzik a teremben. Ennek a kalandnak egy időre vége. Már csak Michael visszavitele számít, az árvaház vezetésére pedig majd úgyis a falu fog kijelölni új vezetőt, nekik abba nincs beleszólásuk. Csak fel kell gyógyulnia, és mennie tovább – a köveljövőben ennyi vár rá csupán.

//The end.//
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Szomb. Május 28, 2016 9:08 pm


Az édes álom nem jön el, akárhogy is próbálkozik a sötétség tengerében maradni. Egyszerre akarnak szemhéjai ólomsúllyal leereszkedni, és egyszerre felpattanni az idegességtől, de egyik sem tűnik az igazinak. Ha pihenni akar, akkor az izgatottság nem hagyja, ha pedig ébren szeretne lenni, azonnal érzi azt a tompaságot, amely csábítaná a tudatlanság mélységébe. Sosem volt még ilyen kritikus helyzetben, így nem tudja, hogyan kezelje mindezt, sosem volt még ilyen nagyszabású tervben benne, és így még érthető is, miért feszülnek pattanásig idegei, hogy miért olyan aggodalmas. Kavarog a gyomra, bizsereg az egész teste az elkövetkezendő csata gondolatától - nincs nyugta, és ez felettébb zavaró. Egyetlen olyan pont sincs, ahol egy minimális békességre lelhetne, a ghoulokkal meg nem mer párbeszédet kezdeni, figyelembe véve, hogy az Apostol figyeli őket, őt, méghozzá rajtuk keresztül.
Nem képes aludni. Egyszerűen képtelen rá, és nem arról van szó, hogy szokatlan lenne neki ez az elhelyezkedés. Könnyedén elszenderedik akkor is, mikor görnyedten ül, vagy mikor hátát a hideg, lábait és kezeit pedig a meleg simogatja – ezek nem zavarják őt. Egyáltalán nem idegen számára mindez, hiszen nincs annyira elkényelmesedve, hogy minden áldott éjjel egy fogadóban szálljon meg, majd olcsó koszttal reggelente megelégedve haladjon tovább. Az túl sokba kerülne.
Így belegondolva az étkezés is rendszertelen volt mostanában, amihez társul nemsokára a rossz alvás is, és szinte már látja maga előtt, ahogy egy teljes napot ágyban tölt, hogy kipihenhesse minden fáradalmát, majd a szokásos adag háromszorosát fogja elfogyasztani, miután felébredt.
Halványan elmosolyodik a gondolatra, de szemei még behunyva maradnak, továbbra is igyekezve elérni, hogy legalább egy minimális energiához juthasson hozzá. Nem tudná megmondani, hogy félálomban van-e, vagy hogy ténylegesen elaludt-e pár percre, csupán annyinak van tudatában: állandóan felébred, minduntalan élénkebben hallgathatja a tűz ropogását, körbepillantva pedig eleinte homályosan, és csak később nézhet tisztán végig újra és újra társain: Honorouson és Einmerián.
Nem érzi magát fáradtnak, hiába ereszkednének néha lejjebb és lejjebb szemhéjai. A korábbiak annyira megviselték, hogy az összes fáradtsága úgy tűnt el, mintha sosem lett volna – túlságosan zaklatott ahhoz, hogy teste apró kívánságainak eleget tegyen. Csak ez a húsból, bőrből és csontból álló porhüvely az, amely jelzi, hogy valami nincs rendjén, hogy valami hiányzik, ami egy ideig még nem szükséges a folytatáshoz, de hamarosan súlyos hátrányokat fog okozni. Persze ezek az ingerek olyan tompán érkeznek, hogy figyelmet sem érdemelnek – egyelőre. Később többszörösen vissza fog ütni minden. Mondjuk nem mintha most tudna lelki nyugtalansága ellen bármit is tenni, tehát majd később kell megküzdenie a következményekkel. Talán jobb is lesz - előbb élje túl ezt a hatalmas zűrzavart.
Az idő hideg, közel s tova egyetlen hő- és fényforrás sincs az övékén kívül, amely a kövekkel elkerített, széltől némileg védett részen világít. A végtelen fehérség beborítja a tájat, távolról pedig az ő, messziről csak pislákolásnak tűnő tábortüzük töri meg az egységességet. Minden békés és csendes - vihar előtti csend ez. A hármas ugyanilyen némaságba burkolózva várja a pirkadatot, amikor megjelenik a két sereg, hogy egymásnak feszülhessen.
Nincs errefelé senki. Egyetlen emberi lény sem fordul meg itt, bár háború alatt ilyen fagyban mire is számított? Csak ők azok, akik botor módon megkockáztatják az itteni éjszakázást, mondjuk nem mintha a párosnak akkora hátránya lenne ebből. Csupán Alicia az, aki sérthető még ilyen környezetben is, szinte már szánalmas lénnyé válva közelükben.
Felemeli fejét, kissé átmozgatja fájó nyakát néhányszor halkan felszisszenve, és végigsimít csuklyája és haja alatt csupasz bőrén. Némán nyújtózkodik ültében, utána néhány gallyat előkotor az éjszaka folyamán egyre csak fogyó halomból. Maga mellé teszi azok nagy részét, hogy a későbbiekben közelebbről vehessen el, majd felemel párat a kisebb kupacból, amelyeket aztán a tűzre dob, éltetve ezzel a pusztító, vöröslő lángokat.
- Amúgy... - megköszörüli a torkát részben azért, hogy hangjának rekedtségét elűzze, valamint eltűnődjön rajta, valóban érdemes-e megkérdezni azt, ami érdekli őt. Elvégre nem szívesen kapná meg ugyanazokat a kérdéseket, amik az itteni csendes órák alatt felmerültek benne, és pontosan ebből kiindulva elképzelhetőnek találja, hogy az élőholtak – akikre inkább tekint normális emberekként - sem fognak neki túlságosan örülni. Viszont egyre nagyobb szükségét érzi annak, hogy érdeklődjön, hogy valamiről társalogjon, mert… Többet akar tudni róluk. Ez az elsődleges cél, és csak másodlagos, hogy elűzze az unalmas, kínzó perceket.
- Emlékeztek bármire is? Amikor még... – Kénytelen egy kicsit megállni. Mintha sajnálná őket, mélységesen, pedig még itt vannak, még ha nem is dobogó szívvel, nem feltétlen ép lélekkel a feltámasztás következményeként, a kényszer alatt, de talán rendbehozható, élvezhetővé alakítható élettel. Nem feltétlen igazi az, amit afféle második esélynek kaptak, de legalább tehetnek úgy, mintha ez történne, csinálhatják azt, amit szeretnek egészen addig, míg nem szólítja őket a kötelesség.  Ez talán még egészen elviselhető, már-már élvezhető is lenne, viszont… Szörnyű arra gondolni, hogy ők már… Ők már nem élnek. Hogy ők már csak hideg testek, akikbe visszakényszerítették a lelket.
- Éltetek – fejezi be végül halkabban, már-már bűnbánóan, ahogy gondolatmenete végére ért.
- Igen – érkezik a válasz a férfitól. - De nem beszélhetünk róla. A parancs nem engedi.
Parancs? Mégis miféle parancs? Pedig már reménykedett, hogy némileg tisztul az összkép velük kapcsolatban, de hiába: teljesen elveszett az ügy. Ha nem tudja az alapokat, mégis hogy akar olyanokat megtudni, amiknél szükség van erre a támaszra? Mindemellett tudja, hogy annyiban kéne hagynia, elvégre ez meglehetősen nyomasztó lehet a számukra, de még egy picit halad tovább, hátha.
- Hmh. Még azt se, miféle szerzetek voltatok? – feszegeti tovább a húrt. Talán… Talán nem veszik magukra.
- Nem. És amúgy sem akarnék beszélni róla, ha tehetném - fordul el Einmeria, és itt egészen érzékenynek és sérthetőnek tűnik a holtmágus számára. Ennél a pontnál érzi, hogy meg kell állnia, hogy egy tapodtat sem mehet innen beljebb, de nincs is hozzá meg a kellő ereje. Ha olyan véleménnyel lenne a parancsok osztogatásáról, akkor könnyedén próbálkozhatna az utasítással, azonban egyvalamit nem tud felülírni: az Apostol szavát. Márpedig az pecsételheti ezt a témát – valamint a személyiségük.
Alicia leszegi pillantását, és csak arra tud gondolni: rossz lehet, méghozzá a lehető legrosszabb. Ő sem akarna a múltról beszélni, arról, mi lehetett volna, ha minden másképp alakult volna, ha másképp reagált volna. Túlságosan fájó az a pont, mivel ahogy elképzeli, hogy most hol lehetne… Hogy milyen jó körülmények közt élhetne… Hogy körbevenné őt a szerető családja… Hogy mostanra már holdpapnő lehetne… A mostani álláspont egy igazi szégyen azokhoz képest.
Nem csodálkozik, egyszerűen csak megérti Einmeriát.
Honorous felsóhajt.
- Senki nem akar ghoul lenni. Fájdalmas visszaemlékezni arra, hogy mi voltál ezelőtt – válaszol társánál nyíltabban, vagy inkább elutasító megjegyzésének okát megmagyarázva, ezzel védelmezve őt. Nem mintha szükség lenne bárminemű, a másikat védő beszédre, hiszen ő is ugyanígy lökné el magától ezeket a kérdéseket – sőt, inkább rosszabb módon.
Keserűen és fájdalmasan elmosolyodik, úgy vizsgálgatja a wightot.
- Érthető... – Méghozzá teljes mértékben. Egyáltalán miért is akarja erőltetni a beszélgetés ezen szálát, ha tökéletesen tudja, milyen érzés? Nem érti magát, viszont ott van a másik oldal: kíváncsi, és pontosan ez az, amit másokban nem szeret. Ha túlságosan nagy érdeklődést mutatnak, ha többet akarnak megtudni annál, mint amennyit engedne… Akkor történik részéről az elutasítás. Itt pedig… Hasonló a helyzet, csupán fordítva: maga Alicia a kérdező, a ghoulok pedig a szűk választ adó személyek, akik próbálják elkerülni, hogy a kelleténél több szivárogjon ki róluk. És ha valaha eljön annak az ideje, hogy meséljenek önmagukról valamikor… Tiltás ide vagy oda… Bőven el kell telni időnek ahhoz. Ha nem lenne parancs, akkor sem tudhatna meg ebben a pillanatban semmit sem velük kapcsolatban.
- Kissé mintha... Közétek illenék - mondja halkan, ennél is jobban összehúzódva, szégyellve saját magát. Közel sem olyan súly van rajta, mint Honorousékon, de a helyzet mégis olyan hasonló. Bár… Őt nem kényszerítették rá semmire, ő maga döntött úgy, hogy holtmágussá válik, legalábbis… Így tűnik, pedig csupán annyira kétségbeesett volt, hogy a tiltott tudáshoz nyúlt. Mostanra már többszörösen bánja, de nem dobhatja félre ezeket az éveket: fel kell használnia, hátha tehet valamit így is életcéljáért.
Elővesz egy másik gallyat maga mellől, azzal megkotorva kissé a tábortüzet. Kell valamit csinálnia közben, míg beszél. Vagy… Amíg megpróbál kapcsolatot teremteni, ami igazából nagyon nehéz. Neki is kényes ügyek ezek, és talán társainak is meglehetősen érzékenyek, viszont a másik, amiről érdeklődve, az az Apostolról szólna, ami meg nem lenne túl előnyös. Bármikor előbújhat ismét, és ugyanúgy beszélhet a wighton keresztül – ebben az esetben ismételten rákényszerülne arra, hogy eltakarja szemeit.
A lehetőségei csökkennek ugyan, viszont kihagyni sem akarja. Meg kell kockáztatnia, legfeljebb a küldetés után csúnyán megfizet azért, mert olyan dolog felé tapogatózott, ami felé nem kellett volna. Vagy talán csendben kéne maradnia? Még azon is eltűnődik, hogy inkább elhallgat, és folytatja saját maga álomba kényszerítését, de tudván, hogy úgyse menne, fel kell adnia a küzdelmet. Megpróbálja, hiszen több ismeretre akar szert tenni, így azt az aprócska tényt, hogy a holtidézők feje most is figyelemmel kísérheti mindezt, igyekszik elfelejteni.
- Én sem akartam nekromanta lenni - vonja meg a vállát, mintha teljesen természetes lenne. A ghouloktól csend a válasz. Végül is… Mit is mondhatnának? Még mindig ott van a tény, hogy ő élő, hogy őt nem irányítják úgy, mint az élőholtakat, hogy ő még változhat, bármikor más irányt vehet élete. Hát mégiscsak jobb helyzetben van a nő, mint társai, nem igaz? Sokkal, de sokkal jobb helyzetben, de vajon azért… Megértik? Vagy képtelenek erre, csak mert a mesterük is egy holtmágus, és így… ellenszenveznek vele? Bár… Honorous bizonyára végig érezte, hogy egyáltalán nem való holtidézőnek, így talán van esély arra, hogy elfogadják. Nagyon kilóg a sorból, túlságosan más, roppant más úton akart volna haladni. De… Most komolyan arra gondolt, hogy elfogadják-e?
Fáradtan dörzsölgeti meg orrnyergét. Nem hiszi el. Túl kimerült, az elméje homályos, fátyolos – nem önmaga. Ki kéne kerülni ebből az állapotból, de vajon ha teljesen józanul venné sorra ezeket… Akkor is azt hinné, hogy csak fáradt? Mert ahogy egyre jobban a saját életével von párhuzamokat, úgy érzi egyre erősebben azt, hogy ténylegesen hasonlítanak. Vannak lényegesen eltérő pontok, és elismeri, hogy a holtaknak sokkalta nehezebb elviselniük a mostani helyzetüket, mégis… Pontosan ezért képes megérteni őket, és pontosan ezért akar közelebb férkőzni hozzájuk. Valamit ki akar találni, hátha jobbá teheti sanyarú sorsukat, és szinte nevetnie kell a tényen, hogy pont ő akarja mindezt megtenni. Pont az, aki még a saját életét is elrontotta. Kissé ironikus.
És szánalmas.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Pént. Jún. 03, 2016 8:35 pm


- És a mostról beszélhettek? – érdeklődik aztán, néhány csendes, a tűz pattogásával és ropogásával elvarázsolt perc elteltével, nem hagyva veszni a témát. Megannyi kérdés felmerült benne még velük kapcsolatban, amelyeket fel szeretne tenni, viszont a határok még ismeretlenek, így csak óvatosan, puhatolózva próbálkozik közelebb és közelebb férkőzni a megközelíthetetlen teremtményekhez.
A némaságban az Apostol szavai újra visszhangot vertek elméjében, eleinte hangosan, aztán egyre csak halkulva – ismételten elzárva egy olyan helyre, ahonnan nem kerülhet elő az a beszélgetés. El akarja felejteni, viszont ha ránéz társaira, ugyanúgy eszébe jut minden szörnyű pillanata. Kellemetlen, hogy ennyire nem tud ellene tenni semmit sem. Gyűlöli, hogy ennyire gyenge.
- Attól függ, mit kérdez, úrnőm - feleli Honorous. Nos, mitől is függ? Tényleg nem tudná megmondani, mi az, amiről nem kéne beszélgetniük. Vagy ami tiltott téma. Elvégre a tervvel már tisztában van, tökéletesen látja, mit is kell tennie, a megvalósításának esélyeiről viszont inkább nem tenne említést még magában sem. Mert hát… Egyértelmű, hogy lehetetlen az egész.
Alicia eltűnődve figyeli egy rövid ideig a vörös lángokat. Mit is kérdezhetne előbb? Nagyon messze van még ugyan, de ha már ghoulokkal hozta össze az élet, hát miért ne érdeklődhetne erről? Az előbbiek alapján senki sem akar az lenni, és ezek szerint csak a keserűséget képesek meglátni, de azért mégis… Biztosan nincs semmi, amibe kapaszkodhatnának?
- Milyen az Apostollal? - néz fel aztán a wightra.
- Olyan, mint a többi nekromantával lenne. Az élet szenvedés és nem kívánt, de nem lehet ellenkezni, mert az ő akarata megkérdőjelezhetetlen.
Nem kéne meglepnie a válasznak, valahogy mégis olyan, mintha minden egyes szó sebezné őt. Kicsi, apró tűk, melyek elviselhetetlenül szúrnák – olyan ez a felelet is. Nem hiszi, hogy nála, Aliciánál jobb helyzetben lennének, hiszen ugyanúgy élőholtak maradnának a maguk problémáival, ettől függetlenül azért némileg érzékenyen érinti.
Egyszerűen annyira… Furcsa ez a fajta kapcsolat. Miért kéne megkérdőjelezhetetlennek lennie az akaratának? Vagy csak ő olyan, aki nem való holtmágusnak? Bizonyára. Mégiscsak egy holdpap akart lenni! Bár nem mintha ez változtatna a tényen, hogy most nekromanta, hogy most teljesen mást kéne csinálnia, mással kéne foglalkoznia. Kicsit talán másképp látja ezt a hierarchiát a néhai cél miatt, igazságtalannak, de meg kell tanulnia úgy gondolkodni, mint a többi kaszttársa: a holtak csak szolgák. De vajon… Hogy képesek ők erre? Ennyire… Emberi lényekkel hogyan lehet úgy bánni, mint érzelemmentes személyekkel? Sőt, tárgyakkal. Neki ez nem megy. Lehet, természetellenes a jelenlétük, lehet, taszító a tény, hogy ők már nem élnek, de nem tudja rávenni magát, hogy úgy nézzen rájuk, mint akik fölött már régen harangoztak.
Jobban belegondolva egy veszedelmes, barbár módon viselkedő ghoul esetében jól jön, ha tud felette parancsolni a mestere – ez így teljesen rendben van még az ő részéről is, elvégre az ilyen eszementeket már nehéz jól kezelni. Viszont ilyen visszafogott, intelligens lényeknél… Számára lehetetlen elképzelni. Tudni akarja a véleményüket, hogy mit gondolnak bizonyos dolgokról, és közösen kitalálni, mihez is kezdjenek. Tény, hogy nem egy olyan, akit annyira vonzana a csapatmunka, de az eddigi pozitív élmények miatt nem visszakozna, ha mostani társaival kéne többször is közös küldetésekre menni. Bizonyára ez csak egyetlen alkalom, hiszen… Miért akarna máskor is az Apostol egy hozzá hasonlót kiválasztani egy fontos feladat megoldására? Szörnyen teljesít, félig-meddig burkoltan meg is kapta ezt.
- Ez eléggé... rosszul hangzik - halkul el. Igencsak frappáns ez a válasz, nem igaz? Nem mintha jobbat tudna kitalálni, de kell ennél több? Röhejes már az elképzelése is annak, hogy ghoulokkal akar barátkozni. Még a kérdést sem kell feltenni, hogy normális-e, elvégre egyáltalán nem az. Őrült. Amit csinál, az őrültség, az nem normális – ugyanolyan természetellenes, mint az élőholtak létezése. Ugyanakkor furcsa kötődést érez irántuk, amely talán a régi tragédiának köszönhető.
Egy teljesen véletlenül felmerülő téma villan be váratlanul: mi van, ha az Apostol megmondta nekik, hogyan viselkedjenek? Mennyire tudja vajon befolyásolni azt, mit tegyenek az adott pillanatban? Erre is ki kéne térni, bár ha magában fejtegeti mindezt… Bármilyen választ is kapjon, akkor azt akár a holtmágusok feje is üzenheti rajtuk keresztül. Akármiről érdeklődjön, ott van arra az esély, hogy az Apostol titkon teljesen más válaszokat adat.
Miért kell ennyire homályosnak lennie a nekromanciának a számára? Csak szenvedés az egész. Hiábavaló minden kérdése, ha ilyen szemmel nézi az esetet, egy felesleges körútnak, viszont ott van a másik oldal: ha hamis is, legalább eltelik az idő. Legalább nem abban a nyomasztó némaságban kell eltöltenie az éjszakát, mint amiben amúgy tenné.
Nincsen más nekromantatársa, akivel megvitathatná mindezt. Nincsen senki, aki hasonlóan érezne, nincsen olyan, akivel anélkül beszélhetne minderről, hogy felmerülne benne: átverés és hazugság minden. Kétkedő, és ez ilyenkor hátrányára van. Változtatni kéne rajta? Talán.
Egyelőre kiveri a fejéből ezeket a gondolatokat, és visszatér az eredeti témához. Akár hazugság, akár a színtiszta igazság, akár a kettő keveréke, akkor is folytatni akarja.
- És... Nem lehet sehogy sem segíteni ezen? Már a feloldozáson kívül.
Ha külső szemlélő lenne, gúnyosan és lemondóan nevetne magán, és mintha egy hang valahol hátul, haloványan ténylegesen kuncogna ezen a szánalmas viselkedésen. Miért nem tud letenni erről? Miért nem képes beletörődni abba, hogy ilyet nem csinálhat? Hogy először a saját életét kéne rendbe rakni, és csak utána törődjön másokéval? Egyáltalán honnan ez a nagy segíteni akarás? Sosem fordult meg a fejében igazán, hogy bárkinek is megpróbáljon valamilyen úton-módon támogatást biztosítani. Mindig csak a hasznot látta, itt pedig… Nincs meg az a hátsó szándék. Ennyire hasonlónak gondolná magukat?
- Nem - hangzik a rövid, de lényegretörő válasz, mire a nő mély levegőt vesz. Persze… Mit képzelt? Lesz bármi megoldás? Mert valószínű, hogyha rózsaszirmok hullanak az égből, hogyha minden olyan boldog színben mutatkozna, akkor felvidulnának... Már-már könyörög saját magához, hogy térjen észhez, hogy itt úgysem lehet mit tenni. Itt csak el kell viselnie, hogy vannak nála rosszabb helyzetben lévők, akiken tényleg csak a végső megnyugvás segíthet.
- Kár.
Biztos ez? Biztos, hogy nem lehet ezen változtatni? Biztos, hogy örökké szenvedniük kell? Nem okoz nekik már semmi sem boldogságot? De ha így van, akkor Honorous mégis hogy tud mosolyogni? Vagy esetleg… Ő élvezi azt, hogy ilyen, és csak az általános tényeket közli? Vagy csak egyszerűen azért csinálja, hogy emberibbnek tűnjön?
Lassan már saját gondolataiba is belezavarodik. Annyiféle módon kell megközelítenie, ahányra jelenleg nincs idő – akár még évekig is eltarthat egy veszélytelen kutakodás, ha pedig kockáztat… Könnyen lehet, hogy az életébe kerül az egész, és mindössze annyitól függ, az Apostol mennyire veszi magára az érdeklődést. Az pedig biztos, hogy mélyebbre kell ásnia, sokkalta mélyebbre, hogy megbizonyosodjon mindenről - és ezt meg is fogja valósítani. Előbb vagy utóbb, de amennyire csak lehet, körbejárja az ügyet, mert a lelkiismerete valamiért nem engedi, hogy ezt figyelmen kívül hagyja. Érdekli őt mindez, hogyha majd valamikor lesz neki is – bár ezek után meggondolandó -, mit is kezdhetne velük. Hogyan is változtathatná meg a nézetüket, a hozzáállásukat, hogyan szűntethetné meg azt az ellenállást, amibe itt beleütközött. Nem létezik olyan, hogy ne lehessen valamilyen más módon segíteni – ezzel hitegeti magát.
- És mit szoktatok csinálni, amikor az Apostolnak nincs feladata a számotokra? – jön a következő kör.
- Semmit. Sztázisban várjuk, mikor lesz ránk szükség. Mi csak eszközök vagyunk, úrnőm.
- Eszközök...? - bedobja a botot a tűzbe, és egy pillanatig ismét meglepetten néz Honorousra, majd mindkét tenyerével végigdörzsöli arcát. Pontosan ezen tűnődött az előbb, és ezt vesézgette, a férfi szájából pedig csak még megdöbbentőbb ezt hallani. Az eddigi megnyilvánulásaiból az Apostolnál nem is számíthatott másra, és lehet, alatta még jobban érződik a rangsor, mint más holtmágusoknál, de valahogy…
- Hogy lehettek csak eszközök? – adja a páros tudtára értetlenségét, de még mielőtt válaszolhatnának, folytatja: - Nem, nem kell válasz, megbuktam nekromantaként - ejti fejét felhúzott térdeire lemondón. És ez tényleg így van. Elvégre egy holtidézőnek teljesen tisztában kéne lennie ezekkel, nem? Néhai mestere is előszeretettel sulykolta, hogy ezek csak eszetlen lények, akik lépéseire állandóan figyelni kell, akik ténylegesen csak eszközök, melyeket egy-egy harc alatt könnyedén hátra lehet hagyni, úgyis újraidézhetők. Nem kell empátiát érezni, nem kell kötődni hozzájuk, mivel pótolhatók, csupán egy kis mágia kell hozzá. De vajon… Találkozott már ghoullal? Tisztában volt azzal, milyen nehéz csontvázakhoz és zombikhoz hasonlóan kezelni őket? Vagy…
Gondolatban megrázza a fejét. Ahogyan bánt vele, könnyen lehet, hogy benne sem voltak érzelmek. Elvégre… Alicia számára is csak egy eszköz volt, semmi több, egy kihasználható és összetört lány, akit bármikor feláldozhat, ha szükség van rá. Ő is egy könnyedén pótolható valami volt, akinek csak azért tanított nekromanciát, hogy a későbbiekben hasznára legyen. Semmi több nem állt mögötte, csak a tiszta kihasználás.
- Nem gondoltatok sosem arra, hogy... Olvasnátok? Vagy csak járnátok a vidéket, csak mert... szép?
Furcsán hangzik ez tőle, roppant furcsán. Ha külső szemlélő lenne, most hangosan kacagna saját magán, kinevetné saját naivitását. Mi ez a viselkedés? Most őszintén, mint valami álomvilágában ragadt, magát romantikus történetekbe képzelő fiatal kisasszony, akit könnyű bemocskolni és megkeseríteni, aki nem képes felismerni, hogy itt már aligha található bármi szép, annyira romlott minden, pedig tudatában van annak, milyen nyomorult világban él. Na meg… Komolyan ő kérdezi? Aki maga sem képes felismerni valamiben a jót? Nevetséges.
Mondjuk ha belegondol... Talán Honorous miatt mondja ezeket, elvégre egy nemesnek mi más dolga is lehetne az ügyek intézése mellett, ha nem ezek? Lehet, általánosítás, de akarata ellenére is ehhez hasonló elfoglaltságok jutnak eszébe, amiért ő is mit meg nem adott volna még annak idején. Viszont azt is figyelembe kell vennie: Honorousnak csak egy másik teste van, nem feltétlenül élt úgy, ahogyan kinéz. Lehet, igazából csak egy névtelen valaki volt.
- Az élet nem szép. Nekünk már nem.
Fájó ez a válasz. Nagyon.
- Valóban ennyire súlyosak lennének ezek a láncok? – Hangja keserű, egyben bizakodó is, hogy talán mégsem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt a másik állítja.
- Nem tartozunk ide. Taszít minden aspektusa, mint tüskét a seb.
Jogos. Teljesen érthető, és ezen nincs mit megkérdőjelezni.
Némileg reményvesztetten fúrja bele arcát ruhájának ujjába, ott dörzsölgeti azt.
- Csak van valami megoldás... - motyogja tompán. - Kell lennie valaminek – győzködi saját magát is.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Pént. Jún. 03, 2016 9:27 pm


Hallgatás következik, mintha ezzel is próbálnák a nőt lebeszélni arról, hogy tovább kérdezősködjön, és nehogy tényleg fejébe vegyen pár lehetetlen ötletet. Mintha nem akarnák, hogy bármit is tegyen, ami érthető, hiszen inkább visszavágynak a halálba, minthogy így tengődjenek, másrészről viszont… Zavaros neki ez. Nem tudja teljesen átélni azt, amit társai, elvégre ő még él, és nincs is joga beleszólni, mit tesznek, mégis… Nem tud ölbe tett kezekkel várni, késztetést érez arra, hogy tegyen valamit. Hogy… Nála jobban szenvedő ne legyen. Ismeri az érzést, amikor meg akar halni, ismeri, tökéletesen – volt alkalma hosszabb ideig barátkozni vele. Nem volt sok híja annak sem, hogy lenyeljen egy mérgező gombát. Emlékszik rá, mindenre. Tisztán látja maga előtt, ahogy ott ül, Nebelwald egy fája tövében, már-már megigézetten vizsgálgatva egy világító, pompás kalapot, egy fodros gallért, amely csábítóan fénylik. Olyan erősen él mindez benne, hogy halványan még most is érzi az akkori kísértést, az akkori halálvágyat – az akkori tűnődést, nővére után kell-e mennie.
Ő menni akart, csupán nem merte megtenni. Ha úgy döntött volna, hogy megcsinálja, most nem kéne itt lennie. Most nem kéne szenvednie, és nem kéne saját magán nevetnie, csak mert egyre képtelenebb ötletek jutnak az eszébe. Egy pillanatig jobbnak tűnik ott lenn, a földben, egy sírban... Milyen jó is lenne elfelejteni az összes szenvedést, az összes kínt és keserűséget! De nem teheti. Van miért élnie, van egy célja, ami után teljes értékű életet akar élni.
Kesernyésen mosolyog, részben az emlékek miatt, részben a korábban felmerülő tények miatt. A rövid hallgatás egyre csak megkívánja, hogy valaki megtörje egy újabb kellemetlen beszélgetéssel, és ki másnak jutna ez a megtiszteltetés, ha nem Aliciának? Ha már úgyis elült az előbbi téma, akkor ideje elővenni egy másikat, ami ott motoszkál elméjében.
- Az Apostol mennyire befolyásolja, hogy egyes dolgokra hogyan reagáljatok? Úgy... Általában – gondol itt a mimikára, a beszélgetésre, a szavakra. Minden kis apróságra, amely a jellemet ábrázolja, ami azt színesíti, mélyíti – amelyek megadnak egy személyiséget, és nem hagyják, hogy a test csak egy üres báb legyen.
- Semennyire. Csak célt szab nekünk, módszereket szinte sohasem – érkezik a válasz továbbra is Honoroustól. Einmeria különösen csendes most, és bár nem ismeri, egyre inkább erősödik benne az érzés, hogy ez meglehetősen kényes a számára.
- Tehát ha valamit mondotok, valamiért elmosolyodtok, azt ti, saját akaratotokból teszitek, ugye? – folytatja, hogy meggyőződhessen erről, bár… Itt megint megvan az esély, hogy az Apostol beszélteti drága szolgáit, így aligha ér bármit is a válasszal. Érdemes megkockáztatni? Érdemes hinni abban, amit most mondanak neki? Végül is… Mi mást tehetne azon kívül, hogy hisz? A végtelenségig bizalmatlanul fogja kezelni őket most, hogy felmerült ez benne? Mert tény, így megingott a Honorousba vetett bizalma, és nem tudná eldönteni, akar-e ellene tenni vagy sem.
- Így van, úrnőm - mosolyodik el, csak hogy azonnal bizonyítson is. Alicia ezt halványan viszonozza – megnyugtató látni egy ilyen vonást. Most nyűgözi le igazán, hogy egy kedves gesztus mennyit tud segíteni, ha teljes káoszban van minden, ha tudja, másnap eljöhet érte a halál. Ezt figyelve olyan, mintha minden békés lenne, mintha csak utazgatnának így hármasban, és nem épp egy háború előtti csendben lennének. Mintha nem is arra készülnének, hogy túléljék azt a viharos időszakot, mintha… Egy hétköznap lenne csupán. Különös.
Amilyen feszült volt mostanában, tényleg nagyon jóleső.
- Őszintén is képesek vagytok rá? Ami csak úgy... magától jön? – jön a következő. Tényleg meg akar bizonyosodni mindarról, hogy ezt ők csinálják, ők akarják, és nem egy parancsszóra teszik.
- Ha a helyzet adja, igen. Bár nem mindenki. Emi például jobban haragszik a világra, minthogy képes legyen erre.
A ghoul említésére odapillant, és míg Honorous be nem fejezi, őt vizsgálgatja. Vajon mi történhetett vele? Vajon ki volt ő, hogy képtelen rá? Nem tudhatja meg, mivel nem beszélhetnek róla, hiszen… Einmeria sem akar róla említést tenni. Egyre jobban furdalja oldalát a kíváncsiság, azonban kérdést nem tesz fel, hogy megérdeklődje mindezt. Korábban próbálkozott, és annak a rövid időnek elteltével semmi sem változott: ugyanott vannak még mindig. Ők csak ideiglenes partnerek, se többek, se kevesebbek.
Tekintetét visszavezeti a férfira, közben egy másik gallyat dob a tűzbe, amelyet azonnal emészteni kezdenek a vöröslő lángok.
- Nem tudom, hogy túl későn mondom-e, vagy alapból lehetetlen, mindenesetre... Lehet egy kérésem? – nézi egy darabig a forró nyalábokat. - Nem parancs, kérés – tekint fel, nyomatékosítva, hogy lehet ellenkezni.
- Nem értem, úrnőm. Ha szeretnéd, hogy valamit megtegyünk, mondd. Parancs és kérés között nincs különbség nekünk.
Ezt ő sem érti. Miért ne lehetne a kettő között különbség? Annyira egyértelmű, annyira nyilvánvaló, hát miért nincs?
- Nem szeretek parancsokat osztani. Úgy akarlak titeket kezelni, mint rendes társakat, nem úgy, mint eszközöket. Nekem számít, mit gondoltok.
El sem meri képzelni, az Apostol most mit gondolhat, mi lehet a reakciója minderre. Nem akar belegondolni abba, miken tűnődhet, miféle aljas húzások juthatnak most eszébe – vagy hogy mennyire gyengének találja Aliciát, mert hát… Valljuk be: ez a hozzáállás egy nekromantánál halálos lehet.
- A végeredményen nem változtat, neked mi számít, úrnőm.
Alicia elfojt egy fájdalmas nyögést.
Egy tőr.
- És nem vagyunk képesek értékelni azt, hogy te törődsz velünk, mivel hálát már egyikünk sem érez.
Két tőr.
- Mondd, amit szeretnél, és ne törődj azzal, hogyan fogunk érezni miatta.
Három tőr.
- Mert sehogy, ez a hideg valóság.
Négy tőr.
Olyan, mintha minden egyes mondatra jutna egy penge, melyet lassan, fájdalmasan nyomnának a puha testrészekbe – ott, ahol a legjobban fáj, ahol a leginkább kínozza őt. Kegyetlenül szántják fel lelkét a szavak, szinte már hallja, ahogy belül megreped, és hogy valahogy védekezzen, nem akarja elhinni. Nem akarja elhinni, hogy valóban így lenne, így tovább próbálkozik, tovább áskál, hátha csak félrevezeti. Hátha… Hátha nem így van…
Arcára fagytak a vonások, és csalódottan, lemondóan, már-már mereven fordítja fejét és tekintetét a lángok felé.
- Semmit? – hangzik halkan. - De... – kezdene bele, majd mély levegőt vesz, és megrázza a fejét. Nem erősködni kell, nem értetlenkedve kérdezni, hanem konkrétabban érdeklődni. Ha homályosan fogalmaz, ugyanolyan ködös választ kap, szóval muszáj. A miértekkel úgyse megy semmire.
- Még azt se, ha nem akartok valamit megcsinálni? Megmondják, hogy mit tegyetek, de sosem akartatok tiltakozni? – Ez a legkézenfekvőbb. Nem lehet minden utasítást tetszéssel fogadni, pláne, ha a halála után egy életre szolgája marad az uralkodó személynek. Ő… Gyűlölné. Nem tudná elviselni, ha valaki mindig megmondaná neki, mit csináljon, ha elveszítené a függetlenségét. Szüksége van a szabadságra, még ha kötelessége és célja mellett ez gyakorlatilag nincs is meg.
- Akarunk. De nem tesszük. – Ez már valami, ezzel már lehet valamit kezdeni. Ha ez létezik, akkor más is létezhet, akkor érezhet mást is. Ugye…?
- Akkor csak éreztek valamit - kötekszik egy kesernyés félmosollyal.
- Csak a nem akarást. De azt mindig és mindenre.
Nem. Nem, ez… Ez nem lehet. Ugye nem…?
- Az előbb emlegetett mosolyra is érvényes? - vonja fel szemöldökét, még megtartva a nyugodtság tökéletes maszkját, belül viszont retteg a választól.
- Így van.
Nem… Az... Az nem lehet…
Nem sok tartja vissza, hogy nagyra nyílt szemekkel, kétségbeesetten vizsgálja Honoroust. Egyszerűen csak… Nem akar hinni a fülének. Nem akarja elhinni azt, ami elhangzott, nem… Tiltakozik minden porcikája, a tudata is keservesen keres egy megoldást, és inkább igyekszik elhitetni magával, hogy ez valami borzalmas álom.
- Mert az is csak mimika.
Nem préseli össze ajkait. Nehéz, de nem teszi meg – megtartja a higgadtság összes vonását addig, ameddig csak tudja.
- Szép, életszerű, mint egy szobor, de üres és nincs benne élet - mosolyodik el ismét, ami tényleges fájdalmat okoz Aliciának. Könyörögve nézne rá, hogy ezt ne csinálja, hogy soha többet ne vegye fel ezeket a vonásokat – ezeket az eleinte megnyugtató vonásokat, így viszont… Hogy jobban megfigyeli… Igazat kell adnia neki. Ez csak egy… betanult mozdulat, egy… üres kifejezés. És eddig… Egészen eddig nem vette észre…? Egészen eddig kedvelte ezt a gesztust…?
Üres.
Gyűlöli. Nem kellett volna hinni ennek. Nem kellett volna elhinni, hogy van olyan mosoly, ami békéssé teszi. Nincs kedves mosoly. Nincs ártatlan mosoly. Nincs olyan, ami őszinte lenne. Nincs ilyen… Nem létezik. Nincs…
Egy darabig a wight arcát vizsgálgatja, igyekezve meg sem hallani, ahogy egy apró lélekszilánk a földre hull. Figyelmen kívül hagyja, mennyire szörnyen érzi magát, csak hogy az álca továbbra is megmaradjon – nyugalom. Kibírja. Ki fogja bírni anélkül, hogy összeroppanna. Nem lesz ez után semmi, csak… Keserűség.
Képtelen nézni ezt a hamis vonást. Képtelen arra, hogy huzamosabb ideig figyelje, így a lángokra tereli pillantását. Jobb lesz, ha azokkal törődik, sokkal. Könnyebb lesz úgy beszélgetni. Ha… Ha egyáltalán még akar…
Akar ő egyáltalán már bármit…?
Hamis volt. Egy… Üres kifejezés. Mióta kénytelen volt eljönni otthonról… Nem kapott őszinte mosolyt, és amire azt hitte, az... Csak hazugság volt. Hányszor is játszották el ezt vele...? Olyan könnyen becsapható!
- Ez esetben megkérnélek rá, hogy legalább a jelenlétemben ne tedd - mondja, kínjában belekotorva az égő gallyak közé egy másikkal. Nem bírja ezt elviselni.
- Nem szeretem az illúziókat – közli, és hálát ad azért, hogy még képes remegés nélkül beszélni, hogy még képes megtartani azt a hangot, amin egészen idáig társalgott, hogy nem vékonyodik el, hogy nem érződik rajta: mindjárt elsírja magát. Ismét.
- Ahogy kívánod, úrnőm - feleli faarccal, és ahogy felpillant, újabb roppanást hall. Nem sok választja el attól, hogy könnyezve, hitetlenkedve rázza a fejét.
Vajon melyik fáj neki jobban? Hogy az egész csak egy szép felszín, belül az űrt hordozva, vagy hogy ezt az érzelemmentes kifejezést kell látnia? Melyik a rosszabb? Melyiket tudja kevésbé elviselni? Ő még látni akarja. Látni akarja azt a finom vonást, még… Meg akar még nyugodni tőle, de… De ennek tudatában már nincs rá lehetőség. Mi fog neki erőt adni így az utolsó hullám előtt? Hogy fogja túlélni anélkül, hogy összetörjön?
- Köszönöm.
Kegyetlenség. Szörnyű ezt hallani saját magától.
Köszöni…? Ugyan mit?! Hogy a saját megnyugvását rontotta el? Hogy emiatt csalódott, hogy saját magának okozott fájdalmat azzal, hogy faggatni kezdte őket? Tényleg csak önmagának lehet hálás érte.
Hallja, ahogy lelke csendesen repedezik tovább. Érzi, hogyha folytatja, szilánkosra törik – ismét, mint annak idején. Még nem épült fel abból az esetből, hiába történt már legalább egy évtizede, hiába van annyi év mögötte, még mindig olyan gyenge, mint akkoriban volt. Még mindig borzasztóan sérülékeny.
Legszívesebben zokogna, keservesen, egymagában egy sötét szobában, elhúzódva, elzárkózva minden elől, és csak a saját fájdalmának élni. Most igazi szenvedés Honorousra emelni tekintetét, hiszen ezek az érzéketlen vonások, ha sokáig szemléli azokat, összeroppantják, mert eszébe juttatja az összes mosolyt, amit magára öltött. Az összeset, aminek hitt...
Miért? Miért tört meg ez a varázs?
Kedvelte.
Lassan ráborul karjára, eltakarva így arcát. Érzi szemei csípését, torkában azt a kellemetlen görcsöt.
Kedvelte.
Erősen behunyja szemeit, hátha ezzel elűzheti azt a néma vágyat, hogy sírhasson. Hátha nem kell könnyeznie ettől, hátha…
Kedvelte.
Vajon… Jobb ez így? Hogy most már nem fogja mutatni azt a tartalom nélküli álcát? Valóban jobb, hogy tudja, mi a valóság? Valóban jobb, hogy tud?
Kedvelte.
Némán könnyezni kezd. Nem rázkódik a teste, nem reszketnek vállai – csendesen, feltűnés nélkül tesz mindent. Ruhája ujja azonnal felszívja a kicsorduló, sós cseppeket.
Kedvelte.
Olyan hideg minden… Még a tűz sem olyan meleg, mint korábban volt. Valahogy annak forróságát sem érzi most – olyan hideg az is, mint az őket körülölelő hó. Mint a rideg valóság.

Kedveltem.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Jún. 08, 2016 6:40 pm

Megrázó és egyben csodálatos volt ilyen mélyen belepillantani Lia lelkivilágába, és hogy egyáltalán hogyan viszonyul most a nekromanta léthez így, hogy beleláthatott ténylegesen a legmélyebb bugyraiba. Nagyon megindító volt a próbálkozás, ahogyan kétségbeesetten kereste az élet és az emberi érzések maradék szikráját a ghoulokban, majd utána a keserű csalódás is, hogy nem találta meg.

Bár a krónikának már vége, és így tudom hogyan ér véget a ti történetetek is, remélem hogy ez a melegség és kedvesség nem tűnt el véglegesen Liából, csak mélyre elbújt, arra várva hogy egyszer újra előcsalogassák.

Ezért az utolsó három élményért természetesen jár a 300 tp és a 3000 váltó. Kérlek vegyél belőle sok csokoládét, vagy legalább fagylaltot, hogy jobb kedved legyen picit!
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 244
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Darrakard on Szer. Jún. 08, 2016 6:52 pm

No sikerült elolvasnom az utolsó három élményt az árvaházi kalandjaitok közül és elégedett vagyok, ahogy eddig is. (Hogy a fenébe nem égettek meg egy olyan embert, aki Mephistonak hívja magát? Confirmed douchebag.)

Jár is a jutalom 300 TP és 4000 váltó

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 640
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Pént. Júl. 01, 2016 12:12 am


- Alice! - hallatszódik a kacagás, és arcán egy finom érintés fut végig, mely szokatlanul szerető és barátságos, sőt: ismerős. Mikor kinyitja a szemét, mézszín szempárral találja szembe magát, gyönyörű arannyal, melyért egy világot adna, hogy újra láthassa. Eljött volna az ideje ennek? Úgy tűnik.
Meglehetősen különös, ahogy a nyugalom szétterjed benne. Erre is mióta vágyott! És most megkaphatja. Csak most, hogy pihenhet, érzi igazán, hogy megfáradt az út alatt, hogy testének, elméjének és lelkének pihenésre volt szüksége már hosszú-hosszú évek óta. Végre kicsit hátrahagyhatja a megerőltető vándorlásokat, nem kell saját izzadtságát szinte állandó jelleggel éreznie, csak mert nincs a közelben egy tiszta forrás, nem kell a testére ragadó port elviselnie, nem kell nyomorult emberek közé mennie, csupán a sötét tündékkel kell törődnie. Ez… igazán felemelő. Miért is félt eddig tőle? Miért is nem tért vissza eddig?
Egy darabig megbabonázva figyeli az aranyló szemeket, semmit sem téve közben, csak felfogva, visszakerült saját életében. Fekszik az ágyon, úgy nézve a fölötte lévő személyre, kinek vonásai csak egyetlen személyé lehetnek: Freyáé. Összetéveszthetetlenek. De hogy lehetséges ez…?
Lassan körbenéz, de olyan ábrázattal, mintha idegen lenne ezen a helyen, pedig épp ellenkezőleg: ez egy ismerős otthon egy ismerős szobája – a saját szobája.
- Alice, figyelj! – rázza meg Freya a vállait játékosan, nem hagyva időt az alapos szemlélődésre. Miért is tenné? Nincs itt semmi új, már tizenakárhány éve ebben a szobában gubbasztanak.
- Én figyelek! – fordul felé sértetten, és szemügyre veszi testvére vonásait - ismét. Még csak egy gyerek, nem olyan felnőtt, mint ő. Hogy elszal…
… mikre is gondol? Túlságosan beleélte magát abba a borzasztó álomba, amiben eddig volt. Hogy ő nekromanta legyen? Ugyan már! Az csak egy rossz mese hatása, erre a környékre ugyan nem jön olyan förtelem, aki meg aztán elkezdené kiképezni, végképp nincs! Na meg hogy meghalt a nővére? Ne nevettessék már! Hát itt van: látja és érintheti őt, érzi a bazsalikomillatot, ami belőle árad.
A kellemetlen érzés kínzón belemarkol a gyomrába, ahogy felidézi azokat a töredékeket arról a bizonyos napról, arról a szörnyű, sötét napról, mely megpecsételte a sorsát...
De az csak egy álom volt.
Ezzel győzködi magát hosszú másodpercekig, a koncentrálás és a kétségbeesés pedig bizonyára kiül az arcára, mivel Freya értetlenül felvonja a szemöldökét:
- Valami baj van, Alice? – érdeklődik aggodalmasan. Olyan furcsa újra hallani ezt a hangot, pedig csupán egy délutáni alvásról van szó, mégis mintha egy évtized telt volna el közben.
- Nem, dehogy – rázza meg a fejét egy kesernyés mosollyal, majd felül az ágyon, és beletúr éjfekete hajába.
- Juj, mit szólnál hozzá, ha befonnám? – kap azonnal a lehetőségen a lány, Alicia… nem is, Alice pedig nem tudja ezt így hirtelen mire vélni. Alig ébredt fel abból a megrázó álomból, máris egy vidám hétköznapba csöppen – nem tud ilyen hirtelen váltani. Végül természetesen elmosolyodik, szélesen és jókedvűen, elvégre ez egy nagyon jó elfoglaltság volt mindig is, és talán sikerül tőle elfelejteni a rémképeket.
- Nekem tetszik az ötlet! De ne húzd a hajam, jó? Azt nem szeretem – szontyolodik el a végén, közben finoman gyűrögeti ruháját. Milyen finom anyaga van… Nem úgy, mint azoknak a fekete daraboknak.
- Ki szereti? – nevet fel, majd odasétál szobájuk szekrényéhez, kihúzza az egyik fiókot, és elővesz belőle egy hajkefét. Alice egy darabig követi mozdulatait, aztán maga elé néz: eltűnődik. Nem tudja, miért van az a furcsa, gyomorszorongató, tiltakozó érzése ettől a helyzettől, hiszen ez csak egy normális hétköznap. Bizonyára csak sokkhatás alatt van, az teszi ezt vele, de nemsokára rendbe jön. Hamarosan elfelejti, mit is tapasztalt, míg aludt, és többet nem fog már vele foglalkozni.
Freya odasettenkedik Alice mögé, hirtelen az ágyra ugrik, mire a húg halkan felsikkant ijedtében. Azonnal szájára tapasztja kezét, hogy véletlenül se jöjjön elő több hang a torkából, majd összevont szemöldökkel, haragosan pillantva figyeli nővérét.
- És ez mégis mire volt jó? – kéri számon őt, de Freya csak kacag, önfeledten és boldogan. Olyan, mintha keserves évek óta nem hallotta volna ezt, és mintha feloldozná őt, mintha… Ismét életet adott volna neki ezzel. De miért kínozza még mindig ez az álom? Elmúlt, már nincs többé, ráadásul meg sem történt. Azonban… Annyira valószerű volt… Annyira… valóságos, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Emlékszik: összefutott egy tolvaj pappal, a neve azonban… Hogy is hívták? Képtelen felidézni, az viszont biztos, igencsak különös szerzet volt. Már csak azért is, mert egyházi tagként lopott meg embereket – hát nem mulatságos? Ki hallott ilyenről? Abszurd volt, ez tény és való. Álmában tudta, úgy emlékszik vissza arra a napra, mint egy felejthetetlen találkozóra egy igencsak furcsa személlyel. És ez a jó oldal… A rossz még csak ez után következik.
Benne volt egy hatalmas csatában. Érezte a vért, a halál szagát, és még most is fel tudja idézni azt a félelmet és kegyetlenséget, ami ott uralkodott, majd ahogy utóbbi őbenne is átvette a helyet. Megannyi élettelen test hevert a földön, körülöttük nekromanták bábjai gyűltek és gyűltek, hogy maguk alá temessék az élőket, a csavar viszont ott van, hogy furcsamód megbízott egy tudattal rendelkező holtban, akit a rá következő napon, a harcban el is veszített. Ironikus… Ott úgy gondolta, mindig ez történik vele, hogy ilyen szerencsétlen sorsa jut minduntalan – kezdve Freyától. Ott már nem tudott bízni, és védelme érdekében jégburkot emelt maga köré.
Sírni támad kedve a képtől, ahogy az az ismeretlen láncos férfi beledöfte azt a két pengét a már régen halott testbe, a ténytől, hogy nem tudott rajta segíteni – hogy csak a feloldozás volt számára megoldás, hogy nem tudta látni maga körül a szépet. Zokogna attól, hogy mindenki más is küzdött a havas pusztaságban, hogy mindenki kardot rántott, mindenki vért ontott. Szinte tisztán hallja még a reménytelen vagy csatába szólító sikolyokat és ordításokat, a fegyverek fémes, hideg, kegyetlen csattogásait, melyek betöltötték a tájat. Emlékszik arra: Holtmezei Csataként emlegették, emlékszik, hogy egy hatalmas átverés része volt, méghozzá a Sötét Apostol által, és az is eszébe jut, hogy a történelemben nem nevezték őt nevén, csupán homályosan utaltak ottlétére – ismeretlen, névtelen személynek számított.
S talán ez a legmegrázóbb az összes közül: gonosztevő volt. Rossz, romlott személy, akivé sosem akart válni, aki sosem akart lenni. Akitől mindig is irtózott, és a közössége állandóan felhívta rá a figyelmét, hogy ezek bűnös személyek, akik tiltott tudást használnak, akik a természet rendje ellen cselekszenek. Ők… Ők így nem maradhatnak szabadon, nem tehetik azt, amit szertnének – meg kell állítani őket. Viszont ha mindezzel tisztában volt, miért ment bele akkor? Tényleg ennyire kétségbe volt esve? Tényleg ennyire elhagyatott lenne Freya nélkül? Tényleg ennyire… tehetetlen testvér nélkül?
- Alice? – hallatszódik aggodalmasan ismét a neve. – Valami baj van? – térdel nővére az ágyra, és anyai szeretettel simít végig a másik lány arcán, aki ráemeli zavaros tekintetét. Olyan jó, hogy mindez nem történt meg! Sem az a tíz év, sem semmi más, amiből indult a tragédiasorozat. Bár fél attól, kiváltságos helyzete kiváltságos képességekkel is jár, hogy az álmok megmutatják neki, mire számíthat évek múltán. Nem akarja, hogy ez legyen a jövője. Nem akarja ezt egy jövendölésnek tekinteni, csak el akarja felejteni, és mindössze családjával és a faluval foglalkozni, a mostani feladataival, holdpappá válásával.
Igen… Szeretné, ha holdpappá avatnák. Ez az egyetlen célja van csupán most. Nem kell azon rágnia magát, hogyan fogja a Sötét Apostolnak nevezett alakot legyőzni, és hogy miként fog megtalálni egy kardot, amit Azrael kardjának neveznek, nővére visszahozása érdekében.
- Alice, figyelj rám – hallja meg a gyengéd szót, Freya pedig magára irányítja a holdcsókolt tekintetét. – Mi a gond? – néz a szemébe őszintén aggódva húgáért.
- Csak olyan… Furcsát álmodtam. Olyan volt, mintha… átéltem volna az egészet, de tudom, hogy csak álom volt, valahogy mégis olyan… - tehetetlenül rázza meg a fejét maga elé nézve, mintha csak nem találná a szavakat. - … valóságos, érted? – pillant ismét Freyára szinte már kétségbeesetten és reményvesztetten. Nővére csak halványan elmosolyodik, láthatóan megnyugszik attól, hogy csupán ennyiről van szó – bizonyára sokkal komolyabbra számított. Természetesen tudja jól, hogy Alice törékeny lélek, könnyen megbántható, éppen ezért sem csodálkozik azon, hogy a rémképek ennyire felkavarták őt.
- Alice, ez csak álom. Nekem is voltak már nagyon valóságosak, nem kell emiatt aggódnod – mosolyog tovább, és végigsimít a vállán. – Biztos a vén banya meséi ártottak meg – teszi még hozzá szórakozottan, hátha sikerül kissé oldani a komoly és feszült hangulatot.
- Tudom és lehet, csak… - kezdi, de végül elakad, szemeit lesüti. Mondania kéne? El kéne mesélnie, miket látott benne? Jó ötlet lenne egyáltalán Freya szemei elé tárni azt a borzalmat, azt a mocskot, amiben volt?
- Mondd – érkezik olyan szeretettel a hangjában, amitől mintha hosszú időre megfosztották volna. Szinte könnybe lábad a szeme, annyira jólesik neki ezt hallani, annyira… otthon érzi magát ettől. Elvégre az álom miatt olyan érzete van ennek, mintha tényleg nem részesült volna minimális szeretetben sem a nekromanciával töltött idő alatt. Olyan kegyetlenül bántak vele, megvetették és sértegették, nem becsülték… Szörnyű az az élet, nem akarja tovább élni! És talán nem is kell…
Vizes tekintettel néz fel ismét.
- Jaaaj, te, butuska – teszi le Freya a fésűt, és magához öleli húgát. – Nincs semmi baj, értve? – simogatja a fejét. – Az csak egy buta álom volt, semmi több. Elmúlt, nincs jelentősége már. Most már ismét itt vagy – dől hátra, elengedve a másikat, hogy a szemeibe nézhessen, és úgy beszélhessen tovább. Alice könnyezni kezd a megkönnyebbüléstől, attól a szeretettől, ami ilyen hirtelen éri őt a keserűség fájdalmai után.
És ne sírj! – böki meg az orrát, megjátszva a morcosat, próbát téve testvére felvidításával, de komolyabbnak látszik az ügy.
- De… De… - dörzsöli meg a szemeit, eltörölve a sós cseppeket. – Meghaltál benne… És sokan mások is… És… És… Én is… én is öltem… - zokog, egyre halkabban és érthetetlenebbül beszél. – Megöltem June-t – nyögi ki végül, és látja lelki szemei előtt, ahogy kivájja a rubintszín szemeket csak azért, hogy átadhassa őket a nekromantának taníttatása fizetségeként.
Freya tehetetlenül ül egy darabig, láthatóan megdöbben attól, amit hall. Így már teljesen érthető, húga miért van ennyire rossz állapotban, de a megemlített dolgok teljesen letaglózzák. Fogalma sincs arról, kik álmodnak ilyen brutálisakat – leszámítva a beteg gyilkosokat –, bár nem mintha ez most számítana. Jelenleg csak meg kell nyugtatnia a lányt, adni kell neki időt, hogy kiheverje, és utána nem lesz gond. Nem csodálkozna azon, ha egy rémmese következménye lenne – a baráti körük előszeretettel talál ki ilyeneket. Freya erre a gondolatra megforgatja a szemét. Ezért még kapnak azok a kölykök…
A nővér végül ismét magához vonja testvérét, és megnyugtatón simít végig párszor a haján és a hátán. Egyelőre ez tűnik a legjobbnak, amit tehet.
- Cssss, semmi gond. Már nincs semmi baj. Vége van, nem igaz? – beszél halkan, békítőn duruzsolva a fülébe, Alice pedig magához szorítja Freyát, mintha csak egy igazi kincs lenne, akit soha többé nem akar elveszíteni, és végül is… Teljesen igaz ez. Az álmában is hatalmas értéket képviselt, és nem akarja a hiányával járó elveszettséget érezni többé.
Most, hogy visszakerült a valóságba családja mellé, rengeteg szenvedésről mondhat le. Olyan, mintha egészen idáig magával cipelte volna azt a rettenetes súlyt, és csoda, hogy nem rokkant még bele nemhogy az álomban, hanem még itt, a valóságban is már csak az elképzelésbe. Alice túl tiszta ahhoz, hogy ezeken a megrázkódtatásokon könnyedén túllendüljön, ezért is félő: nyoma marad ennek.
Keserves sírásban tör ki, és megkönnyebbül az őt körülölelő karoktól, nővére közelségétől, attól a szeretett bazsalikomillattól. Mintha évek óta nem tehette volna meg, tartotta volna magában a szenvedés könnyeit, fojtott volna el mindent, és most előtörne belőle mindaz, ami eddig elnyomás alatt volt. Annyira jó, hogy végre nem kell titkolnia semmit, hogy végre ismét önmaga lehet, és nem az a rideg, torz személy, akit ő is úgy ismerhetett meg: Alicia, a nekromanta, akire az Apostol számít, ha kivirágzik. Aki sakkfigurákként tekint mindenkire, aki körülötte van, kegyetlenül kihasznál, aki külső szemlélők szerint szívtelen, belül pedig rohadó… Mert… Érezte… Érezte belül, hogy valami nincs rendben – nem a végtelen fagy burkolta a szívét, hanem sokkal másabb rágta.
Férgek. Bomló szerveket evő férgek voltak azok.
De mindez csak egy szörnyű képzelgés volt, és…
- Már nem kell foglalkoznod vele – mondja ki Freya húga gondolatát. – Itt vagyok, épen és egészségesen, és June is valahol a környéken flangál. Sage ugyancsak, nem is beszélve anyáról és apáról: ők is itt vannak, és szeretnek. Mint ahogy mindenki más is. Nincs semmi baj – nyugtatja tovább, szavai olyan mézédesek, melyeket álmában csak akkor hallott, mikor valamit akartak tőle vagy ki akarták őt használni, esetleg vissza akartak élni kezdetekben kedves, őszinte személyiségével. Most viszont… Nincs ebben olyan csengés, amely a háttérben megbúvó szándékra utalna. Olyan tiszta, olyan őszinte, amivel sosem találkozott kinn, szerte a világban. Mindenütt az árulás szaga terjedt. Mindenütt ármánykodó népekkel találkozott… Egyedül az otthon az, ahol elrejtőzhet ezek elől. Egyedül ez a kis szoba az, ahol létezik a tiszta őszinteség. Sehol máshol.
- Tényleg szeretnek? – kérdez, hangja az alig élő reménytől, a kétségbeeséstől remeg, mivel eszébe jut, milyen érzés is volt kitaszítottnak lenni. Nem akarja soha többé megtapasztalni… Nem akar többé ilyen álmokat.
- Tényleg. Ezt biztosra veheted.
Örömtelien néz rá, és ismételten magához vonja testvérét.
- Olyan boldog vagyok!
Szinte látja maga előtt, ahogy Freya csak mosolyog magában, közben folytatja a simogatást. Olyan békés ez így… Sosem akarja elengedni nővérét. Mindig itt akar lenni.
- Viszont a hajaddal még mindig nem jutottunk sehova – jegyzi meg szórakozottan és váratlanul néhány csendes perc után. Ideje terelni a beszélgetés fonalát másfelé erről a komor témáról.
- Igaz-igaz – szipogja, miközben kibontakozik az ölelésből, megdörzsölgetve kivörösödött szemeit, és előrefordul egyenes tartással. – Így jó lesz? – érdeklődik még reszkető hangon.
- Tökéletes – válaszol vidáman, mire kezébe veszi a fésűt, amivel nekilát kibontani a hollófekete hajzuhatagot. A fogak gyorsan siklanak a fürtök között, és csak néha akadnak be, fájdalmat azonban Alice nem érez, köszönhetően Freya óvatos mozdulatainak. Csak egy szokásos délután ez… nem igaz?
- Egyébként… Milyen a holdpapnővel? – kérdez rá, kezdeményezve egy könnyed társalgást. Rossz hallani ezt, mivel a borzalmakkal teli Veronián, számkivetettként nem válhatott azzá, helyette egy teljesen más utat kellett választania: a nekromancia förtelmes ösvényét. Gyomorszorongató már csak arra a tényre gondolni, hogy gyakorlatilag száműzött volt, valamint hogy le kellett mondania annyi mindenről – többek között életcéljáról és családjáról, és retteg attól, hogy ez esetleg bekövetkezik. Nem bírná ki, biztos benne. Belepusztulna. Szerencsére azonban ez nem történt meg… Ezek még mindig nem valósak… És ha rajta múlik, akkor nem is fog valósággá válni. Nem fog engedni a kísértésnek, mert meglátta, mit is eredményez. Mégis úgy nyomasztja, mégis annyira zavarja őt...
- Nagyon jó. Szeretek hozzá járni, de nagyon szigorú is. És még kicsit ügyetlen vagyok, így sokszor kapok a fejemre.
- Ó, nem hinném, hogy baj lenne a szigorral. – Nem mintha erről fecsegett volna az imént, de örül, hogy hasonlóan gondolkodik. - Mégiscsak egy fontos szerepet fogsz betölteni majd a faluban. Fogadni mernék rá, hogy később, amint holdpappá avattak, mindenki a te nevedet fogja a környéken rebesgetni, annyira jó leszel – paskolja meg Alice fejét játékosan, majd kisebb részekre választja húga fekete tincseit, melyekre mindig is irigy volt, aztán az egyiket megragadva elkezdi befonni.
- És a holdőrség? Az milyen? – dobja vissza a kérdést.
- Nos, hát… - kezdené, de fájdalmasan felszisszen, véletlenül az éppen fogott fürtöt is megrántva ezzel, mire Alice alsó finoman ajkába harap. Ez fájt…
- Mi az, Freya? Csak nem megbán… - fordul meg lassan, mire észrevesz nővére jobb arcán három vérző csíkot. - A Holdra! Mi történt? – ijed meg megemelt kezekkel, de hozzáérni nem mer a sérüléshez. Csak döbbenten vizsgálgatja, hirtelen szólni sem tud, ám eszébe jut a tökéletes megoldás:
- Szólok anyának, ő majd ad rá valamit.
- Az a nyomorult bagoly… - szűri idegesen fogai között, mit sem törődve Alice javaslatával.
- Bagoly? Miről beszélsz? Itt nincsen bagoly! – néz körbe zavarodottan, végül ismét testvérét figyeli értetlenül, aki mindkét kezével óvatosan nyúl a sebhez.
- De van! Nézd, mit tett! – mutat ingerülten az arcára, szinte már kiabálva, és ez megrémiszti Alice-t. Sosem volt ilyen. Sosem emelt hangot, még akkor sem, amikor tényleg mérges volt, bár... Egyetlen pillanatra sem emlékszik, amikor haragos lett volna miatta. Kifogástalan kapcsolatuk volt, és nem érti, miért most törne meg ez. Egyáltalán miért rá mérges, ha nem tehet semmiről?
A holdcsókolt elhúzódik, feláll az ágyról, és távolodik pár lépést, nagyra nyílt szemekkel figyelve a kormos arcot, melyen idegen, ideges ráncok ülnek, mire annak tulajdonosa hirtelen megragadja a kezét. Ijedten rándul össsze, ahogy érzi: az ujjak egyre csak szorulnak csuklójára, el nem eresztve őt, gyakorlatilag magához bilincselve ezzel.
- Alice, megijedtél tőlem...? – kérdezi elhalón, már-már félve, tekintetében azonban van egy furcsa, őrjöngő láng, ami még rémültebbé teszi a fiatalabbat.
- Ki... Ki vagy...? – Hangja remeg. Ez nem lehet a nővére… Ő sosem nézne így rá.
- Én? A nővéred vagyok. Ki más lennék? – nevetgél kínosan, mintha nem akarná elhinni, hogy ilyet hall a lánytól.
- Nem, te nem a nővérem vagy – rázza meg a fejét, és mielőtt a másik szólásra nyithatná a száját: - TE NEM A NŐVÉREM VAGY! – sikítja, majd kirántja kezét a szorításból, utána az ajtóhoz rohan, hogy kinyissa azt, azonban nem az nyílik. Egy ideig rázza, összeszedve minden erejét, hátha enged az erőnek, de nem: marad a helyén. Hiába próbálkozik kétségbeesetten, nem adja meg magát. Gondolatai közben vészesen sikoltanak és kiabálnak a hirtelen kialakult káosztól.
Megfordul, hogyha esetleg közeledne, ne érje meglepetésként, viszont a nővére alakját felvevő ismeretlen nem mozdult a helyéről. Mikor azonban ismét megszemléli, már nincsen rajta az a néhány vöröslő csík. Meglepetten vizsgálja őt, de pillantása hamar megkeményedik – nem hagyja, hogy ez a kegyetlen játék ismét magával rántsa, hogy elfelejtse, mi is az igazi valóság. Mert amiről eddig azt hitte, álom... az igazából mind megtörtént. Fáj, rettenetesen égető, de mégis mintha így lenne minden a helyén. Kegyetlenül rossz, hogy tisztában van azzal, mennyire romlott, hogy ezt így, gyereknek érezve magát is meg tudta állapítani, tenni azonban nem tud ellene semmit. Mindenesetre…
Jó volt ismét átélni annak a gondtalan kislánynak az életét és szerepét, aki valaha volt. Ennek a játéknak a temetése viszont most jött el.
- Ki vagy? – ismétli még egyszer a kérdést, ezúttal határozottan és fenyegetőn, haragos vonásokkal. Meg fog lakolni azért, amiért az a fattyú felvette az általa már-már bálványozott személynek a képét. Megfizet azért, hogy felhasználta az iránta érzett önzetlen bizalmat, hogy megpróbált a közelébe férkőzni. Nem fogja túlélni, így még csak rendes megbánásra sem lesz ideje – mert nem ad neki.
- A nővéred, Alice, már elmondtam egyszer – erőltet magára egy barátságosnak szánt mosolyt, de már átlát ezen. Ezzel már nem fogja meggyőzni őt.
- Ne hívj így – préseli ki a szavakat, igyekezve elnyomni azt a düht, amit ez a megszólítás ezen a hangon kivált.
- Miért ne? Talán zavar... Alice? – A szavai olyanok, mintha méreg lenne mind, Alicia pedig nem tűrheti ezt tovább. Nem engedheti, hogy a továbbiakban bemocskolja nővére képét; most azonnal véget kell vetnie ennek a kegyetlenkedő játéknak.
- Azonnal vedd le a nővérem alakját, te pokolfattyú! – rohan felé, és szinte ráveti magát a másikra, nem érdekelve, mennyire jelentéktelen fizikai erőt is képvisel. Megragadja a torkánál, belenyomja az ágyba, ujjait szinte már belevájja a puha bőrbe, érezve a percek alatt az itt található apró testrészeket.
- Képes lennél... – préseli. - ... megölni... a saját... nővéred? – szuszogja, hátha elér valamilyen hatást a nekromantánál.
Alicia egy pillanatra megdermed, lehajtja a fejét, mire az idegen szélesen és gonoszul elvigyorodik, magabiztosság és gúny csillan szemeiben, azonban mielőtt bármit is tehetne, a fojtogatás hirtelen erősödik.
- Igen, képes – fúrja tekintetét a másikéba, aki ezúttal már ijedten szemléli az eddig áldozatnak hitt vadászt. – Amíg nem az igazi, addig igen.
Alatta vészesen gyorsan emelkedik és süllyed a mellkas, nyög és zihál, már amennyire képes rá, körmeit belevájja Alicia karjába, hátha megszabadulhat tőle, de a lányt nem tántorítja ez sem el. A fájdalom erős ugyan, de nem erősebb a gyűlölködésnél, így hiába szántja fel a bőrt, felsértve a húst, vérző nyomokat hagyva maga után körmeivel, elnyomott sziszegésen kívül semmire sem jut vele.
- KI VAGY?! – üvölti újra, és hogy nyomatékosítsa türelmetlenségét, jobban rászorít egy pillanatra a torokra.
- En... Enge...
- Nem engedlek! Nehogy azt hidd, hogy elengedlek! Válaszolj, most azonnal! – kiabál tovább, még több nyomást helyezve az ellenségére.
- Anyáék be... fognak... – folytatja még mindig a színjátékot, azonban bből már elege van a holdcsókoltnak.
- Ők nincsenek itt! Ha nem válaszolsz, meghalsz! – fenyegeti, bár nem mintha ez nem állna amúgy is szándékában. Hiába tesz a másik bármit, hiába próbálja jóvá tenni tettét, a sorsa már eldöntetett: meg fog halni, méghozzá Alicia által.
A rémülettel vegyes remény jól kirajzolódik az idegen arcán, láthatóan megfogta ezzel a hiteltelen üzlettel. Maradjon csak tudatlan… Addig, amíg teheti, élvezze ki az idejét, bár… Nagy valószínűséggel nem fogja tudni. Voile bizonyára gondoskodik róla, hogy ne legyen békés órája.
- Dé... Dém... on... va... vagyo... k....
Faj megtudva, több nem is érdekli ezzel kapcsolatban.
- Hol talállak meg? – lazít egy kissé, hogyha hosszadalmasabb lenne ez a felelet, akkor legyen annyi levegője.
- Nem... – kezdene tiltakozni, de Alicia félbeszakítja.
- MONDD! – szorít rá újfent, átgondolásra bírva a másikat. – Akkor talán nem halsz meg, te átokfajzat! – ismétli el a vonzó lehetőséget, melynek hinni nem lenne szabad.
Egy ideig csak nyöszörög alatta és vergődik, reménykedve abban, hogy le tudja rúgni magáról a lányt, de esélytelen: rúgkapál ugyan, azonban Aliciát, aki a mellkasán ül, nem tudja eltalálni. Végigkaparja a fojtogató karokat újra és újra, egyik-másik helyen ismét vér serken, azonban ez zavarja most a legkevésbé a holtmágust.
- Há... Hátul... A... A hát... ad... mögött... né... néhány... méter... rel... – küzd a szavakkal.
Hirtelen egy fájdalmas, elfojtott nyögéssel oldalra rántja a fejét, mire újabb vöröslő csíkok jelennek meg rajta, ezúttal bal arcán.
Voile? Bizonyára ő az.
- Tűntesd el ezt az álmot! – utasítja.
- Mint... ha... fenn... fenn tudnám... tartani... – jegyzi meg gunyorosan, aztán semmivé válik a teste, így Alicia ráesik a puha, takaróval fedett ágyra. A következő pillanatban, ahogy körbenéz, sötétséggel találja szemben magát: mindent körülölel a feketeség, az elveszettség, az üresség. Nagyon reméli, hogy az a sátánivadék nem fog vele többet játszadozni…
Vesz egy mély levegőt, behunyja a szemeit, azonban pár másodpercet még vár a kinyitásával. Lélegzik, majd amikor a friss, hideg levegőt szívja, kinyitja szemeit, és a már elszenesedett fát, a hamut – a kialudt tűzhelyet találja maga előtt. Érzi maga alatt a hideg talajt, ahogy a fa kemény, rücskös, göcsörtös kérge kényelmetlenül vágja bele magát a hátába.
Visszatért.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Vendég on Pént. Júl. 01, 2016 10:52 am

Elolvastam! Az élmény hosszával nincs gond, s örömmel olvastam végig. Tetszetős történetre sikeredett, aminek az első terjedelmes részén szinte áll az egész cselekmény. ( Lia gondolkozik )
Második részén kezd beindulni történet, addig a pontig, míg meg nem jelenik a dög ( Voile )
Záró része a legizgalmasabb az élményednek.

Szépen lett tálalva, ezért egy piros pont jár neked. Hoztad a formád, gratulálok. Csak így tovább.

Az írásért a következőt kapod: 100 Tp és 2000 Váltó

Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.