Reingard Schwarzjäger

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Reingard Schwarzjäger

Témanyitás by Dieter von Rotmantel on Kedd Jan. 12, 2016 9:43 pm

Die Jahreszeit der Stürme
~ 1. rész ~
Die Besorgung

A május felhőszakadással érkezett meg, tönkretéve az utamat Kelet-Hellenreichból a főváros felé. Kerek három napja rostokoltam egy útszéli kis fogadóban valahol Hellenburgtól két napnyi lovaglásra, amit kivételesen Elsarea társasága nem tett kellemesebbé.
- Utálom az esőt! - csavarta ki sokadjára hosszú, fekete hajzuhatagát, pedig csupán egy rövid sétát tett az istállóig, hogy megnézze Kfert. Én magam is megtettem volna, de ragaszkodott hozzá, hogy kiszabaduljon "ebből a patkánylyukból, még ha odakint hóvihar is van".
- Sok minden van, amit utálsz. Néha, csak a változatosság kedvéért mondhatnál olyan dolgokat is, amiket szeretsz. - feleltem egykedvűen, kibámulva a szinte összefüggő vízfüggönyre. Habár nem volt igazán ínyemre, Liz ragaszkodott hozzá, hogy vegyem le a  ruhadarabokat, amik hagyományosan az arcomat takarták, így bárki észrevehette rajtam, hogy vámpír vagyok. Ennek ellenére senki nem akadékoskodott, vagy az általános érdektelenség miatt, vagy hogy ne mulasszák el a képzeletükben még halványan létező esélyüket Elsareánál egy kis vízszintes unaloműzésre.
- Akkor nem kellene kitalálnod, mit vegyél, hogy felvidíts, nemde? - nézett rám szokásos kacérságával, amit már egészen figyelmen kívül tudtam hagyni. Egyébként is tudtam, mit leszek kénytelen venni útitársnőmnek. Először is az orvosi ketyeréit kellett valahonnan beszereznem, mert lassan nem maradt fülem, amit rágjon érte, másrészt egy lovat kellett szereznem. Habár jelenleg egészen jól tűrte a tényt, hogy Kfer hátán kellett utaznia mögöttem, vészesen közel voltam a ponthoz, mikor ezen a téren is átszakad a gát és elönt a panaszaival. Meg amúgy is gyorsabb és kényelmesebb lett volna, mint szegény lovamat terhelni.

Merengésemből egy alacsony, csuklyás alak érkezése szakított ki, aki se szó, se beszéd ledobta magát mellém. Azaz inkább feldobta, mivel alig volt magasabb a szék lábánál. Kérdőn pillantottam rá, míg észre nem vettem a köpeny alól kilógó, hosszú orrot és a felettébb szőrös mancsokat.
- Krelk. - szólítottam meg, mire a goblin nedvesen csillogó szemei felém fordultak.
- Üdv, Hegyesfogú. - pillantása gyorsan átcsúszott Elsareára, aki viszont rám nézett felvont szemöldökkel. - Egészen bájos az új útitársad.
- Ismered ezt, Rein? - húzta fel az orrát bájos útitársam, mire bólintottam.
- Egyszer majdnem levadásztam Krelket, de sikerült kimagyaráznia magát. Majd egyszer elmondom, hosszú lenne most. Főleg, mivel ő sosem jön ok nélkül, igaz? - néztem rá az orrát vakargató teremtményre, aki határozottan tüsszentett.
- Igaz, vámpírocska. Kellene nekem valaki, aki elhoz egy bizonyos dolgot. - kezdte sejtelmesen, mire belekortyoltam az előttem lévő ízetlen déli sörbe.
- Cserébe? - kérdeztem tömören. A goblinoknak mindig volt valamije cserébe.
- Kérhetsz, amit akarsz, megszerzem. - mondta, mintha egyértelmű lett volna és a korsóm után nyúlt. Sóhajtva közelebb toltam hozzá, majd miután két derekasat nyelt belőle visszatettem magam elé. Ha sokat vedel, egyáltalán nem lehetett vele ésszerűen tárgyalni.
- Mit kellene megszereznem?
- Hallottad már a történetet, amit északon úgy hívnak, der Jäger des Wunderpfeil? - hunyorított rám, amire csak esetlenül biccentettem.
- Hallottam. - nem tudtam hová akar kilyukadni vele, de mielőtt kifejthette volna, Elsarea szolidan megköszörülte a torkát.
- Én nem. Beavatnátok? - ismét kikémleltem az ablakon, ahol még mindent víz takart.
- Egy tanmese, amit majdnem minden embergyermeknek elmondanak. Volt egyszer egy öntelt vadász valahol keleten, aki azt mondta, magát a halált is legyőzné lövészpárbajban. Ez aztán valahogy eljutott Samael, a halál angyalának fülébe, akinek természetesen nem tetszett. - Liz olyan érdeklődéssel figyelt, mintha valóban esti mesét mondtam volna neki. Eléggé szokatlan látvány volt ekkora, őszinte érdeklődést látni a szemeiben, így egy levegővételnyi szünet után folytattam is. - Samael álcázta magát egy vándorló vadásznak és "véletlenül" betévedt a faluba, ahol a vakmerő vadász lakott. Párbajra hívott minden lövészt és természetesen mindegyiket legyőzte, míg végül azok sértődötten a legjobbhoz fordultak. Kaspar, mert így hívták a vadászt, képtelen volt legyőzni a rejtélyes idegent, bár kettejük párbaja döntetlen lett. A férfi pánikba esett, ám az álruhás Samael ajánlott neki egy visszavágási lehetőséget másnap pirkadatkor. - láthatóan Elsarea még mindig nem unta meg az egészet, ami kihívás volt tőle. Nem igazán tudott az orvosláson kívül semmire koncentrálni 3-4 percnél tovább. - Kaspar egész nap és éjjel az erdőben vándorolt, és azon gondolkodott, hogyan tudná legyőzni a jövevényt. A válasz hamar felfedte magát, mikor egy fényes alak jelent meg előtte és letett elé hét nyílvesszőt. Ezekkel sosem téveszted el a célt, mondta neki a jelenés, akire Kaspar azt hitte, egy angyal. Igazából az is volt, csak nem az, amelyikre gondolt. Samael adta neki a mágikus vesszőket, amelyek közül hat valóban oda repült, ahová a vadász akarta, de a hetedik a halál akaratát követte. Ebből következett aztán Kaspar tragédiája. - Mivel kiszáradt a torkom, úgy gondoltam, egy korty nem árthat, de Liz szemeiből világosan látszott, hogy meg ne próbáljam itt abbahagyni. - Másnap hajnalban valóban ott voltak a kijelölt helyen és hét körös lövészversenyt tartottak egy korhadt farönköt használva célnak. Hat kör erejéig fej fej mellett haladt a két vadász, ám a hetedik lövést az idegen elvétette. Itt volt a nagy lehetőség, és az egész falu körbe állta a rönköt, hogy lássa, ahogy hősük győzedelmeskedik. Ám ahogy Kaspar elengedte az íj idegét, a nyílvessző elkanyarodott és a fa helyett a vadász kedvesét, Gretchent találta el. Samael kacagva fedte fel magát és hagyta ott a lelkilek összetört Kaspart, aki ezután, úgy mondják, öngyilkos lett és lelke azóta a pokolban sínylődik a gőg bűnéért. Ez a mese, de hogy mit akarsz vele, nem tudom. - fordultam Krelk felé, mire a goblin egykedvűen megvakarta az orrát.
- Hozd el nekem a hét Wunderpfeilt. - Nevettem volna, ha nem vagyok egy megsavanyodott, unalmas vadászatmániás, ahogy Elsarea írt le egyszer. Így csak egy halvány mosolyra futotta.
- Nem tudtam, hogy hiszel a kitalációkban.
- Óh, ez nem kitaláció. - Krelk hangja fontoskodó volt, de most nem igazán tudta elérni a kívánt hatást. - A történet szinte szóról szóra igaz, kivéve a legvégét.
- A legvégét? - könyökölt az asztalra érdeklődve Liz, amiből rájöttem, hogy elvesztem. Ha őt sikerült a goblinnak befűznie, nem sok esélyem volt ellenkezni.
- Kaspar lelke koránt sincs a pokolban. Mi történik valakivel, aki ekkora bűnnel hal meg? - tette fel a költői kérdést.
- Azt akarod nekem mondani, hogy van egy démon, akinél ott van a hat Wunderpfeil? Még ha igazad is van és Kaspar újjászületett, honnan veszed, hogy nála vannak? - néztem a csuklyáját igazgató Krelkre, mire elvigyorodott.
- Tudom. Ugyanis tény, hogy van egy démon, aki felettébb gyorstüzelő és elég nagy galibát okoz a frontvonalon. De sose látták még hatnál többet lőni.
- Ez neked elég? Nem lehet, hogy egy egyszerű háborúdémon akinek nem tetszett a polgárháború végkimenetele?
- Nem igazán. Ugyanis egyetlen mondatot ismételget, amióta csak megjelent. - a hatásszünet hosszabb volt, mint amit a helyzet igényelt volna, de Krelk élvezte a kialakuló feszültséget. Be kellett vallanom, engem is kíváncsivá tett. - Ne bízz a hetedikben, mert az a halálé.
Egy ideig nem szólaltam meg, ugyanis azt méregettem, mennyire higgyek neki. Nem volt oka hazudni, különben értelmetlen lett volna az egész kérése. Hacsak nem akart valami egészen más miatt a frontvonalra küldeni, de nem hittem, hogy ez a helyzet. Alig ismertem a goblint, nem tettem semmi olyat, ami bosszúvágyat ébreszthetett volna benne. Sőt, igazából senkit nem tudtam felidézni, akit ennyire megkárosítottam volna. Tehát igazat mond, legalább is ő teljes mértékben hisz benne.
- Kitől hallottad ezt? - Nem gondoltam volna, hogy ez a dörzsölt teremtmény könnyedén hagyta volna magát becsapni, de senki nem volt védve a hazugságtól. Még maguk a hazugok sem. Meglepetésemre nem felelt, csak előhúzott a zekéje alól egy összegyúrt papírt és elém csapta.
- Joachim Klein zsoldoskapitánytól. Illetve a jelentéséből, amit volt szerencsém elemelni egy felettébb érdekes ügy alkalmából. Ha van kedvetek, egyszer elmesélem. - Átfutottam a szöveget, de szinte szóról szóra az volt, amit Krelk mondott. Csak tömörebben és katonásabban. - Na, mit mondasz Hegyesfogú? Áll az alku?
Egy démon. Egyetlen egy, ráadásul a csata közepén, így esélyes hogy meghal, mire odaérek. Csak a nyilait kell megszereznem.
- Orvosi felszerelés, tűk, csipeszek, szikék, minden. Az lenne a legjobb, ha Rotmantel lenne, de a déli embereké is megteszi. Meg egy ló, utazáshoz. Nem csatára, nem vadászatra.
- Áll az alku! - vigyorodott el kezet nyújtva, én pedig sorsomat megpecsételve szorítottam meg. A viharok hava a nyakamon volt, csak nem láttam még jönni...
avatar
Dieter von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja

Hozzászólások száma : 116
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Rotmantel
Szint: 3.
Tapasztalat:
1275/2500  (1275/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Reingard Schwarzjäger

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Szer. Jan. 13, 2016 12:10 pm

Freischütz? Érdekes a felvezetés, várom a végét Very Happy A kaland szép, jöhet majd a folytatás!

Jutalom: 100 xp, 1000 váltó

Név: Északi Igazolvány
Leírás: A goblintól kapod, hogy megkönnyítse a feladatod. Amolyan befektetés, tudod. Egy tökéletesen kiállított katonai igazolvány az északi seregbe. Ezzel a kutya sem fogja megkérdezni (az inkvizítorok igen, az ő szaglásuk a kutyákénál jobb), hogy valóban odatartozol-e. Kiváló a beépüléshez!
Ár: 700 váltó
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Reingard Schwarzjäger

Témanyitás by Dieter von Rotmantel on Hétf. Jan. 18, 2016 9:01 pm

Die Jahreszeit der Stürme
~ 2. rész ~
Mondschein Romanze

- Szó sem lehet róla, hogy itt maradjak! – Ez volt Elsarea első mondata, mikor a goblin, mint aki jól végezte dolgát lecsusszant a székről, és ahogy ez fajtájánál szokott volt két pislantás között el is tűnt. Nyakam köré tekertem a sálamat, majd sokat mondóan néztem a szemébe.
- Ugye tudod, hogy a frontvonalra készülünk. – kezdtem, mire határozottan bólintott.
- Tisztában vagyok vele. – Egy darabig arcvonásait fürkésztem, de a makacsságon kívül semmi mást nem lehetett ábrázatáról leolvasni.
- Egy hosszú, kemény lovaglás vár ránk. – folytattam, teljesen figyelmen kívül hagyva a kettős jelentésre adott cinkos vigyorát. – Szakadó esőben. – Ez elszakította nála a cérnát, ugyanis orrcimpái meglepetten tágultak ki.
- Most akarsz indulni? – Egykedvű vállrándításomra kissé megemelkedett, két tenyerével nagyot csapva az asztal lapjára. – Rein, odakint a csuklyád széléig se látsz az esőfüggönytől, ráadásul olyan lucskos az összes út, hogy Kfer térdig fog süllyedni az első kikövezetlen szakaszon.
- Kfer mocsárhoz van szokva. A sár nem fog neki gondot jelenteni. De éppen ezért mondom, hogy maradj itt, míg vissza nem jövök. – próbáltam utoljára az eszére hatni, ha az érzelmeire képtelen voltam, de láthatóan ezen a fronton is csődöt mondtam.
- És az mikor lesz? Egy hét? Egy holdtölte? Ha egyáltalán visszajössz… - prüszkölt dühösen, mint a sértődött macskák szoktak.
- Ennyire nem bízol bennem? – néztem rá próbálva szemrehányó lenni, de valahogy sikerült még jobban felháborodnia.
- Ne akarj bennem bűntudatot kelteni. Mi lesz, ha elmész egyedül és halálos sebet kapsz? Vagy megint röppályával hagysz el valamit? – Egészen érdekesen írta le egy héttel ezelőtti összefutásunk kellemetlen körülményeit. – Szükséged van rám, és ezt te is tudod. Már akkor feladtad ezt a szócsatát, mikor belementél.
- Mégis miből gondolod ezt? – szaladt fel a szemöldököm, mire győzedelmes mosolyra húzta az ajkait.
- Mert azt mondtad, a frontvonalra készülünk. Nem azt, hogy készülsz. – Meg kellett hagyni, Elsarea von Rotmantel nem hiába volt házának örököse. Gyorsan vágott az esze, jó megfigyelő volt és különösen fájdalmas döfésekkel adta a tudtomra, hogy igaza van.

Ahogy megjósoltam, lovamat nem zavarta az átmeneti kellemetlenség, ütemes ügetéssel hagytuk el a fogadó udvarát aztán galoppra gyorsítva fordultunk rá az észak útra. Krelk leírása alapján az állítólagos Jäger des Wundermittelt a frontvonal északi oldalán látták, így kénytelen voltam keresni egy nyugodtabb helyet, ahol akadálytalanul átkelhettem a Főváros területeire. Nem tartottam magam egyik oldalhoz sem elkötelezettnek, bár nem hiszem, hogy ezt a katonák elfogadták volna így jobb volt nem kockáztatni. A goblin ki tudja, honnan szerzett északi igazolványa ott lapult a ruhám alatt, hogy óvjam a szűnni nem akaró esőtől, Elsarea pedig mögöttem ült átkarolva a mellkasomat, idomait szorosan a hátamhoz szorítva, arcát a nyakamba fúrva. Nyilvánvalóan nem volt hozzászokva az égszakadás idején való lovagláshoz. Kfer jó tempóban, egyenletesen haladt, megkerülve Hellenburg impozáns városát, amely még a víztakaró ellenére is tisztán látszott, habár szokásos fénye kissé halványabbnak tetszett. Sokszor láttam már a befogadás és haladás városát, ahogy emlegették, de sosem léptem át a kapuit. Nem volt szükségem rá, hogy elfogadjanak, egyelőre biztosan. A horizonton lassan kibontakozott a felhőtakaró széle, amely egész Hellenreichot árnyéka alá borította, és valószínűleg a Schattenschield égig érő csúcsai között akadt meg. Az esős évszakban különösen rossz volt a Déli Királyság e szegletében utazni. Lovam mintha erőre kapott volna a felhő szélén lecsillanó napsugarak látványától, parancs nélkül gyorsítva a menetet, amit nem bántam, ugyanis osztottam lelkesedését. Minél hamarabb értünk ki a zuhanyfüggöny alól, annál jobb. Ahogy elmaradtak az utolsó kósza cseppek is és a meleg májusi nap elkezdte felszárítani, Elsareából hálás sóhaj szakadt fel, bár szorításán cseppet sem engedett.
- Azt hittem három napig fog a nyakunkba zuhogni.
- Figyelmeztettelek. Egy szavad nem lehet. – mosolyodtam el, mire csak punnyadtan dőlt neki a hátamnak.
- Szóltam én egy szót is? Te csak az útra figyelj, nehogy a Katedrálisban kössünk ki.
- Ja vohl, Fräulein! – feleltem, amire egy fáradt, kötekedő harapást kaptam a nyakamba.
Megfogadtam az úrhölgy parancsát és Kfert nyugat felé irányítottam, letérve az útról. A füves legelők látványa nem tett jót a ló munkakedvének, de ha az utat követtük volna tovább a Nordenfluss hídjához lyukadtunk volna ki, és kizártnak tartottam, hogy ilyen időben nem őrzik. Főképp, hogy az esőzéseknek hála mindkét nagy folyó egészen magasan állt, ellehetetlenítve az átkelést attól a néhány gázlótól eltekintve, amely elég sekély volt ehhez. Sanszos volt, hogy ezeknél is belefuthattunk katonákba, ne adja a Teremtő ütközetekbe, de ezt a kockázatot kénytelen voltam vállalni. Csodával határos módon nem ért semmi váratlan meglepetés az úton, és Elsarea sem zúdította rám panaszait a körülményeket illetően. Naplemente környékén értük a folyót és úgy döntöttem, ideje pihenni és legelni hagyni lovamat.
- Itt megállunk, hajnalban megyünk tovább. – szólítottam meg a vámpírt, majd átvetettem a lábam Kfer nyaka fölött és leugrottam. A füvet még nem borította az esti harmat, így biztos lábbal tudtam lesegíteni a kissé bóbiskoló útitársnőmet a nyeregből. – Elaludtál? – kérdeztem a tőlem telhető lágysággal, mivel nem akartam, hogy szemrehányásnak vegye. Örültem, hogy eddig békésen telt az utunk.
- Talán egy kicsit. – vallotta be vállat vonva, majd hosszasan elnézett a vállam fölött. – Szóval ez a Nordenfluss. Nagyobb, mint gondoltam. – tett egy tétova lépést a folyó felé, amire halványan elmosolyodtam és megfogtam a kezét.
- Gyere, nem fog megenni! – A válasz egy sértődött horkantás volt, ahogy határozott lépésekkel lesétáltunk az enyhén lejtő homokpadon a víz széléig. Udvariasságból elengedtem Elsarea kezét, de ő olyan gyorsan kapott utána, mintha valami pótolhatatlant vettem volna el tőle.
- Legalább most. – nézett rám, szemeiben visszatükrözve a lemenő nap narancs lánghoz hasonlító fényét. Az ilyen pillanatok voltak, mikor elgondolkodtam, miért is nem adtam meg neki, amit annyira szeretett volna. De sajnos tudtam a választ, minden egyes alkalommal. Mert nem tehettem. Nem, amíg azt hajszoltam, amit és felettébb nem, ameddig őrá várt egy jobb élet nélkülem. De talán az a pár percnyi boldogság kijárt mindkettőnknek.
- Jó. De csak most. – mosolyodtam el olyan kedvesen, amennyire a mogorvaság könnyű maszkjába merevedett arcom erre képes volt és Elsareát magammal húzva leültem a gyér fűvel borított homokra. Engedtem neki, hogy végig a kezemet fogja, vagy talán titkon én is ezt akartam, csak magamnak sem mertem bevallani. Sokáig néztük némán a Nordenfluss vízből tűzzé átlényegülő tömegét, ahogy lassan bekebelezte a lemenő napot. Vámpír átkunk ősi ellensége még villant egy fenyegetőt a vérvörösre színeződött folyótükrön, majd magával rántott minden színt a világból és eltűnt a horizonton. Ahogy a kezdeti vaksötétet lassan eloszlatta a hold fénye, azt vettem észre, hogy Liz már nem fogja a kezem, sőt egyáltalán nem is ül mellettem. Sebesen felállt, nyúlánk alakja és a holdfényben kíséretiesen megcsillanó fehér bőre egyszerre tette vonzóvá és fenyegetővé. Mielőtt rájöhettem volna, hogy miért gyönyörködhetek a bőrében, már magával is rántott a belőle áradó megkérdőjelezhetetlen csáb. Észrevette, hogy bámulom, ugyanis kacéran elmosolyodott és felvonta elegánsan ívelt szemöldökét.
- Te nem jössz? – kérdezte, mire értetlenül ráncoltam a szemöldököm.
- Hová? – Értetlenségemre egy bosszús fújással válaszolt, majd ujjait lassan, játékosan végighúzta a fekete bársonyként vonagló folyó képzelt szélén. – A vízbe? Hideg és erős a sodrása. – húztam el a számat, mire Elsarea felkacagott.
- Milyen elkényeztetett vadász vagy! Ha elsodor, majd megtartasz, nem? Gyere, tudok egy módszert, amitől nem lesz hideg! – húzta össze fekete szemeit résnyire, majd meg se várva a válaszomat belegázolt a folyóba. Mivel valóban aggódtam, hogy a sodrás magával ránthatja amilyen gyorsan csak tudtam lecibáltam magamról a ruháimat, utoljára az amalgám nyakláncot akasztva le, amitől az átok újra végigáramlott rajtam, teljesen felfedve igazi valómat. Követtem Elsareát a vízbe, pont időben kapva el a csuklóját hogy ne essen hasra.
- Szóltam előre… - csóváltam meg a fejem, amit Liz egy újabb bosszankodó prüszköléssel hálált meg.
- Ne legyél már ilyen atyáskodó! Ha kioktatás kellene, otthon maradtam volna! – mivel nem akartam elrontani a kedvét nem válaszoltam semmit, csak hagytam, hogy maga után húzzon a lassan mélyülő mederben, míg a hullámok már az államig értek.
- És mit terveztél ezután? – kérdeztem nekifeszülve a sodrásnak, ám azt éreztem, hogy valami kirúgja alólam a lábamat.
- Ezt! – hallottam Liz hangját, mielőtt tenyerével nagyot taszított a mellkasomon. Meg tudtam volna találni az egyensúlyom, ha nagyon akartam volna, de nem tettem. Csak haladtam a nő hirtelen felkorbácsolt vágyainak örvényében lefelé, ahogy ujjaival vállamba kapaszkodva felém húzta magát és hosszan, szinte szomjasan megcsókolt. Finoman átkaroltam a hátát a lapockái alatt, hogy ne kelljen erőlködve szorítania, majd mikor nem bírtam tovább visszatartani a levegőt megvetettem a sarkam és felegyenesedtem.
- Látod, mondtam, hogy megtartasz. – mosolyodott el miután egy elégedett cuppanással leválasztotta az ajkait az enyémekről. - Nem is tudtam, hogy a vadászattól ilyen erős leszel. – tapogatta végig a karom a vállammal kezdve, mint egy kíváncsi gyerek.
- Dehogynem tudtad. Elégszer varrtál már össze. – nevettem el magam, mire játékosan összeráncolta a szemöldökét.
- Ne feleselj velem, mert megharaplak! – mondta egész közel az arcomhoz, hogy szinte éreztem a bőrömön a leheletét.
- Tényleg ilyen vérmes egy vámpír nemeskisasszony? – suttogtam a fülébe, mire nevetve hátravetette a fejét. Holdfényben fürdő, ezüstfehéren derengő nyaka, éjfekete szemei és kivillanó agyarai olyan megbabonázó hatással voltak rám, mint semmi ezen a világon. Ismét a víz alatt találtuk magunkat, de ezúttal úgy döntöttem, magamhoz ragadom a kezdeményezést. Kicsusszantam Elsarea karjai közül, majd kissé otromba lábmunkával a part felé rúgtam magam, míg el nem értem azt a sekély részt, ahol fekve is csak a füleim ért a víz. Lehunytam a szemem, kifújtam a levegőt és vártam, hogyan reagál a „halálomra”. Lépéseinek csobbanása lassan közeledett és csukott szemhéjaimon keresztül is el tudtam képzelni, ahogy csípőjét ringatva, szemrehányóan sétál felém.
- Nézd csak, mit vetett partra a folyó. Valami satnya vámpírocska. - rugdosta meg az oldalamat, majd éreztem, ahogy letérdel mellettem és egyik lábát átemeli rajtam, combjaival fogva közre. - Úgy látszik, nem lélegzik. Vajon megérdemli, hogy elsősegélyt alkalmazzak? – motyogta elgondolkozva, majd éreztem, hogy valami végigsimítja az arcom a homlokomtól szám széléig, ami határozottan nem az ujja volt. Lassan kinyitottam a szemeimet és végtelenül óvatosan, szinte félve érintettem meg vállának sziporkázó bőrét. Elsarea előre hajolt, hosszú szurokfekete haja a mellkasomon és a nyakamon folyt szerteszét, ahogy egészen rám simult. Formás keblei lúdbőröztek a gyorsan hűlő levegő miatt, de szemeiben és leheletében egészen ott lángolt a vágy. - Emlékszel még, mit mondtál a hosszú és kemény lovaglásról? – kérdezte pajzán mosollyal, légzése pedig egyre nehezebbé és szakadozottabbá vált, ahogy erőlködött, hogy visszatartsa ösztöneit. Nem türtőztettem tovább.

Másnap a perzselő fájdalomra ébredtem a hajnal első sugaraival és egy berögződött mozdulattal kaptam a nyakamhoz.
~ A francba! A Teremtő verne meg, mikor ilyen hülyeségeket csinálok! ~ káromkodtam el magam gondolatban, ahogy eszembe jutottak a tegnap történtek. Kétségbeesve ültem fel azon gondolkodva, milyen messzise sodródhattunk, mikor egy ismerősen hűvös tárgy ért a mellkasomhoz és a nyakamhoz a kulcscsontom fölött. Elsarea ügyes ujjai gyorsan összekapcsolták a lánc két végét, én pedig megnyugodva simítottam végig az amalgám szarvasagancson és az apró számszeríjon.
- Köszönöm! – néztem hálásan útitársnőmre, aki már teljesen fel volt öltözve és épp a haját fésülte egy csontnyelű hajkefével.
- Látod, hogy nélkülem megöletnéd magad, álomszuszék! Öltözz fel, mielőtt megfázol! – mosolyodott el, majd játékosan hozzám vágta a ruháimat. Nem tudtam, mikor kelt fel, de arra is volt ideje, hogy Kfert közelebb vezesse, ugyanis lovam néhány lépésre prüszkölve fejezte ki elégedettségét, hogy gazdája méltóztatott végre felkelni.
- Az égiek szerelmére, még egy tisztes reggelit se kaphatok? – sóhajtott fel Liz, folytatva a hisztizést, mintha tegnap éjszaka nem történt volna semmi.
~ Talán jobb is. ~ gondoltam magamban, majd megsarkantyúztam lovamat. Nem értünk rá tollászkodni, a viharok havának még közel sem volt vége…
avatar
Dieter von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja

Hozzászólások száma : 116
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Rotmantel
Szint: 3.
Tapasztalat:
1275/2500  (1275/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Reingard Schwarzjäger

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Kedd Jan. 19, 2016 11:00 pm

Hát ez annyira romantikus volt, hogy olvasás közben véletlenül alapítottam még két vallást. Egyébként rendben van, jár érte a 100xp és a 2000 váltó. Szép munka, jöhet a folytatás!
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Reingard Schwarzjäger

Témanyitás by Dieter von Rotmantel on Hétf. Feb. 08, 2016 4:29 pm

Die Jahreszeit der Stürme
~ 3. rész ~
Messer und Pfeil

Számítottam arra, ami a Nordenfluss tulsó partján várt ránk, de koránt sem voltam felkészülve. Mindig meglepett, milyen szervezetten és gyorsan tudtak lecsapni az emberek katonái egy jó vezető alatt; pontosan, mint a villám és kikerülhetetlenül, mint a fergeteg. Időm sem volt reagálni, mikor a hat lovasból álló felderítő csapat körbevett és rövid íjaikat fenyegetően felénk szegezve körbetáncoltak.
- Mi dolgotok errefelé, Átkosok? - kérdezte egyikük, nyilván a rangidős. Ránézésre északi egyenruhát viseltek, vagyis egy esélyt kellett elérnem, hogy megmutathassam az igazolványt, amit Krelk adott. Fogalmam sem volt, honnan szerezte a minden lében kanál goblin, de reméltem, hogy nem szúrják ki azonnal, hogy lopott avagy hamisított.
- Átkosok... - hallottam magam mögött Elsarea megcsikorduló fogait, de szerencsére nem volt elég hangos, hogy a patadobogáson átszűrődve eljusson a katonákhoz.
- Úgy hallottuk, gondotok van egy démonnal! Felfogadtak, hogy elintézzük nektek! - szóltam fennhangon, csak úgy a levegőbe, mivel ötletem nem volt melyikük szólított meg.
- Kutyaharapást szőrével, eh? Ki fogadott fel? - Felettébb impozáns, de túlnyújtottan giccsbe hajló körtáncuk kezdett idegesíteni. Jogos kérdése volt a részéről, és ha meggyőző akartam lenni, kockáztatnom kellett.
- Joachim Klein kapitány. - Csak remélni mertem, hogy jól emlékeztem a névre, amit Krelk említett, de úgy látszik elég volt, hogy higgyenek nekem. Vagy ők is rájöttek, hogy kutyaszorítóba kergettem magam és ha hazudok, azzal a saját hurkomba hajtom a fejem.
- Akkor nyilván látni akar titeket. Bekísérünk a táborba! - fékezett le előttem a beszélő, egy fiatal, magasan hordott orrú férfi, tisztán látható kelta vonásokkal. Nyilván nem találkozott még vámpírral, mert nem volt a szemében az a rettegéssel kevert undor, amit megszoktam. Vagy csak felettébb magasan állt a tyúklétrán és a rangja védelmében bízva hordta fenn az állát. Bármelyik is volt a helyzet, felettébb idegesített. Sarkát a kelleténél keményebben vágta a lova véknyába, amitől az nagyot ugratva indult meg a kantár húzta irányba, én pedig hamar felzárkóztam mögé. Azt az örömet nem akartam neki megadni, hogy még lovasként is maga mögé utasíthat és látszólag Kfernek sem fűlött hozzá a foga, hogy egy csataló lehagyja. A versenyszellem hamar elfedte velem az időt és a távolságot, így bizonytalan, mikorra robogtunk be a táborba. Mindenhol változatos zászlók lengedeztek, ami arra engedett következtetni, hogy zsoldosok és nem reguláris alakulat voltak. Elégedetten néztem végig a vérig sértett tiszt bosszús képét, ahogy szinte ugrásban szállt le lova nyergéből.
- Elrontottam a játékát, Herr Söldner? - kérdeztem tőle érzelemmentességbe bújtatott kárörvendéssel, mire tekintete szinte szikrákat vetett.
- Reméld, te átokverte fattyú, hogy tényleg a kapitány bérelt fel, mert ha nem, búcsút mondhatsz a beleidnek! - dobta sarokba a feljebbvalók gúnyos eleganciáját, vicsorgása a kétségbe esett farkasokéra emlékeztetett.
- Meglátjuk! - villantottam rá agyaraimat, mire csak maradék önérzetét összeszedve peckesen elléptetett.
- Patkány! - sziszegett utána Elsarea, és az undortól kissé görnyedt, vékony alakja olyan volt, mint egy feldühödött, fekete vipera.
- Hagyd, nem akarunk gondot okozni. Csak elvégezzük, amiért jöttünk. - fogtam meg óvatosan a kezét, ami elégnek bizonyult, hogy lecsillapítsa. - Hol találom a kapitányt? - fordultam a mögöttem érkező, már határozottan szolidabb viselkedésű zsoldosokhoz.
- A fehér sólymos zászló alatt a sátrában. - felelte vállrándítva majd a lovát kezdte csutakolni. Ez már ismerősebb volt. És jó pár fokkal kellemesebb is, ugyanis a hideg közönyre legalább tudtam hasonlóval válaszolni. Mivel egyéb instrukciót nem kaptam, Lizt magam után húzva indultam meg a keresett lobogó felé, amely két kanyar után szembe is jött. Mielőtt beléphettem volna a behajtott, de össze nem fűzött sátorlapok között valaki sürgősebbnek érezte távozni. Az illető egy szakadt, déli könnyű vértet viselő férfi volt, aki úgy bucskázott ki, mintha az előző métereket repülve tette volna meg. Ahogy a katona háta keményen a földnek csapódott egy parancsoló hang csattant fel a nyílásból.
- És mondd meg annak a gyáva von Eisenschnittelnek, hogy emelje meg a seggét Hellenburgból, még nem fejeztük be a legutóbbit! - a déli fogoly amilyen gyorsan tudott felugrott és a zsoldosok röhögésétől kísérve sietve elhagyta a tábort. - Eh, futni azt tudnak! - lépett ki a sátorból a hang tulajdonosa egy elégedett röhögéssel, tőlem egy lépésre, így alaposan szemügyre vehettem. Joachim Klein kapitány alacsonyabb volt, mint a többi északi vérű ember, és meglepően inas. Könnyű láncvértet viselt, izmai hosszúak voltak de keskenyek. Ahogy végignéztem a kezében tartott lándzsán világos lett, miért a furcsa testfelépítés. Arca egy középkorú harcosé volt, ráncoktól és sebhelyektől szabdalt, de hibátlanul borotvált. Szürke szemei érdeklődve fordultak rám, őszbe hajló szemöldöke lassan szaladt fel a homlokára. - Ti meg? - Nem feleltem, csak előhúztam az igazolványt és felé nyújtottam. Gyakorlot mozdulattal hajtotta szét és futotta át a lényeget keresve benne, majd visszaadta. - Ez csak annyit jelent, hogy nem kell lelövesselek. Mit kerestek itt?
- Azt hallottuk, gondok akadtak egy démonnal aki felettébb gyorsan osztja a lövéseket. - Egy pillanatig elgondolkodva hallgatott, aztán sarkon fordult.
- Befelé, mindketten. - szólt hátra sem fordulva én pedig gyorsan beléptem, mielőtt Elsarea kikérhette volna magának a modort. A kapitány sátra ugyan olyan volt, aminek lennie kellett egy katonai sátornak, szegényesen berendezett, gyorsan leszedhető és könnyen javítható. Klein odasétált az egyetlen székhez és helyet foglalt. - Magukat küldték a Fővárosból?
- Úgy is mondhatjuk. Nem a Fővárosból jöttünk, de a parancs onnan érkezett. - Voltaképpen igazat mondtam. Valóban jött egy parancs, csak nem nekünk. - Mi a pontos szituáció?
- Nem olvasták a jelentést? - kérdezte meghökkenve.
- De, természetesen igen. Az érdekel, hogy azóta történt-e valami.
- Eh, csak ami eddig. - legyintett a zsoldos. - Olyan hat óra fele megjelenik az az Isten csapása, kilövi hat emberemet aztán eltűnik.
- Hat ember nem olyan nagy veszteség a fronton.
- A tisztek közül az. Úgy fogynak a legjobb vezetőim, mint a legyek. Nem lesz jó vége, ugyanis a sereg többi része kezdd elbizonytalanodni, ami komoly probléma. - Igaza volt. A legkönnyebb a katonákban a morált megtörni és onnan már csak idő kérdése volt a vereség. Elég kellemetlen tövis volt ez a démon az Északiak oldalában. Felmerült bennem, nincs-e köze a déliekhez ám ez túl kényelmes megoldás lett volna.
- Csak esteledéskor jön elő? Máskor nem volt rá példa?
- Nem, mindig ugyanakkor. - Nyugodt, mégis szilaj akaratról árulkodó szemei újra végigfutottak rajtunk. - El tudják intézni?
- El. - bólintottam határozottan, habár fogalmam sem volt, miből is gondoltam ezt. - Illetve én el. Elsarea addig ellátja az esetleges sérülteket. - Nem is kellett hátrafordulnom, hogy lássam a felháborodástól lángoló szemeket, de megtettem, hogy visszanézhessek rá. Pár másodpercig álltunk így, míg megadta magát és egy látványos sóhajjal nyelte le a büszkeségét. Ki kellesz engesztelnem, ha végeztünk, de ennyit most vállalnom kellett.
- Gondolom nem fogadták valami kedvesen magukat. - Klein kapitány keserű mosolya bocsánatkérő volt. Úgy látszik ezzel magyarázta feltűnő összepillantásukat.
- Nem volt éppen szívmelengető, ez tény. - bólintottam. - De hozzászoktunk.
- Ki hallott már olyat, hogy a Fővárosból vámpírt küldenek démont ölni és nem egy inkvizítort? Nagyon sokan sose láttak még a maguk fajtájából. - jártatta végig óvatosan tekintetét, mintha megneszelt volna valamit. De nem csodálkoztam, végül is két lábon járó ellentmondások voltunk mindketten. Mielőtt felelhettem volna valamit, gyanúját eloszlatva, egy felettébb ideges katona lépett be félredobva a sátorajtó szárnyait.
- Uram, van egy kis gond! - tekintete remegett, ahogy végigkapta rajtunk és meglehetős önuralmába került, hogy ne rántson kardot. - Ezek meg... - kezdte volna felháborodva, de Klein leintette.
- Engedéllyel vannak itt. Mondja inkább fiam, mi történt?
- Egy vámpír... - dadogta, a kapitány ujjai pedig erősen megszorultak a lándzsája nyelén.
- Tegye már magát túl rajtuk és bökje ki, amit akar!
- Nem, nem ezek! - rázta meg a fejét. - Az ellenség soraiban feltűnt egy vámpír, de nem visel felségjelzést, így nem tudjuk...
- Nem tudják eldönteni, hogy ellenség-e, bérenc vagy követ? - kérdezte látható bosszankodással az idős férfi. - Ha valami diplomata nem támadhatjuk meg, de ha beengedjük ide, ki tudja, mennyi meglepetést okozhat. - nem értettem a kételyeiket, ugyanis kizárt dolog, hogy egy vámpír szövetségesül szegődött volna bármelyikükhöz. Követ sem lehetett, hiszen a Neulanderek fennhangon hirdették a kilétüket, pont az ilyen félreértések elkerülése végett.
- Elintézem. - csúszott ki a számon anélkül, hogy belegondoltam volna a szó jelentésébe. A két ember látható meglepődéssel meredt rám és nem kellett hátranéznem, hogy kitalálhassam útitársnőm mit gondol az elsietett kijelentésről. - Kikérdezem kiféle és mit akar, ha pedig úgy esik, hogy megölöm, én fogom viselni a felelősséget és nem lesz belőle diplomáciai probléma.
- Végül is... - vakargatta meg arcának oldalát Klein kapitány. - Úgy gondolja, el tudja intézni, ha azt kell?
- Azért jöttem, hogy egy démont megöljek. Egy vámpír nem fog gondot okozni. Ha pedig a lojalitásom okoz aggályokat, biztosíthatom, hogy alaptalanul.
- Legyen. - bólintott a zsoldos én pedig határozottan léptem ki a sátorból. Nem lovamhoz siettem, ugyanis nem harci mén volt, nem vettem volna hasznát. Jobbára gyalogosan indultam meg arra, amerre a legnagyobb gyülekezetet láttam, vállammal törve utat a feszült merevségben ácsorgó katonák között míg meg nem pillantottam a riadalom okozóját. Egyedül volt, ráérősen ballagott át a nyilak és lovak patái szaggatta mezőn, míg meg nem pillantott.
- Ki mer elém állni és viselni a vámpírok haragját? - villantotta meg agyarait a Finsterblut. Az volt, katonás alkatáról és páncéljáról azonnal felismertem bár cseppet sem örültem neki. Mennyi esélyem volt egy harca képzett; nem, tenyésztett fenevad ellen, nem tudtam. Főképp, hogy ez most nem vadászat volt, hanem tiszta, szemtől szembeni küzdelem.
- Én merek! - dobtam hátra csuklyámat hogy alaposabban szemügyre vehessen. Eddig fel sem tűnhetett neki ki vagy inkább mi vagyok, de ekkor torz vigyora vadállatias vicsorgássá vált.
- Áruló! - horkant fel, nehéz, széles pengéjű egykezes kardját megpörgetve maga mellett.
- A kutya acsarog a lánc végén, de hol a gazdája? Hol van aki a láncodat tartja, Finsterblut? - néztem körbe, ami elég volt hogy felbőszítse. Talán rosszul tettem, ugyanis a dühös vámpír olyan sebesen szelte át a kettőnk közötti métereket, hogy lélegzetet venni se volt időm mielőtt ronda kardja felém hasított. Oldalra léptem és apró szökkenésekkel próbáltam kellő távot tartani tőle, de csapásai úgy követték egymást, mint a zuhogó esőcseppek. Szerencsémre dühével együtt növekedett az idegessége, így támadásai pontatlanok voltak és kiszámíthatóak. Kerülgettem egy darabig, próbálva lövő helyzetbe kerülni, de nem hagyott megállni. Nem volt értelme hárítás közben próbálkoznom, egy tétova lövéssel csak a hegyet pocsékoltam volna. Olyat kellett kitalálnom, amire nem számított. Vártam egy vízszintes, hosszan elnyújtott vágást, hátralépés helyett azonban egyszerűen elestem. Szemében megláttam a meglepetés ismerős szikráját, ami elég időt hagyott, hogy háton fekve felhúzhassam a térdem és olyan rúgjak páncélozatlan lágyékába, amit még a vérgőzön keresztül is megérzett. Nem álltam fel, helyette állának céloztam üres számszeríjammal és az árnyakhoz fordultam. A három gyors lövés egymás után torkon találta, szétszaggatott ütőereiből vér fröcskölt az arcomba és megbicsakló térde örömmel jelezte, hogy nyertem. Talpammal állítottam meg, hogy ne dőljön rám, majd a nehéz testet odébb rúgva álltam fel a bizonytalanul figyelő zsoldosok gyűrűjében. Egy vámpír, áldozata fölött, véresen. Nem voltam túl bizalomgerjesztő, ebben igazat kellett nekik adnom.
- Nem vagyok ellenség. - mondtam határozottan, bár láthatóan nem győztem meg őket. - Nem akarlak megölni titeket. - próbálkoztam tovább, de végül nem a gerjedő bizalom simította el az ügyet; a nagyobb félelem sokkal erősebb volt ilyen téren.
- Ne bízz a hetedikben! A hetedik a halálé! Ne bízz... - zengett végig a csatatéren a rekedtes hang.
~ Még hogy hat után! ~ szitkozódtam összepréselt fogakkal és lassan fordultam meg, szembenézve a démonnal.
- Örülök, hogy találkozunk, Jäger des Wunderpfeil!
avatar
Dieter von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja

Hozzászólások száma : 116
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Rotmantel
Szint: 3.
Tapasztalat:
1275/2500  (1275/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Reingard Schwarzjäger

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Szer. Feb. 10, 2016 10:38 am

Rendben, ez is jó lesz. jár a jutalom, és várom a folytatást!

100 tapasztalat, 1000 váltó
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Reingard Schwarzjäger

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.