Celina von Wald

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Celina von Wald

Témanyitás by Celina von Wald on Szer. Dec. 30, 2015 10:44 pm

1. Nincs semmi baj

Mit ne mondjak, változatosak a napjaim. Ha nem a kardot keresem, akkor épp küldetést teljesítettem vagy edzettem, hogy még ügyesebb legyek. Jól esett Reingard dicsérete, s nem akartam elpuhulni, sőt, még jobb akartam lenni. A legjobb.
- Szerintem túlzásba viszed – zavarta meg Lis a koncentrációmat, minek következtében a kilőtt nyílvessző a céltábla mellett repült el és fúródott a földbe. Csak megforgattam a szemem és újra megfeszítettem az íjamat. – De most komolyan, te nem unod, hogy egész nap ugyanazt csinálod?
- Nekem így tökéletes – feleltem hűvösen. Ezerszer megmondtam, hogy ne szóljon bele a dolgaimba, de sosem képes abbahagyni a piszkálódást.
- Kéne találni neked egy férfit, aki a gondjaiba venne – ábrándozott.
- Ne gyere megint ezzel – engedtem le íjamat és fordultam felé mérgesen. - Boldog vagyok így, ennél jobb életet nem is kívánhatnék.
- Ringasd magad hazugságokba nyugodtan, de ha egyszer magadhoz térnél, akkor majd azt fogod mondani, hogy „Lis, mindenben igazad volt! Miért is nem hallgattam rád?” – játszott el engem, ahogy sírva odamegyek hozzá. – Ne csináld Lina, okosabb vagy te ennél – fakadt ki a dühös tekintetemen. – Mondd csak, mikor találkoztál utoljára a bátyáddal?
- Elisabeth – vettem egy mély levegőt, hogy ne ordítsam le a fejét a kényes téma miatt. – Ha az illető nem akar változást, akkor bármivel próbálkozhat az ember, nem fogja magát hagyni. Felesleges ezzel idegesítened, mert ezzel csak annyit fogsz elérni, hogy megutáljalak.
- Makacs kölyök vagy te, pont olyan, mint az apád – sóhajtott szomorúan. – Azért szerintem örülne neki, ha meglátogatnád.
- Meg a fenéket – mérgelődtem.
- De igazad van, nem erőltethetlek semmire, ha te nem akarod – vonta meg a vállát, majd mindenféle köszönést mellőzve magamra hagyott.
Eleinte még próbálkoztam eltalálni a táblát, de amikor már az ötödik nyilam ment félre, akkor úgy döntöttem, hogy felesleges törnöm magam, ha úgy sem tudok erre koncentrálni. Végig az járt a fejemben, hogy vajon mit reagálna, ha egyszer csak betoppanna hozzá a kishúga, akit legutóbbi találkozásukon ő maga ócsárolt mindenféle szép szóval.
Idegesen szedtem össze a cuccaimat, s amilyen gyorsan csak tudtam viharzottam haza. Ha meg is evett engem a méreg, az íjamat finoman, óvatosan raktam le, csak utána kezdtem el dühösen csapkodni. Puffogva álltam neki az ebédnek, ami nem más volt, mint csirkehús zöldségkörettel.
- Kinek kell egy nagyobb testvér? Annyi egyke van, ők is megvannak nélkülük. Lehet, hogy sóvárognak utána, de az életük anélkül is lehet teljes és boldog. Ő kiáltott engem semmirekellőnek, nehogy azt higgye, hogy ezzel meg tudott engem bántani, mert nem, teljesen hidegen hagy. Engem ő nem érdekel! – szitkozódtam az orrom alatt. Viszont így dühösen a mozdulataim sem voltak olyan finomak, mint máskor, kapkodásom eredményeképpen megvágtam az ujjam. Nem volt nagy vágás, de a sérülékeny lelkemnek csak ennyi kellett, hogy megadja magát. Először csak egy kövér csepp gurult le az arcomon, de hamarosan több is követte. – Kegyetlen vagy, bátyó – motyogtam nedves arccal.
Kellett egy kis idő, míg lenyugodtam, de kedveszegetten láttam neki az étel befejezésének. Hiába csináltam a kedvencemet, alig volt étvágyam. Javarészt csak túrtam ide-oda az apróra felvágott darabokat, de nem bírtam megenni őket. Hosszú ideje először elővettem a lantot, s elszomorodtam, hogy porosan, lehangolva találtam meg. Letakarítottam, és elkezdtem felhangolni, ám úgy látszik túl régóta szolgáltak már a húrok, az egyik megadta magát és elpattant. Szerencsére nem hajoltam túl közel hozzá, viszont így jó néhány hang lejátszása vált lehetetlenné. Sóhajtottam, de nem volt mit tenni. Félreraktam, hogy majd ha szereztem húrt, akkor megjavíthassam.
Lehet, hogy megbánta, hogy olyanokat vágott a fejemhez? De akkor miért nem keresett? Lehet, hogy nem volt alkalma rá? Esetleg beteg lett? Rosszabbnál rosszabb lehetőségek jutottak eszembe, míg a végén odáig jutottam, hogy meg kéne látogatnom őt. Hisz okos enged, szamár szenved. Felkaptam a fegyveremet, tanulva a legutóbbi banditás esetből, s lóháton indultam neki az útnak.
Hamar odaértem, hisz csak a közeli faluba mentem át. S amennyiben jól emlékszem, akkor a túlsó szélére költöztek ki. Nem voltam biztos magamban, amint megláttam Sophie-t a kertben, minden kétségem elszállt. A bátorságommal együtt.
- Szép napot kívánok – köszöntöttem sógornőmet, amint leszálltam a lóról. Az arckifejezését elnézve, nem kívánt melegebb tájakra, viszont nem állítom, hogy ujjongott volna érkezésemre.
- Szép napot – hagyta abba a munkáját. – Mi járatban erre?
- Jöttem meglátogatni rég nem látott bátyámat és családját – feleltem kérdésére.
- Miért nem szóltál hamarabb? Sütöttem volna süteményt. Sütni még most is tudok – gondolkodott hangosan. – Gyere beljebb, ne ácsorogj a kapuban – invitált be a házukba. Bevallom, nem hittem volna, hogy csak a kedvemért így fogadott volna, de történt egy s más az óta.
- Miattam nem szükséges, nemrég ettem, nem vagyok éhes – próbáltam meg lebeszélni a plusz munkáról, miközben kikötöttem a lovamat.
- De akkor milyen házigazda vagyok? – sopánkodott.
- Bár fogalmam sincs róla, de le merem fogadni, hogy nagyszerű – mosolyogtam rá kedvesen. Nem hitt a fülének, ahogy ezeket a szavakat kimondtam.
- Biztos te vagy az, Celina? – vett alaposan szemügyre.
- Igen, én vagyok – pukedliztem előtte.
- A bátyád mesélt arról, hogy mitől lettél annyira negatív és borúlátó. Csak remélte, hogy hamar visszatér a hőn szeretett húga, de nem hitte, hogy ilyen hamar bekövetkezik – csodálkozott. Folytatta volna, de babasírás törte meg a csendet, így elnézést kérve hagyott magamra a konyhában.
- Tényleg jó rég találkoztunk, ha már családapa lett belőled, bátyó – sóhajtottam szomorúan.
Amíg vártam Sophie-t, addig kicsit körülnéztem a konyhában, ahol hagyott engem. Szép rend uralkodott mindenhol, egy darab porcicát nem találtam sehol, nem mintha kerestem volna egyáltalán. Bezzeg nálunk… Amennyit otthon töltünk, biztos, hogy kisebb-nagyobb családok is alakultak ki, vegyük csak példának a lantot. Ha hivatásos családanya lennék, lehet, hogy én se csinálnék mást, de hol van az még! Magamat ismerve, nagyon messze.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak – ért vissza az anyuka, karján kislányával.
- Hogy hívják? – néztem unokahúgomra.
- Clara-nak – mosolygott rám. – Szeretnéd megfogni? – ajánlotta fel nekem, hogy saját kezemben tarthassam azt a csöppnyi, törékeny testet.
- Szabad?
- Természetesen – válaszolt, majd vidáman átadta nekem.
- Mennyi idős? – kérdeztem fel sem nézve a pici arcáról.
- Már négy hónapos – újságolta boldogan.
- Kicsi Clara – simogattam meg az alvó kislányt. – Biztos örökölte anyja szépségét.
- Andreas is ezt hajtogatja folyamatosan – sütötte le pironkodva a szemét. – Tényleg megváltoztál.
- Mindenki változik az idő múlásával. Drága bátyám merre járkál? – kérdeztem kicsit elkomorodva.
- Elment bevásárolni helyettem, de hamarosan meg kéne érkeznie – gondolkodott el.
A várakozást asszonyos csevegéssel ütöttük el, mindenféle témát felhozva. Közben nem győztem betelni unokahúgom látványával. Annyira aranyos volt, hogy legszívesebben vissza sem adnám Sophie-nak, inkább megtartanám magamnak. De ő még sem az én kislányom, hiszen nekem nincs senkim, akit egyáltalán az udvarlómnak nevezhetnék. Csak egy munkamániás megkeseredett vénasszony vagyok. Léptekre figyeltünk fel, jött valaki a házhoz.
- Ki van nálunk? – A testvérem hangjától görcsbe rándult a gyomrom. Lassan felbukkant a hang gazdája is, aki úgy csodálkozott rám, mintha egy angyal jött volna el hozzá. – Celina?
- Rég láttalak, Andreas – álltam fel és nyújtottam vissza a kicsit a sógornőmnek.
- Komoly okod lehet, ha meglátogattál – húzta fel szemöldökét.
- Csak kíváncsi voltam, hogy hogy vagytok – vontam meg a vállam.
- Visszatért volna az a kishúgom, akit évekkel ezelőtt elveszítettem? – nyomott egy barackot a fejemre, mire felkuncogtam. – Kíváncsi voltam, hogy mikor térsz végre magadhoz, de ezek szerint nem kellett sok neked – mosolygott velem.
- Az nem volt állapot, ahogy voltam. Igaz, hogy dacból csaptam fel zsoldosnak, de legalább kezdtem valamit magammal.
- Na és mesélj, udvarlód, volt-e már? – foglalt helyet az asztalnál.
- Ha lett volna, már meghívtalak volna titeket az esküvőre – feleltem lemondóan.
- Majd kerítünk neked valakit – vigasztalt, de láttam, hogy elfojtott egy nevetést.
- Sok sikert – néztem rá gúnyosan.
- Ezt vegyem egy kihívásnak?
- Annak veszed, aminek akarod – húztam hamiskás mosolyra a számat.
- Fogadunk száz aranyban, hogy én találok neked hamarabb valakit? – nyújtotta felém hatalmas tenyerét.
- Fogadjunk, hogy nem – csaptam bele vigyorogva a kezébe. A háttérben láttam, amint Sophie rosszallóan csóválja a fejét, de nem szólt közbe, örült, hogy végre kibékültünk.
- Meddig maradsz?
- Most csak leugrottam megbeszélni veled a régi sérelmeket, de ha gondolod, visszalátogathatok még a héten. Gondolom Clara-val még nem utazhattok – néztem át a csöppségre.
- A doki szerint lehetne, de inkább nem kockáztatunk még egy ideig – válaszolt bátyám helyett a felesége.
- Na de nem is zavarok tovább, majd egy hét múlva újra meglátogatlak titeket – álltam fel és vettem az irányt az ajtó felé. – Addig is legyetek nagyon boldogok a kicsivel – vettem egy búcsúpillantást tőle. – Gratulálok hozzá, csodálatos kisbaba – búcsúztam tőlük.
- Köszönjük szépen. Add át üdvözletemet apának – köszönt el tőlem a bátyám.
- Vigyázz magadra hazafelé, nehogy valami bajod legyen – integetett szabad kezével Sophie is, majd kiléptem a házból.
- Teljesen megérte eljönnöm – simogattam meg boldogan lovamat. Felpattantam a hátára, s ügetésben indultam vele vissza Hellenburgba.
A nap alacsonyan járt már, de a városig kísért, mintha csak is miattam maradt volna fent ilyen sokáig az égen. Majd kicsattantam az örömtől, amikor beestem a ház ajtaján és elmeséltem apának a mai napomat. Miután befejeztem még rám szólt, hogy meg kéne ennem vacsorára a maradékomat, amit farkasétvággyal tömtem magamba. Minden visszaállt a rendes kerékvágásba, mindenki boldog. Csak érteném, hogy akkor miért maradt ilyen keserű szájíz utána.[/u]
avatar
Celina von Wald
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2015. Jul. 09.
Age : 21
Tartózkodási hely : Neben meinen Bogen. Und wer ist mein Bogen? Neben mich.

Karakter információ
Kaszt: Íjász
Szint: 3.
Tapasztalat:
1500/2500  (1500/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Szer. Dec. 30, 2015 11:48 pm

Az eddigi legbékésebb hangvételű történet amit az oldalon olvastam, már majdnem el is felejtettem, hogy kint épp démonok tépik cafatokra egymást, mások meg máglyára vetnek delikvenseket a vallásuk miatt. Szép munka egyébként, meg vagyok vele elégedve. Nyilván még jön a folytatás, szeretettel várom!

Jutalom: 100 xp, 1000 váltó

Hűha, tárgy is kéne? Izé... Áh!

Név: Irányzék
Leírás: Te magad barkácsoltad, egy kis kiegészítő íjakhoz: egy fémből készült kis szerkezet, amit ha bármelyik íjadra felszerelsz, segít a távolságot bemérni, valamint a pontosságit is növeli azáltal, hogy a rajta lévő jelölések segítségével célozhatsz. Az íj markolatrészére kell illeszteni, annak is a tetejére.
Ár: 700 váltó
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Celina von Wald on Csüt. Dec. 31, 2015 1:37 am

2. Szörnyecskék

Gyakran látogattam el bátyámékhoz, s rengeteget játszottam Clara-val. Órákon át képes voltam neki gügyögni, s ennyi idő után is hihetetlenül aranyosnak találtam. Persze ezalatt folyamatosan piszkáltak, hogyha találnék magamnak valakit, akkor nekem is lenne kisbabám, akivel naphosszat együtt lehetnék. Nem állítottam egy szóval sem, hogy nincs igazuk, de nem olyan egyszerű, mint ahogy azt hiszik.
Nem telt még el úgy nap, hogy ne álmodoztam volna valamilyen férfiról. Bár nem az álmok fognak előrébb segíteni ebben az ügyben, de álmodozni senkinek sem tilos tudtommal. Hiába mondtam el Lis-nek, hogy mi történt és mi a célom, sorra küldött katonákat, de valahogy egyik sem voltunk egy hangon. Egyiknél sem éreztem azt, hogy ő lenne az igazi. Andreasék is rendesen kerestek ám srácokat nekem, de róluk is ugyanaz a véleményem, mint a zsoldosokról. Rám is pirítottak párszor, hogy nekem semmi sem jó, de lelkesedésük ettől sem lohadt. Épp ellenkezőleg, most kezdett csak izgalmassá válni a játszma.
Voltak olyan napjaim is, amikor kiakadtam, hogy „csúnya vagyok”, „biztos senkinek sem tetszek”, „mindenki utál engem”. A végén persze mindig megvigasztaltak, én pedig újult erővel álltam neki vőlegényt keríteni magamnak. Persze sosem jártam sikerrel. Néha fel is ajánlottam, hogy azt a száz aranyat odaadom nekik, hogy Clara-nak vehessenek szép játékokat, ruhákat… amit akarnak. Tényleg nem egyszer kerültem padlóra, de összességében mégis boldognak mondhattam magam ebben a helyzetben.
Mindenki velem foglalkozott, segítettek nekem, én pedig néha már túl hálás is voltam nekik. Ilyenkor ölelgettem őket és a vállukon sírtam, hogy túl jók hozzám, én pedig még csak meghálálni sem tudom nekik. „Majd ha nekünk kell segítség, akkor elvárjuk, hogy te legyél az első, aki ugrik”. Ha valaki szívből segít, nem vár érte hálát vagy viszonzást, mert neki a jó tét is elég boldogságot hozott.
A nappalaim ugyan derűsen teltek, az éjszakáim annál kevésbé. Egyre gyakrabban gyötörtek rémálmok, nem ritkán keltem fel verejtékezve az éjszaka közepén. Néha azt álmodtam, hogy Lis, és Sophiék a hátam mögött kibeszélnek, gúnyolódnak rajtam, s legszívesebben a hátuk közepére kívánnak már. Néha fiúkkal álmodom, akik kihasználnak, s nevetség tárgyává tesznek. Legtöbbször azonban csak zuhanok és zuhanok… Vég nélkül, megállás nélkül. Félek elaludni, de ha meg nem pihenek, akkor nem lesz elég erőm semmihez sem.
Ki tudja minek a hatására, de állandóan féltem valamitől. Hiába kérdezték, nem tudtam sosem válaszolni rá, hisz magam sem voltam tisztában vele. A hangulataim is egyre gyakrabban ingadoztak, és kezdtek egyre szélsőségesebbé válni. Ha vidám voltam, akkor a legapróbb dolgoknak is örültem, illetve mindent nagyon viccesnek találtam, akkor is, ha nagyon távol állt tőle. Ha szomorú voltam, akkor pedig senki nem tudott felvidítani. Bármivel próbálkozhattak, néha csak még rosszabb állapotba kerültem tőle.
Mindent betudtak annak, hogy attól félek, hogy férj és gyerek nélkül halok majd meg, de nem volt igazuk. Meg akartam változni, de nem tudtam milyen irányba és hogy hogy kezdjek neki. Néha a legkifinomultabb kisasszonyok közé szerettem volna tartozni, néha pedig azok közé a vagány csajok közé, akik férfi nélkül is boldogulnak. Extrémebb kívánságaim közé tartozott az, hogy olyan fürge legyek, mint egy tünde és fáról fára ugrálva tudjak haladni az erdőkben, vagy hogy a hideg kifinomult vámpírok családjába tartozhassak. Ezek persze csak elérhetetlen ábrándok voltak, de annál jobban szenvedtem miattuk. Minden valóra nem vált kívánságom után csak egyre és egyre mélyebbre zuhantam.
A családom megijedt, hogy mi történt velem, de faggathattak napestig, nem tudtam egy értelmes választ sem kinyögni nekik. Már-már azzal tréfáltak keserűségükben, hogy megszállt egy gonosz szellem, de megnyugtattam őket, hogy szó sincs ilyesmiről. Ha ez megtörténne, valószínűleg ámokfutást rendeztem volna már régen, de mivel ez nem történt meg, ezért teljesen ura vagyok a cselekedeteimnek. Meg valószínűleg akkor félnék és rosszul lennék, ha a templom közelébe érnék, de egy számomra ismeretlen dolog tartott rettegésben.
Hogy ne aggódjanak értem, egy viszonylag boldogabb ént erőltettem magamra, s sikerült is elhitetnem velük, hogy jobban lettem. Furcsának furcsa maradtam, de amennyivel „boldogabb”, annyival kevesebbet aggódtak értem. Nem akartam a terhükre lenni, nem szerettem volna, hogy miattam leláncolják magukat és ne tehessék azt, amit szeretnének. „Jobb nekik így” – nyugtattam magam mindig.
Egy idő után beletörődtek abba, hogy ilyen lettem és nekem így tényleg jó. Ugyan még mindig keresték nekem a megfelelő párt, de már rég nem vágytam senkire, úgyis csak teher lennék számára. Egyedül akartam lenni, s a szerelem csak az utamban lett volna. Ettől függetlenül nem adták fel, újabb és újabb fiúkkal hoztak össze, s ha pár hónappal ezelőtt valamelyikkel tényleg össze is jött volna valami, mára kikopott belőlem. Mindenkit elüldöztem magam mellől.
Talán a magány tette, de egy ideje úgy hallottam, mintha valaki folyamatosan szólítgatna engem. Olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Egyre gyakrabban estek ki egy-egy pillanatok emlékei, s nem egyszer kérdeztem meg magamtól, hogy hol vagyok, vagy hogy mi történt. Többször is megfordult a fejemben, hogy így ennek semmi értelme, s hogy fel kéne adnom az egészet, de általában a jövő iránti kíváncsiságom mindig visszatartott. Vajon ha most nem halnék meg, akkor később történne velem valami jó? Lehet, hogy valaha is kiutat találok és minden újra a régi lesz?
A bizonytalanság, a tehetetlenség volt az, ami teljesen felőrölt. Felhőtlenül boldog szerettem volna lenni, de kételyeimmel egyre távolabb úszott tőlem minden. A talpam alól kezdett kicsúszni a talaj, én pedig annyira reménytelen voltam, hogy nem tudtam volna kiutat találni belőle. Zuhantam a mélység felé, s egyre sötétebb lett minden körülöttem…
Megpróbáltam kirekeszteni ezeket a gondolatokat a fejemből, s odafigyelni a valóságra, de mindig újra és újra magával ragadott a képzelet. Pont olyan voltam, mint egy homokbucka, amit játszadozó kisgyerek épített a tengerparton, s hiába volt messze a víztől, előbb-utóbb jön egy vihar, ami úgyis elmossa. Egy nádszál lennék, akit kénye kedve szerint dobál a szél? Tényleg egy ártó lélek bábja lennék? De ha nem, akkor mi ütött belém…?
Próbáltam mindent ép ésszel felfogni, de kezdtem elveszteni a fonalat a végtelen sötétségben. S amit egyszer elvesztettél, azt többé vissza nem hozza neked semmi. A sötétség labirintusában ha eltévedtél, gyakorlatilag nincs esélyed arra, hogy ép elmével kerülj ki onnan. Ha pedig eléred az őrület határát, akkor egyetlen rossz lépés elég ahhoz, hogy végleg eltűnj a felejtés mocsarában.
Túl messze kerültem mindenkitől ahhoz, hogy észrevegyék a sírásomat. Kiálthatok segítségért, könyöröghetek, ígéreteket gyárthatok, de senki sem fogja meghallani a csendes sikolyom. Senki sem vette észre, hogy a szívem mélyén már rég meghaltam…
avatar
Celina von Wald
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2015. Jul. 09.
Age : 21
Tartózkodási hely : Neben meinen Bogen. Und wer ist mein Bogen? Neben mich.

Karakter információ
Kaszt: Íjász
Szint: 3.
Tapasztalat:
1500/2500  (1500/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Celina von Wald on Hétf. Feb. 08, 2016 10:35 pm

3. Randevú

- Akkor lássunk neki! – ragadott meg Sophie és állított a szoba közepére. – Kezeket fel – vezényelt, én pedig engedelmesen az ég felé tartottam őket. Lerángatta rólam az egyszerű, hétköznapi ruhámat és helyette egy gyönyörű vörös ruhát készített elő.
- Még tudok egyedül öltözködni – csóváltam meg értetlenül a fejemet.
- Lehet, hogy nagyobb vagy Clara-nál, de akkor is csak egy kislány vagy – pöckölte meg az orromat. Mire játékosan rácsaptam a kezére.
- Na! – tapsikolt a háttérben unokahúgom, miközben engem szólongatott. Bizony, én vagy a „Na”, anyu a „Ma”, az apu pedig a „Pa”. Hát nem aranyos?
- Hogy hívják Na néni kincsét? – sétáltam oda hozzá gügyögve. – Hogy hívják a pici kincsemet? – kaptam fel és kezdtem el vele forogni, mire elkezdett tiszta szívből kacagni.
- Ja! – próbálta kimondani a „La” rövidítést több-kevesebb sikerrel.
- Úgy bizony, te vagy az én kicsi kincsem – pusziltam meg a homlokát. Sógornőm megköszörülte a torkát, mire óvatosan leraktam őt és siettem vissza, hogy további csinos dolgokat aggathassanak rám, hogy a végén karácsonyfa lehessen belőlem.
- Ma! – nézett a sürgő-forgó asszonyra Clara. – Na ba? – mutatott rám.
- Nem neki még nincsen babája – válaszolt neki épp csak egy pillanatra elszakadva a munkájától. Bármennyire is szomorú ez a tény… nem tudott zavarni egy ilyen zabálnivaló csöppség mellett. – Majd lesz neki is nemsokára és akkor majd együtt játszhattok – mosolygott rám.
- Ha lenne egy normális férj, akkor bizonyosan – sóhajtottam. – Figyelj, tényleg fel tudok öltözni egyedül is… Hé, mit csinálsz? – kiáltott fel, amikor megszabadított fehérneműmtől.
- Egy vonzóbb darab kell, ha történne valami egy sötét folyosón…
- Minek nézel engem? – hadonásztam elvörösödve.
- Ha annyira egyedül szeretnél öltözni, akkor vedd fel ezt – nyújtott oda nekem e huncut mosollyal egy csipkés darabot.
- Mondtam már, hogy utállak? – vettem el tőle az ajándékot összehúzott szemekkel.
- Csak párszor – kuncogott.
- Egyszer még megfizetsz ezért – sziszegtem a fogaim közül. – Most boldog vagy?
- Nagyon – vigyorgott. – De most jön a lényeg, kezeket fel – utasított. Mikor meggyőződtem arról, hogy csak a ruhába szeretne belegyömöszölni, akkor kicsit megnyugodva emeltem fel pracliimat. – Gyönyörű vagy, Lina – igazította meg a ruhát rajtam.
- Jíínaa – kezdett el nevetni Clara.
- Ó igen? Szerinted ez vicces? – guggoltam oda hozzá, ő pedig csak az arcomba visított boldog arccal. – Megmutatom én neked, hogy mi a vicces – csikiztem meg.
Sosem felejtem el azt a felhőtlen délutánt, amikor Sophie egy báli meghívó után meglepett engem néhány ajándékkal. Mivel nem nevezném magam egy túlságosan nőies személynek, és barátnőim sincsenek nagyon, ezért magától értetődő volt, hogy kihez fordulhattam egy ilyen helyzetben. Olyan széppé varázsolt engem, amilyen soha még nem voltam, mert eddig nem túlzottan érdekelt engem, hogy csinos legyek. A háborúban nem az győz, aki a legszebben van felöltözve, hanem aki a legjobban helyt tud állni egy csatában. Nem kizárt, hogy ezért nem volt még eddig udvarlóm. De ha minden a tervek szerint halad, akkor nem kell tovább tartanom a magánytól.
- Sok sikert és vigyázz magadra – integetett utánam az ajtóból még Sophie. Kezében Clara csapkodott, amit betudtam az egyedi integetésnek. Boldog mosollyal búcsúztam el tőlük, majd indultam meg a naplementében Hellenburg felé.
Tiszta idő volt egész nap, a horizonton pedig csak egy-egy bárányfelhő kószált; nem számítottam esőre utam során. Ugyan inkább a sötétségtől tartottam, Sophie ugyanis kicsit elhúzta az időt és miatta később láttam neki a túrázásomnak. A falu széléig nem volt bajom, de az erdő nem volt túl biztonságos egy nagyjából fegyvertelen nőnek. De hála óvatlanságomnak, az íjam idege teljes szétment még a délelőtt, szóval kénytelen voltam egy tőrrel eljönni. Nagyon reméltem, hogy nem futok bele senkibe.
Amint egyre mélyebbre haladtam a fák között, úgy nőtt bennem egy félelemérzet. Megint előjött az a félelem, amit már egy ideje éreztem és nem tudtam nyugodni tőle. Ez egy egyre sötétülő, ijesztő helyen pedig a legrosszabb dolog.
Esti hűvös szellő táncoltatta meg köpenyem lábát, mire az egész ruhadarabot gyorsan összehúztam magamon, mert kirázott a hideg. Rossz érzést hozott magával a szél, meg egy leheletnyi büdöset. Hamar elillant, így pont a szag miatt nem aggódtam. Nagyobb bajaim is voltak annál, mintsem egy kis rossz illat, ami nem kizárt egy erdőben a sok állat és egyéb élőlény mellett. Jobban foglalkoztatott inkább az a tény, hogy egy folyamatosan romló idő nem a legszárazabb éjszakával kecsegtetett.
Felgyorsítottam lépteimet, hogy hamarabb érhessek a palotába. Mintha csak erre a pillanatra várt volna, úgy szólított meg valaki hátulról. Ijedten ugrottam egyet, aztán gyorsan szembefordultam vele.
- Mi dolga egy ilyen finom hölgynek, az erdő ezen tájékán? – kérdezte egy sötét alak egy fán ücsörögve. A „finom” szót gúnyosan meghangsúlyozta, mire tőrömet előkaptam és védekező állást vettem fel.
- Mi köze van a magánügyeimhez? – kérdeztem hűvösen.
- Én vigyáznék a nyelvére... kisasszony... vagy véletlen kitetszem vágni a helyéről.
- Ki maga és mit akar tőlem? – kérdeztem gyanakodva, mert a férfi még mindig nem mozdult el a helyéről.
- Az életed – csettintett, mire valami megragadta a bokámat. Ijedten néztem le a ruhámat kicsit felhúzva és tapasztalhattam, hogy egy halottidéző csontosabb kisállatával futottam össze. Hátraléptem szabad lábammal, majd egy erősebb rántással a másik lábammal mellézártam, immáron csontváz nélkül.
Viszont a hulla nem hagyta annyiban, kimászott a gödréből, hogy üldözőbe vegyen. Egyre hátrébb és hátrébb lépdeltem, és nagyon csúnyán néztem a csontvázra, mire összeszégyellte magát és sikítva elrohant megvillant a kezében egy kard csillogó pengéje.
Semmi esélyem nem lett volna a csontváz ellen egy apró tőrrel, szóval az ilyen esetekre a legmegfelelőbb megoldást választottam: futásnak eredtem. Még jó, hogy ilyen cipőben nem tudtam eléggé felgyorsítani, mert különben a lendület egyenesen belevitt volna az előttem megjelenő csontdárdába.
Megtorpantam és félve pillantottam hátra a csontvázra, aki egyre közeledett felém. Felpillantottam a fára, hogy megnézzem, a helyén ücsörög-e még a nekromanta, de amikor nem találtam egyik fán sem, szívembe mart a félelem.
A szabadon mászkáló őrültek sosem jelentettek túl jót. Főleg akkor nem, ha már megtámadt és senki nincs a közeledben rajta kívül, ráadásul őt sem találod sehol. Ijedten forgolódtam, hogy megtaláljam, de nem jártam sikerrel. Ő viszont annál inkább.
Hátulról megragadta a fegyvert szorongató karomat, és lefogott, hogy ne tudjak elmenekülni előle. Hányingerem volt attól a szagtól, amit árasztott, de próbáltam nem öklendezni. Persze a szorítása ellenére próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de csak sikertelenül vergődtem, sőt, még erősebben tartott, én pedig már mozdulni sem bírtam. Közelebb hajolt fülemhez, mire próbáltam tőle elhúzódni, nehogy leharapja a fülem. Persze nem volt valószínű, hogy megteszi, de egy elmebeteg elmeállapotát nehéz lekövetni, hacsak nem hasonlatos a helyzetetek.
- Most ha akarnék, bármikor végezhetnék veled drága... mit csináljak? Roppantsam össze a gégét? – ragadta meg a nyakamat. - Vagy talán... jobban szeretnéd ha...
Keze lejjebb csusszant kebleimre, és a ruha alá csúsztatva markolászta őket. Undorodva próbáltam meg kibújni „finom” öleléséből, amire remek alkalmat nyújtott, mikor elengedte egyik kezemet, Szembefordultam vele, kitéptem a másik kezemet a csuklói közül, majd tőrömet beleszúrtam a vállába.
Nem is kellett több neki, teljes erejéből behúzott nekem, amitől egyensúlyomat elveszítve zuhantam hátra a kemény földre. Elhomályosult a látásom. Amikor közelebb sétált hozzám, akkor is csak egy fekete pacát láttam belőle, mielőtt még elveszítettem volna az eszméletemet.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de homlokomba hasító fájdalom térített észhez. Ugyan kellett egy kis idő, míg többet felfogtam a helyzetből, de a hűvös levegő miatt a tekintetem a testemre vándorolt. Kisebb sokkot is kaptam, ahogy elnéztem a gyönyörű, szétszaggatott ruhán, amit Sophie nagy gonddal választott ki nekem csak ma estére. Viszont a hiányzó cafatokat sem kellett keresni, hamar észrevettem, hogy egy fához kötöztek. A saját ruháimmal. Ráadásul egy elmebeteg dögszagú perverz férfi, aki nem messze tőlem üldögélt üveges tekintettel.
- MHMM! – próbáltam felhívni a figyelmem… igazából fogalmam sincs mire. A dögszagot kerülik az emberek és amíg ez itt van, tuti nem talál rám senki. Nem, nem lehet, hogy ennyi volt. Ez annyira megalázó… Nem is értem, hogy indulhattam el bármilyen komolyabb fegyver nélkül. Egy tőrrel semmire nem megy az ember.
Lassan felállt a nekromanta és odasétált hozzám. Durván megragadta az államat és mosolyogva ecsetelgette a helyzetemet. Ha nem lettem volna rosszul a szagától, akkor talán jobban pánikba estem volna, de így túlságosan lefoglalt az öklendezés.
- Remélem, örülsz némber. Nem öllek meg. És erőszaktevéshez sincs túl sok kedvem. De… életben hagyásodhoz sincs túl nagy hangulatom… Az erdőt farkasok lakják… nagytestű és gyakorta éhes farkasok… Már itt vagyunk egy ideje és gondolom már megérezték a vérszagot, és ha így van, hamarosan ideérnek… bár az is lehet, hogy itt vannak… - A távolban farkasok vonítása hangzott fel, én pedig megborzongtam. – Nézzük sikerül-e kijutnia élve. Ha sikerül, többet nem török az életére, ezt megígérem…. de ha nem jár sikerrel… hát… akkor igen bűzös kupac lesz magából egy-pár napon belül. Nos… Kezdődjék a játék…
A tőrömet kerestem tekintetemmel és hamarosan meg is találtam. Nem messze tőlem feküdt a földön kissé véresen. A nekromágus vére nagyrészt a ruhám szétszaggatásánál átvándorolt a ruhámra, de most nem ez volt a lényeg. Az életem volt a tét. A ruhán pedig ráérek később siránkozni, egyenlőre csak ki kell jutnom innét.
Persze ez nem volt olyan könnyű, mint amilyennek elsőre hittem. Mielőtt eltűnt volna a hullaidéző az erdő sötétjében, még erőből rátaposott a térdemre, én pedig fájdalmasan felsikítottam. Legalábbis amennyire a számba tömött anyag engedte. Könnyek törtek utat maguknak és mosták le arcomról a koszt.
Amint felocsúdtam a fájdalomtól, gyorsan a tőr után mozdultam, de a ruhám nem engedte. Különböző pózokban próbáltam elérni mihamarabb az idő szűkében, s egy pillanatra nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült megkaparintanom az éles fegyvert, a szabadságom kulcsát. Aztán persze egyből betolakodtak elmémbe a nemrég történtek és szégyenkezve vágtam le magamról a béklyóimat. Kiköptem a kesztyűimet és fájdalmasan lábra álltam. Gyakorlatilag teljesen használhatatlan lett az egyik lábam, fél lábon pedig nem megyek sokra farkasokkal szemben.
Felsandítottam a közeli fákra, de egyiknek sem volt olyan alacsonyan ága, ahol fel tudtam volna magamat húzni addig, amíg valaki rám nem talál. De ebben a pillanatban ez volt az egyetlen kiutam, amennyiben tényleg megérezték a vérszagot. Ha nem, akkor lehet, hogy valamilyen szerencse folytán kijutok innét élve, de ennek borzalmasan kicsi az esélye.
Könnyeimmel küszködve haladtam fától fáig, az erdőből kifelé, de nem láttam sehol olyan fát, aminek alacsonyan lett volna ága. Illetve találtam, de oda a farkasok is könnyen fel tudtak volna ugrani és lerángattak volna onnan könnyűszerivel.
Megpróbáltam futni, de amint ránehezedtem a lábamra, egyből összecsuklott alattam, még több fájdalmat okozva ezzel nekem.
Reménytelen. Semmi esélyem nincs sérülten. Ráadásul vért is vesztettem, a férfi ütéseitől pedig még mindig szédelegtem kicsit.
Az átkozott… Ha élve kijutok innét, akkor esküszöm, hogy bármibe kerüljön is, megkeresem azt az embert. Ha megtalálom, akkor pedig megölöm. Megölöm… Méltó büntetés ez egy szentségtelen alakhoz, igen…


Epilógus

- Van valami hír róla? – kérdezte Sophie szomorúan.
- Még mindig semmi – rázta meg a fejét Andreas elkeseredetten.
- Jina? – nézett kérdőn Clara szüleire.
- Jina néni eltűnt, Picúr – nyomott egy barackot az apa lánya fejére egy halvány mosoly kíséretében.
- Nem! –kérte ki magának Clara.
- Tényleg? Találkoztál vele? – nézett rá kérdőn apukája.
- Nem! – hajtogatta szüntelenül. – Nem!
- Biztos csak… - kezdte Sophie, de félbeszakította a mondatot.
- Csak? – nézett rá kérdőn Andreas. – Talált egy fiút és szó nélkül lelépett? Legalább egy levelet hagyott volna hátra, de szerintem akkor sem mulasztotta volna el a dicsekedést, hogy bizony neki is van valakije.
- De akkor hová tűnt? – sopánkodott tovább Sophie.
- Senki sem tudja. Ezért keresi mindenki éjt nappallá téve őt. Egyelőre sikertelenül.
- És ha az erdőben rátámadtak? Az íját nem tudta magával vinni, szóval lehet, hogy nem tudta megvédeni magát.
- Ha kirabolják és bántalmazzák, akkor halál fiai azok a banditák. De ha elveszik tőle az életét…
- Nem!
- Igaza van, nem biztos, hogy meghalt.
- Viszont ha felkészülünk a legrosszabbra, akkor nem érhet bennünket csalódás. Legfeljebb öröm.
- Ó én buta, hogy engedhettem el egyedül alkonyatkor! Az egész az én hibám!
- Shh… Nyugodj meg drágám. Van esze Celinának és biztos jó oka volt, hogy nem fordult vissza. Vagy csak tényleg ennyire magányos volt…
- Uram! – esett be az ajtón egy katona, mire a szülők felpattantak.
- Megtalálták? – kérdezte feszülten Andreas.
- Csupán ennyit találtunk, uram – bugyolált elő egy rongyból egy piros, finomabb kelméből készült véres rongyot.
- Nem… Az nem lehet. Nem halhatott meg.
- Egy lány egy tőrrel nem sokra megy egy falkányi farkassal.
- Celina… - törtek utat maguknak a keserű könnyek.
- Részvétem, uram…
avatar
Celina von Wald
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2015. Jul. 09.
Age : 21
Tartózkodási hely : Neben meinen Bogen. Und wer ist mein Bogen? Neben mich.

Karakter információ
Kaszt: Íjász
Szint: 3.
Tapasztalat:
1500/2500  (1500/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Hétf. Feb. 08, 2016 11:09 pm

Rendben, akkor ahogy kérted, Celina a küldetésen elhalálozott. Tudom, hogy felvetted az Úttalan útját, szóval megkapod a dolgokat. Az új karakteredre nem igényelheted ezeket a bónuszokat! Köszönjük a kalandokat, várjuk az új karaktert!

Végső jutalmad 200 tp és 3000 váltó!

(Celina topicját lezárom!)
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Szomb. Márc. 19, 2016 6:00 pm

Mivel Celina különböző intervenciók során a közösség beleegyezésével visszatért, itt folytathatja a dolgait.
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Celina von Wald on Vas. Márc. 20, 2016 12:10 am

4. Otthon

Hideg, sötétség, félelem.

Fáztam, de képtelen voltam a végtagjaimat megmozdítani, hogy ruháimat jobban összehúzzam magamon. Mindenem fájt, elfáradtam és megsebesültem. Vajon az erdő esti hűvöse vesz körül, vagy már a halál ölelő karját érzem? Nem tudom.
Eleinte még próbálkoztam kinyitni a szemeimet, de nem sikerült, olyannyira mozdulatlanok voltak, mint bármelyik porcikám. De lehet, hogy azért nem sikerült, mert már meghaltam? Akkor hol van Isten? Lehet, hogy elkövettem valamit, ami miatt a poklot érdemeltem ki? Nem tudom.
Hosszú idő eltelt már azóta, hogy így feküdtem. Hogy hol? Azt nem éreztem. A külvilág mintha kezdett volna eltűnni körülem. De én nem akartam még meghalni. Élni szerettem volna, ha másért nem is, akkor a családomért, hisz ők aggódnak értem. De úgy tűnik, már késő.
- Nézzétek!
Mit? A sötétség elnyel mindent, amit a szem tapasztalhat. Egyáltalán kik ezek? Az ördög szolgái jöttek vajon értem? Nem tudom.
Semmit sem tudok már. Minden, amit eddig hittem, az összetört és eltűnt előlem. Magamra maradtam, ebben a végtelen börtönben és csak várok, hogy valaki a segítségemre siessen.
Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e vagy féljek az egyre erősödő hangok miatt. Lassan odaértek hozzám, rántottak rajtam egyet, így teljesen körülöleltek, nekem pedig végre sikerült kinyitnom a szemem. Látni egyenlőre csak fekete alakokat láttam, ugyanis a hirtelen jött világosság elvakított.
- Ez borzalmas – szörnyülködött valaki. – Remélem nem késtünk el… Gyorsan vigyétek!
Vinni? Mégis hova? Vagy ez már a mennyország kapuja? Lehet, hogy csak most haltam meg?
Óvatos, féltő karok emeltek meg, de mielőtt tisztábban láttam volna a magam előtti képet, bevillant egy vörös szempár. Fájdalmasan összerándultam és akaratlanul is egy halk „ne” hagyta el ajkaimat. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam az arcát, de könnyeimnek nem tudtam megálljt parancsolni. Szinte égette bőrömet, ahogy végigfolytak hideg arcomon. Belenyilallt a fájdalom minden porcikámba, én pedig csak azt kívántam, hogy hamar végezzenek velem.
- Nem szeretnénk bántani, sőt, segíteni szeretnénk rajtad – szólt hozzám valaki kedvesen. Óvatosan kinyitottam a szemem és a könnyfátyolon át is tisztán láttam azt a kék szempárt, ami lenézett rám.
Ez nem ő, tőle nem kell félni. Mellette biztonságban vagyok.
Megnyugodva hunytam le a szemeimet és éreztem, ahogy magával ragad valami. Egy álom? Egy ember? Talán egy angyal? Nem tudom.

Az ablakon besütő nap sugaraira keltem fel, ahogy táncot jártak a szoba bútorain. Nem volt nagy helyiség, de a bútorok világosbarna színe és a növények zöld levele barátságossá varázsolta a makulátlanul tiszta, fehér falakat.
Hol vagyok? Mi történt velem?
Virágok erős, bódító illata töltötte be a szobát, amitől eltompultak az érzékeim. Nem éreztem a testemet, nem emlékeztem semmire. Vajon hol vagyok és hogy kerültem ide?
Megpróbáltam felülni, de alig bírtam megmozdulni. Beletörődtem abba, hogy jelen állapotomban túl gyenge vagyok ehhez, szóval türelmesen vártam arra, hogy valaki megjelenjen és elmondja azt, hogy mi történt velem.
Lehunytam a szemeimet és úgy figyeltem minden apró neszre, amit hallottam. A madarak vidám csivitelése mellett néha hallottam egy kisebb koppanást, kintről egy-egy kiáltás és gyerekek önfeledt nevetését. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, de hamar fájdalmas grimaszba torzult át.
Újra magam előtt láttam azokat a kegyetlen vörös szemeket, amik megtörték a bódító illat uralmát.
„Most ha akarnék, bármikor végezhetnék veled drága... mit csináljak? Roppantsam össze a gégét?”
- Ne! – kaptam magam elé a kezeimet védekezően, de nem történt semmi. Óvatosan néztem ki a kezeim mögül, és hiába nem volt ott senki, nem tudtam abbahagyni a remegést. Amikor a szoba ajtaja kinyílt, akkor is ijedten kaptam oda a fejem, ami után fájdalmasan nyöszörögtem. Nem azért, mert a nekromantát láttam az ajtóban, sőt, annál szimpatikusabb hölgyet nem is láttam még életemben, mint aki egy tálcán tálkát és növényeket hozott. A hirtelen mozdulat nem tett jót nekem, egészen belesajdult a fejem.
- Jól vagy? – sietett oda hozzám aggodalmasan. Letette a komódra a kezében tartott tárgyakat és szemügyre vett. – Megpróbáltál felkelni?
- Csak megnéztem, hogy ki jön be – válaszoltam a fejemet szorongatva.
- Ez már nem az erdő, itt senki sem szeretne bántani – mosolygott rám, miközben egy kendőt emelt ki a tálból. Kifacsarta, majd a kezeimet finoman eltolva a fejemtől a homlokomra rakta. Nem volt jó érzés, így le akartam venni, de nem hagyta, lefogta a kezeimet. – Ez jót tesz neked, hidd el.
Egy ideig vergődtem még, de túl gyenge voltam, így felhagytam a próbálkozással. Ha ártani szeretett volna nekem, akkor már megtehette volna. Ezek alapján tényleg nincs okom kételkedni benne, valószínűleg a javamat akarja.
- Nem szeretnélek faggatni, mert tudom, hogy hamarosan néhány templomos ugyanezt meg fogja tenni. De a nevedet azért megtudhatom?
- Celina, a nevem Celina. Celina von Wald – válaszoltam fáradtan.
- Szólok a mesternek, addig készülj fel – intett, majd kisietett a szobából.
Lehunytam a szemem és végiggondoltam, hogy mit szeretnének tőlem. A nevemet elsősorban, utána pedig, hogy mi történt velem. Újra felvillant előttem a vörösen villogó tekintet, mire legszívesebben felpattantam volna és rohantam volna addig, amíg meg nem találom a tulajdonosát. De erőtlen voltam, felülni sem tudtam volna, nemhogy szaladni. Amúgy is, melyik nő futkározik a férfiak után?
A nap nem sokat mozdult nyugat felé, amíg a vendégeimre vártam, mégis rengeteg időnek éreztem. Túl akartam már lenni mindenen és aludni, elfeledni végre őt.
- Szép napot a kisasszonynak – köszöntek nekem a templomosok, amikor beléptek az ajtón. Nem voltak sokan egy nő és két férfi jött csak el.
- Jó napot – üdvözöltem őket.
- Tudjuk, hogy nem rég még élet és halál között lebegett, de feltehetünk önnek néhány kérdést?
- Majdnem meghaltam…? – suttogtam döbbenten.
- Bizony, de hála a gyógyítónak, már nem vagy veszélyben.
- Nevem is van, már elnézést – köszörülte meg a torkát egy idős asszony, akit elsőre észre se vettem a többiek mögött.
- Bocsánatáért esedezem, csak nem akartam leterhelni szegényt a nevekkel – hajolt meg előtte a magasabb férfi. – Egyelőre még az ő nevét se tudjuk.
- Celina – válaszoltam. – Celina von Wald.
- Érdekes név – bólogatott a nő, furcsa mosollyal a száján. Csak azért, mert az erdőben találtak??? – Még nem hallottam ezt a családnevet.
- Zsoldos vagyok Hellenburg seregében.
- Már csak arra lennék kíváncsi, hogy mi történt azon az éjszakán, ahol ezeket szerezted – mutatott sebeimre.
Lehunytam szemeimet és vettem egy nagy levegőt, mielőtt belekezdtem a mesélésbe. Nem volt egyszerű, főleg, mert mindig ökölbe szorítottam a kezem, ahogy a gyanús alak eszembe jutott.
- Bált rendeztek a királyi udvarban, én pedig gyalogszerrel, csupán egy tőrrel indultam útnak – nyögtem ki nagy nehezen. – Hogy lehettem olyan ostoba? – csaptam a homlokomra. - Mindegy, a múlton nem lehet változtatni.
- Miért, mi történt?
- Belefutottam egy nekromantába, akinek épp rossz kedve volt. Nem tudtam különösebben védekezni, viszont érthető okokból nem voltam túl bizakodó vele szemben, szóval leütött. Mikor magamhoz tértem, már ki voltam kötözve egy fához. Nem volt kedve velem csinálni dolgokat, így rátaposott a térdemre, majd eltűnt, mondva, a farkasok hamarosan megtalálnak.
- Mihez kezdtél?
- Tőlem nem messze feküdt a tőröm, valahogy sikerült megkaparintanom, kiszabadítottam magam, viszont nem tudtam nagyon haladni a lábam miatt. Néztem, hátha találok olyan fát, ahova felmászhatok, de arrafelé kevés alacsony fa volt. Hogy ezek után mi történt, azt nem tudom, elvesztettem az eszméletemet.
- Arra nem emlékszel, hogy nem egy kisebb sziklán voltál?
- Nem tudom, én nem láttam szintkülönbséget. Miért?
- Valahogyan sikerült eljutnod addig, ugyanis egy fa kiálló gyökerén akadtál fenn két szint között, ahol pont nem értek el a farkasok. „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Urad.” – ahogy Ézsaiás próféta mondaná.
- Mennyi idő, míg felépül?
- Lesz két hónap, mire teljesen meggyógyul a lába, de pár hét után már szerintem fel fog tudni állni és járni. A kis sebek hamar begyógyulnak, az arca is hamar rendbe fog jönni – felelt a vajákos.
- Mikor lesz olyan állapotban, hogy hazautazzon?
- Két hét múlva jöjjenek érte.
- Köszönjük, hogy addig gondját viseli!
Ahogy elmentek a templomosok, kettesben maradtam az idős asszonnyal, aki utána a gyógyulásomról szeretett volna tárgyalni. Mint kiderült, egy napig feküdtem eszméletlenül, de addig is gondoskodtak rólam, így nem lett bajom belőle.
Lassan erőt kaptam ahhoz, hogy felüljek az ágyban és egy picit megmozgassam a végtagjaimat – már amelyiket lehetett. Másfél hét után próbáltam meg először felállni, bár a bal lábamat nem mertem nagyon leterhelni még. Nem is baj, se a gyógyító, se a tanítványa nem pártolta az ötletet, hisz ha elmozdul a lábam, akkor nem biztos, hogy jól forrnak össze a csontjaim. Én pedig nem szerettem volna megkockáztatni annak az esélyét, hogy ne tudjak többé normálisan járni, úgyhogy engedelmesen követtem minden parancsukat.
Két hét után valóban értem jöttek a protestánsok és elindultunk Hellenburg felé. Bár már nagyon ki szerettem volna szabadulni a bódító illat hatása alól, de ugyanakkor kicsit aggódtam is a viszontlátástól. Vajon mit fog szólni az egészhez apa? A bátyám? Elisabeth? Ki tudja, de én nem.
Visszatérni újra királyságunk fővárosába, nosztalgikus érzéseket váltott ki belőlem, főleg mikor odaértünk a házunk elé. Segítettek leszállni a lóról, én pedig óvatosan odabotorkáltam az ajtónkhoz. Vettem egy mély levegőt, majd óvatosan bekopogtam. Egy ideig várakoztam, de nem érkezett semmilyen válasz, illetve semmilyen életre utaló hang belülről. Határozottabban bekopogtam, és szinte rögtön lépéseket hallottam, ahogy az ajtó felé közelednek.
Lassan nyílt ki az ajtó, ami mögött apa nyúzott arcát pillantottam meg elsőre, ami engem meglátva döbbent kifejezést vett fel.
- Celina? – Nem hitte el, hogy tényleg én állok előtte.
- Hazajöttem, apa – mosolyogtam rá félénken.
- Azt hittem, meghaltál – ölelt magához.
Minden kételyem elszállt. Történt, ami történt, nem lényeges. Már az is egy hatalmas ajándék, hogy nem haltam meg, hogy viszont láthatnak.
- Nem, élek - öleltem meg.
avatar
Celina von Wald
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2015. Jul. 09.
Age : 21
Tartózkodási hely : Neben meinen Bogen. Und wer ist mein Bogen? Neben mich.

Karakter információ
Kaszt: Íjász
Szint: 3.
Tapasztalat:
1500/2500  (1500/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Vas. Márc. 20, 2016 12:13 am

Rendben, ezzel hivatalosan is visszakerültél a dolgok sodrába, jutalmad pedig 100 tp, 1000 váltó.
Szép munka!
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Celina von Wald on Vas. Márc. 20, 2016 10:45 pm

5. Új utakon

Apa szinte végig mellettem maradt, amíg fel nem épültem. Pár nap után leutazott bátyámékhoz, de még aznap vissza is tért a testvéremmel. Persze addig sem maradtam egyedül, Elisabeth meglátogatott, vele beszélgettem végig a napjaimat.
Alapvetően vidáman teltek a napjaim, mindenki körbeugrált és nagyon örült nekem. Persze nem voltak velem ott minden percben, olyankor pedig sötét gondolatok telepedtek meg a fejemben. Túl naiv vagyok, túl ügyetlen és mégis, mindannyian nagyon örülnek nekem, annak ellenére, hogy mennyi gondot zúdítottam a nyakukba. A család erre való – felelték mosolyogva a könnyeimre, aztán pedig kedvesen tartották a vállukat, hogy legyen hol kisírnom magamat.
Egy hónap elteltével az orvosok szerint már semmi bajom nem volt, viszont kértek arra, hogy szépen lassan, fokozatosan terheljem csak a lábamat. Eleinte csak a házban sétálgattam, és hiába örültem, hogy megint mozoghatok, annyira elszoktam tőle, hogy hamar kifáradtam mindenbe. Lassan viszont már a városban is sétálgattam, egyre hosszabb távokat. Beletelt egy kis időbe, de szépen lassan készen álltam arra, hogy ismét fegyvert fogjak. Igaz, az íjam legutóbb nm a legjobb állapotában volt, de volt egy kis időm addig, hogy újra kelljen, addig pedig megjavíttatták nekem.
Elisabeth végig mellettem volt és segített nekem visszahozni régi formámat. Két hétnyi egyre keményebb edzés után már utolértem az előző szintemet, sőt, Elisabeth szerint ezerszer jobb vagyok, mint voltam, de szerintem csak bátorítani próbált. De nem csak átismételte velem a dolgokat, hanem újakat is megtanított nekem. Eddig a pontosságra mentünk rá, de most áttértünk az erőre.
- Sok esetben számít az, hogy milyen erősen lövöd el a nyiladat. Tegyük fel, hogy ez a fej kilencedik Károly király– mutatott rá az előttünk elhelyezkedő táblára, - neked pedig le kellene vadásznod. Ha elég ügyes vagy, akkor nem vesz észre és nem kell a pontosságra figyelned. De lehet, hogy egy kicsit elmozdul és már nem sebzel rajta elég nagyot ahhoz, hogy meghalljon. Lehet, hogy nem lesz olyan pontos a lövésed, de kellő védelem nélkül ezt nem élik túl. Próbáld ki – veregette meg a vállamat biztatóan.
Elsőre ugyan erőset lőttem, de Lis állítása szerint nem éreztem még rá, úgyhogy addig gyakoroltatta velem, amíg meg nem értettem. Utána jött csak a neheze. Egy páncélokat is átütő lövést tanított meg nekem, amit megint évekig gyakorolhattam. Nem vagyok egy nagy mágus, ezért napokig csak azt gyakoroltam, hogy hogyan erősítsem fel a nyilaimat ahhoz, hogy a vastagabb dolgokat is átüsse. De végül is, csak egy hetembe került elsajátítani.
Ezen kívül szerettem volna megtanulni pusztán kézzel is harcolni, ha netalántán valami baj történne az íjammal, akkor ne történjen meg megint az, mint legutóbb. Szerencsére remek kapitányunk van, aki két hét leforgása alatt megtanított nekem mindent.
De nem csak edzésből álltak a napjaim. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen dolog miatt örökre a többiek háta mögött megbújva félelemben éljek, és ehhez illően egy jelentéktelen senkinek nézzek ki. Ha munkám volt, ha civilként mászkáltam, nem bujkáltam senki elől, épp ellenkezőleg. Eddig nem nevezhettem magamat túl nőiesnek, de most mindent megtettem azért, hogy kihangsúlyozzam: szép vagyok. Életerős és vidám lettem, noha pont, hogy az ellenkezőjének kellett volna lennem egy ilyen kaland után. Nem hagytam, hogy ez tegye tönkre az életemet, nem hagytam, hogy uralkodjon fölöttem. Földbe tiporhatnak százszor is, de nem fogom feladni. Üthetnek, megölhetnek, de nem hagyom, hogy a barátaimat, a családomat bántsák. Sokkal erősebb lettem, de ez még mindig kevés és lehet, hogy nem tudok kardot használni, de ha megtalálnám Azrael kardját, akkor senki nem árthat már nekik. Senki a földön.

Nem tudom pontosan, hogy mi vezényelt arra, hogy megtanuljam a tündék nyelvét. Lehet, hogy a korábbi íjász, akivel még anno az óriásra vadásztunk, vagy az, ahogy láttam, hogy mennyi tünde él köztünk és mind a mi nyelvünkön beszélnek. Igazságtalannak éreztem, hogy mi meg sem próbáltuk megtanulni a nyelvüket, helyette viszont elvárjuk, hogy ők megértsenek minket.
A lényeg, hogy elhatároztam, hogy megtanulom, és ezért tanárt kerestem magamnak. Nem tudtam, hogy merre találhatnék egyet, de először is katonáktól érdeklődtem, hogy ismernek-e valakit, aki megtaníthat erre. Futottam néhány kört, mire hallottam egy nagyjából velem egyidős lányról, de nem haboztam, felvettem vele a kapcsolatot így hamarosan kezdetét is vette a leckéim sorozata.
Ahogy azt megbeszéltük, a könyvtárban került sor az első találkozásunkra és a legtöbb óra helyszínét a későbbiekben is szolgálta. Egy tünde nőt kellett keresnem és nem is tartott soká, hamar kiszúrtam. Nagyon ismerősnek tűnt vörös hajával, zöld ingében és bőrnadrágjában, de már majdnem odaértem hozzá, amikor felismertem benne a korábbi tündelányt, a hasonmásomat.
- Szép napot kívánok – pukedliztem udvariasan. A székéből felállva kicsit meghajolva köszöntött engem.
- Üdvözöllek. Te volnál az, akit tündéül kéne tanítanom, igaz? – kérdezte. Sokkal jobban beszélte már a nyelvünket, mint régebben.
- Igen, még mindig csak a scout szót ismerem, azt is legutóbb tőled hallottam - mosolyodtam el. Kíváncsi voltam, hogy vajon tudja-e, hogy ki vagyok, de mivel hasonló gesztussal válaszolt, ezért valószínűleg emlékszik még az óriásra.
- Akkor hát ne is húzzuk az időt. Megkérdezhetem még előtte, hogy miért szeretnéd megtanulni a nyelvünk? Az emberek között ez nem túl gyakori.
- Régebb óta érdeklődöm iránta, de eddig nem éreztem különösebb indokot arra, hogy megtanuljam. Viszont azóta történt egy s más. Régen te sem beszélted olyan jól ezt a nyelvet, ahogy az is előfordulhat, hogy más még annyira sem tudja. Szeretném magam megértetni másokkal, hogy elkerüljem a konfliktusokat.
- Régen nem volt rá szükségem, és nem is volt alkalmam gyakorolni. Most meg túl sok is – azzal visszaült a helyére és, kényelmesen elhelyezkedett. Mivel még mindig ácsorogtam, ezért intett, hogy üljek le vele szembe, én pedig engedelmesen elfoglaltam egy széket. - Hasonló a nyelvünk a tiétekhez, és szerintem könnyebb is ezt megtanulni a német után, mint fordítva. Először is annyi, ami majd furcsa lehet, hogy mi nem különböztetjük meg nemek szerint a dolgokat, így névelőnk is csak egy féle van. Ha jól emlékszem a múltkor nem mutatkoztunk be, szóval akár kezdhetnénk is ezzel. I'm Loreena – mutatott magára.
- I'm Celina? – próbáltam átkonvertálni a kifejezést, de mivel fogalmam sem volt arról, hogy melyik része volt a név és melyik az „én vagyok”, ezért kicsit félve utánoztam őt.
- Good – bólogatott. - Ezt általában használjuk arra, hogy jó, dicséretnek is, meg köszönésben is, jó napot, jó reggel, jó estét... Baráti társalgásban a köszönés az többnyire "hello" vagy "hi" de ez már nagyon bizalmas, ha udvariasságra megyünk, akkor a "jó napot" a legbiztosabb. Általában mi azt szoktuk mondani erre, hogy jó délutánt, az tündéül afternoon. Noon a dél, after pedig az után. Rakjuk össze. És kérlek, ha gyors vagyok, szólj... Még sose tanítottam nyelvet senkinek –mosolyodott el zavartan.
- Nekem good ez a gyorsaság - válaszoltam a tünde szót kihangsúlyozva. - Ugyan nem tanultam még más nyelven, de eddig nem tűnik túl nehéznek. Majd ha azzá válik, akkor szólok - mosolyogtam kedvesen. - Így is csak hálás lehetek, hogy megtanítasz rá.
Majdnem minden nap találkoztunk, amikor Hellenburgban tartózkodott. Többnyire egy-egy témakört beszéltünk át az alkalmakkor, annak a szókincsét tanította meg nekem. Az olyan fontos dolgokat, mint a csatával kapcsolatos kifejezések, vagy saját magam bemutatása, azt hamar megtanultam, de szépen lassan minden témát átbeszéltünk.
Nem egyszer utazott vissza Nebelwaldba, viszont meglepődtem, amikor egyszer azzal az ötlettel állt elő, hogy tartsak vele. Egyszer jártam arra, de nem fűztek túl jó emlékek hozzá, de tudtam, hogy ez egy merőben másfajta kiruccanás lenne. Boldogan egyeztem bele, így pár nap után csillogó szemekkel álltam az istállók előtt, ahova megbeszéltük a találkozót.
Egy idő után biztos megtaláltam volna, de azzal, hogy integetett nekem jelentősen felgyorsította a folyamatot. Mosolyogva közeledtem felé és derűsen köszöntöttem őt az anyanyelvén.
- Good morning!
- Good morning, Celina – üdvözölt ő is.
Még gyorsan kerestem egy istállófiút, aki segített nekem felnyergelni egy lovat, majd percek múlva indulásra készen értem vissza Loreena mellé.
- This will be your first time in our kingdom. Are you excited? – kezdett bele a beszélgetésbe, miután nyeregbe szállt.
- Just a bit, but i'm fine – követtem én is a példáját. Láttam, hogy elmosolyodik, én pedig egyből azt kerestem, hogy mit ronthattam el. Az excited izgatottat jelent, szóval elvileg nem rontottam el, de lehet, hogy nem is rajtam mosolygott.
Még furcsa volt használnom, de mindent beleadtam. Az úton is többnyire az ő nyelvén beszéltünk, de ha valamiben nm voltam biztos, akkor arra németül kérdeztem rá, ő pedig mindig készségesen válaszolt nekem.
Ugyan hosszú útra készültem, de reméltem, hogy azért hamarabb érünk oda, mint egy hét. Viszont amikor beléptünk a tündék városába, akkor nem győztem álmélkodni.
- Wow, it is wonderful – néztem körül. - When I was a child, I wanted to live like an elf, but it exceeds all of my expectations!
- I'm glad that you like it. Is there anything you would ike to see? I may have some time before i have to go see the queen. The druid temple is quite astonishing.
- I would love to see that!
- Come on then - intett vidáman és a város keleti része felé indult el.
Nem tudtam betelni a látvánnyal. Olyan békés és harmonikus volt minden, hogy legszívesebben örökre ott maradtam volna. A fákból álló templom, a tünde kutak, a palota… mind lenyűgöző volt.
Utána el kellett intéznie Loreenának néhány dolgot, így hagyott, had mászkáljak egy kicsit egyedül a városban. Figyeltem, hogy hogyan élnek az itteniek, és lehet, hogy nem sokban különbözött a mi életmódunktól, de valahogy mégis jobban lenyűgözött. Szívem szerint még mindig egy tünde lennék, de ha Isten embernek teremtett, akkor annak oka volt.
Csak pár napot töltöttem itt, de csodálatosan éreztem magam. A Wildwind család házában aludtam, ahol többnyire csak ketten voltunk Loreenával, de egyszer összefutottam az öccsével is és az anyukájával is megismerkedtem.
Kicsit sajnáltam, hogy ilyen hamar elrepültek a napok, de legalább jól éreztem magam. Ahol tudtam, ott segítettem, kipróbáltam nyelvtudásomat és egyszer még a gyerekek is invitáltak játszani. Ezek voltak életem eddigi legszebb napjai.
avatar
Celina von Wald
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2015. Jul. 09.
Age : 21
Tartózkodási hely : Neben meinen Bogen. Und wer ist mein Bogen? Neben mich.

Karakter információ
Kaszt: Íjász
Szint: 3.
Tapasztalat:
1500/2500  (1500/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Hétf. Márc. 21, 2016 9:45 am

Rendben, ezzel a tanuláshoz szükséges dolgok is megvannak, valamint az e havi második kalandod is. Jutalmad 100 tp és 1000 váltó!
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Celina von Wald

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.