Azonnali Játék: Egy különös kérés

Az északi pusztaföld.... Kietlen, hideg, unalmas. Nem is csoda hát, hogy mindenki, aki itt él, kissé fagyos is. Ahogy az egyik nemes, Mark von Kühlwald egyetlen leánya, Mirina von Kühlwald is.



Az apja egy levéllel fordul mindenkihez: A lánya túl komor, és szeretné nevetni látni. A feladatotok egyszerű: Többen együtt, vagy külön-külön meg kell a hölgyeményt nevettetni. Méghozzá úgy, hogy nem értek hozzá. Keressetek fel, ha meg akarjátok tudni, üti-e a poénotok a szintet. Egyébként jelentkezni itt kell, bár most elég, ha csak a kész posztot külditek. Mindenkitől legalább egy 1000 szavas posztot várok, és ez is egy kör lesz. Szeretettel várok mindenkit, hiszen a jutalom 2500 váltó! Határidő: Vasárnap éjfél! Hajrá, poénra fel!

* A pénz kérem nagy úr, olykor az embernek olyat is végre kell hajtania érte, amit egyébként nem szívesen tenne... Ennek a lehető legjobb példája az, amikoron is hétfő reggel fel kell kelni, és elindulni a munkába. Az valóban egészen rettenetes, generációk százai törnek meg keservben a gürcölés okozta szörnyűséges sors alatt, s most oda jut a sor, hogy neki is... Jó ég, olvasó, nem kell már most megijedni, csak vicceltem, Hilde nem fog dolgozni, miket nem képzelsz már?
- Még most sem tudom felfogni, hogyan mehettél ebbe bele. Szégyent akarsz hozni a családodra és rám is?
- A Nebelturmoknak nem árt egy kis szégyen, te meg már így is egy piszkavas vagy.
- Hümm
* De hát hol is vagyunk jelenleg? No kérem, ez nagyszerű kérdés, minden egy héttel ezelőtt kezdődött, amikor is kedvenc déli vámpírunk megpillantott egy kiírást arról, hogy nevetségesen nagy, 2500 váltós jutalomban részesülhet, ha egy Északi nemes lányát megnevetteti. Őszintén, nem egy nagy mókamester, de ennyi pénzért ha kell bohócot is csinál magából, s tekintve, hogy sikerült egy üzletet nyélbe ütnie az istállómesterrel segítségével, mindenképpen minél hamarabb elő kell kerítenie azt a 10.000 váltót, amit az kedvenc lováért kért. Nem sajnálja rá véletlenül se persze, de zsoldja pont csak azt fedezi amit meg is eszik, így időként köteles olyan irányokba dolgozni, ami nem feltétlenül az ő szakterülete, vagy éppenséggel besegíteni a kovácsnak, aki ígérete szerint majd tanoncának fogadja, amennyiben persze továbbra is segít a szöget verésében. Utóbbiért egyébként nagyapja annyira nem lelkesedik, igencsak kóklernek tartja az öreg Waltzot, de valahol kezdni kell, s ki tudja, előbb-utóbb lehet ő maga taníthatja majd a vénembert fogásokra... Talán kissé eltértem a lényegtől, jelenleg ott álldogál a leány terme előtt tejes menetfelszerelésben, elképesztő vicceket felsorakoztatva, melyeken bolond lenne bárki is nem nevetni.
- Remélem kellőképpen megjegyezted a szereped...
- Hirtelen elment a kedvem, menjünk haza.
- Nem, én sem akarom, de gondolj a lóra!
- De tudod, hogy öregapád rettenetesen lámpalázas, nem akarom, nem fogom!
- Csitulj már, egy lándzsa vagy, mi szégyellni valód van?
- A becsületem... Bolondot fogsz csinálni Eckbert Nebelturmból, még északon is ismerne néhányan!
* A méretes faajtó sebesen ki is nyílik előttük, s még pont akad egy pillanatnyi idejük kitérni egy az ajtón kirepülő elf elől, aki éppen egy hangszer szorongatott huppan rá a seggére, a nem éppen puhának mondható padlón. 
- ÉS NE IS GYERE VISSZA ILYEN GYALÁZATOS PAJZÁN DALOKKAL! A KÖVETKEZŐT!
- Nem is jövök... Gyere Lili, ezek a barom nem értékelik az igazi művészetet!
* Egy pillanatra még találkozik szeme a csavargó jellegű elfével, de némi pislogás kivételével nem szentel neki véletlenül se több figyelmet, s elindul befele az ajtón, ahol is egy szép vörös szőnyegen kell nyolc-tíz lépést megtennie, hogy végül a gyönyörűséges leányzó elé kerüljön. Ez nem ígérkezik túl problémásnak, s maga merő büszkeségével, teljes menetpáncélba makulátlan fehér ingben, s élére vasalt nadrágban sétál be hosszú, ráadásul méretes lépésekkel, melyekkel szinte azonnal magára vonja a szoba figyelmét. " Ki ez az alak? Mit keres ez itt? Egy vámpír? " A kerekedő szemek mind reá fordulnak, s ahogy halad előre, egyre inkább kivívja magának a tiszteletet... Egészen addig, amíg lába megakad a szőnyeg bársonyrojtjában, aminek is hála akkorát zúgott előre, hogy szinte az egész terem attól kondul, s valahogy minden hitelét elveszíti egy pillanat alatt. A mozdulatokba egyébként pokoli módon belejajdult mindene, a nehéz fémrészek piszkosul összenyomják a lábát és mellkasát, s még a térdét is sikerül bevágnia valahogy.
~Az Istennyila állna bele ebbe a rojtos szarba, még el se kezdtem az egészet, de máris rosszul érzem magam.
- K...Kaptam engedélyt a bejövetelre? A.. A vámpírok nem léphetnek be büntetlenül valaki lakásába...
~ Uram Atyám...
- Öőő... Kapott...
- L...Lehet V...V..Vámpírásban kellett volna kérnem.
* Fejét felemelvén tudatosul csak igazán benne, hogy mennyire is komor az a lány, aki körülbelül másfél méterre tőle egy trónuson ül, s határozottan látható, hogy kényelmetlenül érzi magát a kialakult furcsa helyzetben. Az egész fekvés immáron picit számára is kellemetlennek hat, így végül arra a strategikus döntésre jut, hogy talán érdemes lenne felállnia... Kezét sebesen neki is veti valahogy a szőnyegnek, s egy halk nyögéssel sajgó porcikáit megemeli a földről, majd leporolva nadrágját kiegyenesedik.
- A nevem Hilde, s azért érkeztem, hogy megnevettessem az úrnőmet. Ez itt mellettem a segítőm, Piszka von Vas.
- P...P...Piszka von Vas vagyok, a segítő.
- Piszka von Vas, mit tudsz mondani a vámpírokról, amit a kedves hölgy még nem tudhat?
- ... Hogy... Szívesen FOGlalkoznak viccek kitalálásával!
- Így van, de... de azelőtt hogy megmutatnám ezeket a vicceket, felettébb megszomjaztam, már ha megengedik!
* Kezeivel ficánkolva valahogy sikerül kiemelnie maga mellől egy bőr kulacsot, melyet menten meg is mutat egy pillanatra az egyre inkább furcsálkodó hölgynek.
- A...A Vámpírok legnagyobb bevétel kiesése a kulacsok hordozása... Minden kirándulásra újat kell venni. 
- Mindig rosszul FOGnak hozzá.
* A kulacsot szájához emeli, majd egy halk, szégyenkezéssel teli sóhaj után négy agyarát belemetszve kiharapja a bőr oldalát, és hagyja, hogy szájába folyjon a lyukakon keresztül a víz. Lelke rettenetesen forrong, hogy így meg kell szégyenítenie szájának díszeit, de a cél szentesíti az eszközt, s a mostaninál aligha akad szentebb cél. 
- Teljesen felfrissültem, bár való igaz a... a...... a víz nem válik vérré.
~ Uram atyám, menten meghalok.
- Attól tartok teljesen leégettem... magam ezzel az utóbbi próbálkozással.
- Annyira, hogy még én is lángba borultam.
* A lándzsa egy pillanatnyi forró fekete lángba fordul át, majd amilyen sebesen égni kezd, úgy el is alszik, elvégre nem kéne ezzel szórakozva felgyújtani a termet... arra biztosan nem néznének jó szemmel, bár nem mintha elmondható lenne, hogy jelenleg olyan nagy helyesléssel figyelik őket. 
- Most mielőtt bármit is folytatnék, meg kell tudni még egy fontos dolgot a vámpírokról. Mégis mit, Piszka von Vas?
- Azt hogy... a vámpírok... komolyan veszik a humort.
* Hófehér kezét végighúzván a lándzsa élén egy vaskos sávban vér dús folyama kezd el patakozni tenyeréből, s arcához nyúlva végigkeni azt, pont mintha valamilyen megvadult viking harcos lenne.
- Véresen komolyan.
- Teljesen el..elvámpírultál... ... NEM! ÉN EZT NEM CSINÁLOM TOVÁBB!
- Ne legyél ilyen rideg, nem ilyen fémből faragtak!
- AKKOR SEM CSINÁLOM TOVÁBB!
* A lándzsa egy pillanatra ismét hihetettel lánggal gyullad fel, menten leégetve Hilde mindkét szemöldökét, s ha ez nem lenne elég talán egy kicsit még a szőnyeget is megpörköli. Nem különösebben meglepő, de az utóbbi mutatvány már véletlenül se fér bele az elfogadható kategóriába, s az egyik teremben lévő alak azonnal ordibálásba kezd, aminek hangjára két állig páncélos lovag lép elő.
- Fejezzék be azonnal ezt a bohóckodást, távolítsák el innen ezt a két fajankót .
* A Két lovag menten ráfog kezeire, s vonszolni kezdik kifele, miközben ő maga hánykolódva ellenkezik a mozdulatokkal szemben.
- Engedjenek el, HARAPOK! A PÉNZ! A PÉÉÉNZ! MEGHARAPSZOM! KÉREM A PÉNZEEEEEM! 
* Kiabálásától egy darabig még zeng a terem, de mire kikerül a folyosóra lenyugszik, s bekötözvén sebét megvárja, hogy részesül-e jutalomban vagy se, ha pedig üres kézzel küldik el, dühébe még azért felrúgja az egyik vázás asztalt kifele, majd utána futva ugrik fel a lovára, hogy véletlenül se csípjék el... Néha minden tizenévesen úrrá lész a dac.

Bizony, néha egy magányos vándorhoz is elérkeznek a levelek, és a hírek. Így tudtam meg, hogy lehetőségem van kétezer-ötszáz váltót keresni, csak egy kényes úri hölgyet kellene megnevettetnem. Na ez nem is olyan nagy ördöngösség gondoltam magamnak, és útnak is eredtem.
Ahogy beléptem a palotába, éppen egy fekete hajú, fehér bőrű hölgyeményt rángattak ki. Gondolom, nem nyerte el a produkciójával a kis hölgy kegyeit. Nekem talán több szerencsém lesz. Gondoltam magamban.
A szobába lépve egy angyali fiatal lány meresztette rám borús tekintetét, mintha csak a csodára várna. Szomorúsággal töltött el, hogy egy ennyire gyönyörű teremtmény nem az örömöt és a boldogságot mutatja, hanem a bánatot. De mivel azt nem tudom, hogy mi lehet a fiatal hölgy bánata, így teszek pár próbát, aztán majd meglátom, hogy is sül el ez a mutatvány.
- Üdvözletem szép hölgyem. Lyliana Silverfalls vagyok. Kérem engedje meg, hogy megkérdezzem, mi az ami a szívét ennyire nyomja, hogy egy árva félmosolyt se látok azon az angyali arcon?- Mondtam, miközben egész végig próbáltam derűs maradni. - De kérem had mutassam meg tudományom, amíg kegyed átgondolja, hogy mi miatt ücsörög az a fránya bánat az ön szívén és lelkén, és hogy mivel lehetne azt elüldözni onnan. Reménykedek benne, hogy tetteim, és szavaim láttán és hallatán mosolyogni, és nevetni fog, hisz úgy talán még angyalibb, és még gyönyörűbb lenne, mint amilyen most.
Kezdésként pár percig tűzlabdákkal zsonglőrködtem. Hárommal kezdtem, és ahogy egyre gyorsítottam a tempón, a legvégén már tíz labdával játszottam, amiket végül egyszerre tüntettem el. ám ezt nem igen láttam hatásosnak. Ekkor elő szedtem az emlékeim közül pár viccet, majd mesélni kezdtem őket.
-Két tehén beszélget:
- Hallottál arról az új betegségről, amitől a tehenek megőrülnek? Kerge marha kór vagy mi.
- Igen. Még szerencse, hogy mi pingvinek vagyunk.

Kicsit abba hagytam, várva a reakciót, majd folytattam.

Medvééknél vendégség van.
Medvemama így szól a medvegyerekhez:
- Nem szégyelled magad? Mutatkozz be a vendégeknek!
Mire a medvegyerek:
- Bocs...

Ez a vicc se hozta meg a várva várt hatást.

Az okos kutya bandukolt a sivatagban, amikor egyszer csak észrevette, hogy egy leopárd rohan felé, amely minden kétséget kizáróan fel akarja őt falni.
Gyorsan elkezdett gondolkodni, mit tehetne. Észrevette, hogy éppen mellette van néhány csont a földön. Gyorsan odament és elkezdett egy csontot rágcsálni.
Mikor a leopárd már közel volt, felkiáltott:
- Hú de finom volt ez a leopárd! Bárcsak lenne még egy itt valahol a közelben!
A leopárd ezt hallva hirtelen megállt, majd rémülten felmászott a legközelebbi fára. Ott ezt gondolta magában:
- Hú ez meleg helyzet volt. Ez a kutya majdnem elkapott.
Igen ám, de volt az egyik közeli fán egy majom, aki látta a történteket.
Gondolta, hogy szerez egy jó pontot a leopárdnál ha elmondja neki az igazságot, hátha azután már nem fogja őt bántani.
A leopárd hallva az igazságot dühösen lemászott a fáról és azt mondta:
- Gyere majom, ülj fel a hátamra és majd meglátod hogy jár az a kutya aki engem lóvá tett!
A kutya észrevette, hogy mi történt és látta a majommal a hátán közeledő leopárdot. Gyorsan elkezdett gondolkodni, hogy vajon mit tegyen. Végül leült a csontok mellé, háttal a közelgő leopárdnak, mintha nem vette volna észre, hogy jön. Amikor már úgy érezte, hogy közel járnak, hirtelen megszólalt:
- Hol a fenébe lehet már az a majom. A majmokban nem lehet megbízni. Már legalább fél órája elküldtem, hogy kerítsen nekem még egy leopárdot...

A teremben lévő őrök, és azok is akik kinn voltak, már szinte a földön feküdtek a nevetéstől, ám az úrnőnek valahogy nem tetszett a dolog. Reméltem, hogy közben átgondolja a dolgot, és az utolsó viccem előtt egy kérdést tettem fel ismét.
- Hölgyem, miért nem árulja el senkinek, hogy mi a baj? Miért oly bús, mint az árva madár melyet elhagyott a párja? Tán csak nem a szerelem emészti, mert olyas valaki iránt érzi, aki nem viszonozza?- Kérdeztem tőle, ám felelet most sem érkezett csak egy intés. Ezt annak a jeléül vettem, hogy folytassam a mutatványom. tehát bele is kezdtem a tarsolyomban maradt utolsó viccbe.



Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy árva nyuszi és egy árva kígyó. Mindketten vakok voltak születésüktől fogva, így nem tudták magukról, hogy mifajták.
A kígyónak azonban remek ötlete támadt:
- Tudod mit? Kitapogatom, hogy mi vagy!
- Ó, ez csodálatos lenne! - mondta a nyuszi.
Így a kígyó a nyuszira siklott és azt mondta:
- Hát, puha szőr van rajtad, nagyon hosszú füleid vannak, rángatod az orrod és bolyhos farkad van. Szerintem nyuszi vagy!
- Ó, köszönöm, köszönöm! - mondta lelkesen a nyuszi, ezután azt javasolta a kígyónak - talán a mancsommal én is megtapogathatnálak, és ugyanúgy segíthetnék neked, ahogy te segítettél nekem.
Így a nyuszi körbetapogatta a kígyót és megjegyezte:
- Hát, pikkelyes vagy és sikamlós, villás a nyelved, és nincs gerinced. Azt hiszem, hogy vagy pap vagy, vagy királyi talpnyaló.

Óvatosan meghajoltam a leány felé, jelezve, hogy végeztem, és vártam a reakciót, remélve, hogy egy nevetést hallok, vagy egy mosolyt látok válaszul. Nem tudtam, hogy mire számítsak, ám ha esetleg egy választ kapnék a fiatal lánytól az elején feltett kérdésemre, már azzal is elégedett lennéik. Ám a lány oly makacsnak bizonyult, mint egy öszvér, és csak hallgat. Úgy látom, hogy egy árva szó, nem sok annyit nem hajlandó mondani.
- Hölgyem, miért nem árulja el senkinek, hogy mi a baj? Miért oly bús, mint az árva madár melyet elhagyott a párja? Tán csak nem a szerelem emészti, mert olyas valaki iránt érzi, aki nem viszonozza?- Kérdeztem tőle, ám felelet most sem érkezett csak egy intés.
Sajnos azonban, bár a kis hölgy elnevette magát, de én is ki lettem ebrudalva onnan, akár csak az előttem lévő próbálkozó. Hát ilyen az én formám. Nem értettem, hogy ha már sikerrel jártam, akkor miért is lettem kihurcolva onnan, de hát ha ők így intézik a dolgot, akkor hát legyen. Ők tudják.
Ahogy a külső terembe érünk az őröktől azért még megkérdezem, hogy hol kapom meg a pénzem, ha egyáltalán megkapom, esetleg, ha nem, akkor meg közlöm velük, hogy mondják meg a ház urának, hogy ezentúl nyugodtan hívhat ide akárkit, senki nem fog eljönni, olyan hírverést csapok neki, hogy átver mindenkit, aki idejön.

Lám, milyen hasznos, hogyha a vámpír lányának akad egy személyes hírmondója. Mert így afféle érdekes információk is eljutnak hozzá - a háborús helyzeteket érintő tájékoztatásokon kívül -, hogy akad a világon egy bizonyos leányzó, akit meg kéne nevettetni.
Hát, Minánál nem volt szükség ilyesmire, amikor Damien közölte vele a hírt, mert magától úgy elkezdett hahotázni, hogy azzal talán elárulta a családi birtok elhelyezkedését, de persze erre akkor nem gondolt; ritkán gondolkozik a felhőtlen öröm pillanataiban...
Mindenesetre megfontolta a dolgot. (Miután arra a következtetésre jutott, hogy a dolog talán tényleg nem pletyka és vicc, hanem rendelkezik némi valóságalappal is. Mert elképzelte a szituációt, ahogy beállítanak, és kiderül, hogy pusztán valamiféle nagyon jókedvű írnok terjesztette el a történetet... Nos, valószínűleg nem térne vissza egy darabban. Csak esetleg hamuvá égve. De, mint mindig, bízik a legjobbakban.) Mert, hát, kétezer-ötszáz váltó sohasem jön rosszul - nem beszélve arról, hogy egy kaland sem jön sose rosszul. A kalandokban minden szép és jó, kivéve, mikor végük van. De az még messze van, addig túl kell élni.
- És mivel mennénk, azzal a te csodálatos fogatoddal, amit mindig elővarázsolsz, te jótündér? - kérdezte Mina, még a sziklán. Aztán pár órával később már a faluban voltak. Igen, egy fogattal. - Igazi rosszkislánynak érzem magam. Igazából otthon kellene a fekete tüzet gyakorolnom.
- Fekete tűz. Ezt sohasem értettem. Már a barna lángokat is nehéz elképzelni. Narancs, sárga, kék, lila, zöld, fehér, ezek még elmennek, de a fény hogyan lehet fekete?
- Az észjárásod kezd olyan kötekedő lenni, mint az enyém. Vigyázz, nehogy testvéreknek nézzenek minket.
- Aha. - vigyorog Damien. - Mert kívülről annyira hasonlítasz rám.... Egyébként, ez a fogat nem a szó szoros értelmében, kimondottan, teljesen az enyém...
- Persze-persze. Egyébként pedig miért ne? Lehetünk mindketten démonok, ezekben a formákban...
Hát igen, ilyen formákkal, mint amiket te birtokolsz, azt gondolhatná valaki, hogy csakis démon lehetsz. - gondolja Damien, de ezt a mondatot inkább megtartja magának.
Az út rázkódós, mint mindig. Kevés élőlénnyel kerülnek szembe az útjukon, legalábbis kétlábú, értelmes élőlénnyel, az utóbbiak persze rendesen megbámulják őket, ahogy a két pej ló húzta kocsi mellett elbaktatnak, avagy elkocsiznak, akik nem gyalogosan jönnek, hogy mégis mit keres ezen az úton egy vámpír és egy sötételf, ők viszont szokásuk szerit csak visszamosolyognak, na, ettől a járókelők nagy része csak még jobban megijed, és egy udvariasan elmotyogott köszöntés után sietve folytatják útjukat. Egy-egy holló a kocsi után röpül néha, Mina kinyújtja a karját és hagyja, hogy rászálljanak, szomorkodva gondolván arra, hogy Hedwiget miért hagyta megint otthon... De abba viszont inkább nem akar belegondolni, milyen felfordulást okozna az a madár egy királyi lakosztályon. Attól tart ugyanis, hogy még idő előtt kidobnák őket onnan.
Ahogy haladnak az úton, egyre hidegebb lesz. Ami persze, nem kellene, hogy meglepő legyen, hisz bár kimozdulni keveset mozdulnak ki, a Nachtraben-gyerekek is kapnak felvilágosítást a földrajzról, a körülöttük elterülő világról. Ám ahogy oly sokszor, a vámpírlánynak ismét rá kell jönnie, hogy a tudás, amit kapott, tulajdonképpen semmit sem ér, amíg a saját bőrén nem tapasztalja meg az adott dolgokat. Azt sem lehet elmagyarázni, hogy hogy kell varázsolni Fekete tüzet. Csinálni kell. (Persze erre valószínűleg nem most kéne gondolnia, a bűntudat nem sokat segít abban, hogy képes legyen megnevettetni bárkit is.)
- Gáláns lovagom, volnál olyan borzasztóan előzékeny, és idenyújtanád nekem kedvelt ruhadarabomat, mely megakadályozza halandó porhüvelyemet a teljes szétfagyástól? - Miután megkapja az elegáns mozdulattal átadott szőrmekabátját, azonnal bele is bújik, ám ezt már korántsem annyira úrihölgyesen, hanem sokkal inkább sebesen. - Igazán hálás vagyok.
- Remélem, a fogvacogást kellően viccesnek fogja találni. - jegyzi meg Damien, szorosabbra húzva magán fekete, szűk bőrkabátját.
Ahogy megérkeznek, már tényleg vacog a foguk. A palotához közeledtükkor szembetalálkoznak egy küldött farkasként kullogó elffel, aki egy szép hangszert cipel. Az arca viszont nem éppen boldogságról árulkodik. Később egy fajtársa jön velük szembe... Tehát van - legalábbis volt - már egy vámpír itt rajta kívül, ráadásul véres az arca és van nála egy lándzsa. A kettő között nem feltétlen von összefüggést, azt viszont reméli, hogy a vér nem a kisasszonyé, akit épp látogatni készülnek... Damien arcára ránézve az ő fejében is ugyanezek a gondolatok járhatnak.
- Tényleg ennyire komor az a kislány, hogy még a zene sem vidította fel? Ez igazán kár, én még csak énekléssel sem készültem... - jegyzi meg Mina, miután udvariasan üdvözölte az illetőt, társával egyetemben.
- Igazából... készültél egyáltalán bármivel is?
Persze. - vágja rá magabiztosan Mina. - Magammal. Meg veled. Véleménye szerint ennyi bőven elég ahhoz, hogy feldobjanak valakit. Az viszont a másik dolog, hogy voltaképpen halványlila fogalma sincs, mire vállalkozott. Ami furcsa, bizsergő érzést kelt benne, nem gyakran találkozik ilyen helyzettel...
Szembejön velük egy fiatal elf lány is. Mina pedig egyre idegesebb lesz. Ilyen nagy itt a forgalom, és mégis ekkora a hirtelen távozási arány?
Az ajtónálló őrnek való köszönés után viszont úgy döntenek, álldogálnak még egy kicsit, mielőtt Mirina elé járulnának. Pár perc álldogálás, és a míves faajtó lenyűgözött bámulása után Damien szólal meg először.
- Szerintem lassan indulhatnánk, mert a végén még azt gondolják, ingyenélők vagyunk. Vagy, hogy csak melegedni jöttünk ide. Sőt, kémek is lehetünk.
- Kémek, akik a terem közepén álldogálva, látványosan hallgatóznak. Borzasztó hatékonyak lennénk a szakmánkban. És egyébként sem melegszem. Éppen megfagyok. Nem látod, milyen sápadt vagyok?
- Hát... Ha hallgatózni szeretnél, tudok éppenséggel azt is. - Damien lehalkítja a hangját. - Egyébként szerinted a nemesek tényleg az ujjukon a gyűrűjükkel alszanak, vagy ez csak amolyan mesebeli dolog?
- Gyakorolsz a viccelődésre, vagy komolyan gondolod? Mert utóbbi esetben tényleg kidobnak minket, mielőtt labdába rúghatnánk...
- Hoztál labdát?... Nem tudom, milyen idős a lány, de attól tartok, ez nem lesz elég. És ha véletlen eltaláljuk a labdával? Akkor megtörik az egyezmény. Nem szabad megérinteni. Bár zsonglőrködhedtünk volna...
- Nem szabad hozzáérni. Bizony. Úgyhogy mindent a szemnek, semmit a kéznek, ezt vést az e... áu! Az oldalbabökés az én privilégiumom.
- Be kéne mennünk. Úgy hallom, most is éppen szerepel valaki. Csak ön után, kisasszony.
- Na ne viccelj. Vámpír vagyok, nem nyitok be elsőként egy palotába. Mi van, ha túl szent hely, erre nem gondoltál? Mi van, ha rögtön porrá hamvadok, ahogy belépek?
Damien nem akarja azt mondani, hogy az talán megnevetteti a kisasszonyt, így hát nem mond semmit. Amint már épp, nagy sóhaj kíséretében nyúlna a kilincsért, az ajtó hirtelen kinyílik. Nem kis szívfrászt hozva mindkettejükre. Így hát az úriember, akivel összetalálkozik a tekintetük, két mozdulatlanná dermedt/fagyott, halálra rémült illetővel találja szembe magát. Egy sötételf és egy vámpír. Nehéz eldönteni, hogy hármuk közül melyik ijedt meg jobban.
Végül az őr, igyekezvén összeszedni magát és méltóságát a lehető legsértetlenebb állapotban megőrizni, valamint hivatását is kellőképp teljesíteni, torokköszörülés után a következő mondatokkal fordul hozzájuk:
- Mélységes tisztelettel üdvözlöm önöket, ám sajnálatos módon hajlandó vagyok felhívni a figyelmüket arra, hogy a kisasszony éppen elfoglalt, egyúttal megkérni önöket arra, hogy ne zavarják...
Ekkor érkezik az illető háta mögül egy kiáltás, miszerint jöhetnek az újonnan érkezők. Mina megkönnyebbülten felsóhajt, hogy nem kell tovább a hidegben álldogálnia. A férfi vonakodva, félve, de udvarias körmondatokkal kísérve végül beengedi őket.
Ekkor Mina észrevesz egy érdekes dolgot. Hogy átlépett a küszöbön, és még mindig nem hamu és por. Na, ez már egy jó hír.
Mit kell ilyenkor mondani? - Szépséges és vidám jó esté... hm... napot kívánunk... - őőő.. kéne ide valamiféle tiszteletkifejező szó....
- .... felség.
Aztán Damien felnéz. Eddig lefelé hajtotta a fejét. Nem ért túlságosan ő sem az arisztokratikusan való viselkedéshez. A vér csak úgy száguld az ereiben, hiszen még életében nem látott túlzottan magas rangú illetőt... nem is hitte, hogy valaha fog. Többek között ezért is ragaszkodott oly mértékben, hogy jöjjenek.
A probléma csak az, hogy most meg ahelyett, hogy beszélne, csak bámulni képes. Udvariasan teszi ugyan ezt, de meglehetősen sokáig és szótlanul.
Mina ezért megunja a várakozást.
- Minden bizonnyal tudják, miért jöttünk. - elkezd közelebb sétálni. A kifejezéstelen pillantás, amivel találkozik, viszont mintha direkt szívná ki belőle az energiát. Azt kívánja, bárcsak lenne valamiféle varázslata,a mivel csökkenteni lehet a negatív energia koncentrációját egy térben, de... bárcsak minden ilyen egyszerű lenne.
- A helyzet az... Hogy nem igazán készültem semmivel. Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom.
- De fogad, az van. Meg almád is. Hoztál almát, igaz?
- Damien... én most épp... komoly próbálok lenni.
- Komoly próbálsz lennii? Akkor régen rossz úton jársz, kislányom. Nem éppen ezért vagyunk itt.
- "Kislányom"? Idősebb vagyok nálad.
- Vagy csak jól tartod magad.
- A lábaimon igen. A kéz, az más kérdés. Mindig is gyengék voltak a karizmaim, de hát nem ez a lényeg, hiszen nekünk... khm... - Majdnem azt mondta, hogy nem az erő a fontos, hanem a mágia, aztán még időben felemelkedett benne a gát, mely megakadályozza az ehhez hasonlatos információk kiszivárogtatását. Hirtelen kicsit pánikba esik. Mi lesz, ha megkérdezik, honnan jött? Mit fog válaszolni? Ő ugyan nem tud hazudni...
Úgy dönt, biztonságosabb, ha nem hagy szót senkinek, hanem beszél tovább. - Szóval az nem szükséges. A karok, úgy értem. Mármint nem árt. Ha mondjuk írni akar valaki. Vagy rajzolni. Khm. - Érzi, hogy egyre inkább elvörösödik, ahogy hadar, de megnyugodva tapasztalja, hogy a szőke hajú lány még nem aludt el. Bár... ilyen aktivitással talán nincs is szüksége alvásra egyáltalán.
Damien viszont nagyon szótlan... meglepően szótlan...
- Hát veled meg mi történt? Nincs kedved előhozakodni a sok poénnal a tarsolyodból? Mert van neki, higgye csak el, van neki. - az utolsó szavakat már Mirinához intézi.
- Ha nem lenne tarsolyom, elég nehéz lett volna idejutnom. Ám abban reménykedem, hogy a mai nap végén nem kevés érme fogja lehúzni.
- Ne legyél ilyen tolakodó. Ezt ne rögtön. Ilyet nem kellene mondani. Szerintem. Mert így úgy tűnik, mitha csak ezért...
- Ó, dehogy, nem csak ezért jöttem. Ugyan már, nem vagyok én ennyire zsugori. Az alapvető szándékom az volt, hogy kegyedet láthassam - ezt nem Minának, ó, de még mennyire, hogy nem - , és bár pusztán reménykedhetem benne, hogy az egyébként tökéletes arcát még gyönyörűbbé fogja varázsolni egy halvány mosoly... azért még reménykedem.
Nem hiszi el. Egyszerűen nem hiszi el. Mégis honnan gondolod azt, hogy attól, hogy bókolsz neki, nevetni fog? Talán nem is értette, amit mondtál! És ez mégis... ez mégis micsoda? Tökéletes arca? Nem hinném, hogy olyan tökéletes arca van... egyáltalán nem is... Mina azon veszi észre magát, hogy felháborodott arccal méregeti a sötételfet, aki teljesen gátlástalanul veszik el a szőke leányzó szemeiben. Hát mégis mit lehet azokon annyit nézni?! És hogy képzeli? Hogy mindezt őelőtte?
- Na, álljon csak meg a menet. - próbálja lenyugtatni magát. A kezei már ökölbe szorultak, de nem akar ő kárt tenni a berendezésben... viszont egy beszélgetés mindenképp szükséges lesz. - Álljon csak meg. - Igen. Mert az ismétlés, az segít a megnyugvásban... vagy nem így van ez a mondás?
- Állok. Nagyon is állok. Mármint... úgy értem, a két lábamon. Hisz lehet látni. - Mina mindezidáig nem tudta, hogy a sötételfek el tudnak vörösödni. Azt viszont lehet, hogy őfelsége nem tudta, hogy a vámpírok is el tudnak, de most aztán megtudja, hisz Mina arca körülbelül a paradicsom színével vetekszik most, rózsaszín, nagy őzikeszemeit pedig elsötétíti a harag. Karon ragadja a  zavarát mosolyogva álcázni próbáló sötételfet, aki megrökönyödve próbálja megőrizni az általa imént felvázolt állapotot, nevezetesen, hogy a két lábán áll. A vámpírlány heve mindig meglepi.
Pedig még nem is tudja, milyen meglepetés vár rá. Azt viszont igen, hogy ez így nem lesz jó, ha leállnak veszekedni, sebesen eltávolítják őket, ahogy tették, úgy tűnik, az előző próbálkozókkal is... Talán ez az egész verseny csupán arra megy ki, hogy mindenki fáradságosan elvonszolja magát ide, hogy aztán hátsóba rúgassék? Ez igazán igazságtalan lenne...
De nincs ideje elmerülni a gondolatban, mert Mina olyan tekintettel néz rá, mintha elevenen fel akarná falni. Szemei jelenleg ijesztőbbnek tűnnek, mint az előttük fellépő másik vámpírhölgy lándzsája.
- Na mi... mi... mi ütött beléd hirtelen?
- Belém mi ütött? Észrevetted te magadat? Arról volt szó, hogy megnevettetjük, nem arról, hogy az elbűvölő szépségéről fog áradozni. - szűri a szavakat mérgesen összeszorított fogai között. Összeszorított, meglehetősen éles fogai között...
- Meg kell mosolyogtatni, én csak azt próbál...
- Aha. Megmosolyogtatni. Hát ez csodálatos.
- Most mi a gond? Te... féltékeny vagy?
Mina szeme vészesen villan. - Én? Én mi? Próbálom védeni a büszkeségem? Igen. Együtt jöttünk ide, te meg nem is engedsz szóhoz jutni, csak...
- Egy csomót beszéltünk! Na jó, figyelj. Ez így nem lesz jó. Ne idegesítsd fel magad. Csak szépen csendben elnézést kérünk, távozunk, és...
- Na, hagyjál a diplomáciáddal. És meg ne próbálj nyugtatgatni!
Damien nem mer átlesni Mina válla fölött, hogy ellenőrizze, Mirina éppen milyen tekintettel nézi a kis összetűzésüket. Valamint reménykedik, hogy nem elég jó a hallása ahhoz, hogy kivegye, miről is van szó. Az lenne még szép, ha lebuknának itt egy féltékeny, haragos Minával...
- Jó. Jól van, rendben, elnézést. Erre vártál? Mi van veled? Ennyire nem tett jót a hideg levegő? Ösztönszerűen elfutna, maga mögött hagyva csapot papot. Csak az a baj, hogy ez elég udvariatlan lenne... mellesleg Minával jött, őt meg nem hagyhatja itt...
- Erre vártam? Hát, valamivel őszintébben, de... ne. Nem erre vártam. Le kellene nyugodnom, azt mondod? Tudom is, hogy segíthetsz ezen.
Ajjaj, valami ördögi terv? Miért nem tetszik ez nekem? - Hogy... tessék? - próbálja minél udvariasabban kifejezni a gondolatait. Pislant egyet-kettőt.
- Add ide a kezed.
Még nagyobbra nyílnak a zöld szemek. Két pislantás. - Mmmiért is kell neked a...
Mielőtt még befejezhetné a kérdést, Mina két kézzel erősen megragadja a kezét, jókora helyet hagyva szabadon a csuklójánál, ahova is a fogait helyezi, pár pillanattal később. Damien teljesen mozdulatlanná dermed, ha akarna, se tudna arrébb menni, zöld szemei akkorára kerekednek, mint még soha, és azon gondolozik, miért nem képes lejátszódni előtte az élete, mikor nagy valószínűséggel néhány pillanat múlva holtan esik össze a földön... Valamint azon, hogy most akkor vajon mindez az ő hibája? Meg azon, hogy....
- Elég... lesz már... Mina... Mina, az isten szerelmére, hagyd abba... vagyis... nem, nem az istenére, mindegy, csak szállj le rólam!
Minának viszont esze ágában sincs ilyet tenni. Hirtelen elfelejt mindent, azt is, hogy hol van, azt is, hogy mit művel épp, meg főként azt, hogy miért. Pontosabban tudja, hogy miért: mert... mert iszonyúan jó... Olyan bódult állapotba kerül, hogy teljesen tompán érzékeli a puffanást, ahogy a férfi, aki bekísérte őket a bejáraton, eszméletét vesztve elterül a földön. Na nem mintha izgatná az az alak. Teljesen figyelmen kívül hagyja viszont Damien szavait is, és az sem tűnik fel neki, hogy a másik már alig áll a lábán.
Pusztán egy sikítás az, ami tudatára ébreszti. Egy éles sikítás, ami egyértelműen egy fiatal lánytól származik. A trónszék irányából. Mina lassan kinyitja a szemeit, majd hirtelen elhúzza a száját Damien csuklójától.
- Kö... Köszönöm! A hang egyértelműen nem hálával telt. Csak nézi, nézi a kezeiben tartott csuklót, ami most sokkal szürkébb, mint amilyennek valaha látta. Két apró kis pötty jelzi rajta a fogai helyét, melyekből a vér még mindig szivárog. Aztán hirtelen lecseppen egy vércsepp. A földre. Eltelik pár pillanat, mire Mina rájön, hogy a szájáról csöpög a vér, ezután hirtelen odakap és letörli a kezével. Kezd kicsit izgulni. Talán a dolgok mégse úgy alakultak, ahogy tervezték... hoppá, nem is tervezték sehogy. Talán ez volt a baj. Mi üthetett belé?...
És most itt áll, a tekintete váltakozva a szörnyülködő Damienre, vagy pedig az ájult kisasszonyra szögezve. Mert bizony, ő is elájult.
Egy-kettő-három, és jönnek az őrök. Egy... - Van... valakinél... esetleg... zsebkendő? Kettő...
- A magasságos istenre, mi történt itt? Megsérült valaki? Maguk... maguk voltak? Kihasználták a vendégszeretetünket, hogy galibát csináljanak, mégis mit képzelnek?! Mit műveltek őfelségével?
Megmondtam. Damienen lenne a sor, hogy magyarázkodjon, ha éppen nem leledzene ő is meglehetősen közeli állapotban az ájuláshoz. - Mi nem akartunk... mi... már itt se vagyunk...
- Ajánlom, hogy minél hamarabb hordják el magukat! Miért is engedünk be egyáltalán vámpírokat? Barbár népség. Most aztán takaríthatjuk fel a padlót, megint.
Megint? Elmélkedik Mina, miközben kifelé tuszkolják az ajtón, és próbál megmaradni két lábon. Az őket kint fogadó harapós hideg feléleszti. A vér meg lassan rá fog száradni a kezére. Hát ez ragyogó.

Köszönöm, köszönöm, és bizonyosan jól nevettem, a hölgynek is akadt azért szórakozás mindenki produkciójában, íg megérdemlitek mindannyian a 2500 váltót. Köszönöm!