Alicia Zharis

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Szer. Júl. 20, 2016 7:06 pm


Az éjszaka csendjét csupán léptek tompa zaja töri meg: az övé és az őt követő fejvadászoké. Üldözik őt. Legalább már három napja a nyomában vannak, és egyszerűen képtelenség őket lehagyni, bármilyen gyorsan hagyja maga mögött a falvakat és kisebb városokat. Akármi tett, akárhogy próbálkozott, állandóan kutyaszorítóba került, ahogy megállt egy kicsit pihenni. Ugyanez történt akkor is, mikor végszükségletben tette ezt – minduntalan beérték őt, így amint lehetett, ment is tovább. Szerencsétlen Zabost túlhajszolta nem egyszer mostanában, bizonyára nem sokon múlott az sem, hogy kimúljon szegény. Nélküle viszont aligha juthatott volna el bárhova, így kénytelen volt a városban vagy faluban maradni addig, míg kipihente magát. Ilyenkor meg az utcán ment a kergetőzés…
Most meg itt.
Rohant előlük esőben, napsütésben, éjjel és nappal. Végig. És most már kimerült. Ereje végén jár, és csak halála elkerülése hajtja. És hogy az idézéssel mi van? Túl sok volt eddig az egyházi a környéken… Túl nagyok voltak a városok nem egy templommal. Vagyis… Csupán nagynak tűntek.
Mindössze egyszer állt meg, valamikor két falu között, hogy megpróbáljon velük megküzdeni, de túl gyorsak voltak: sebesen kerülték ki az élőholtakat, feltűnően jól játszottak össze. Túlságosan jól... És esélye sem volt pontosan emiatt. Mikor újabbat és újabbat idézett volna, már a közelébe férkőztek, és nem sok híja volt annak, hogy fejét vegyék. Nem törődtek azzal, hogy a csontváz vagy a szellem épp támadni készül rájuk: kikerülték, majd folytatták az utat egyenesen a nekromanta felé.
Milyen gyenge…
Nem vállalta velük továbbiakban a harcot, inkább csak menekült, mostanra pedig olyan állapotba került, hogy bármit próbáljon meg idézni, végkimerülésében képtelen lenne fenntartani a varázslatot, valamint képtelen lenne az élőholtak irányítására is, kik parancs nélkül nem tudnak semmit sem tenni. Elvégre ők csak üres bábok, kiknek állandó utasításokra van szükségük.
Fáradt, szédül és fázik, de legalább éjszaka van, a hold pedig ad neki erőt. Valamennyit… Talán… Vagy csak ő képzeli be? Mindegy. Abban biztos, hogyha nem történik valami csoda, elkapják őt. Itt lesz a végzete… El fogják őt érni. Nem akarja! Még nem akar meghalni, még nem…! De olyan gyenge…
A veszélyérzet erőt kölcsönöz neki, csak ezért képes tovább és tovább menni, megállás nélkül. Hangosan zihál, lábai kis híján összecsuklanak alatta, és pontosan emiatt csodálja, hogy még mindig viszik őt messzebb és messzebb. Vajon mikor ér ténylegesen a végére…? Mikor jut el arra a pontra, ahol már nem fogja őt érdekelni a menekülés, csak a tüdejébe hasító fájdalom, a hasogató feje, a hangosan zakatoló szíve, a levegőért kiáltó teste? Mikor fogja feladni? Mikor válik képtelenné mindezek elviselésére?
Hallja. Hallja, hogy mögötte rohannak, hogy egyre közelebb kerülnek, de még nincsenek hozzá annyira közel, hogy elkapják. Még nem… Még nem kaphatják el! Még nem szabad, még nem lehet!
Befordul egy sarkon, egy szűk sikátorba, és azonnal nekiütközik valaminek, mire meglepetten nyög fel. Hátrál pár lépést, hogy visszanyerje egyensúlyát, de nem sok híja van annak, hogy elessen, és ahogy maga elé pillant, megtudva, mi akadályozta, döbbenten veszi észre a másik alakot. Fogalma sincs róla, kicsoda, a fényviszonyok nem túl kedvezőek egyik félnek sem, valamint az idegenen lévő furcsa ábrákkal teli sál sem ismerős, amellyel arcát takarja, csuklyája pedig nem esik le a zuhanást követően, így az sem szolgál segítséggel, mint ahogy fekete, átlagos öltözéke sem. Nem mond el róla semmit…
Szerencsére Alicia vonásai sem láthatók az arcára mélyen húzott a szövet miatt, így egyikük sincs sokkal előnyösebb helyzetben. A másik is csupán annyival, hogy megtudta, miféle szerzet: nekromanta, de a pontos kilétére nem derült fény – egyelőre. Még…
Viszont lehet akárki. Lehet a fejvadászok társa, de lehet egy egyszerű tolvaj, aki épp betörni készült valahová, vagy csak elbújt a hangokat hallva. Vagy csak egy járókelő, bár ez a legvalószínűtlenebb…
Hátrapillant, oda, ahonnan érkezett. Léptek visszhangja jön abból az irányból, és egyre csak közelednek, de ha túljut ezen az alakon, akkor még talán megúszhatja. Akkor talán sikátorról sikátorra haladva eltűnhet. Akkor talán elveszítik szem elől, és nem kell aggódnia az élete miatt. Akkor… Akkor nyugodtan rogyhat össze valahol, egy elhagyatott környéken.
Zihál. Kétségbeesetten forgatja a fejét hol hátra a válla felett nézve, mikor jön el a végzete, hol vissza a sálas egyénre. Vajon le tudja győzni? Vajon képes arra, hogy keresztülmehessen rajta? Ha szellem lenne, minden sokkal egyszerűbben menne, viszont így, hogy anyagi teste is van…
Úgy dönt, megkockáztatja az áttörést. Jobbat nem tehet, elvégre ha nem próbálja meg, akkor biztosan a halál karmaiba kerül, viszont ha megkísérli, akkor van esélye a menekülésre és a túlélésre.
Muszáj. Nem tehet mást.
Sietősen, gyorsan lendületet véve megindul, lehetőség szerint elkerülve, hogy bele kelljen rúgni az üldögélőbe – nincs elég ereje ahhoz, hogy még fájdalmat is okozzon a másiknak, viszont van egy kis bökkenő…
Az ismeretlen azonnal feltápászkodik, útját állva ezzel, és még mielőtt ismételten egymásba ütközhetnének, hátralép kettőt, ráadásként széttárja karjait, hogy még véletlenül se juthasson át. A fenébe! Ha nem kezd valamit most azonnal, biztos, hogy elkapják, és amilyen gyenge, még csak ellenkezni sem tud! Tennie kell valamit, most rögtön!
- Megállj, holtmágus! – sziszegi ellenségesen, a hang pedig kísértetiesen ismerős, de túlságosan eluralkodott rajta a pánik ahhoz, hogy felismerje a tulajdonosát, na meg… Ki gondolná, hogy pont egy olyan alak jelenik meg ebben a kritikus időpontban, aki kisegíti? Bizonyára senki, hiszen ennek a valószínűsége meglehetősen alacsony. Csak saját magára számíthat, és ha mégis valamilyen égi csoda folytán tényleg itt egy védőangyal, aki kihúzná a bajból… Fogalma sincs, mihez fog kezdeni, de nem elég ahhoz, hogy elkezdjen hinni a feljebbvaló hatalomban.
- Eressz, vagy meghalsz! – fenyegeti a lehető legtöbb magabiztossággal, ellentmondást nem tűrőn, azonban az egyre csak közeledő léptek miatt iszonyatosan feszült és kétségbeesett, így megeshet, hogy hangja megremeg, valamint érezhetővé válik benne a félelem, a dac.
- Hogy is állhatnék ellen egy ilyen fenyegetésnek? – kérdezi, váratlanul válva szívélyessé, majd félreáll, és előveszi a…
A Bibliát.
Nem. Az nem lehet, hogy egy pap legyen előtte, aki itt legyen éjnek éjjelén, egyszerűen… Miért nem kapja el? Egyértelműen érezheti, hogy ő egy mocskos halálpap. Egy halálhírnök. Könnyedén megállapíthatja róla, hogy a sötét erőkkel cimborál, akit tűzzel-vassal üldözni kell, akit nem szabad hagyni meglépni, mert… Mert később gondokat okozhat, nem keveset. De akkor miért? Miért nem tesz semmit? Vagy pont készül valamire? De akkor minek állt félre? Mi folyik itt?!
Eszébe jut valami, de azonnal el is veti. Kizárt, hogy az a pap legyen itt, előtte, de a hang, a hanglejtés, az a játékosság, ahogy beszél, a megjelenése, vagy inkább a mozgása… Minden erre utal. Minden erre enged következtetni, és csak arra tud gondolni, hogy ez bizony az általa oly’ kedvelt tolvaj. Más egyszerűen nem lehet. Más egyházi nem engedné őt el csak úgy, sőt, rájátszana a fejvadászok kezére, és segítené őket.
Astonien Michelberger új rangot kapott: Alicia Zharis védőangyala. Borzasztóan megtisztelő. De hogy a fenébe kerül ide?
Egy pillanatig hezitál, mert nem tudja eldönteni, higgyen-e ennek a lehetetlen fordulatnak, vagy inkább kételkedjen, és hitesse el magával, hogy ez egy ábránd, mivel ekkora csoda tényleg nem történhet. Végül, mivel más esélye nincsen, mint ahogyan azt az előbb is levezette magában, hirtelen, robbanásszerűen indul el. Érzi, az első lépés megtételekor nem sok híján kibicsaklik a bokája a gyengeségtől, azonban aztán odaérve ismerőséhez, szövetségeséhez, megragadja Biblia nélküli csuklóját, hogy maga után rángassa, mindezt egy szó nélkül. Váratlanul szorítja ujjait tagjára, váratlanul húzza maga után – és újabb csodával határos módon nem esik el. Pedig elég nagy esély lett volna rá…
- Két sarokkal később jobbra – közli teljesen természetesen. Vajon máskor is csinált már hasonlót? Vagy egyszerűen már túl megszokott neki a tény, hogyha megjelenik a környéken, mindig valami nem várt eseményben lesz része? Mindig valami veszélyesben? Fogalma sincs, de nincs sem ideje, sem ereje ezen tűnődni. Most, hogy egérutat nyert, van lehetősége, megmenekülni. Van lehetősége élni. Csak nem szabad hagynia, hogy ez az emlegetett lehetőség elvesszen.
Rohan. Ahogy csak tud, teszi egymás után a gyorsabbnál gyorsabb lépteket, de még mindig hallja maga mögött a fejvadászokat. Nem közelednek már annyira, mintha inkább távolabbról hallatszódna halk neszezésük, de ez sem nyugtatja meg. Tudja, hogy érzékei sokkal rosszabbul működnek most, tisztában van vele, hogy a nyugtalanság kiélesíthetné az összes ingert, de ahelyett, hogy így történne, csak tompul az egész. A hallása, a szaglása, az ízlelése, a tapintása… Minden. A teste már csak fel akarja adni a küzdelmet. Már csak pihenni akar, átadni magát a tudatlansággal és tehetetlenséggel teli sötétségnek, és pontosan ezt nem engedheti még meg. Még egy kicsit ki kell tartania… Csak egy nagyon kicsit… De a szemei…
Égetnek…
Mindenütt tompa fájdalmat érez, és már zokogva rogyna össze, ha megtehetné. Sírna a gyengeségtől, a karjába és lábába ütő fájdalomtól, a fejét hasogató kíntól, attól, hogy szemei szinte ki akarnak esni a helyükről, úgy lüktetnek.
És úgy fázik…
Rettenetesen…
Vajon ezt érzi az, aki halálos sebet kapott, és épp elvérzik?
Két sarok… Hol van már az a két sarok?! Olyan távolinak tűnik! És annyira fáradt! Kibírja? Ki kell bírnia. Csak most az egyszer! Nem kell többet, csak most! De ennyi elég lesz? A gondolat, hogy csak most, csak most az egyszer? Elég erőt ad neki a folytatáshoz? Eleget ahhoz, hogy kibírja?
Nem tudja megállapítani, képes lesz-e rá.
És van folytatása? Futnia kell tovább? És azt hogy fogja átvészelni? Hogy fogja megtenni az azt követő lépéseket?
Nem fogja kibírni… Itt fog összecsuklani alatta mindkét lába, nem fogják teljesíteni a kérését, nem fognak semmit sem tenni, csak feküdni bénán, hagyva, hogy Alicia a fejvadászok kezei közé kerüljön. Mindennek ellenére úgy cselekszik, ahogy Astonien mondta. Fut, ahogy a lába, nem is… ahogy az egész teste bírja, és ahogy elérkezik a megváltó két sarokkal odébb, jobbra fordul, de nem szólal meg. Egyszerűen annyira zihál, hogy képtelen rá, annyira zakatol a szíve, annyira ijedt és rémült, hogy elcsuklana a hangja, ha belekezdene valamibe.
Csak rohan.
Menekül, méghozzá a lehető legmesszebb, reménykedve abban, hogy túléli, mert ő most harcképtelen… És ha beérik őket… Ha beérik, Alicia pedig képtelen lesz az idézésre…
Nem mer belegondolni. Már csak a sejtésétől is beleborzong és zokog a lelke, így nem viszi, nem fonja tovább a szavakat. Igyekszik elfelejteni és elkerülni őket, és szerencsére a veszélyérzet segít ebben.
Fontos az élete.
- Be a templomba! – kapja a következő utasítást, és csak ekkor figyel fel az éjszaka leplében elbúvó hatalmas, Isten dicsőítésére kialakított épületre. Oda kell mennie? Komolyan?
Nem számít. Menekül, és ilyenkor minden rejtekhely igazi kincset ér, legyen az maga az álszentség tulajdona, egy szegényes otthon vagy romos vidék. Nem fontos, csak hadd bújhasson el. Hadd veszíthessék el a nyomait üldözői.
A férfi csuklója könnyedén csusszan ki gyengén tartó ujjai közül, és ahogy hátranéz, társát nem találja sehol. Talán behúzódott valahová… Mit akar? Ugye nem szembeszállni velük? Ugye nem megküzdeni akar velük? Ugye nem?
Most nem érdekli sokáig. Nem hagyja, hogy kétségbeesése eluralkodjon rajta annyira, hogy elfelejtse, mi a fontos most neki: megmenekülni. Bízik annyira a tolvajban, hogy ezúttal két életet is az ő kezébe helyezzen: az övét és a sajátját. Megkockáztatja, mert mást nem tehet, még ha iszonyatos feszültséget okoz is az állandó kétely.
Eleget tesz a parancsnak, és amilyen gyorsan csak tudja, feltárja a templom kétszárnyas ajtaját, de csak résnyire, pont akkorára, hogy becsúszhasson rajta, majd azonnal be is csukja maga mögött.
Búvóhelyet kell találnia. Most azonnal.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Sigrún von Himmelreich on Szomb. Júl. 23, 2016 1:37 pm

Nem szeretem sokáig nézni a képernyőt, és hiába kezdek el több élményt, kalandot, bármilyen irományt, gyakran annyira megfájdulnak a szemeim, hogy leteszek arról, hogy befejezzem őket. Szóval gratulálok, mert a szöveg annyira olvastatta magát, hogy fel sem tűnt és sikerült is elolvasnom.
Nagyon tetszett ez az üldözéses téma, és nagyon szépen, élethűen leírtad, ahogy a napok óta tartó menekülésben mennyire kimerültél. De a kedvenc részemet semmi nem überelheti.

"- Be a templomba! – kapja a következő utasítást, és csak ekkor figyel fel az éjszaka leplében elbúvó hatalmas, Isten dicsőítésére kialakított épületre. Oda kell mennie? Komolyan?
Nem számít." - A fáradtság és az életért való küzdés sok őrültségre képes rávenni az embereket, nem igaz? Csak, hogy a kedvenc részletemet idézzem.

Jutalmad 100 tp és 1000 váltó
avatar
Sigrún von Himmelreich
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 19
Join date : 2015. Oct. 11.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol kellek

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Hétf. Aug. 08, 2016 9:39 am


A vadászviskó bal oldalában gubbasztó bagoly ellenségesen és gunyorosan néz végig az érkezőkön. Nem helyezkedik, nem tollászkodik: csak meredten bámul, mintha elűzni próbálná őket egyetlen pillantásával – teljesen hatástalanul. Alex jókedvűen lép az állathoz, végigsimít annak fején, finoman szárnyain is, míg Alicia lenyűgözve figyeli a nagyra nőtt teremtést. Feltűnt neki, hogy Wolke is egy jól megtermett madár, de valahogy még mindig képtelenségnek találja ezt a méretet. Nem, nem természetellenesen nagyok, egy sólyom is bőven nőhet ekkorára, mégis… Azzal a gyönyörű, ködszín tollazattal, rajta a foltokkal, azzal az aranyló pillantással… Elmondhatatlanul szépnek találja ezt az állatot. Olyannak, akit minden egyes nap látni akar, akit a közelében akar tudni csak azért, hogy legyen valami szép is a nekromantalétben.
A madarat érezhetően zavarja ez a közvetlenség, megrázza magát egy kissé, azonban többet még nem tesz. Elviseli egy rövidebb ideig, míg gazdája megelégeli tollainak simogatását annak ellenére is, hogy már az összes ujját bizonyára lecsípte volna a helyéről. A gondolat némileg megnevetteti, de csak magában, némán és fojtottan, és próbál teljesen érzelemmentes maradni, valahogy ez mégsem sikerül - belül. Kívül megmarad az a faarc, amivel bejött.
- Nagyon csúnyán néz, nem igaz? - érdeklődik a férfi már-már nevetve, mikor Voile váratlanul, az előbbinél sokkal dühösebben megrázza magát, megelégelve a szeretgetést. Ha mindez nem lenne elég, még fenyegetőn kitárja szárnyait is, csak hogy tényleg annak a buta embernek a tudtára adja: elég. Legalábbis… Ezt lehet kiolvasni a tekintetéből és a mozdulataiból.
- És még veszélyes is! - dörzsöli meg kívülről orrcimpáját mutatóujjával, szemeiben valódi öröm csillan, közben valami furcsa, ami a szeretetre emlékezteti.
Csupán azt a szempárt figyeli. Furcsamód melengeti a lelkét, hogy ilyet láthat, amire még a mély, barátságos, sötétbarna szín is rásegít, a benne lévő kedvesség, az önzetlenség, amit társa iránt érez. Eltűnődve, megbabonázva nézné hosszan, azon gondolkodva, vajon mikor találkozhat ismét azzal a pillantással, ami olyan őszintén függött rajta. Amit megnevettetett.
Egy röpke időre felolvadni látszik a jégszobor, ahogy a közelmúlt egy emlékét idézi fel magában, egy kedves és őszinte mosolyt, mely most annyira sokat jelent neki. Dédelgeti, újra és újra felidézi, hogy még véletlenül se fakuljon a könnyektől homályos kép, de nem hagyhatja elmerülni önmagát benne. Most máshol van, más áll előtte, mások a körülmények – nem engedheti meg magának, hogy ellágyuljon, elvégre…
El akarja venni valahogy a baglyot. Magával akarja vinni, viszont ahhoz nem így kell viselkednie. Komoly beszélgetés fog következni, nem hagyhatja, hogy a lágy vonások gyengévé tegyék, így az olvadó maszkot ismét megfagyasztja, ezúttal már vastagabb burokkal ellátva, mely képes lesz átvészelni egy lelkét megrázó beszélgetést is.
Talán.
Tudja jól, hogy sosem lesz megfelelően szilárd az a lelki védelem, az a pajzs, amit minduntalan megerősít, majd magára ölt, legfeljebb évtizedekkel később, mikor már megtanulta, hogyan kell jól védekezni - vagy még akkor se. Addig viszont, míg kiderül, képes-e rá, hosszú út vezet megannyi megpróbáltatással, és nem állhat meg egy kis szusszanásnyi időre sem, nem telhetnek el tétlen percek: végig haladnia kell, megállás nélkül, előre az ismeretlenbe. Nem mintha felmerült volna benne a gondolat, hogy marad - ez lenne az utolsó elképzelés, amit fontolóra venne. Érzi, hogy neki tovább kell mennie, hogy más tájakat kell járnia, főként olyanokat, melyek nem emlékeztetik bűnére, melyek nem úgy néznek ki, mint Nebelwald. Viszont ha ott van a megoldás...? Ha a sötét tündékhez tereli végül útja, akkor mihez fog kezdeni? Képes lesz szembenézni múltjával?
Nem, most nem szabad erre gondolnia. Most a jelenlegi problémájával kell megküzdenie, nem a jövőjével. Az még ráér.
- Mit szólna hozzá, ha elvinném? – tér azonnal a tárgyra, mire a vadász arcára kiül a hitetlen meglepettség, amelyet a következő pillanatban felvált a szórakozottság, majd halk kuncogásba kezd - bizonyára egy viccnek tartja az egészet. Alicia sem érti, mit akar egy állítólag és látszólag is engedetlen tollastól, de talán még hasznára lehet - hasznosabb, mint a pénz. Ugyan a csilingelő érmék is gyakran megsegítik őt, de talán ha vele lenne egy élő lény a sok halott után, aki emlékezteti őt minduntalan, hogy más is létezik a rég elhunytak mellett… Lehet, nem ártana egy kis változatosság, és talán nem érezné annyira egyedül sem magát, mint eddig. Talán... Talán kicsit enyhíthet ezen, ha már mást nem enged ténylegesen a közelébe.
Még ha legutóbb engedett is egy kicsit. Tovább nem szabadna.
- Voilét? Ugyan már - legyint egyet jókedvűen. - Mint korábban mondtam, nem egy engedelmes és barátságos jószág, nem fog magával menni - rázza meg a fejét, tekintetében őszinte bocsánattal és sajnálattal. Odasétál az asztalhoz, és felül rá, combjaira könyököl, kezeit elöl összekulcsolja, és ültében kényelmesen előregörnyed.
- Foglaljon helyet - mutat a székre, ami a kis helyiségben található. Alicia vonakodva bár, de végül helyet foglal, és ahogy ránehezedik, alatta halkan csikordul a megfeszülő, kopottas bőrborítás, mely enged egy kissé – némileg besüpped súlya alatt. Tartása azonban merev - kényelmetlenül érzi magát itt, részben nem akarja, hogy a bőr állandóan, kínosan feljajduljon, részben mert tudja, hogy a férfi tekintete rajta nyugszik, figyeli őt, minden apró rezdülését, mintha csak olvasni akarna benne, bele akarna látni a gondolataiba, a személyiségébe. Felettébb zavarónak találja, hogy így próbálják őt megfejteni, puszta tekintettel, némileg mintha megalázó is lenne, ugyanakkor egyre csak terjed benne az a jóleső, kárörvendő, gunyoros érzés, amit a gondolat táplál: úgysem fog tudni kiigazodni rajta.
Egyelőre nem szól miatta, még nem érzi szükségét egészen addig, míg nem válik égetővé a szempár. Némaságba burkolóznak mindketten hosszú másodpercekre, egymást vizsgálva, egymás kiismerésével próbálkozva egy-egy arcizom megrándulásából, ám még mielőtt nagyon kínossá válhatna mindez, Alex megtöri a csendet:
- Szóval elvinné, mi? – teszi fel a költői kérdést, mintha az előbb nem merültek volna el a farkasszemben – gördülékenyen folytatja a beszélgetést. – És mihez kezdene vele? Tudja egyáltalán, hogyan kell a madarakkal bánni? – folytatja, mire a nekromanta oldalra pillant, egyértelművé téve a másik számára is a nemleges választ.
Sosem volt dolga madarakkal, legalábbis társi szintre biztosan nem emelkedett egyik sem. Csupán néhányat etetett még kislányként, egyik-másik közelebb merészkedett hozzá, énekelni próbált velük, de ez minden – közelebbi kapcsolatot sosem ápolt velük. Fogalma sincs arról, hogy miként kéne bánnia velük, és ami vicc az egészben: egy engedetlen döggel akar kezdeni. Szinte biztos benne, hogy a férfi nevetségesnek találja mindezt, de nem is ez a zavaró: saját magát nem érti. Ennyire vészesen szüksége lenne egy társra a hosszú, magányos évek után? Vagy talán annak a bizonyos tolvajnak a furcsa viselkedése okozza? Hogy ismét megízlelhette neki köszönhetően, milyen az, mikor valaki van mellette és őszintén mosolyog rá?
- De miért Voile? Miért nem egy engedelmesebb állatot szeretne? – érkezik is a kérdés, méghozzá teljesen jogosan.
Nem feltétlenül kéne válaszolnia. A gesztusai mindent elárulhatnának a vadásznak, aki éveken keresztül gyakorolhatta ezek kiolvasását, bár főként állatokon. Az előbbi alapos megfigyelése vagy egy blöff, vagy tényleg van mögötte komoly háttértudás is, komoly gyakorlat, amiből következik, hogy rengeteget foglalkozik emberekkel is. Vagy talán szüksége van erre, mikor elad egy-egy bőrdarabot, azt vizsgálgatva, meddig mehet el? Még az is lehet.
Most viszont nem olyan egyszerű elmondani egy-két arckifejezéssel, mivel bonyolultabb annál. Mondhatná, hogy ez aggasztó, mivel akkor muszáj szólásra nyitni száját, ugyanakkor jó is, mivel ez azt igazolja: mégsem olyan könnyű olvasni tekintetéből és vonásaiból.
- Tehát? – vonja fel egyik szemöldökét kíváncsian, egyértelműsítve, hogy nem sikerült megértenie egyetlen gesztusból sem semmit, mire Alicia feszülten, kelletlenül nyel egyet. Nem akar felelni, el akarja kerülni ezt, így könyörgő pillantást vet rá, akár egy félénk állat, talán egy őz, hátha Alex szemet huny efelett, azonban ő inkább elneveti magát. Kissé összerezzen ennek hallatán a meglepetéstől, és le se tagadhatná, hogy megdöbbent: az arca egy nyitott könyv ezúttal.
- Nem kell félni, csak bátran! – biztatja jókedvűen. Furcsa ez a férfi… Nem tud más jelzőt mondani rá, csak azt, hogy furcsa. Ki kezelne egy nekromantát ilyen közvetlenül? Már úgy… Az átlagos népek közül, mert sem a tolvaj, sem a páros nem tartoznak közéjük. Vagy van valami a háttérben? Valamit akar tőle?
Gyanakvón méregeti a vadászt, ahogy ezek a gondolatok felmerülnek benne. Nem szabad bíznia benne, mivel egyértelmű, hogy valami bűzlik itt. Valamit rejteget, és azt ki akarja, ki fogja húzni belőle, akármilyen eszközökhöz is kelljen nyúlnia.
- Miért érdekli ez ennyire? – Nyilvánvalóan nem fordítja meg ezzel a helyzetet, viszont amikor el kell kezdenie ennek a lépéseit, az most van.
- Már megint ez a buta bizalmatlanság – sóhajtja lemondóan, fejét ingatva. – Figyeljen, gyakorlatilag megmentette az életemet. Nem akarok hálátlan és udvariatlan lenni, hiszen mégiscsak az életemről van szó! – magyarázza szinte már méltatlankodva. – Az pedig értékes. Számomra mindenképpen.
- Valóban az… – Hát még mennyire… - Kár, hogy az enyém már fénytelen és dicstelen – suttogja öngúnytól csöpögve, újra érezve az őt megközelítő, sötétlő árnyat; a régmúltat.
- Tessék? – csillannak érdeklődőn szemei, feltételezve, hogy valami fontosról marad le, Alicia azonban csak legyint egyet, egyértelműsítve az elhangzottak lényegtelenségét.
- Nem érdekes – teszi még hozzá, és mielőtt ismét beállhatna a csend, Alex újfent megszólal:
- Szóval akkor miért is kell Voile? – tér vissza, mintha még nem unta volna meg ezt a játékot. Bizonyára tényleg nem unja.
Fanyar vonások válnak láthatóvá rajta, a férfi pedig nem bírja elfojtani kitörő nevetését. Egyszerűen nem tudja, hiába próbálkozik vele, hiába igyekszik elnyomni – túlságosan szórakoztatónak találja őt. Vészjósló pillantással díjazza ezt az illetlenséget, amit érzékelve a vadász pár köhintés után el is hallgat. Szerencséjére, máskülönben idézett volna egy csontvázat, hogy a hangszálaival játszhasson.
- Elnézést, csak tudja… Meglepően vicces grimaszai vannak – jegyzi meg fojtottan, nyilvánvalóan a viháncolást elrejtőztetve. Egyértelmű, hogy szívesen kacarászna még tovább, és ez cseppet sem tetszetős a számára. Még nézi őt egy darabig lesújtón, hátha elveszi a kedvét a kuncogástól, de nem úgy tűnik, mintha bármi hatással is lehetne rá. Fölösleges próbálkoznia, megfélemlíteni aligha lehet ilyennel a másikat… Ha gúnyolódni akarna, azt mondaná: már hozzászokott a madara fölényeskedő tekintetéhez. Jobban átgondolva talán még lehet is benne valami… Csak az a madár kevésbé veszélyes.
Óvatosan hátrasandít, megszemlélve ismét azt a gyönyörű állatot, mintha csak meg akarna arról bizonyosodni: valóban nem olyan halálos, viszont elnézve a karmait, a csőrét, a határozott tekintetét… Elbizonytalanodik ezt illetően. Sokkal veszélyesebb is lehet, mint azt elsőre megállapíthatná az ember vagy a tünde. Pár pillanatra még azon is elgondolkodik, vajon milyen súlyos sérüléseket képes okozni. Kivájja valakinek a szemét, ahogy a varjak szokták? Összekarmolja valakinek az arcát? Belekapaszkodik néhány tincsbe, melyet aztán durván kitép, irtózatos fájdalmat hagyva maga után?
- Visszatérve sokadszorra a témához… – Alexander nem hagyja veszni a témát még véletlenül sem, Alicia pedig visszafordítja tekintetét és figyelmét. Egyszerre érthetetlen és érthető, hogy ennyire erőlteti, még annak ellenére is, hogy teljesen egyértelmű, hogy a nő nem akar erről társalogni. Jöhetne hát a kérdés, hogy minek hozza fel újra és újra, tarthatná őt bolondnak, ami egy bizonyos szintig tényleg megvan, azonban megérti. Mégsem adhatja oda akárkinek a saját állatát, pláne nem egy nekromantának, még akkor sem, ha elégedetlen vele, ha képtelenség vadászatba vinni a borzalmas magaviselete és a megbízhatatlansága miatt. Évek lehetnek mögöttük, így nyilvánvalóan nem engedi el magától olyan könnyen. Na meg attól még, hogy megmentette az életét, nem jelenti azt, hogy nem fenyegeti őt veszély, így nem is tudja felfogni, miért engedte be az otthonába. Nem kéne arra alapoznia, hogy egyszer így történt, akkor a továbbiakban is így fog. Zavarja ez a naiv hozzáállás, ez a nyíltság, ez a… felelőtlenség? Mi más lenne, ha nem az?
Idegesíti őt ez a viselkedés, túlságosan is. Ennyit tud biztosan.
Ha joga lenne hozzá, figyelmeztetné őt, óva intené, megmondaná neki, hogy figyeljen oda, hogy legyen bizalmatlan, mert sosem lehet tudni, főleg nem egy halálpap esetében, viszont meglehetősen ironikus, hogy pont ő mondja ezeket. Pont az, aki ellen irányul az egész megjegyzés, így egyáltalán nem hiteles az, amire felszólítaná. Milyen kár…
- … miért kell egy ilyen társ? – fejezi be a kérdést néhány másodpercnyi szünet után.
- Nem érzi, hogy túlságosan leengedte a védelmét, Herr Deetz? – vágja rá azonnal, szemeit behunyja, ujjait egymásba fonja, mintha ő lenne itt az uralkodó, ő vezetné ezt, ő lenne előnyben. Próbálja a magabiztosságot mutatni, éreztetni vele, hogy erőviszonyok szempontjából ő dominál, nem a vadász, és nem lenne érdemes kihúzni nála a gyufát. Hogy ajánlott lenne vigyázni a szavaival, mielőtt dühössé, haragossá válna. Félelmet akar ültetni a másik szívébe, a gondolatai között megszólaltatni egy-két aggodalmas hangot, melyek aztán elindítják a kétségbeesést és a pánikot, végső stádiumba érkezve ellenségként kezeltetve, majd elűzetve őt, a halálpapot. Elvégre ez lenne a természetes, most sem kéne másként alakulnia, nem igaz?
- Úgy kéne éreznem? – Továbbra is boldogan, könnyelműen beszél, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a hatalmat sugárzó pozíciót, amit a nő felvett. Mintha a tény, hogy nem néz a szemébe, minden ilyet semmissé tenne. Talán tudja is… Talán tisztában van azzal, hogy azért nem néz a sötétlő tekintetbe, mert az átlátszó trükk valóban azzá válna: átlátszóvá. Így viszont felesleges folytatnia is a színjátékot, de ha nem így van…?
Nem hinném, hogy bántana, különben már nem lennék itt. – Hogy tud ennyire felelőtlenül beszélni? - Nem segített volna, és még csak nem is lett volna ideges – utal vissza a medvével való harcukra. – Teljesen hidegen hagyta volna, hogy én esetleg meghalok – mosolyog finoman, furcsán lágyan, szomorú kedvességgel, és ez utóbbi hangjában is érződik. Mintha fájna neki a tény, ha esetleg így lenne.
- És ha az egész csak egy álca? – veti fel az ötletet önmaga ellen, még mindig igyekezve elhitetni a vadásszal, milyen rossz döntést is hozott igazából.
- Miért lenne az? Csak mert nekromanta? – Újabb jóízű kacagás kíséri a kérdést, mire Alicia meglepetten vonja fel szemöldökét. Nem tudja értelmezni ezt a viselkedést. Egyik ilyen megfoghatatlan egyén jön a másik után, bár mondjuk ezzel az egyénnel pont az a probléma, hogy mielőtt megpróbálná valamivel elriasztani, valahogy mindig úgy lép a táblán, hogy ne tudjon kitérni a sértésre. Mindig megelőzi valamivel, folyamatosan sakkban tartja, kihasználva, hogy van nála valami, ami kell neki, és hogy azt nem fogja erőszakkal elvenni. Pedig megtehetné… Megidézhetne egy élőholtat, könnyedén elvágathatná vele a torkát meglepetésszerűen. Mégsem fél, holott fegyvertelen és védtelen. Mi ütött ebbe?
Nem, kedves… - néz a nőre segélykérőn. Még csak most tudatosul benne, hogy nem árulta el a nevét.
- Alicia – biccent egy aprót, jéghideg tekintetét Alexre emelve, még egy utolsó próbát téve megijesztésével. Bár úgysem lesz sikeres… Miért is igyekszik hát?
- Szóval kedves Alicia, nem érzem, hogy tartanom kéne bármitől is – fejezi be a mondatot ismét egy halvány mosollyal.
- Miért is? – Mintha kissé ellenségesen csengene hangja, és ahogy visszhangot ver a fejében a kérdés, meggyőződik arról: úgy van. Ellenséges, mert nem tetszik neki, hogy a férfi van a nyeregben, hogy ő irányítja a beszélgetést. Szokatlan neki, hogy ennyire meg kell húznia magát, bár a Holtmezei Csata után nem kéne idegenkednie ettől.
- Ön szerint egy olyan, aki csak átverni akarja a másikat, képes olyan haragot mutatni, ami a másik védelmére szolgál? – Komolyabb, mint korábban bármikor, a szavai szilárdak, és mindez enyhén meghökkenti őt.
- Egy jó színész bármire képes – ad aztán semleges választ a korábbi tapasztalataira alapozva. A korábbi álcákra, álszentségre, álnokságra gondolva… A csalódások fájdalmaira emlékezve.
- Ilyen jó színész nem létezik – rázza meg a fejét finoman, és felegyenesedik. Mintha csak az orra alá akarná dörgölni tudásának nagyságát, úgy beszél, viszont a holdcsókolt is kénytelen belátni: nincsen olyan személy, aki ezt el tudná játszani, bár Astonien… Talán ilyet még ő sem. Szeretetet utánozhat, gyűlöletet szintén, bármit, csak… Ez a fajta harag olyan ösztönszerű, annyira megfoghatatlan és hirtelen, hogy nem lehet tudatosan előhozni – máskülönben hitelét veszti. Érezhetővé válik akkor a mozdulatokon, hogy nem igazi, hogy ez egy csalóka kép, amelynek nem szabad hinni.
Sóhajtással legyint egyet, feladva a küzdelmet, hogy találjon bármi értelmeset, amivel visszavághat.
- Ezzel most megfogott – látja be lemondóan, mire a férfi ismét felnevet. Az elmúlt percek alatt hanyadszor is?
Ezek a váratlan reakciók csak feszélyezik őt. Nem lehet ilyen szórakoztató… Képtelenség. Ő nem vicces, ő nem tud őszinte mosolyt csalni sem az emberek, sem a tündék, sem senki arcára. Túl keserű lélek ahhoz, hogy bárkinek is efféle apró örömet okozzon. Bár…
Pont nem túl régen cáfolódott meg ez az elképzelése. Akkor ő most tulajdonképpen milyen is?
- Mennyit kíván még nevetni rajtam? – kérdezi némi éllel.
- Ameddig ilyen szórakoztató marad – vigyorog szélesen Alex, mire legszívesebben pofon vágná. Ingerülten rezzen meg néhány arcizma, és mintha egy elégedetlen szisszenés is kiszökne.
- Túlzásba viszi, nem gondolja? – érdeklődik lemondóan.
- Már miért vinném túlzásba? Addig örüljön az ember, míg megteheti, nem? – kérdez vissza kedélyesen, azonban erre nem érkezik válasz. Nem tud választ adni neki. Hogyan? Egy halálpap hogy tehetné meg, hogy mindenen nevet? Majd ha olyan társaságba kerül, akkor talán… De nem kacarászhat csak úgy. Ellenségekkel van körülvéve, kiken nevethetne, hogy még jobban felhergelje őket, és nevet is, azonban az egyáltalán nem őszinte és örömteli.
Az már nem nevetés.
A férfi kissé visszafog a túlzott jókedvből, észrevéve a komor arcot, és már csak egy finom mosollyal folytatja a kérdezősködést:
- Most már lesz szíves válaszolni, miért is kell Voile? – Különösen kedvesen cseng a hangja, és nem tudja eldönteni, megriadjon-e tőle vagy engedjen. Összehúzódik kissé a székben, oldalra néz eltűnődve, mérlegelve, milyen választ adjon, mert azt még mindig nem akar. A vadász azonban anélkül nem tágít, anélkül biztosan nem adja neki oda azt az engedetlen tollast sem. Komolyan elkerülhetetlen lenne a felelet mondása?
Eltelik egy perc, talán kettő is, ezalatt végig érzi magán a férfi tekintetét, és legszívesebben eltűnne. Miért is győzte meg annyival, hogy van egy másik baglya? Miért is ment bele ebbe az egészbe? Egyáltalán miért nem hagyta azonnal faképnél, amint leterítette a medvét? Miért nem volt képes hideg fejjel eltűnni, amikor lehetősége volt rá?
Lopva pillant hátrébb, ahol a madár épp ingerülten felborzolja tollazatát, ezzel próbálva a tündét fenyegetni – nem sok sikerrel -, és eltűnődik azon, vajon mi varázsolta el ebben a jószágban. Nem tűnik egy túlzottan jó és megbízható társnak már így külsőleg sem… Nem tűnik olyannak, aki kihúzná a bajból, ha úgy adódna, nem hinné, hogy bármikor segítségére lenne. Nemhogy az elfszabásúaktól nem kap támogatást, de még az állatoktól sem – mégiscsak egy holtidéző, a legalja az egész világnak, aki csak a hulláira számíthat. Valahogy mégis… Mégis kell neki. Mintha meg akarná szelídíteni. Mintha meg akarná mutatni, hogy képes lehet visszahozni számára a rég nem látott bizalmat. És őt, a tekintetét nézve rájön még valamire…
- Igazából… - fordul vissza, hogy belekezdjen a rövid magyarázatba, amire végül jutott, azonban nem néz Alex szemeibe. Valahogy képtelen rá, mert olyat akar mondani, amit rettentően szégyell.
- Őszintén – vág közbe, még mielőtt a nő egy olyan indokot találna ki, ami teljesen elüt a valóságtól. Erre nyel egyet, mert még mindig nem szeretné megosztani gondolatai teljes egészét, csupán egy részletét, a lukakat pedig hazugsággal töltötte volna ki – már nem teheti. Még mindig meg szeretné tartani magának, nem akarja feltárni előtte, hogy mi zajlik benne, de muszáj lesz. Meg kell tennie az első lépést, onnantól minden könnyebbé válik. Legalábbis… Így szokott lenni, állítólag.
- Az elhangzottak alapján úgy vélem, hogy hasonlítunk – Voile és én – mondja halkan és lassan, itt-ott kissé megremeg a hangja. - Ugyanolyan… Ugyanolyan mogorvák, magunknak valók vagyunk, és… - Itt megakad egy pillanatra. Valóban szükség van erre? Valóban meg kéne osztania ezt?
- És? – Nem, ez a kérdés nem sürgetés, csak kíváncsiság, ugyanakkor emlékeztető, hogy ne hazudjon.
Erőt vesz magán, de még így sem egyszerű kimondani.
- És ugyanúgy vannak pillanatok, amikor cserben hagyjuk a társunkat.
A vadász halk tapsba kezd, a válasz pedig egy szempár, melyből csak értetlenséget lehet kiolvasni. Fogalma sincs arról, hogy Alex most miért tesz úgy, ahogy, ám nem tud rákérdezni, mivel a férfi megelőzi:
- Holnapután kezdődik a tanítása, kedves Alicia – csúszik le az asztalról, bőrcipői koppannak a padlón, mely halkan megreccsen a súly alatt. – De csak azért olyan későn, mert holnap a medvével kell foglalkoznom – magyarázza már komolyan, a nő viszont nem hisz a fülének. Döbbenten figyeli a másikat, és képtelen bárhova is tenni ezt a hirtelen változást. Ennyire fontos lett volna az, amit mondott? Ennyire sokat számít? És hisz is neki?
Annyira zavaros ez az egész, a felfogására pedig képtelennek bizonyul.
- Hogy miért? – dönti oldalra a fejét, és eltűnődve simít végig állán. – Mert bevallotta – közli egyszerűen. - Nem hittem volna, hogy egy nekro… Akarom mondani, egy ilyen különleges szerzettől ezt fogom hallani. Nem sokan képesek belátni a hibáikat – vonja meg a vállát, mintha ilyen egyszerű lenne minden. – Vitatkozhatnánk ismét arról, hogy ez csak színjáték, de vállalom a kockázatot: vagy az orromnál fogva vezet végig úgy, hogy nem tudok semmit, vagy pedig a valóságot mutatja. Ez már csak magától függ, én bizonyára nem fogok értesülni minderről, de szeretnék a naivitásommal békében maradni. – Elég furcsa feltétele a… taníttatásának, ha mondhat ilyet. - Valamint… - tekint nosztalgikusan Voile irányába. – Biztos vagyok benne, hogy nem a semmiért akarja elvinni.


A hozzászólást Alicia Zharis összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 11, 2016 3:54 pm-kor.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Szomb. Aug. 20, 2016 12:49 pm


Szerencsére talált magának helyet. A padok közt nem volt jó, azt túl nyilvánvalónak gondolta, az oltár meg megint egy elég nyitott hely, oldalszárnyakba pedig nem akart menni, mert akkor meg Astonien nem keríti őt elő reggelig sem, ezért valami más helyet keresett magának. Így került a gyóntatófülkébe, természetesen ahhoz a részhez, ahol a papoknak szokás lenniük és hallgatniuk. Oda bújik, ott húzódik össze, és fülel arra, mikor tárul fel ismét a templom ajtaja, mikor hall meg újabb lépéseket, melyek felé közelednek. Melyek gyilkosa léptei…
Retteg. Reszket a félelemtől, de nem csak attól: valami miatt állandóan hideg futkos végig az egész testén. Úgy rázza, mint még soha semmi. Vagy mint gyerekkorában, aztán évekkel később még egyszer… Ágyban… Ismét beteg lenne? Valamiért nem csodálkozna rajta, tegnap, vagy talán tegnapelőtt történt az, mikor esőben vágtatott Zabos hátán, éjjel, a hidegben pedig folytatta az utat lóháton a következő település felé. Fél napra rá kezdődött ez. Eleinte még egészen elviselhető volt, de mostanra szörnyűvé vált.
Zihál.
És úgy fél.
Nem akar meghalni… Hiába van elvileg biztonságban, mi van, ha a fejvadászok átkutatják az egész templomot, hogy megleljék őt? Mi van, ha Astonien semmit sem tehet? Mi van, ha magára marad, és egyedül kell majd megoldania mindent?
Annyira ijesztő… Annyira rossz erre gondolni… Annyira rossz ennyire kétségbeesettnek lenni… Nem akarja… Elég volt már… Elég volt már a szenvedésből…
Összekuporodik, átöleli saját magát, és nem sok híja van annak, hogy zokogjon.
Úgy sírna…
Úgy fáj…
Hosszú és kínzó másodpercek, később percek telnek el. Vagy fél óra? Netalán órák? Maga sem tudja… Viszont szenved. Kivételesen nem a lelkét szakítják ezernél is több darabra, de a teste olyan, mintha fel akarna robbanni. Lüktet mindenütt fájdalmasan és tompán, mintha szét akarna szakadni, és nem tud ellene mit tenni.
Vajon elaludhat itt…? Ha becsukja a szemét, akkor nyugodtan átadhatja magát a sötétségnek? Vagy… aggódjon talán? Maradjon akkor hát ébren? Legalábbis… Próbáljon meg, míg ki nem derül, mi lesz a sorsa? Hogy élni fog-e vagy halni?
Nyílik az ajtó, a következő pillanatban már csukódik is. Egész testében megfeszül, lélegzetét is visszafojtva várakozik, mi lesz a belépő következő cselekedete, hogy merre vezetik léptei, melyek halk visszhangot vernek az üres templomban. Vajon Astonien az? Vagy a fejvadászok egyike? És Astoniennel mi a helyzet? Jól van? Ugye jól van? Ugye nem esett baja? Nem bírná elviselni, ha emiatt, egy ilyen kis apróság miatt bántódása esne…
Mozgás és feszült hallgatás. Kínos, lebukásra felkészítő csend ez – valami halk zajongás kinn, a léptek nem hallatszódnak már. Mi történik vajon? Talán… Valamelyik üldözője várja, mikor csaphat le? Elő akarja csalogatni? Megvárja, míg gyanútlanná válik, majd előbújik?
Nevetés. Egy pillanatra megijed tőle, kínzón gyomrába markol a félelem, szíve is szét akarja törni a ketrecként szolgáló bordákat, de szinte azonnal felismeri, hogy ez Astonien nevetése. A következő másodpercben rögtön enyhül minden: megnyugszik, a szorongás eltűnik, majd mély sóhaj szakad fel belőle, amellyel nyugtázza biztonságát.
Megkönnyebbül, elmondhatatlanul, és végre előjöhet anélkül, hogy félnie kéne. Egy rövid időre tétovázik, hogy esetleg a tolvaj beengedte a fejvadászokat is, de aztán kiveri a gondolatot a fejéből. Nem is hezitál aztán, legalábbis… Amennyire engedi gyengesége, olyan gyorsan kitámolyog valahogy, feltárva a kis helyiség ajtaját, és hamar megpillantja a papot. Lopva körbepillant, félve, aggodalmasan, rettegve attól, hogy valahol a sötétségben megbújik kergetőinek egyike.
- Most meg fog gyóntatni, Alicia nővér? – érkezik azonnal a szórakozott kérdés. A pap tekintete a fülkén függ, szemeiben tettetett ijedtséget fedez fel. Mégis micsoda bolond kérdés ez? Még hogy ő gyóntasson! Ugyan már…
Tényleg oda bújt?
Halkan és fáradtan felnevet. Maga a helyzet is meglehetősen szórakoztató, és erre még az elképzelés is rátesz: ő nővérnek? Sose menne apácának, bár ha… Ha holdpapnőnek állt volna, akkor bizonyára nővérnek hívták volna.
Úgy fáj… Belesajdul a lelke, ahogy erre gondol. Annyira… Jó lett volna annak lenni. Annyira jó lett volna a Holdat és annak követőit szolgálni, de helyette a halál útját választotta… Balga kölyök volt. Bánja ezt az ösvényt… Nem kecsegtet semmivel, csak szenvedéssel és kínnal, végül halállal. Mi jó ebben? A bosszú? Mert az vezérli. Ez az egyetlen dolog, ami vezeti őt, na meg…
Freya. Úgy hiányzik neki…
Olyan gyenge…
- Úgyis a szemembe hazudnál - mondja kimerülten. Képtelenségnek tűnik a számára másféle hangszínt mutatni, egyszerűen… Lehetetlen. Túlságosan fáradt hozzá.
- Komolyan ott gyóntattok? – kérdez rá aztán, hangja bágyadt és tompa. Érezhetően nincs abban az állapotban, hogy folytathassa a menekülést, így nagyon reméli, hogy itt hosszabb időre meghúzhatja magát. Ha nem is egy napra… Akkor csak néhány órára, az éjszakára, és amint elkezdődik a mise, már áll is tovább. Már annyi is iszonyatosan sokat jelentene a számára, viszont Astonien terhére sem lehet. Mennie kell tovább, talán már most. De a lábai… Engedik neki vajon ezt?
- Ott, de most én foglak gyóntatni téged – válaszol, mire próbál meglepetten figyelni, ábrázatára azonban nem sikerül ezeket a vonásokat megjeleníteni. - Mióta vagy a városban? – Még csak ideje sincs tiltakozni, olyan gyorsan érkezik a kérdés, amire csupán megvonja a vállát. Még ő maga is érzi ennyiből, mennyire látványos erőtlensége. Tudja, hogy minden egyes mozdulata a kimerültségről árulkodik, és még a vak is megállapíthatná, hogy pihenésre van szüksége, különben a halálba hajszolja magát.
- Fél napja talán? Pár órája? – Ő maga is bizonytalan ezzel kapcsolatban. Azzal nem törődött, mióta üldözik hol, inkább azzal foglalkozott, hogy amint lehetősége adódik rá, lehagyja őket. És most ez sikerült… De bizonyára ez csak átmeneti megoldás. Nem maradhat Astonien mellett, mivel most ugyan megúszta mindenféle következmény nélkül, nem rejtegetheti őt. Nekromanta, és ha lebukik, a férfi csúnyán megjárhatja. Ő sem kockáztathat ekkorát, és nem is várja el, hogy segítsen neki huzamosabb ideig.
Kissé bizonytalan léptekkel közeledik oda, ahol a férfi leült. Szeretne mellé kerülni, a vállára hajtani a fejét, és ott megnyugodni, ott álmodni. Hihetetlenül jólesne neki. Egy kis békesség…
Egy kis felejtés. Felejtés a múltról, felejtés a jelenről, még az álmokról is.
- Magam sem tudom - rázza meg a fejét. Vajon mekkora szünetet hagyhatott? Hosszú másodpercek teltek el a két válaszrész között? Esetleg azonnal követték egymást a szavak? Annyira összefolyik minden… Nincs mértéke az időnek. Fogalma sincs arról, mit milyen gyorsan mond, mi milyen sebesen történik, és azt sem tudja, milyen hamar fogja fel a másik mondandóját. Csupán van ott, gyengén és tehetetlenül – ahogy egy nőhöz illik.
- És mióta üldöz ez a kettő? – érdeklődik aggodalmasan. Jól hallja? Vagy ez csak színészkedés? Ugyan miért aggódna bárki is egy nekromantáért, aki csak halált és bajt hoz?
Halkan és gunyorosan felnevet a gondolatra. Egy halálpap, akiért aggódnak… Milyen különös. Milyen furcsa.
Milyen lehetetlen.
- Napok óta nem tudom lerázni őket – felel, hangja még mindig gúnyosan kacag. - Most hol vannak? – kérdez ezúttal ő, némileg komolyabban, visszatérő fáradtsággal.
- Balra menekültek, a város közepe felé – válaszol.
Menekültek… Ez azt jelentené, hogy megverte őket? Milyen szép is lenne… Ezek a fejvadászok sajnos jobbak annál, hogy Astonien olyan könnyedén elintézhesse őket. Nem becsüli alá a férfi képességeit, de tisztában van azzal, miféle veszedelmes ellenfelek akaszkodtak rá.
- Hála az égnek... - motyogja halkan, majd fáradtan emeli kezét szemeihez és homlokához, ám még mielőtt folyathatná a kérdezősködést, Astonien megelőzi. Most, hogy ilyen lassú reflexei vannak, nem is olyan nagy csoda.
- Előlük menekültél ide? – hallja a tolvajt, míg odasétál az egyik padhoz, hogy nekidőlve támaszkodhasson, megpihenve egy kissé, nehogy elessen az erőtlenségtől. Ott álldogálva lassan bólint egyet válaszul, bár szükségtelen, hiszen… Ki más elől rohant volna ennyire? Nem szokása csak úgy lélekszakadva futni…
- Itt biztonságban vagyok? – érdeklődik ezúttal ő, és eltűnődik rajta, vajon kívülről is olyan halk és gyenge-e a hangja, mint ahogy ő hallja.
Astonien halványan elmosolyodik. Szereti ezt a mosolyt… Szereti a mosolyokat, csak kár, hogy majdnem mindegyik hamis. Kár, hogy ilyen gyöngyszemnek számít egy őszinte gesztus… Kár, hogy ilyen ritkán látja ezt a gyöngyszemet, de ha többet találkoznának… Veszélyes lenne mindkettejükre nézve, mégis kívánatos lehetőség.
Viszont megnyugtatja. A férfi mosolya kedves, mintha tényleg azt akarná elérni, hogy Alicia zaklatottsága alábbhagyjon. Mintha… Tényleg csillapítani akarná nyugtalanságát, és hihet is neki. Annak idején megmondta. Őszintén mosolyog.
Kedveli. Kedveli ezt a mosolyt.
- Egyelőre igen – válaszol, és nem is kell neki ennél több. Ahogy ezt meghallja, a megnyugvás olyan erőt vesz rajta, hogy mást, amiről a pap beszél, meg sem hall. Igyekszik megtartani egyensúlyát, finoman belekapaszkodik a padba, de ez mit sem ér: szédelegve lépdel aprókat, hátha meg tudja tartani saját magát, viszont minden elhomályosul, mindenből többet lát, végül aztán semmit – lábai alól kicsúszik a talaj, ahogy a fáradtság újult erővel ostromolja tudatát, ujjai közül kiesik a bot, és már azt sem érzi, ahogy a templom hideg kövére esik.

***

Fény.
Szemhéjai védik ugyan előle, de attól még kínzó az a világosság, amivel ébred. Még emlékszik arra a sötétre, ami előtte körülölelte, az a megnyugtató, létezést feledtető érzés, mely nemsokára eltűnik, és még az emlékek közt sem marad nyoma. Még egy kicsit akarja ezt a tudatlanságot… Még egy kicsit benne akar lenni, még egy ideig nem akar létezni.
Halkan nyöszörög, szemei lassan nyílnak ki. Még mindig ott fészkel benne a félelem, hogy elkapják, a rettegés a haláltól, melyről azt hitte, megszokta már. Holott fél… Holott gyenge. Ahogy felvillan benne, mi is volt nem túl régen, azonnal cselekedni akar, azonnal felkelni, majd elindulni, hogy ne hozzon a férfira veszélyt, aki megvédte őt.
- Menni... Mennem kell... – suttog érezhetően kábán, félálomban, azonban eléggé hangosan szól ahhoz, hogy Astonien felébredjen rá. Rögtön fel is kel a helyéről – egy mellette lévő székről, ahol bizonyára aludt -, hogy visszanyomja a felülni készülő nőt az ágyba a vállainál fogva.
Ágy… Mikor került ő ágyba?
- Szó se lehet róla! – Furcsán határozott, olyan… Komoly, ami tőle szokatlanul hat. - Pihenésre van szükséged. – Mint egy rossz gyógyító. Vagy… Astonien végül is annak számít, nem? Gyógyítónak.
Most jön rá: egy közepesen nagy méretű szobában van. Kellemesen nagy, nem túl díszes, néhány bútorzattal berendezett, de kényelmesen elegendővel: egy ágy, amin most fekszik, egy ruhásszekrény, néhány polc könyvekkel, egy kisebb asztal a fal mentén, egy szék, valamint egy karosszék, amin éppen a tolvaj ül. De ez… Tulajdonképpen milyen hely is? Vagy egy fogadó, vagy Ast…
Fogadóba nem vihette, ott nem lenne ekkora rend és hely, ekkora csend sem, ha nem egy drágább helyen foglalt szobát, ugyanakkor a fejvadászoknak így könnyű célpont. Ha… Lehet, túlgondolja, de ha jól sejti, akkor…
Astonien ágyában fekszik, köpeny nélkül, csupán fekete öltözékében, ékszereivel rajta. Nem csinált vele gyakorlatilag semmit, csupán a saját ágyába fektette, amit már eleve nem tud miként kezelni.
És ugye nem… Ugye nem a városban vannak? Ugye nem hozta el Carolusburgba? Bár… Balga kérdés, biztosan nem vinné oda, ráadásul elég messze is van ahhoz. Okosabb a tolvaj annál, sokkal.
- De... De így el fognak kapni... – ereszkedik vissza, engedve a pap nyomásának, melynek gyengesége miatt amúgy se tudna ellenállni. - Meg fognak ölni - kapaszkodik jobbjába mindkét kézzel, de akármennyire próbál rászorítani a tagra, az inkább a simítással egyezik meg. - Mennem kell. – Szinte már könyörög, pedig tudja jól, hogy alig jutna pár méterrel odébb, hogy a biztos halálba rohanna, ha most útnak indulna ilyen állapotban. Mégsem hagyhatja, hogy emiatt a férfi kerüljön bajba. Nem az ő vétke.
- Ki fog itt elkapni? – jön a kérdés. - Senki nem érzi meg az aurád, mondtam tegnap. – Ó, tehát… Akkor tudja. Érzékeli őt. Tudhatja, hol van, legalábbis egy bizonyos távon belül. Akkor tényleg nem vihette a fővárosba…
- Biztos...? - néz kétségbeesetten és rettegve, még mindig kapaszkodva a karokba. - És téged? Veled mi lesz? Egy... Egy nekromantát védesz! - halk és erőtlen, mégis érződik hangjában a felháborodás, ami Astonien cselekedetének helytelenítésére enged következtetni.
- Te meg egy tolvajban bízol meg. Egyéb? – érdeklődik a tőle megszokott játékossággal, és ugyanígy teszi balját Alicia jobb kézfejére. - Ha rajtakapnak, egész egyszerűen azt hazudom, hogy betörtél a házamba, én meg nem tudtam tenni semmit, de már elmenekültél. – Szinte nevetnie kell, ahogy elképzeli a jelenetet. Ő és a betörés… Két külön világ, de jobb kifogást aligha lehetne kitalálni. Egyháziként és az ő képességeivel bizonyára el fogják hinni ezt a hamis mesét, ő pedig menekülhet tovább – egy újabb bűnnel a hátán. Nem gond az. Elfér a többi közt.
- Ne félts te engem, elég, ha én féltelek.
Enyhén nagyobbra nyílnak a szemei.
Félti…? Vajon… őszinén…? Vagy csak mondja? Mi a célja vele? Mert van célja, nem igaz? Mindig mindennek van valami oka, mindig van indíték, mindig van egy háttérben megbúvó, rejtett indok, ami ráveszi az illetőt arra: cselekedjen.
Nem bírja megállni a halvány félmosolyt, ami megjelenik arcán, és mintha a félelem is kevésbé lenne észrevehető tekintetében. Attól még, hogy ilyen kétségbeesett helyzetekben is ennyire elbizonytalanító dolgokra gondol, valahogy nem tudja most annyira befolyásolni. Nem azért, mert kimerült, hanem mert… Mintha… Mintha bízna a tolvajban. Mintha… Hajlandó lenne az életét is rábízni, holott az egyik legmegbízhatatlanabb alakok közé tartozik. Bizonyára ezért van. Kölcsönösen megbízhatatlanok a fajtájuk miatt, és pontosan ezért alakult ki köztük a kölcsönös megbízhatóság. Abszurd, nem igaz? Természetesen az is lehet, hogy ez egy idétlen, betegség okozta teória, aminek se füle, se farka, és majd gyógyulás után látja csak meg, mekkora badarság.
- Túl könnyelműen veszed... - suttogja, rosszallón rázva fejét, balját ráhelyezve Astonien bal kézfejére. - Miért vállalsz ekkora kockázatot... miattam? – Olyan nehezére esik kimondani az utolsó szót, elvégre… Eddig… Ki volt az, aki képes volt ugyanarra, mint a tolvaj? Érdek nélkül? A saját kárára? Így visszagondolva…
Senki…
Senki…
Furcsa erre gondolni. Furcsa a tudat, hogy egészen idáig egyedül volt, és fél ebből a magányból kimozdulni még annak ellenére is, milyen kínzó tud lenni. Bár most már ott van Voile, de az mégsem ugyanaz, mintha egy emberi lénnyel lenne együtt. Mintha vele osztozna meg valamin.
- Mert jólesik. Foglalkoztam valaha a dolgok veszélyével, ha volt kedvem hozzájuk? – érdeklődik különösen halkan. Vajon milyen lenne ezt hallani éjszaka…? Mikor körülöleli őt a magány, mikor a rémálmok előkerülnek, mikor a szörnyűségek történnek… Mikor egyedül van, és gyászos gondolatai uralják őt? Vajon milyen lehet hallani egy ilyen suttogást, mikor a legnagyobb szükség van rá? Bizonyára jó… Melengető…
Mint most. Egyszerűen annyira… Megnyugtató, hogy legszívesebben békésen aludna tovább.
- Segítségre van szükséged, én pedig pont itt voltam, tehát segítek – teszi még hozzá, megtalálva a hangját.
Leengedi kezeit, mellkasán összefonja őket, és elfordítja egy kissé a fejét.
- Nem fogom tudni elégszer meghálálni... – mondja halkan, maga sem tudva, meg akarja-e egyáltalán köszönni, vagy csak kihasználni mindezt. Valamiért… Valamiért az utóbbitól rossz érzése van. Elvileg nincs lelkiismerete, most mégis olyan, mintha lenne.
- És ki mondta, hogy elvárom? – pillant rá értetlenül. - Nem a szívességért segítek, ahogy bárki másnál tenném.
Egy pillanatra ismét nagyobbra nyílnak a szemei, mellette még felcsillanni is látszanak.
- Ó, igazán? - Mintha az eddigi fáradt, szürke hangszínbe tévedne némi csintalanság, de csak erre a két szóra. - Akkor miért? Ezért kaphatnád talán életed legnagyobb szívességét – válik újra kimerültté, némileg kételkedővé. Elvégre eddig mindig erről szólt az egész: szívességekről. Miért változott volna hirtelen ez a hozzáállás?
- Honnan tudod, hogy valójában nem verlek át, és nem fogom kihasználni ezt a szívességet? Vagy... akár azt, hogy le vagy gyengülve? – dönti oldalra a fejét, de Alicia tudja, hogy társa úgysem fogja kihasználni. Nem fogja átverni, máskülönben nem tett volna róla említést. Másképp tálalta volna mindezt, és bár lehet, a színészkedés mestere, mégis… Ilyen veszélyes helyzetben ösztönösen megérezné, ha átverésről lenne szó. Na meg… Hogy használhatná ki Aliciát? Még csak a kéjre sem alkalmas, olyan sovány, annyira… csúnya.
- Nem tudom sehonnan – felel végül. - Rá vagyok kényszerülve arra, hogy higgyek neked - mosolyog halványan, erőtlenül. - Csak nem valami mocskos dolog jutott eszedbe? – érdeklődik, igyekezve játékosan tenni azt.
- Mi tagadás, senki nem hitt nekem ilyen könnyedén – tűnődik el. - És tényleg úgy ismertél meg engem, mint aki ilyenekre gondol egy védtelen lány láttán? – teszi fel a nagy kérdést, és ha nem lenne beteg, bizonyára most nevetne.
Milyen önfeledt nevetés is lenne… Olyan furcsán jól érzi magát ezzel a tolvajjal, és talán nincs is más, akivel hasonló lenne a helyzet. Senki mással nem szórakozik ilyen jól. Senki mással nem nevet úgy olyan sokat, hogy az tényleg jólessen neki. Mind csak… Legjobb esetben halk kuncogás. Astonien meg… Ő meg megnevetteti. Boldog, ha vele van.
Boldogság… De szép is ő. Kár, hogy olyan tünékeny. Kár, hogy a következő pillanatban már nem lesz mellette. Kár, hogy… Hogy felejthető.
- Ki tudja, mi lapul a felszín alatt? - von vállat, igyekezve szórakozottan beszélni, de nem sok sikere van ebben. - Amúgy... Van még takaród? - válik fátyolossá a hangja. - Kegyetlenül fázom.
Hirtelen kezdi el rázni a hideg, veszettül, kibírhatatlanul, úgy, hogy képtelenség kibírni csupán néhány melegítő réteggel. Több kell, hogy átvészelje. Most veszi észre a homlokára tett vizes rongyot is, mely hűti őt valamennyire, és csupán most jutott el a tudatáig az is, hogy mennyire beteg. A beszélgetés és az ébredés okozta tompaság elfeledtette vele a gyengeséget egészen idáig.
Astonien bólint egyet, majd a szekrényhez lép, hogy kivegyen belőle egy takarót. Visszasétál hozzá, hogy betakarja vele, végül elgondolkodik egy kissé. Alicia addig csak megigazgatja magán az anyagot egy hálás pillantást vetve a férfira. Magára húzza, nyakig, dideregve és vacogva – gyűlöli ezt az érzést. Mihamarabb meg akar szabadulni tőle, de biztos benne, hogy még kegyetlenül lassan telő napok fognak következni, míg meggyógyul.
A tompa fájdalom ismét megjelenik, és a folytonos lüktetés olyan, mintha állandóan ütögetné váltakozó helyeken belülről egy kis szörnyeteg, akit képtelen kivetni magából. Fáj a karja, a lába, a válla, a hasa, a háta, még az arca is néha… És az a legrosszabb az egészben, hogy nem tehet ellene semmit, hiába szeretne. Még jobban gyengítik ezek, még több energiát emésztenek fel.
Annyira gyenge… Annyira kiszolgáltatott… Vajon miért történik ez? Miért kell ennyire esetlenül megjelennie más előtt? Miért nem lehet mindenki előtt erős? Magabiztos? Határozott? Megrendíthetetlen? Miért ilyen törékeny ez a maszk is?
- Én viszont távozom, éjjel nem tudtam gyógyszert szerezni - szólal meg Astonien váratlanul, kizökkentve Aliciát a szenvedéssel telt gondolataiból.
Egy pillanatig riadtan nézi a neki így most háttal álló férfit, mert nem akarja, hogy elmenjen. Nem akarja, hogy kilépjen ebből a szobából, és ha lenne hozzá ereje, megragadná a ruháját, hogy ne menjen. Még ne, hiszen… Olyan görcsösen szüksége van a jelenlétére…! Annyira kell neki most, hogy itt legyen, annyira számít ez most! Fél egyedül… Rettenetesen. És nem akar félni, csak most egy kicsit nem… Legalább most nem… Ha már az egész élete magáról az óvatosságról, a feszengésről és szorongásról szól, csak most ezt a kevés időt adja meg neki, hogy nyugalomban lehessen. Annyira fontos lenne ez neki…
A tolvaj újra a szekrényhez lép, és némi hezitálás után ezúttal elővesz egy szürke alsóneműt, valamint két fekete ruhadarabot: egy nadrágot és egy inget. Érdeklődve figyeli, ahogy az ágya végébe helyezi az öltözéket, és ugyanígy néz fel rá, mikor beszélni kezd.
- Sajnos csak ilyennel tudok szolgálni, lévén egy apáca sincs a városban, de biztos vagyok benne, hogy jól fog állni – mosolyog szélesen, már-már szemtelenül, mire legszívesebben elsírná magát az őt érő kedvességtől és törődéstől, azonban nem teheti. Erősnek kell lennie, ha már nem is teljesen, legalább ennyire.
Miért törődik vele ennyit? Miért akar neki gyógyszert hozni, miért ad neki ruhát, miért figyel rá ennyire? Miért teszi mindezt? Tényleg csak azért lenne, mert úgy tartja kedve? Annyira… hihetetlenül hangzik.
- Ha te mondod... - mosolyog fáradtan a szöveteket vizsgálva. - Mikor jössz vissza? – pillant fel a férfira, igyekezve, hogy hangja ne remegjen meg a kétségbeeséstől. Nem akarja marasztalni… Nem akar ennél is rosszabbul lenni, ugyanakkor el sem akarja engedni a papot sehova. Azt akarja, hogy maradjon még mellette, hogy üljön vissza a székére, hogy figyeljen rá, és hogy jelenlétéről biztosítsa őt minduntalan, fogja végig a kezét. Csak mert… Az annyira megnyugtató… Megnyugtató az a melegség, amivel az ujjak körülölelik törékeny kezét.
Bármikor el tudna aludni úgy.
- Igyekszem, talán már negyedóra, és itt leszek. – Negyedóra… Nem fogja kibírni. Képtelen lesz rá. Bele fog pusztulni, mire Astonien visszaér.
Nem akar egyedül maradni annyi időre… Az egy örökkévalóságnak felel meg…
- Meg tudsz mosdani egyedül? – érdeklődik. - A víz ott van a balra lévő szobában – közli.
Lassan oldalra fordítja a fejét, hogy megnézze, merre is kell mennie, majd kelletlen vonásokkal behunyja a szemét.
- Nem fog menni... – válaszol fájdalmasan. És tényleg nem menne neki. Még a dézsáig sem jutna el ilyen állapotban, érzi. Tudja, hogy most képtelen rá, és korábbi gondolata, miszerint mennie kell, igencsak nevetségesnek bizonyul utólag.
- És ugye nem várod, hogy én mossalak meg? - húzza össze a szemeit gyanakvón.
- Ki más? – érkezik a visszakérdezés egy bocsánatkérő pillantás kíséretében. Ő sem akar így… Megszégyenülni, ennyire másra támaszkodni, és még csak azt sem akarja, hogy úgy tűnjön, mutogatni akarja magát, kivívva egy férfi csodálatát. Esze ágában sincs, de aggódik miatta, hogy esetleg hasonló gondolatok fogalmazódnak meg benne, elvégre ehhez hasonló helyzetbe még sosem került. Tény, volt már beteg, de akkor édesanyja gondoskodott róla…
Anya…
- Héhéhé, te tényleg azt akarod, hogy megmossalak? – Meglepetten húzódik hátra, azonban látszódik az arcán egy kezdetleges, vissza-visszahúzott mosoly. Nem úgy tűnik, mintha akkora gond lenne ez a számára, de nem is vél felfedezni vonásaiból semmi olyat, ami arra engedne következtetni, hogy ki akarná használni az alkalmat.
Vajon látott már így más nőt is…? Vajon gondozott már egy ugyanilyen beteg asszonyt?
Halványan és keserűen elmosolyodik.
- Nem tudok kimenni egyedül – vallja be, legbelül szégyellve ezt, kívül le nem eresztve a kemény, önbecsüléssel telt páncélzatot. - Bizonyára a második percben ismét összeesnék. Nincs erőm – mondja olyan egyszerűen és tényszerűen, amennyire csak lehet, sikeresen kizárva hangjából a reszketést.
- Hát akkor fel kell áldoznom magam... – következik a megértő bólogatás, amitől az az érzése támad, hogy maga Astonien sem tudja kezelni a felmerülő helyzetet.
- Ha nem akarsz, természetesen nem kell – teszi hozzá talán a kelleténél hamarabb és gyorsabban. - Nem nekem lesz rossz, ha itt fogok bűzleni, én már hozzászoktam - jegyzi meg alig érezhető jókedvvel, megkísérelve egy vállvonást. Végső soron ebben igaza van. Ő már hozzászokott a saját mocskához, a vándorlét szagához, a koldusélethez hasonló körülményekhez, tehát őt tényleg nem zavarja, csak hát… Nem lehet kellemes már a gondolata sem annak, hogy egy ilyen tetvesnek és férgesnek tűnő, mocskos-koszos valaki feküdjön egy tisztaságban élő ágyában. Elég… Undorító, ezt még ő is bevallja, és pontosan ezért aggodalmaskodik. Persze ha Astonient nem zavarja, akkor ő sem zavartatja magát, de addig…
- Majd csak túlélem valahogy – fordul el a férfi, azonban az utolsó pillanatban még meglátja az arcán megjelenő mosolyt. Milyen kedves és szerethető mosoly ez… Szereti őket, a mosolyokat, csak ne legyenek árulók. Ne legyenek félelmetesek és gonoszak, mert azoktól retteg, összetörik…
- Na, akkor sietek vissza – vesz el az asztalról, majd rak el egy erszényt.
Nem akarja, hogy menjen… Miért nem marad inkább? Maradjon még vele, csak egy kicsit, míg ismét el nem alszik…
- Tényleg siess vissza... – suttogja fojtottan és halkan, mire Astonien nem felel már, csupán szótlanul kilép a szobából, becsukva az ajtót, magára hagyva Aliciát.
Egyedül van.
És úgy fél.
Siess, mert rettegek.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Vas. Szept. 04, 2016 10:21 pm


A közelből egy aranyszín szempár barátságosan csillan rá, annyira közelről, hogy minden részletét láthatja: képes megkülönböztetni a benne rejtőzködő összes árnyalatot. Távolról mindig is úgy tűnt, mintha az egész egységes lenne, ám mikor a sötét tünde tényleg elhinné ezt, akkor bukkan rá itt-ott csíkokra, melyek valamivel sötétebb színben pompáznak, a pupilla körül világosabbakra figyelhet fel, míg a színhártya szélén mézaranyra találhat, elszórva pedig apró, halványsárga és sötétbarna foltok tarkítják az aranyló tekintetet. Szinte már észre sem lehet őket venni, annyira kicsik, de ő így is érzékeli.
Szereti azt a csillogást, amivel ragyog. Azt a szeretetet, ami ég benne, amit rászegez, azt a biztonságérzetet, amit kelt. Hiába találkozik ezzel a látvánnyal minden elalvás előtt, mióta csak az eszét tudja, egyszerűen képtelenségnek bizonyult a megszokása. Mindig felfedez valami újat, mint ahogy most is: egy vékony, folyékony aranycsíkot a színhártya alsó szegletében.
Finom érintés súrolja bőrét az arcán, felfelé irányulva halántékán, majd homlokán, néhány tincset odébb tolva. Az ujjak aztán feje tetején, hollófekete haján simítanak végig megnyugtatón, végigfutva nyakán, lapockáján és a hátán, átölelve azt a törékeny testet, ami ő. Közelebb húzódik egy kissé, halvány mosollyal, behunyt szemekkel, élvezve a szeretetteljes ölelés megnyugtató érzetét.
A csendesség még békésebbé teszi a behúzott függönyökkel sötétített szobát, kizárva némileg a ködön és lombokon átszűrődő fényt, kellemes félhomályt teremtve odabenn. A környék is furcsán néma, mégis jóleső, mégis biztonságot éreztető, mégis otthonos és ismerős. Mindig ez találja őt, akárhányszor kerüljenek ide, akárhányszor feküdjenek egymással szemben, akárhányszor nézzenek itt egymás szemébe mélyen, azt gondolva: elszakíthatatlanok egymástól. Úgy kapaszkodnak hosszú percekig a másik tekintetébe, mintha sosem látott értékek lennének.
Nem kéne így kezelniük ezt. Talán nővére nem is gondolja így, csak Alice az, aki két olyan ritka aranyrögként tekint azokra a szemekre, melyeknek nincs párjuk. Persze teljesen jogos a másik nézőpont is, elvégre… Nem fognak soha elválni egymástól, nem igaz? Minden áldott nap láthatják egymást még hosszú-hosszú évtizedeken keresztül. Őrizni fogják egymást, vigyázni fognak a másikra, és nem hagyják, hogy valamelyiküknek baja essen.
Milyen jó is erre gondolni… Milyen jó is az, hogy ennyire összetartanak, hogy sosem lesz egyedül, hogy mindig fog állni valaki mellette… Milyen szép is ez.
Viszont valami még hiányzik.
- Nem akarsz valamilyen dalt dúdolni nekem? – suttogja halkan, szinte már félve, lassan formálva meg a szavakat. – Szeretem hallgatni… - mondja, ezúttal már a két aranyszín szembe nézve. Annyira irigyli őt… Annyira szeretne ő is ilyen tiszta pillantást, ilyen gyönyörű csillogást, ilyen szép fehér hajat, amely éles kontrasztban van a sötétszürke bőrrel…
És milyen érdekes: ez viszonzott. Testvére is helyet akar cserélni vele, ő is ugyanúgy féltékeny arra a sötét hajra, ami neki van, arra a világos, fakó, szinte már sápadt bőrre, azokra a különleges, Alice által selejtesnek tartott szemekre, mert hát… Szerinte olyan szépek. Mindig is mondta. És továbbra is mondani fogja. De miért teszi? Nincs is bennük semmi különleges… Nővére mégis valamiért szereti azt a pillantást, ami neki van, azt a félénkséget, ami benne rejtőzik, és előbújva meg-megcsillan, azt a furcsaságot, ami egyszerre teszi őt felnőttessé és gyerekké… Nem is érti, húga miért nem büszke rájuk, már csak a tényre, hogy holdcsókolt, és hogy ilyen minimálisan látszódnak rajta az átok jelei. Miért akarna átkozottnak tűnni? Miért akarna olyan lenni, mint a többi?
- Melyiket szeretnéd? – érdeklődik halkan, barátságosan végigsimítva húga fején. – Anyától és az öregektől sokat tanultam, tudod – mosolyog olyan kedvességgel, mely utánozhatatlan, melyet nem tud senki más mutatni, csak ő. Csak az ő Freyája. Csak ő képes azzal a szeretettel nézni, azzal a szeretettel beszélni és érinteni, amire neki szüksége van.
- Valamelyiket. Amelyik éppen eszedbe jut – vonja meg a vállát, visszafogott lelkesedéssel figyelve a lányt, akinek mosolya csak szélesedik ennek hallatán. Hogy ő mennyire kedveli ezt a mosolyt…
- Hmm… Lássuk csak… - tűnődik el a mennyezet felé fordítva tekintetét, ténylegesen válogatva az altatók közt gondolatban. Alice csupán feszülten várakozik, minden pillanatban arra számítva, hogy a csendet megtöri egy halk, tisztán szóló hang, mely melegséggel tölti el, és bár el kell telnie néhány kínosan hosszú másodpercnek, természetesen nem marad el; Freya pillanatokon belül dúdolni kezd, mire Alice újra behunyja szemeit, és egy újabb halvány mosollyal hallgatja nővérét.
Milyen kellemes… Milyen jó… Bárcsak soha nem érne véget. Úgy hallgatná egész nap. Úgy hallgatná őt minden elalvás előtt, mindig, amikor ilyen nyugodttá válnak a körülmények… Minden pillanatban, amikor csendesség veszi körül… Mikor magányos, mikor rosszkedve van, még akkor is, mikor örül és nevet.
Ismét közelebb húzódik testvéréhez, aki karjait finoman köré fonja, magához vonva őt, fejét vállgödréhez illesztve, még egyszer végighúzva ujjait az éjfekete hajzuhatagon. Alice is átöleli őt, magához szorítva egy kissé, mintha csak nem akarná, hogy eltűnjön. Pedig úgyse fog… Úgyis itt marad neki egész életében. Úgyis mindig együtt lesznek. Úgyis együtt maradnak, hiszen… Együtt jöttek erre a világra, együtt fognak nevelkedni, együtt fognak felnőni, együtt fognak élni, feladatokra, küldetésekre járni, együtt fognak megöregedni, majd elérni azt a kort, mikor már nem lesz riasztó a halál gondolata. Mindent közösen fognak csinálni, ezzel tovább erősítve az amúgy is elszakíthatatlan köteléküket.
Milyen megnyugtató is minderre gondolni…
Dúdol. Halkan, kellemesen és békítőn, Alice pedig úgy érzi: ő a legszerencsésebb húg egész Veronián, hiszen csak neki van ilyen jó nővére – kiérdemeletlenül jó. Igazi kincse van. Igazi érték van mellette, vele. Igazi jóság, igazi szeretet és kedvesség. Micsoda törődés ez… Olyan nagy figyelemmel fordul felé, hogy szinte szégyelli magát, mivel képtelennek tartja ennek a végtelen önzetlenségnek a viszonzását. És az, hogy Freya sosem kér számon semmit, hogy sosem mondja, most neki lenne szüksége a törődésre, csak még nagyobb bűntudatot ébreszt benne... Hogy tudná valahogy visszaadni neki?
Fölösleges ezen tűnődni… Tudja jól, hogy nincs értelme, ezt már korábban megbeszélték. Ha mindez nem lenne elég, már-már látja maga előtt, ahogy nővére kineveti emiatt, majd átöleli őt, és azt suttogja vidáman a fülébe: kis butus. Végül játékosan beletúr a hajába, aztán szórakozottan rángatja el valahová, ahol találkozhatnak a többiekkel, ahol jól érezhetik magukat – ahol önfeledten nevethetnek.
Dúdol.
Olyan jó ez így… Bárcsak megállíthatná az időt ennél, bárcsak ezek a percek örökké tarthatnának… Nem akarja, hogy félbeszakadjon, egyáltalán nem… Vajon Freya folytatni fogja? Vajon belekezd egy másik énekbe? Tudja, hogy lassan a mostani a végéhez ér, de vajon érzi, Alice mennyire vágyik a folytatásra? Hogy mennyire megnyugtatná? Jobb, mintha egy gyerekmesét mondana el neki.
Elcsendesül minden, mire csalódottá válik. Kinyitná a szemeit, hogy felnézzen nővérére, kérlelve csupán pillantásával: folytassa, hiszen úgy szeretné… Úgy akarja még hallani azt a kellemesen csengő hangot. Annyira szeretné… Még álmában is.
Mielőtt bármit tehetne, Freya egy másik dallamba kezd, mintha csak megérezte volna Alice kétségbeesett könyörgését. Mintha… Egymáshoz lennének kapcsolva, mintha tudnának egymás gondolataiban olvasni. Mintha igazából egyek lennének, egy lélekkel jöttek volna ide, csupán olyan hatalmas szeretet lakozott benne, hogy képtelenségnek bizonyult egy testbe zárni azt. Buta egy elképzelés, de így még számára is megérthető, miért található Freyában ennyi pozitív tulajdonság, és hogy ő miért olyan visszahúzódó.
Őrült gondolat, nem igaz? Mégis mulatságos, mégis jó, hiszen… Ők igazából egyek. Érzi. Annyira közel állnak egymáshoz lélekben, és bár lehet, tizenkét éve együtt élnek, lehet, hogy a kezdetektől fogva ismerkedhettek egymással, hogy már összeszokhattak, mégis olyan különleges, soha ki nem hűlő ez a kapcsolat… Nem egy egyszerű ismeretség ez, nem is csak egy családi kötelékről van szó – ennél sokkal több rejlik mögötte. Sokkal közelebb vannak egymáshoz, sokkal szorosabb az őket összekötő fonál, mint bárki másnál.
Ők különlegesek. Elválaszthatatlanok.
Örökök.
Dúdol.
Olyan szép… Úgy szeretné, ha ez színesítené az álommezőt, ahol Freyával együtt rohan egy őzet kergetve az egyik pillanatban, a másikban pedig egy fehér nyulat szorongathat, miközben hallhatja testvére nevetését, ahol nem zavarja őket a napfény – ahol mindent láthatnak élesen, tisztán, fényesen. Úgy, ahogy azok valóban kinéznek, élénk színeiket mutogatva, pompázva szemeik előtt, elkápráztatva őket. Ahol nincsenek korlátok, ahol bármit megtehetnek, és csak a végtelen boldogság vár rájuk felejthetetlen, örömteli élményekkel és percekkel.
- Ugye mindig együtt leszünk? – teszi fel a kérdést, és bár nem nyomasztja ténylegesen, mégis érzi: fel kell tennie, hogy biztos lehessen benne. Újabb és újabb megerősítésre vágyik, hogy tényleg ebben a gondolatban ringathassa magát. Mindig vele akar lenni, mindig, minden nap minden órájának minden percében. Végig.
Egy örökkévalóságig.
Freya abbahagyja a dúdolást, arcát Alice fejéhez simítja, anyjuk szeretetével átölelve őt. Hosszú másodpercekig nem szólal meg – vagy keresi a szavakat, vagy csak már egyre fáradtabb a válasz megalkotásához.
- Igen, Alice – suttogja. – Mindig együtt leszünk.
Milyen megkönnyebbültté teszi őt ez a néhány szó… Micsoda hatással van ez rá…!
Mindig együtt lesznek. Ő nincs tisztában ennek az időnek a hosszával, de vajon Freya…? Az érettebb, a tudatosabb? Ő vajon tudja, mit is jelent ez?
Biztosan tudja, mint ahogy azt is, ezzel mit ígért meg.
És biztosan mindent meg fog tenni azért, hogy úgy is legyen, ahogy mondta.
- Sosem szakadunk el egymástól, ugye? – folytatja, hangja már-már kétségbeesetten cseng, kezeit gyenge ökölbe szorítva Freya hátán. Különös az a keserűség, ami váratlanul marni kezdi őt, a kétség, mely hirtelen üti fel fejét gyermeteg lelkében. De miért is tűnődik ezen…? Miért nem olyan felhőtlen, mint a többiek?
Maga sem tudja. Talán a Hold áldása, talán ő ajándékozott neki korai, érthetetlen bölcsességet, melyre maga sem jött még rá.
- Sosem – felel, és ez visszhangot ver elméjében, elcsitítva minden szót odabenn. - Mindig itt leszek veled. – Érzi, ahogy biccent egyet finoman és óvatosan.
- Biztos? – folytatja elfojtva, igyekezve lenyelni a kitörni készülő könnyeket. Maga sem érti, miért van egy aprócska gombóc a torkában, mely kínozza és kaparja őt, előcsalogatva szeméből a sós cseppeket, de ott van, és nem tudja eltűntetni. Csupán a szavak tennék? Vagy valami, amiről még fogalma sincs, és majd csak később fogja megérteni, mikor visszagondol rá?
- Biztos. – Ez a hang mosolyog, méghozzá azzal a szeretettel, melyet nem kaphat meg senki mástól: mélyről fakadó, olyannyira, hogy ennek kifejezése képtelenség bárki más számára.
Senki sem tud úgy szeretni, mint Freya.
- Úgy szeretlek – suttogja, szorosan magához ölelve testvérét, belefúrva vállába arcát, és egy váratlan pillanatban szipog egyet.
- Alice – szólítja meg kedvesen, ugyanúgy simogatva húga hátát, mint ahogy az előbb tette. – Ugye nem sírsz? – érdeklődik, hangja mintha egy kissé játékosan csengne. Nyilvánvalóan tudja rá a választ, mégis rákérdez. Olyan gonosz…
- Nem, én nem – rázza meg a fejét, beletörölve könnyes szemét nővére ruhájába, a szavak remegését viszont nem tudja kiküszöbölni.
- Biztos? – A szórakozott hanglejtés egyértelműen elárulja, hogy Freya tudja: Alice bizony hazudott az előbb. – Mert én nem úgy hallom. – Látja maga előtt a mosolyt, amivel beszél, azt a kedves, sohasem pótolható mosolyt, ami csak az övé.
- Biztos – bólogat aprókat, mire Freya lemondóan felsóhajt, ujjait pedig húga fejére teszi.
- Kis butus – simogatja meg a kobakját. – Megint eszedbe jutott valami? – érdeklődik aggodalmasan.
- Nem, csak… Ennyire örülök, hogy ilyen jó nővérem van – válaszol halkan.
Freya félbehagyja a mozdulatot, és ő is magához szorítja húgát.
- Én is szeretlek.


A hozzászólást Alicia Zharis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 14, 2016 5:49 pm-kor.
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Sigrún von Himmelreich on Kedd Szept. 13, 2016 8:07 pm

A Suttogás a sötétben #2 elolvasva!

A hibákat, észrevételeimet már szóban elmondtam, szóval nem írom le őket külön (nem mintha sok lett volna belőlük, csak nincs kedvem most rosszat írni). Többször felröhögtem olvasás közben, nagyon szeretem  a szokatlan párosotokat, szóval kíváncsian várom a folytatást ^^

Jutalmad 100 tp és 2000 váltó!
avatar
Sigrún von Himmelreich
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 19
Join date : 2015. Oct. 11.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol kellek

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Ciel Eisenschnittel on Szer. Szept. 14, 2016 4:39 pm

Mint ígértem, ha késve is, de lezártam az élményt. Jó lett, köszönöm az olvasmányt, bár úgy érzem, hogy kicsit sok szóval fogalmaztad meg az alapgondolatot. Ez nem hiba feltétlenül, de úgy érzem, hogy a történet szempontjából jobb lett volna a kompaktság. Mindenesetre, csak így tovább.

100 Tp
1000 váltó
+1000 váltó jutalomnak a hossz miatt
avatar
Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Hozzászólások száma : 549
Join date : 2015. Jul. 30.
Tartózkodási hely : Ahol felderíteni kell

Karakter információ
Kaszt: Felderítő
Szint: Jó magas
Tapasztalat:
555/555  (555/555)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Alicia Zharis on Kedd Szept. 27, 2016 8:14 pm


A gótikus épület hatalmas falai óriásként magasodnak fölé, ahogy az utcán álldogálva figyeli a mintákat és faragványokat. Magában bólogat egy kissé, elégedetten megjegyezve, hogy nem változott gyakorlatilag semmit az építmény, mióta legutóbb itt járt, és ez akaratlan, ösztönös megnyugvással tölti el. Némileg azért ismerős lesz neki a belső elrendezés, ami mindenképpen csak előnyt jelenthet a számára – hacsak át nem alakították azóta, bár a jó felépítését tekintve nem tartja valószínűnek ezt az elvetemült lépést.
Az őrökön hamar keresztüljutva siet a könyvekkel teli termek egyikébe, és ahogy belép, azonnal megcsapja őt az enyhén dohos szag, amit a régi kötetek árasztanak magukból annak ellenére is, mennyire próbálják védeni és tartóssá tenni őket. Egy pillanatig még komor az ábrázata, míg körbenéz, megbizonyosodva, hogy tényleg nem változott semmi, mint ahogy azt kint feltételezte – ekkor halványan, magabiztosan elmosolyodik. Annyira nem lesz elveszett még azt figyelembe véve sem, hogy kegyetlenül sok információhalom közt bóklászhat, ha meg mégis megtörténne… Akkor megkérdezi az egyik segítőkész démont, merrefelé kacsintgasson.
Egyedül vág neki a kutatásnak, egyelőre mellőzve a segítségkérést. Egy mendemonda felkeltette az érdeklődését, és annak valóságalapját próbálja kideríteni, mivel semmi kedve ismét csapdába botlani, mint a legutóbbi pár alkalommal. Persze tisztában van vele, hogy ennek elkerülése szinte lehetetlen, de azért igyekszik, hátha egyszer összejön. Nem meglepő módon szívesen elkerülné azokat a kellemetlen alakokat, akik képesek csupán abból az okból elmenni egy ilyen nevesnek beállított vagy híresztelt helyre, hogy aztán az oda közeledő kalandort még a gatyájától is megfosszák... Mondhatná ilyen alapokon, hogy hiába futja körbe az épületet, csak hát ez nem hiábavaló munka: az még kiderülhet, hogy semmi köze a területnek ahhoz, amit hallott, ezzel pedig az időpocsékolást kerüli el. Legalábbis… Sokkal jobban jár az informálódással, mint azzal, hogy beleveti magát az eseményekbe; itt legalább csak pár óra erejéig kell fáradnia, a másik esetben napokig elhúzódhat az utazás miatt ahelyett, hogy egy értelmesebb város vagy falu felé venné az irányt.
Fogalma sincs, pontosan mennyi idő is telik el, és akárhogy próbálkozik megtalálni nappal az ilyenkor halvány, felhőszerű Holdat, nem leli, így csak ötlete lehet: talán két-három órája is itt tartózkodhat. Asztalán egy nagy rakás könyvkupac hever, majdnem mindegyik darab kinyitva hol középen, hol az elején vagy éppen a végén, jelezve, bőségesen benne van a munkában. Székének támláján ott pihen sötétlő köpenye, hogy ne zavarja őt túlságosan, bár fekete, gyászos ruházata így sem lehet valami megnyerő a külső szemlélődők számára. Néha kelletlenül megigazgatja csizmáját, amit még Alexandertől kapott, mintha kényelmetlen lenne, holott csak szüksége van már ilyen minimális, ösztönös mozgásra a további koncentráláshoz. Hajába túrva könyököl az asztalon, egyszer-egyszer meghúzva vagy csavargatva pár koromszín tincset, végül aztán sóhajtva egyenesedik fel, hátradőlve, valamint megunva az eredménytelenséget. Vagy nincs itt semmi, vagy túl jól van elrejtve, szóval most jött el az ideje annak, hogy kérdezzen…
Nehezen feltápászkodik a helyéről, egy darabig még szemlélődik, keresve egy olyan személyt, aki itteni, valamint ismeri a járást errefelé, és ahogy valakinél ezt sikerül megállapítania, óvatosan odalép hozzá.
- Elnézést, tudna nekem segíteni? – érdeklődik minden udvariasságát összegyűjtve és beleadva a szavakba. Egyelőre nem akar rossz színben feltűnni, ám amint megvan az, amit tudni akar, onnantól nem különösebben számítanak mások gondolatai a viselkedéséről. Addig kell velük kedvesnek lenni, amíg akar tőlük valamit – kár, hogy ez rengeteg alaknak az alapelve, köztük neki is.
- Igen? – fordul meg a megszólított, láthatóan kiesve gondolataiból, mégis segítőkésznek tűnve. Lehetetlen nem észrevenni a homlokán azt a két apró szarvacskát, amiket torz dudoroknak is lehetne csúfolni, a gondolatra pedig alig bírja megállni a mosolygást – egyelőre azonban sikerül visszafognia a gesztust.
- Ön itteni, ugye? – bizonyosodik meg erről, nehogy teljesen értelmetlenül faggassa ki. Válaszként a tudásdémonok fölényességét kapja: sóhajt egyet, közben arcára kiülnek a lenézés és a rettenetes unalom vonásai. Ha tehetné, akkor most idézne meg néhány élőholtat csak úgy, megleckéztetés és erőfitogtatás gyanánt, hogy tudja, kivel beszél, ugyanakkor ez nem is lenne jó lépés, még ha önérzetét ápolná vele. Persze, tudja, a belső szörnyeteg nagyon is támogatja, elvégre egy kis vérontás csak őt táplálja, de nem volt elég neki korábban? Meg azért... Nem kéne kitiltatnia magát innen, ahol még meglehetősen fontos információkhoz juthat büntetlenül.
- Igen – felel aztán többé-kevésbé normálisan. – Miben tudok segíteni? – Az előbbi reakciót figyelembe véve nem tűnik valami meggyőzőnek ez a hozzáállása a korábbiakhoz képest – ettől meg is rándul egy ideg az arcán egy pillanatra kelletlen félmosolyt előcsalva -, viszont attól még talán lesz szíves néhány dolgot megosztani. Ideje akkor belekezdeni a mesébe.
- Nem tudom, hogy milyen nagy híre van a dolognak, de úgy hallottam, valamiféle sötét mágiával kapcsolatos – kezdi óvatosan puhatolózva. – Hogy pontosítsak: nekromanciával összefüggő felszerelés rejlik innen valamivel északabbra – folytatja, jól megfigyelve a másik eltűnődő arcát, melyen egyelőre nem vesz észre mást - sajnos. – Egy ideje már kutatok utána, de még semmi olyat nem találtam, ami utalna a létezésére – biccent egyet fejével a helye felé, a könyvkupacra. – Esetleg van még itt olyan kötet, ami elejthet egy-két… útmutatást vagy olyan információt, ami alapot adna ennek a dolognak a létezéséhez?
Udvariasság – ez az egy szó jár a fejében folyton-folyvást, bár legszívesebben lelövetné magát a barokkos körkérdése miatt, és szinte már csodálkozik, honnan tanulta el. Egy pillanatig még ténylegesen el is gondolkodik rajta, minek a következménye lehet ez, persze végül inkább visszarántja magát a jelenlegi feladatához.
- Hmm, hmm… - dünnyög magában eltűnődve a hallottakon, amiről egyelőre nem tudja megállapítani, jó-e vagy rossz, de nem szeretne sokáig a bizonytalanságtól őrlődni magában. – Azt hiszem, tudom, kivel kéne beszélned – mondja aztán, mire meglepetten csúszik fel a szemöldöke. – Kövess – adja ki a parancsot, ő pedig némi hezitálás után szó nélkül megteszi. Furcsának találja ugyanakkor, hogy azonnal egy személyhez viszik, és nem másik húsz vaskos kötetet nyomnak a kezébe, így ez az egész egyszerre megnyugtatja és nyomasztja.
Végigmennek néhány szekrények körülfogta folyosón, és egy apró helyiség elé vezeti őt. Érdeklődőn fordul a másik felé, várva valami magyarázatot vagy segítséget, hogy mit kéne most tennie, ám még mielőtt találkozhatna a pillantásuk, már belekezd a megsejtett kérdés válaszába:
- Csak kopogj be. Már vár rád – int a kezével köszönésképp, ennyivel faképnél hagyva a nőt, aki értetlenül pislog az ajtó irányába, majd mikor visszafordul, már hűlt helyét találja kísérőjének. Elégedetlenül húzza el a száját, ugyanis nem kapott túl sok támpontot erről az egészről. Rengeteg a kérdés a fejében, bizonytalan, bár nem olyan elképesztően, mint bizonyos alkalmakkor, melyeknek gondolatát el is hessegeti, mielőtt túlzottan magával ragadnák.
Lemondóan felsóhajt, beletörődve magára utaltságába – nem mintha ez új lenne. Tizennyolc éves kora óta egymaga volt, kiszolgáltatva gyakorlatilag mindennek és mindenkinek, és hogy mára némileg változott a helyzet… Az már más kérdés. Lelkileg ugyanolyan törékeny, amin a felerősödött sötétsége előszeretettel nevet.
Megemeli a kezét, finom ökölbe szorítva ujjait, és magabiztos mozdulatokkal kopog be, zárásként óvatosan benyit, pont akkora résre nyitva az ajtót, hogy kényelmesen bedughassa a fejét rajta, körbenézve a helyiségen, annak rendezettségén, az íróasztalon, a háttérben lévő szekrényen, a székében üldögélő, lényegesen nagyobb és kecsesebb szarvakkal, a könyveken ide-odafutkosó, végén kézfejes farokkal rendelkező tudásdémonon. Legalábbis… Csak az lehet a megjelenését és a helyszínt figyelembe véve.
- Elnézést a… zavarásért… - hallatszódik bizonytalanul felőle. – Esetleg bejöhetek? – érdeklődik, hamar kényelmetlennek találva ezt a beállást. – Az egyik itt dolgozó vezetett ide – fűz azonnal magyarázatot megjelenésének miértjére, mielőtt kidobnák őt innen.
A férfi felpillant jegyzeteiből, és válasz nélkül invitálja be őt csupán egy intéssel, majd rámutat az előtte lévő, asztal túloldalán elhelyezkedő székre, kérve őt annak elfoglalására. Ő megindul, némileg magabiztosabban tárva nagyobbra az ajtót, amit aztán óvatosan csuk be, hogy a lehető legkisebb hangzavarral kattanjon, bár mikor a székre kerül a sor, némileg vacillál. Olyan hosszú lesz a megbeszélés vagy olyan megrázó? Esetleg a szék valami csapdát rejt, és már régen tudták, hogy el fog jönni, most pedig tesznek arról, hogy eltegyék őt láb alól?
Elűzi a balga kérdéseket és felvetéseket azzal az indokkal, hogy ez egy könyvtár, nem egy katonai kiképzőtábor, ahol elképzelhetőbbek ezek a húzások, így hamarosan leül, bár minden izma feszes, mint aki nem érzi biztonságban és kényelemben magát. Végső soron a másik ezt veheti afféle jelzésnek, hogy nem férkőzött kifejezetten a bizalmába ennyivel – bár kinek igen?
- Nos, hölgyem – indítja el a beszélgetést. – Mit akar ön Nazerum romjainál? – érdeklődik azonnal a közepébe vágva, ami kifejezetten tetszik neki. Mindenféle kertelés nélkül indulhat a társalgás – így az igazi.
- Nazer…? – szökik ki a kérdés eleje, de visszanyeli a maradék egy szótagot, mivel hamar rájön: ez valami démonok által elfogadott név lehet, ami arra a helyre utal, ahol ő is keresni kíván. – Ami azt illeti, hallottam hírét egy nekromanciával kapcsolatos tárgynak. – Ha beszélgetőpartnere nem kertel, ő sem fog: tömör lesz. – Gondoltam, itt találok némi támpontot a létezésével kapcsolatban, de egyelőre semmire sem bukkantam – vonja meg aztán a vállát, mintha ez természetes lenne. – Csak mert kideríteném, valóban létezik-e vagy az egész valami alaptalan mese – teszi még hozzá, mielőtt rákérdezne, mit is szándékszik cselekedni.
- Ez esetben előrerohantam, sajnálom – mondja, mire ösztönszerűen megrázza a fejét, jelezve: nem érdekes, belül ugyanakkor értetlenül fogja fel a szavakat. – Kérem, mondja el, mit tud egyelőre róla, a létezésén felül – dől előre székében, kezeit fontoskodón az arca előtt összefonva, mutatva, mennyire érdekli ez az egész, és hogy egy szótagot sem hajlandó eltéveszteni, felvésetlenül hagyni elméjében. Ez némileg fokozza a feszültséget, bár így is merev tartása nem kifejezetten változik ennek hatására.
- Igazat megvallva nem sokat, csak ami a szóbeszédben van, de annak aligha lehet hinni – mosolyodik el fanyarul, csupán arra gondolva, mennyiszer járt pórul pontosan ezek miatt. – Annyi mindben egyezett, hogy valami erős tárgy lehet, viszont rengeteg mással színezték, mint például hogy talán arra a célra hozták létre, hogy egy különleges élőholtat idézhessen meg vele a halálpap, ami elég kézenfekvőnek tűnik – folytatja aztán véleménnyel együtt közölve mindazt, amiről értesült. – Esetleg egy újabb feltámasztási kísérlet jegyzetei is lehetnek, amik állítólag sikerrel zárultak… Rosszabb esetben még akár egy olyan személy sírjának hollétére is fényt deríthet, akiből potenciális ghoul lehetne. Vagy a legrosszabb: nem is tárgy, hanem egy ilyen élőholtra valónak a helye van ott – komorodik el a végére, akaratlanul is sötét pillantással tekintve a másikra. Ha az utóbbi érvényesülne… Mert annak is esélye van, akkor valamit tennie kéne azzal a testtel, mielőtt más nekromanta felfigyelne rá. Feltámasztani egyelőre nincs esélye, mert nincs azon a szinten sajnálatos módon, pedig most igazán jó lehetőségei lennének, ha siet.
- Ez esetben konkrétumokat nem tud róla? – érkezik a kérdés, de inkább költőinek veszi, mint ténylegesnek. Nem kíván egy nagytudású démont bolondnak tekinteni, egyrészt bátor lépés lenne, másrészt botorság. – Csupán annyit, hogy nekromanciához van köze és nagyhatalmú tárgy lehet? Érdekes… - gondolkodik, enyhén borostás állát démonfarkának végén lévő ujjaival simítva végig, rendes kezeit meg sem mozdítva. Igencsak mulatságos a látvány, és ugyan lenne elég mersze, egyelőre tárgyalnak az ügyről, így nem kezd el nevetni, sőt, még egy mosolyt sem enged meg magának - persze magában jót szórakozik mindennek ellenére.
- Miért érdeklődik ennyire egy nekromantikához kapcsolódó tárgy miatt? – Nekromantika… Különös egy szó, így még nem is hallotta használni, és nem sok híja van annak, hogy kissé megilletődve figyelje a másikat. – Az emberek nem a türelmes kutatómunkáikról híresek – húzza össze a szemeit, és ha eddig nem volt hideg a hangja, akkor most azzá válik. Nem mintha ez megrémisztené – az ilyen már régen nem gyakorol fokozott nyomást rajta, sőt, ebben az esetben halványan, magabiztosan elmosolyodik, tartása is némileg lazul. Hátrébb dől a széken, így talán azt az érzetet keltve, mintha ő lenne nyeregben, holott ez egyáltalán nincs így. Inkább csak… Szórakoztatja a másik arcának az elképzelése, mikor meghallja, mivel is foglalkozik, na meg a tény, amit felhoz a kutatómunkával kapcsolatban. Teljesen egyetért ebben egyébként. Az embereket úgy ismerte meg, mint hamar érdeklődésüket vesztő lényeket, akik oda mennek, ahol vonzóbb az ajánlat, és ő némileg átvette ezt a fajta… kultúrát, de ez inkább a helyzete miatt történt meg. Persze ott vannak a ló túloldalára esett alakok is, akik tökéletes ellenpéldáknak bizonyulnak.
- Vannak olyan különleges csodabogarak, akik csupán többet akarnak tudni, vagy inkább mérhetetlenül sok ismeretet akarnak felhalmozni. Bizonyítékként ott van a tudásdémonok létezése… - cáfolja meg a démon előző kijelentését, és bár az odaszúrás egy apró cél volt, nem érzi, hogy ezzel teljesítette volna. – Mondhatjuk, hogy ugyanazt az utat járom, mint azok a csodabogarak – teszi még hozzá, és végső soron ebben nincs hazugság: kíváncsi, mi lehet az, tudni akarja, és a lehető legtöbbet tanulni ezzel kapcsolatban, hogy aztán…
Megöljem.
Hogy most eltitkolja a tudás felhalmozásának másik okát, az már nem számít túlzottan - legalábbis nem kell másoknak tudnia róla.
Kíváncsian fürkésző tekintetet kap, látszik rajta, hogy mérlegel, tűnődik, milyen utat is válasszon, aztán lemondóan felsóhajt, mint aki nem tud mit kezdeni vele. Nem csodálja, nehéz eset, főleg az elmúlt időszakok után okoz gondot a rajta való kiigazodás, bár igyekszik azért a logikai határokon belül maradni. Szeretné még érteni ő maga is azt, hogy mit miért cselekszik.
- Ha nem kívánod megosztani a szándékaid, ám legyen – hangzik a beletörődő válasz, azonban a hirtelen tegezésre váltás azt sejteti, mostantól nem kezeli őt egyenlő félként. Mulatságos. – Fel akarod kutatni azt a… valamit, ugye? – Mintha eddig is erről beszéltek volna, de úgy tűnik, teljesen másképp jött át a mondandója, mint ahogy azt hitte.
- Nincsen nagyon mit megosztanom – fonja össze ölében ujjait, még mindig megtartva azt a mosolyt, ami korábban kiült arcára. – Ha használható, felhasználom, ha nem, hát nem, otthagyom másnak – közli, ezzel elég erősen utalva arra, miféle fajzat. - Fölösleges körök futásába már belefáradtam – teszi még hozzá tisztázásként, hogyha esetleg bárminemű szándéka lenne, akkor számoljon vele: csak úgy nem fog rohangálni a kedvéért és a jóindulata megnyeréséért.
Újabb sóhajtás, amitől kuncogni támad kedve. Úgy érzi, kezdi kicsit idegesíteni a másikat, akinek egyelőre meglepően szórakoztatóak a reakciói. Kezdi érteni Yrsilt és Astonient, miért piszkálódnak vele… Bizonyára ő is ilyen vicces, mikor nekikezdenek a bolondságok magyarázásába, ő pedig csak halántékát masszírozva rázza a fejét.
- Nézd, nem szeretem az okoskodókat… - Nem, nem szabad nevetnie... Nem szabad, megtiltja magának, de azért azt megengedi, hogy szórakozottan felvonja a szemöldökét. Ez a minimum, ezt muszáj, mint ahogy a visszafogott vigyort is. - …, de ez van, így jártam megint. – El fogja nevetni magát, gyorsan témát kéne váltani. – A helyzetünk egyszerű. Neked információ kell, nekem meg valaki, aki talán nem fog meghalni az első sarkon… - Összefont ujjai szorosabban kulcsolódnak egymásba, ahogy gyűri le a késztetést. - …, és… ért a témához – viszi le a hangsúlyt, az utolsó pár szótól pedig minden nevethetnékje azonnal elszáll. Némileg elégedett azzal, hogy a démon vette a lapot, ugyanakkor nem is számított másra. – Megosztok veled mindent, amire szükséged van, te meg elmész a… legjobb emberemmel keresni. – Na, ennyire nehezére esik neki beletörődni? Pedig nem olyan súlyos az eset. Mondjuk… A tudásdémonok elég hiú személyiségek ilyen téren, nem kéne nagyon csodálkoznia. – Ő az én biztosítékom, hogy én is profitálok az egészből, és a hátrányodra nem fog válni – hozza fel az ajánlatát, legalábbis affélét. – Mit szólsz ehhez? – kérdez rá végül.
- Nos, nekem teljesen rendben van. – Már-már egy kő esik le a szívéről, hogy nem remeg meg a hangja a korábbi kísértéstől. – Ehhez értek, bár bűzlök a halálszagtól, amit páran már meg is szóltak, így ezt felesleges bizonygatnom, és információt is kapok ezáltal… – összegzi saját magának is az előnyeit. – Viszont ha használható, javamra fordítható a tárgy, amit emiatt elviszek, mit fog belőle profitálni? – érdeklődik, bemutatva: van neki is gerince, ha nem sok, legalább ennyi. – Mert nekem nincs ellenemre az elhozása, és a megvizsgálás utáni elvitele sem, ebben az esetben azonban javaslom, hogy ne verjen át, majd rejtse el a kincsei közt – dob fel egy javaslatot, talán kicsit durván utalva egyrészt a hozzá hasonló démonok túlzott tudásvágyára és hajlamaira, másrészt a csúfosnak ígérkező következményekre, ha enged a vágyainak. – Nem kifejezetten reagálok rá jól – válik eddigi barátságos és szórakozott mosolya némileg gonoszabbá, de nem velejéig romlottá. Az addig sosem lesz, míg a sötétségben rejlő lény nem kerül elő.
- Tudod, túl sok dögkeselyűvel kellett egyezkednem, de ezt örömmel hallom – mondja, és némi fölényeskedő élt vél felfedezni a hangjában. Mintha egymás nagymellényűségét próbálnák mutogatni, megmérkőzve, kié a nagyobb. Gyerekes és hiú versengés, valahogy mégsem bírja kihagyni – még ha neki nincs is mire büszkének lennie. Ez a szerepe, ezt kell játszania, ő pedig teljesíti azt, amit a nép akar: eljátssza a torzszülöttet, a rossz úton járót, a mocskosat, a példamutatásra alkalmatlant.
- Hozzászoktam a harmadik felek beszámolójához. Szerintem ebben így meg tudunk egyezni… Hullamágus – szúrja oda az utolsó szót hangsúlyosan.
Mosolyog, szélesen, de nem a belül égő fájdalommal, helyette magabiztosan és büszkén, elismerve a becsmérlő megnevezést, vállalva annak minden szennyét.
Miért is ellenségesek velem szemben szinte mindig, mikor semmit sem csináltam még ellenük…?
- A hullamágus kicsit csúnya, nem gondolja? – érdeklődik kissé pimaszul. – Jobban szeretem a halálpapot vagy a halálhírnököt. Sokkal több tisztelet van bennük – teszi még hozzá, megtartva jókedvű, enyhén fölényes ábrázatát, ami meglepetté válik, ahogy előkerül hátulról a kezes farok, mely hamarosan kézrázásra nyújtja ujjait előtte lebegve. – Azt hiszem, nem csak nekem vannak itt furcsa szókásaim… - jegyzi meg szórakozottan. Némileg előrébb dől, hogy kényelmesen kezet foghasson; magabiztosan szorítja rá ujjait a furcsa kézfejre.
- Ne sértődjön meg a hozzáállásomon, de a maga hivatásában nincs semmi tisztelendő. – Micsoda bókok, hogy egye meg! De legalább őszinte, ezt értékeli, mint ahogy azt is, hogy visszaváltott magázódásba, bár bizonyára csak arra az időre, míg társulnak. Utána vélhetően újfent egy eltaposandó féreg lesz a tekintetében, aki még személyként sem érdemel semmi tiszteletet.
- Hmm, attól tartok, ebben igazat kell adjak – tűnődik el egy rövid időre. – Mikor találkozom az emberével? – kérdez rá közönyösen, hivatalos hangvétellel, elengedve a tagot, majd visszadőlve a szék támlájának, kényelmesen elhelyezkedve.
- Amikor úgy érzi, készen áll, találkozni fognak a könyvtár előtt, és elvezeti oda magát – válaszol rögtön, és ő ezzel így lezártnak tekinti a témát. – Addig is miben lehetek a segítségére? – válik barátságosabbá a hangszíne, némileg a vonásai is, egyértelműsítve, hogy előszeretettel áradozik bármiről, amivel mások elismerését a tudása irányába kivívhatja. Egyszerű tudásdémon-hajlam… Bizonyára, ami bár szórakoztató, és mivel ő maga is szeret újabb és újabb ismeretre szert tenni (legalábbis amit fel is tud használni), sajnálatos módon nincs arra ideje, hogy elkezdjen iskolai diákként viselkedni.
- Nem tudom, ezzel elkedvetlenítem-e vagy sem, de segítségre a továbbiakban nincs szükségem, legalábbis… Egy rövidebb időre, ugyanis ha itt van az a bizonyos személy, akivel össze kell dolgoznom, indulnék is – bújik ki a lehetőség alól a tőle telhető legfinomabban. Mihamarabb az ügy végére akar érni, a bájcsevegésnek most nem itt van az alkalma az ő véleménye szerint. Majd valamikor máskor, amikor nem lesz idő szűkében, és az érdeklődése sem hajtja más tájék felé. - Persze csak ha nem bánja – teszi még hozzá, mielőtt a másik önbecsülésén nagy csorbát ejtene a visszautasítás. – Nem szeretem az időpocsékolást – magyarázkodik tovább furcsa magabiztossággal, már-már behízelgő illedelmességgel.
- Ahogy kívánod – vesz fel hozzá hasonló hangszínt, újfent tegezésre váltva, jelezve nemtetszését. Arcáról lerí, hogy tartogat még néhány kelletlen megjegyzést, és ha olyan helyzetben lennének, akkor már javasolná, hogy ne gondolkodjon soha a színészi pályán, mert nem lesz benne túl nagy sikere. Nem mintha neki sokkal egyszerűbb dolga lenne, elvégre ő sem egy olyan alkat, aki bármilyen körülmények közt képes lenne eltakarni minden érzelmét. Az erősebbek sajnos elő-előtörnek, ha nem tanúsít nagy önfegyelmet.
- Adj pár percet, amíg összerántom és eligazítom, addig foglald le magad valahogy, jó? – próbálkozik meg egy mosollyal, és annyira erőlködik ennek előidézésében, hogy megcsikordulnak kelletlenül összeszorított fogai. Hogy itt most mit is kéne tulajdonképpen tennie, maga sem tudja eldönteni: kacagjon fel, és közölje vele, hogy ez kiváltképp humoros, vagy engedje el?
Végül csak legyint egyet.
- Ha nem megy, ne fárassza magát – szúrja oda olyan mosollyal, ami jelezné még a vaknak is, hogy rendkívül mulattatja a másik ezen viselkedése, még annak ellenére is, hogy az okok vélhetően nem a legkellemesebbek. – Ééés rendben van – áll fel könnyed mozdulatokkal. – Úgyis sok dolog van, amit szívesen olvasgatnék még. Gondolom, már csak akkor találkozunk, mikor visszahoztam a tárgyat, így arra az időre is… - eltűnődik, ilyenkor mit szokás mondani errefelé, ám mivel fogalma sincs, az elsőt választja, ami eszébe jut: - Isten áldja? – lép az ajtóhoz, résnyire nyitva azt, de még hátrafordulva, ha akarna valamit tőle a másik. – Ott leszek az ablaknál, jobbra, negyedik asztal innen számolva – magyarázza még a könnyebb megtalálhatósága kedvéért, bár valószínűleg felesleges: sötét öltözékével meglehetősen kiríhat a többiek közül.
Az ajtó felé fordul, nagyobbra tárja azt, hogy kilépjen az irodából.
- Álszent – hallja a mögötte üldögélő démon lenéző hangját, amitől finoman görbülnek felfelé ajkai.
- Az vagyok, valóban – bólint egyet még visszanézve válla felett, majd elhagyja az apró termet.

//Megj.: Leonnal közös élménysorozat lesz, de a számozás el fog térni. Az események nálam némileg késleltetve fognak megtörténni, így ha nem ugyanazt olvassa a checkoló és az olvasó egyező sorszám alatt, ne lepődjön meg Very Happy [3k fölött van picivel a szószám]//
avatar
Alicia Zharis
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Hozzászólások száma : 325
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálhírnök
Szint: 7.
Tapasztalat:
6500/7500  (6500/7500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Vissza az elejére Go down

Re: Alicia Zharis

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.