Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Alicia Zharis - helyzetjáték

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

1 Alicia Zharis - helyzetjáték on Pént. Jan. 08, 2016 6:19 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Én is, én is! Szeretnék egy jót agyalni Very Happy

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

2 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Vas. Jan. 10, 2016 12:25 pm

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Hát, előre sajnállak, mert ez fájni fog Very Happy

Milyen lenne, ha Alicia megkapná, amit akar, célja teljesülne, aztán... aztán azonnal elvennék tőle és elérhetetlen távol helyeznék tőle.
Ezt akarom elolvasni, elnézést a szadizmusért!

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

3 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Hétf. Jan. 25, 2016 8:55 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Megtalálták Azrael kardját. A fenséges penge szinte pompába borítja a vértől mocskos területet, a közeledő halálszagot pedig teljesen elnyomja. Igazi dicsfénybe burkolózott hely ez, szinte már megszentelt földdé teszi a mennyei fegyver. Hiába hulltak el többen is, hiába vannak itt frissen legyilkolt teremtmények, valahogy nincsen meg az a borzasztó hatása.
A kard most Alicia kezeiben van. Egy nekromanta fonja ujjait a markolat köré, egy olyan undorító lény, akit a legutolsó személyek közt sem akartak volna látni ennél a szent hagyatéknál, most azonban ez mégis megtörténik. A nem várt dolog bekövetkezik: egy aljas féreg az, aki hozzáért egy mennyei tárgyhoz.
A különleges és hatalmas energiától, amely a fegyverből áramlik, bizseregnek ujjai, majd egész testét átjárja. Véresen, izzadtan és fáradtan, zihálva néz végig a pengén, és érzi, hogy eddigi fáradalmai végre értelmet nyernek. Végre teljesülhet vágya, amelyet már évek óta kergetett. Ott áll, kezében az áhított legendával, amely megváltóját visszahozhatja az életbe. Egyáltalán nem érdekli, mit gondolhatnak a többiek. Még véletlenül sem fordul meg a fejében, hogy mást illetne a penge, még egy halk hang sem csendül fel elméjében, amely azt suttogná: másnak kell adni. Nem. Elvégre azért ment ennyi mindenen keresztül, hogy ő szerezhesse meg, hogy övé legyen, hogy az ő kívánsága teljesülhessen.
Hezitál. Részben nem tudja elhinni, hogy valóban eljutott idáig, hogy ez az igen bizonytalan, ez a lehetetlen cél mégis megvalósul, részben pedig maga a látvány az, amely teljesen megdöbbenti. Furcsa saját kezeivel tapintani Azrael kardjának markolatát, különös azt a szent energiát érezni, ami átjárja őt a penge által. Nekromantasága miatt, az évek sötétsége miatt talán kissé kényelmetlen ezt tapasztalni, viszont semmiképpen sem olyan rossz, hogy képtelenség legyen a számára megtartani a fegyvert.
Halvány, hitetlen mosoly jelenik meg arcán, és akik körülötte vannak, kétségbeesetten várnak, mit fog kívánni. Bizonyára mindenki valami szörnyűségre gondol, olyanra, hogy hihetetlen erőt vesz magához, mindent elpusztít, és az örök káoszt bocsátja a világra, hogy ezután csak élőholtak fogják ellepni a gyönyörű földeket, hogy minden szép fa elhullajtja levelét, és feketévé korhadnak. Aliciának viszont semmi ilyesmi nincs szándékában. Ha mára nem is érzékeli ezeket az apró örömöket, régen igen, és már csak a gyerekkori élmények miatt sem akarná ezeket a csodákat eltűntetni. Sőt. Csak még eggyel több hihetetlen dolgot akar visszahozni.
Add vissza… Add vissza a nővéremet — suttogja reménykedve, halkan és rekedtesen, könnyei pedig gyülemlenek a megkönnyebbüléstől, az elképzeléstől, hogy nemsokára ismét láthatja és hallhatja azt, akiért egészen idáig elment, akiért ennyi mindent feladott. Nem tartja különösnek és hatalmas tettnek azt, hogy felhagyott holdpapságával, helyette pedig nekromantává vált. Bőven megérte a számára így visszagondolva, hiszen megszerezte Azrael emlékét.
És ez az övé. Teljesíti a kívánságát, bármi is legyen az.
Lassan mintha valami változna. Nem a környezet, nem a körülötte lévő személyek, semmi nagy volumenű dolog nem történik. Szeme sarkából pillantja meg az apró eltérést, méghozzá a megkötött fényt, ami eleinte alig-alig pislákol. Mintha küzdene azért, hogy életben maradjon, mint azok az apró tűznyalábok, mikor a fák ropogva lángra lobbannak. Ahhoz hasonlóan ez a fény is egyre nagyobbá válik, egyre erőteljesebb és vakítóbb, majd felvesz egy alakot. Eleinte csak egy aránytalan fénylény, amelyről senki sem találná ki, mégis micsoda. Nincsen forrása, nincsen semmi, ami éltethetné, ami megfoghatná, mégis valahogy van, kering és lebeg. Alicia is kérdőn, mégis reménykedve nézi ezt a jelenséget, és szinte vágyódik azért, hogy felgyorsuljon a folyamat. Csodálatos a látvány, a félelem sincs meg a tündében, viszont jobb szeretné, ha nem is jelenne meg a várakozás okozta akaratlan aggodalmaskodással.
Az aránytalanság fokozatosan egy nő jellegzetes vonásait ölti magára, amelyet a nekromanta nagyra nyílt szemekkel figyel. Reménye egyre nagyobb, egyre hatalmasabb, és egyre kevésbé hiszi azt, hogy bármi elveszhetne. Ennél a szakasznál már mi változhat? Végbemegy. Az egyre nőiesedő fénylény pedig bizonyára a nővére, akit végre valahára visszakaphat. Mégis mi rossz történhetne? Maradék nekromanta erejét felhasználja, megvédi őt, ha esetleg a körülötte lévők támadni készülnének, aztán innen kikeveredve egy békés életszakaszba kezdhetnek. Itt zárul le az őrület, a káosz, amelyet felvált a meghittség és a nyugalom.
Az eddig lebegő lény most leereszkedik, és ahogy lába hozzáér a talajhoz, a fényburok megreped, majd szilánkosra törve hullnak a földre üveges hangon csengve a darabok. A felszín fokozatos eltűnésével láthatóvá válik a sötét bőrszín, amely alatta rejtőzött eddig, a tejfelszín haj, a magas, vékony alkat sötétkék öltözetben: nővérét takarta ez a különös fényjelenség.
A kardot azonnal eldobja, hogy mihamarabb testvéréhez siessen. Botja még véletlenül se jut eszébe, ami a harc hevében valahol a csatatéren maradt - talán az egyik elhullott ellenfél alatt pihen arra várva, hogy végre magához vegye mestere. Csak egyetlen cél lebeg előtte most sokkalta erőteljesebben: a sötételf, aki eszméletlenül rogy a földre.
Freya! — kiáltja a nevét, letérdel mellé, felemeli felsőtestét, magához szorítja a fejét. Azonnal megérzi azt az ismerős illatot, ami a bazsalikomra emlékezteti, és ez felszabadítja. Rengeteg olyan emlék kerül előtérbe, melyeket már régen háttérbe szorított, hogy ne gyengüljön el a hosszú út során. Mindez egyszerre tör rá, az eddig elfojtott könnyeket pedig nem bírja visszatartani: patakokban folyik arcán végig, majd álláról lecseppen. Hangja, ahogy hívja testvérét, remeg, alig bír beszélni, de amit mond, mindből a szeretet és felhőtlen boldogság érezhető.
Úgy hiányoztál, annyira látni akartalak már — nyöszörgi, szorítása erősödik. — Végre... Végre ez is eljött... Végre együtt lehetünk, végre nem kell soha többé elhagynunk egymást... — teszi még hozzá némileg nyugodtabban. Gondolatban már látja maga előtt az eljövendő éveket, melyekben nem lesznek soha többé rémképek, ahol nem fogják követni őt félelmei, ahol nem kell amiatt aggódni, hogy mikor talál rá egy inkvízítor, aki gondolkodás nélkül karóba huzatná. Mostantól csak azzal kell foglalkoznia, hogy melyik növény mikor hozza meg termését, mikor bontanak virágot; semmi mással. Nem kell arra a rengeteg vérre visszaemlékeznie, mely a kezéhez tapad, nem kell senkinek az életét elvennie, hogy meglelje saját nyugalmát.
A külvilágról azonban nem érdemes megfeledkezni. Míg Alicia teljesen átadta magát az érzéseinek, a kard más kezébe került, a többiek pedig felbátorodtak. Akik büntetendő súlyt éreztek vállaikon, hamar elsiettek, akik végig a helyes utat járták, azok maradtak csak. Tudták jól, mi a feladatuk, de a vezető parancsa nélkül nem akartak cselekedni. Ám az is eljött...
A nekromantát durván ragadják meg, két karjára szorulnak az ujjak, elhúzzák őt testvérétől, akit szintén megfognak. Egy erősebb személy felemeli, hogy elvigye a közelből, és bár lényegesen finomabban bánnak vele, mint Aliciával, és ez megnyugtathatná, a holdcsókoltnak mégis kínzó fájdalmat okoz. Az eddigi örömteli vonások hamar megdöbbenté és értetlenné válnak, könnyei egy pillanatra elakadnak, akárcsak lélegzete. Kell neki néhány hosszú pillanat, mire felfogja: ismét minden elveszett. Kell neki annyi idő, hogy eljusson hozzá: a fáradozásai mégis hiábavalóak voltak.
Rémülten néz abba az irányba, amerre Freyát viszik, hitetlenkedve megrázza a fejét, és azt ismételgeti folyamatosan: ilyen nincs. Nem lehet, hogy egy pillanat alatt minden elvesszen. Nem lehet, hogy egy másodperc töredéke alatt egy álom teljesen összetörjön! Hogy? Mégis hogy történhet ez meg?!
Nem, nem, nem, nem nem... ! — ismétli folyamatosan és egyre hangosabban a szót fejrázva, és egyre erőteljesebben próbálja kiszakítani magát a szilárdan tartó kezek közül. — Eresszenek el! — sikoltja. — Engedjenek! — rángatja kezeit, de ezzel csak azt éri el, hogy még durvábban fogják őt. Már fájdalmas az, ahogy szorítják karját, de Alicia nem érzékeli ezt.
Ne merészeljék elvinni! Adják vissza! Most azonnal engedjenek el! — kiáltja, és még mindig próbálkozik. Mivel nyughatatlannak bizonyul, így elé áll egy ember, aki könyörtelenül gyomorszájon üti egyszer. Ennyi bőven elegendőnek bizonyul: amikor elengedi a másik kettő segéd, Alicia a földre esik, epét köhög fel, és elvert kutyaként mászna nővére után, ha nem kapna még egy kemény ütést, amitől percekig mozdulni sem bír.
Összehúzódva zokog, de a testi fájdalom csak kis részét teszi ki ennek. Főként testvérének ismételt elvesztése okozza a legnagyobb kárt benne. Szinte hallani lehet, ahogy lelke teljesen széttörik. Az eddigi sérülésekből felépült ugyan, de ez most olyan csapást mért rá, melyet képtelenség bárhogy is kivédeni: összetört úgy, ahogy van. Képtelennek találja a felállást, képtelenségnek talál mindent, ami körülötte van. Nem tudja elhinni, hogy ez ismét megtörtént vele, és nem tud semmi mást sem csinálni, csak sírni, keservesen, kiadva magából mindent, ami bántja.
Nem hallgatja meg senki. Nincs senki, aki megértené. Nincsenek társai, akik segítő kezet nyújtanának neki. Nincsen semmije sem saját magán kívül, de ez nem is zavarja, eddig is megoldotta. De hogy innen hogyan lesz tovább? Mihez kezd most? Nővérét visszakapta, de azonnal el is vették tőle. Nem szerezheti vissza egyedül, nincs meg hozzá az ereje. Mégis hogyan tehetne bármit is? Nem támogatná úgyse senki abban, hogy a szeretett családtagot kiszabadítsák a fogságból.
Elveszett. Nincs kiút. Nem látja a fényt, amely vezethetné. Nincs remény.
Az idő elteltével már érzéketlenül fekszik. Nem zokog, nem nyöszörög, nem szipog többet. Rezzenéstelen és hangtalan hosszú percekig, és aki nem figyeli feszülten, mikor emelkedik finoman felsőteste, azt hinné, meghalt. Csuklyája takarja arcát, haja is ráragadt bőrére, így az üres tekintetet nem lehet látni. Egyetlen kérdés kering benne: így hova tovább? Nincs hova mennie. Nincs kiért küzdenie. Nincs kiért élnie.
Mit tegyen? Meg kéne halnia? El kéne pusztulnia, mint ahogy elvileg minden nekromantának? Meg kéne bánnia az összes bűnét, hogy annak a nevetséges Istennek a színe elé tisztán léphessen?! Ugyan már... Ha itt fekszik, előbb-utóbb úgyis elveszti életét, ha nem fogják kivégezni, hát éhségben vagy szomjúságban pusztul el. Mit számít egy koszos nekromanta?
Nem érzi azt, hogy bármit is tennie kéne. Nem érzi szükségét annak, hogy továbbra is küzdenie kéne. Felőle akár máglyára is vethetik. Emésszék csak el a perzselő lángok, marják szét a húsát, hiszen így úgysincs értelme élni. Cél nélkül? Remény nélkül? Azon személy nélkül, aki az életét jelenti? Dehogy. Nincs mit megbánnia. Nincs miért itt maradnia már.
Hová vitték? — hallatszódik hangja rekedtesen, üresen.
Egy olyan helyre, ahová sosem juthatsz el — közli valaki nyersen, majd köp egyet. Halkan mormog valamit még az orra alatt — bizonyára valami olyasmi, hogy micsoda mocskos népség az Aliciához hasonló.
A sötét tünde lassan megemelkedik. Még érzi a korábban kapott verést, így csak nehézkesen sikerül felülnie.
Él még? Élni fog? — érdeklődik maga elé bámulva a nő.
Fene se tudja — vonja meg a vállát a másik. Teljesen hidegen hagyja ez a téma, és hangján érezhető is, hogy tovább nem érdemes zargatni ezzel. Még a végén rávetemedik valami olyanra, ami a nő életének végét jelentené.
Ha él, nekem már az bőven elég... — mondja halkan, kezeit mellkasához emelve. Mintha csak szívét próbálná megérinteni egy szép emléket védelmezve.
Pár másodperc után feltápászkodik. Egyensúlyát nagyon nehezen tudja megtartani, de képes rá. Amennyire csak tud, felegyenesedik, és úgy botorkál oda elhagyott botjához. Remélte, hogy legközelebb már kettétörve láthatja, és hogy varázskönyvét nemsokára tűzbe dobhatja, de úgy tűnik, ennek még nem jött el az ideje. Új megpróbáltatások elé kell néznie, új akadályokon kell keresztülmennie. Új ismereteket kell szereznie, új helyeket kell bejárnia.
Abba az irányba fordul, amerre nővérét vitték. Már nincs ott egyetlen távolodó alak sem, de lelki szemei előtt látja azt a foltot.
Él. A testvére még él. Ez a fontos. A továbbiakban ez fogja vezetni őt: a tudat, hogy még lélegzik, hogy dobog a szíve. Hogy merre? Az édesmindegy. Ha a halálból visszahozta, hát egy olyan helyről, ami ezen a világon van, miért ne tudná? Nehezebb lesz, mint Azrael kardjának megkeresése? Aligha. Nagyobb akadályok lesznek? Nem hinné. A tudat, hogy életben van, bőven elegendő. Itt sokkal több esély van arra, hogy beteljesítheti újabb célját. Ez már nem olyan bukásra ítélt küldetés, mint a szent fegyver felkutatása és  megszerzése. Hiszen köztük van testben és lélekben egyaránt. Ebben a tapintható, létező világban van. Kell ennél több? Nem hinné. Csupán még egy darabig hordania kell a megszokott maszkot, mely már hozzánőtt az évek folyamán, és csak annyit kell tennie, mint eddig: haladnia előre, vállalni a kockázatokat.
Magabiztosan és bizakodással telve néz a jövőbe.
Még van reménye.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

4 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Csüt. Jan. 28, 2016 6:35 pm

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Nem rossz, nem rossz. Jöjjön is a következő adag:

Azrael kardja nincs, vagy ha van is, nem tudod, hogy hol. De talán nem is kell. Egy alak áll eléd, árnyakból szőtt ruhában, hideg kék szemekkel és olyan érzelemmentesen beszél, hogy a hideg is kiráz tőle. És elmondása szerint Samael áll előtted, a Halál angyala és kivételesen tehet az érdekedben egy kivételt. Illetve, egy alkut. Visszahozhatod az életbe Freya-t, ám meg vannak a hátulütői. Először is, Freya a mennyből kerül ismét a földre. Másodszor, te veszed át a helyét a halottak között, de a purgatóriumba kerülsz és nincs kijárásod az idők végéig. Mit teszel?

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

5 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Szomb. Márc. 05, 2016 2:55 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Rengeteg út van már a háta mögött, és most is egyet jár. Magabiztosan, fáradhatatlanul tapossa a poros ösvényt a fák és bokrok között, hogy keresztülszelje az erdőt, ahova éppen került. A megszokott hangok fogadják őt: madárcsiripelés, pár ág törése, bokrok rezdülése, ahogy egy apróbb állat surran el a környékén, valamint a leveleket megszólaltató szél játéka tölti be a területet. Hosszú ideig nem változik semmi, nem is szentel különösebb figyelmet erre, így egészen addig nem tűnik fel neki a később beálló némaság, míg meg nem pillant egy furcsa alakot. Öltözete olyan, mintha árnyékból szőtték volna, sötét, szinte eloszlathatónak tűnik, szemeit és arcát viszont még nem látja tisztán ilyen távolságból. Egy ideig gyanakodva figyeli az ismeretlent, végül úgy dönt, hogy ignorálja - legalábbis megpróbálja. A csend azonban ad neki bőven elegendő okot az aggodalomra, így kissé merevebben teszi meg a lépéseket, egy-egy óvatos pillantást vet az előtte állóra. Képtelennek bizonyul figyelmen kívül hagyására.
A közelébe ér, az arcára pillantást, de csak a jeges kék szemeire jut ideje - megragadja Alicia tekintetét, és még mielőtt bármi mást szemügyre vehetne, megszólal:
- Tudom, mire vágysz, tünde... - hangja fagyos, mire a nő hátán végigfut a hideg, és érzi, ahogy karján feláll a szőr. Sokféle személlyel találkozott már, de ilyen riasztó hangú egyénnel még nem. Akarata ellenére is mintha menekülni akarna. Rossz előérzete támad ettől.
- Honnan tudhatnád? Nem ismerhetsz - áll meg, gyanakvón figyeli az idegent, próbálva keresni néhány ismerős vonást, de nem talál.
- De, ismerlek, nekromanta - jelenti ki. - Alice Stormstone, Alicia Zharis, bárhogy nevezed magad, a Teremtő ismer, és így én is.
- Mit... ?! - Elfojtja a többi szót, mely dühödten csúszna ki a száján korábbi neve hallatán. Honnan tud ez a férfi ilyeneket? Honnan ismeri régi nevét? Ki ő? Egy régi fajtársa, aki aztán nyomozásra adta a fejét csak azért, hogy megtalálja? És most mihez akar kezdeni? Megölni?
Lehetetlen. Ilyen szempár nem volt kis otthonában, ezt felismerné bárhol, olyan rideg.
- A Teremtő nem létezik - mondja végül hidegen a nő. Nem hisz benne. Kismillió dolgot fel tudna sorakoztatni, ami megcáfolná a létezését, és mindent, amit tőle eredeztetnek, meg tudná magyarázni logikus úton. Nem bízik holmi kitalációban, bizonytalanban.
- Ezt te magad sem hiszed el. Csak gyűlölködsz és haragszol, mert a nővéred halálát lelte.
Összepréseli ajkait, és csak sziszegve képes válaszolni:
- Igen, meghalt - közli. Fortyog benne az elfojtott harag - ritkán ilyen dühös. Nem szoktak az érzelmek ilyen intenzíven megjelenni benne. Mindig olyan könnyű volt a maszkot fenntartani, most pedig borzasztóan nagy a kísértés arra, hogy kiabáljon. Nem sok híja van annak, hogy utat engedjen a méregnek, amit azonnal kiváltott belőle ez a senkiházi söpredék.
Egyáltalán ki ez? És mégis hogyan értesült minderről? Nem árulhatott el senki sem ilyet róla, nincs olyan létező személy, aki erről tudna. Akkor mégis mi ez? Vészesen kutat elméjében olyan egyén után, aki mindezzel tisztában lehet, de egyszerűen nem talál senkit. Nincs olyan, aki ilyen mélységű dolgokkal tisztában lenne vele kapcsolatban, és a felszín is, amit néhányan kapirgáltak, olyan, mint bárki másé ebben az időben: veszteségekkel és bukásokkal teli, öröm aligha akad benne, és ami van, az is a régmúltban.
- A te Teremtődet mindenütt kegyesnek mondják, ennek ellenére elvette tőlem. A családomtól. Nem vétettünk ellene semmit, akkor mégis miért kellett megengednie ezt?
- Hiába keresed a kardot - tér ki ily módon a válasz elől. Alicia mintha kissé elégedett lenne, hisz ez azt jelenti, hogy némileg sarokba szorította a férfit, és ez halvány mosolyt csal az arcára.
- Nem fogod meglelni. De én visszaadhatom őt az életnek.
Nyelvére harap, még mielőtt valami durvaságot mondana. Mégis milyen badarság ez? Visszaadni a nővérét? Felháborítóak ezek a szavak! Mégis hogy van képe ilyeneket mondani?! Hogy merészeli őt ezzel hitegetni, ilyen lehetetlen dolgok beetetésével próbálkozni?!
Arcáról tükröződik az egy pillanatra csillapodott, most ismét pusztító düh. Szemei szinte szikráznak, és ez igen ritka látványnak bizonyul - még a nekromanta számára is meglepő, hogy ilyen erős hullám söpör rajta keresztül. Alig bírja kordában tartani, viszont elhatározza: bebizonyítja, hogy ez a szörnyeteg, aki csak úgy játszadozik vele, egy csaló, egy utolsó aljadék, aki kihasználja kegyetlen lapjait.
- Visszaadhatod? - hallatszódik a gúnyos kérdés belsejében égő indulattal ellentétben meglepő nyugodtsággal. - Hitegettek ezzel már, de ha ilyen mélyen kutattál a múltamban, bizonyára erről is tudsz. Miért kéne bíznom pont benned?
Kérdés, ezt valóban tudja-e. Ha igen, akkor nem hozakodott volna fel ezzel a kényes üggyel, elvégre Alicia erősségei közé nem tartozik a bizalom - ezzel a cselekedetével pedig rögtön elvágta a bizalmába férkőzéséhez az utat. Ennek a személynek képtelenség lesz már bárhogy is közel kerülnie a nekromantához, a túl sok gyanús körülmény túl veszélyessé is teszi őt. Viszont az ő reakciói is olyanok, amelyek alátámasztják a másik igazságát: meghalt a nővér, eldobta régi nevét. Lehet, meg kéne ölnie...?
- Mert más választásod nincsen. Azrael kardját halandó nem tudja használni. Nekem viszont az Úr meghagyta, hogy a holtak fölött rendelkezzek, így visszadhatom a nővéred életét.
Hogy merészel ilyen könnyeden beszélni erről?! Mik ezek a szavak?! Mit tud ő minderről?!
- Nincs más választásom? - kis híján elneveti magát. - És miért kéne elhinnem, hogy neked ilyen erőd van?
Kétkedés. Jellemző rá, de ami a leghihetetlenebb, abban mindig kétkedni kell. Főleg ebben...
- Nem kell elhinned. - Felé fordul, jégkék tekintete hűvösséget áraszt. Ettől a pillantástól a nő nem tudja eldönteni, hogy izzad vagy épp megfagyni készül - egyszerre hátborzongató és egyszerre teszi feszültté az ismeretlen szempára. Hihetetlen ez a kettős hatás, és egyre csak rosszabbodik a helyzet, egyre inkább azon a véleményen van, hogy pontosan ennek a személynek az ijesztősége miatt kell megölnie őt. Sokat tud, megrettentő alak, aki bármikor az útjába állhat ismét, és ha már felkínálta a lehetőséget, ki kell használnia. Egyelőre azonban nem mer lépni - tart attól, mire képes a másik. Ha a nézése már ezt váltja ki belőle, akarata ellenére is arra gondol, hogy rémisztően erős képességekkel rendelkezhet.
- Senki nem hisz a Halálnak, ha szembetalálkozik vele.
Nézzenek oda! A Halál maga lenne előtte? Ne vicceljen már... Egyre inkább meggyőződik arról, hogy ez az egész egy vicc, méghozzá a rosszabbik fajtából.
Pár pillanatig csendben van, és csak dacosan néz a másik szemébe.
- Esetleg bizonyítani is tudnád ezt?
Mi más is lenne alkalmasabb ennek a valóságosságának igazolása, mint a bizonyítás? Ha valóban maga a kaszás áll előtte, hát könnyedén tehet meg bármit, ami a feladatkörébe tartozik, ha meg nem csinál semmit... Nos, ezzel bizonyosságot nyert a tény, hogy egy jól színészkedő csaló, akinek lehet, van annyi humora, hogy varázslattal súlyosan megsebzi őt, és az utolsó pillanatban ismét bemutatkozik Halálként. Borzasztóan szórakoztató lenne.
- Ezért nem küld az Úr prófétákat, mert az angyalainak sem hisznek - mondja szenvtelenül. Ez némi furcsállást vált ki a sötételfből, és ekkor kezd erősödni benne a gondolat, hogy ez talán mégsem egy játék, hogy talán mégis van abban igazság, amit mond. Lehetséges, hogy... ?
Még mielőtt bármit is levonhatna mindebből, döbbent vonások jelennek meg rajta. Egyre csak gyengül, és a váratlan erőtlenségtől nagyra nyílt szemekkel ragadja meg utolsó erejével szíve fölött a ruhát, mivel valami mintha szorítaná. Tagjai már nem akarnak engedelmeskedni, éppen ezért nagy küzdelem már maga a kar felemelése is. Zihál, és érzi: teljesen felesleges a próbálkozás, a lélegzetvétel. Nincsen semmi hatása annak, hogy levegőt vesz, nem lesz semmivel sem jobb és könnyebb, csak rosszabb: szíve még fájdalmasan dobban egyet, mintha küzdene azzal, hogy még működjön, hogy még áramoltassa a vért, de végül megáll. Még hallja elméjében a sikító gondolatokat, melyek a helyzet normálisságát próbálják megcáfolni, azonban fokozatosan ezek is elhalkulnak. Elfelejti a feladatait, a legfontosabb tényt, ami eddig vezette őt, maga a lét is feledésbe merül, melyet már nem tud megkülönböztetni a nemléttől.
Arca elsimul, tekintete pillanatokon belül üressé válik. Testét már nem tartja semmi, így összerogy, majd élettelenül elterül a földön - mintha csak elvágták volna egy marionett bábu zsinórjait.
A lélektelen test nem sokáig marad ilyen az ismeretlen jóvoltából: szelleme visszatér a testébe. Hogy mennyi ideig volt távol, arról fogalma sincsen, de egyelőre nem is érdekli; csak riadtan, hangosan és nehezen vesz egy mély és fájdalmas lélegzetet, megtöltve ezzel kiüresedett tüdejét, majd erősen köhögve megpróbál felülni. Ahogy ez csillapodik, elméjét egyre inkább megtöltik a gondolatok: mi volt ez? Valóban maga lenne a Halál? EZ a személy lenne ő? Tehát akkor... Tehát akkor valóban képes arra, amit mondott?
Pillanatokon belül változik meg a véleménye erről a személyről. Így, hogy bizonyított, képes elfogadni a közölt tényeket, de valahogy még mindig nem tartja magát hívőnek, istenfélőnek. Valahogy még mindig kézzelfoghatatlan a számára, de lényegesen visszafogottabban viselkedik mostantól - kissé talán meg is ijedt, behódolt a felsőbbrendűnek, még ha ez némileg ellenkezik elveivel.
- Hogyan... ? - préseli a szót még erőtlenül, és felnéz a másikra.
- Bizonyítékot kértél, kicsinyhitű. Megadtam - hangzik a válasz.
- Tapasztaltam... - szuszogja még megtartva a gúnyt, bár ez inkább már csak magával szembe irányul. - Szóval... Valóban vissza tudod hozni? - érdeklődik halkan, szinte félve, és ekkor már maga elé bámul. Váratlan fordulatot vett az események sora, efelől semmi kétség. Kissé talán még bugyutának is gondolja magát emiatt, de hát ki hitte volna, hogy leküldenek egy angyalt? Így azonban van lehetősége arra, hogy nővérével együtt lehessen. Talán. De mit kell érte fizetnie? Elvégre az ilyen nyilvánvalóan nincs ingyen. Nem jutalmazzák a föntiek a lenti nyomorultakat csak úgy, jóindulatból. Ráadásként abban is biztos, hogy nem egy egyszerű dolgot kell odaadnia azért, hogy szíve vágya teljesüljön.
- Valóban. De nem ingyen.
- Azt sejtettem - felpillant. - Mi az ár?
Lehet, jobb lenne nem tudnia. Még mielőtt a válasz érkezne, felmerül benne a gondolat: egy élet kell, méghozzá nem akármilyen. Speciális kell, egy meghatározott személyé.
- Te veszed át a helyét a halottak között - adja Alicia tudtára. - Csak míg ő a mennyei boldogságból tér vissza a földre, te a purgatóriumban fogsz senyvedni az idők végéig.
Ismét maga elé néz. Nagy az ár, és ez megrendíti. Mit kéne választania? Bármit megadna testvéréért, tényleg bármit csak azért, hogy ismét vele lehessen, így viszont csak azt idézi elő, hogy soha ne találjanak egymásra. Ezt nem akarja. Pontosan ezt akarja elkerülni.
- Ha visszatér... Hogyan tér vissza? Emlékezni fog rám? - érdeklődik bizonytalanul.
- Igen. De azt nem fogja tudni, hol vagy és mi történt veled.
- Hogyan fog emlékezni rám?
- Ahogy voltál, mikor meghalt. Se többre, se kevesebbre.
- És az nem lehetséges, hogy... ne emlékezzen rám? - hangja a végén megremeg, finoman alsó ajkába harap. Nem akarja, hogy nővére megfeledkezzen róla, hogy elfelejtse az arcát, de ha ő a purgatóriumba kerül, jobb lenne, ha sohasem értesülne Alicia létezéséről.
- Nem. Nem rendelkezem a halandók elméje fölött, csak a halálukért felelek. Amit életében megtudott, azt nem vehetem el tőle.
Nem, ez így nem jó. Végre olyan közel került hozzá, végre olyan közel volt a cél! Mégis elveszett. Hogy egyezhetne bele ilyesmibe? Hogyan fogadhatná el ezt a javaslatot, mely csábító, mégis csak rosszal jár? Nem azért tett meg ennyi mindent, hogy most olyan helyre kerüljön, ahova nővére még halála után sem kerülne soha. Viszont... Lehet, hogy az angyal azt mondta, hogy nem tudja használni a kardot, viszont mi van, ha csak elhiteti ezt vele? Mi van, ha valójában képesek használni halandók is? Nővére ebben az esetben megtalálhatja, és kívánhatja azt, hogy Alicia visszatérjen. Megfordulna a jelenlegi helyzet, és nem a nekromanta keresne, hanem Freya kutatna vészesen húga után. Azonban... Nem fogja tudni, hogy testvére gyakorlatilag eladta a lelkét csak azért, hogy a sötétbőrű visszakerüljön az élők sorába. Vállalhatja, elfogadhatja ezt az egyezséget, ám... Sokkal több érv sorakozik fel ellene.
Mit tegyen? Mihez kéne kezdenie? Lehet, ha ezt most elfogadja, soha nem láthatja Freyát viszont. Ha még él, akkor lehet, a Teremtő megbocsát minden bűnének, és felengedi nővére mellé. Hiszen... Mit vétett? Lehet, hogy ölt, lehet... Lehet, hogy rengeteg bűnt követett el, amiért büntetni kell, mégis... Csupán azért tette, hogy egy igazi szentet, egy teljesen ártatlan lelket ismét maga mellett tudjon. Még van esélye a megváltásra, nem? Még van arra lehetősége, hogy tegyen valamit a megbocsátásért, nem igaz? Ugye még van...?
Szemei csípnek, és megérzi az első sós könnyeket legördülni arcán, de nem tesz ellenük semmit. Hagyja, hogy a cseppek álláig ereszkedjenek, majd onnan leessenek ruhájára, mely aztán mohón szívja fel magába a nedvességet.
Hogy tudna ilyen helyzetben választani? Őrülten szeretné, ha a sötételf élne, viszont annak is csak úgy lenne igazán értelme, ha ő, Alicia is itt lehetne. Ha egymás mellett lehetnének. Külön mi értelme annak? Nem akarja, hogy nővére csak arra emlékezzen, hogy milyen volt gyerekkorában. Nem akarja, hogy kétségbeesetten keresse, hogy útnak induljon, és ugyanolyan közönyössé, hideggé váljon, mint ahogy ő, a holdcsókolt. Nem akarja, hogy ő is kitaszítottá váljon, hogy egy egész életen át tartó hajszába keveredjen. Egyszerűen... felesleges. Freya nem azt érdemli, hogy a húga után kutasson - értelmetlenül. Hiszen Azrael kardja nélkül nem tudná Aliciát a purgatóriumból ismét az élők közé hozni. Nem... Freya jobbat és többet érdemel, nem egy életet elpazarló célt. Neki egy kiváló társ kell, aki a halálig kíséri és támogatja, megérdemel egy szerető családot, kedves és jószívű barátokat, egy meleg otthont. Minden jót, amit a kitaszított tünde már nem érhet el nekromantként. Neki, a nekromantának szánták az örök keresés sorsát, és nem akarja szeretett családtagját ezzel terhelni.
Percek telnek el, ezt a sötételf azonban nem érzékeli. Lázasan gondolkodik, mit tehetne, és igyekszik elfojtani a sírást, mely kitörne belőle. Csak könnyezik némán, néha viszont szipog. Nem sok híja van annak, hogy zokogjon, kiadva magából a fájdalmat, a keserűséget - egy életnyi szenvedést. Csak most jön rá, milyen őrjítő feladatra vállalkozott, mikor elment néhai mesterével, maga mögött hagyva mindent, hogy milyen könnyedén veszíthette volna el ezidáig számtalanszor olyan szinten az eszét, hogy képtelen legyen visszajönni abból. És csupán egyetlen ok volt, amiért nem kerítette hatalmába az őrület: hogy van reménye. Ha más nem is, hát megöregszik, meghal, és majd a halálban lesznek együtt, ott találkoznak ismét. Ez a legjobb, legkedvezőbb lehetőség. Lehet, nem is... Biztos, hogy rengeteg akadály vár még rá, hogy többen próbálják megállítani és megölni majd útja során, hogy tele lesz sérülésekkel és hegekkel, de ez az ő útja. Nem pedig Freyáé, kinek ezt a szenvedésekkel teli ösvényt nem akarja átadni. Nem akarja, hogy nővére is átélje ugyanezt, bőven elég, hogy ő megtapasztalta. Neki jár az a feladat, hogy ezt végrehajtsa, neki kell itt szenvednie, neki kell mindezt tűrnie, ő az, aki ezt elvállalta, nem adhatja fel itt. Főleg úgy nem, hogy ahová kerülne, örökké szenvedne. Ott még lehetősége se lenne arra, hogy megtalálhassa a megváltást, hogy végül mégis a mennybe kerüljön. Nemet kell mondania.
- Döntöttél? - Félbeszakítja gondolatmenetét a kérdés, és elméjében hirtelen minden elcsendesedik. Egy gondolat sem ver visszhangot, egyetlen kétkedő megjegyzése sincsen. Nincs min tűnődnie, mivel tudja a választ:
- Igen. Elfogadom az ajánlatodat.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

6 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Vas. Márc. 13, 2016 5:24 pm

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Érdekes. Felettébb érdekes. Amiért sikerült érdeklődésre bírnod, íme a jutalom:

Név: Moonshift
Leírás: Egy olyan egyedi illúziómágiával átitatott nyakék, amely csak a holdfényben szünteti meg a hatását. Ha viseli , Alicia nemes tündének látszik sötét tünde helyett.

A következő kör amint lesz ötletem. ^^

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

7 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Csüt. Márc. 17, 2016 7:23 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Előszeretettel kerülnek fel a szituációk ahol a testvéred szerepel, de végeredményképpen vajon mi lenne, ha Liának SOSE lett volna testvére? Akkor miféle utakra sodorja a sors? Kalandor lenne? Bölcs mágus? Családanya? Hát hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Pént. Márc. 25, 2016 8:19 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Alice Stormstone egykeként nevelkedett. Holdcsókoltságának az egész család örvendett, egyik-másik rokon hangosan kurjongatta: kiválasztott. Az anya csak finoman mosolygott, szeretettel ölelte magához újszülött gyermekét, a külvilág zajai eltompultak a számára. Csak ő és a csecsemő volt abban a teremben, a többiek homályos alakká váltak pillanatokon belül. Földöntúli örömmel telt ez a holdfényes éjszaka, és igazán áldásos életet ígért neki az idő: telihold volt. Bizonyára Hold Apa és Hold Anya az eddigi kiválasztottak közül ezt a gyermeket nagyobb szerencsével és több tudással ruházta fel, és pontosan ezért ez volt a boldogság fő forrása - az újszülött életén kívül. Hát ki ne akarna ilyen szerencsés rokont magának?
A nő végigsimított a kisded meleg fején, melyen már most látható volt a sötét, puha babahaj. Érezte a test forróságát még a pólyán keresztül is, és ahogy finoman megérintette mellkasát, szívének dobbanására is figyelmes lett. Különös érzéssel töltötte el, hogy már nem benn, szíve alatt érzett egy másikat, hanem már kinn egy külön élőlényként. Viszont...
Gyönyörű volt. Igazi csoda.

***

Elérkezett az idő, hogy eldöntse, mivé akar válni. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy fogékony a holdpapok tanaira, magára a mágiára, valamint a gyógynövények is igen nagy érdekeltségnek örvendtek. A szülők hezitálás nélkül egy bölcs papnőre bízták lányuk taníttatását, aki úgy bánt vele, mint egy igazi kristállyal: óvatosan csiszolgatta a nyers tudást egy igazán kifinomult ismeretté. Mindent megmutatott neki, mindent átadott neki, amivel ő valaha találkozott, így Alice hamar megismerkedett Veronia legkülönfélébb élőlényeivel. A nő bevezette a holdpapok mágiájának rejtelmeibe, egészen az apró varázslatoktól kezdve a legmagasabb fokozatig mindent bemutatott évek múltán, csak hogy lelkesítse tizenéves tanítványát. A hatás természetesen nem maradt el: a holdcsókolt azonnal tudni akarta, mi rejlik a legmagasabb képesség mögött. Erre a mester felnevetett, majd így, nevetve rákérdezett:
- Drága Alice, alap nélkül mégis hová akarsz építeni?
A lány elszontyolodva húzni kezdte ruháját, majd szégyellősen megvonta a vállát. Fogalma sem volt róla, hát honnan is tudhatta volna? Fiatal volt még ahhoz, és bár hatalmas tudás birtokába került igencsak rövid idő alatt, egyelőre nem tudta kezelni azt. A nőnek még rengeteget kellett vele foglalkoznia, hogy a lány azzá váljon, amivé valóban akar: hogy egy igazi, tiszteletre méltó, becsületes holdpap legyen, aki faluja szolgálatára lehet.

***

Teliholdas éjszaka köszöntött be, a távolban fiatal felnőttek kacagása hangzott, köztük Alice-é is. Egy kisebb csoport sötétbőrű és két holtsápadt tünde üldögélt egy kisebb tó partján a lehető legkülönfélébb és legviccesebb történeteket mesélve egymásnak. A csoport mókamestere egy ezüsthajú fiú volt, aki a holdőri képzésen vett részt: fantasztikus históriákkal állt elő minden felvirradó holdkor. Lila szemei élénken csillantak, arckifejezései gyakran változtak - személytől és történettől függött minden rezdülése. Kedvenc elfoglaltságai közé tartozott egyik-másik személy kiparodizálása is, és főként ez volt az oka a hangos nevetésnek: mindenki által ismert személyt olyan módon utánzott, hogy azt nem lehetett kibírni önfeledt kacagás nélkül. És természetesen egy rubinszemű lány és annak cukkolásra alkalmas tulajdonságai sem maradhattak ki a sorból, aki köreikben ült...
Ezen alkalmak mindig egy barackkal záródtak, amely a bohóc fejét érte, és mivel a társaság nagy része csatlakozott a vörös tekintetű sötét tünde piszkálásához, ők is elmenekültek a fenyegető veszély elől. Így váltak az esti történetek fogócskává, bár ketten mindig maradtak a tóparton, akik csendességükkel nemigen vonták magukra a figyelmet. Nem keresték túlságosan a társaságot, viszont itt tökéletesen jól érezték magukat. A baj ugyanúgy kerülte őket, még ilyenkor is, így sosem kellett elfutniuk a forrófejű lány bosszúja elől.
A puha füvön ültek, Alice és Sage. Kettejük közt kialakult egyfajta kapcsolat, ahol nem kellett mindig beszélgetniük. Tökéletesen megfelelt nekik az a megértő csend, ami beállt közéjük az alkalmak többségében, sőt, talán mintha több is összekötötte volna őket, bár egyikük sem mondta ki, egyikük sem éreztette túlságosan. Észrevétlenül került barátságukba egy erősebb, ám még halvány érzelem, és még ha a lehető legközelebb is akartak kerülni a másikhoz, valahogy sosem sikerült. Ha kettesben maradtak, megmaradt köztük a távolság, az a kellemes némaság, mintha beszélgetésük valóban egy-egy rezdülésből állt volna. Csendbe burkolózva nézték a Holdat egy halvány mosollyal az arcukon.

***

Ünnepnap, lakoma, tánc és mulatozás. Itt nem volt helye kirívó mozdulatsoroknak, finom eleganciát követelt meg ezen jeles alkalommal bemutatott lépések sorozata. Hol csak nők táncoltak, hol párban, hol csupán férfiak szerepeltek, néhányan ételt készítettek, valahol odébb pedig pár zenész adta a hangulat alapját, a ritmust, a dallamot. Ők voltak az alappillérei ennek az eseménynek, míg a résztvevők teljes mértékben élvezték az este minden pillanatát.
Alice eddigi párjától továbbperdülve került a hosszú ezüsthajú, sötétbőrű Sage-hez, kinek bordó tekintete mindig elkápráztatta, ha belenézett. Mindketten számítottak erre, mindketten számoltak azzal, hogy ezen az éjszakán együtt táncolnak pár percig, viszont akármennyire készültek fel lelkileg erre, mégis idegenkedtek az érintéstől. Féltek a közelségtől, ugyanakkor jól is esett nekik, hogy az eddigieknél közelebb lehettek egymáshoz. Mintha kicsit lelkileg is valamivel közelebb kerültek volna a másikhoz...
A lány félénken elkapta tekintetét, és bátortalan mosolyra húzódtak ajkai, ahogy Sage megfogta a kezét, aki szintén nem bizonyult túlzottan merésznek és határozottnak. Ügyetlenkedve lépdeltek, nem volt meg az összhang zavartságuk miatt, és mintha emiatt igyekeztek volna egy kisebb távolságot is tartani annak ellenére, titkon mennyire vágytak a közelségre.
- Tudod... Szép szemeid vannak - szólalt meg a fiú egy torokköszörülést követően az égre nézve, mire Alice kissé összerezzent, arca enyhén kipirult.
- Pedig elég selejtesek - jegyezte meg egy vállvonás kíséretében.
- Ami azt illeti... Szeretem ezeket a selejteket - válaszolt némi heztiálás után Sage. - Mivel nagyon különlegesek.
- Különlegesek? - kapta fel a fejét kíváncsian. - Szerintem csúnyák, foltosak, és ha ez nem lenne elég, a foltok más színűek - húzta el a száját. Érezhetően fellazult a kezdeti jeges hangulat.
- Pont ezért szépek - mondta magabiztosan a másik. - Viszont ideje továbbperdülöd, ifjú hölgy - mosolyodott el szélesen, Alice pedig meglepetten vette észre, hogy a következő partner már várja. Egy finom bólintást követően, magában kissé búslakodva került a következő fiú karjai közé.

***

- Különös, hogy mindig mi ketten maradunk itt, nem, Sage? - érdeklődött Alice. Ismét a tóparton voltak, hónapok teltek el, a többiek pedig a megunhatatlan kergetőzést űzték a fák között egyre messzebb kerülve innen.
- Igen, eléggé - nézte a másik a Holdat. - De jól is van így, szeretem ezeket a békés perceket.
Alice bólintott egy aprót.
- Szintén.
Eltelt talán fél óra, talán még egy is, és akárcsak korábban, ekkor is a meghitt csendesség uralkodott. Élvezték egymás jelenlétét, és mintha nem is kellett volna nekik ennél több. Vagy inkább... Mintha elérhetetlen távolságban lett volna a másik, és nem is próbálkoztak volna áthidalni azt. Furcsa dolog volt ez. Egyszerre voltak mérföldekkel odébb, és egyszerre pár centiméterre egymástól. Valóban megérinthetetlenek lettek volna a másik számára, olyan valakik, akiknek egy érintés is elég, hogy összetörjenek? Mintha ettől tartottak volna, mintha a varázs elvesztésétől féltek volna.
- Alice! - hallatszdódott egy férfi hangja a távolból. - Tudtam, hogy itt talállak - csóválja rosszallón a fejét a felnőtt.
- Üdv, Mr Stormstone! - köszöntötte Sage vidáman hátrafordulva, a lány viszont sejtette, hogy itt a vége a kellemes időtöltésnek, és bár örült volna apja jelenlétének, ha nem azért jött volna, amiért.
- Üdv, Sage fiam.
Ilyenkor szokott jönni Alice-től a csípős megjegyzés, hogy Sage nem is a fia, ez viszont most elmaradt, mert a férfi gyakorlatilag azonnal folytatta is a beszédet.
- Gyere, apróság, kész a vacsora.
- Már nem is vagyok olyan kicsi, apa - húzódott össze, ahogy a férfi lánya fekete tincseibe túrt.
- Anya mérges lesz, ha nem kóstolod meg az új főztjét - guggolt le melléjük.
- Pfuj, megint valami undorító izé? - kérdezett rá grimaszolva.
- Sajnos igen - jelent meg apja arcán is egy keserű mosoly. - De lesznek még szebb idők, ne aggódj - paskolta meg finoman Alice fejét. Sage nem bírta megállni, és elnevette magát. Eleinte furcsálló pillantással jutalmazták őt, de végül a Stormstone család két tagja is halk kuncogásba kezdett.
- Én indulok, de gyere te is hamar - állt fel a férfi, és már indul is vissza otthona felé.
- Rendben, apa - szólt Alice válla felett még hátranézve, majd Sage-re pillantott. - Hallottad, mennem kell - vonta meg a vállát, vonásai azonban inkább szomorkásnak tűntek. Nem akart még elmenni a másik mellől, de muszáj volt.
- Rendben, holnap úgyis találkozunk még - mosolygott rá a fiú, Alice pedig halványan viszonozta ezt. A lány lassan felállt, leporolta nyári szoknyáját, és kissé sietős tempóban indult hazafelé. Nem akarta, hogy az összegyűjtött erő a helyszín elhagyására feleslegessé váljon - nem sok híja volt annak, hogy maradjon még órákat, nem érdekelve, hogy anyja mit fog szólni a késlekedésre.
Alig tette meg az első lépést, már megállásra kényszerült:
- Alice! - hallotta meg Sage hangját, érezte meg karján az ujjait, melyek visszarántották őt, így egyensúlyát elvesztve egy halk sikoltással hátraesett - egyenesen a fiú karjaiba egy finom első csók kíséretében.

***

Kerek pocakos nő rakosgatta sorban a könyveit a polcokra, a gyógynövények illata ellepte a szobát. Az asztalán ott hevert pár kiszárított növény és virágszirom, egyéb eszközök kopottasan készültek fel az újabb használatra, egy kis tálka pedig tele volt összemorzsolt anyagokkal, valamint olvadt viasz.
Kopogásra lett figyelmes, és ahogy oldalra tekintett, kedvesen elmosolyodott az érkező láttán, aki a nyitott ajtóban ácsorgott.
- Hogy van az én kedves holdpapnőm? - lépett közelebb a férfi, hogy meleg öleléssel köszöntse feleségét.
- Most, hogy már itt van bátor holdőre, tökéletesen - bontakozott ki az ölelésből, majd adott egy rövid csókot kedvesének.
- És a kicsi? - érdeklődött pajkos mosollyal.
- Rúgott egyet - jelentette ki boldogan, a férfi pedig nem bírta ki: leereszkedett, felhajtotta a fölsőt, és egy puszit adott a nő hasára. - Na de Sage! - nevette el magát.
- Most mi az? Csak adom a szeretet neki is - vigyorgott Sage. - Vagy talán féltékeny vagy a saját gyerekedre, hőn szeretett Alice-em?
- Lenne értelme féltékenynek lennem rá? - forgatta meg szemeit, mire a férfi felemelkedett és elgondolkodott.
- Lássuk csak... - emelte állához kezét, és végigsimított rajta.
- Te ütődött! - kuncogott Alice, és vállon ütötte párját. - Inkább adj egy puszit Freyának, órák óta téged vár - javasolta.
- Nem aludt még el? - sandított a nőre gyanakvón. - Hihetetlen kölyök az is. Remélem, nem egy újabb rosszasággal fog bővülni a család - bökte meg Alice pocakját, mire ő ezt újabb szemforgatással díjazta.
- Csak menj már - tolta ki finoman a szobából.
- Jól van, jól van, de azért még visszajöhetek? - érdeklődött jókedvűen.
- Úgyis mindjárt megyek aludni.
- Akkor az ágyban? Csak nem terveid vannak? Mesélj róluk! - cövekelt le a küszöbön.
- Sage - tette csípőre kezét Alice, igyekezve mérgesnek tűnni.
- Na jó, mielőtt rám borítanál valamilyen mérgező folyadékot... De azért mesélsz majd az ágyban?
- Ha jó kisfiú leszel... Akkor esetleg. De eriggy már! - lökte meg a férfit.

***

Alice Sage csupasz mellkasán pihentette fejét. Egy gyertya még halványan pislákolt a szobában, a meghitt hangulat ugyanolyan volt, mint annak idején a tóparton. Sőt, talán jobb, közvetlenebb volt, ugyanakkor kicsit mindketten hiányolták annak az időnek a szépségeit. Nem arról van szó, hogy elégedetlenek lettek volna a jelenlegi helyzetükkel, csupán a kapcsolatuk elkezdésével járó izgalmak, a félelmek valamilyen oknál fogva hiányoztak néhanapján. Természetesen a most is ugyanolyan tökéletes volt a számukra, hiszen egymáséi lehettek, békés családi életet éltek - kellett ennél több nekik? Aligha.
- Hihetetlen, hogy ebben lehet részem... Veled - hallatszódott Sage hangja finoman, halkan.
- De elégedett vagy? - emelkedett fel Alice.
- Elégedett? Ennél jobban nem is lehetnék, és ennél boldogabb sem - vonta magához a nőt egy kedves csókra, aki engedett ennek.
- Amúgy mi volt ma? - érdeklődött aztán visszafeküdve a mellkasra.
- Teljesen átlagos nap volt, egyetlen dolgot leszámítva - vonta meg a vállát Sage.
- Éspedig?
- Valami Azrael kardját emlegették, egy nagyhatalmú tárgy, bármit lehet vele csinálni - mondta úgy, mintha teljesen mellékes lenne.
- Á, értem. És fel szeretnéd kutatni?
Erre egy halk nevetés volt a válasz.
- Menni? Ugyan minek? Nekem mindenem megvan itt, veled. Ezt inkább én kérdezhetném - simított végig a nő hátán.
- Nincs okom.
- Még a gyógynövénykészletedért sem mennél? Azt hittem, bármit megtennél azért, hogy teljes legyen - vonta fel a szemöldökét Sage.
- Annyira nem fontos, hogy itthagyjalak érte titeket.
Sage kuncogni kezdett, és valamivel szorosabban ölelte magához Alice-t.
- Ezt örömmel hallom!
- Te most komolyan... ?! - emelkedett fel, próbálva mérgesnek mutatva magát, de még mielőtt befejezhette volna a kérdést, szobájuk ajtaja halk nyikorgással tárult fel. Odapillantva apró termetet, sötét bőrt, tejfelszín hajzuhatagot, aranyszín macskaszemeket találtak: a kis Freyát, aki mackóját szorongatta félve apró kezei közt.
- Anyaaa, rosszat álmodtam... - Hangja remegett - bizonyára az álom hatása miatt.
- Jaj, kicsim - kelt ki Alice azonnal az ágyból, és odasietett Freyához, majd átölelte őt. - Alszol velünk? - érdeklődött, mire egy apró, félénk bólintás volt a válasz. A nő megpuszilta gyermeke homlokát, felemelte őt, végül befektette Sage mellé, aki betakarta őt.
- A kis hercegnők is tudnak rosszat álmodni, nem igaz? - hallatszódott a férfi jókedvű hangja. - Csak nem gonosz csótányok és rovarok voltak? - csikizte meg Freyát.
A kislány felvisított, és elhúzódva apjától anyjához bújt.
- Apa, nagyon gonosz vagy! - pislogott ki Alice mögül, a nő pedig karba tett kézzel, enyhén ingerült vonásokkal figyelte férjét.
- Most mi van? Csak játszottam - szabadkozott.
- Ezért most megvonlak szeretetem gyöngédségétől - jelentette ki keményen a nő, majd lányával szembefordult. - Gyere, kicsim, apát most egyedül hagyjuk, mert rossz volt - emelte fel a kislányt, aki halkan felnevetett, és kiöltötte apjára a nyelvét.
- Nézzenek oda, hát mit csinál? Kiöltötte a nyelvét! Ő nem rossz? - értetlenkedett Sage, de Alice látta, hogy csak a szerepét játssza.
- Nem, mert ő hercegnő, ő ezt megengedheti magának, de csak velünk szemben és ilyenkor. Ugye? - Hangja határozott volt.
- Igen, anya - válaszolt széles vigyorral.
A nő elindult a szobából kifele.
- Ne... Ne hagyjatok egyedül! Félek egyedül az ágyam alatt lévő szörnyecskéktől!
- Apa, nagyon gyáva vagy, még én se félek már tőlük!
- De téged lovagok védenek, engem viszont semmi - jegyezte meg félve, mire a kislány eltűnődött.
- Anya? Nem aludhatnánk mégis apával?

//Gonosz megjegyzés: a vörös szemű lány a 3. részletben szerepel a 2. élményben, Sage pedig egy későbbi élményben fontos szerepet fog betölteni.//

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

9 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Vas. Márc. 27, 2016 11:18 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nagyon aranyos volt, s érdekes. Milyen kár, hogy nem így történtek a dolgok Very Happy 

Helyzet: 

Kapsz egy kis fellélegzést, ugyanis ismét Freyás játék lesz. Csakhogy most sikerült saját erődből visszahoznod életbe, s minden tökéletes. Mármint minden, nem fog eltűnni, nem fog utálni téged, megköszöni a tettet. Szeretnék egy igazán könnyes viszontlátást szemlélni

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Szomb. Ápr. 02, 2016 10:54 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Apró darabok, csontok mozdulnak meg lassan a mélyben, kerülnek felszínre, állnak ki a földből, majd egy egységes testté formálódnak. Hamarosan megjelennek a vázon az inak, izmok, szép lassan lepik be azt rút külsőt kölcsönözve a testnek, de így is egyre jobban hasonlít egy valaha létezett személyre. Látja, ahogy kialakulnak a belső szervek, amelyeket aztán újabb részek takarnak el, végezetül a sötétlő bőr mindent befed, minden undorító részletet szépséges köntösébe takar. Utolsó simításként gyönyörű tejfelszín haj nő hirtelen a fejtetőn, mely egészen hátközépig ér, és az illat különös módon rossz – bazsalikomra emlékeztető.
A test tökéletes nekromanta szemmel is: olyan, akár egy élő. Nem is… Ez élő. Pontos mása annak, vagyis… Ugyanaz a személy, akit Alicia valaha ismert, csupán magasabb, nőiesebb lett – felnőtt. A vonások viszont felismerhetőek: ívelt orr, finom áll, enyhén telt ajkak, és még szemének vonala is olyan, akár anyjáé. Anyjuké. Minden tökéletes. Alicia odarohanna hozzá, de nem mer - borzasztóan fél, hogy elrontotta valahol, és ez csak egy üres porhüvely. Nem keveset küzdött azért, hogy idáig eljusson, hogy megszerezze azt a tudást, azt a hatalmat, amelyről azt hitték és mondták, lehetetlen, mégis retteg, hogy lélek nélkül maradt test az, amit visszahozott.
De a feladat nem lehetetlen. Teljesíthető. Csupán… Sok évnek kellett eltelnie, amit nekromanciával töltött, de talán megérte. Talán most kifizetődik, de még nem biztos benne. Szívébe markol a félelem, gyomra kavarog, ahogy erre gondola, hogy esetleg elbukta célját, hogy elvétette ennél a pontnál, és ez egyre bizonyosabbá válik: a test fekszik magzatpózban, meg sem szólalva, meg sem moccanva. A tünde nem látja, hogy lélegezne. Nem ad életjelet. Nem ad semmiféle jelet, így lehet, nem is él… Lehet, hogy egy újabb holtat kerített maga mellé, akit soha nem fog maga mellé hívni, csak mert a nővére arcával járná az utcákat. Nem bírná ki, ha egy olyan szolgálója lenne, aki úgy viselkedik, mint Freya, aki úgy néz ki, mint ő. Belerokkanna, hogy nem az igazi sétál mellette, nem az igazi védi, mikor álmodik.
Percek telnek el, és még mindig semmi. A sikertelenség egyre erősödő érzete elveszi minden eddigi erejét és tartását, mire térdre rogy. Meggyötörten vizsgálja a testet, utolsó reményei még vannak, ám pillanatokkal később ezek is kimúlnak.
Sikertelen próbálkozás volt.
Leül, mereven, kétségbeesetten néz maga elé. Pedig… Pedig sikerülnie kellett volna, nem? Nem úgy volt, hogy ismét élő lesz? Igazán élő? Hogy nem kell megtalálnia Azrael kardját, ami egyenlő a lehetetlennel, hanem helyette kiválthatja egy másik megvalósíthatatlan dologgal? Méghozzá erre? De ezek szerint… Ezek szerint egy csapda volt. Egy olyan álom, amelyet nem kellett volna követnie, csak mert egyszerűbbnek tűnt. Nem kellett volna engednie a kísértésnek, a rövidebb útnak, a kevesebb fáradozásnak, mégis így tett.
Rosszul.
Botja kiesik a kezéből, ami halkan koppan egyet a földön. Maga elé emeli karjait, meredten figyeli őket, ujjai remegnek, és lassan egész teste. Látása elhomályosul, ahogy egyre több hang visszhangozza fejében: elbukott, soha többé nem lesz lehetősége arra, hogy nővérét visszahozza. Egy teste volt, egy lehetősége, több nincs, és pont ez a fájó: nem próbálkozhat újra. Nem teheti meg még egyszer ugyanazt más végkimenetellel, és nagyon úgy tűnik, a föntiek nem kegyelmeznek Aliciának. Úgy döntöttek volna, hogy egész életében szenvednie kell?
Néhány könnycsepp tenyerére hull. Meglepetten veszi észre a csípést, mely gyakori pislogásra készteti, megtörölgeti szemeit, és elesetten rázza a fejét: vége.
- F… Fázom… - hallatszódik váratlanul egy halk, ismerős hang, mire a nekromanta felkapja a fejét. Jól hallotta? A test felől jött? Az ő hangja volt?
Reménykedve várakozik, mi fog még történni, közelebb hajol, de túlzottan nem mer. Visszafojtja lélegzetét is, minden apró rezdülést észre akar venni, de rövid ideig ismét csendességbe borul minden. Képzelődött volna? Bizonyára igen.
Ránéz botjára, kezébe veszi, majd ölébe helyezi. Enyhén ingatja a fejét: felesleges volt az eddigi út, az eddigi erőfeszítések. Kerítenie kéne magának egy másik célt? Mert ezzel elveszítette azt, amiért eddig küzdött. Üresnek és mozgásra képtelennek találja magát. Mihez fog kezdeni? Nincs más, amiért képes lenne folytatni ezt az életet. Nincs más, aminél szívének minden dobbanása, minden lélegzetvétele fontos lenne.
- Alice…? – érkezik ezúttal egy bizonytalan kérdés, de ezzel már nem foglalkozik. Csak a képzelete játszik vele, ez csak egy hiú ábránd, az erős érzelmei viccet csinálnak a valóságból. Biztos ebben.
- Alice, te vagy az? – jön egy újabb, most már valamivel hangosabban, és mindemellé mozgást is hall. Alicia lassan megemeli fejét, mire pillantása legelőször egy aranyszín szempárral találkozik. Mintha csak méz folyna abban a tekintetben, melyből most döbbenetet lehet kiolvasni hitetlenkedéssel keveredve, nem azt a kedves törődést, azt a jókedvű csillanást, melyet mindig is. Ajkai kissé elválnak, de a nekromantáé is: egyikük sem akar hinni a szemének. Jól látják? Valóban egymással szemben vannak? Valóban ők azok? Tényleg felült a tejfelszín hajú nő, Alicia tényleg őt nézi, és ő valóban Freya? Ugye ez nem egy álom?
Pislogni tud csak. Kápráznának a szemei? Hiszen az előbb még feküdt, az előbb még néma volt, az előbb még halott volt.
- Freya…? – Az ő hangjában is érezhető a bizonytalanság. Az előtte ülő elérzékenyülten bólint egyet, és ügyetlenkedve helyezi lábait maga alé, kezeit pedig ölelésre tárja. Alicia boldogságtól könnyezve, örömteli vonásokkal, némi hezitálás után már rohan is nővére karjaiba. Szorosan öleli magához, zokogva fúrja fejét vállába, és érzi, hogy Freya is könnyezik.
- Végre visszahoztalak – mondja halkan, a másik pedig finoman végighúzza kezét fején. – Végre… Végre… - suttogja folyamatosan, egyre elvékonyodó hangon. Ő nem szól semmit, csak néha rázkódik meg válla. Csendesen, kedvesen öleli, megnyugtatón, mintha csak védelmezné. Alicia így is érzi: nővére az, aki óvja őt, és lehet, mostanra már akkora erőre tett szert, hogy övé lehetne ez cím, valahogy nem tudja így érezni.
- Megöltem… - folytatja pár perccel később, a sírás viszont nem enyhül. – Megöltem… - Mintha csak nem akarná elhinni, hogy így van, mintha csak meg akarna szabadulni lelke terhétől. Most tör elő az évekig elnyomott bűnbánat, az összes keserűség, amelyet lelke mélyére küldött. Nem akarta, hogy létezzenek az érzései, most viszont együttes erővel törnek elő belőle.
- Semmi baj – Freyát alig lehet érteni, olyan halkan beszél. – Semmi baj… - ismétli, Alicia pedig csak keservesebben sír tovább, szorosabban öleli magához nővérét. Megkönnyebbült, érzi, hogy ezek a szavak feloldozzák, de még nem találja ezt teljesnek. Tudja, hogy rosszat tett. Tisztában van azzal, hogy büntetendő az, amit a múltban elkövetett, hogy annyi mindenért már halál járna, és vezekelnie kell értük. De hogyan kezdje…?
- Nekromanta lettem… - préseli a szavakat, igyekszik érthetővé tenni azokat, de a zokogás miatt furcsán formálja őket. – Életekkel játszottam... Vért ontottam, holtakat idéztem, önző módon csak a saját céljaimnak éltem... - magyarázza elfojtva.
- Csss – csendesíti el finoman. – Már nincs semmi baj. Vége van. Most már minden rendben lesz. - Hangja édes és kedves.
- Lehetek... Lehetek ismét Alice? - érdeklődik kétségbeesve.
- Lehetsz - hangzik a megnyugtató válasz.
- Együtt fogunk élni...?
- Együtt - jön a megerősítő válasz. - Örökké.



A hozzászólást Alicia Zharis összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 04, 2016 9:54 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

11 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Vas. Ápr. 03, 2016 6:02 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nagyszerű történet lett, szinte teljesen így képzeltem el, s a legfontosabb, hogy még azt a részt is eltaláltad, ahogy a karakterből újra a hugica lett, s nem egy nagy, veszélyes nekromanta. Büszke lehetsz rá, nagyon jó lett Very Happy 


Név: Szentségtelen függő
Típus: Nyakék
Leírás: Egy egyszerű, ezüstből készült fordított keresztet formázó nyakék, melynek a közepén egy kis fehér dísz van, vélhetőleg fogból faragva. A nyakék azonnal langyos melegbe fordul, ha valahol a közeledben (50 méter)szent mágiát használ. Irányt nem jelez, ám a kiegészítő hőmérséklete jelzi a közelségét (Ha nagyon közel csinálták, majdnem éget is)


Új helyzet: 

Lia megöregedett, immáron egy 70 éves vénasszony. Testvérét nem sikerült visszahozni, így most ott van ahol(Ez rád van bízva). Szeretnék látni egy visszaemlékezést arról, hogyan is jutott el ide, s hogy bánja-e döntéseit. Nem kell semmi bonyolultra gondolnod, csak egy kis összegzés az életéről, számvetés, ha úgy tetszik.

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Hétf. Ápr. 04, 2016 9:52 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Megtört lélek, megfáradt test, elesettség, sötétség és mindent uraló gyász. Lelke megkeseredett, már nem lát, nem hall, nem ízlel, nem érzékel semmit. Elveszett a koromszín tengerben, és nincs egy apró fény, mely kivezetné onnan őt, mint remény. Mit is tett ő, hogy erre a sorsra jutott? Minek köszönheti, hogy itt tart?
Fáj. Fáj a szíve, mindahányszor eszébe jut, hogy mit is követett el, hogy mennyi hibát halmozott fel idáig. Nem volt egyetlen olyan lépés sem, amire azt mondhatná: megérte. Nem volt egyetlen olyan pillanat sem, amire úgy emlékezhetne vissza: jó volt. Mit emelhetne ki életéből, amit jónak nevezhet? Ami egy pillanatra is boldogságot hozhat vissza szívébe? Csak egy kicsike… Csak egy kicsike öröm… Erre vágyik csupán, de egyetlen másodperc sincs, ami eszébe jut arról, hogy boldogság. Hol jár? Hol vannak már a boldog idők? Merre vannak? Miért nem tértek vissza hozzá…?
Már nővére gondolata is fájdalommal tölti el, hiszen… elbukott. Nem tudta visszahozni, nem ülhet itt mellette, nem lehet vele szemben egy másik karosszékben, nem élvezheti a ropogó tűz hangját, annak melegségét vele együtt. Pedig milyen jó is lenne, milyen kellemes este…! De nem… Nincs vele. Nem találta meg Azrael kardját. Még csak a közelében sem járt… Életcélját veszítette el ezzel, és minden mást ezzel együtt…
Ötvenedik évéhez közeledve adta fel a reményt. Akkor döntött úgy, hogy nem keresi tovább, hiszen hiábavaló, eredménytelen, fölösleges. Egy ilyet minek keressen? Inkább hát letelepedett, hogy lelki békére leljen.
Lelki béke a fenéket! Hol van az?! HOL?!
Nincs az sehol… Kényszerből tette mindezt. Csupán teste miatt nem haladt tovább azon az úton, amelyet megteremtett magának. Már nem bírta úgy a megpróbáltatásokat, ahogy kellett volna, és ő küzdött, küzdött volna tovább, de egyszerűen képtelen volt már. Hiába nőtt meg olyannyira az ereje, a hatalma, hogy ne kelljen aggódnia a fenyegető támadásoktól, hiába lett erős… Testi ereje elfogyott, felemésztődött az évek folyamán, és arra kényszerült, hogy feladja. Aztán…
… hogy is történt? Elméje is molyrágta, mint azok a poros könyvek, amik ott sorakoznak jobbra, a fal melletti szekrényen. Lukas, sok minden kimarad, homályos, de a fordulópontok, a hibák élénken élnek benne – mert azokat nem lehet elfelejteni. Ezek azok a pillanatok, melyekre gondolva szájíze keserűvé válik, melyekre elkomorul. Megannyi seb tátong lelkén, megannyi heg található testén, mely minden egyes hibájának emléke.
Semmi sem olyan már, mint régen volt. Semmi sem olyan békés, mint annak idején, Freyával volt. Az az átkozott rubinszemű… Máig nem tud másképp gondolni rá, mint az egész elindítójaként. Miatta, csakis miatta vált nekromantává, csakis miatta történt mindez. Miatta lett olyan, amilyen, csakis ő tehet minderről! Hát ki más, ha nem ő?! KI?!
Halkan, fájdalmasan kuncogva emeli fel ráncos kezét megöregedett arcához. Szemei már nem csillognak úgy, mint hajdanán: mostanra már ténylegesen üresek, nem úgy, mint évtizedekkel korábban, amikor még a remény lángja fellelhető volt benne. Nem… Mostanra nincs már benne semmi, ami az életet mozdítaná előrébb, már maga a remény is kiveszett belőle. Most már csak egy idős asszony, aki a saját kis növényeskertjét gondozza – nővére nélkül. Megannyi bűnt követően elérkezett az az időszak, hogy megtapasztalhassa a békét – a keserű békét. Mert ez nem örömteli. Ez végtelen bánattal teli, ő maga a hiánytól szenved, a vétkei súlya alatt összeroppan. Nem bírja…
Végignéz kezén, melyen egy heg látszódik, mintha csak egy csillagot akarna formázni. Ahogy visszaemlékszik, mi is történt akkor, belenyilall – azt se kellett volna. Még valaki kergette… Valaki olyan, akit ismert, és megölte, mert fenyegetést jelentett rá. Pedig lett volna lehetőség közös kompromisszum kötésére… Nem kellett volna bemocskolnia a kezét, nem kellett volna egy újabb életet elvennie, mely miatt aztán rengeteget sírt éjjel-nappal. Szép emlékek fűződtek hozzá… Szépek, de az idő forgásától minden szépség kikopott belőlük. Csupán a halála pillanatára emlékszik, ahogy a kését beleszúrta torkába. Aztán…
… aztán még többet ölt. Ahogy eszébe jut a sokadik közül a második emlékezetes, vállán és hasán egy-egy vágás égni kezd. Finoman megérinti a pontokat, és könnybe lábadt szemekkel gondol azokra az időkre: Sage…
Alsó ajkába harapva húzódik össze, ahogy felrémlik benne az a távoli múlt, mikor két csoport kereszttüzébe keveredett. Megtévesztették. Megtévesztették azok az átkozottak! Elhitették vele, hogy Sage a rossz oldalon áll, hogy ő csak rosszat akar, pedig… Pedig nem így volt… Miért nem derült ki korábban…? Miért nem?!
- Killian, te nyomorult… - suttogja néhai, társának aligha nevezhető személy nevét. Az akolitus nem hozott rá semmit, csak bajt és fájdalmat. Még több fájdalmat. Okolhatná őt is, de nem teheti: cselekedhetett volna az ellen, hogy mellé csapódjon, hogy ennél is rosszabbá változtassa az életét. Addigra már elegendő ereje volt ahhoz, hogy megszabadulhassan tőle, még ha keményebb harcok árán is. De megtehette volna… Harmadik baklövés, amit elkövetett. Vagy talán negyedik…? Maga se tudja. A sokadik, ennyiben biztos csupán.
Nem bírja már elviselni az életet. Húsz tétlen év után képtelenségnek találja ezeket az értelmetlenül tovább folytatni. Mit kéne tennie? Tovább örlődnie, hogy mit vétett, mit nem? Mindent elrontott. Mindent bán, egészen a nekromanta megjelenésétől mindent. Hiába gondolkodik, folyton csak arra jut, hogy ő a hibás. Semmi sem változott. Húsz éve volt, hogy mindezt végiggondolja, húsz év alatt számtalanszor rágta már magát át ezen a témán, és minduntalan egy válaszra jutott: ő az egészben a hibás. Nem kellett volna nekromantává válnia. Holdpapként kellett volna folytatnia a tanulást, holdpappá kellett volna válnia, majd aztán Sage társaságában útra kelni Azraelt kutatva. Viselkedhetett volna úgy, mint egy igazi jótevő, mint egy bölcs. Mint egy kedves, tiszteletre méltó személy…
… amelyet szülei is akartak látni. Erre mi lett belőle…? Egy gyilkos. Egy bűnös lélek, kinek kezein megannyi személy vére szárad. Valaha képes lett volna a szemükbe nézni…? Valaha, ha találkozott volna még velük…? Vajon… Vajon mit gondoltak volna? Elfogadták volna…? Kitaszították volna…?
Őket is meg kellett volna látogatnia. Bocsánatot kellett volna kérnie. Vissza kellett volna mennie, vállalni a büntetést, de nem, ő tovább menekült a sorsa elől, kutatva a lehetetlent. Hát volt értelme? Hát volt?!
Nem… Semmi értelme nem volt. Az élete kisiklott, egy idegroncs lett, egy haszontalan semmirekellő, aki már csak arra jó, hogy a fonnyadó növényeivel foglalkozzon. Nem volt értelme annak, hogy Azrael nyomába eredt. Nem kellett volna felkerekednie azzal a reménnyel, hogy megtalálja. Eleve esélytelen volt, eleve kilátástalan… Mégis megpróbálta, csak azért, hogy mentse saját magát. Hát nem szánalmas ez? Hát nem?!
Ha kedves lett volna… Ha rengeteg barátságot kötött volna utazásai során… Ha nem utasított volna el mindenkit úgy, ahogyan azt tette… Ha nem nekromanta lett volna… Ha becsületes lett volna… Ha tisztességes lett volna… Ha… Ha…
A plafonra tekint. Fáradt. Nagyon fáradt. Ideje lenne pihenni egy kicsit. A kemény munka megártott: kapálgatott, ásott, a növényeket ápolta egy darabon, majd betért olvasni. Elég volt mára ennyi. Vajon jó ötlet itt elszundikálni? Másnap fájni fog a gerince tőle, és a nap is csak éppen ébresztheti fel.
Nem bír felemelkedni. Szemhéja ólomsúllyal ereszkedik egyre lejjebb, míg el nem takarja azokat a gyönyörű szemeket. Azokat a gyönyörű selejteket…
- Álmos vagyok… - hallatszódik halkan. – Freya… - motyogja még az álom határán. –  Mindent… bánok… Nem… Nem kellett… volna… - formálja még a szavakat lassan. – Igaz, Freya…? Te is így… hiszed…?
Egy könnycsepp kicsordul, végiggördül arcán, majd állán megáll, s lassan leesik ruhájára, mely magába szívja azt.
A tűz kialszik, a szobát teljes csendesség lepi el. Még halk szuszogás hallatszódik egy darabig, végül már az sem.
Már nem kell többé a bűneire gondolnia.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

13 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Hétf. Ápr. 04, 2016 11:45 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Tudsz mindent amit tudni kell, jó sztori lett.

Helyzet: 

Lia lett a Sötét Apostol. Mit tesz ezzel az erővel? Megcsuklik a lába a hatalom alatt, vagy továbbra is csak a testvére visszahozása élteti majd?

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Pént. Ápr. 08, 2016 9:34 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
- Idióták! - csattan fel egy nő. – Féleszű barmok! Már megint elrontottátok! Hogy lehettek ilyen szerencsétlenek?! - kiabál, és idegességében az asztalra csap. Az előtte álldogáló, köpenybe burkolózott alak jobbnak látja, ha hátrál, így remegő lábakkal tesz meg pár lépést a kijárat felé, érezve a veszélyt. Tudja jól, hogy a fekete ruhás feljebbvalót aligha lehet kiengesztelni - már-már rosszabb, mint az előző Sötét Apostol. Mondjuk nem mintha baj lenne a vezetésével, mivel sokkal jobban összefogja a nekromantákat, hogy együttes erővel szerezzék meg Azrael kardját, még ha ilyen áron is van. Megjelenik előttük, felfedi kilétét, és talán ez a legfontosabb. Az a legkisebb probléma, hogy ilyen kritikus, elvégre egy vezetőnek nehéz feladata van, tekintélyt parancsolónak kell lennie, tiszteletre kell kényszeríteni a többieket – ez nem kis munka. Ha az erő nem elég mindehhez, akkor itt jön elő az erőszakosság, a megfélemlítés, amelyet Alicia előszeretettel alkalmaz. A nő tisztában van azzal, hogy megannyi kétkedő van, akik áskálódnának, ármánykodnának, és ezen agresszív megnyilvánulásaival pont elriasztani akarja őket meggondolatlan cselekedeteiktől. Hatalmát gyakran felhasználja, hogy példát statuáljon, tovább kitolva a határt, amikor támadást indítanának ellene a lázadók. Nem hagyja, hogy lankadjon figyele, hogy szép fokozatosan gyengüljön védelme. Folyamatosan erősíti, mutatja ki, hogy nem pihen: mindvégig éber.
A folyamatos veszélyben lét az Apostol életében sem lehetett másként: akkor is biztosan sokan akarták fejét venni, hiszen mégiscsak egy rangos alak a holtidézők közt, és bárki ezer örömest venné át a helyét - leszámítva a tündét, és ez nyílt titok.
Sokféle pletyka terjeng erről. Rengetegen állítják azt, hogy a jelenlegi Apostol, azaz Alicia egy selejtes holtidéző, nem azért akarja a kardot, hogy hatalmas tetteket vigyen végbe, hanem hogy saját lelkivilágának teremtsen ismét békét, majd leszámoljon összes kártevőjével. Bizonyára régi kötelékeknek köszönhető, hogy ez kiderült, és mikor ez fülébe jutott, savanyú szájízzel fogadta, de semmit sem tett az ellen, hogy eloszlassa ezeket az elképzeléseket. Részben azért nem, mert igazak, másrészt ha megpróbálna gátat szabni ennek, annál erőteljesebben visszhangoznák ezt az alárendeltjei. Külső szemlélőként ez meglehetősen furcsa gondolat, hiszen ki hinné, hogy egy ilyen jelentős személy erre pazarolná az idejét? Abszurdnak találhatja bárki, aki erről értesül, és ha valakiben meg is ragad, nem fogja tudni bebizonyítani a hír igazságát. A nő nem engedi, hogy bárkinek is igazat adjon ebben - szavakkal biztos nem vallja be.
- S... Sajnálom - remeg meg a hangja, fejét lehajtja, ezzel könyörögve az úrnőnek, hogy kegyelmezzen rajta. Elvégre nem áll messze a módszereitől a fizikai fenyítés sem, és ami még rosszabb: olyan erős, hogy senki sem mer vele ténylegesen szembeszállni, így jogos a félelem. Meghökkentő volt már a megjelenése is, hiszen egészen addig, míg véletlenül összetűzésbe nem került a néhai Apostollal, azt hitték, nincs akkora hatalom a kezében. Azt hitték, hogy egy olyan hullaidéző, aki erős ugyan, hírneve van a sok esemény miatt, amelyek nevéhez fűződnek - még ha nem is akarta -, de sosem ér fel az akkori vezetőjükkel. És nagyot tévedtek... Valamilyen oknál fogva szembeszállt az Apostollal, és nehezen ugyan, de legyőzte, ezzel elorozva tőle a rangot. Ennyit tudnak biztosra a nekromanták Alicia magas posztra kerüléséről, se többet, se kevesebbet.
- Jelentéktelen már - hangzik hidegen. - Legközelebb én magam megyek - teszi még hozzá.
- Sötét Apostol, ha megengedi... - szólal fel valaki a hátrébbról, majd előrébb lép. A nő lassan fordítja oda tekintetét, és még mindig szoknia kell, hogy így hívják őt. Nem tudja egyszerűen elfogadni, hogy ő lett maga az Apostol, akit gyakorlatilag mindenki üldöz.
- Mit akarsz? - érdeklődik ridegen.
- Ha megengedi, kézbe venném az ügyet - hajol meg kissé tisztelete jeléül, hangja hízelgő, mintha csak egy kígyó lenne. Az elf arcán némileg láthatóvá válnak az undorodó vonások, majd hátat fordít, hogy magányát megtalálhassa. Elege volt mára a beszélgetésekből, a tervezgetésekből - ilyenekkel nem lehet dolgozni.
- Tedd, amit jónak látsz - int még utoljára. - Isabella, gyere - szólítja ghoulját, kinek mindvégig magabiztos mosoly volt látható arcán, és ez most sem tűnik el. Valamennyire még szélesedik, a következő pillanatban pedig már követi is gazdáját, ki visszahozta az élők sorába.
Hátrahagyva az apró gyülekezetet, majd betérve egy nyugodtabb környezetbe, Alicia leül a székre, combnál keresztezi lábait, jobb könyökkel a karfára támaszkodik, ujjaira finoman illeszti arcát, behunyja szemeit. Vonásai tökéletesen tükrözik mostani állapotát: rossz hangulatban van.
- Nem vennél föl valamit végre? - szúr oda elégedetlenül.
- Jól érzem magam így - felel készségesen a másik, kinek ruhái meglepően nyitottak. Bátran mutogatja magát, és az oldalán lévő kardok is inkább tűnnek így dísznek, mint fenyegető pengéknek. Pedig milyen profin használja őket...! Nem egy engedetlen nekromanta tapasztalhatta, nem egy ellenfél érezhette ezen hideg fémeknek kegyetlen csapását.
Közelebb lépve Isabella látja, hogy a nekromanta nincs kifejezetten jó kedvében, és ez mosolyát csak szélesíti, mégsem szól semmit. Csak áll ott, lecövekelve mellette, várva, hogy valamit szóljon, de a holdcsókolt mély hallgatásba burkolózik. Nem kíván beszélni. Nem kíván bármit is szólni, csak leküzdeni a benne lévő csalódást, hiszen ő nem akarta ezt. Egy véletlen folytán került ilyen magasra, vagy túl erőssé vált volna az idő folyamán, olyannyira, hogy fel se tűnt neki? Különös erre gondolni.
Nem bánja, hogy ekkora hatalma van, de a vezetésről legszívesebben lemondana, mert ez csak nyűg. Nem akar senkivel sem foglalkozni. Nem akar bárkivel is kapcsolatba kerülni. Nem akar semmit sem, csak célját beteljesíteni. Olyan nagy kérés ez?
Borúsan néz maga elé, ahogy eszébe jutnak a kötelékek. Egyik sem tartott sokáig, épp ahogy gondolta. Számított ugyan rá, most mégis borzasztó magányos – magányosabb mindennél és mindenkinél ilyen magasan, ilyen messze, ilyen elzártan, ilyen egyedül. Egy ghoul nem helyettesítheti az igazi társaságot. Killian, az akolitus sem alkalmas arra, hogy egy rendes csevegésre összeüljenek, mivel mindig valamilyen tervre kerül a sor, vagy éppen arra, miféle mocskos dolgot követhet vagy követett el mostanában. Fertelmes egy ember, ellenszenvez vele, és megmondhatná neki, hogy menjen a közeléből, és van is akkora ereje, hogy egy legyintéssel elzavarja, valamilyen oknál fogva még mindig nem tette meg. Pedig mennyivel könnyebb lenne minden! Bár már nem csinálja azt, mint régen. Már sokkal nyugodtabb, elégedettebb, hiszen a nekromanták királynőjévé változtatta a sötét tündét. Hát nem ez volt az álma? Már csak meg kell halnia egy harcban, és megvárnia, míg Alicia feltámasztja - élőholtként Isabella mellé.
Mindenki elégedett körülötte, legalábbis azok, akik őt szolgálják félholtakként, valamint azok, akik segítették idáig, és terrorizálták a nőt annak érdekében, hogy felemelkedhessen. Fanyar mosolyra húzódnak ajkai, ahogy ezek az alkalmak eszébe jutnak. Egy csepp finomság sem jár neki, mi? Nem kegyelmeznek.
Gyűlöli, hogy itt kell lennie, hogy utasításokat kell adnia olyanoknak, akiknek értelmetlen, mert úgyse tudják teljesíteni még a legegyszerűbbet sem. Semmivel sem került előrébb, sőt, ez csak hátráltatja őt abban, hogy megtalálja Azrael kardját, hogy visszahozza nővérét. A végső célja még mindig ez. És ha a Sötét Apostol címmel el is érne valamit... Akkor talán még elfogadná az összes hátrányt. Így viszont aligha éri meg neki, hogy itt maradjon.
Úgy hitte, képes lesz ezzel a hatalommal a kezében a lehetetlen is elérni. Hogy a lehető legrövidebb időn belül érezheti a kardot ujjai közt, annak erejét, és hogy beteljesítheti régi vágyát. Mindössze ezt akarja ezzel… Azért tartja magát keményen, azért mutatja magát ingerültnek minduntalan, mikor valamit elrontottak, és még ha ez részben valós érzelem is, többnyire csak színészkedés. Megtanulta kimutatni a kemény vezetőt, megtanulta, hogyan legyen olyan egyéniség, akinek nem mernek ellentmondani, majd összefogta a szétzilált csoportot, egységbe szervezte őket nehéz munkával. Rengeteg energiát ölt ebbe bele, és miért? A semmiért. Viszont ha nem látna még mindig ebben az egészben lehetőséget, már régen elhagyta volna ezt a helyet, már régen máshol járna, nem foglalkozna a sötét papokhoz kapcsolódó ügyekkel. Hiszen… Ő is csak a rossz döntések miatt lett az, amúgy még mindig elutasítja a holtak visszahozását, akármilyen furcsa is. Gyűlöli, hogy a halállal és az élettel játszadozik, gyűlöli, hogy egy ilyen mocskos kasztot kellett elvállalnia ahhoz, hogy nővérét visszaszerezze. De nincs más megoldás. Már ezen az úton kell végigmennie.
Eltelik fél óra, egy óra, talán kettő is némaságban. Isabella végig ott áll, és még ha nem is történik semmi, várja, gazdája mikor parancsol. Még a csendesség sem zavarja, a magabiztos, már-már idegesítő mosoly a végéig ott ül arcán, figyeli, ahogy a tünde arcvonásai gondolatról gondolatra változnak. Nem kell eltűnődnie azon, min jár az esze: Freyán. Keresi a módokat, az ösvényeket, ahogy az elképzelt terveket a valóságba átültetheti, de nem talál semmit, amivel megteheti ezt. Nincs olyan ötlet a fejében, melyet oly könnyedén meg lehetne csinálni.
Már rengetegszer lezajlott ez, és nem meglepő a számára, hogy most is itt tart. Megszokta már, hogy ő is csak egy eszköz ahhoz, hogy a szeretett nővér ismét az élők között legyen, és tudja jól, hogy amint ez megtörténik, ő ismét békességre lelhet - más feladata már nem lesz. A hatalom sem más Alicia számára, csupán egy fel- és kihasználható lehetőség, semmi több. Nem becsüli meg teljes mértékben, hogy ennyi mindent megtehet, hogy egy szavába kerülne bármi, teljesítenék. Miért nem tudja kihasználni? Ennyire merev lenne?
Nem, egyszerűen csak megszállott. Míg másokat megbódít az erő bizsergető érzése, a nekromanta úrnőt egy kicsit sem rendíti meg ennek tudata céljában.
Emlékszik… Tisztán emlékszik rá, hogy amikor kiderült, miféle személlyé vált, a meglepett, ám reményteli arc mögött ott volt valami. Látta a tekintetén, egyértelmű volt, hogy ekkor is nővére lebegett lelki szemei előtt, nem pedig az, hogy így mire lesz képes, hogy mi mindent tehet majd meg, hogy leigázhat bármilyen birodalmat.
Hihetetlen… Hogy lehet ilyen megtörhetetlen akarata? Egyszerűen nem tudja elképzelni. Ő már régen megtette volna az előkészületeket, hogy meghódítsa egész Veroniát a helyében. Bár ghoulként mit is vár önmagától?
- Isabella – hallatszódik váratlanul a megszólítás.
- Igen, Alicia? – érdeklődik mézesmázosan, készen bármilyen parancsra.
- Indulunk – jelenti ki határozottan, hidegen nézve még mindig maga elé. – Nem kívánok többet Apostol lenni.



A hozzászólást Alicia Zharis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 09, 2016 7:41 am-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

15 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Pént. Ápr. 08, 2016 11:47 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Név: Rubint gyűrű
Típus: Gyűrű 
Leírás: Egy egyszerű arany gyűrű, rubint berakással. Sauron erejét őrzi, s ha beleveted a Végzet hegyének őrjöngő katlanjába, akkor azzal elpusztíthatod őt. Viccet félretéve a kis ékszer ennél sokkal hasznosabb, egy furcsa mágiával látták el, melynek köszönhetően a benne lévő drágakő halvány derengéssel jelzi, hogy ha a viselője valamilyen elmét befolyásoló hatás alatt áll.


Helyzet:


Egy korábbi játékban már adtál egy ízelítőt arról, hogy mégis milyen lehet Lia a párhuzamos univerzumban egy férfi oldalán, ám most szeretnék látni egy olyan helyzetet, ahol a jelenleg létező Alicia szeret bele valakibe, s hogy ez mégis miféle hatással van életére, illetve feladatára. 

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Csüt. Ápr. 14, 2016 8:17 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
- Gyűlöllek! Tiszta szívemből gyűlöllek!
Hangja egyszerre agresszív, elutasító, és egyszerre remeg meg a fájdalomtól. Homályosan látja az előtte álló férfit, kinek arcán a döbbent vonások tökéletesen kirajzolódnak, Alicia pedig könnyedén leolvassa: nem érti, mi folyik körülötte. Fogalma sincsen, hogyan is kéne ezt a helyzetet kezelnie, de maga a sötét tünde sincs tisztában azzal, hogy mi történik. Mindössze annyit tud, hogy ez a személy megváltoztatta, valamit elindított benne, ami letéríti útjáról, ami tévútra tereli, zsákutcába vezeti, és végül a sötétségben hagyja egyedül, ha nem tesz ellene most semmit. Ő pedig ezt nem akarja... Nem akarja, hogy a végkifejlet visszafordíthatatlanná váljon. Vakul hisz abban, hogy a másik csak kihasználja a helyzetét, hogy a lehető legközelebb akar kerülni hozzá, hogy aztán tönkretegye, lelkét apró szilánkokra törje. Miért kell ezt játszania vele mindenkinek...?
- De hát... - kezdené kétségbeesetten a másik.
- TŰNJ A SZEMEIM ELŐL! - sikítja összeszorított szemekkel, félbeszakítva a másikat, karját hirtelen megemelve oldalra, egy véletlenszerű irányba, ösztökélve a férfit a távozásra. Ez viszont még nagyobb döbbenetet vált ki belőle... Egy lépést se bír tenni, és mintha maga az elüldözött is összetört volna ennek elhangoztával, nem csak a nekromanta. Fáj mindkettejüknek, fáj nekik, ahogy ezek a a szavak kegyetlenül hasítják a levegőt, visszhangozva az elmében egy darabig - Aliciát pedig még jobban sújtják. Még jobban égetik őt, elvégre ő az, aki ezeket mondja. Viszont ha ő lenne a másik helyében? Ő lenne az, akinek el kéne viselnie az elutasítást? Hogyan reagálna?
Bizonyára teljesen összetörne, összerakhatatlan darabkákká hullana, olyan sebet szerezne ezzel, mely meggyógyíthatatlan. Dehát most is ugyanezt érzi, nem? Az, hogy ilyeneket mond, még talán sokkal jobban tönkreteszik, mintha csak hallgatna, nem? Hiszen ő nem akarja ezt a másik szemébe mondani, nem akarja őt elüldözni; vele akar lenni, vele akar élni, de mégsem teheti. Csupán megvédi magát egy olyan végtől, amelyet bán. Nem így van?
Nem bírják feldolgozni. Egyikük az elutasítást, másikuk magát a szerelmet. Mindezek túl nagy súllyal nehezednek rájuk, és belerokkannak ennek elviselésébe.
A tünde nem tudja felfogni a tényt, hogy ez megtörtént vele. Egyszerűen képtelenségnek találja, valami gonosz bűbájnak, rontásnak, amit rá helyeztek csak azért, hogy valahogy eltántorítsák jelenlegi céljától; hogy lebeszéljék arról, amit valóban szeretne, de ő nem fog ennek a késztetésnek engedni. Talán azt akarják, hogy ne próbálkozzon meg a lehetetlennel? És a végső bűntudattal mi lesz? Előre látja, ahogy a mézes évek után beköszönt az a keserű időszak, melynél átveszi a gyász és a bűntudat az összes öröm helyét. Nem lesznek többé boldog percek, nem lesznek többé kedves szavak, csak a keserédes magány, az elhagyatottság - hiába lesz mellette bárki is, rájuk nem fog úgy tekinteni, mint társaság. Ők csak kívülállók lesznek, akik... Akik csak vannak.
Gyűlöli. Gyűlöli ezt a férfit, mert elültetett benne valamit, amit nem akart, mert olyat tett a világába, amiből nem kért soha. Elindított valamit... Valamit, amiről a nőnek fogalma sincsen. Nem tudja, mi az az érzés, ami most benne lüktet, ami hajtaná előre, ami vezetné minden lépését, nem tudja, miért tölti ki a gondolatait ez az egy személy. Hogy miért gondol rá, hogy miért akar vele lenni, hogy miért akar mindent feladni és mindent megtenni, hogy vele tarthasson, hogy minden idejét egy ilyen személyre szentelje... Miért történik ez vele? Ő nem akarja ezt. Ő nem kér ebből. Ő ki akarja ezt hagyni. Neki csak egy kell: a nővére. Nem cserélheti le egy férfira! Hiszen… Mi lesz vele Freya nélkül?
- Alicia, kérlek... - könyörög, és ahogy a nekromanta kinyitja szemeit, észreveszi a másik arcán lévő, lassan végiggördülő könnyeket. Mintha őszintén szeretné... Mintha őszintén akarná azt, hogy a tünde vele maradjon - örökké.
Gondolatban gunyorosan elvigyorodik. Örökké? Ilyen nem létezik. Örökké nem lehetnek együtt: ki fog hűlni, el fog tűnni, el fog veszni, és a mostani fénykorát élő szerelem ki fog fakulni, meg fog semmisülni, ha nem azért, mert a férfi kiszeret belőle, hát akkor azért, mert Alicia ismét rátalál régi önmagára, vénasszonyként pedig belátja: rossz lépés volt belemenni egy kapcsolatba, mivel elszalasztotta a lehetőséget, hogy lelki üdvét megtalálja.
- Én kérlek téged arra, hogy most menj - mondja halkan, mégis keményen, kissé lehajtott fejjel, igyekezve tartani magát. Elhatározta, hogy nem fogja elsírni magát. Elhatározta, hogy egy könnyet sem fog ereszteni a másik jelenlétében, mert tudja, hogy amint elhagyja ezt a helyet, kitör belőle minden. Ha most zokogni kezdene, a másik csak még jobban ragaszkodna hozzá, makacsabbá válna, és nem tántorodna el: maradna Alicia mellett. Ő pedig nem akarja…
A férfi lehajtja a fejét. Remeg a válla, az egész teste a veszteségtől, de kénytelen beletörődni. Látja, hogy a nő nem fogja hagyni magát, pedig milyen közel volt, milyen édes volt, milyen kedves mosollyal köszöntötte őt mindig, amikor találkoztak...! Hát most miért? Miért változott meg ilyen hirtelen? Mi az oka annak, hogy most a poklokat kell átélnie?
- Még… Még egy ölelést... megengedsz? - kérdezi halkan, már-már félve, Alicia pedig némaságba burkolózik pár pillanatra. Feszült, kegyetlen csend ereszkedik közéjük, mely rágja mindkettejük lelkét – mely rágja a szenvedő szíveket.
Végül a tünde lassan bólint egyet, de mást nem tesz: nem emeli fel a karját, megerősítve engedélyét, nem szólal meg, hogy biztosítsa a másik számára, hogy igen, valóban szabad még egyszer, utoljára magához ölelnie.
Mert ő többet nem fogja engedni. Többet nem fognak találkozni, vagy ha igen, úgy kezeli őt, mint egy távoli ismerőst, akiről alig tud pár dolgot. Akit alig ismer. Nehéz lesz? Lehetséges…
Biztos.
Ki fogja ezt bírni?
Majd az idő begyógyítja a sebeket. Talán. Vagy inkább nem… De tartani fogja magát ehhez, és a szerelem csíráját kifagyasztja magából.
A férfi enyhén felcsillanó szemekkel lép hozzá közelebb, félénken, már-már úgy öleli át a kedvesét, vagyis… volt kedvesét, mintha egy törékeny tárgy lenne, amely a legapróbb érintéstől is apró darabkákra törne össze. Gyengéden fonja a nő köré kezeit, óvatosan magához szorítva, Alicia pedig érzi, ahogy meg-megremeg, közelről hallja, ahogy szipog, és próbálja elfojtani érzelmeit, de neki nem megy. A nekromantának viszont igen... Kegyetlenül sajog a szíve, beleszakad ebbe a tartásba, beleszakad abba, hogy nem viszonozhatja az ölelést, hogy nem kérhet tőle bocsánatot, hogy nem fordulhat mégis ebbe az irányba. Hiszen… Békés élete lenne, nem? A lehető legbékésebb, legnyugodtabb, és még a holtidézésről is könnyedén lemondhatna, de akkor… Akkor hová lesz a nővére?
Legszívesebben kitépné a helyéről a benne dobogó életet. Képtelen elviselni, hogy így kell látnia azt, akit szeret, de vagy most bűnhődik, most szenved, vagy pedig később, hogy nem tudta megtenni azt, amire feltette az életét, ezáltal örök kárhozatra kerülve. Nem azért tette fel hátralevő éveit, hogy most más irányba forduljon. Nem adja fel azt, amiért nekromanta lett, amiért minden tisztességét és becsületét eldobta - a szerelem ezt nem válthatja ki belőle, mivel az nem olyan erős indok, ok, amiért még többről lemondana. Egy olyan személy miatt, akit ilyen mélyen szeret, nem feledheti célját. Ez nem fog számára lelki békét hozni, ez nem fog számára elégedettséget adni élete végén – ez csak egy átmeneti időszak lesz, mely aztán még savanyúbbá teszi azon szörnyű éveit, ahol már a halál közeledtét érzi. Bánni fogja, hogy beleszeretett, hogy hagyta magát a kísértésnek, hogy belement egy kapcsolatba, bánni fogja, ahogy arra gondol: itt már csak a koporsó van hátra.
Vagy talán még az se…
- Menj - utasítja fagyosan, és a már kialakulni készülő meghitt, mégis szomorú hangulat hirtelen válik jéghideggé, akárcsak a levegő, mikor tél van, de ezt csupán ők érzik saját lényükben.
- R-Rendben... - hallatszódik a lemondó, beletörődő, fájó szó, majd elengedi Aliciát, és lassan, hátra-hátranézve hagyja el őt. Nem akar menni. Nem akarja elhagyni a tündét. Még maradni akar egy kicsit mellette, még a hajába akar túrni, de nem teheti, máskülönben elveszíti - örökre. Még... Még talán később lesz egy esély, egy olyan esély, amelyet kihasználhat, és bizonyíthat. De vajon képes lesz ismét próbálkozni…? Ebben nem biztos.
A férfi eltűnik, körvonalai nem látszódnak már a távolban, az illatát is lassan elviszi a szél, amit pedig ruhája vett át, azt elnyeli a halál és szenvedés szaga. Ismét csak ez maradt neki. Újra csak a holtak vannak – és az ő halott, megrohadt lelke.
Alicia még áll egymagában, némán, kínzó súllyal mellkasán és vállain, mely mintha össze akarná nyomni, roppantani, eltörni az összes csontját, hogy elpusztuljon. Mert most nem akar élni… Meg akar halni, az elviselhetetlen szenvedések közepette nem bír másra gondolni, csak arra, mit tett, mit tehet – hogyan veheti el saját életét.
Torkát görcs szorongatja, szemei fájdalmas csípésbe kezdenek, és mindez sírásra készteti. Hamarosan megjelennek az első könnyek, egyre nagyobb parakokban folynak le álláig, halkan nyöszörög, végül Alicia magatehetetlenül rogy térdre, botja kiesik kezéből. Tenyerét arcára tapasztja, és hangos zokogásban tör ki. Előregörnyed, lelkét az elveszettség üres érzete tölti ki, a fájdalom, a bűntudat, hogy valami rosszat tett. Pedig... csak önmagát védte, nem?
Keserűen kiált fel, rázza a fejét, és a földre üt ökölbe szorított kezekkel - gyengén, hiszen már nincs ereje. Elfogyott... A férfi távozásával minden eltűnt. Mintha kiszakítottak volna egy darabot belőle, mintha elveszített volna valami fontos dolgot, valakit, aki életet lehelhetett volna abba a rohadó bábba, ami ő maga. Mert ő már nem tud megszépülni… Már csak bomlani, elenyészni képes a kegyetlen tervek, célok követése közben, melyek kiirtják belőle az érzelmeket, melyek megolvaszthatatlan jégszoborrá változtatják őt.
- Fáj... Annyira fáj - szorít rá szívén a ruhához. - Miért...? Miért fáj ennyire? - nyöszörgi elfojtva. - Én nem akarok szeretni! Én nem akarok senkit! De akkor miért fáj? - sír összegörnyedve, hangja rekedtes, cérnavékony. Nem tudja, mi volt az oka annak, hogy szerelmes lett... Akármilyen furcsa, bizsergető érzés is, akármennyire elutasította, mégis valamennyire vágyik arra, hogy visszatérjenek azok a kellemes, gyorsan szálló percek. Szeretné újra érezni azt az izgalmat, azt az óvatosságot és kedveskedést, ami eleinte volt. De hát... miért utasította akkor most el? Valóban ennyit ér az a kard? Valóban ér annyit ez az egész, hogy ilyen kínokon menjen keresztül?
A válasza még mindig ez: ér, hiszen nővérét hozza vissza ezzel. Ő fogja őt feloldozni, ez nem vitás, mégis, mégis bánja, hogy elfordult ettől a lehetőségtől. Mégis bánja, hogy elküldte őt. Mégis bánja, hogy lemondott erről az érzésről.
Bánja, hogy lemondott az érzelmekről.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

17 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Szer. Ápr. 20, 2016 6:34 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Mindent tudsz 

Új helyzet:

Hosszas utazásaid mind egy célt szolgáltak: Freya és Freya. Ahogy éppen továbbra az ő megmentésén próbálkozol, egy kisebb emberi faluban áthaladva egy szegény kislányba botlassz, aki krumplizsákot visel ruhaként. Ahogy megpillant téged, úgy rohan hozzád, mintha csak a megtestesült teremtő lennél, s gesztusa és viselkedései nagyon emlékeztetnek testvéredére. Mit teszel a szegény árva leánykával?

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Szomb. Május 07, 2016 10:20 am

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Ez a falu sem másabb a többinél. Jelen vannak a tehetősebbek, a kevésbé gazdagak, valamint a szegények, akik az épületek falainak támasztott háttal néha felkapják fejüket, hogy az előttük elmenőtől némi alamizsnát kérjenek túlélésük érdekében. Gyakran nem kapnak semmit, néhányan viszont vannak, akik megszánják őket pár váltóval, és hogy ezt követően igazi hála csillan-e a nyomorultak szemében, nem tudná megmondani. Talán csak színészkednek… Talán valóban hálásak.
Részben undorral, részben megvetéssel figyeli egy darabig a szakadt ruhás, aszott bőrű, ápolatlan, csontos alakokat, majd elfordítva tekintetét folytatja az utat, hogy felkeresse a település fogadóját, elhagyva ezt a mocsokkal telt falurészt. Nem mintha nyomasztaná, egyszerűen csak borzalmas nézni, ahogy pár magatehetetlen ember kuporog a földön a piszokban – nem sajnálja őket, csupán szánalmasnak tartja mindezt. Nyilvánvalóan ő is kerülhetne ilyen helyzetbe, ő is bármikor az utcára jtuthatna, ő is próbálkozhatna kitörni onnan sikertelenül, de akkor sem tudna ott maradni, mint ők. Akkor útra kelne, elindulna, és…
Megérzi magán valaki másnak a tekintetét. Megáll, körbekémlel, eleinte csak a szerencsétleneken akad meg pillantása, ám aztán találkoznak szemei valaki máséval – egy kislányéval. Haja szőke, csapzott, arca csupa kosz, ezzel kiemelkedik kéken, kíváncsian és hitetlenkedve fénylő szempára. Ápolatlan testét több helyen is kiszakadt krumpliszsák takarja, és úgy néz a nőre, mintha ő lenne maga a megváltó, ami kissé furcsa a számára. Hümmög egy darabig, végül figyelmen kívül hagyja a csöppséget, annak különös bámulását, és úgy megy tovább, keresve egy fogadót, ahol megszállhat, a lány azonban riadtan mozdul meg, megtéve pár ijedt lépést a nekromata felé.
- Izé… - nyögi ki, majd sietősen megindul a vándor felé, és mintha felismerés válna láthatóvá arcán. – Nővérkém! - szólítja meg vélhetően Aliciát, aki erre megtorpan, majd hideg pillantást vet válla felett rá, de nem jut ideje arra, hogy bármit is mondhasson, mivel a lány egyszerűen megragadja a kezét, és ragyogó szemekkel néz fel a nőre.
- Nővérkém, végre visszajöttél! – ugrándozik örömében, és már húzza is maga után. – Anya biztos örülni fog, ha meglát – mosolyog hátratekintve, mire a holdcsókolt gyomra görcsbe rándul. Olyan érzése támad ettől, mintha csak Nebelwaldba térne vissza, mintha ott üdvözölnék őt – mintha az ő nővére tenné ezt. De ő nem fogja... Freya nem fogja őt üdvözölni sehogy sem, és maga Alicia sem fog visszamenni oda.
Kirántja kezét az apró ujjak közül, és hátrál pár lépést, és összevont szemöldökkel tekint le a kölyökre.
- Mit akarsz? – kérdezi, a lány viszont értetlenül dönti félre a fejét, majd hajába túr, mintha nem értené, miért is érdeklődik emiatt a másik. Szinte látja az arcán: hát nem egyértelmű? Lényegében hasonló választ is kap.
- Hát mit akarnék? – neveti el magát jókedvűen. – Anya látni akar, és természetesen apa is. Nagyon hiányoztál nekünk, már úúúúúúgy vártunk vissza – magyarázza széles vigyorral, majd megöleli Aliciát, akinek elméjében egyre csak visszhangzik a szó: nem. Ez csak egy véletlen. Ez nem az ő családja, nem kéne pánikolnia. Meg kell nyugodnia, és megértetni ezzel a kölyökkel, hogy semmi közös nincsen bennük. Ez csak egy rossz vicc, amelyen a föntiek bizonyára jót nevetnek. Hiszen… A családja Nebelwaldban van. A nővére meghalt, a szülei pedig bizonyára amint felismernék őt, szemébe mondanák, hogy kitagadják, hogy ő már nem a lányuk. Nem fogadnák olyan örömmel, ahogy ez a lány mondja. Az… Az képtelenség.
- Figyelj, én… - kezdené a védekezést, azonban a másik közbevág.
- Ne gyere megint a kifogásokkal! – teszi karba a kezét, arcára olyan vonások ülnek ki, mintha duzzogna. Egyértelmű, hogy ez csak egy álca, hogy igazából nincs emögött semmi.
- Elmentél valahova messzire, és most meg visszajössz, és le akarsz rázni? – hisztizik tovább, folytatva a színjátékot. – Nem szép dolog ez tőled, nővérkém – húzza el a száját. – Betegre aggódtuk magunkat miattad! – rázza meg a ruháját jelezve, hogy haladjanak lassan tovább.
Aggódtak…?
- De… - próbálkozna újra, azonban semmi haszna. Ugyanúgy vág a kislány a szavába.
- Nincs semmi de! Elmentél, méghozzá egy szó nélkül! Tudod, mennyire rossz volt?
Szó nélkül… elment. Ő is ezt tette. Nem szólt, hogy el fog menni. Nem szólt, hogy útra fog kelni. Nem szólt, hogy elhagyja otthonát. Nem szólt…
Kábán áll. Kéne bármit is most csinálnia? Bármit is szólnia? Egyszerűen a teste nem reagál, egész elméje blokkolva van mindettől, pedig csak a helyzet ugyanaz, a személyek nem. Hát miért van rá akkor ilyen hatással mindez? Nem kéne meghatnia ennek, nem kéne ennyire átélnie. Ez csak egy nyomorult falu nyomorult emberekkel, nem egy erdős, ködös hely, amelyet otthonának tudhat, és ez a kis csitri sem a nővére.
- Már nagyon vártunk – hallatszódik halkan, és ahogy az apróság arcára vet egy pillantást, észreveszi azt a finom, keserédes, mégis valahogy ténylegesen boldog mosolyt.
Ne, ezt a mosolyt ne! Ezt a kedves tekintetet, ezeket az ismerős vonásokat… Hogy bír így nézni? Hogy tud így mosolyogni, így beszélni? Csak ezeket ne…! Hol van valaki, akihez menekülhet előle? Hogy zavarja el magától? Hol vannak már a szülei?! Miért nem jönnek érte?!
- Csak gyere már! – indul el futva az utcán, biztosan téve minden lépést. – Én leszek az első, ha így folytatod! Gyere már! – kiabál hátra, ám Alicia nem reagál. Nem mozdul meg, a járás megvalósítását egyszerűen most képtelenségnek tartja. Pedig most itt lenne a lehetősége, most mehetne el innen, most hagyhatná maga mögött a gyereket, aki olyan rémesen hasonlít Rá.
Nem, ez nem lehet…
Csak ezt tudja magában folyamatosan ismételgetni, és egyszerűen nem tudja elhinni, hogy ilyen létezzen, egyszerűen… Nem. Ilyen nincs.
Valaki megfogja a kezét. Odapillant; a kislány az, gyomrába ismételten belemarkol egy kellemetlen érzés, amitől legszívesebben összegörnyedre, azonban valahogy erre sem képes. Mereven figyeli a másikat, aki kíváncsian pislog fel rá, kissé aggódón. Jobban megfigyelve a színtiszta őszinteséget fedezi fel benne, azt a tisztaságot, ami Freyánál is volt, azt a titkon őrzött szeretet, amit magával hordozott.
- Baj van? – érdeklődik bátortalanul, mégis meglepően barátságosan - melegen. Ez is… Ahogy ránéz, mintha egyre inkább nővérét látná benne, és ez… nem jó. A nővére nem ő, ezt tudja, de valahogy mégsem képes elkülöníteni őt ettől a gyerektől. Valahogy… Hasonlítanak. Kisugárzásban? Vagy viselkedésben? Mert külsőleg rengeteg eltérés van, de akkor mégis mitől érzi ezt?
- Nem, dehogy, csak… - Remegve beszél. Leguggol, majd úgy vonja magához a lányt, karjai közé zárva őt, mintha egy igazi kincset szorongatna.
- … nagyon hasonlítasz valakire. Valakire, akit mindmáig nagyon szeretek… Húgom.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

19 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Vas. Május 08, 2016 7:16 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Kifejezetten nagyon jó lett, és nagyon érzelmes. Jól találtad el, hogy mennyire is kell drámába menned, piros pont.

Név: Hamvasztó
Típus: Karkötő
Leírás: Egy furcsa, sajátos Katolikus ékszer, mely nem tartalmaz semmilyen szimbólumot, de mégis szent erejű. Ha viseled, harconként képes vagy elpusztítani egyetlen, Kísértetnél nem magasabb szintű élőholtat. Játékosok lényeire is hat, akár sajátodra is. Használat után töltődnie kell következő játékig. Viselése nem kényelmetlen vagy zavaró. 

Helyzet:

Most kapsz egy olyat, amit lehetőséged van elutasítani, ha úgy kívánod, ugyanis nem kapcsolódik annyira a karihoz. Mi történt volna, ha nem Freya hal meg, hanem Lia? Mit tett volna a lány? Ugyanezt az ösvényt járná, vagy esetleg feldolgozná a halált? Enter Freya, ez a hozzászólás biza NEM Liáé lesz.

Felhasználó profiljának megtekintése

20 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Kedd Május 10, 2016 5:59 am

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Tövislény… halál… Alice… baleset…
Gyomra görcsbe rándul, és legszívesebben most elhányná magát valahol, ahogy lelki szemei elé tárul a kép a borzalmas esetről. Haragos vonásokkal figyeli mostanra már csak néhai barátnőjének alakját, annak arcát, belenézve a vörös szemekbe, azokba az áruló szemekbe, végül dühödt léptekkel indul meg felé. Durván odébbtaszítja vállal a körülötte állókat, hogy közelebb férhessen a beszélőhöz, ám nem érdekli, miről fecseg. Nem érdekli, mit mond a többieknek – egyszerűen nem tudja elhinni, hogy ez lenne az igazság. Márpedig ő azt akarja hallani, ami ténylegesen történt, és ha kell, kiveri belőle.
Megragadja a fölsőjét, kegyetlenül rászorít ujjaival az anyagra, kís híján már fojtogatva ezzel viselőjét. Már-már úgy tűnik, megemeli a földről a lányt, aki, akárcsak Freya, szintén holdőrnek tanul. A rubinszemű nem mer védekezni, zokogva, félelemmel teli tekintettel, remegő kezekkel igyekszik valahogy megszabadulni a fenyegetéstől, de nincs elég mersze ahhoz, hogy lefejtegesse magáról a kezeket. Csak nézi a szikrákat szóró, haragtól elvakult, mégis valahogy gyönyörű fénnyel égő aranyszín szempárt.
- Mit műveltél? – sziszegi, ami még ijesztőbbé teszi az ikerpár életben maradt tagját. A másik csak nyöszörögni tud, küszködve könnyeivel próbál valami épeszű és érthető magyarázatot adni a félőrült lánynak, ám képtelennek bizonyul erre.
- MIT MŰVELTÉL?! – üvölti, és ekkor már a körülöttük állók úgy döntenek, beavatkoznak: lefogják Freyát, közeléből pedig elviszik a tragédia szemtanúját. Egyikük mögé kerül, onnan feszítve hátra az aranyszemű karjait, egy másik ugyanebben a pillanatban választja el az áldozatot a támadótól, és nyugtató szavakat intézve hozzá vezeti el a kisebb csoportosulástól. Egyértelmű, hogy halálra rémült a nővér kirohanásától, ráadásként rá nehezedik az összes súly Alice halálát illetően. Nem lehet egyszerű a helyzete, de ez Freyát aligha érdekli. Üvöltve akar utána rohanni, hogy szétverhesse a képét, hiszen az ő hibája, viszont… Később megbánná. Le kell higgadnia, csak erre most képtelen – az indulatai, az elveszettséget eltakaró őrület vezérlik.
- Elég lesz, Freya, nyugodj meg – suttogja a fülébe a mögötte lévő, hátha ezzel elér bármit is a holdőrtanoncnál.
- ELÉG?! Tudod, hogy mit beszélsz?! Megyek, megkeresem azt a Tövislényt, visszahozom a húgom, szóval eressz! – rángatózik, hátha elszakadhat fogvatartójától, azonban szilárdabban tartják, mint azt hitte. – ERESSZ! – ordít, de nem engedik. – Hadd menjek! Engedj! – kiabál tovább egyre kétségbeesettebben.
- Freya, kérlek… - hallatszódik halkan, keserűen, remegve. Talán még sír is, a nővér pedig hangosan fújtat. Nem érdekli, ki mit érez. Az foglalkoztatja, hogy a saját űrjét valahogy kitöltse, de hogy nem fog ettől letörni, abban biztos. Nem… Tenni fog ellene. Tenni fog azért, hogy valahogy szeretett húgát visszahozza, hogy ismét maguk közt tudhassa, hogy ismét olyan közel lehessenek egymáshoz, mint pár órával ezelőtt. Nem élhet nélküle. Nem élhet a másik fele nélkül. Szüksége van rá.
- Alice… Visszahozlak. Nem tudom, hogy, de valahogy visszahozlak – suttogja bosszútól, dactól fűtve, könnyes arccal.

***

Nem tette túl magát húga halálán, hiába telt el legalább három hét, és éppen ezért sétál a fák és világító gombák között még mindig: hogy valahogy feldolgozza. Az ismerős utak és helyek viszont mindig rossz hatással vannak rá, hiszen kicsikként gyakorlatilag az egész környéket bejárták nap mint nap, így akárhova megy, mindig valami emléket idéz fel benne. Hol fára másztak, hol találkoztak egy erdei állattal, hol megfigyeltek távolabbról egy-egy faj egy-egy családját… Az a sok-sok emlék… Minduntalan megrohamozzák, és mindig megkönnyezi őket.
Letörtnek letört, nem egy átsírt éjszakán van túl, nem egy kis folt tátong lelkében, hanem egy hatalmas, mindent beszippantó üresség, melyet a mindent elsöprő harag vezérelt egy darabig. Mostanra már… Mintha megbékéltebb lenne, de még mindig érzi Alice hiányát. Még mindig érzi az elvesztésével járó fájdalmat, hogy amikor menne valahová, nincs kihez fordulnia, hogy amikor leülnek étkezni, nincs mellette a jól ismert személy, vagy amikor mennek aludni, nincs már ott az a mindig ismerős, kellemes melegség. Minden… Eltűnt. És ami a legrosszabb: benne még él húga illata, de a szoba, a ruhái egyre csak felejtik őt.
Viszont beletörődött, hogy a természet törvényeivel aligha dacolhat. Ami megtörtént, az megtörtént, és így kell elfogadnia. Nem szabad örökké sem búslakodnia, különben elrontja a saját életét, és tudja jól, hogy Alice, ha nem is olyan hangosan, mint ahogy Freya tenné, azért megdorgálná a szomorkodásáért, és csak ez ad neki erőt igazán. Amúgy… Talán már semmire sem lenne jó. Azonban így, hogy tudja, húga mit szólna mindehhez, képes lesz pár hónap múlva ismét teljes értékű életet folytatni, bár… A gyász így sem fog elmúlni. Viselnie kell ezt a terhet élete végéig.
Váratlanul beleüt az egyik fába haragosan, szemeit ismét elhomályosítják a könnyek, durván alsa ajkába harap.
- Miért mentél el…? Alice… - suttogja megtörten. – Miért mentél el vele? – dől háttal a törzsnek. – Csak velem kellett volna maradnod… Miért nem maradtál nyugton? Miért nem maradtál szerető nővéreddel? Áruld már el! Hát nem volt jó mellettem? – zokog, közben kémleli a csillagos eget, mintha onnan várná, hogy húga megszólaljon. Nyilvánvalóan nem kap választ, de mégis… Egyszerűen mégis várja, hogy meghallja azt az ismerős, bátortalan hangot, hogy valahogyan újra megláthassa azt a félénk tekintetet.
Szeme sarkából felfigyel egy sötét alakra. Hirtelen fordul felé, azonnal felvéve a védekező állást, mivel már most érzi, hogy egy idegen az. A környékbeli sötét tündék nem hordanak ilyesmit, na meg nincs is túl messze a falutól. Ki venne magára ilyen gúnyát?
- Ki maga? – kérdezi hidegen, nem érdekelve, hogy még pár könnycsepp végiggördül arcán. Nem foglalkozik velük.
- Csak egy utazó – felel a másik, akin koszos, kopott, fekete öltözet van. Csuklyáját mélyen arcába húzta, így Freyának nincs lehetősége megállapítani, milyen korú is lehet, és ez gyanakvást ébreszt benne, még kedves, már-már doromboló hangja ellenére is. Sőt… Talán ez okozza főként az ellenszenvet itánta.
Hosszú fabotot tart kezében, állásából ítélve talán még erre is támaszkodik. Talán egy vénember lenne?
- És mégis mi járatban egy utazó errefelé? – Érezhető, hogy nem látja szívesen, ám mintha a férfi ezt magára sem venné vagy fel sem fogná.
- Találtam egy megtört lelket, és megesett rajta a szívem – válaszol kedélyesen, mire Freyán látványosan terülnek szét az undorodó vonások. – Ugyan, kincsem, nem kell így reagálnod – teszi hozzá mosolyogva – egyszerűen érezni a hangján, ahogy ezzel a gesztussal beszél. Egyáltalán honnan ez a selymesség? Hamis az egész, tudja jól. Nem szabad, hogy engedjen neki, mivel olyan, mint egy ravasz róka, mint egy álnok kígyó. Vagy talán még azoknál is rosszabb.
- Egy utazó mégis mit tudna kezdeni egy megtört lélekkel? Tudja egyáltalán, mi bajom? – Inkább tűnik vádaskodásnak mindez, mint egyszerű érdeklődésnek. Zavarja, hogy a férfi ennyire biztosnak tűnik a dolgában, holott még csak most találkoztak. Nem képes elfogadni azt, hogy nyitott könyv az arca – nem akarja, hogy olvassanak vonásaiból. El akarja titkolni, főleg idegenek elől.
- Talán… Elveszítettél valakit? – finoman félredönti a fejét. Ez az ember gonoszabb, mint sejtette…
Freya izmai azonnal megfeszülnek, alsó ajkába harap, és a szikrázó tekintet a férfira villan.
- Hagyjon engem békén – mondja hűvösen. Egyelőre ennyi elég. Figyelmeztetésnek bőven elegendő, és ha nem hajlandó távozni, akkor kénytelen lesz eszközökhöz folyamodni. Nem mintha akkora fizikai erővel rendelkezne, azért talán elég ügyes ahhoz, hogy alkalomadtán elbánjon egy ilyen szerzettel.
- Gyermek… Csak segíteni akarok – szólal meg mézesmázosan, amitől borsódzik a háta. Gyűlöli őt már most, tiszta szívéből, pedig nem szokása utálni senkit. Eddig mindig mindenkit kedvelt és szeretett, Alice halálával viszont olyan sebezhetővé vált, hogy ezek a negatív érzések feltámadtak benne. De le fogja győzni – olyan lesz, mint húgával, egy, a fájdalmát elrejtő, másokat segítő, szerető testvér, és csak ellenségeinek tartogatva a benne felgyülemlett szennyt.
- Tűnjön a szemeim elől! – mutat egy véletlenszerű irányba, ezúttal már haragosabban. – Ne akarja, hogy megfenyegessem.
Fogalma sincsen arról, ez hatásos lesz-e, mindenesetre próbálkozik. Szeretné, ha nem kéne harcba bonyolódnia, pláne fegyver nélkül, hiszen, ha logikusan végiggondolja, milyen utazó jut el idáig? Milyen utazó az, aki csak úgy felhoz ilyen mély dolgokat ilyen magabiztosan? Tapasztalt, efelől semmi kétség, és talán hatalmas erő birtokában is lehet, amivel a jelenlegi szinten nem tudna mit kezdeni.
- Nos, rendben van, de adok egy lehetőséget – húzza még az időt, és ez roppant idegesítő.
- Nem érdekelnek a lehetőségei. Takarodjon innét! – hangosodik, nyomatékosítva, hogy nincsen sok türelme már ehhez.
- Pedig Azrael kardja segíthetne, bármilyen probémád is legyen – fűzögeti tovább, ezzel még ingerültebbé téve a lányt, aki nem áll messze attól, hogy gyomorszájon vágja a nyomorultat.
- Hányszor mondjam még, hogy takarodjon?! – sziszegi. Elég volt. Többször nem fog szólni, így ha még több noszogatásra van szüksége, megismerkedhet az öklével, de azt nem fogja meghálálni.
- Már megyek is! – emeli fel védekezőn kezeit, és már-már játékos mozdulatokkal, botjára támaszkodva lépdel el a helyszínről. Freya fújtat dühében, kezét még mindig a mutatott irányban tartja, és egészen addig figyeli a köpenyes alakját, míg el nem tűnik a félhomályos erdőben - csak aztán dől hátra egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. Lecsúszik a fatörzs mentén, ott lekuporodik egy rövid időre, majd halvány, pajkos és kihívó mosolyra húzódnak ajkai.
- Azrael kardja, mi? – Szemeiben a tettvágy, a határozottság és a hatalmas akarat csillan. Tudja, mi a következő lépés.

***

- SAAAAAAGE! – üvölti a férfi nyakába ugorva, aki ijedten fordul felé, és ösztönszerűen emeli fel a kezeit, hogy elkapja a felé tartó nőt.
- A Holdanyára már, Freya, megijesztettél! – neveti el magát, majd lerakja társát. Belenéz az aranyszín szemekbe, és halvány, gyönyörködő mosoly jelenik meg arcán. Finoman végigsimít Freya arcán, aki szégyellősen fordítja el tekintetét, utána egy játékos mozdulattal hátrál, karjait hátul keresztezve, kissé előrébb dőlve, arcán pimasz vigyor jelenik meg.
- Megtudtál valamit? – csillannak fel szemei izgatottan, Sage pedig teljfelszín hajába túr.
- Igazából csak a szokásos. Hallottak innen-onnan híreket, de bizonyára mind csak mende-monda. Se fülük, se farkuk, alapjuk meg pláne nincs – sóhajtja lemondóan. Kár érte, pedig már igazán jó lenne pár konkrétum. Évek óta úton vannak, mégsem jutnak egyről a kettőre, és ez a céljukat nézve igencsak zavaró, amúgy meg egészen kellemes utazgatni Veroniaszerte.
- Akkor te se jutottál többre – húzza el a száját karba tett kézzel. – Mindegy, menjünk északra! – adja ki a parancsot, a megnevezett égtáj felé pillantva.
- És miért pont északra? – vonja fel a szemöldökét kérdőn a másik.
- Úgy hívják, női megérzés! – emeli fel hetykén állát, kissé elfordulva társától, akiből pillanatokon belül kitör a nevetés. – Most mi bajod van? – vet egy lesújtó pillantást Sage-re.
- Semmi – válaszol nevetve. – Csak… Örülnék, ha végre a végére érnénk… Tudod, hiányzik… Mind Nebelwald, mind… - elhallgat, kissé komorabbá válik. Úgy tűnik, ő nem kifejezetten rajong a legkülönfélébb tájak felfedezéséért, néhány épület feltérképezéséért, ami furcsa. Mondjuk… Freya erőltette rá részben a vándorló életmódot, melynek végét bizonyára sosem fogják elérni.
- Mind Alice, tudom – bólint egyet megértőn. – Pontosan ezért vagyunk úton. Pontosan ezért váltunk mindketten holdőrökké. Pontosan ezért akarjuk annyira megtalálni azt a nyavalyás kardot, nem igaz? – jelenik meg arcán egy széles mosoly, de Sage tudja, hogy mögötte borzasztóan nagy fájdalom vár a megfelelő személyre, ám mindezt nem akarja senkire se rázúdítani. Pedig talán sokkal megkönnyebbültebb lenne attól, ha megosztaná a legmélyebb dolgokig, ha nyíltabbá válna, de ahelyett, hogy ilyenekről beszélne, a célt tartja a szemei előtt. Mosolyog, valahogy azonban az sosem olyan igazi, fényes mosoly, mint amikor még Alice is életben volt – mintha megkopott volna attól a naptól kezdve. Néha tapasztalja már csak, hogy teljes az öröm, de ezek a néhai pillanatok is olyanok, akár a fehér holló Veronián – igencsak ritkák.
- De, pontosan ezekért – válaszol kesernyésen végül, néhány másodpercnyi gondolkodást követően. Pár percig mintha a soha nem múló gyász ismét közéjük ereszkedne nehéz súlyával, míg Freya meg nem töri a csendet.
- Lóhátra hát, és irány Észak!
- Csak mert női megérzés? – érdeklődik pimaszul.
- Csak mert női megérzés – bólint egyet elégedetten, a levegőben azonban még mindig ott van az az édes keserűség.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

21 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Pént. Május 20, 2016 7:16 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nagyszerű történet lett, bár ezt a chaten már láttad.

Észak és Dél békét kötött, a doktrínák immáron egyértelműsítve lettek, s a nekromágus lét többé nem elítélendő, sőt, minden falu, város szeretne egyet-egyet maga mellé állítani, hogy képesek legyenek a komoly fizikai munkát élőholtakkal végeztetni. Feltételezzük azt, hogy Lia feladta Freya megmentésének keresését, ugyanis rájött, hogy rajta már nem segíthet, de sok máson igen. Hogy illeszkedne bele a karakter ebbe az idilli városi-falusi életbe? Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

22 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Pént. Május 27, 2016 9:05 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Mikor először értesült erről, nem hitt a fülének. Minden porcikája tiltakozott, elméjében a hangok egységesen kiáltottak fel, és mindannyian azt szajkózták: ez egy csapda. Tudta már jól, hogy Észak és Dél sikeresen kibékült, de a további változások aligha voltak számára hihetőek. Túlságosan… Idillinek tűnt az egész, és pontosan ezért nem hitte el azonnal, hogy végül a holtidézőket is elfogadták úgy, mint a társadalom többi részét. És ha ez még nem lenne elég: még munkát is ajánlottak nekik, sőt, keresetté váltak! Hát létezik ilyen? Mindig is úgy gondolta, hogy nem, hogy ez az egész egy annyira bűzlő csapda, amiről már mások nem is feltételezik, hogy bármi is lenne mögötte.
Többszöri kérésre fogadta el csupán a felkérést, hogy telepedjen le az egyik faluban, és ott tegyen szolgálatokat. Egyszerűen… Eszement dolognak látta. Egy őrültségnek. Egy olyan átlátszó trükknek, amin még egy bolond is keresztüllát. Végül persze belement, mert nem hagyták békén, és lám, most vidéken tölti mindennapjait, méghozzá nyugodt körülmények között. Pedig milyen óvatos is volt az elején! Ahogy az egyik háziasszony így utólag mondogatja: mint egy rémült házinyúl, akit nemsokára levágnak pecsenyének.
Talán két évtizede már annak, hogy nekromanta lett. A folyamatos üldöztetése miatt beléivódott a menekülés, a folytonos vándorlás, és megbarátkozott azzal a puszta ténnyel, hogy nem tarthatja senkivel sem a kapcsolatot. Nem mintha szüksége lett volna rá. A gyanakvás, a bizalmatlanság, amely mindenre és mindenkire kiterjedt, sokáig jelen volt itt is, képtelen volt félrerakni kétségeit, mindenütt talált valamit, ami miatt meggondoltan kellett közelednie, mindezt azonban már elfelejtheti. Legalábbis… úgy néz ki.
Olyan nevetségesen szánalmas próbálkozásnak tűnt az elején, és még mindig kacagnia kell, ha visszagondol arra az időre - mert ő még mindig annak találja. Azzal viszont nem vitatkozhat, hogy lényegesen könnyebb így az élete: nem kell tartania attól, hogy máglyára vetik, nem kell folyton folyvást azt figyelnie, mikor jön az inkvizíció a fejéért, hogy ki akarja következőnek levadászni, csak mert sokkal másabb dolgokkal foglalkozik, mint az átlag. Ugyan még mindig fenntartásokkal kezeli a lakosokat, a vele beszélőket, elvégre a megszokásokat nehéz csak úgy levedleni, de már nem olyan szörnyű a helyzet, mint például egy évvel korábban, amikor még gondolkodás nélkül kardélre hányták volna - ennek köszönhetően már nem kell félnie egy csúfos befejezéstől. Persze a szokás szokás marad, nem is tudja elképzelni, hány hónap fog eltelni, mire teljesen képes lesz megbízni az itteniekben.
Tényleg, mennyi ideje is van már itt? Három hónapja? Talán. Meglepően gyorsan telnek a napok.
Kellemes minden. A zsenge fűben fekve bámulja az eget, és csupán ennyi jut eszébe: milyen szép… Olyan tiszta kék. A felhők is kedvesen mosolyognak le rá a magasból, pompásan díszelegve magukra öltött fodraikban, néha árnyékot vetve az alattuk elterülő, zöld köntösét felvevő tájra, egyúttal Aliciára is. Ez szinte már maga a paradicsom. Nincsen semmi gondja, gyakorlatilag új életet kezdhetett ezzel a lehetőséggel, és… Megérte. Ezt őszintén mondhatja: megérte elvállalni. Sokszorosan. Lelke is mintha békére lelt volna, és ez annyira furcsa ennyi esztendő után. Annyira különös a gyerekkorát övező nyugalmat ismét megtapasztalnia. Annyira…
Jó. Csak ne keserítené meg a gondolat, az a fel-felvillanó érzés, hogy Freya nem élheti át ugyanezt. Mert valljuk be: nem ez volt a végső cél. Azt akarta, hogy nővére is mellette lehessen, hogy együtt telepedhessenek le, hogy elfelejthesse a nekromancia minden részletét, hogy teljesen tisztán indítson, felépítve a nulláról mindent egy teljesen új közegben. Erre…? Folytatja a nekromantalétet, mondjuk lényegesen másképp. Legalább a tudás nem veszett el, amit összegyűjtött. Ez is valami, nem?
Halvány, fájdalmas mosoly jelenik meg arcán.
- Remélem, föntről azért még lenézel rám – mondja halkan. – Még ha csalódtál is.
Csend. Hosszú másodpercekig némaságba borul a környék, mintha Freya nem akarna válaszolni szavaira. Vagy csak mosolyog némán, és ha tehetné, akkor vigasztalón átölelné?
Mintha valóban így lenne, a kedveskedő szellő feltámad, hogy játszadozzon a fűvel, a környék lombkoronáival, kellemes dallamot szólaltatva meg ezáltal a környezettel - szereti ezt. Elűzi a nyugtalanságot.
- Alicia! – hallatszódik távolabbról a kiáltás. Összeráncolt szemöldökkel kel fel, kelletlenül néz hátra válla fölött. Dolga lenne?
- Mit szeretnél? – érdeklődik a felé rohanó, szeplős, kerek arcú kölyöktől. Szemei kéken csillognak, szőke haja lobog, és ahogy lihegve odaérkezik hozzá, pisze orra alatt jókedvűen végighúzza mutatóujját.
- Nagyapa szeretné, ha segítenél neki – válaszol, mire egy kérdő pillantást kap. – Megérkezett a kocsi, tele van mindenféle dobozzal.
- Szóval megjött az ellátmány… - sóhajtja, ahogy megérti: megjöttek a kereskedők egy nagyobb szállítmánnyal, és hogy mihamarabb folytathassák pénzéhes útjukat, kellenek a holtak. Érthető.
Feltápászkodik, hosszasan, halkan nyöszörögve kinyújtóztatja tagjait, azzal sarkon fordul, szembeállva a fiúval, aki vigyorogva figyeli a tündét.
- Mi az? – vonja fel gyanakodva egyik szemöldökét, a gyerek pedig nemlegesen megrázza a fejét.
- Csak örülök, hogy itt vagy – mondja aztán, majd megragadja a kezét, és maga után húzza a nőt. – Gyere, nem késlekedhetünk! – szól még. Alicia enged, így sietős léptekkel követi a szőkeséget egyenesen a faluba. El kell mosolyodjon, amikor arra gondol, milyen megszeppent is volt mind a gyerek, mind ő, mikor megérkezett ide. Már-már nevetnie kell, hogy azóta mennyi minden megváltozott – a kisfiú roppant közvetlenné vált néhány hét leforgása alatt. Emlékszik rá, hogy a falusiak is nagyon távolságtartóak voltak eleinte, elvégre mégiscsak egy mocskos nekromantáról van szó, egy elvileg velejéig romlott lényről, akit nem engedhetnek a kisebbek a közelébe.
A jég talán másfél hónappal később tört meg igazán, előtte folyamatosan olvadt ez a réteg; kisebb beszélgetések a lakosokkal, a fokozatos megnyílás, az állandó segítségnyújtás idővel megtette a hatását. Közkedveltté vált, legalábbis ő úgy vette észre, hogy szívesen keresik fel, szívesen látják gyakorlatilag bárhol, vendégelik meg, és, ami a legfontosabb: kölcsönösen segítik egymást. Üldözött holtmágusként töltött éveiből ez hiányzott nagyon, ez az összetartás, az egymásnak szánt figyelem.
Ahogy beérnek a település épületei közé, a szélén gyakorlatilag senkit nem találnak, de a piacnak kialakított kis területen már sürgölődnek az emberek a szállítmány körül. Alicia egy visszafogott mosollyal köszönt mindenkit, akivel a mai nap folyamán még nem találkozott (elvégre szokásává vált a koránkelés), a kisebb tömeg között furakodva pedig meghallja, ahogy valaki rácsodálkozik:
- Nahát, hová lett az a csúnya köpeny?
Csúnya köpeny. Milyen ironikus! Ez követte mindvégig oda, ahol járt, ez volt az a tárgy, ami minden emlékét hordozta, ami minden fájdalmát magába szívta. Mindent tudott a nőről, és pontosan ezért is volt neki nehéz félretennie – a szekrénye legaljába.
- Úgy döntöttem, ideje elraknom – felel látszólag barátságosan, mélyen viszont igenis keserűen érinti a lemondás. Gyakorlatilag ez jelenti azt, hogy hátrahagyja most már a múltat, bár még hosszú-hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ténylegesen el tudja fogadni a jelenlegi állapotot. Bizonyára még bűntudata lesz a későbbiek során, hogy míg ő itt ténykedik egy teljesen nyugodt életet élve, addig Freya ugyanezt nem élheti át. Ekkor még a szíve is belesajdul, hogy kénytelen volt feladni, de hát tehetett volna bármi mást is? A forró nyomok állandóan kihűltek, tévútra vezették, és már teljesen elveszett a remény. A két oldal kibékült, és ha a kardot megtalálják, arról úgyis értesülni fog – ebben az esetben pedig felkerekedik, hogy megszerezze magának. Addig viszont nincs sok értelme folytatni a vándorlást, még ha veszélyek nélkül is utazhat már a települések között.
- Á, hát itt van, Alicia kedves – lépeget hozzá egy idős ember. A ráncok közül kék szemei úgy csillannak, mintha egy gyereké lennének, olyan kíváncsisággal figyel mindenre, ősz hajából pedig már alig maradt néhány rövid fürt kopaszodó fején.
- Igen, Alfons kijött értem – túr bele a mellette álldogáló gyerek hajába, aki erre egy pimasz vigyort követően felnevet.
- Remek, remek – bólogat elégedetten, majd int a holtmágusnak, hogy kövesse őt. A férfi botjára támaszkodva igyekszik a megérkezett kordék felé, ahol tömörülnek a falusiak, lepakolva a súlyosabbnál súlyosabb ládákat. Aliciának a kereskedőket leszámítva mindenki ismerős, így feszültség nélkül kerülgeti a társaságot, miközben szemügyre veszi a pocakos, pénzes, dörzsölt idegeneket. Úgy tűnik, más nem jött velük néhány fegyverforgatón kívül, akik a kíséretet képezik.
Még mindig nem sikerült megbarátkoznia a hozzájuk hasonló pokolba valókkal. Még mindig túl sunyinak és álszentnek látszódnak, akiken nem árt rajta tartania a szemét, azonban végül néhány szúrós pillantást követően fabotja után kezd kutakodni, megunva a dagadt képük megvizsgálását.
- Itt van! – szólal meg mögüle Alfons, mintha csak kitalálná, mire is gondolt az imént a nő, azzal felé nyújtja a keresett tárgyat.
- Köszönöm – villant rá egy hálás mosolyt, és pillanatok leforgása alatt meg is jelenik néhány zombi, melyek azonnal bele is kezdenek a munkába: leemelik a dobozokat, és a megfelelő helyre viszik. Újabb másodpercek telnek el, és már a kis apróságok, a goblinok is csatlakoznak: ők a könnyebb tárgyakat hordják oda, ahol szükség van rájuk. Minden békésen zajlik, és ez elégedettséggel tölti el őt.

***

A Hold magasan jár már, álmot hozva minden pihenőnek. Szobája ablakából mered a fehér égitestre, mely úgy ontja fényét, mintha át akarná venni a Nap helyét. Úgy érzi, mintha a rávetülő holdsugarak melengetnék a bőrét, pedig egyáltalán nincs így; hidegen süt le a földre, halványkékes színt kölcsönözve mindennek, felébresztve az éjszaka lényeit.
- Szép este ez a mai – dől hátra a széken, kinézve az ablakon. Onnan olyan jól látszódik a csillagokkal tarkított fekete vászon… Nem bírt még mindig betelni a látványával.
Asztalán a gyertya még pislákolva ég, a viasz egyre kisebb a vöröses láng alatt – elnyújtózik abban a kerek tálkában, amiben tartják. A tintára visszapattintja a fedőt, a tollon még ott vannak a sötétlő foltok, melyek jelzik: Alicia szorgosan írt az elmúlt órákban.
A szoba maga szegényes. Nincsen benne sok bútor, de nem is igényel többet: egy ágy, egy asztal, egy szék, két szekrény – egy kisebb és egy nagyobb - ruhákkal, néhány polc roskadásig rakva nekromanta könyvekkel. A falusiak támogatják, hogy tanulja tovább a mágia ezen ágazatát, elvégre nagy hasznuk származik belőle, ráadásul csak egy főt kell ellátnia ennek a kisebb közösségnek. Alicia nem kér érte semmit, csak szállást és kosztot – más egyébre úgysincs igazán szüksége. Igazi főnyereménynek számíthat.
Végighúzza ujját a félbehajtott papíron, majd egy díszes, kicsi dobozba helyezi.
- Kár, hogy nem tudom elküldeni – szól csendesen, kissé kesernyésen, fanyarul figyelve a levelek tömkelegét. Megannyi papiros pihen már ebben a pompás fatárgyban egymáson pihenve. Negyven? Ötven? Lehet, van az már hatvan-hetven is, maga se tudná megmondani így hirtelen, összeszámolni azonban értelmetlen. És a tartalmuk? Mindig ugyanaz: mennyire hiányzik neki, mennyire szereti, mennyire sajnálja, hogy kénytelen volt megszegni ígéretét, és nem utolsósorban, vidámabb témára térve, a napot is bemutatja pár szóban, lejegyzi annak örömeit, bár ennek részletezése máshová kerül. Ha bárki elolvasná a régen elhunyt testvérének írtakat, főként az önhibáztatással találná szembe magát, mely még most is emészti őt belülről.
Halk szárnycsapások, éles karmok párkányban való kapaszkodásának hangjai ütik meg a fülét. Ahogy odapillant, egy sólymot talál az ablakban, mely tollas tagjait teste mellé helyezi, kerek szemeit rá függesztve. A nő finoman elmosolyodik az állat jelenlétére, oldalra hajol, hogy kedvesen végigsimítson annak fején, mire az értelmes tekintettel néz vissza rá.
- Hát te is megjöttél? Pedig alig pár napja mentél el – rázza meg a fejét álrosszallón. A madár lábán lévő kis kerek kiegészítőhöz nyúl, felpattintja annak fedelét, majd kihúzza a benne elrejtett, szorosan összetekert lapot, amelyen apró betűs szöveget talál. Az ismerős kézírás láttán szélesebbé válik az arcán pihenő mosoly, vonásai gyengéd szeretetről árulkodnak - nagy örömmel olvassa a gyenge fényben a papíron szereplő sorokat.
„Kedves Alice,
jól éreztem és értelmeztem, hogy boldog vagy? Minden egyes szavad olyan, mintha örülnél az életnek. Egyre érezhetőbbé válik a számomra is, hogy vidám vagy, és – valljuk be -, engem is roppant módon felvidít. Nevess csak ki nyugodtan, de rossz napokon elég gyakran előveszem a leveleidet, és mindig megnyugvással tölt el a biztonságod és a jóléted. Örülök, hogy sikeresen beilleszkedtél.
Nálam sajnos most egy rögösebb időszak volt. Az a kisebb csapat, ami a kezem alá került, nos… Volt némi nézeteltérés, de ezt majd később. Jobban érdekel, mi van nálad, szóval mesélj! Többet! Azzal a kölyökkel mi van? Hogy is hívták? Á…”

…Alfons – mosolyog a nő, és oldalra tekint, az ágyára, ahol a kisfiú is alszik. Néhanapján felszökik ide, hogy az Alicia által átélt kalandok egyikét hallgassa estimese gyanánt, ilyenkor pedig rendszerint itt marad. A takaró hanyagul csavarodik köré, jobb lába és bal karja kilóg, halkan szuszogva piheni ki a nap fáradalmait – igazán szerethető gyerek.
Fordít egyet, hogy a másik oldalt is szemügyre vehesse.
„Még mindig olyan túlbuzgó, mint annak idején írtad? Vagy azért lenyugodott már?”
Kis híján felnevet. Még hogy lenyugodott? Ugyan már, ahogy összeismerkedett a nővel, csak még többet beszél! Egész nap locsog, amint felébred, és egészen addig be nem áll a szája, míg el nem alszik. Alapvetően az idegeire menne, viszont a körülmények miatt kifejezetten szórakoztató, hogy ilyen társasága akad.
„Mellesleg… Mit szólnál egy találkozóhoz? Nagyon régen láttuk már egymást, és szeretném újra hallani a hangod. Rettentően kínzó tud lenni a hiányod, és szeretném kihasználni, hogy arrafelé lesz dolgom. Nagyjából két hét múlva érkezem, szóval ha van kedved, eltölthetünk pár napot együtt.
Sage
U.I.: Majd kaphatok pár csóknál többet?”

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

23 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Vas. Május 29, 2016 10:34 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Jutalom:
Név: Ork'gorok fogazat
Leírás: Egy ocsmány díszes kis csecsebecse, melyet a használó sokféle ékszerként képes viselni. Egy nagy, legendás goblin sámán fogazatának felét tartalmazza. Az utóbbi személy arról volt híres, hogy még a sötételfek előtt követői népesítette be a Nebelwaldot, s zseniális vezetése alatt a sötételfek nem voltak képesek elfoglalni a területet. Csakis halála után tudták szétzavarni az ottani hatalmas birodalmat, aminek hála már csak kisebb kolóniák élnek. Viselése hatalmas tekintélyt jelent a goblinok körében, s így a karaktert azonnali barátként tekintik, s nem ellenségnek. A legendák szerint van egy második sor fogsor is, s aki mindkettő tulajdonában van, az lehet a Goblinok megjövendölt következő birodalmának vezetője... De ez persze mind csak pletyka... Vagy mégsem?

Következő helyzet:
Ha már Goblinok, fuck it. Lia szereti a goblinokat, mert tök édesek. Van sok Goblin zombija is. Lássuk a Goblin Liát a játékban. Régen majdnem játszható faj lett egyébként...

Felhasználó profiljának megtekintése

24 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Csüt. Jún. 16, 2016 7:20 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Zsörtölődve lépeget bénácskán és ügyetlenkedve az erdőben, minden lépésénél az avar apró, csúnya lábai alatt meg-megroppan, jelezve jöttét az állatoknak. Csúf vonásai most még torzabbak az elfojtott haragtól, miközben azt motyogja:
- Gazok… Gazok… Gazok… Kellenek a gazok…
Folyamatosan, megállás nélkül ezt mondogatja, és egy kívülállónak ez már roppant zavaró lenne, ha a közelében maradna hosszabb ideig. Természetesen most senki sincs itt, így moroghatja orra alatt szidás nélkül, mire is van szüksége, s míg környezete teljesen békés, addig ő olyan haragos, hogy az őt körülvevő nyugalom csak még ingerültebbé teszi őt.
- Hallgassatok má’! – kiabál felfelé nézve, csendre utasítva a gyönyörűen éneklő madarakat, de azok csak nem hallgatnak el: folytatják a danolást. – Fülsüketülő dögök… - szitkozódik köpködve, azzal battyog is tovább, néha megállva, hogy elmozdítson egy-egy ágat, meglesve, mit is rejtenek levelei. Többnyire azonban semmi sincs sem alatta, sem rajta, de még csak felette sem, így újabb haragos megjegyzésekkel indul tovább, keresve egy másik helyet, ahol ismét szerencsét próbálhat.
Sok fűfélét összegyűjtött már, ezek mindegyikét a kezében szorongatja, és talán azt hinné az ember, hogy annyira buta teremtmények a hozzá hasonlók, hogy meg se tudják különböztetni ennyi után, melyik micsoda, mi mire jó, azonban Lia, a goblin tökéletesen felismeri mindegyiket. Hogy hogyan? Hát mindegyiknek más a szaga, és pontosan ezek alapján dönti el, melyik nyűgre mit kell adnia. Aztán lehet, pont a visszájára fordul, és ahelyett, hogy javítana a helyzeten, csak ront… Persze ez nem az ő dolga már, hanem azé a gobliné, aki megkapja ezeket a zöldeket, melyek elvileg gyógymódot jelentenek a bajokra.
Szája széle csupa piszok, viszont ez nem lenne annyira különös, elvégre egész megjelenése olyan mocskos, mintha hét hónapja nem fürdött volna – vagy épp ellenkezőleg: ma reggel fürdött, csak nem épp tiszta vízben, hanem úgy, mint a vaddisznók: dagonyában. Fején a mocsok viszont egészen más jellegű, egészen különleges éppen azért, mert olyan furcsa kékes árnyalata van. Bizony ám! Az út közben talált áfonyabokorról szedte le a szemeket gonosz módon, így most áfonyás pofával járja a vidéket.
- Mé’ nincsen ezmegaz? – mormogja, miközben beletúr tetves, koszos, fekete hajába, majd megvakarja hosszúkás, hegyes, bibircsókos orrát, végül húz egyet jobb fülén, ami tele van aggatva mindenféle kacattal. Ezek a rángatásra összekoccannak tompa, fás hanggal.
- Merre van…? Merre van…? Merre van…? – nézelődik idegesen, majd halk dobogásra lesz figyelmes. Körbekémlel, de nem talál semmit, ami köthető lenne hozzá, így odébbmegy, hátha ott jobb a kilátás. Bár meglehetősen alacsony, egy magasabb bokron így se fog átlátni, szóval…
A hang egyre közelebbről érkezik, és ennek köszönhetően egyre feszültebbé válik. Olyan, mintha felé tartana, de nem látja, és pont ez a legszörnyűbb benne. Hát így hogy tudja meg, hogy a Nagy Szellem ezúttal milyen megpróbáltatást szán neki?!
Egy bokor rezzen, ágak törnek, és egy hatalmas, világosbarna test emelkedik a magasba hangosan nyerítve, mire Lia hátraugrik, és még el is esik, szerencsétlen módon elejtve az eddigi növényeket a földre. Remegve figyeli a bestiát, amelyik kis híján eltaposta, jól megvizsgálja annak durva, kemény lábvégeit, lobogó, sárgás sörényét, meg azt a furcsa kosfejet, amelyen nincsenek szarvak. Miféle fenevad ez?!
- Ejj, nyugalom, Luzifer! – kiabálja valaki. Egy férfi! A Nagy Szellem védelmezze az áldozatul esett goblint, csak védje meg, nehogy baja essen emiatt a barbár faj miatt!
Az az ördögi szörnyeteg, ami úgy ráijesztett, dobbant egyet, majd hátrál pár lépést. Lia csúnyán, ellenségesen néz rá, mintha ennyivel el tudná űzni ezt a veszélyes jószágot, közben pedig óvatosan feltápászkodik, tekintetét végig a bestián tartva, hogy még véletlenül se legyen lehetősége váratlanul megtaposni őt.
- Nocsak, miféle aprósággal hozott össze az Isten – jegyzi meg meglepetten onnan a magasból az ismeretlen, ám erre Lia nem reagál: ugyanúgy folytatja a gyanakvó vizsgálódást.
- Hmmh, meglepően csendes vagy – mondja kissé csalódottan a férfi, azzal leszáll. Egyszerű embernek tűnik, nincs rajta nehéz páncél, csak egyszerű ruhák. Talán valami küldönc lenne?
Lia felvonja a szemöldökét.
- Mit akar? – kérdezi.
- Én? – lepődik meg a másik, azzal leguggol. – Csak mennék a következő faluba, de ha már társaságom akadt, ráadásul ilyen… - jelenik meg egy elégedett vigyor ennek a bolondnak a világos képén. Egyáltalán mit képzel ez?
- Nem beszélgetek – fordul el elutasítón, és elkezdi összegyűjteni azokat a bizonyos gazokat, melyeket az imént elejtett.
- Azok mire kellenek? – érdeklődik.
Túl idegesítő. Már most túl sokat kérdez.
- Nem neked.
A férfi megvakarja a fejét, és eltűnődve figyeli a furcsa szerzetet. Körbenéz, bizonyára goblintársakat keresve, és elég hihetetlen lehet, hogy nem talál mást. Pedig… Az az igazság, hogy tényleg nincsen más fajtársa itt. Ők most épp mással foglalatoskodnak, míg a kedves sámánjuk összegyűjtni a mágikus füveket.
- És mik azok a füledben? Meg az a csomó furcsa nyaklánc… Jól látom, hogy azok fogak? – lép egyet oldalra, hogy könnyedén rámutathasson a díszekre. – Valamiféle kuruzsló vagy?
- Sok kérdés. Nincs válasz – mondja tömören, és az összeszedett növényeket szemléli. Jó nagyot szippant, hogy érezze azok különös szagát, és ekkor tudatosul benne, hogy valami hiányzik. Nem olyan, mint mondjuk fél órával korábban. Egy erős illatű növény nincs most a kezében, és azt sem hagyhatja itt.
Körbenéz, hogy megtalálja, és míg szemlélődik, addig az ismeretlen folytatja a faggatást:
- Tehát igazam van! – Olyan elragadó mosoly szélesedik a pofáján, hogy legszívesebben belenyomná a vaddisznók ürülékébe. Miért van mindegyik embernek ilyen idegesítő pofázmánya? Olyan szörnyű. Hát miért nem tudnak rájuk, goblinokra hasonlítani? Sokkal erélyesebbek és szebbek.
- Ilyet nem… - kezdené, és észreveszi az ismeretlen lába alatt a gyomot. – MÉSZ ONNÉT!!! – rikácsolja rekedtesen, fülsértőn, mire a ló nyugtalanul hátrálni kezd. A férfi behúzza vállai közé a fejét, kezét is megemeli azzal a céllal, hogy befogja a fülét, ezzel némileg tompítva azt a kegyetlen hangot.
- Most mi az? – értetlenkedik.
- MÉSZ ONNÉT!!! – üvölti ismét, és odamegy a másikhoz haragosan, hogy belerúgjon annak sípcsontjába, aki erre meglepetten kiált fel, és fél lábon ugrálva szorongatja a fájó pontot, közben zavart sértettséggl néz a goblinra.
- Ezt mégis minek kellett? – kérdezi.
- Rajta álltál – mutatja fel a füveket.
- De ezek csak levelek… - mondja, és láthatóan nem tudja értékelni ezek fontosságát. Lia csak rosszallón megrázza a fejét, majd beteszi a többi közé a visszaszerzett gyógynövényt, azzal sarkon fordul, hogy elhagyja a helyszínt, újabbakat keresve.
- Hé, és most hová mész? – folytatja az értetlenkedést. De idegesítő! A Nagy Szellem miért nem adott neki akkora erőt, hogy eltűntesse ezt a kotnyeles kölyköt?
- El – válaszol, és elindul. Tudja jól, hogy követni fogja a másik, így már a célját is tisztán látja. Emlékszik, merre kell mennie, csupán ki kell bírnia azt az időt.
- De nem hagyhatsz csak így itt – indul a goblin után. – Elkezdtem veled beszélgetni, illik normálisan befejezni.
- Nem érdekel, a mamlaszok mit csinálnak – morogja.
- De udvariatlan vagy! – méltatlankodik. Komolyan egy goblintól vár udvariasságot?!
- Most mi a baj azzal, ha én megpróbálok társalogni? De mit is vártam…? A goblinok mégiscsak goblinok… - jegyzi meg fejcsóválva.
- A lukasfejűek meg lukasfejűek. Arra nincs mit adjak.
- Ezt most vegyem sértésnek? – vonja fel a szemöldökét.
- Csak azt mondom, amit látok – sóhajtja kelletlenül.
- Tehát lukasfejűnek tartasz? Még ilyet!
- Zavar? – érdeklődik lesajnálón nézve a másikra.
- Hát hogyne zavarna! Te sértegetsz, aki olyan büdös, mintha hónapok óta nem fürdött volna!
- A te fajtád se valami illatos… - morogja az orra alatt. Mikor érnek már oda? Ő ezt már nem bírja. Lassan már hasogatni kezd a feje attól a sok zagyvaságtól, ami elhangzik ettől a hígagyútól.
Eltelik talán tíz perc ilyen heves vitatkozással, és folyamatosan számon kérik a másikat, hogy mégis miért olyanok, amilyenek, kritizálják egymás megjelenését, étkezési és könnyítési szokásaikat, valamint teljesen véletlenszerűen merülnek fel oda nem illő kérdések, melyekre Lia nem feltétlen hajlandó választ adni. Elvégre… Miért kéne? Nem akarja kiadni a titkolózással járó tudását, és semmi kedve megosztani ezzel a mamlasszal, hogy mire képes, és amire igen, miért és hogyhogy, na meg hogy mi segít neki benne. Mert azért valljuk be… Van nála pár tárgy, melyek segítik és erősítik spirituális képességeit.
- Minden goblin ilyen tetves?
- Tetves…? – értetlenkedik a másik felé fordulva, aztán tekintetét az útra szegezi ismét. Végre egy ismerős fa! Már nincs messze, nemsokára odaérnek!
- Igen, tetves.
- Ha találkozunk egy hozzád hasonlóval… Akkor igen.
- Hogy mi?! – háborodik fel, és szinte kézzelfogható az őt körülvevő feszültség és idegesség. Bizonyára nem sok választja el attól, hogy megüsse azt a kis nyavalyást, aki visszasérteget, és talán mindössze annyi tartja vissza, hogy lényegesen gyengébb nála az idegtépő mitugrász.
- Az elmúlt akárhány percben többször felmerült bennem a kérdés, de most már eljutottam arra a szintre, hogy ténylegesen megkérdezzem… Hogy lehet egy goblinnak ekkora… - Halk surrogás hangzik, melyre csak Lia figyel fel. -, de eeEEEE…! – És egy ember a levegőben találja magát fejjel lefelé lógva, lábára csavarodott kötéllel. – Mégis… Mégis ezt hogy… hogy képzelted?! – háborodik fel remegő hangon. – Azonnal… Azonnal szedj le innét! – utasítja, de a goblin nem mond semmit, csak az orra alatt motyogja:
- Kellett neked piszkálni…
Zsötrölődő léptekkel távozik a helyszínről, folytatva útját az erdőben, az avar apró, csúnya lábai alatt meg-megroppan. Csúf vonásai most még torzabbak az elfojtott haragtól, miközben azt motyogja:
- Gazok… Gazok… Gazok… Kellenek a gazok…

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

25 Re: Alicia Zharis - helyzetjáték on Pént. Jún. 17, 2016 10:40 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Új helyzet:

Dar korábban adott egy nagyszerű helyzetet, ahol saját lelked árán megvásárolhattad Freya éltét, egy olcsó kis idők végezetéig purgatóriumban való szenvedésért cserében. Jó kis helyzet volt, de azért ennyi nem elég nekem, s kíváncsi lennék Lia személyes purgatóriumára. Hadd lássam, megbánta-e a dolgot, vagy sem. Valószínűleg több ezer év szenvedés mindent más fénybe tüntet fel, nem? Tudom ajánlani, hogy esetleg fordulj segítségért valamelyik hozzáértőhöz, mert fogalmam sincs milyen a purgatórium, s feltételezem neked sincs. Jó szórako... szenvedést! Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.