Az Atya és a Tanítvány

Újabb nap és újabb próbatétel, hogy megtartsam fogadalmamat és türelmesen várjak a napra, mikor lehetőségem lesz az embereknek visszaadni a kölcsönt és nemes bosszút állhatok. De addig ki kell használnom a lehetőségeimet, ha már adódott és mindent meg kell tanulnom, amit csak elém tálalnak a bolondok, azt híve, hogy a maguk oldalára állíthatnak a dogmák fejembe vésése és a fizikai fegyelmezés által.
Persze igyekszem „megfelelni” az elvárásoknak, de néha ki kell ereszteni a gőzt, még ha tudom azt, hogy mindig keservesen megfizetem az árát a végén.
Szónoklattan volt a következő a napirendben, még a kötelező napi ima előtt és az ebéd még sajnos ködös távolban leledzett. Gyomrom állandóan korgott a szűkre szabott ételmennyiség miatt, amit fejlődő szervezetem túl hamar felhasznált. Ráadásul a fiatal pap, aki az órát tartotta egyáltalán nem kötötte le a figyelmemet, hiszen mutáló hangja inkább idegesített, mint, hogy tanultam volna belőle valamit. Türelmetlenül fészkelődtem a helyemen.
Hirtelen egy kemény talp rúgását éreztem meg a hátamon és már sikeresen landoltam is a hideg kőpadlón, esetlenül elterülve, mint egy béka.
Ez csúnya orvtámadás volt Erik részéről, aki fülig érő szájjal röhögött ki a barátaival együtt.
A fiúk legalább két évvel voltak idősebbek és eddig legalább az órákon nyugtom volt tőlük, de most kihasználták a fiatal pap figyelmetlenségét és nem kegyelmeztek, mint máskor sem.
- Nézzétek jobban szeret kutyaként a földön hemperegni, nem is való az ilyen, hogy közöttünk üljön. – jegyzete meg vihogva a fiú.
Nekem sem kellett több, vörös köd ereszkedett a szememre és nem törődve a társaival ököllel estem neki az arcának és mielőtt még felocsúdhattak volna, erősen orrba vágtam, amitől azonnal elöntötte a vér az arcát. Döbbent csend lett, de aztán felhördülve estek volna nekem, amikor a pap termett közöttünk és vöröslő fejjel rántott hátra.
- Elég! Ez tűrhetetlen és szégyennteli! Mit képzelsz te magadról Jozef!
Persze azonnal tudtam, hogy megint én húzom a rövidebbet és Erik arcán a fájdalmat a felvillanó káröröm váltotta fel.
- Ő kezdte! – mutattam rá.
- Elég! Még hazudsz is! – csapott nyakon a fiatal atya.
Ekkor ment el az ajtó előtt valaki és a pap arcán elégedett mosoly kezdett eluralkodni, mint akinek remek ötlete támadt, aztán már a fülemnél fogva rángatott is.
- Kather inkvizítor! Egy percre! Ez itt Jozef és már megint megszegte a házirendet és verekedett. Ok nélkül rátámadt egy társára. Reménykedhetem benne, hogy kitalál részére valami megfelelő büntetést?
Még sosem fordult elő, hogy egy növendék büntetését egy inkvizítorra bízták volna, vagy csak én nem tudtam róla, de a hírük alapján és főleg nevezett Kather atya híre alapján nekem is inamba szállt a bátorságom és sápadtan álltam fél lábon, ahogy igyekeztem tompítani majd leszakított fülem fájdalmán, de aztán dacosan meredtem magam elé.

Egy hete értem vissza a Fővárosból.
Nagy ritkán, ha éppen nem úton vagyok, elfoglal a könyvtár vagy a Katedrális fennhatósága alá eső területeken való járkálás; alig két napja, hogy a rendfőnökkel odavoltunk az ilyenkor megszokott kétnapos vadászatán. Pompás sólymai vannak, s a mozgás mindannyiunkat jobb kedvre derít; elégedetten tértünk vissza, s a hosszú erdei vágta okozta jókedvből maradt valamennyi a mai napra is.
Úgy döntök, a könyvtárban töltök pár órát - vannak szálak a Főváros diplomáciai szövetében, amelyek mintha más színűek volnának, mint ami a mintába illik. A papírmunka olyasmi, amelyhez hangulat kell, s ha valami miatt, hát ezért megéri a keleti szárnyban terpeszkedő könyvtárat látogatni.
A tanítás ebben a szárnyban zajlik, de zajosabban, mint kellene: a vasfegyelem, amely a falak közt uralkodik, mintha szünetelne kissé. A legfőbb oka annak, hogy nem vagyok tanár, a fegyelmezetlenséghez való hozzáállásom: egyáltalán nem tűröm az ilyesmit, és hallatlanul sértene, ha erre kéne pazarolnom a drága időmet.

- Kather inkvizítor! Egy percre! - hangzik fel mögöttem egy idegesítő fiúhang: bosszankodva fordulok meg, hogy lássam, ki veszi a bátorságot, hogy kiabáljon a folyosón, s rögtön szemben találom magam az ifjú Gabriel atyával; ha nem ismerném, összetéveszthetném valamelyik tanítványával is. Helytelenítő arcot vágok, kijárna neki magának is egy kis fenyítés - egyáltalán nem csoda, hogy nem tisztelik a kölykök.
- Mondja, Gabriel testvér - jegyzem meg, és belépek a terembe. A duruzsolás teljes csendbe fullad, mintha elvágták volna, de érzem a pimasz várakozást a levegőben, így figyelmes lassúsággal végighordozom a tekintetem az osztályán - ez már elég hozzá, hogy az egész légkör egycsapásra megszelídüljön.
- Verekedett, értem. Unatkozik talán a fiatalember? Nem elég érdekes az óra?

Érzem, hogy megmoccannak a fiúk az asztalaik mögött, tőlem jobbra: alighanem a kelekótya, puhány Gabriel testvérhez vannak szokva, aki képtelen egyszerre mindőjükre odafigyelni. Én ellenben felkapom a fejem - a vérző orrú kölyök sutyorog, a képén riadt kifejezést visel, de azonnal tudom, hogy alighanem az ő keze is benne van a dologban.
- Te ott, kölyök! - dörrenek rá a fiúra. - Ki engedte meg, hogy a jelenlétemben sutyorogj? Felállsz! Ide hozzám!
Jön, mert látja, hogy a fele se tréfa: úgy összehúzza magát, hogy épp akkorka így, mint a verekedős. Kedvem volna összecsapni a fejüket. Aztán Gabriel testvérét is a katedrájával.
- Elmondjátok, mi történt! Van rá egy-egy percetek. Nem érdekel, ki kezdi! Mind a ketten büntetést kaptok, akármi is történt, mert az időmet raboljátok. Aki a másik szavába vág, megbánja. Ha hazudni merészeltek nekem, megnézhetitek magatokat. Elvárom, hogy kiderüljön, mi történt és elvárom, hogy utoljára történjen! No, mi lesz, egy-kettő, nem érek rá!

A szívem a torkomban kalimpál, ahogy a fiatal tanító a szigorú tekintetű és fagyos hangú inkvizítor elé ráncigál és persze azonnal engem márt be, ami már nem újdonság számomra, hiszen rengetegszer átéltem már ezt az igazságtalanságot. Azonban még sosem fordult elő, hogy egy inkvizítor beavatkozását kérte volna egyetlen egy felügyelő is, eddig megelégedtek azzal, hogy saját kezűleg büntettek meg, de persze ez Gabriel atyának nem nagyon jött be, mióta beosztották hozzánk sosem tudott fegyelmet tartani.
Ezek eddig csak óra alatti pusmogásokban, nevetgélésekben nyilvánultak meg, de ilyen rendbontás még nem volt, talán nem is csodálkozhattam, hogy egyből ki akarta használni az alkalmat, amivel egyszer és mindenkorra véget vethet ezeknek és visszaállíthatja a csorbult, vagy inkább sosem kivívott tekintélyét.
Én vagyok a dolog középpontjába és tudom, hogy megint nem úszom meg szárazon, de azt is hallom, ahogy a férfi belépésével a teremben egyszerre a légy zümmögését is meg lehet hallani. Ha Gabriel atya nem lenne elfoglalva a bemártásommal, akkor rájöhetne, hogy tanulhatna az inkvizítor atyától, hogyan kell fegyelmet tartani.
Kather atya kérdése talán nekem szól, talán a fiatal papnak, aki ég mindig a fülemet csavargatja, de én egyelőre úgy veszem, hogy neki, így hallgatok tovább, bár lenne mit mondanom az unalmasságról az tény.
El sem hiszem, hogy olyan szerencsém van, hogy az az ostoba Erik nem tudja visszafogni magát még most sem, talán azt hiszi, most aztán jó nagy bajba kevert engem, így elbízta magát.
Legalábbis őt szúrja ki magának az idősebb férfi és szavaira mindenki szinte megdermed, Erik meg fal fehérré sápad, ahogy kénytelen-kelletlen mellém áll és hallom el-elakadó lélegzetén, hogy mennyire be van tojva, már nem olyan nagylegény, mint Gabriel atyánál.
Az inkvizítor felcsattan, szavai ostorként vágnak végig rajtunk és bár már eddig is sokszor kaptam verést, koplalást, egyéb penitenciát büntetésként, amit zokszó nélkül viseltem, most mégis összeszorul a gyomrom a félelemtől.
De még sosem volt olyan, hogy nekem adtak volna igazat és most is biztos voltam benne, hogy Erik kimossa magát és én jövök ki rosszul belőle, én a korcs, a sötétbőrű nyomorult.
- Ööö….Inkvizítor atya, az úgy volt….., hogy véletlenül meglöktem ennek a…..Jozef-nek a lábát és ő se szó, se beszéd megfordult és orrba vágott. Az atya is tanúsíthatja, - bökött állával Gabriel felé, szemével jóváhagyólag felé tekintve, - hogy Jozef ilyen összeférhetetlen és állandóan csak baj van vele. Már másokkal is összeverekedett. – menti magát persze azonnal, bízva benne, hogy barátai kiállnak mellette ellenem és Gabriel atya sem fog védelmébe venni.
Én csak elhúztam a számat és azt gondoltam nem éri meg a fáradtságot, de végül csak megszólaltam.
- Nem igaz, szándékosan megrúgott.
Persze nem hittem, hogy számít, hiszen Kather atya megmondta, hogy úgy is büntetést kapunk, de azért féltem annyira ismeretlen haragjától, hogy védjem maga,

A két rendbontó fülét-farkát behúzva ácsorog, mint akik a nyakukba zúduló jégesőre várnak - egyértelmű, hogy azért rendetlenkednek, mert nem tartanak eléggé a következményektől. Serdülő fiúkat fegyelmezni nem olyan feladat, amelyet bárkire rá lehet bízni, és Gabriel testvér szemlátomást a legkevésbé sem alkalmas rá - az ötlete, hogy az én nyakamba sózza a feladatköre azon részeit, amelyeknek képtelen megfelelni, egyáltalán nem győz meg az ellenkezőjéről.
Ha viszont már a segítségem kérte, most az egyszer kihúzom a bajból. Ha most megkapja tőlem a beosztását, ezentúl alighanem még ennyire sem lesz képes uralkodni a diákjain, így úgy döntök, ezúttal kivételt teszek vele.

A két fiú felé fordulok és végigmérem őket ráérősen, egyesével, tetőtől talpig, ahogy a vallatottakat szoktam.
Hirtelen nőtt, esetlen kamasz gyerek az egyikük, jó féllábnyival alacsonyabb nálam így is, de a csontos vállából ítélve nagyra fog nőni egy-két éven belül; ijedten áll egyik lábáról a másikra, és alighanem magában fogadkozik, hogy ha ezt most ép bőrrel megússza, ezentúl kétszer gondolkodik, mielőtt bármit is tenne. Nagy mozgásigényű, eleven kölyöknek tűnik; nem kétlem, hogy ki nem állhat egy helyben ücsörögni.
A másik - Jozef, így hívják -, kis vakarcs, konok fekete képén a makacs kifejezés állandó vonásnak látszik, mint aki már elhatározta magában, hogy mártírként fogja viselni a rá mért igazságtalan gyötrelmeket. Egy percig sem kérdés, hogy mind a kettő izgága és fegyelmezetlen - nem is nagyon érdekel, hogy mi történt valójában, az viszont, hogy hogy válaszolnak, annál inkább.

A nagyobbik fiú kezdi; azzal, amit mond, veszedelmes horkanásra ösztönöz.
- Nem emlékszem rá, hogy a véleményed kértem volna, Erik fiam! - reccsenek rá ingerülten; a terem akusztikája sokszorosan visszaveri a hangom doromboló zöngéjét. - El tudom dönteni a javaslataid nélkül is, kit hogyan ítéljek meg. Vagy úgy érzed, a tanácsaidra szorulok? Nem? Helyes.
Jozef válasza sem nyűgöz le.
- Tényeket akarok, egymás minősítgetése nélkül! - emelem fel a hangom. - Fogytán a türelmem, fiaim. Egymás mögött ültök, így van? Így van vagy nem?! - rivallok rájuk a lélegzetvételnyi szünetben, amit valószínűleg ijedten hagynak elnyúlni. - Nem vagyok hozzászokva, hogy hallgassanak, amikor választ várok! Megfordulsz! - intek a fejemmel a kormos kölyöknek, hogy Gabriel testvér is lássa a hátán a másik fiú lába nyomát.
- Az egyik rúg, a másik üt! Aztán hazudoznak nekem. Szép kis társaság! Úgy látszik, keveslik az erőszakot a napjaikban, és a nagy kényelemben nem tudják, hová tegyék a lábukat meg a kezüket. Hogy ebből kigyógyuljanak, mind a ketten jegyzőként fognak segédkezni mellettem fejenként egy-egy tárgyaláson, s hogy a nagy kényelem a továbbiakban a kárukra ne váljék, az osztály a szemeszter végéig térden állva hallgatja az óráit. Az összeset. Mindenki! Máris kezdhetik. Köszönjék meg egymásnak, fiaim.
Intek a két suhancnak, hogy visszamerészkedhetnek a helyükre, a padjuk mellé, aztán a tanár felé fordulok.
- Gabriel testvér lesz oly szíves, és a circuitor gondjaira bízza a fiúkat az óráik után. Ez után az óra után pedig keressen meg a könyvtárban. Értem?
A fiatalember legalább olyan rémültnek tűnik, mint a diákjai, de hiába - elgondolkodhatott volna ezen, mielőtt úgy ítéli meg, hogy az osztályát érdemes az inkvizícióval megfenyegetni, csak hogy abbahagyják a rendetlenkedést.
- Kérdés van?

Félek ez tény, de az vesse rám az első követ, aki nem ezt tenné a helyemben, de nagyon ostobának kellene lennem ahhoz, hogy ne ébressze fel bennem ezt az érzést egy nagyhatalmú inkvizítor atya.
Gabriel az más, persze tudom, hogy ő is megbüntetni, de semmit sem vonna le az elégedettségemből ez, hogy alaposan helyben hagytam azt a bugris Eriket a haverjai előtt.
De ez most más! És ezt már nem csak én érzem, hanem az egész tanterem is, Erik is és még Gabriel atya is, aki most olyan szótlan lesz, mint a többiek.
Talán már meg is bánta, hogy ez a remek ötlete támadt, mert többet is kap majd, mint várta.
Ahogy Erik is, aki most ugyan úgy benne van a bajban, mint én, bár nem kell nagy jóstehetségnek lennem ahhoz, hogy tudjam, mindent megtesz, hogy rám húzza a vizes lepedőt.
Nem nézek ugyan fel, de érzem, ahogy Kather atya tekintete végigsöpör rajtam és attól félek, minden kis titkom úgy világít előtte, mintha meggyóntam volna neki. Nem hiába hírlik, hogy ő az egyik leghatékonyabb vallató, most át tudom érezni.
Nem kell látnom azt sem, hogy Erik legalább annyira tisztában van ezzel, ahogy én, érzem rajta az ideges feszültséget, de azért annyira nem, hogy ne engem akarjon bűnbaknak beállítani, ahogy szót kap. Én röviden válaszolok, ezt is inkább dacból.
Nem tehetek róla, de ijedten összerezzenek, ahogy most már Erik is, amikor felcsattan az inkvizítor hangja és helyre teszi idősebb társamat, aki rémülten rázza meg a fejét, de most mukkanni sem mer.
Csak magamban vigyorodom el, ügyelve rá, hogy még a szám széle se rezdüljön azonban, hiszen van benne gyakorlatom, hogy miközben bűnbánó képpel gyakorlom a penitenciát, magamban már a bosszút édesgessem.
- Így. – nyikkanok meg az újabb kérdésre, mert már nem merek nem válaszolni, ahogy érzem egyre mérgesebb, amiért ilyen kis csipásokkal kell foglalkoznia.
Remélem, hogy ezért Gabriel is szorulni fog és ezzel a továbbiakban nem kell számolnunk hasonló helyzettel.
A hozzánk hasonlóan sápadó Gabriel sietve segít az utasításnak eleget tennem és rásegít a fordulásomra és megrebbenő szemén látom, ahogy észreveszi a lábnyomot, amire én nem is gondoltam.
Farkas szemet nézek a társaimmal és most, hogy csak ők látják, azért megengedek egy kárörvendő félmosolyt, amire persze most nem tudnak reagálni, csak ülnek dermedten.
Ez azonban vihar sebesen olvad le az arcomról, ahogy meghallom milyen büntetést kapunk. A térdeplés nem érdekel, azt már megszoktam és a többiek sem, hogy követhetik a példám, úgy is majd megpróbálják leverni rajtam, ha nem látja egy nevelő sem.
Az, hogy az inkvizítor mellett kell majd részt venni egy tárgyaláson, azonban annál jobban megdöbbent, mert el tudom képzelni, hogy sosem fogjuk ezt elfelejteni és villámló tekintetéből látva ezt ennek is szánja. Önkéntelen összevillan a szemem Erik-kel és rajta is hasonló érzéseket látok, nagy valószínűséggel életünkben először és utoljára egyetértve.
- Én legalább igazat mondtam! – mormoltam csak magam elé, ahogy visszalépkedtem a helyemre és a padom mellett térdre ereszkedtem, nem foglalkozva a többiek gyilkos tekintetével.
A circuitor biztos nem lesz „szűkmarkú” ez is biztos, de most utánunk azonban Gabriel atya sem ússza meg és ezt ős is tudja, ahogy elfehéredő képét látni.
- Mikor kell jelentkezni magánál a szolgálatra, Kather inkvizítor atya? – bukik ki a számon, talán nyersebben az izgalomtól, mielőtt még meggondolhatnám.
De, hát csak jó, ha tudjuk, nem? Egy jogos kérdésért csak nem harapja le a fejem?
Nem számítok semmi jóra a büntetéssel kapcsolatban, de mégis izgatott várakozást is érzek mégis, talán ebből is tanulhatok majd valamit, aminek hasznát veszem.

Bosszant valamelyest a kétbalkezes Gabriel meg az ebadta kölykei, mégis hazudnék, ha azt mondanám, igazán mérges vagyok. Gyerekes huzakodás az egész, vége is azonnal, ahogy rájuk mordulok egy kicsit - nem áll szándékomban halálra ijeszteni egyiküket sem, elég, ha meghúzzák magukat, mikor rangban felettük álló úgy kívánja. Nem várom el azt sem, hogy őszintén tiszteljék vagy elismerjék a tanáraikat: megelégszem azzal, ha engedelmeskednek nekik.
A gondolataikkal majd a gyóntatójuk gyötri őket.
Ez a véleményem talán egyértelmű volna a püspököm vagy egy tapasztaltabb keresztes számára, a kölyköknek viszont egyáltalán nem: mérgesnek tűnök, és egyáltalán nem bánom, ha elhiszik, hogy komoly bajba kerültek.

Hamar felfogják, hogy velem nem érdemes ujjat húzni és felveszik a ritmust azonnal - tanulékonyak a fiúk ebben a korban, érdemes volna Gabriel testvérnek kinyitni azt a riadt szemét.
Rémült csendben fogadják a kiszabott büntetést, látom, ahogy a két jómadár egymásra pillant, és elfojtok egy mosolyt. Fogtok ti még összekapaszkodva sírni elalvás előtt, ha kiszabadultok a tárgyalásról! Az ilyesmi nem gyereknek való, és legalább a fejükbe veri, hogy nem mindenkinek adatott meg, hogy egy fűtött teremben ücsörögjön, magában visszaszámolva az ebédidőig.
A szemeszterből már csak öt hét van hátra, de ez éppen elég sok idő ahhoz, hogy móresre tanítsa őket. Legfőképpen az első tíz nap, amely alatt számtalan lábszárgörcsöt kell majd némán eltűrniük, ha nem akarnak újabb fegyelmezést rendzavarásért.

A rend kedvéért végigpillantok a megfegyelmezett társaságon - Gabriel testvér jobban illik közéjük, mint valaha -, hogy lássam, van-e valakiben annyi spiritusz, hogy meg merjen szólalni. Senkiben sincs, és a feltett kérdésemre is csak egy hang felel: a csenevész, feketeképű fiúé, benne azzal a jellegzetes, regiszterek közt csúszkáló bizonytalansággal, amellyel az ő korában mindenkit büntet az ég.
- Mikor kell jelentkezni magánál a szolgálatra, Kather inkvizítor atya?

Feszült csend tódul a kérdése nyomán a terembe: érzem, ahogy az egész osztály egy emberként tartja vissza a lélegzetét, arra várva, hogy kijöjjek a sodromból. Az igazság azonban az, hogy a kölyök ezúttal nem szemtelen: sok indoka lehet arra, hogy megszólaljon, de egyik sem olyasmi, amiért úgy érzem, rá kellene ripakodnom. Megnézem magamnak még egyszer - nyakas kis taknyosnak tűnik -; aztán hümmögésnek is beillőn szusszanok egyet.
- A sorrendet kiválasztottátok magatok közt, fiacskám. Erik kezdi. Ma este hétkor várlak az irodámban, kölyök! Te meg követheted másnap. Remélem, fürge írnokok vagytok, mert jaj annak, aki elveszíti a fonalat!
Ezzel befejezettnek is tekintem az ügyet - biccentek Gabriel atyának, hogy visszaveheti a szót, s visszamerészkedhet a katedrájára. Meg fogom várni, amíg felveszi a fonalat; s aztán, ha a légkör egy kicsit felmelegedett, folytatom az utam a könyvtárba.

Semmit nem bánok, annak ellenére sem, hogy én is legalább annyira megrémültem azon, hogy Gabriel egy inkvizítorhoz fordult, mint a többiek. Mivel eddig erre nem volt példa, senki nem számított rá. Azonban a végkifejletre még maga a tanító atya sem és erről riadt tekintete és el-elsápadó orcája beszédesen mesél.
Hiába a súlyos büntetés, akkor is elégedettséggel tölt el, hogy Erik sem úszta meg, mindenki előtt leleplezték, bár ez nem fog vigasztalni, mikor leverik majd rajtam, bár azt hiszem mégis.
Gabriel atya azonban biztos vagyok benne, hogy alaposan megjegyezte a leckét, igaz ez sem biztos, hogy jó lesz nekem. Azt hiszem sokkal többször fogok mostantól latrinát takarítani és pálcát elszenvedni, mint eddig bármikor. Pedig az sem volt kevés.
Tudom, hogy minden porcikám fájni fog még ma és az nem csak a térdepléstől lesz, ami most még nem gond, de sejtem, hogy még nagyon fogom átkozni az inkvizítort a szemeszter végéig. De hát mindannyian megtanultuk már, hogyan enyhítsük a büntetéseket, ha arra kerül a sor, majd kipárnázzuk a nadrág és a csuha alatt a térdeinket.
Mikor Kather atya tekintete kérdőn végig söpör az osztályon és is nyelek egyet, de csak megszólalok, kockáztatva ezzel, hogy tovább szítom a haragját esetleg.
Hallom, ahogy a mögöttem térdelőnek elakad a lélegzete és nekem is megizzad a kezem, amíg várom mi lesz, de kis – jeges borzongást keltő – szünet után, enged a feszültség, mert válaszol és nem újabb retorzió jön,
Kisé elfordulok, hogy ne lássa a vigyort a képemen, ahogy ránézek Erik-re, mert tudom, hogy nem a legjobb tollforgató, miközben én kiváló eredményekkel büszkélkedhetek.
- Sok sikert! – tátogom el neki, mikor az atya eltávozik és Gabriel testvér megtalálva a hangját, ismét belekezd az órába.


Másnap este, mikor már az imádságon is túl voltunk és legtöbben már aludtak is, visszatért Erik, de csak az ágyához vánszorgott, majd belezuhant. Kis idő múlva halk sírás ütötte meg a fülemet felőle, ami kárörvendő vigyort váltott ki belőlem, főleg mikor a kis beugróban lévő vödörhöz rohant és hallottam, ahogy öklendezik.
Egyáltalán nem sajnáltam és az is meggyőződésem volt, hogy termete ellenére egy gyáva disznó, aki csak a barátai miatt olyan nagylegény. Én biztosan nem fogok kislányként sírni és becsinálni, ha holnap rám kerül a sor. Nekem nem volt olyan békés és jó gyerekkorom, mint ezeknek a puhányoknak. Erős vagyok és kitartó és mindenki elmehet a pokolba, aki rosszat tett nekem!
Mindezek ellenére azért kissé nyugtalanabbul aludtam és másnap jó párszor csattant rajtam a pálca, mert figyelmetlenebb voltam és tévesztettem a felolvasásban, felborítottam egy szenteltvíz tartót és elejtettem az egyik atyának vitt tálcát.
Erik szótlan volt, csak gyűlölködő pillantását kaptam el időnként, aztán ahogy közeledett az este néha valamiféle farkasvigyort küldött felém, miközben a fiúkkal pusmogott.
Mikor eljött az idő, megrántottam magamon a ruhámat, hátha kisimul némileg, kezemmel végig szántottam félhosszú hajamon, aztán fogtam a táblámat és a tollakat, majd elindultam, hogy jelentkezzem az inkvizítor szobájában.
Most, hogy ott álltam az ajtó előtt és nem volt senki a folyosón, engedtem egy kicsit a tartásomon és megrogytak a vállaim, erősen zakatolt a szívem, de pár mély lélegzet után erőt vettem magamon, kihúztam a vállam és bekopogtam, majd, ha engedélyt kaptam rá, be is léptem.
- Kather atya jelentkezem a büntetésemre.

Elmerülten olvasgatom a déli határszélről érkezett jelentéseket.
A legtöbb kollégám helyzetértékelésével nincs baj, mégis szigorúan előírtam magamnak, mielőtt asztalhoz ültem, hogy másodjára is átolvasom őket; az aláírásból meg tudom ítélni, milyen fenntartásokkal kapom a legteljesebb képet a tekercsben szereplő régióról. Az asztalomon álló terebélyes gyertyatartóban már csak két szál gyertya tartja magát - sötétebb az iroda a szokottnál, én rossz szokásomhoz híven mégis inkább hunyorogva erőltetem a szemem ahelyett, hogy felkelnék.
Nem vagyok hosszadalmas ücsörgéshez szokva - a derekam tiltakozása és a kihűlő lábfejem ébreszt rá, mennyire elszaladt az idő. Lustán nyújtózom ki ültömben, élvezve a csigolyáim keltette pillanatnyi hangzavart, és csak egy perc választ el egy ráérős ásítástól, amikor kopogtatnak az ajtómon. Megdörzsölöm a szemem - a kandalló pattogása lehet, ami elálmosított, mégis elég ennyi is, hogy azonnal éberré váljak.
- Nyitva van - jegyzem meg emelt hangon; ugyanolyan lustán tápászkodom fel a székből, ahogy az imént elnyúltam benne, és nekidőlök az asztalomnak, hogy vizet töltsek magamnak a reggel óta ott terpeszkedő kannából.

A kölyök az, a kis kormos: alighanem azért jött, hogy elkísérjen a tárgyalásra, amit csak az ő kedvükért vállaltam át a tömlöc soros felügyelőjétől. Nem ígérkezik különlegesnek - az öreg Gregor örült, hogy megszabadult a feladattól -, ahhoz azonban csak elég lesz, hogy megnevelje egy kissé. A másik fiú, becsületére legyen mondva, nem ájult el, azonban ez minden, amit elmondhat magáról; ketten támogatták ki a teremből tegnap éjszaka, és biztos vagyok benne, hogy ma böjti napot tart.
- Időben jöttél. Helyes. A foglár bármelyik percben kopogtathat - jegyzem meg, könnyedebb hangon, mint amit valaha hallhatott tőlem: már-már nyugodt dorombolásnak tűnhet, pedig az érzékeim kellően élesek. Félszemmel sandítok rá a kupa bronzpereme felett.
- Erik beszélt neked a tárgyalásról?

Egy pár pillanatig haboztam, mielőtt kinyitottam az ajtót, hiszen nem az hangzott el, hogy bemehetek, hanem, hogy nyitva van, és arra gondoltam az atya elfelejtette, hogy nekem is kell jönnöm és talán mást várt. Talán nem kellene felhívnom magamra a figyelmet, ha így lenne, de hát az még rosszabb lenne, ha sarkon fordulnék és elszaladnék.
~ Na olyan Isten nincs, hogy én, Jozef Srandgut elszaladjak és Erik aztán ezen gúnyolódjon majd! ~ lobbant fel a dühöm, ami megacélozta a lelkem és felemelt fejjel léptem be, majd szólítottam meg az asztalánál álló inkvizítort.

Aztán a nagy büszkeségem úgy olvad el, mint a vaj, ahogy hideg tekintettel, de megtévesztően barátságosnak hangzó szavakkal válaszolt, mert mégis csak egy fiú voltam, akit jó párszor megrágott és kiköpött az élet és akinek nem hiányzott sokszor, hogy még rátegyen valaki egy lapáttal.
Egyébként is olyan voltam, mint az elvadított állat, a kedves szavakra gyanakvással tekintettem, nekem soha, senki nem akart jót.
- Igenis, uram! – szorítottam magamhoz a felszerelésem és kicsit arrébb léptem az ajtóból, hogy ne legyek útban, de nem mentem beljebb, jó nekem minél messzebb tőle, de a szemem kutatva futott végig a szobán.
Nem sok társam, Eriken kívül senki nem mondhatta el ugyanis, hogy járt egy inkvizítornál és ezt ki kell használnom.
- Nem, de láttam, hogy mennyire gyá……nem jól viselte. – szegem fel az állam, jelezve, hogy én persze nem vagyok ilyen.
Nem lehetek olyan! Ő csak egy ….ember, aki majd megtanulja, hogy mennyivel jobb vagyok nála!

Ám stop, az ajtóban ahol még Jozef álldogált pár pillanattal ezelőtt zavart, sietős kopogás hangja hallik. Nem is sokára egy átlagos méretű őr lép be, torz formájú orral, amit jó eséllyel valamilyen ököl rombolhatott meg. Testét láncing fedi, kezében rövid, méretéhez szabott lándzsa.
- Atyám, a cellát kitisztítottuk kérése szerint, az eretnek pedig készen áll a vallatásra.
Ideges barna szemei néha az atya és a gyermek között cikáznak, Erwinnek (Foglár) minden bizonnyal volt már szerencséje Norvenhez nem egyszer, s tisztelettel vegyes félelem tölti el egészét az úriember láttán. Az atya hírneve bizony megelőzi ő magát, s ha valaki igenis ismeri az inkvizítor legsötétebb arcát, az a pár foglár akik felügyelni szokták a vallatást, vagy éppen takarítani utána.
- Amennyiben nincs reám további szükség, visszatérek a tömlöcbe...
Csizmás lábából sebesen hangos dobbanás hangzik, majd megfordulva elindult hát vissza a posztjára, hogy majd elindíthassa a vallatóba a delikvenst, ha már az atya ott lesz. Utálta ezt a munkát, utálta mindennél jobban, de valahogy el kellett tartania a családját, s egy rossz szó kéne ahhoz, hogy maga is eretnekek sorába kerüljön. Véletlenül se engedhette hát magának meg az efféle sorsot:  Amennyire tudta, pontosan végezte a feladatokat figyelve mind a parancsnokra, mind az inkvizítorokra. 

Amennyiben elindultok, az oly megszokott templomi tájékok kísérik utatokat, egészen a tömlöc bejáratáig, aminek vastag fa ajtója vészjóslóan sejtetheti a lent lévő világ reménytelenségét. Ez a terület itt már nem holmi tanoncok földje, ez itt már a felnőttek világa, s annak is a sötétebbik részéből egy. Kitárva a nyikorgó eszközt, egy fáklyákkal halványan világított dohos pokoli mélységbe vezető csigalépcsősor fogod benneteket: Csak egy az egyház csodás börtöniből, de kétségtelenül az egyik legsötétebb. Lefelé haladva a levegő egyre csak hűl, nyirkos bűze megmarja az orrát az azt szagolónak, s a levegőben halkan suttogó ammónia jól sejteti az ott rohadó szerencsétlenek mostoha sorsát. Úgy 10 méternyi süllyedés után végül még egy ajtó fogadja a látogatót, melyen az eddigiekkel ellentétben fémből készült, s egy retesz van rajta. A kopogtatás hangjára némi széknyikorgás után elmozdul a retesz, s egy hideg kék szempár tekint át rajta.
- Áh atyám, kérem fáradjon beljebb!
Az ajtó sebesen nyílik, s belépve egy őrszobába találhatja magát az ember, ahol is éppen valamilyen mostoha szalonnából, savanyított hagymából, s egy vékony karéj kenyérből álló vacsoráját fogyasztja az őrt álló flótás. 
- Felküldtem Erwint, hogy értesítse önt, hogy minden készen áll. Csak egy szavába kerül, s máris bevezetjük a bűnöst a gyóntatóba. 
Az utolsó szó egészen kísértetiesen cseng le az itteni pokoli csöndben: Szinte teljese a béke néhány időnként halkan felszólaló nyögés vagy nyüszítés ritka kivételével. Elindulva tovább, egymás után hatalmas ajtók, illetve helyenként rácsok sorakoznak. Némelyikbe egy-egy reményvesztett emberroncs fekszik, halkan lamentálva döntéseit, melyek idevezettek. Eközben a távolban zokognak, valahol nevetnek... Helyenként patkányok, csótányok is rohangálnak a nyirkos köveken, s lépteitekre vannak rácsok amik mögül kezek segítségkérőn felétek nyúlnak, majd elhalóan lehervadnak, s a gesztust fájó, nyögő sírás váltja fel.
- Nem... Én nem tettem semmit... Kérem!
Ezt persze érdemes nem is lereagálni, s folytatni az utat az egyik labirintusszerű folyosó végén fekvő kicsiny kis faajtóig, mely meglepően nem illik ebbe a furcsa sötét világba. A szobába belépve azonnal más dimenziókat járnak lábaitok, a büdöset felváltja a tömény tömjén és valamilyen más, édeskés füstölő. A nyirkosság szinte érezhetően eltűnik, s még egy gyönyörű márványból vésett keresztre feszített Jézus is hirdeti a falon, hogy bánd meg bűneid. Pár egyszerű faszék és asztal is található a teremben, melyekre akár vígan le is lehet csüccsenni, ugyanis makulátlan tisztaságúak. Majdnem kellemesnek lehetne nevezni az egész helyet, ha nem lenne fala roskadásig pakolva mindenféle fa és fém eszközökkel, amiknek groteszk valója megkérdőjelezhetetlenül abba az irányba mutat, hogy a legpokolibb fájdalmat okozására ötlötte ki őket valamilyen beteges elme. Emellett persze akadnak szétszórván furcsa bútorok is, melyekbe beleültetve a delikvens még a saját anyját is a sátánnak vallja, ha elég ideig tekeri az ember a fogantyúkat rajta. Ez tehát egy inkvizítor gyóntató fülkéje, s sötétebb napokon világának egésze is. Bánd meg bűneid, és isten megbocsájt!

Olyan a fiú, mint egy kóbor kutya: lesunyt fejjel jár, onnan sandít fel a hozzá beszélők magasába, mint aki hozzá van szokva, hogy érdemesebb az emberek lábára figyelni, azt szívesebben használják. Az ajtó mellett áll meg, nem akarózik beljebb jönnie, de a kíváncsiskodása nem kerüli el a figyelmem - úgy látszik, képtelen eldönteni, féljen-e inkább vagy beleüsse az orrát mindenbe. A rossz tapasztalatai, úgy látszik, kevéssé hagytak benne mély nyomot, mint azt gondolja.
A nyakas válaszára magától húzódik fel a szemöldököm: kettőnk közül én vagyok az, aki otthonosan mozog e környezetben és az én véleményem az, hogy Erik semmivel sem viselte rosszabbul a büntetését, mint egy korabeli kölyöktől elvárható.
- Úgy gondolod?
Úgy látszik, Jozef szigorúbb énnálam, és ez akaratlanul is mulattat.
El vagy tájolva a tekintetben, mit jelent bátornak lenni, te kölyök.

- Szabad! - vetem oda emelt hangon, s megjelenik a foglár máris: olyan férfi, aki mintha folyamatosan arra várna, mikor iszkolhat el a közelemből. Ma éjjel övé az első váltás - jelen lesz az összes vallatáson.
- Nagyon jó, Erwin. Indulunk is, mehet a dolgára - eresztem el egy fejrándítással, s neki nem kell hosszas biztatás, hogy éljen az engedéllyel.
Én elkoppintom az egyetlen megmaradt gyertyát az asztalon, majd lehúzom a jobbomról a gyűrűm. Oda sem figyelve teszem az asztalra.
- Indulás, fiam. Ne maradj le!
Álmomban is eltalálnék a szobámtól a tömlöcökig: számomra nem hosszú az út és semmi új nincs benne, mégis sokkal inkább tudatában vagyok a jellegzetességeinek most, hogy tudom, Jozef életében először jár erre. Alighanem az ő rácsodálkozása az, ami felkavarja a hely szokásos fáradtságát. Nincs sok ideje bámészkodni, mert a lábam jóval hosszabb az övénél és eszemben sincs ráérősködni: szednie kell a talpait, ha lépést akar velem tartani.
Az őrszobában torpanunk csak meg egy kicsit, amíg biccentek a strázsának.
- Új jegyzőm van ma estére. Gondoskodj róla, hogy felérje az asztalt kényelmesen! Alighanem lesz mit körmölnie.

Nem figyelmeztetem Jozefet, mikor indulunk tovább, ha nagyon eltátja a száját, könnyen lemaradhat, mégis az az érzésem, szorosan a sarkamban van. Magabiztosan vezetem végig a folyosók hosszas tekervényein, egészen az ajtóig: odabent hagyok neki pár percet, hogy felfogja, amit lát.
- Ülj le - intek az asztal irányába. - Tintát, tollat fogsz és lejegyzel mindent, ami elhangzik. Szóról szóra! Később letisztázzák a scriptoriumban. Ne maradj le és ne tévessz! Nem beszélsz, csak ha felszólítalak rá. Itt minden az én parancsomra történik. Ehhez tartsd magad!
Megvárom, amíg helyet foglal, aztán intek a foglárnak.
- Hozzátok!

A félelemmel kevert izgalom és kíváncsiság miatt talán kevesebb alázatot mutatok az inkvizítor felé, mint kellene, de sajnos sosem tudom levetkőzni a bennem rejlő akaratosságot és ezzel sikerül megnehezítenem az életemet itt a novíciusok között is.
Most is bólintok Kather atya kérdésére, mielőtt még az agyam is használnám és csak utána kapok észbe, hogy ezt talán nem nagyon kellett volna hangoztatnom, de már késő és ezt rögtön érzem is, így gyorsan lesunyom a fejem és inkább a padló repedéseit nézem elmélyülten.
- Igen. – mormogom azért, mert ha már kimondtam, akkor tartom magam hozzá, még ha utána meg is kapom érte a magamét.
Szerencsére a további számomra kínos beszélgetést kopogás szakítja félbe, és az atya engedélye után be is lép a foglár, akire vetek alulról egy gyors, röpke pillantást, majd végig hallgatom a papnak tett jelentését, amiből könnyen leszűrhető volt, hogy egyrészt eljött az idő, indulhatunk a vallatásra, amitől hevesebben kezdett dobogni a szívem, másrészt még nekem is nyilvánvaló volt, hogy az őr igen csak feszeng, hiszen éreztem csípős izzadtság szagát, ami viszont kissé meg is nyugtatott, hogy más sem igazán érzi jól magát egy inkvizítor jelenlétében.
Aztán rájöttem pár pillanat múlva, hogy ez talán még sem olyan jó, hiszen ki ismerné jobban egy börtönőrnél az atya módszereit oda lenn és, ha ő ennyire ideges tőle…….
Erwint, az őrt aztán elbocsátja Kather inkvizítor, aki nem is habozik egy percet sem, szinte menekülni látszik gyors távozása, ahogy visszarohan megszokott kis közegébe. Igyekszem közömbös arcot ölteni magamra, hogy ne látszódjon az idegességem növekedése, de szemem az atya minden mozdulatát követi, így azt is, ahogy a gyűrűjét leveszi és leteszi az asztalra. Nem vagyok ostoba, rájövök, hogy miért teszi, bár azt eddig fel sem fogtam, vagy nem gondoltam, hogy akár saját maga is …..tevőlegesen vesz részt a vallatásban, úgy véltem erre vannak külön őrök vagy valami ilyesmik. Nyeltem egy nagyot, aztán bólintottam és a nyomába eredtem.
Csak a vastag ajtónál kezdtem igazán felfogni, hogy most olyan tájékára jutok a Katedrálisnak, ahol még soha nem jártam – talán sok itt ténykedő felnőtt sem - és nem is vágytam rá őszintén, de már nem volt visszaút. Azonban, mint mindig, mikor zavarba ejtő helyzetbe kerültem, győzött a dac és a makacsság, így most is ebből merítettem erőt, hogy átlépjem a „pokol” küszöbét.
Most már eszemben sincs lemaradni az atyától, az egyre sötétebb, nyirkosabb és főleg büdösebb levegő sátorként borul rám, ahogy lefelé haladunk a tekergő lépcsőn egy újabb ajtóig, ahol várakozni kényszerülünk, míg a bent lévő őr meg nem győződik a látogató személyéről és ki nem tárja a nyikorgó ajtót.
Újabb szagok társulnak a már eddigiekhez, amire elfintorodom, de lapátolta én már elég állati ürüléket ahhoz, hogy hamar túltegyem magam ezen.
Ahogy az atya belép én is besurranok a sarkában, mintha az árnyéka lennék és most már erős késztetést érzek, hogy így is legyen, mert itt még a legártatlanabb szavak is baljósan konganak, amihez társul egy-egy távolabbról felhangzó nyöszörgés, motyogás. Gerincemen lassú kis verejtékpatak indul meg, levegőt is csak halkan veszek, ahogy nyilvánvalóvá válik, hogy elkerülhetetlenül részese leszek egy „gyónásnak”, hogy a foglár szavait utánozzam.
Túl komolyak és egyben jövőbe mutatóak az inkvizítor szavai, amikkel bemutat engem az őrnek, amire én csak valami biccentés félével reagálok.
Ahogy elindulnak előttem, sietve kapkodom én is a lábam, az íráshoz szükséges holmimat erősen a mellkasomhoz szorítva, mint valami pajzsot és miután egy kinyúló reszketeg, csontkéz súrolta a vállam, nagyon igyekszem a folyosó közepén maradni, miközben szemem ide-oda jár a cellák, rácsok során, aztán inkább az inkvizítor sarkára szegezem a szemem.
~ Túl leszel rajta! Túl leszel rajta! ~ mantrázom magamban, hogy lehetőleg a könyörgő, síró hangokat is kizárjam.
Aztán megérkezünk, legalábbis egy ajtó zárja el az utat, amit az őr kinyit és mi besorjázunk rajta, utoljára én, majd azzal a lendülettel meg is torpanok, hogy riadt szememet szoktatni bírjam a látványhoz. A megváltozott szagokat fel sem fogom, csak a falon elhelyezett eszközöket látom, meg a „bútorokat”, amik legtöbbjének rendeltetésével sem vagyok tisztában, de sajnos túl élénk a fantáziám hozzá, hogy elképzeljem. Észre sem veszem, hogy kitágult szemekkel és tátott szájjal álldogálok ott, míg az inkvizítor atya rám nem szól, amitől úgy összerezzenek, mintha nyakon csapott volna.
Most már erősen tartok tőle, hogy talán Eriket talán szigorúbban ítéltem meg, mint kellett volna, azonban erre megint felvillan bennem az akaratosság és felmászom a székre, majd magam elé teszem a papírt és a tollakat, meg a tintát, hogy neki kezdhessek majd a munkának.
- De mi van……ha gyorsan beszél? – nyikkanok meg azért, mert igazságtalan lenne, ha már az első alkalommal ezért megbüntetnének, azért nem vagyok gyakorlott íródeák, még ha ügyesen is forgatom a tollat.
Aztán inkább befogom a szám, mert már így is gombóc van a torkomban, ahogy arra várok mi fog itt történni a következőkben és csak azon fohászkodom, hogy ez az eretnek gyorsan tegyen vallomást, akkor én is hamar szabadulhatok.
Inkább csak nagyot bólintok az atya felé, hiszen biztos vagyok benne, hogy eszembe sem lesz megszólalni, örülök, ha a dolgom elvégzem és úgy, hogy meg legyen vele elégedve.
Mikor az őr elmegy a fogolyért izzadt tenyerem gyorsan megtörlöm a nadrágomban, majd ellenőrzöm a toll hegyét és szemem az ajtóra szegeződik.

Az strázsa természetesen egy bólintással konstatálja a kérésed, majd kurtán int Erwinnek, hogy csatlakozzon hozzátok miután teljesíti a parancsot.
- Mindenképpen, majd Erwin aládúcolja a széket pár léccel. * Majd egy pillanatra odafordul a férfihoz, aki neve hallatán nem rég lépett ki az egyik másik szobából * - A léceket ott vannak a lerakóban, ne várasd meg az atyát.
Az őr egy gyors tisztelgéssel megindult a lécekért, majd mire odaértek a szobába már alá is stócolt a széknek, hogy immáron mindenképpen kényelmesen el lehessen érni az írófelszínt. Norven, nem is váratod meg túlontúl sokáig, szabadra menten meg is indul, s kilépve a teremből becsukja maga mögött az ajtót.

Egy rövid időre még sikolyok nélkül pihenhet a vallató szoba, ám közel két perc múlva hangos lánccsörgésre lesztek figyelmesek. Ezt nem is olyan soká követi is egy egy kitáruló ajtó, s egy nyakánál láncra vert, olyan 30-35 éves nő lép be a terembe. Büszkén áll előttetek, pont mintha valamilyen régi idők viking asszonya lenne, teljesen megcáfolva a tényt, hogy teste mocskos a sártól, ruhájaként pedig egyetlen olcsó szürke posztóból font krumplis zsák szolgál. Arca valamikor régen egészen formás lehetett, de jelenleg a sok veréstől s a koplalástól ijesztően lesoványodott, s szeméből is csak nagyon derengve villan ki pillantásának tüzessége. Haja kócosan rendezetlen, portól és sártól bemocskolódott árnyalatban táncoló szőke. Lassan, kémlelve végigtekintve a termen, ám egy halk sóhaj, s pár szemgödörben óvatosan összeszaladó könnycsepp kivételével nem szólal meg. Pillantásai végül Jozefen akadnak meg, akire kérlelően bámul, mintha bármit is tudna segíteni most neki egy szerencsétlen gyermek. 
- Azonnal leveszem a láncot a nyakáról, s akár kezdhet is, atyám. 
Sebesen a nőhöz lépve Erwin el is távolítja a fémet, s a nem különösebben mutatós nyaklánc nagyot koppanva landol a földön. A dísz helyén vörösre festve világít a bőr, helyenként ki is serken belőle a vér, viszont gazdája véletlenül se veszi magára, csak meg-meg dörzsöli azt:  Ennél jó eséllyel sokkal komolyabb sebesüléseket kell majd átélni a későbbiekben. 
- Zárom az ajtót.
Némi kulcscsörgés után a foglár az ajtóhoz lép, majd bezárva magát és titeket, megpecsételte a szerencsétlen vallatandó nő sorsát. Kezdődjön hát Norven atya szimfóniája!

Az ember idelent megfeledkezik a külvilágról.
Gyakorlottan vetem le előírásos fegyelmezettségem, ahogy az ajtó feltárul előttünk: a mozgásom is megváltozik, tagjaim ösztönösen lelazulnak, lépteimből pedig elillan a szigorú szabályosság. Itt én vagyok az úr: kisugárzásom érezhetően felzárkózik ehhez a tényhez azonnal, amint mindannyian átlépjük a küszöböt.
Veszedelmes pillantást vetek Jozefre.
- Akkor majd gyorsan írsz! - mordulok fel mély torokhangon. - És az eszedbe vésed, miért kellene uralkodnod magadon!

A megváltozott atmoszféra rányomja a bélyegét Erwinre is: most mintha a kelletlen távolságtartása csendes iszonyatnak adná át a helyét, egy szó nélkül vezeti be az asszonyt a helyiségbe: a vádlott gyönyörű nagyvadra emlékeztet az első pillanatban, aztán ez a fenségesség el is illan rögtön, ahogy találkozik esdeklő tekintete az enyémmel - közvetlenül azelőtt, hogy a hátam mögött ülő Jozefre meredne némán.
Hagyok neki pár lélegzetvételnyi időt, hogy ráébredjen, hol van. Aztán végigmérem, tetőtől talpig, zavarba ejtő ráérősséggel: a gesztus távol áll minden olyan pillantástól, amelyet általában egyik ember vet a másikra.
- Azért vagyok itt, hogy meghallgassam a vallomásodat - fogok hozzá lágyan, egy percre sem szakítva félbe a méregetését. - Légy óvatos, hogy az igazat feleld nekem! Halljuk a neved.

Érzem, ahogy egyre jobban nő egy gombóc a torkomban, miközben feszülten figyelek, szinte előrehajolva a megemelt székemben, hogy mit hallok és milyen látvány fog elém tárolni, ha kinyílik az a az ajtó. Valószínűleg a rutinos inkvizítor előtt, ha akarnám sem tudnám letagadni, hogy nem vagyok a legnyugodtabb, még ha ezt a látszatot is próbálom kelteni, de hát ezt még gondolom nagyon hosszú időn át kell gyakorolnom, hogy olyan szinten tegyem, ahogy ő.
A bevezetett fogoly látványa akkor is idegessé tett volna, ha egy férfiról lett volna szó, de azt valahogy jobban össze tudtam volna egyeztetni ezzel a hellyel, de a láthatóan már alaposan meggyötört, megláncolt, mocskos alak egy NŐ volt.
Ahogy szinte büszkén kihúzta magát szinte kilátszottak a csontjai a zsákruha alatt, én meg ezzel arányosan igyekeztem beleolvadni a falba, minél észrevehetetlenül kicsire húzni magam, mert pillantása, ahogy végig söpört a termen, egyenesen rám szegeződött. Valamiféle csendes beletörődés ült beesett arcán és jeges rémületemre, egy könnycseppet is észrevettem szeme sarkában.
- - Akkor majd gyorsan írsz! És az eszedbe vésed, miért kellene uralkodnod magadon! – mordult rám Norven atya hangja, amitől összerezzentem és elkapva tekintetem a nőről, szemem azonnal az előttem lévő papírra mélyesztettem és megremegő kezemből azonnal egy szép pacát is ejtettem rajta.
De mivel még nem kezdődött el a vallatás, a fejem lesunyva ugyan, de képtelen vagyok nem oda nézni, mikor az őr bejelenti, hogy leveszi a láncot és zörögni kezd vele.
Látom a „vasnyakörv” okozta kidörzsölést, hiszen valószínűleg elég régen viselte már, de a fogolynak még a szeme sem rebben, csak önkéntelen dörzsöli meg annak kimart helyét.
Erwin aztán bezárja az ajtót, ezzel a „gyónás” idejére végleg elzárva minket a külvilágtól és én szinte észre sem veszem, hogy visszafojtott lélegzettel kezdem el bámulni a terem közepén rezzenéstelen, nyugodt arccal a foglyot egy piaci áruként méregető inkvizítort, aki mikor megszólal, szinte atyai hangon szólítja meg a nőt és kezdi el kérdezgetni.
Nekem csak pár pillanattal később esik le, hogy már írnom kéne. A pacás lapot gyorsan megfordítom, aztán írni kezdek, de hamar rájövök, hogy a megszokott szépírással most nem fogok boldogulni, így sietősebbre veszem, bár így kétséges, hogy más el tudja-e majd olvasni.
Nem akarok gyávábbnak tűnni, mint Erik volt, de nagyon szerettem volna, ha a nőnek elég rémítő érzés itt, ebben a teremben lenni az inkvizítor atyával és azokkal a kegyetlen eszközökkel és beszélni fog. Most nem nézek semerre, csak az írásomra és várom, hogy mit válaszol, miközben valami ösztönös idegesség kúszik fel a gyomromból a szívem felé.
~ Mond a neved! Kérlek mond a neved, ez csak nem egy nagy kérés…..! ~

Miután ismeretes lesz a nő számára a tény, hogy nem várhat sehonnan megváltást, koszos kezével megtörli arcát, kissé összekoszolva eddig is igencsak maszatos képét, majd kihúzva magát várja ítéletét. Mindeközben igen mélyrehatóan vizsgálod énjét, de nem úgy tűnik mintha ez különösebben meghatná, s mi több, bár még kissé zihál a lélegzete a sírás visszatartásától, ismét inkább egy büszke vadként jelenik meg, akinek a megtörésében minden bizonnyal örömödet leled majd.
- A nevem Hilda Erköln... Karl Erköln, királyi közkatona özvegye.
A nő arcán valamilyen nihilhez hasonlatos arckifejezés jelenik meg, s üres, de mégis némiképp dacos szemeivel tovább kémlel téged. Szuszogásán hallható, hogy akar még valamit mondani, s bár egy pillanatra mintha meg is riadna a saját gondolataitól, de végül kinyitja száját, s félhangosan felkiált.
- S..Semmit nem kell megvallanom...
A válaszra reakcióképpen némi halk sóhaj kíséretével Erwin csörrenése hallható, aki magáról levévén a sisakot, nekiállt, hogy megfűtse a szobában lévő bádogkazánt, amennyiben arra éppenséggel szükség lenne. Ki tudja, amennyi inkvizítor, annyiféle szokás.

- Ne hazudj nekem, Hilda Erköln! - csattanok fel hirtelen, s a hangom elnyomja a foglár eszközeinek csörömpölését. - De mennyire, hogy van mit megvallanod! Egy egész sor vádra felelsz ma, és ha nem felelsz elsőre, hát majd felelsz másodjára! Halljam, mit akartál mondani az előbb! Ki vele, mit akartál, egy-kettő, ne várass!
Ingerülten ragadom meg az asztalon heverő első nyelet, amely a kezembe akad: egy jókora, durvára kalapált vasfogóét. Elbírom ugyan félkézzel, de nem túl könnyen.
- Nem szenvedhetem, ha be akarnak csapni! Varrónő vagy, ugye? Válaszolj, ha még használni akarod a kezed! Tudod-e, miért jelentettek fel a faludbeliek? Tudod, igaz? Tagadod, mert azt hiszed, nem mondtak el mindent! De én tudom. Tudom, és ha még egyszer hazudni merészelsz, keservesen megbánod! Mondjad, gyerünk, fogytán a türelmem!

Szemem szinte magától kúszik vissza a meggyötört női alakra és azt várom, hogy mikor omlik össze a hely látványától, az inkvizítor atya jelenlététől, még ha szavai most kellemes hangzással zengenek is fel és még semmi fenyegető nincs bennük, csak mintha pusztán udvariasságból kérdezgetné az előtte lévőt.
Persze engem egy cseppet sem vezet félre a dolog, de biztos vagyok benne, hogy ha én állnék ott, akkor a nő helyében, akkor már sietve válaszolnék, hogy nem haragítsam magamra azt az embert, aki ebben a helyiségben és eszközök felett élet-halál ura és valószínűleg a híre is elég nagy ahhoz, hogy a rab ismerje.
De ez a nő, meglepetésemre, még mintha még ki is húzná magát, ahogy felszegve a fejét Norven szemébe néz, úgy felel, még ha hangja akadozó is.
A feszültség szinte kézzel tapintható „vallomására”, de még időben észbe kapok, hogy nekem írnom kell és sietősen kaparom a papírra szavait, az őr szöszmötölésének hangjai kíséretében.
Soha nem voltam „ilyen” helyen, de azért el tudtam képzelni, hogy miért kezdi megrakni az a kazánt-és ettől sem éreztem jobban magam.
Az atya hirtelen felcsattanására megrezzen a kezem, de szerencsére most erről nem árulkodik csúnya tintafolt és nagyon igyekszem, hogy írásban is követni tudjam szavait, de az emelkedő hangszín megmutatja, hogy ez a válasz egyáltalán nem volt kielégítő és ahhoz még csak fel sem kellett néznem az inkvizítorra, hogy el tudjam képzelni izzó, lélekbefúródó tekintetét hozzá.
Hiába görnyedek a papíros fölé azért fél szemmel látom, ahogy megemeli azt a fogót és elhangzik a most már konkrét fenyegetés.
Megborzongva vetíti ijedt elmém magam elé, mire lehet képes egy ilyen eszköz a nő ujjaival és nagyon remélem, hogy nem ellenkezik tovább az atyával és elmondja neki, amit vár tőle. Hiszen ő csak egy gyenge nő, miért szállna szembe az egyházzal és főleg Norven atyával?
Próbálom követni a gyors beszédet, de sejtem, ha így haladunk, bajban leszek, már most elég macskakaparás a vége és még az elején vagyunk.

Pár pillanatig talán nyugalomban állhat a nő, ám tettetett önbizalma se perc alatt ripityára törik, ahogy az eddigi egészen lehengerlő stílusodból átváltasz egy jóval hangosabb s erőszakosabb megközelítésbe. Kifürkészhetetlen barna szemei továbbra is arcodba bámulnak, ám immáron teljes lényét átjárja valamilyen gyenge reszketegség, s az időnként hirtelen fel-fel ugró mellkas továbbra is a lenyelt könnyek egyértelmű jelzését adja irányodba. 
- Nem hazudtam, alaptalanak a vádak ellenem!
Némi dacossággal kitörve szinte rád kiált, majdnem hogy szagolható a teljes elkeseredettséget lényében. Légy most a pók hálójában, akit mindenképpen megesznek majd, már csak az a kérdés mégis mikor... Ám lénye mégse engedheti hogy megtörjön egyenlőre, valamikor büszke nő lehetett egy büszke férfi mellett, s ha minimálisan is, de ezt nagyszerűen érezheted irányából. Lesütött könnytől opálos tekintete végül körbetáncolja a felemelt rettenetes hangszer mogorva testét, s egy halk szipogás után mégis válaszra nyitja száját.
- Kérem ne, nem fogom tudni etetni a gyermekeimet ha nem varrhatok többet... * Mély keservében majd megszakad a szíve, hangja meg is szakad a mondat közepén, ám egy pillanat múlva folytatja * - Boszorkányság miatt... 
A válasz keserű és lemondó: A sors melyre Isten juttatta kétségtelenül nem a legirigyelhetőbb, s most mikor már talán pont egyenesbe állhatna az élete, úgy látszik hogy gyermekeit nevelő anya helyett egy boszorkány lesz, aki jóféle rőzseként kerülhet majd egy szépen megrakott máglyára. Rettenetes és szégyenletes halál ez, csak a megvetettséget hagyhatja majd vérére, s a tudatot hogy anyjuk a lehető legrondább kínhalál közepette hagyta el Veroniát, egyenest, hogy utána a Sátán katlanjaiban élhesse ugyanezt át az örökkévalóság végéig.

Nincsen türelmem hozzá, hogy a nő hosszas rimánkodását hallgassam - nem mond, nem mondhat semmi olyat, amit ne hallottam volna az elmúlt években többszáz alkalommal. Nem nyűgöz le az ereje: itt, a kínzókamrában sokan dacosak először, néhányan másodszor is; de senki nem ellenkezik örökké.
- Azt mondod, tévedek? - rivallok rá azonnal válaszul. - Azt állítod, ártatlan embereket hurcolok a föld alá, hogy megkínozzam őket? Azt mondod, a falu elöljárójának felesége, a tiszteletreméltó Agnes van Dien eskü alatt valótlant állít, hogy máglyára juttassa egy polgártársát? Vádaskodni mersz a bűnbánat idején!? Megátalkodottabb vagy, mint hittem!
Vadul vágom az asztalhoz a fogót a válaszára.
- Úgy van! Boszorkányság miatt! Agnes van Dien a saját két szemével látta, ahogy a kertjében álló fatönkbe vágod a fejszét, amellyel előzőleg tűzifát hasogattál az erdőn. Abba a fatönkbe, amelyre hat nappal azelőtt tejet borítottál! A tehenük másnapra elpusztult. Azon a reggelen, amíg ők a templomban voltak! Te nem voltál ott az istentiszteleten. A plébános elmondta, hogy kerülöd a templomát! Mindenszentekkor az egyetlen voltál, aki elkésett! Te rontottad meg a szomszédaid jószágát, vasárnapról vasárnapra! Igaz? Mondom: igaz?! Nem varrásra használod te a kezed, Hilda Erköln! Lopsz és rontasz! A gyerekeid a gaztetteid gyümölcsén rágódnak, a szomszédaid vérét szívják! Ettetek a tehén húsából mindannyian, és egyedül a ti gyomrotokat nem feküdte meg! Igaz vagy nem?!

Most már teljesen leköt a kihallgatás menete és befejezve az előz szavak lekörmölését leplezetlenül meredek hol a fogolyra, hol az inkvizítor atyára, szívemben és gyomromban reszketeg félelemmel, hogy hová fog fajulni ez az egész, ha a nő nem törik meg.
Hilde pedig úgy néz ki, hogy rémülete és az én hallhatatlan fohászom ellenére nem törik meg, makacsul ellenáll a józan észnek és a pap vádjainak, pedig azokat ezen a helyen nem jó megkérdőjelezni.
Igaz, a boszorkányság vádja nem semmiség, de ha már idekerült vele……………..akkor jobb bevallani és bízni Isten és az ő földi helytartói irgalmában, na meg Norven atyáéban.
A fogó látványa és az atya hangja együttesen azért megteszik a hatásukat és végül könnyes arccal, el-elakadva de kinyögi a nő, hogy miért hozták ide, de hallható, hogy semmiképpen nem ért egyet a váddal.
Alaposabban megnézem magamnak azért, de én semmi „boszorkányosat” nem látok rajta, csak egy egyszerű nő, aki próbál helytállni, amennyire csak tud.
Még szerencse azonban, hogy nem túl bőbeszédű, mert akkor megnézhetném magam, így is sietve írom le a szavakat.
~ Eddig még jól haladok! ~ dicsérem meg magam gondolatban, hogy aztán nagyot dobbanjon a szívem az atya felcsattan hangjára, de erőszakkal koncentrálok a beszédére, amit gyorsan körmölni is kezdek, de aztán mikor a vádakra kerül a sor, nem tudom megállni, hogy ne kapjam a nőre a tekintetem döbbenten.
- Rontás? És, ha…..– bököm ki magam elé, szinte észre sem véve, de aztán rögtön el is hallgatok elvörösödve és lehajtott fejjel írok tovább, bár szerintem bajban leszek, ha vissza kell olvasni.
~ Olyan ártatlannak látszik és gyerekei vannak, akikért aggódik! Nem úgy mint az én „anyám! ~ jut eszembe. ~ Lehet, hogy csak az elöljáró feleségének böki valamiért a szemét ez a szerencsétlen? Hiszen engem is hányszor, de hányszor vádoltak meg igaztalanul! ~ néz újból Hilde-re, hogy mit válaszol erre és egyre rosszabbul érzem magam.
Mert ha tagadja mit ér vele? Szerintem senki nem fog tanúskodni mellette és ahogy elnézem Norven atyát, nem úgy néz ki, mint aki a tagadást elfogadná válaszul.
És akkor ………..megrándul a kezem és újabb paca az eredménye.

* Hangod hirtelen felugrására a nő kissé megijed, majd a vádaskodásra halk zokogásba kezdve kerüli tekinteted s a földet bámulva próbálja rejtegetni arcát, mely egyébként véletlenül se sikerül neki.
- N..Nem, valami tévedés lehet csak! 
* Az általad sorakoztatott furcsa tények megteszik a hatásukat, s a felvetések hatására szinte látni ahogy az eddigi reménytelenséget tükröző arc még tovább sorvad. Könnyektől nedves szeme a fogóra tapadva vizsgálja az eszközt, mintha csak valamilyen furcsa mágikus fegyeiver lenne, ami eltévelyedett s hasznos varázslatok helyett csak fájdalom okozására képes. Ez hát a jutalom mindenért? Azért, hogy a saját lelki üdvössége helyett inkább otthon maradt dolgozni? Hogy fát vágni járt az erődbe, mikor más szórakozott? Mindezt mindössze egy kicsiny balszerencse miatt? 
- NEM! Nem... Ne..m... Mind hazugság! 
* A Hildát fogó láncok korábban el lettek engedve, s egyenlőre nem lett sehova se kikötözve szerencsétlen, így ha minimálisan is, de némi mozgásszabadsága van még. Zaklatott lelkiállapotában akár ajtaja se lehetne a teremnek, egy szökkenés kel csak neki, s sorvad kezével máris a bejárót rángatja, mely nem hogy meg nem moccan, de még csak annak hangját se hallatja. Szánalmas vergődés ez, az elalvó tűz utolsó fellángolása, mely legalább oly felesleges, mint amilyen makacs. 
- VALAKI! SEGÍTSÉG! 
* A foglár szánalommal teli szemeivel rád pillant, majd egy rövid biccentéssel a nőhöz lép, s erős vaskezével megfogván nagyot taszít azon. Hilda térdre rogyva könnytől és takonytól szennyesen esik a lábaid elé, megfosztva a menekülés fals reményének szikrájától, az emberi sötétség legmélyebb bugyrában belecsúszva.

- Hazugság az, amit te beszélsz, Hilda Erköln! Boszorkány! - rivallok rá vadul; ahogy botladozva az ajtóhoz rohan, intek a foglárnak rövid mozdulattal. - Ha nem volnál az, nem futnál előlem! Ártatlanoknak nincsen félnivalója itt!
Haragosan méregetem a magam hatlábnyi magasából; úgy rúgom állon egy pillanat múlva, hogy hátraessen a padlón.
- Segíts magadon, Hilda Erköln! - ordítok rá zabolátlan, nyers hangon. - Valld be, hogy igazak a vádak! Valld be, amit tettél! Nem mész sehová, amíg azt nem mondom! Nem halsz meg, amíg azt nem mondom! Valld be most rögtön, és talán megszabadulsz innen!
Intek a foglárnak széles mozdulattal, oda sem nézve.
- Kínpadra vele, gyerünk, mire vársz! Levetkőzteted! Húzd meg a szíjat, hogy ne futkározzék nekem.
Erőteljesen fűrészel a gégémnél a levegő; ide-odalépkedek a kínpad előtt a padlón, mint a bezárt állatok, hogy a feszültség felesleges részét levezessem.
- Hány gyermeked van? - szegezem neki a kérdést, de a válaszát nem várom meg. - Halljam! Agnes van Dien elmondta, hogy a legutóbbi gyermeked halva született. De elmondta azt is, hogy erre nincs tanú! Elmondom én neked, amit ő nem tudott a maga jámbor elméjével felfogni. Elmondom én neked, hogy mi történt! A Sátán történt, ő látogatott el hozzád fekete ember képében, s a vele való fajtalankodásból elletted a torzszülöttet, akit aztán megfojtottál és megfőztél a többi boszorkával, amíg a szomszédaid az istentiszteleten fohászkodtak az Úrhoz, hogy szabadítsa meg őket a rontástól, amit rájuk hoztál! Így van vagy nem? S ha nem, hol a legifjabb gyermeked? Erre felelj, Hilda Erköln, de ha hazudni mersz...! Ha hazudni mersz, felíratom az igazságot a melledre tüzes vassal!

Furcsa olyan dolgokat hallani az atya szájából, amire sokkal kézzel foghatóbb válaszok is vannak, mint a boszorkányság vádja, de annyira határozottan és vádlóan adja elő, hogy mindenki aki hallja úgy érzi, minden szava igaz, kételkedésnek nincs helye.
El nem tudom képzelni, hogy ez az összetört nő, hogyan képes még ellenállni neki.
De ellenáll és minden egyes nekicsattanó szónál csak a fejét rázza és hiába könnytől nedves az arca továbbra is állja a sarat.
Monjuk azt hiszem talán nincs is más választása, ha meg akarja óvni a gyermekeit és elhárítani magától a boszorkányság vádját.
Aztán hirtelen felsikít és én ijedten ejtem el a pennát és hőkölök hátra, ahogy mozgásba lendül.
Egy pillanatig azt hiszem, hogy sikerül neki kijutni, olyan gyors, valószínűleg a végső kétségbeesés ad neki erőt, csak amikor hiába rángatja az ajtót, akkor jut eszembe, hogy azt az őr bezárta.
Szinte sajnálom, hogy nem sikerült, de amikor az atya int a foglárnak és az először keményen térdre löki, majd az utasításnak megfelelően a kínpadra köti, már inkább a félelem munkálkodik bennem.
Az írásról már rég elfeledkeztem, csak szemeim követik az eseményeket.
Láttam már félig pucér lányokat – melyik fiú ne igyekezne kilesni a fürdőző cselédeket, - de teljesen meztelent még nem és tagadhatatlan, hogy Hilda-nak formás teste van És én már előre rettegek, hogy az inkvizítor mit fog vele tenni, hiszen Norven atyán a szánalomnak nyoma sincs, sőt egyre dühösebben emelkedik a hangja. Rémült szemeim lobogó kardot és hittel lángoló szemeket társít mellé, ahogy a falnak tapadok még lélegzetet is alig véve, pedig a tudatom egy része ordítva hangoztatja, hogy a vádak mennyire képtelenek és ezt mindenkinek látnia kellene.
De ez most nem számít! Csak az amit az atya mond, amit ő akar hallani! Nem akarok itt lenni! Nem akarok EMBER lenni!

* Súlyos lábad mozdulatára a nő hátra esik a hideg köre, háta görcsbe állva rántja vissza egy pillanat múlva, ám ez nem menti meg a főjét ért ütődéstől, s mind állán, mind fejtetején felszakad a bőr. Az atrocitásra felszisszen, de tudod jól, hogy a fájdalom amit érez semmi ahhoz képest a lelki civódáshoz, ami abból származik, hogy miféle vádakat vetnek irányába. 
- Nem... Hazugság mind, hazugsááág! 
* Hangja nedves a könny, a takony, s a vér vegyes áriájától, pillanat alatt kiérzed belőle, hogy már nagyon a tűréshatárán lehet, s nem kell sokat játszanod az érzelmeivel ahhoz, hogy még azt is elismerje, hogy ő ölte meg Ábelt. Intesz hát a foglárnak, aki egy biccentéssel durván felrántja a földről a nőt, s egy erős mozdulattal a makulátlan tisztaságú kínpadhoz vonszolja. 
- NEEEEEM! ENGEDJEN EL, ENGEDJEN EEEEL!
* Egy ilyen munkában egyszerűen lehetetlen elkerülni az efféle helyzeteket, a foglár legjobb eszköze, ha pusztán egy tárgynak, egy hangosan nyikorgó asztalnak tekinti a foglyot, s ehhez híven teljes beletörődöttséggel rántja le egyetlen mozdulttal a krumplis zsákot a "bútorról". Erre a nő ismételten felvisít, de immáron teljesen pőre bőrét semmi nem menti meg a vádló tekintetek sokaságától, s ringó melle, formás de horzsolt feneke, s szőrtől ritkásan benőtt szemérme mind kitárulkozik Jozef, a foglár, s eléd is. Minden gyorsan történik, az első zár már kattan is, s a Hilda keze a pad acélosan szorító börtönébe kerül, melyet sebesen követ másik karja, majd lábai. Teljes védtelenséggel fekszik a szégyen legmélyebb bugyrában, a kényelmetlen fából készült ágya durván simul fakó bőréhez, s helyenként már most felkezdte húsát szálkás mivoltja miatt... Ám a pokol csak most kezdődik, sorozatlövésként érik a támadások és a különböző felvetések bűnösségének mibenlétével kapcsolatosan, s a vádak végére már zokogva-szipogva kapkodja a levegőt, alig tudván válaszolni az egyetlen nem költői kérdésre. 
- Hallva született... A javasasszony szerint túl sok súlyt cipeltem...