Wilhelmina von Nachtraben

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Jan. 13, 2016 11:45 pm

Árvaházi ármányok



1.: Sejtelmes hullám


- Azt hiszed, ők állnak emögött?
A szél fúj, úgyhogy Minán ismét a prémkabátja van, amit összehúz magán, ahogy Damien aggódó pillantásaiból próbálja kifürkészni az igazságot. Néha sokáig kell győzködni a másikat, hogy elmondja, amit gondol, főleg, ha az a saját jólétével kapcsolatos. Ez az átkozott önfeláldozás. Ez vinné a sírba... amit Mina nem fog hagyni, egészen biztosan.
Damien a közelmúltban frucsa dolgokat tapasztalt... Vagyis inkább hallott... Amelyekről Minának nélküle tudomása sem lehet, így csak abban bízhat, amit a sötételftől hall, hiszen ő az, aki kimozdul, aki ott él az emberek között, még ha nem is a legnépszerűbb helyen, de legalább érintkezik a társadalommal.
Amelyben mostanában furcsa dolgok kezdtek el történni.
Egy hozzájuk közeli faluból, Scheudorfból eltünedeznek az emberek. Persze ezt így senki sem meri kimondani. Túlságosan is durva, drasztikus lenne. Pánikot szítana, az pedig tömegeknél sosem jó. Így aztán próbálják minél inkább eltusolni, balesetnek álcázni, azt terjeszteni, hogy az eltévedt gyerekek egyszerűen csak a patakba vagy folyóba fulladtak, felelőtlenségből. Érdekes módon egyik gyerek teste sem sodródott a partra sehol, na meg felnőtté se, idestova az egész környéken. Így Damienben felmerült a dolog, hogy nem véletlenekről van szó.
- Hát... valószínűleg egy komoly csapat áll emögött. Vagy egyetlen őrült, de ha így van, akkor nagyon ügyes. Nem tudom, miért kellenének nekik gyerekek...
- Lehet, hogy már újoncokat is besoroznak. Ha gyerekkorban kezdik el az indoktrinációt, biztosan hatékonyabbak lesznek... - Mina elgondolkodva néz a távolba, ahogy a kora esti szél ringatja a leveleiket levedlett fákat, majd nagyot szippant a hűs, sűrű, esti levegőből, és megcsóválja a fejét. - Egy groteszk gyerekhadsereget akarnak létrehozni?
- Egy gyerek kicsi. Több helyre befér, és gyorsabb. Jobban el tud tűnni. - közli a sötét tünde, a szokásos modoránál jóval komorabban. Ő már csak tudja, hisz van tapasztalata abban, mire képes egy kölyök...
Többször belegondolt már, hogy alakult volna az élete, ha tényleg csatlakozik a Holló Karmaihoz. Ők az a csoport, akikre most gyanakszik. Most az ellenkező oldalon áll, de vajon felismerik-e benne az egykori potenciális tagot? Vajon fog-e találkozni azzal a személlyel, aki fel akarta őt venni? Vajon fölismeri-e majd amaz őt? És ő a sötét ruhást? Egyáltalán életben van-e még?... Egykoron azt hitte, egy szem sem maradt a klán tagjai közül, de mi van, ha mégis visszatértek? Mi lesz, amikor szemtől szembe áll majd az emberrel, aki a családjába akarta fogadni őt? Ha felismeri a hangját, vajon képes lesz végezni vele?
Persze esze ágában sincs csatlakozni hozzájuk. Az az út egyszer s mindenkorra véget ért. Elképzelhető, hogy adnak neki második esélyt - bár valószínűleg már nem is emlékeznek rá, ki ő -, de még így sem tehetne ilyet. Soha nem árulná el Minát. Nem kapna jobb életet, csak egy sötétebb szívet, ugyan miért járna jól? Nem, nem lenne képes rá...
Mina látja a szemében a kétségeket, ő maga viszont nem kételkedik, jobban bízik a kormosképűben, mint ő maga.
- De egyáltalán nem biztos, hogy bármi közük is van hozzá. Talán már nem is létezik ez a csoport. Nem hiszem, hogy képesek lettek volna újjáalakulni. Csak... azt hiszem, van rá egy szemernyi esély, és...
- Értelek, nem kell magyarázkodnod. Világos? Ha nem is ők azok, akkor sem árt utánanézni a dolognak. - teszi a lány kezét Damien vállára. - Világot tisztítunk. Értem?
- Pff... Lehet, hogy nincs is ott semmi különös. Lehet, hogy csak valami nagy medve kapja el a gyerekeket.
- Azt sem árt eltenni láb alól, mert eszerint a falu lakóinak eddig nem sikerült.
Így hát eldöntetett. Elindultak felderíteni a rejtélyes falut. Persze nem úgy szándékoztak beállítani, hogy rögtön elárulják a szándékukat. Pusztán békés utazókként viselkednek aztán majd szép csendben figyelik az eseményeket, nyitva tartják a szemüket és fülüket, minden információmorzsát igyekezve elcsípni, hogy rájöjjenek, mi okozhatja a titokzatosságot... Mert ha az ő falujából tűnnének el emberek, Mina egész biztos nem tartaná titokban egy percig se, közijedelem ide vagy oda. Persze ez Mina. Egy örök segítő, kedves... vámpír. Akinek a létezéséről csak borzasztóan kevesen tudnak. Így a világ körülbelül tesz rá, hogy ő mit gondol, és ezzel tisztában is van... Mindazonáltal igyekszik megtenni a tőle telhetőt, hogy megváltoztasson egy-két dolgot, persze csak olyat, amit meg kell változtatni, és szabad is. Az emberek eltűnése ilyennek ígérkezik. Természetesen nem a hírnévért, dicsőségért teszi. Egy-két köszönő szót nem bán, ám ha sikerrel járnak, utána pusztán annyit tervez, hogy végigtekint az alkotott békéjén, és nyugalommal a szívében távozik, az embereket hagyva visszatérni az immár nyugodtan folytatható mindennapjaikhoz, egy boldogabb jövő reményképével. Ő maga meg visszatér a mágiagyakorlataihoz, meg az olvasáshoz... na meg persze, ha akadnak új kalandok, akkor ahhoz...
De ez még rettenetesen messze van. Egyelőre fogalmuk sincs, ki(k) vagy mi(k) állnak a háttérben, így aztán nem is szeretne előre inni a medvebőrére. Sem siettetni a dolgokat. Mert igazából Mina nem is tudja teljesen titkolni, hogy élvezi, amikor valami után nyomozniuk kell... Tisztában van vele, hogy galád dolog emberek szerencsétlenségének örülni... de valamennyire jobbá teszi a helyzetet, hogy éppen megoldani tervezik a dolgot. Vagy ne szaladjunk még ennyire előre? Ők, két ágrólszakadt, önjelölt kalandor, rögtön megoldani valamit? Nem túl nagy terv ez?... Á, menni fog ez, szinte már hallja a fejében Damien hangját, anélkül, hogy egyáltalán igazi hangokat hallana. Ez a sötét tünde mindig csak biztatja őt. Persze, néha fordítva van... így van ez jól, előbb-utóbb az elszánás valamilyen módon létrejön.
- Köszönöm. - sóhajtja Damien, ahogy kiszállnak a kocsiból.
- A jó égnek, hogy még élünk, és eljutottunk idáig, vagy nekem, hogy segítek?
- Válaszd ki, amelyiket szimpatikusnak találod.
Kedélyes évődésüket azonban megszakítja valami. Úgy tűnik, éppen egy élénk eseményre érkeztek. Hirtelen elsuhan mellettük egy kenyeret a kezében cipelő kölyök, meglehetősen sietősen, utána pedig egy nem éppen alultáplált illető, nyilvánvalóan a gyereknek kiáltozva, hogy amaz jöjjön vissza. Mina érdeklődve kíséri végig a gyerek útját, ami egy csuklyás nőnek való ütközéssel, ennek következtében a hátsó felén való landolással ér véget.
Damien Minára néz, egy határozott "szerintem ezt ne hagyjuk ki"-pillantással, amelyről félig az süt, hogy szeretné végignézni, mi is jön ki ebből a helyzetből, másrészt az, hogy szeretne beleszólni, mert ezt mégsem kellene annyiban hagyni... A gyerek ugyanis valószínűleg nemsokára kapni fog, ha nem tesznek valamit.
A sötét tünde meg is indul, Mina meg már csak felelősségből is követi. Közben észreveszi, hogy az indulatok egyre magasabbra csapnak. Felgyorsítja lépteit, Damient is megelőzve a "kis csapat" mellett megáll.
- Szépséges napot mindenkinek! Szabad megkérdeznem, hogy mi itt a probléma? - kérdezi műmosollyal és udvariasan felvont szemöldökkel, már-már Damienesen fejlett diplomáciai érzékről tanúbizonyságot téve. Bár talán a hihetőségen még javítani kellene... de hát, egyikük sem éppen egy színlelő típus.  
- Ez a férfi nagyon sajnálja a száraz kenyerét egy gyerektől… - kapnak választ a csuklyás nőtől, és a hangját meghallva Minának egyszeriben ismerős lesz. Damiennek is, ugyanis bár az imént még úgy tűnt, heves beszédbe fog kezdeni, most elhallgatott, és a nőt kezdte el bámulni. Mina nehezen áll meg egy szemforgatást, de fontosabb dolga is van.
- Száraz?! Mit nevezel te száraznak? - replikázik az ezek szerint boltos, akitől menekült a kisfiú, aki most a könnyeivel küszködik, ezzel egyértelműen felélesztve Minában a védelmező ösztönt, ám nem csak emiatt áll a gyerek pártján, más miatt is... Damien annak idején mesélt neki a gyerekkoráról, s arról, hogy hogy kényszerült ő is bizonyos értékek eltulajdonítására.
Ám mielőtt bármelyikük is megszólalhatna, a férfi folytatja: - Az a gyerek meglopott, az ilyet nem lehet tűrni. Ahogy a mondás tartja: aki nem dolgozik, ne is egyék. És ez a kölyök semmit sem tett azért, hogy kiérdemelje. Egyszerű rovar, aki mások munkáját semmibe veszi.
Persze, Mina meg tudja érteni ezt az álláspontot is, de...
- Azért még nem szükséges bántania. Csak egyszerűen... kérje vissza tőle a kenyeret. - keres Damien valamiféle békés kiutat. De Mina agresszívabb kedvében van. Nem tudja, hogy a sötét tünde felé irányuló védelmező szándék, vagy pusztán a szegény gyerekkel való együttérzés váltja ki belőle, de nem bírja befogni a száját.
- Vagy azt sem. Persze, lehet, hogy nem tud fizetni. De tudja, milyen sorban élnek? Nem hiszem, hogy szeretne a helyükben lenni. Nem tűnik a legfényesebb helyzetnek, ha valakinek még ennie sincs. Egy gyerek pedig mit tud dolgozni? Játszania kéne a barátaival, nem dolgozni, arról pedig nem tehet, ha a szüleinek nincs munkalehetősége.
Kicsit liheg a kirohanása után, ami saját magát is meglepte.
- Nem is... nem is nekem lesz. - szipogja a kisfiú, miután rávette magát, hogy bátortalanul, de mégis megszólaljon.
- Na látja. És nem is neki lesz. Kérem, mutasson egy kis részvétet. - A felindultból Mina hangja most már kérlelővé válik, ám a határozottság nem vész ki belőle. Damien viszont ekkor már óvatosan átfogja bal kezét jobbjával, hogy a lány lenyugodjon. Mina próbál nem ránézni, nehogy kizökkenjen, közben arra gondol, hogy úgy néznek ki, mint valami házaspár...
- Mert azt hiszitek, visszaveszek egy olyan kenyeret, amit már egy tolvaj összepiszkolt? És nézzenek oda, még le is esett! Szerintetek ezt bárki is meg akarja már enni? - Bök a boltos megvetően a földön magára hagyottan heverő kenyérre, erre a kisfiú gyorsan lehajol, fölkapja, és magához húzza, akár egy játékmackót. Neki bizony érték, nagyon is. Mina szánakozva ráncolja a szemöldökét, majd lemondóan néz vissza a felháborodott férfira.
- Szóval valakinek fizetnie kell! - köti az ebet a karóhoz a sértett pocakos, Mina meg már csak a homlokára helyezi a kezét, egy "Áhh!"-felkiáltással, ami félig sóhaj is. Damien keze már megindul a saját erszénye felé, hogy meglehetősen indulatosan a boltos kezébe nyomjon pár érmét, ám a hölgy megelőzi.
- Ha ennyire hajtja az irigység, csak remélni tudom, hogy egy démonként születik újjá halála után. Fukarkodjon csak örökké.
- Fukarság, hogy visszakérem, ami jogosan az enyém? Hát, ezt nem ártana átgondolnod.
- Szerintem meg magának kéne elgondolkodnia. - süvít át a légen Mina éles hangja. Most már elege van ennek az embernek a vakságából és beképzeltségéből. - Megkapta, amit akart, szóval most már visszatérhet a "munkájához". - hangsúlyából érezhető a cinizmus, szépen ívelt szemöldökét pedig kérdően-sürgetően megemeli. A boltos pampog még valamit felháborodottan az orra alatt, de végül, miután átszámolta a pénzt, és bár soha ki nem mutatná, de elégedetten konstatálta, hogy jóval több, mint amennyit az a kenyér ért, visszabattyog oda, ahonnan jött.
Pár pillanatig mintegy vihar utáni csendben állnak. Mina lassan lélegezve próbálja visszaszerezni az uralmát, Damien pedig kicsit csalódott, hogy szinte szóhoz se jutott, de hát, nem könnyű az emellett a heves kisasszony mellett... Így viszont a prioritások másra helyeződnek. Nevezetesen Aliciára, így hozzá szól most:
- Dicséretes, amit tett, hölgyem. Egyébként úgy vélem, találkoztunk már. A tündék területén, a szüreti mulatságon, emlékszik? Biztosan nem tévesztem össze senkivel.
Mina szkeptikusan figyeli őket, nevetéskezdeménnyel a szája sarkában. De a nevét nem említed, te nagyokos. Meg a sajátodat se. Megcsóválja a fejét, majd úgy dönt, a suhanccal foglalkozik kicsit.
- Igen, meglepően régen volt. - Damien szívéről sziklák görögnek le, hogy tényleg nem tévedett. A csuklyalevétel után feltárult arc pedig valóban ugyanazé, akit látott, és nem kevéssé vonzza a tekintetét. - Alicia Zharis, és ön pedig… Damien… ?
- Igen. – válaszol amaz lelkesen, de még így is sokkal kevesebb lelkességgel, mint amit valójában érez. Nem viselkedhet úgy egy nővel, mint egy kutya, mikor egy finom falatra vár, mert akkor rendesen ott fogják hagyni, megvetően átlépnek rajta... Éés, kicsit késve jön rá, hogy a nő arra vár, hogy a családnevét is elárulja. - Ó. Nightwind, egyébként. De többnyire simán csak Damien. - Elképesztően rég használta a családnevét, mostanában sokra nem megy vele. Meg is lepődik, hogy még emlékszik rá.
Mina a kisfiúhoz fordul.
- Most már nyugodtan hazamehetsz, ezen pedig oszozzatok meg a nővéreddel. De tudod mit? Kereshetsz egy másik boltot is, és vegyél még neki valami finomat. Vannak itt édességek is, nem? Biztosan örülni fog neki. - kedves hangon, mosolyogva próbál beszélni Mina a fiúhoz, hisz így hallott másokat is gyerekekkel kommunikálni. Kissé furcsán érzi magát, hisz ritkán kerül emberporontyok közelébe... Elővesz néhány csörgő érmét és a fiúnak nyújtja. Az árból akár több napra is szerezhetnek vacsorát maguknak. A fiú hatalmasra tátott szemeivel nem foglalkozik, csak mooslyog, és reméli, nem kezdődik az "ezt-nem-fogadhatom-el"-kör... De nem. A kölyök bátortalanul, de vidáman elmosolyodik, majd kis tétovázás után egy pillanatra átöleli Minát, aki csak elvörösödve pislog, ám mire észbe kapna, a srác egy gyors "köszönöm" után már kapkodja is a lábait.
Azonban ez sem tar sokáig, ugyanis megint elesik valakiben.
- Szegény kölyök, ez nem az ő napja. – mosolyog Mina, és derűsen tekint először a hegyesfülű nőre, majd Damienre.
- Nyugalom, Michael, csak én vagyok.– Az öreg – merthogy egy öreg az, akibe a kisfiú beleütközött, egy meglehetősen szimpátiát kiváltó, vidám öregapó, kinek haja s szakálla már a télen oly gyakori csapadékhoz hasonló színt öltött fel, szemei viszont az örökzöld levelek színét viselik, s egyelőre még aktívan tekintenek a világra. Damien hangulata viszont nem lesz derűs az érkezésétől, mert így a figyelem egyből az apóra irányul, arra pedig, hogy felvegyen valamiféle kommunikációs szálat Aliciával, az esély ismét elröppent, akár a hollók az égen...
- Kikhez van szerencsém? - tudakolja kilétüket az öreg. - Esetleg gondot okozott önöknek a kis Michael?
– Szóval Michaelnek hívják... Én... Mina vagyok, ők pedig itt Damien és Alicia – vállalja magára készségesen a csapat összes tagja kilétének tisztázását a vámpírlány, szívélyes mosollyal az arcán, a nevek említésekor, már ami nem az övé, pedig az említettekre néz. Damientől kap is egy szúrós pillantást, amiből szinte ki tudja olvasni, mire gondol a sötét tünde: Miért úgy említettél engem meg Aliciát, mintha együtt lennénk?... Ez viszont csak szélesíti Mina mosolyát, aki büszke magára, hogy ilyen jó lett a bemutatkozásban. Pedig most is majdnem közölte, hogy ő egy Nachtraben. De nem. Sikerült megállnia. Persze, mi történhetett volna? Ez az apóka messze a legkedvesebb embernek tűnik ebben a faluban... persze talán a boltos nem volt a legjobb összehasonlítási alap. – Egyébként nem, nem okozott gondot, egyáltalán.
- Ők adták nekem ezt – emeli fel büszkén a kezében tartott veknit Michael. – Vagyis... – folytatja bizonytalanul – igazából...
- Elintéztük, hogy megtarthassa – próbálja Mina menteni a menthetőt. Az idős apó pedig megértő mosollyal túr bele a kisfiú hajába, ki ettől látszólag kissé megnyugszik.
- Nagyon örvendek, Alfred Richter volnék. A kedves vendégek csak nem átutazóban vannak errefelé?
Egységes bólintás a válasz. – Köszönöm, hogy figyelmet fordítottak a rosszcsontra. Engedjék meg, hogy visszafizessem, azonban ne gondoljanak nagy fizetségre. Nem sok, amit fel tudok ajánlani, de talán hasznukra válhat. Van egy könyvgyűjteményem, ott talán akadnak néhány különlegességre. Ha elkísérnek, nagyon szívesen megmutatom önöknek, bár a zsibongás elkerülését nem tudom garantálni... - mosolyog kedvesen. - Alfred bácsi az apukám - bólogat a kisgyerek meggyőzötten. - És nagyon sok testvérem van, mert apu mindenkit befogad, aki egyedül van.
Elgondolkozó csend követi a rednahygó felajánlást, de Mina úgy érzi, itt ismét egy köszönetmondás lenne esedékes... egyébként is, mi veszítenivalójuk van? - Köszönjük, szívesen megnéznénk. – mosolyog szívélyesen. Azon gondolkozik, hogy ez vajon mennyiben fogja segíteni őket nyomra jutni. Meg, hogy a nő, akivel Damien összefutott a szüreti mulatságon, hogy került pont ide. Túl sok a véletlen... Jó, csak egy, de jelenleg egy véletlen is túl sok...
- Ezek szerint egy árvaházat vezet? – Kérdezi Alicia, kérdésére pedig igenlő biccentés a válasz. Fura egy falu ez, tényleg. Ily kicsi, és mégis ennyi árva gyerek lenne itt? Már korábban elkezdtek eltünedezni az emberek, vagy mi a fene folyik itt?
- Nos, indulhatunk? - érdeklődi az öregúr, s senki sem ellenkezik; ellenkezőleg, követik. Minának kicsit borzongania kell a hely légkörétől, az újdonságok mintha nyüzsögve ásnák a bőre alá magukat; ezt részben a várakozásnak tudja be. Még sose volt árvaházban. Egy csapat emberkölyök várja... vajon lehet, hogy lesz egy-két sötét tünde is? Reméli, hogy nem tudják olvasni a gondolatait, pedig irtó szívesen látna pár kicsi Damient. És máris vonzóbb az árvaház ötlete...
Gondosan beszívja a falucska légkörét, amíg az úton mennek. Minden ház szegénységet és nélkülözést sugároz, a kis utcácskák viszont valahogyan mégis a sok kicsi sokra megy alapon összegyűjtött erővel való túlélésről, összetartásról tanúskodnak.
Először Mina fel sem ismerné az épületet, amely úgy illeszkedik a többi közé, akár egyetlen tégla a sorba, viszont Michael beszaladt egy ajtón, innen tudja csak, hogy jó helyen vannak, meg onnan, hogy miután a fiú élénken bejelentette érkezését, egy nem kis létszámról tanúskodó, egyhangú üdvrivalgás fogadja. Tényleg képesek ilyen boldogok lenni? – csodálkozik a lány.
- Mint láthatják, itt is volnánk… - jelenti be Alfred a mostanra valószínűleg nyilvánvalót, majd beengedi őket. - Tessék csak.
Ajtón besétálás, hoppá, udvariassági formulák. Nők előre. Így egy köszönetmotyogás után megelőlegezi Damien formuláit, és gyorsan besurran előtte, ám itt udvariasan megáll, körbenéz és –szagol, beszívva a hely atmoszféráját... Ééés egy kicsikét egy pillanatig úgy érzi, hirtelen menekülni szeretne. A falu többi épületétől szinte csak méretben különböző, évszázadosnak tetsző bútorokkal telepakolt, egyébként teljesen otthonos házban – ami azonban eltér mindattól, amit Mina valaha látott és megszokott – egy rakás különböző méretű és korú poronty pislog rá. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem minden leánygyermek a húgát juttatná eszébe...
Sóhajtva próbál a jelenre koncentrálni, és mosolyt felölteni. Ám megrökönyödésére még mielőtt észbe kaphatna, rögtön el is özönlik a gyerekek mindannyiukat. Egy copfos kislány Mina lábait karolja át, mert még csak addig ér fel, Damient is elkapja egy lányra, aki elvörösödve, vagy inkább ellilulva pillant oldalt Minára segélykérően, és valószínűleg Alicia sem ússza meg az áradatot, bár odáig már nem látnak el. Ha viszont látnának, akkor azt vennék észre, hogy Alicia nyomban felfedezett egy védelmi lehetőséget, nevezetesen egy szekrényt, amely mögé elbújt, a gyereksereg elől menekülve.
- Új látogatókat hoztál, Alfred bácsi? – A hang egy kisfiútól érkezik, akinek már nem jutott egy ember sem, aki irányába kifejezhette volna a megérkezésének szolgáló felhőtlen örömöt, így úgy döntött, inkább szóban hívja föl magára a figyelmet.
- Igen, Herbert – mosolyog a bácsi kedvesen, majd a hármashoz fordul és elnézéskérő pillantással folytatja: - Bocsássanak meg a kicsiknek, hogy ilyen szeleburdiak, ritkán látnak új arcokat.
- Semmi gond. Mi... mi is ritkán látunk új arcokat... így folytatódna a mondat, de végül máshogy teszi: - Mi is nagyon örülünk nekik. Ritkán látni ilyen...
- Életrevaló – fűzi közbe Damien a keresett szót.
- Igen, életrevaló... gyerekeket. – mosolyát meglehetősen kínosnak érzi, szemeit pedig fixen Alfreden tartja, várva, hogy végre megnézhessék azt a könyvtárszobát.
- Nos, apróságok, a vendégeket először körbevezetem, addig legyetek udvariasan és türelmesek!

És utána? – gondolja rettegve Mina, ahogy megjelenik a kép lelki szemei előtt, amint a csapatnyi lurkót a szobából való kiléptük után ráeresztik, ők pedig, akár valamiféle vadállatok, szétmarcangolják őket.... Ugyan már, térj észhez, ezek csak gyerekek. Kicsit közvetlenek, ennyi – próbálja nyugtatni saját belső hangja, ám az aggályok erősebbek, semminthogy ily egyszerűen eltűnjenek...
- Mit mutatsz meg nekik? – érdeklődik kíváncsian egy őzikeszemű lányka, Alfred bácsi pedig cinkosan közelebb hajol hozzá, és odasúgja neki, hogy:
- A könyvgyűjteményt?? – ismétlődik meg az imént halkan suttogott szó immár magas hangú, lelkes rikoltásban, a gyerekcsapat pedig izgatottan susmorogni kezd, ki halkabban, ki fennhangon. Az elejtett szavakból kiderül, hogy az egy különleges hely, és valószínűleg soha senki sem volt még benn a gyerekek közül, mert kitüntetett kíváncsisággal lelkesednek iránta.
- Kövessenek hát, nem egyszerű odatalálni, ez a ház olyannak tűnik néha, mint egy kész útvesztő – indul meg, Mina és Damien hatalmas megkönnyebbülésére az öreg, utat mutatva nekik, s áttörve az őt köszöntő porontyok seregén. Rengeteg ajtó mellett mennek el, a nagyjából egyforma méretű, egyszerű, de kényelmes bútorozással ellátott kisebb szobák pedig itt-ott újabb gyerekeket tartalmazak, akik valami okból bent maradtak, és csak a földről, vagy az ágyukból integetnek vidáman a csapat felé.
- Naa, gyerünk már, nézzük meg, ki az! – hallatszik egy kissé nyafogós kislányhang az egyik szobából.
- Akkor nem is érdekel, mi lesz a királyki...?
- Nem, mert a királykisasszony megvár, ők meg neem!
- Jó, Lara, rendben. - Amikor a szoba mellé érnek, éppen akkor sétál ki egy fiatalember a karjában cipelve egy lánykát, nyilvánvalóan ő volt, aki követelte, hogy láthassa a csapatot.
- Á. Szép napot önöknek. – biccent az ifjú udvariasan. – Üdv, Alfred.
- Ő itt Mephisto, a segédem – mutatja be őt az idős férfi.
- Örvendek. – mosolyodik el a bemutatott. Egészen szép mosolya van, dönti el Mina. És a szemei... egy különleges lilás színt viselnek, a szemöldöke pedig éles fekete, ahogy a haja is, ami rendezett, ám mégis középen kisfiúsan az arcába lóg. Az egész megjelenés valahogy a tökéletesség érzését hagyja maga után, a kedves mosoly pedig szinte követeli a bizalmat
Mina hirtelen rájön, hogy túlzottan elmerült a bámulásban, hisz körülötte már mindenki elmondta a nevét. – Őő... örvendek. Mina vagyok. -Még egy bemutatkozás, és megőrülök.
- Hasonlóképpen, kisasszony. – most pedig egyenesen rávillant az a tökéletes fehér fogsor. Minának az agya persze most sem áll le a kötekedésben. Miben hasonlóképpen, örvendesz, vagy te is Mina vagy? Utóbbi esetben meglepődnék...
- Megmutatom a vendégeknek a könyveket – magyarázza a legénynek Alfred, aki megértően bólint, és engedi is tovább útjukra őket, a karjaiban visszacipeli a szobába Larát. A csapat pedig tovább vonul.
Végül elérnek egy ajtót, ami valahogy más, mint a többi. Először is... nagyobb... kicsit... és az egészet egyfajta aura lengi körbe. Mintha szent hely lenne, keveset járnának itt.
Alfred elővesz egy nem kimondottan újnak tűnő kulcsot, a zárba illeszti, ami csak hosszadalmas próbálkozások után enged. Mina hátrapillant, és rájön, hogy jól gondolta: még mindig gyerekszemek figyelik őket kíváncsian.
- Mindig kíváncsiak, mikor erre járok. Csak nekem van bejárásom ide, tudják – magyarázza Alfred, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. Végül belépnek a terembe, ami első ránézésre jóval nagyobb, mint az összes többi.
Itt a dohszag sokkal jellemzőbb, mint az épület többi részében, ezt érzékeli Mina is rögtön, ahogy belép. Hatalmas polcok állnak mindenhol a fal mellett, telis-telerakva könyvekkel s tekercsekkel, némelyik már régóta porosodik közülük, valószínűleg értékes, így aztán keveset forog kezekben, hisz ki olvasna mondjuk bizonyos mágiaágakról ilyen kisgyerekek között? Mondjuk Mina kétli, hogy teljes biztonságban lehet tartani a könyveket ennyi gyerkőccel.
- Nézelődjenek csak bátran – Ezzel a mondattal útjukra is vannak eresztve. Az ajtó csukódik, rájuk pedig hatalmas csend telepszik.
Nem reménykedhet, hogy itt végre szabadjára lesznek eresztve, mert Alfred bácsi még mindig szemmel kíséri minden mozdulatukat. Így kicsit nehéz felhőtlenül böngészni a könyvek között... pláne nyomozás reményében. Így hát úgy tesz, mint Alicia, fellapoz egy-két könyvet, és elolvas belőlük pár sort, bár többnyire meséket vagy kalandregényeket talál különböző társadalmi helyzetű, korú és nemű hősökről, semmi különös... Nem szólal meg, ami ritka nála, de kicsit feszülten érzi magát, nem tudja, mit várnak tőle. Dicséretet? Kérdezősködést?
Egyszer csak talál egy ijesztő rovarokkal és ízeltlábúakkal teli könyvet. Persze, nem élú példányokról van szó, pusztán rajzokról...
- Hú, Damien, ezt nézd – mondja kissé undorodva, ahogy egy óriási nyolclábú mered rájuk számos szemével a papírról. -  Nem fura, hogy ilyen lények egyáltalán léteznek?
Alicia már elfoglalta magát a lapozgatással, és sorban végigmegy egy-egy polcon, pár percig elmélyedve egy-egy könyvben. Damien viszont kiáll Mina csodálkozása mellett.
- De. Tényleg fura. Van egy rossz előérzetem. Még szerencse, hogy nem félek a pókoktól.
- Áhh, nem szeretem a pókokat. Nincs vérük.
Olyan természetességgel röpködnek köztük állandóan ilyen párbeszédek, hogy már fel sem tűnik neki, még csak el sem mosolyodik közben, az arca végig olyan, mintha az időjárásról beszélne. Közben, azonkívül, hogy szaglászik a levegőben, ő is belelapoz néhány könyvbe.
- Ez a hely annyira hasonlít a mi termeinkhez! Csak sokkal... régibbnek tűnik. Maga a szoba, és a benne évő dolgok is.
Hirtelen elhallgat. Fel sem tűnt neki, hogy Damienen kívül van a teremben még valaki... Csak reménykedni tud abban, hogy Lia nem fog ebből semmiféle következtetéseket tenni. Akár egyszerű nemesnek is gondolhatja... azoknak szokott lenni könyvtermük... nem?
Mágiáról szóló köteteket keres, de ami könnyen hozzáférhető, az egyelőre többnyire csak mese, vagy egy-két, történetet elmesélő regény, különböző társadalmi helyzetű, nemű és korú hősökről. Semmi veszélyesnek ígérkező. Semmi, ami bármi nyomot adna arra vonatkozólag, hogy mi a fene történik ebben a faluban...
- Nahát, és mégis meddig kéne ezeket a csodákat nézegetnünk?

- Nem tudom, Mina, de itt egy vámpír. – jegyzi meg Damien, mire a lány szeme röttön felcsillan.
- Tényleg? Muti! – rohan oda lelkesen a férfihoz, aki nyitva tart valamiféle enciklopédia című könyvet. Az aktuális oldalon épp egy aranyos kis denevérről készült rajz látszik. – Héé! – méltatlankodva böki oldalba jó erősen a röhögő Damient... utóbbinak viszont feltűnik valami.
Alicia szótlan. Persze, egyébként is az szokott lenni, de most különösen... A sötét tünde szemöldökráncolva sétál oda hozzá, s tekintete egyből az annak kezében tartott könyvre vándorol. Igen, fehérek a lapok, na és?
- De furcsa rúna – jegyzi meg, majd hirtele benne akad a levegő, szemöldöke pedig felszökik. Mina is mögé surran és a vállai mögött átkukucskál. Majd visszasüllyed a sarkára. Ő is meglátta azt a furcsa jelet a könyvön. Az nem fekete tinta volt. Az biztosan nem. Sötétvörös volt. Pontosan a száradt vér színe.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Pént. Jan. 29, 2016 11:31 pm

Árvaházi ármányok



2.: Váratlan segítség


Ahogy a döbbenet lassan szétterjed a lelkükben, Mina és Damien érzékei eltompulnak annyira, hogy ne vegyék észre: valaki ott van még mögöttük. Csak akkor jönnek rá Alfred jelenlétére, mikor a könyv hirtelen eltűnik Alicia kezei közül, és a férfiéban landol. Mina megrémül kissé, annyira, hogy majdhogynem összerezzen, de azért ennél több spiritusz van benne.
- Elnézésüket kell kérjem, de ez már olyan könyv, amelyben írtakat nem szívesen mutatnám. Tudják, ez a naplóm – jelenti be az árvaház vezetője higgadtan, és Mina szerint most szégyellniük kellene magukat, ha nem lenne valamiféle furcsa felhangja az egész helyzetnek... csodálkozása nyíltan kiül a tekintetére is, ám egy ideig csak tanácstalanul néz, s mire megszólalna, a férfi ki is tessékeli őket, a következő szavakkal:
- Kérem, most távozzanak. Nemsokára vendégem lesz. – Majd mindezek után már az ajtóhoz is lép, s kitárja azt. Mina Damienre néz, ám ott sem talál több választ a kérdéseire, így aztán kissé tétován, de megindul az ajtó felé.
- De... Nem gondolja, hogy a könyvtár nem túl biztonságos hely egy naplónak? Mármint... így a sok könyv között.... mi van, ha elkeveredik... – Szövege befejeztével kezdi érzékelni, hogy talán jobb lett volna csendben maradni, így aztán nehezére is esik kikeveredni a mondatokból. Meg aztán, ha vendége lesz, akkor miért invitált be minket? Ez aztán a szervezés... - gondolja fejcsóválva, amint elhagyják a könyvtárat.
Alfred meg sem áll, és bár udvariasan, de határozottan kíséri őket a kijárat felé. Mina furcsállja az egészet, de nem szólal meg. Egy gondolat kattog leginkább az agyában: vér. Vér volt azokon a lapokon. Vér. Egy bűnügyi történetbe keveredett volna? Szíve egyre gyorsabban kezd dobogni...
- Köszönjük a vendéglátást – hallja Damien diplomatikus hangját, ekkor már a kijáratnál vannak.
- Enyém volt a megtiszteltetés. Ha idejük engedi, máskor is benézhetnek.
Erre már csak egy udvarias mosollyal és biccentéssel reagál a sötételf. – Ég áldja – választ egy semlegesnek mondható elköszönési módot, Mina pedig, máson gondolkozva és nem annyira odafigyelve az efféle formulákra, pusztán elismétli a két szócskát, majd elhagyják a házat, természetesen először a nők, majd Damien, hiszen Damien mindig is előzékeny marad...
Amint az ajtó záródik, furcsa, kínos csönd áll be. Mina pedig szokása szerint kijelenti az egyértelműt: - Hát ez fura volt. – Annyi esze van, hogy legalább halkan mondja ezt. – Ugye, ti is azt láttátok, amit én láttam? Mármint, a könyvben...
- Szerintem induljunk meg – indítványozza Damien, aki nyilvánvalóan nem bízik a vastag kapu hangáteresztési nehézségeiben annyira, hogy ne aggódjon: Alfred meghallhatja, miről susmorognak ők itt kint. Mina zavarba jőve követi, és egy darabig szótlanul kaptatnak az utcán. Majd mikor a sötétbőrű úgy gondolja, elég távol vannak már, akkor kijelenti: - Igen, én is azt láttam... – Ezek után mindketten Aliciára néznek megerősítésért, reménykedve, hogy talán mégis ők ketten a bolondok és csak képzelegnek...
- Nem kifejezetten értem, miért kell rám nézni – fonja össze a karjait Alicia. - Viszont nem lenne kényelmesebb, ha az itteni faluban kivett szobában beszélnénk meg? Talán még papír és tinta is van, megpróbálhatnánk felrajzolni.
- Rajzolni? Óha... Szóval már ilyen komplex tervek is vannak. Na meg szoba. – összecsapja a két kezét, nem túl hangosan, csak amolyan tervezgetősen, majd összedörzsöli őket elgondolkozva. – Na, ezek jó hírek... Egyébként csak azért néztünk rád, hogy a három jelenlévő közül az utolsó véleményét is tudjuk. De, úgy látom, egy rugóra jár az agyunk, szóval...
- Mehetünk – vet véget Damien egy kikényszerített mosollyal a leányzó szóáradatának. – És köszönjük – ez Aliciának szól, mivel a szoba nyilván az övé, ők ketten még nem jutottak odáig, hogy bejelentkezzenek a fogadóba.
- Szóra sem érdemes - feleli a sötét tünde nő, majd amint elindul szálláshelyük felé, Mina sebtében szedi is utána a lábát izgatottan. Érzi már, hogy valami nagyba keveredett, amitől a félelem és a várakozás elegyedik benne. Az agya végig azon jár, mivel állhatnak szemben, képtelenebbnél képtelenebb ötletek kergetik egymást az agyában, olyan sebességgel, hogy még ebben a hidegben sem nagyon fázik most.
- Furcsa, hogy ilyen egyértelműnek vesszük, hogy belekeveredünk ebbe – jegyzi meg Mina hirtelen, mintegy nem állva tovább a csendet.
- A világ megmentői címre pályázunk, nem igaz? – reagál Damien könnyeden, mintha csak a közeledő esetleges esőt tárgyalnák, szájában pedig enyhe félmosoly jelenik meg.
Hamarosan el is érnek a fogadóba, ahol Alicia, felelősséget vállalva a párosért, bejelenti őket:
- Vendégeket hoztam, de még ma távoznak. – A fogadós viszont nem valami nagy vendégszeretettel fogadja őket. Elégedetlen morgással konstatálja jelenlétüket, ám ekkorra a sötét tünde nő már elindult felfelé, így aztán a páros is követi, feltételezhetően hiába mosolyogva barátságosan a fogadósra. Mina összerezzen az első lépésnél, azt hiszi, össze fog dőlni alatta a szerkezet.
- Sajnálom, valószínűleg nem ilyen körülményekhez szoktatok. Vándorként nem engedhetem meg magamnak a kényelmet
– kér elnézést a furcsa szemszínnel rendelkező „vendéglátójuk”, és még mielőtt Mina rászólhatna, hogy ne is merészeljen szabadkozni, ezúttal Damien veszi kezébe a stafétát.
- Ugyan már. Meglepődnél, ha tudnál, mi mindent meg tudunk szokni. Egyébként is hálásak vagyunk azért, amit kapunk. – Kicsit furcsa még tegezni a másikat...
- Nem lehet minden tökéletes. – teszi hozzá Mina halkan, nem, csak azért sem engedheti, hogy ő kimaradjon a beszélgetésből, amiért Damientől kap is egy pillantást, de nem néz oda, hanem gyorsan beslisszol a szobába.
A helyiség meglehetősen minimalista berendezéssel rendelkezik, mindössze egy ágy, szekrény és asztal található benne; a fekvőalkalmatosság állapota pedig árulkodik arról, hogy az éjszaka feküdt benne valaki.
Ahogy belépnek, Damienen nyilvánvalóvá válik a zavartság; végtére is, akárhogy vesszük, mégis csak egy nő hálószobájában van. Még ha ez nem is a nőé... a szó legszorosabb értelmében... Idegesen ide-oda sétál, s próbál úgy tenni, mintha a berendezést vizsgálná, ám ennek hamar végére ér, mert a berendezés nem sok. Alicia közben lejjebb vetkőzik egy réteggel, ez sem sokat segít a férfi helyzetén. Magában viszont megjegyzi, hogy Alicia igencsak csinos.
Mielőtt még mélyebben elmerülhetne a szégyenben, a nő feltesz nekik egy kérdést.
- Közülünk ki emelkedik ki művészetben?
- Hm... Pontosan a művészet melyik ágáról lenne szó?
- A harcművészetben egész jók vagyunk – jegyzi meg Mina serényen bólogatva, majd mintegy ártatlanul elmosolyodik. - Egyébként... eszerint most készülünk felvázolni egy haditervet? Talán először meg kellene beszélnünk... – indítványozza, a papírt és a tintát fixírozva.
Elégedetten konstatálja, hogy Alicia értékelte a poénját, ugyanis egy halvány mosoly tűnik fel egyébként gyakran rezzenetlen ábrázatán. Remek, ez már egy jó pont, ha jókedvvel állnak hozzá a... sötét haditerv kidolgozásához. Hm.
- Először talán érdemes lenne felrajzolni azt, amit láttunk. Úgy talán kiindulhatunk valahonnan – ajánlja Alicia, majd kisimítja a papírokat az asztalon.
„Felrajzolni azt, amit láttunk”? A vámpírlánynak rögtön ötletei támadnak, s szemei is láthatóan felcsillannak, ahogy visszaidézi... hogy is hívták? Mephisto sötét haját és különös színű szemeit...
- Az épületre gondolj, Mina, az épületre. – segíti ki Damien rögtön, sejtve, hogy mik járnak a leányzó fejében, aki erre felháborodottan és nem kevéssé zavartan elvörösödik, de csak tátogni tud, sok mindent mondani nem, ami a sötét tünde részéről kuncogásban eredményeződik.
Akármennyire is viccelődik a páros, mindkettejüket meglepi Alicia határozottsága és kimértsége. Látszik, hogy rögön kész a cselekvésre és elszánt végrehajtani azt... amint kitalálják, hogy mit is tegyenek, ugyebár.
- Az viszont biztos, hogy valahogyan mindenképpen vissza kell menni, egyelőre ahhoz még nem hinném, hogy bármelyikünknek lenne bárminemű ötlete. A kulcsot nem tudjuk megszerezni, ha ablakon keresztül akarunk bejutni, annak hangja van. Persze ha már most van valami, amin esetleg elindulhatunk, akkor csak tessék.
- Hát... Damien nagyon csendesen tud közlekedni. Belopózhatna... –nál...? – bizonytalanul oldalra tekint társára, ugyanis ez a kérdés főleg ezt illeti... Viszont megnyugvására nem tapasztal ellenállást.
- Megoldható. Ha nem jár arra épp senki, nem lesz gond. Csak azt nem tudom, kívülről nem láthatnak-e meg. Azok a gyerekek csak tartózkodnak az udvaron is valamikor, ha pedig a lurkók kiszúrnak, akkor lőttek a tervnek... – Borzongva gondol bele, mi történne akkor, ha egy csapat kiáltozó kölyök tudomást adna jelenlétéről a „ház urának”. Akkor aztán lenne futás.
- Éjszaka megoldható lehet a kívülről való bemerészkedés, akkor mindenki alszik, viszont ez a némaság lesz a hátrány. Hiába a néma léptek, a kulcs kattan, ha az ajtót ki akarjuk nyitni – vázolja fel a terv problémáit Alicia, ők ketten pedig kénytelenek egyetérteni vele. Mondjuk egy éjszakai ablakmászás igen izgi lenne Damiennek... de ez most élesben megy, túl nagy a kockázat.
- Mina, tudom, hogy nem fog tetszeni, de talán akkor vagyunk a legkevésbé gyanúsak, ha bentről közelítünk... Valamiféle beszédtémákat kitalálunk, amivel jó ideig szóval tartjuk Alfredot, aki talán el is hiszi, hogy érdeklődünk az egész árvaház, vagy az időjárás, vagy a legújabb szakálldivatok iránt... közben pedig valaki eloson a könyvtárba. Mert az a napló engem érdekel... és, gondolom, nem vagyok vele egyedül...
Mina vonakodva, de megcsóválja a fejét. Na igen. Ő, meg a színlelés. Remélhetőleg a folyton vörös arcát betudják majd az új iránti izgatottságnak, miközben Alfreddal beszél...
- Az árvaház jó téma lesz, biztosan sokat tud mesélni arról, miféle idők jártak arrafelé, ki volt az előző birtokos. Ami még engem érdekel, hogy miért ennyire morcosak az emberek... – néz ki Alicia az ablakon, végigtekintve a rémisztően kihalt utcákon.
- Majd még gondolkozunk a témákon. Végül is, nem hazudunk semmit. Pusztán beszélgetünk. Rendes, normális társalgás... – Mina mintha magát biztatná inkább, mint a többieket. Furcsa ez neki, ebben az új helyzetben kipróbálni magát. Ha sikerülne... ha sikerülni fog... Nem kicsit lesz büszke magukra. És ha meg is oldják a rejtélyt, akkor még hasznos is lesz a cselekedetük, ami örömmel tölti el. Bár tartanának már ott... Hisz még gyakorlatilag el se kezdték.
- Szóval akkor – Mina felemeli két kezét, amelyeknek egyébként semmi haszna, hogy ott vannak a levegőben, ám mégis valamilyen szinten a gesztikuláció részei.... – Valaki beszélget Alfreddal, meg például hagyja megvendégeltetni magát, ha az úr olyan jókedvében van, meg eltársalog a gyerekekkel, akik nincsenek veszélyes közelben a könyvtárhoz, és valaki pedig besurran az imént említett helyiségbe kihozni a naplót. – Kis szünet. – De. Mi van, ha valaki kiszúrja az utóbbi illetőt?
- Majd azt mondja – az illető - , hogy Alfred bízta meg, hogy hozzon ki egy mesekönyvet a gyerekeknek. – vágja rá néhány pillanatnyi gondolkozás után Damien. - És ekkor... lehetőleg a naplót szorítsa magához közel, hogy ne látsszon, hogy nem épp mesekönyv.
- Nem rossz – mosolyog a vámpír elismerően a hegyesfülű szemeibe, melyek elégedettségtől csillognak. – Már csak azt kell eldönteni, ki beszéljen és ki csempésszen...
Várakozóan pillant összeesküvőtársaira. Valószínűleg egyértelmű, hogy Minának bármikor jobb a beszélőkéje, mint a csempészképessége...
Aliciának elégedettségére válik eddigi ötletelésük. - Hárman vagyunk, ketten le tudják foglalni Alfredet és Mephistot, feltéve, ha ő ott lesz, és nem a gyerekekkel foglalkozik. Szerintem érezhetően jobb párost alkottok ti ketten, mintha én összeállnék valakivel, a könyv elhozásához pedig két személy gyanúsan sok lenne. – Közben neki is látott a vázolásnak, Mina pedig irul-pirul a párosként való emlegetésükön, és Damien először nem tudja eldönteni, csalódott legyen-e, hogy végül nem Aliciával lesz párban, ám végül a jobbik utat választja és elvigyorodik. – Azért máskor ne zárd ki ilyen könnyen magad a közösségi helyzetekből. – jegyzi meg csak úgy mellékesen, nem kívánva zavarni a másikat, de nem is tudván kihagyni a felszólalást... – Az önkritika fontos, de nem túl nagy mértékben.
Mina küld egy „pont te beszélsz”-pillantást felé, de Damien nem tűnik azt észrevenni, hanem tekintete a papírlapra telepszik, amelyen a nő dolgozik.
- Ha nem gond, akkor ti fogjátok szóval tartani az árvaház vezetőjét, én pedig elhozom a naplót. Talán az én ruhám alatt kevésbé látszódik is – néz fel Alicia az ágyon fekvő köpenyére.
- Részünkről teljesen rendben – jelenti ki Mina, élve azzal a szabadsággal, hogy ne csak a saját nevében beszéljen – megszokás...
- Ami viszont fontosabb... Hogyan szerezzük meg a kulcsot? – néz vissza rájuk Alicia, mire kénytelenek elhúzni a szájukat gondolkozva. Bizony, ez a kényesebb kérdés.
Ekkor, mintegy varázsütésre, kopogást hallanak az ajtón. Mina rögtön azt gondolja, hogy na, ilyen nincs, és ösztönösen az ajtó felé fordulnak. – Igen? Ki az?
- Csak... csak én vagyok... – hallatszik egy bátortalan hang, ami a hasznossággal vajmi kevéssé rendelkező szavak ellenére is kétségmentessé teszi, hogy kiről van szó: arról az aranyos gyermekről, akivel először összefutottak ebben a faluban a kölykök közül, nevesen Michaelről. A vámpír szemei elkerekednek. Mit kereshet ő itt?
- Gyere csak... – nyikordulást követve be is lép a kedves, nyílt, és most valahogy izgatott arcú kisfiú. – Hogyhogy te itt? – kérdi csodálkozva, s ismét nem zavarja, hogy nem egyedül van a szobában, attól még persze, hogy neki kell kérdeznie először...
- Szeretném... Szeretném, ha segítenétek... - mondja bátortalanul, az ajtó mögötte pedig hangos nyikorgással záródik.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Darrakard on Pént. Feb. 05, 2016 6:45 pm

Eh, a cliff hanger a végén itt se lett jobb, mint Alicia oldaláról, szóval ügyes munka, várom a folytatást! Very Happy

Jutalom: 200 TP 2000 váltó +1000 váltó hosszjutalom az első adagra. Illetve:

Név: Rabenaugen
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy egészen elegáns monokli, amelyen keresztül nézve az egész világ monokrómmá válik, azonban viselője képes átlátni az öt méteres körzetében minden nem-organikus dolgon. Öt másodpercig használható, utána egy óráig pihentetni kell, ugyanis maradandó szemkárosodást okoz.
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 642
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Feb. 24, 2016 8:34 pm

Halovány visszhang

1: A múlt tükörképe



- Hogy a fenébe.
Ritka eset, hogy az egyébként szelíd és nyugodt, a végletekig higgadtságra képes sötételf káromkodni kezdjen, ám néhanapján megtörténik. Igaz, hogy akkor sem jut sokkal messzebb ennél az annyira kompromittálónak nem nevezhető szócskánál, de nála már ez is soknak számít. A felkiáltás oka márpediglen az, hogy nagyon úgy tűnik, az a nem éppen kedvező helyzet áll fenn, hogy eltévedtek... Ami márpedig velük nem szokott előfordulni, pláne Damiennel, aki eddig úgy tartotta, elég jól kiismeri magát a természetben. Na persze, a jelenlegi felállásban közejátszhat az is, hogy éppen köd van, aminek következtében a két méterre lévő faágakat is alig látják. Elég kellemetlen módon viszont már vagy ötödszörre lépnek bele ugyanabba a pocsolyába.
- Figyelj, legalább még ösvényen vagyunk...
- Ez a te Hedwiged nem tudná kiszagolni a legközelebbi falut? Füst, vagy valami...
- Nem kutya ő, Damien, hanem holló. És biztos vagyok benne, ha érezne valamit, már rég odavezetett volna minket. De mivel tanácstalanul szálldos egyik ágról a másikra, fél méterre tőlem, majd' kiverve a szemem, gondolom, fogalma sincs, merre jár.
Damien fejcsóválva lép rá egy újabb ágra, ami nagyot reccsen a lába alatt. Hát ez hihetetlen. Egy Nachtraben, egy erdőjáró meg egy állítólag különleges képességekkel felruházott madár összevissza kering egy ködös erdőben. A helyzet valóban roppant mesés, ám kezd elege lenni belőle, miután nem könnyen kikezdhető bőrcsizmája lassan teljesen átázik, a levegő hűvös és nyirkos, és az orrukig se látnak, márpedig minden élőlény tudhatja, milyen pocsék a tájékozódási képességtől megfosztva lenni.
- Ez így nem lesz jó... nagyon nem lesz jó. Legalább egy barlangot muszáj lenne találnunk.
Ezt Damiennek nem is kell magyarázni, ő sincs annyira oda a napfényért... Illetve oda lenne, ha az átok nem lenne a világon, de hát ez már nem az ő választásuk.
Egyszer csak, mielőtt még a páros menthetetlenül emerülne a sár mellett még a kétségbeesés tengerében is, zajt hallanak... mégpedig nem kis zajt, nagy, csapatostul igyekvő embertömegek zaját, akik valószínűleg fogaton érkeznek. Mináék már jól tudják, milyen hangja van a sárban nehézkesen caplató, járművet maguk után vonó patáknak. Hm. Nekik volt eszük. Mi bezzeg egyetlenegyszer kelünk útra gyalog, ráadásul nem is megyünk messzire, és ez történik... A hangokból ítélve a csapat nem járhat messze, valószínűleg pár kanyarra vannak az ösvénynek attól a részétől, ahol ők bandukolnak most éppen. Bár a sűrű fa-, bokor- és bozóttakaró, valamint a köd miatt valószínűleg egy jó ideig nem vennék észre őket. Talán el is bújhatnának, a kocsik pedig elzötyögnének mellettük anélkül, hogy rájönnének a bennük ülők: nem voltak egyedül.
- Szerinted ők mekkora eséllyel banditák? - vonja közelebb magához a hegyesfülűt, hogy belesuttogjon annak hegyes füleibe.
- Nem tudom, de most úgy vagyok vele, hogy bármiféle kétlábú lény jelenlétének örülnék.
Közös egyetértés folytán úgy döntenek, az úton maradnak, és remélik, hogy a lovak képesek lesznek időben megállni, miután átgázolnának rajtuk. Mina szívdobogása akaratlanul s erősödik a paták zajával egy ütemben... nemsokára pedig meg is pillantják az első fogatot húzó két paripát. Persze csak két amorf alaknak tűnnek inne, ahogy felsejlenek a ködfátyolon keresztül, de kizárásos alapon csak lovak lehetnek. A kanyarban látják, hogy csak egy másik fogat követi az elsőt. És mindkettő elég díszes.Mi a csoda? Holmi nemesek mit keresnek errefelé?
- Nem tudom, nem kizárt, hogy nem azok, és lopták a kocsit... ne aggódj, fedezek.
Mina fejcsóválva néz rá "miért kell mindig a legrosszabbra gondolni?"-nézéssel, mire egy határozott "azért, hogy megőrizzük az irhánkat"-tekintetet kap válaszul.
Közben Mina elkezd integetni, ugyanis a fogatok mindjárt ideérnek hozzájuk, s nem szeretne paták és kerekek alá kerülni.
- Hóóó! - hallik egy férfihang az első járgányból, a lovak nyihogva felágaskodnak és topognak egy kicsit a nedves talajon, kíváncsian pislogva a két idegenre, Mina meg jobb híján visszabámul a nagy, barna szemekbe, lévén a kocsiba még nem nagyon lát be, hogy a gazdájukkal is szemkontaktust létesítsen...
Ez a helyzet hamarosan megváltozik, ahogy az ajtó kinylik, feltárva egy meglehetősen arisztokrata ruhákba bújtatott férfit. Öltözéke élénk színei még ebből a ködös, szürke környezetből is kiragyognak, ám meglehetősen elütnek tőle. Piros gombos sárga bársonykapát, díszes gallér, királykék bőrnadrág... Minának fogalma sincs, ki állít össze ilyesféle színeket egy ruhának, ám azt be kell vallania, hogy rajta ragadt a szeme. Egy pillanatra. Mindezek után jutott csak kapacitása az illető arcát is megfigyelés alá venni, amely nem sokat változtatott eddigi elképzelésén. Finom vonások, szép ívű, határozott szemöldök, vállig érő barna haj kisebb hullámokkal, látszik, hogy foglalkoznak vele minden nap.
- Mélységes elnézésüket kérem. - szabadkozik amaz, valószínűleg a lovai miatt, akik, ha nem fogják vissza őket, hát szépen eltrappolnak a páros mellett... vagy éppen fölött. - A jószágok is fáradtak már, szeretnének mihamarabb úton lenni. De úgy tűnik, önök is. Segíthetek esetleg elvinni önöket valamelyik városba?
A vámpír meglehetősen ledöbben ettől a hirtelen felajánlkozástól. Valamelyik városba? Szóval akármelyik város nevét mondanák, egy ingyen fuvar oda? Úgy, hogy még a nevüket sem tudja az illető? Hát, ilyesmivel sem gyakran találkozni. Furcsa, mindenesetre meglepő.
- Ööh... - Igazán kedves. De valóban nem lennénk a terhükre?
- Egyáltalán nem. A kastélyom Wallenstein közelében van, legalább odáig mindenképp elviszem önöket. Mértéktelen udvariatlanság lenne egyszerűen továbbhajtanom - Szívélyes mosoly jelenik meg a szép ívű ajkakon, azonban ez nem győzi meg Damient arró, hogy bízhatnak a fazonban. Wallensein... közelében? Még csak nem is magában a városban? Az nem semmi...
- Wallenstein igazán szép történelmi város - jegyzi meg Mina, ahogy eszébe jut pár díszes épület, amelyeket a könyveiben látott. Híres csaták, történelmi emlékek... Ha az az emlegetett kastély csak fele olyan szép is, mint Wallenstein bármelyik épülete, akkor igencsak lélegzetelállító lehet.
- És remek közlekedési csomópont is - szólal meg a racionális álláspont. - Nagyon hálásak lennénk... de... nem akarjuk akadályozni semmiben. - Az udvarias szavak mögött igazából a gyanú rejlik. Nem akar csak úgy beszállni - sőt, Minát is engedni beszállni - egy vadidegen kocsiba.
- És inkább végigücsörgik itt az éjszakát? - a férfi könnyeden felnevet, láthatóan észre sem véve pimaszságát, és mikor Damien arca egyre vörösebb színt ölt, még akkor sem fogja vissza magát, lágyan mosolyog tovább. - Fölösleges újra meg újra végigfutniuk az illedelmességi köröket, úgyem győznek meg - jelenti ki valamiféle lehengerlő magabiztossággal, majd közelebb sétál olyan mozgással, mint aki valóban uralja a teret - mindenféle teret, legyen az egy fényűző csarnoka egy kastélynak, vagy egy efféle sárdagonya. - Kisasszony, engedje meg, hogy besegítsem a kocsiba.
Mina kábultan emeli fel a kezét, majd a furcsa módon cseppet sem hideg kezekbe kapaszkodva végigevickél a néhány, pocsolyát szegélyező szárazabb rétegen, amíg el nem éri az ajtót s be nem sikerül másznia a kocsiba, ahol is azonnal megcsapja a lég kellemes, vegyesen fűszeres illata. Fogalma sincs, ki és milyen parfümöket használ, vagy milyen gyógynövényeket helyezett el, de olyan áradat csapja meg az orrát, hogy az elképesztő.
Egy jólfésült kocsis köszönti, majd Damien is bekászálódik mellé... akinek hirtelen eszébe jut valami. - Elnézést, uram, de nem emlékszem, hogy bemutatkozott volna.
- Alrich von Scwarzfeuer. - válaszol amaz teljes természetességgel, mintha nem is tartaná lényegesnek.
- Ééh... én... örvendek. Damien. A kisasszony pedig Wilhelmina...
Kínos csend ereszkedik rájuk, ahogy megindulnak, és egy darabon még az ittenihez hasonló, beláthatatlan útvesztő-sártengeren át zötykölődnek, szó nélkül. Damien igyekszik, hogy derekas küzdelme a légtérben uralkodó éles illatokkal ne torkolljon valamiféle tüsszögőrohamba, Mina pedig szálegyenesen ül a helyén, és feszülten próbálja felfogni, mi is történik. Ő, társával ellentétben, elviseli az illatokat, sőt... azonban az egész furcsa számára. Az előbb még kétségbeesetten küzdöttek, hogy visszataláljanak az útra, most pedig város felé döcögnek egy első osztályú, párnázott kocsin... Kicsit várni kell, míg megszokja a hirtelen váltást.
Damien átkozza, hogy nem ő szállt be először a kocsiba - de mégis hogy tehette volna? Alrich kézen fogta Minát, nem tolakodhatott eléjük -, mert így a piperkőc egészen pontosan a vámpírlány mellett ül - legalábbis az egyik oldalán, ami éppen elég, még sok is -, és, mivel annyira azért nem széles a hátsó ülés, ezért egész biztos, hogy érintkeznek, legalábbis minimális szinten. Ez a gondolat pedig valahogy kellemetlenül birizgálja a tudatát.
Amint kissé kevésbé rögös útra érnek, Alrich hirtelen megszólal. - Támadt egy ötletem. Talán nem is Wallensteinbe kéne vinnem önöket, hanem egyenesen a kastélyomba. Így nem is hozhatnák fel ellenérvként, hogy kitérőt kell tennem, és még vendégül is láthatnám magukat.
- Éjnek idején?
- Mifelénk éjjel-nappal számíthat a jó vendég kiszolgálásra.
- Na és arrafelé... egész biztosan nem néznek furcsán a... hát, a...
- Vámpírokra és sötét tündékre? Csak ne aggódjon, kisasszony, a házam népe olyan toleráns, amilyen én akarom, hogy legyenek.
- Ó. - Szóval afféle egyeduralkodó lehet. Persze, mit vársz valakitől, akinek annyi pénze van, hogy egyes egyedül éljen egy városfalakon kívüli kastélyban?
Az út valószerűtlenül hosszúnak tűnik... olyannyira, hogy a sötét tünde lassan elkezd kételkedni benne, hogy az emlegetett palota valóban létezik. Talán átkerültek egy véget nem érő álomba. De ki büntetné őket egy örökkévalóságig tartó zötykölődéssel? Mivel érdemelték ki, hogy ez legyen a sorsuk?
Alrich időnként feltesz nekik sablonos, érdektelen kérdéseket, mint például hogyan találkoztak pont ők ketten, még inkább, hogy maradtak együtt, mivel foglalkoznak, milyen a környék, ahol élnek, és mit gondolnak Azrael kardjáról. Ez utóbbiról egy egészen hosszadalmas filozofikus eszmefuttatást fejt ki, amely Minát nem kevéssé felzaklatja. Vajon tud a Nahtrabenekről is?... Az a beteg gondolat fogalmazódik meg benne, hogy esetleg egy közülük, de hisz ez lehetetlen, hogy tudná egy vámpír ennyire embernek álcázni magát? Az ilyesmi nem pusztán... kinézet kérdése. Minden benne van. Az öltözködés, a haj,  aszem, az illat.. mindezeket nem lehet tökéletes pontosággal hamisítani. Vagy nagyon ügyesnek kell lenni hozzá. És... ő pedig komolyan a saját családjára gyanakszik? Idáig fajult volna a helyzet?
- Nem tudom, miféle komor gondolatok emésztik, kisasszony, de azt javallom, űzze el őket. Amint megérkeztünk, akár segíthetek is. Nem tudom, mennyire van táncos kedvében, de a zenekart bármikor előhívathatom.
Mina egy pillanatra elmereng képzeletében azon, ahogy Alrich egyetlen csettintéssel előhív egy bandát, akik az ő kényükre-kedvükre muzsikálni kezdenek...
- Nem alszanak már ilyenkor?
- Ez nem áll összefüggésben azzal, amit az imént mondtam - mosolyodik el Alrich, Damien meg inkább visszanéz és az utat kezdi el vizsgálni, mielőtt még valami szebbet mondana. - Már nem tart sokáig az út.
Valóban. Még egy forduló, és ismét eltűnnek egy erdősávban, ám ez már jóval civilizáltabbnak tűnik. Lombhullató- és fenyőfák egyaránt szegélyezik az utat, amelyen valószínűleg sokadjára robognak végig ezekkel a kocsikkal. Egy tisztásra érve egy méretes épület tárul a szemük elé. Még a sötétben is megcsillan rajta a hold fénye, Mina lejjebb süllyed az ülésen, hogy az ablakokon keresztül láthassa...
Mintha csiszolt obszidiánból építették volna az egész várat. Fala - már ahol egyenes - tükörsima, éjfekete, néhol zárványszerű szürke-ezüstös-fehéres minták futnak benne, mágikus szépséggel, bástyák állatok, sárkányok, angyalok, ördögök, gargoyle-ok és különféle szörnyek részletes szobraival.
Bal oldalon kiszáll Alrich, majd villámgyorsan a túloldalra is siet, ahol ajtót nyit, hogy a páros kikászálódhasson. Le végre legalább Damien segítheti Minát, aki szórakozottan huppan a szabályosan nyírt gyepre. Nem is tudja leplezni elámultságát. Csak nézi a hatalmas márványpalotát, míg meg nem hallja Alrich már ismert, halk, kedvesnek ható, elégedett nevetését. - Gondolom, látott már ilyesmit.
Mina meglepődik; ez a kijelentés szöges ellentétben áll a nevetéssel. De valóban, látott már ilyet... bár az övék nem vilt ilyen tükörsima... - Láttam, ami azt illeti... bár az "ilyet" talán túlzás, egyik kastély sem ugyanolyan, mint a másik, de... fogalmam sincs, ezt hogy csinálták. Hogy tudtak egy ilyen képződményt megépíteni. Használtak nem kevés mágiát, igaz? - fordul a férfihoz érdeklődve, miközben az épület felé sétálnak. Mina hirtelen élvezni kezdi az estét. Könnyednek érzi magát, mint a hab. Oly régen volt igazi vendég... a sehová sem tartozás után biztosan jó érzés lesz egy kicsit elmerülni a fényűzésben. Talán még otthon is fogja érezni magát kissé...
...de nem.... megálljt kell parancsolnia magának, különben elszalad vele a ló, s ha túl sok elvárást támaszt, a végén még csalódni fog. Azt meg nem akar.
- Kisasszony, maga nem figyel rám - szólítja meg a cseppet sem vádl, pusztán észrevételező hang, amelyben mintha törődés lenne. Oldalra néz, tekintete találkozik Alrich mélysötét, szinte fekete szemeivel.
- Elnézést, kicsit elkalandoztam...
- Szeret kalandozni? - kérdezi mosolyogva amaz... Damien pedig... ő pedig... annak a határán van, hogy kézen ragadja Minát, visszafut vele a kocsiig, ellopja azt és hazahajt. Most rögtön. Ám helyette csak lépked következetesen és kitartóan...
- Eltalálta. Bár nem hinném, hogy alkalmas volnék mindenféle kalandra... - ezt már Mina sem bírja tovább, beletúr a hajába és a földet nézi egy darabig, amíg csak bele nem szédül, és kénytelen felnézni. Szerencséjére hamarosan elérik a bejáratot - amely egy ornamentikus ajtó, fekete színben, talán ugyanabból az anyagból, mint a falak... Azt képzelné, óriási erő kellhet a megmozdításához, de Alrich a kilincsre helyezve a kezét nemes egyszerűséggel kitárja azt, mintha csak fenyőfából lenne.
Besétálnak a csarnokba... és Minát hirtelen tényleg megcsapja az otthon érzése. Pedig a kastély most csendes, valóban úgy viselkedik, mint amiben emberek laknak, s nem vámpírok. Alszik. Ugyanakkor a csillárokon megcsillanó, halvány, beszűrődő fényben, a folyosók, bútorok, tárgyak naprakész tisztaságában ott az ígéret arra, hogy bármelyik pillanatban friss pompával várják az újonnan érkezőt. Ahogy a márványpadlón sétál s lábbelije a csendhez viszonyítva éles koppanással jelzi minden lépését, hirtelen máris táncparketten érzi magát. Ekkor jön rá, hogy... hoppá...
- Úristen!!... Te jó ég, én... most összesároztam az egész padlót, igaz...? - megfordul, s látja, hogy lábai milyen szép sötétbarna sormintát hagytak maguk után.
- Semmi baj, a személyzet egy pillanat alatt feltakarítja. - S mintegy varázsütésre, az egyik ajtó mögül megjelenik egy középkorú körüli asszony, kezében vödörrel és felmosóronggyal, és neki is lát a csuszkolásnak. Persze, miután illendően köszöntött mindenkit.
Milyen furcsa. Itt még, úgy tűnik, a szolgálók is boldogok.
- Ha várnak egy pillanatot, azonnal hozok két tiszta benti lábbelit, majd elvezetem önöket a szobákig. - Alrich meg sem várva a választ elsiet a cipőkkel, majd nemsokára visszajön két... valamivel, amiről nemigen tudják meghatározni, mi, csak azt, hogy beltéri lábbeli lehet, és biztosan iszonyúan drága anyagból készült. Mindezek után Albrich vezetésével fölhaladnak egy sornyi márványlépcsőn az emeletre, ahol a lakosztályok vannak. Mina minden második gondolata az, hogy mekkora is ez a hely? Kiknek van fenntartva? Ilyen gyakran járnak ide vendégek?
- Ezen a folyosón bármelyik szabad, azokat választják, amelyek csak tetszenek.
- Azt hiszem, egy is elég lesz. - Már nem bírta tovább.
- Ó... - nem lehet tudni, Alrich tényleg meglepődött, vagy csak színleli. Valahogy olyan mesterkélt minden szava, mintha... állandóan csak színlelne.  - Természetesen. Csak nyugodtan.
- Csak nyugodtan mit is...?
- Csak nyugodtan válasszák azt a szobát, amelyiket szeretnék. - a nemes szívélyes mosolya olyan nyugodt, amitől majdnem ökölbe szorul a sötét tünde keze. Nem ezt kérdeztem...
A meglehetősen kínos csendet végül egy leányzó töri meg. Hevesen viharzik ki az egyik szobából a lépcsőtől másik irányba található folyosóból. Olyan díszes ruhában van, mint aki éppen bálra készül... sötétlila, rózsákkal díszített szoknyaruhát visel magas sarkú cipővel, ennek ellenére olyan könnyedén fut hozzájuk, mintha hálóingben és mamuszban lenne. Haja éjfekete és hosszú, hasonlóan a Mináéhoz, talán csak annyi különbséggel, hogy teljesen egyenes, nincsenek benne hullámok... - Nahát, Alrich, visszatértél! És vendégeket is hoztál?
A lány teketória nélkül átöleli Alrichet, aki viszonozza is az ölelést. Damien pedig úgy néz a lányra, mint aki szellemet látott, egyrészt a furcsa hevesség miatt, amit vadidegenek előtt produkál, másrészt, mert annak színei elképesztően emlékeztetnek Minára. A hajkoronája, a világos bőre, a szemei kéksége... Csak reméli, hogy ez a vámpírnak nem fog feltűnni.
- Ő itt a húgom. Hortenzia - mutatódik be a leányzó -, kis fáziskéséssel a "rangja" utána neve is, amit mintegy nyugtázó biccentés követ- aki pukedlizik is előttük egyet sugárzó mosollyal. - Gondolom, nem terveznek még nyugovóra térni. Elfogadnak egy lakomameghívást?
- Nagyon szívesen, köszönjük. De várjunk csak. Maguk nem alszanak még ilyenkor?
Hortenzia a kelleténél élesebben kuncog és huncut vigyorral rázza a fejét. - Amint láthatják. - mosolyog bátyja nagyságrendekkel szelídebben. Minának nem fér a fejébe, hogy lehetnek ők ketten testvérek. Jóformán semmi hasonló nincs bennük. - Mindössze tíz percet várjanak, kérem, addigra minden kész lesz. Esetleg barátkozzanak a szobával addig. Zia, lennél oly szíves velem jönni segédkezni az előkészületekben?
- Persze, persze, megyek! - Hortenzia még hamarabb lesiet a lépcsőn, mint a szép lassan, kimérten utána sétáló Alrich. A fent maradt kettős pedig igencsak furcsálló tekintettel néz össze.
- Hát jó. Szerintem ez a szoba jó lesz - nyit be Damien gondolkozáős nélkül a folyosón a legelsőbe, mert sejtése szerint mindben ugyanazt találná: pompát és fényűzést... így lényegében mindegy, melyiket választja.
Igaza is lesz: tisztaság, díszek, apró szobrok és bársonyburkolatú ülőalkalmatosságok várják őket, a falon giccses csendéletek és tájképek (gombolyagos cica pont nincs), egy kisebb könyvszekrény tele vastag, keményfedelű könyvekkel, meg színes mesekönyvekkel... még gyerekkönyvek is vannak. - Ők aztán tényleg mindenre felkészültek. Akár szállót is üzemeltethetnének... Na nem, mintha szükség lenne itt még pluszbevételre.
Mina élveteg sóhajjal dől bele a vöröstakarós baldachinos ágyba. És ott is marad. Damien pedig már egy ideje böngészi a különféle könyveket - gondosan ügyelve persze, hogy mindet visszarakja a helyére utána -, mikor hajszálpontosan három kopogás hallatszik. Úgy összerezzen, hogy majdnem kiejti a könyvet a kezéből a sötét tünde, de még időben összeszedi a lélekjelenlétét, és odakiáltja, hogy: - Szabad! - Mina pedig időben észbe kap, és felpattan az ágyról...
- A vacsora készen áll. Ide még nyugodtan jöhetnek ebben a ruhában, a tánchoz pedig nyugodtan kérjék a húgom segítségét, nagyon ért a báli ruhákhoz... vagy egyszerűen csak böngésszenek a ruhásszekrényben.
- Tánc?
- Nos, igen. Valójában az én ötletem volt, de Hortenzia ragaszkodott hozzá - kuncog a férfi, majd ki is sétál a szobából, várva, hogy kövessék lefelé. Damien majd felrobban, de úgy dönt, udvarias lesz... még egy darabig.
Ugyanakkor miután helyet foglaltak a makulátlanul feldíszített asztalnál - hogy pakoltak föl ilyen gyorsan ennyi evőeszközt? -, voltaképpen egyik ételből sem mer enni. Ínycsiklandozóak a fogások, úgyhogy meglehetősen kínszenvedés számára, de egy darabig nem hajlandó hozzájuk nyúlni. Persze úgy tesz, mintha enne, de jobbára csak összevissza túrja az ételt. Utál színlelni. De most muszáj. Nem bízik ebben az alakban. Csak azt eméli, ezt az éjszakát meg még a nappalt túlélik, aztán el is mennek innen s vissza se néznek... Mina minden győzködő nézése ellenére sem hajlandó lenyelni egyetlen falatot sem.
Vacsora után Hortenzia azonnal oda is rohan hozzájuk s felajánlja, hogy segít a ruha előkészítésében. Ismét az első emeleten vannak, a páros által kiválasztott szobában. - Öhm... nos, azt hiszem, én körülnézek a szekrényemben. Értékelem a segítségét, Hortenzia, de úgy vélem, egy női báli ruha furcsán állna rajtam. - mosolyodik el, csodálkozva saját lelkierején. A kijelentést ismét rémisztően heves, gyorsan gyöngyöző kacaj követi, kivillan a fehér fogsor, és nem, nincsenek vámpírfogak... hála az égnek.
- Értem, értem. Mi lenne akkor, ha Wilhelmina átjönne az én szobámba, és megmutatnám neki a különleges készletemet, ön pedig kiválasztaná azt az öltönyt, ami a legjobban tetszik? Csak ne lepődjön meg, a szekrényben is vannak női ruhák, vegyesen helyeztük el őket.
- Tökéletes ötlet. - Bár nyugtalanítja, hogy Minát egyedül hagyja ezzel az energiabombával, de ha együtt maradna vele, nem tudná türtőztetni magát... Nyugalomra vágyik. És azt a pár percet, amíg nem zaklatják, hogy menjen táncolni, ki fogja használni a pihenésre.
Kinyitja a szekrényt, kiválasztja az első fekete öltönyt, amit talál, majd eldől az ágyon...
Mina pedig félve-izgatottan követi Hortenziát a szobájába. A másik lány úgy vezeti oda, mintha valami különleges titokba akarná beavatni. Mina borzasztóan gyerekesnek találja ezt a viselkedést - még a sajátjánál is azabbnak, ami nem kis szó. Valamilyen szinten elbűvöli a teremtés lelkesedése, de másrészről megijeszti kissé... nem tudja hová tenni. Ismeretlenek még nem rajongták őt így körül.
- Hortenzia.. biztosan jó ötlet lesz evés után táncolni? Bele se fogok férni a ruhába ekkora hassal... - panaszkodik viccelődve, próbálva oldani a hangulatot... főleg a saját magáét. Zia felnevet, és megrázza a fejét. - Ne butáskodj. Csodaszép leszel. - bezáródik az ajtó... s a hely immár csak az övék. Egy másik pedig kitárul, mégpedig a szekrényé. - No nézzük csak! -  A szakértő belemerül munkájába, Mina pedig tűkön... állva... várakozik enyhén a falnak támaszkodva, amíg jókedélyű ember mása a báli ruhák között válogat. - Tudod, mi nagyon kedveljük a lila színt... és szerintem igazából passzolna is neked... Vaagy... várjunk csak! Még jobb ötletem támadt! Rózsaszín!
Mina először azt hiszi, nem hall jól. A lila még esetleg rendben van, de... - Rózsaszín?
- Olyan csodásan kihozná a szemed színét! Idenézz! - tart magasba Zia egy szinte földet söprő szoknyarészű, burjánzóan díszes ruhát. Apró rózsabimbók és kifejlett virágok helyezkednek el rajta, szinte ezek borítják mindenütt. Szoknyarésze több réteben hullámzik, de nem tűnik nehéznek, habkönnyed hatást kelt az egész ruha. Uhhrásze kissé buggyos, a vége felé lazán le is lóg, U alakú kivágása pedig sötétebb rózsaszín csipkés.
A vámpírnak elakad a lélegzete... majd nagy nehezen megszólal... - Öhm... ez igazán... gyönyörű, de... sajnos egyáltalán nem illik hozzám. - Maga is meglepődik, de már szinte tényleg sajnálja... Olyan szép ez a ruha... Ha rózsaszín, ha nem, elbűvölően festhet egy lány benne. Pont ehhez a helyhez illően. Na meg Alrichhoz illően...
- Ugyan már, Wilhelmina... - Eelég lesz a Mina is. - Tényleg, így szoktak hívni? Így szokott hívni a sötét tündéd is? - Iigen... Damien. De nem az enyém. - Hát kié? - Neem, nem, ő... senkié. Nem úgy. Mi... barátok vagyunk. De... nem... a tulajdonom, vagy ilyesmi. Érted. - Jaa... - gyöngyöző nevetés. - Persze, persze. Hol is tartottunk? Ja, igen, igen. Szóval akkor fel kell venned ezt a ruhát, mindjárt kerítek ehhez illő nyakláncot és fülbevalót is.
- De... de szerinted tényleg jól állna?
- Alrichnak nagyon tetszene! Biztos vagyok benne, hidd el, ismerem. - kacsint rá a lány, Mina pedig hirtelen furcsa borzongást érez, és késztetést, hogy megkockáztassa felvenni ezt a ruhát... Elképzeli a férfi arcát, ahogy meglátja benne, és büszkén rámosolyog... és Mina megint úgy érezheti magát, mint egy igazi nemeskisasszony... - Olyan jól elcseverésztetek vacsi közben is. Biztosan most is menni fog. Jól fog lakni a lelke, amint rádnéz ebben a csodaszép ruhában.
Minának kuncognia kell az érdekes hasonlaton, de most már boldogságtól izzik a lelke, s türelmetlenül egyre inkább ott akar lenni a táncparketten...

Damien és Alrich már lent várakoznak, a zenekar is hangol, a sötét tünde pedig nagy nehezen rászánja magát a közönséges kérdések feltevésére és megválaszolására, csak hogy elüsse az időt, közben pedig csak azon tördeli a kezét, hogy hol van már Mina... És vajon milyen förtelmet erőszakolt rá az a túlbuzgó kishúg... bár... Mina mindenhogy szép. Még a legszörnyűbb ruhában is.
Ekkor következik be a legfurcsább dolog... amelyre egyáltalán nem számított, hogy valaha meg kell tapasztalnia: meglátja Minát lefelé sétálni a lépcsőn...
...tetőtől talpig rózsaszínben.
//Ördögöcske teljesítve ^^//
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Laura Nendel on Pént. Feb. 26, 2016 7:30 pm

Nos, kényes ügyeket intéztük, következzenek az egyéb megjegyzések (amik már-már inkább szőrszálhasogatóak)!

Elsősorban az lenne, hogy egész szépen kiváltottad belőlem az érzelmeket, ami jó dolog: Alrichot szabályosan megutáltam, Horzia... Bocsánat, Hortenzia meg borzasztóan irritált, és ezt pozitívumnak szánom. Volt pár érdekes cselekedete a hapsinak, de ezeket a magam részéről elfogadtam a megbeszélést követően Very Happy
Másodszori legfontosabb dolog: nekem kényelmetlen volt ez a nagy kényelem. Bár elismerem: igénytelen vagyok, megelégszem még a kemény padlóval is, mint puha fekhely, és még rongyokat is szívesen elhordok, ha már nincsenek olyan normális ruháim, mint neked. Irigyellek :/
Minát gyakran nem tudtam megérteni, hogy mégis mit mire fel tesz, de látva, hogy Damien ugyanúgy gondolkodik, mint én... Nos, megnyugodtam, hogy nem maradtam egyedül a gondolataimmal és a logikusságnak vélt tulajdonságommal. Gyakorlatilag végig vele voltam összhangban, és ugyanúgy mérgelődtem én is, amikor Alrich valamit mondott. Nyilván Mina ily viselkedésére is van magyarázat, amit meg is adtál, és most nem lövöm le az esetleges olvasóknak, nehogy spoiler miatt rácsok mögé rakjanak Very Happy
És még egy utolsó dolog: ragozás. Ha gargoyle-t írsz, én javaslom inkább a magyar megfelelőjét, a vízköpőt használni, kényelmesebb és szebb is ilyen környezetben, de ez csak javaslat, nem kell elfogadni Very Happy

De komolyabbra fordítva a szót: elég részletes, így szépen elképzelhető az egész, és ez pirospont. A hossz nem zavart, egészen gyorsan értem a végére, és a sztorival alapvetően nincsen gond. Nem mondanám, hogy ez egy nagyon nyugodt iromány lenne - én végig éreztem, hogy itt valami nem okés, itt valami lesz a végén, de hogy mi, arről természetesen ötletem sincs, így nem is húzom tovább a szót: kerüljék fel minél hamarabb a folytatás, érdekel, hogy oldod meg a szituációt! Very Happy

Mivel Mina meglehetősen sok újdonsággal találkozott, így jár a +100 tp, valamint az a bizonyos +1000 váltó. Mindemellé jár újabb +1000 váltó, mert a kedves démoni írnoknak kiment a fejéből a sok teendő és papírmunka mellett, hogy a 2. élményre jár bónusz 1000. És ha ez még nem lenne elég, hát akkor még hosszért és az ördög teljesítéséért is kapsz jutalmat, méghozzá +1250 váltó.

Összesen: +100 tp és +3250 váltó
avatar
Laura Nendel
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 93
Join date : 2016. Feb. 14.
Tartózkodási hely : Ahol pénzt szimatolok

Karakter információ
Kaszt: Kém
Szint: Amennyi szükséges
Tapasztalat:
333/333  (333/333)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szomb. Feb. 27, 2016 11:49 pm

Halovány visszhang

Nem minden arany, ami fénylik


Egyik láb a másik után, a kisasszony teszi-veszi a formáját, van is mit neki, ahogy ruháját kezével elegánsan megemelve egyesével csökkenti a lépcsőfokok számát, mik még előtte állnak a csarnokig, amelyen már elfoglalták helyüket a színpadon. Csak arra várnak, hogy Alrich intsen, s kezdenek. Mina igazából nem is figyeli meg az arcukat. Mind egyformának tűnnek. Egy titulust töltenek be. Mind egyek, a nagy egység részei. Futólag átpillant rajtuk, majd tekintete tovább is lép, akárha a díszlet egyetlen apró részletét szemlélné; elraktározta ugyan az elméjébe, de az jól van ott, ahová elrakta, nem fontos többet foglalkozni vele. Helyette tekintete a két jóval fontosabb személyre, Alrichra és Damienre vándorol, akik elegáns tartásban - bár Damien kicsit feszengve, miközben Alrich olyan könnyedén, mint aki egész életében csak ilyen eseményeken vett részt - álldogállnak egymás mellett, s úgy tűnnek, mintha épp egy beszélgetést megszakítva néztek volna fel rá...
Furcsamód az első tekintet, akit most keres a célból, hogy megállapítsa, ruhája milyen hatást váltott ki, most nem Damien, hanem a nemes. Teljesen éjfekete talárján végigbámul a lány, és szeme szinte elveszik benne, a fekete sötétségben, mintha maga a semmi vonzaná magához megállíthatatlan erővel. Ahogy feltekint a szemeire, csillogni látja azokat, elégedett és büszke csillogással a most valahogy sötétebbnek tűnő, hatalmas barna lélektükröket. Akaratlanul is mosolyt csal ez a tekintet szintén rózsaszínre rúzsozott ajkaira. S ebben a pillanatban már tudja, hogy jól választott, ez a nézés egyértelműen közli vele, hogy elérte sikerét a kinézetével. Valamilyen szinten még hálás is Hortenziának ezért.
- Kisasszony, maga lélegzetelállítóan gyönyörű. De nem is hiszem, hogy ezt szükséges mondanom.
Damien arcán valami megmagyarázhatatlan módon keserűséget lát, és azt, mintha nem érezné jól magát... Valamint, ahogy akarva-akaratlan is Mina ruhájára téved a tekintete, olyan képet vág, mintha nem értene valamit. Mina már majdnem megkérdezi, mi a baj, ám ekkor megszólal Alrich.
- Miféle zenét óhajtana hallani? Bármilyet mondhat, mielőtt megkérdezi, nincsenek határok. Nem akarok olyasmit erőltetni önre, amit esetleg nem kedvel, így válasszon nyugodtan. Vagy... vagy inkább... a kiismerhetetlenség izgalmát kedveli? Engedne a szakács ajánlásának?
- Talán engedhetné őt is szóhoz jutni. - jegyzi meg Damien sötéten, ahogy még mindig mozdulatlanul áll, akár egy karó, amit leszúrtak a földbe, és ott maradt, de nagyon szeretne megmozdulni, és tenni valamit, csak, hát, erre nincs lehetősége, mivelhogy egy karó...
Pont ilyen tehetetlenül érzi magát a sötét tünde is. Látja, hogy Minának nem nagyon tetszik egyik megszólalása sem. Nem reagál rájuk, próbál elsiklani fölöttük, nem akarva hagyni, hogy azok elrontsák a kedélyét. Valamiért bele akar süppedni ebbe az állapotba, amelyet elért...
S valamiért ALlrich sem reagált a csípős megjegyzésre. Mindketten úgy tesznek, mintha nem hallottak volna semmit. Ez pedig még inkább bosszantja. Nem akkora egoista, hogy azt kívánja mindig: csak rá figyeljenek, de mikor ilyen helyzetben negligálják, akkor kinyílik a zsebében a bicska. Nos, nem, nincs nála bicska. A tőreit gondosan elrejtette a szobában egy ügyes kis zugba, majd távozás előtt visszamegy érte. Bár lassan ingerenciája támad ezt hamarabb megtenni...
- Hát akkor....
Úgy tűnik, Mina hallgatását igennek vette, mert Alrich csettint egyet, mire azonnal fel is hangzik a hegedű halk, lassú, sejtelmes bevezető melódiája. A férfi arcán elégedett mosoly jelenik meg, ahogy nyújtja a kezét, várva, hogy Mina beleegyezően megérintse, és elkezdődjön az első tánc. Mina tanakodik, hogy oldalra nézzen-e... De tudja, keserrűen, de tudja, hogy hiába számíthatna Damien beleegyező és jóváhagyó pillantásaira, amelyeket oly sok helyzetben mindig megkap...
A helyzetet végül az ajtaját hirtelen kivágó Hortenzia menti meg, aki, úgy tűnik, mostanra végzett az öltözködéssel. Leviharzik a lépcsőn, eközben meglehetősen érdekesen megőrizve nőies kecsességét; a sebesség semmit sem vesz el ennek értékéből. Ismét lila ruha van rajta, mindenféle fodrokkal és díszekkel, csak úgy ragyog az egész a mennyezeti lámpások félhomályt alkotó ferde fényében. Damien akaratlan is odatekint a kopogásra, és mire odanéz, Hortenzia már le is csap rá. Lendületből felé szaladt, majd, hogy fékezze azt, Damien vállát alkalmazva támaszként még ugrik egyet, majd tőle oldalt fél méterre köt ki, Damien így szembefordult vele, s nem is tud tiltakozni, amikor az immár egyre intenzívebb muzsika alatt Hortenzia megragadja a két kezét és maga után húzza. Meglepettségében a sötét tünde csak pislogni tud. A tekintetébe égő jégkék szemek és a magabiztos, széles mosoly azt sugallják, mintha minden rendben lenne, mintha minden, ami történne, a természetes következetesség szerint alakulna, holott ő nem érzi úgy, hogy bármennyire is így lenne. Ők... vendégek. De miért... táncolnak? Miért az jelenti a vendéglátást, hogy ki tudja, honnan, seperc alatt előkerített muzsikusok játszanak nekik, az az idegen férfi lekapja a kezeiről Minát, a húga pedig őt, és úgy tűnik, hogy bár mindketten emberek, sem nekik, sem a háztájnak semmi kedve aludni térni ily késő éji órán...? Valahogy nem tűnik rendben lenni az egész...
De a ritmus viszi tovább... az ellenállhatatlan sodrás, a leányzó sebes léptei megakadályozzák, hogy józanul végiggondoljon bármit is, mert ha nem akar egy túlzottan kínos szituációba keveredni, akkor nem esik el itt, minden kellős közepén.. hanem figyel. Lép. És azon veszi észre magát, hogy a zene kezd beleáramolni a füleibe. A hullámszerűen, szabályosan ismétlődő sötét, bársonyos dallam beleégetődik az elméjébe, s már szinte előre tudja, mi következik... aztán kicsit megvariálják, majd újra... újra ugyanaz s ugyanaz...
Mindeközben Hortenzia folyamatosan őt nézi. Nem is figyel a lába elé, pusztán Damien szemeit fixírozza. A férfi úgy dönt, hogy mielőtt még teljesen magába vonja a hegedű izgatóan selymes melódiája, megszólal, hátha a kétlábú élőlények hangjai segítenek neki visszatérni a való világba...
- Nagyon jól táncolsz... - jegyzi meg, bár a mondat bók helyett inkább furcsállásnak hat. Zia természetesen nem így veszi. Szokása szerint felkuncog, szemeit ekkor egy pillanatra lehunyja, fogait pedig kivillantja a mosollyal. Édes, ártatlan nevetésnek hangzik, de van benne valami önző elégedettség. Mikor a szemek kinyílnak, pozesszíven láncolják magukhoz a hegyesfülű tekintetét. - Azért te se rosszul. - Jó, rendben, ez a beszélgetés felettébb izgalmas lesz... Damien sóhajtva veszi tudomásul, hogy ez a lány vagy elképesztően odáig van érte - amit fel sem tud fogni -, vagy... - Mit szólsz Mina ruhájához? - Kis híján belemarkol Zia csípőjébe, ahogy kezei ösztönszerűen összeszorulnának. Most ezt miért? Nem illik a koncepcióba, miért kellett eszébe juttatnia, hogy Mina éppen....
Visszafogja magát, hogy ne nézzen oldalra, a másik keringő kettősre, akik valamivel arrébb forognak-pörögnek, felettébb sebesen, ezt még a szeme sarkából is látja. Helyette torkot köszörül és megpróbál válaszolni. - Nem is tudom, furcsa így látni. Mármint, ebben a színben. A ruha szabása illik hozzá, viszont... azt hittem, nem kedveli az efféle... élénk árnyalatokat. - Áldja a finoman fogalmazás képességét...
- Kedveled őt, igaz? - Hogyne. Úgy látom, ez egyértelmű volt. - Hogyne...de jobb, ha tudod... bár, hogyne tudnád, nyilván észrevetted, hogy ő egy vámpír. - Igen, és? Ez nem változtat semmin. - Nem illhettek össze... sajnálom, ki kell ábrándítsalak, de nem akarom, hogy csalódj... túl... jószívű  vagy ahhoz. Nagyon jószívű vagy. Látszik rajtad. Nem akarom, hogy összetörje a szíved.
A lány lesajnáló tekintete láttán Damien afféle "mi a franc?"-arcot vág. Ha azt hiszik, az ilyen elképesztően, sértően olcsó trükkök működnek rajta, akkor nagyon nem ismerik.. De hiszen honnan is ismernék, hisz még alig találkoztak! - Ööhm... Nem igazán hiszem, hogy köze van a személyes kapcsolataimhoz, kisasszony, és ha megkérhetném, ne szaladjon ilyesféle következtetésekbe Mina meg az én kapcsolatomat illetően, mikor fogalma sincs, milyenek vagyunk.
Hortenzia megszeppen - és ezt, mint minden mást, jócskán eltúlozva adja a másik tudtára, rájátszva ál-sértett arckifejezésére. Damient egyszerűen megborzongtatja, ha ránéz. Mert annyira hasonlít Minára, a legfelszínesebb dolgokban, a vonásai viszont eltorzítják, megfertőzik, tönkreteszik ezt a hasonlóságot, hatványozottan az ellenkezőjére fordítva a szimpátiát. Szinte... szinte nem bír ránézni. Oldalra néz hát, a padlót fixíroza, vagy a lába elé, látszólag a lépésekre ügyelve, valójában viszont csak kerülve Zia tekintetét.
- Kellemetlenül érint a téma. Rendben. Beszéljünk másról. Mondjuk rólad. Keveset tudok rólad.
- Pontosan ezt mondtam.
- Az a fajta vagy, aki nem nyílik meg másoknak?
- Hortenzia. - Próbálja kizárni az apró karjaival elméje gátjai résén be-bekúszó zenehullámokat... mert ha beengedné őket, mindent elfelejtene, amit mondani akart Ziának. Határozottan a lány szemeibe néz, mozgása kissé darabos lesz, bár a lány szinte repül körülötte, rutinosan, mintha ezerszer gyakorolta volna már, és álmából felébresztve is menne. - Nem értem... Nem értem, miért vagyok itt. - Sajnálom, ez... Furcsának tűnhet. - mintha a másik is elkomolyodna kissé. Lesüti a szemét. Ugyanúgy táncol tovább, sebesen, változatlanul... - Az én hibám az egész - megbánás érződik a hangjából. - Feljönnél velem az emeleti erkélyre? Elmondok magamról egy történetet. Persze, csak, ha nem untatlak. Ha igen, mehetsz, mikor kedved tartja. - Hogy ez a nőszemély ilyen összeszedetten is tud fogalmazni? Meglepő, a nem sokkal ezelőtti pezsgését figyelembe véve. Oly kiszámíthatatlannak tűnik. Olyannak, akire nem figyelnek oda. Akivel nem törődnek rendesen érzelmileg, bár mindent megkap, amit csak szeme-szája kíván, de valami nyomasztja... Talán egy beszélgetést megér. Hátha tényleg segíthet valamit. Bár, hogy miért pont ő...
- Miért pont én? - Te megértő vagy... - Hortenzia, én csak úgy idetévedtem. Fogalmad sincs, milyen vagyok, nem tudhatod, hogy megértő vagyok-e. - Jó emberismerő vagyok. - Nem vagyok ember... - De egy nagy kötekedő, az biztos! Na, jössz, vagy nem?
EZen a követelőzésen kénytelen elmosolyodni... valamiért ez is Minára emlékezteti... Várjunk, már megint? Bárcsak ki tudná már verni a fejéből ezt a hasonlóságot!... A mosoly az arcára fagy, de gyorsan biccent. Minél távolabb kerül ettől a csarnoktól, és a muzsikusoktól, annál jobb.
Apropó, hol vannak a muzsikusok? Most, ahogy szétnéz, azon a helyen, ahol először voltak, hirtelen nem lát senkit... majd látómeze előtt hirtelen átlibeg a sötét taláros Alrich, kezei között Minával... Damien morogva fordul el, elfeledkezve a muzsikusokról, a lépcső felé néz, és látja, hogy Zia már el is tűnt. Hirtelen fellángol benne a vágy, hogy itt maradjon és elrejtőzzön egy sarokban, kivárja az egész végét észrevétlenül és békésen nyugovóra térjen végre Minával hajnalban. Mire megérlelődik benne az elhatározás, Hortenzia megjelenik a lépcső tetején és integet neki. Nem akarván borzasztó udvariatlannak tűnni, nem sóhajt fel szemforgatva, hanem megindul felfelé... elhatározván, hogy rendben, akkor most jótékony lesz, és meghallgat egy szegény félkegyelmű lelki gyenge lányt a gondjairól.

- Igazából nem tudok táncolni - jegyzi meg Mina zavartan, valahogy furcsán irrelevánsnak érezvén a szavakat, hiszen a lábai mintha maguktól mennének, irányítást nem igényelvén, a kellemes háromnegyedes ritmusra. Természetesnek érzi a mozgását, és szinte megnyugszik, ahogy ALrich a hátán pihenteti a kezeit, a megnyugtató biztonság érzetét sugározva így. Alkalmanként oly erősen bedönti Minát, hogy ha a kezek nem lennének ott, biztosan hanyatt esne, főleg nem kevés sarokkal rendelkező cipellőiben... De így egy idő után már ő erősít rá a mozgásra, gyorsul be és talál ki újabb formákat.
Ennek ellenére jelenti ki, hogy nem tud táncolni. Pedig tanult... rengetegfélét... - Igazából, tudsz. - mosolyog Alrich biztatóan, aztán megpörgeti, olyan természetesen, akár egy szélfuvallat, és hirtelen a szikláján érzi magát Mina... még mintha a fűszeres fű illatát is érezné. Aztán rájön, hogy az illat, amit érez, Alrichtól származik. Úgy intézi, hogy a következő fordulatnál közelebb kerüljön hozzá és ekkor mélyen beszívja azt. Bódultan hunyja le a szemét. Az illatból egyszerre sugárzik a paloták fényűzése és a szabad természeti éjszakák szélzúgása. Úgy érzi, soha nem tudna betelni vele. - Igazából, lehet, hogy tudok. Igazából én is egy palotában nevelkedtem. De az nem volt ekkora. Tanítotak táncolni sokfélére. De azért nem ment, mert... túl sok volt a szabály. Mindig új dolgokat akartam kitalálni. Az pedig nem felelt meg annak a bizonyos tánctípusnak... - Soha nem láttam értelmét a szabályoknak. Épp ezért, itt nincsenek is. Úgy táncolhatsz, ahogy szeretnél. - Mina elmosolyodik. - Kezdem úgy érezni, itt minden úgy lesz, ahogy szeretném. - Hogyne. - Alrich hangja lágy, akár egy levendula szirma, mely éjszaka ontja az illatát és szerényen felnéz a holdra, úgy téve, mintha el akarna bújni és titkolni szépségét, holott valójában mutogatja ő magát, csak szépen, csendben, és a háttérből... végül azonban eléri, hogy mindenki rá figyeljen. - Nem nagyon nagy butaság az, ha azt mondom, nem szeretnék hazamenni? - Tudod, mekkora örömet okoz nekem, hogy ezt mondod? - a férfi mély hangon hümmög, ami kuncogás lenne, hogyha lány lenne. Egy pillanatra lehunyja szemét, és mintha enyhe pír jelenne meg az arcán, amit Mina furcsának talál. Még soha nem látta őt zavarban... De furcsa mód így még vonzóbbnak találja. Sokkal emberibbnek, mint eddig. Ez őrület, tényleg itt akar maradni? Mennyi ideje is van itt, pár órája? Egy örökkévalóságnak tűnik... - Miért okoz azt? - kérdez vissza naivan és értetlenül, de valahogy reménykedve. A tény, hogy ilyen közel lehet hozzá, szinte folyamatos bizsergést okoz neki. Ismét felpillant, belenéz a barna szemekbe, amelyekről valamilyen folyékony csokoládé jut eszébe mindig... mintha lángok tükröződnének benne, pedig azok csak a lámpa fényei. TIsztában van vele, hogy úgy bámulhat, mint egy kiskutya, de... valahogy nem bánja.
- Talán azt mondhatom, hogy ismerlek, Mina. És tetszik, amit ismerek. - pár pillanatnyi szünet. - Ez megijeszt?
- Ne... nem tudom... - nyel egyet, és hirtelen szárazabbnak érzi a torkát, mint valaha... Lesüti a szemeit. Hirtelen elveszti a ritmust, és megbotlik, Alrich erősen vonja magához, így nem esik el, mellkasa viszont a férfiéhoz préselődik. Arca a vállára simul, szemei kikerekedve bámulják fölötte a minden érkező fényt csillogva és eltúlozva visszaverő márványpadlót, szívdobogást érzékel, de már nem tudja, kiét, egyre gyorsulót, akár egy közeledő ménes patáinak egyre hangosodó dobogását...
Érzem a hajának az illatát... és... Tekintete a szabadon hagyott nyakra vetül. Csak egy-két kósza, puha barna hajtincs ér hozzá, egyébként a haj többi része el lett simítva onnan, így a halvány bőr színtisztán ott feszül előtte. Mindössze néhány centiméterre.
- Nincs feltétlen szükségetek vérre, tudom. De jólesne. Vágysz rá, jól érzem?
Miért kell olvasnod az agyamban? Úgy érzi, remeg, bár nem tudná pontosan megmondani, mitől. A zene lelassult. Már nem késztet táncra, halkan elsimu, sekélyebb hullámok simogatják a partot, ám a szellő azért néha fel-felcsap. Kiszámíthatatlanul. És Mina attól fél, az egyik ilyen felcsapásnál akaratlanul is bele fog marni Alrich nyakába. Miért kell ennyire vonzódnom hozzá? Nem teheti ezt. Egyszerűen nem. A harapás veszélyes. - A...akár bele is halhatsz... - szólal meg, meglepődve, milyen rekedt a hangja... megköszörüli kiszáradt torkát, és továbbra is a férfi nyakát fixírozza. Mélyeket lélegzik, minden alkalommal beszívva azt a dús illatot, ami csak még inkább láncolja ehhez a helyzethez. Nem akar megmozdulni. Nem tud megmozdulni.
- Nem fogok. - Ennek az ígéretnek hinnie kéne?... Bár, ennek a hangnak képtelen hinni. Ez a hang simogatja, akár egy meleg vízforrás, amelyben kellemesen elmerül, és soha többé nem akar kimászni.
Még soha, senki nem ajánlott fel neki ilyesmit. Világéletében azt tanulta, arra oktatta az élet, hogy vigyázzon az ilyesmivel... pláne vigyázzon az idegenekkel... ehhez képest, most mit művel?
Úgy érzi, meg fog őrülni. Világok harcolnak, csapnak össze benne, szétszakítva őt. Nem tud dönteni. - Vele soha nem tetted meg? - szólal meg hirtelen a bársonyos hang, Mina pedig még jobban megmerevedik. Rá gondol, igaz...? Honnan tudja? És mi ez a fölös hangsúly a szavakban? Féltékenység talán...? Elárulja neki, hogy egyszer már megkóstolta Damien csuklóját? Vajon mit fog szólni?... Halványan úgy érzi, titkolnia kellene a tényt, mert Alrich haragudni fog, ekkor viszont irtózatos bűntudata támad. Ő, eltitkolni bármit is? Szégyenleni Damient? Mi történik vele?
- Ne nézz így. Tudom, mire gondolsz. De ez nem bűnös dolog, ez természetes. Hisz vámpír vagy, miért kellene megtagadnod? Olyan, mintha egy ember megtagadná magától a kenyeret.
Éppen teljes erejével tagadni akarja, amikor... elgondolkozik... mérlegeli magában a saját érzéseit, és életében először elkezd kételkedni abban, amit világéletében vélt. Hogy ezek a vágyak alapvetően rosszból születtek, és elfojtani valók. Igazából főként egy rossz példa miatt gondolta ezt: a húga miatt. De ő... ő túlzásba esett... és talán ő is azért tette, mert olyannyira korlátozni akarta magát, hogy átcsapott az ellenkezőjébe, innen eredt az ámokfutás...
E gondolat teljesen felzaklatja. Még sosem szemlélte a dolgokat ebből az aspektusból.
- Mina... Sok benned a feszültség. Le kellene vezetni. - Neeh... Ne csináld. Ez veszélyes. - Persze, hogy az. De ha soha nem próbálsz ki semmi veszélyeset, mindig félni fogsz. Pedig most rájöhetsz, hogy nem kell. Tudom, az új dolgok ijesztőek. Mindig, mindenkinek azok... ezért kell őket nem újjá tenni. - Igazából... igen, már Damiennel is előfordult... ilyesmi... - De az más volt, igaz? - Miért olvasol a gondolataimban? - Hoppá, hogy ez hangosan is kicsúszott... - Hm... Mondjuk úgy, érzékelem a rezdüléseidet. - Nem is remegek. - Dehogynem remegsz. Igyál csak... - megborzong. A biztatásnak hála egyre nehezebb visszafognia magát... - Őrült vagy. - suttogja, és szorosan lehunyja a szemét. Őrült vagy. Ilyesmihez Damien fejéhez szokott vágni. Furcsamód nála sohasem érzett ilyen késztetést. Soha. Minden érzéke kikészül, képtelen józanul gondolkodni. Lassan lejjebb hajol, ereje már egyre kevesebb. Alrich vállára hajtja az arcát, majd lassan oldalt fordítja a fejét. Olyan forróságot érez, mint még soha. Mintha egy forró, puha párnán feküdne... Néhány milliméterre van csak a lüktető vértől, ajkai nekisimulnak a puha bőrnek. Alrich hirtelen felemeli egyik kezét, és a hajába túr... Kikapcsolva még néhány józansági faktort. Hirtelen minden eltűnik valamilyen sötét, fátyolos fekete felhőben, várnia kell pár pillanatot, míg kitisztul a kép.
Ajkaival egyre felfelé halad a nyakon... harapni valamiért nem mer, csak kóstolgatja a felszínt, mintha bátorságot gyűjtene. Valamiféle ősi energia kezd felgyülemleni benne. Fáradtsága tovatűnt, a várakozás pedig, úgy érzi, nemsokára felépít valamiféle elszánást... AMit most művel, az meg egyszerűen annyira jó, hogy képtelen abbahagyni... a férfi pedig nem tűnik ellenkezni. Sőt, mintha minden pillanatban pontosan azt várná el, amit Mina cselekszik. Pontosan azt.
Épp Alrich állánál tart, amikor egy borzasztóan kizökkentő, éles női sikolyt hall... Kellemetlenül lefagy, és csak arra tud gondolni, hogy menjünk vissza pár pillanatot, és maradjunk is úgy, könyörgöm... Alrich viszont meglepően élesen reagál. Megmerevedik, fejét hátrafordítja a hang irányába... az első emeleti erkélyről jön... Alrich már mozdul is, hirtelen rohanni kezd, Mina pedig félszegen és kábán alig tud megállni a lábán. Hideg van... karját kezdi el dörzsölni kezeivel és legszívesebben csak összekuporodna valahol a sarokban.
Ekkor látja meg Hortenziát, a torkánál egy pengét, a pengét tartó kéz pedig fekete... A páros lassacskán sétál a korlát széléig, onnan néznek le a földszintei csarnokban elképedten felfelé bámuló Alrichra, aki rémülten néz húga szemébe.
- Mina, ne csinálj semmit! Semmi esetre se csinálj semmit. Maradj ott, ahol vagy. Ha hozzád akar érni, fuss, ahogy csak bírsz...
- Mi... miről beszélsz? Mit művelsz? Mit tett Hortenzia? Engedd el! - semmi erő nincs a hangjában, pusztán értetlenség...
- Engedd el... - Kéri a nemes is, a hangja pedig még soha nem remegett ennyire...
- Miért, mi ő neked? Honnan tudhatnám, hogy létezik egyáltalán? - Damien hangjában a furcsa kemény acélos él megrémíti Minát. Hirtelen eszébe jut az orgyilkoscéh és mindenféle sületlenségek, és borzasztóan elveszettnek és megtévesztettnek kezdi érezni magát... - Mi a fene folyik itt?! - követelőzik.
- Létezik! - biztosítja Damient Alrich sietve, és félve közelebb lép párat. Könyörgően néz fel a sötét tündére, aki gyanakvóan méregeti, a pengét kissé erősebben nekinyomva Hortenzia nyakának, aki már meg se mer mukkanni. - Ne vele zsarolj. Olcsó dolog ez, te is tudod. Nem ölnéd meg. Nem ölnél meg senkit... - Na ezt fejezd be rögtön, elegem van a mocskos trükkökből. Borzalmasan átlátszóak vagytok, még gyakorolnotok kell. - Engedd el, és küzdj meg velem, ha akarod... - Hát persze. Ellened. Nagyon vicces, démon.
Démon? Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy nincsenek jóban, de... - Mármint... hogy... micsoda? Hogy... egy igazi démon?
Hirtelen hidegséget érez a lelkében... Alrichra vándorol a tekintete, félve, akinek először csak zilált kakaóbarna haját látja, majd amaz megfordul, és olyan összetört tekintettel néz rá, mint még soha. Mina kikerekíti a szemeit. Mármint... tényleg? Igaz lenne?...
Hirtelen elfelejt lélegezni, és csak bámul maga elé, kiüresedetten...
Alrich visszafordul Damien felé és letörten felsóhajt. - Miből jöttél rá?
A hegyesfülű  fúj egyet. - Miből nem? Egy ekkora átlátszó giccs, komolyan? Egy kislányt talán elbűvöltök vele, de engem nem.
- Hmh... Talán kicsit túllőttem a célon. Pedig gondosan elrendezett volt. Szép, valld be. Nem kis munka.
- Miért nem múlik ez az illúzió?
- Mert még hisz benne...
Mina nem ért semmit. A szavak valahonnan távolról, tompán érkeznek hozzá. Ami az előbb történt, az mind csak... játék volt? Kihasználták? Egy vágydémon akarta elcsábítani, most komolyan?...
A szégyen lesújtó erővel gyűri maga alá. Csak áll ott, és... el akar tűnni. El akar tűnni a föld színéről. Ám ekkor megint meghallja a nevét.
- Mina!... Csak te tüntetheted el. - Micsodát... - Ezt az egészet... - mutat körbe Damien. A palotára mutat, magára az épületre? Netán az egész világra? Mina már azon se lepődne meg, ha az egész létezés hazugság lenne. Fogalma sincs, miben vagy kinek higgyen. Haszontalannak és gyengének érzi magát, aki nem kész még, hogy ebben a világban éljen. Nem tudja ezeket megfogalmazni, csak érzi, de belülről hasogatja a bűntudat ezerféle fajtája. Jelenleg úgy érzi, ebből sose lábal ki, menekülni akar, de nem tudja, hogyan tehetné meg... Damien viszont még mindig hozzá beszél.
- Emlékezz. Kint álldogáltunk az esőben. Gondolj a kastélyra. Nézz körül. Szerinted létezhet ilyesmi? Őszintén. Lenne értelme?... Csak nekünk csinálták... Csapdába akartak csalni. Az egész csak egy illózió, Mina.
- Óh... értem... - válaszol minden életkedv nélkül. Reméli, hogy álmodik. De az álmokban sose jönnek össze az ilyesmik. Akárhogy próbálkozik a feladata megoldásával, mindig kudarcot vall, vagy elfelejti, mit kell tennie, vagy felébred...
De pont ez a kétkedés az, ami végül célra vezeti. Miután lassan bármibe vetett hitét elveszti, a bármibe maga az illúzió is beletartozik. Így miután hosszú idő után lehunyja a szemeit... szempillájára cseppen egy esőcsepp. A sárban áll. A semmi közepén.
Meglepetten körbenéz, és meglátja Damient, és a két testvért... egyszerű barna bőrruhákban, amilyeneket a vándorok szoktak hordani. Megviselt rongyok már ezek, kicsit sem hasonlítanak a fényűző báli ruhákhoz.
Ha már itt tartunk, rajta is csak az a ruha van, amiben otthonról elindult... Hirtelen nevetnie kell. Mégis honnan jött olyan ötlete, hogy rózsaszínt vegyen fel?... Olyan érzése támad valóban, mint mikor valaki álomból ébred, s rájön, milyen butaságot álmodott...
A keserű nevetés végeztével végigméri Alrichot és a... húgát?
Damien már elengedte Hortenzia torkát, aki félve borult bátyja mellkasára, ki köré vonta védelmező karjait. Mina ekkor meglátja a ruha alól kilógó, sokkal inkább ördöghöz, mint emberhez illő farkat. Mindkettejüknél. Összeszorul a torka, és hirtelen megint el akar tűnni innen, ahogy felismeri, ez mit jelent...
Ekkor valaki őt is körülöleli. Összerezzen, de rájön, hogy csak Damien az. Hozzábújik, szégyentelenül, mint egy gyerek, aki rosszat álmodott. - Elengedlek titeket - szólal meg Damien halkan. - Most az egyszer és utoljára. Azzal a feltétellel, hogy soha többet nem keresztezitek utunkat az életben. Kiköthetném, hogy nem ártotok más élőlénynek, de az első feltételnél fogva sosem tudnám ellenőrizni, és nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, vissza tudjátok fogni magatokat. - viszi le hangsúlyát komoran. - Ne aggódj, Mina, valahogy hazajutunk. Ti pedig menjetek utatokra. Soha viszont nem látásra. Démonok. - Azzal, ahogy szokta, karon fogja Minát és elkezd sétálni. Valahogyan csak eljutnak egy normális településig, onnan pedig haza... nem fog gondot okozni...
Mina visszafordítja a fejét, megszólalni képtelen, pusztán nézni tud, ki a fejéből... Még egy utolsó pillantást vet Alrich arcára, aki valahogy elképesztően bánatosnak tűnik. Most már látja őt igazi valójában... de bár a valóság borzongató, és legszívesebben menekülne előle, valahogy mégis úgy tűnik, a démon bán valamit. Valami nagy dolgot. Valami megváltoztathatatlant. Nem csak azt, amit most tett, hanem egyszerűen... magát az egész létezését.
A páros lassanként eltűnik a szemük elől. A hűvös eső ritmusa a démon emlékeibe idézi az előidézett ördögi muzsikát, és keserűen felnevet. Kézen fogja a nősténydémont, majd lassacskán megindul vele ellenkező irányba, mint a vámpír és a sötételf... Hókisasszonyék... Rózsakisasszony és a lovagja. Persze mindezek a nevek mit se jelentenek már.
- Gyere, Sicrinsy, menjünk... - motyogja halkan, erőtlenül, s egyik lábát a másik után helyezi a cuppogó sárba, meg sem próbálván kikerülni a tócsákat.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Laura Nendel on Hétf. Márc. 14, 2016 7:02 pm

Ez aztán igen! Élmény a javából, még nekem is az volt olvasás közben is! Ehhez komolyan csak gratulálni tudok, nagyon jól sikerült Very Happy

Először is jöjjön egy kis negatívum, hogy a pozitívum nagyon szépen csilingeljen: apró elírások voltak, valamint néha nagyon sokszor volt Mina és Damien (utóbbi egy hosszú mondaton belül háromszor, de mivel az cselekményt írt le, nem feltűnő), mindössze ennyi rossz van benne, de ez nyilvánvalóan nem zavaró az egyszerű olvasónak, csak a kritikus szemmel figyelőknek - aki jelenleg én vagyok. Későbbiekben használtad Minára és Damienre az egyéb jelzőket (sötét tünde, pl), de ezt lehet gazdagítani, Minához például lehet olyat, hogy alkonyszemű - szerintem ez nagyon szép jellemzés lenne. Damienhez nyugodtan lehet harcost írni, ezüsthajút, vagy éppen a társ is tökéletesen illene hozzá.

És akkor jöjjön a pozitívumok és egyéb megjegyzések sora!
Damien az ész végig, mint ahogy az előzőben is. Végig drukkoltam neki, hogy valamit sikerüljön elérni, így bizony-bizony ujjongtam, amikor sikeresen leleplezett mindent. Kész fantábort fogok neki összehozni!
Mind Minánál, mind Damiennél megvolt az a kábulat egészen végig. Az a lassultság, az a furcsa hangulat, amit nem tudok tovább jellemezni - bizonyára érted, mire akarok kilyukadni. Sikeresen átadtad azt az érzetet, hogy igen, itt valóban nincs rendben valami, itt olyan különös minden, a dallam fülbemászó és kábító, tehát ez remek volt.

Amikor azt olvastam, hogy "mi a franc?"-arcot vág, nekem kapásból Astonien jutott róla eszembe, bár lehet, csak azért, mert túl sokat beszéltem vele. Ez valahogy az ő szóhasználatához illik, amiből ezt személy szerint sose szerettem... Már úgy a kérdést, valahogy olyan furán hat, de pssszt! Én nem mondtam semmit!
Egyértelműen el lehet fogadni párszor, ez csak egy szőrszálhasogató megjegyzés volt a részemről - másnak lehet, ez tetszik, én jobban szeretem az irdalmiasabb megfogalmazásokat. De ez már az én bajom, ugye, ebben nem kell rám hallgatni Very Happy

Hortenziánál az a váltás nekem eléggé különös volt, én biztosan nem mentem volna, viszont az meg azt eredményezte volna, hogy nem kerülnek ki ebből a hatalmas csalásból. Mindenesetre én eléggé gyanakodva fogadtam volna őt, elutasítottam volna, elűztem volna, a viselkedése számomra nem volt megnyerő még ekkor.

Minánál a tánc akaratlanul is a Bovaryné filmet juttatta eszembe, ott is volt egy tánc, ami időről időre felidéződött a nőben, hogy az volt élete legjobb pillanata. Valamilyen oknál fogva ugyanazt az érzést váltotta ki belőlem: Minának, míg le nem lepleződtek kedves Alrichék, bizonyára ugyanez a gondolata volt.

Az élmény maga meglepően közelebb hozta a párosodat hozzám, kedvesebbek lettek a számomra, és Minánál is egy kis változást véltem felfedezni a végén. Kicsit, de mintha kialakulóban lenne valami. Damiennél meg hát... Hát az nagyon pozitív volt, ahogy akcióba lendült... Apám, ott volt előttem az az egész jelenet! Iszonyat menő volt! Very Happy

Csattanót a végére hagytam! Very Happy
Tehát egy kis mese következik. Képzeld el, ahogy eszek, közben olvasok, olvasom és olvasom azokat a sorokat, változatos mondatokat és miegymás. Aztán kis híján kiköpöm az egészet, amikor jött az, hogy nem is egy épületben vannak, hanem SÁRBAN! Jeez, cenzúra miatt nem írhatok ennél többet, csak annyit: b+, sár! Mi ez? Very Happy
Szóval igen, eléggé váratlan fordulat volt a számomra. Abban a hitben voltam végig, hogy valóban egy szép épületben vannak, amit a kedves csábdémon kicicomázott, de végül a semmit cicomázta ki.
A végén pedig szabályosan sajnáltam őket. Olyan kis szerencsétlennek és esetlennek találtam azt a két démont, hogy valami hihetetlen. Még megjelent Alrichban a Hortenzia iránt érzett szeretete (nem szerelme), és ez azért így utólagosan is megmosolyogtat.

(Tisztában vagyok vele, hogy most a saját kritikámat cáfoltam meg: nem használtam egy jelzőt sem a karaktereidre Damienékre Very Happy)

Azt hiszem, bőven elég a beszédből és fecsegésből, remélem, elégedett vagy a visszajelzéssel, na meg főként a saját munkáddal Very Happy

Hosszért ugyanúgy bónusz jár, akárcsak előző élménynél, így felírhatsz magadnak összesen 100 tp-t, valamint 2000 váltót.
avatar
Laura Nendel
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 93
Join date : 2016. Feb. 14.
Tartózkodási hely : Ahol pénzt szimatolok

Karakter információ
Kaszt: Kém
Szint: Amennyi szükséges
Tapasztalat:
333/333  (333/333)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Márc. 16, 2016 7:38 pm

Árvaházi ármányok


Titkos tervek terítéken

Ahogy a már ismerős arc belép a terembe, Alicia feláll, a tollat ügyelve, finom mozdulattal az asztalra helyezi és meglepően most ő az első, aki megszólal.
- Michael, mit csinálsz te itt? - kérdi a kisfiútól meglepetten, aki viszont félve kerüli a tekintetüket, s mintha összehúzná magát. Valami rossz történt, kétségtelen.
- Történt valami? - ismétlődik meg a kérdés, finomabban és óvatosabban, ahogy a félénk kagylót nyitogatni szokás. A kellő hatást sikerül is elérnie Aliciának, a fiú határozatlanul bólint.
- Mephisto... - jelenti ki a fiú mintegy állításként. Mina lelki szemei előtt megelevenedik a fiatal férfi, és elsőre naivan azt gondolja, valami baja esett... látni is a tekintetén az aggodalmat Ám Michael még nem fejezte be. - Leara eltűnt.
Mina felvonja szemöldökét. - Leara? A kislány, akire Mephisto vigyázott, mikor ott voltunk?
Michael szomorúan megrázza a fejét. - Nem... Leara a testvérem...
A páros mindkét tagjában benneakad a szó. Úgy érzik, a bonyodalmak örvényének kellős közepébe kerültek, s innen már nincs kiút. - Miért említetted Mephistot?
A fiúra ismét rátelepszik a szótlanság, alsó ajkait harapdálja, viszont nem tud kitérnő a felé több irányból áramló kíváncsiság elől. - Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, de... mindig is furcsa volt. Olyan, mintha Alfred bácsi... nem is tudom... kivételezett volna vele. - Láthatóan küszködik, hogy megfogalmazza a szavakat. Vagy inkább csak fél a következményektől. - És Alfred bácsi is megváltozott. Régebben olyan... kedves volt mindenkivel. Most meg néha csak így elvonulnak, ő és Mephisto, és aztán nem árulja el, miről beszélnek. És...
- Mondd csak... - nógatja Mina kedvesen.
- Hát... hallottatok róla, hogy... néhány gyerek eltűnt. - Mina és Damien részéről bólintás.
- Én ilyesmiről nem értesültem - szólal meg Alicia, aki eddig csöndben volt.
- Eehm... hát, az az igazság, hogy igazából a fő ok, ami miatt egyáltalán a faluba kerültünk, az volt, hogy utánanézzünk ennek a dolognak. - vallja be Mina kissé zavartan.
- Hallottunk szóbeszédeket, hogy furcsa dolgok történnek ebben a faluban, s utána szerettünk volna járni. - magyarázza Damien.
- Alfred bácsi azt mondja, nem tud erről semmit. De amíg Mephisto nem volt itt, nem voltak ilyenek. Nem tudom, mi lett azokkal a gyerekekkel, de nem jöttek vissza. És most Leara is eltűnt... - Michael összeszorítja a szemeit, próbálva visszatartani a kikívánkozó könnyeket. Mina arca egyre inkább átveszi az alkony árnyalatát, míg nem bírja tovább és félszegen a fiúhoz sétál, majd vállaira teszi a kezét.
- Ne aggódj. Megoldjuk - hagyják el száját a szavak, amelyeket olyannyiszor hallott sötét tünde társától. Ennek hatására, vagy pusztán csak ösztönből Damien is csatlakozik a társulathoz, s támogatóan besétál a körbe, miközben a megoldáson gondolkozik.
- Valami itt egyértelműen bűzlik. De ezt titokban kell kiderítenünk, az egyértelmű kérdésekkel csak rontanánk a helyzeten.
- A könyvre gondolsz...?
- Arra - szűkíti össze a fehér hajú a szemeit elgondolkodva. - Meg kell szereznünk - jelenti ki elszántan.
- Viszont ha vissza akarunk menni, a kérdés még mindig itt van: hogyan jutunk be a könyvért? - világít rá Alicia a problémára. - Kulcsunk még mindig nincs.
- Én... - kezdi a kisfiú, mielőtt a páros gondolkodóba esne, mire érdeklődve szegezik rá pillantásukat. Egy sornyi ruhagyürkélés és kéztördelés után Michael végre kinyögi: - Meg tudom szerezni...
- Oh. Hát akkor ez meg is van oldva - jelenti ki Mina elismerően. - Ügyes vagy te, Michael, nem kell félned, menni fog. - eddig mosolygott, most viszont hirtelen elkomorul kissé a tekintete. - Dicséretes, hogy megteszed ezt a testvéredért.
Remek. Csodás, az emlékei megint. Úgy dönt, ideje cselekedni, még mielőtt még jobban elérzékenyül és elgyengül. Halványan érzi Damien szándékát, hogy a vállára tegye a kezét, de kisebb hezitálás után inkább mégsem teszi ezt meg.
- Hát, nem vagyok igazán jó a titkolózásban... - túr bele hajkoronájába -... szóval valaki felvilágosítana, hogy fogja Michael eltulajdonítani a kulcsot úgy, hogy ez ne... szúrjon szemet senkinek?
A hegyesfülű nő most is hallgat, a kisfiúra néz a válaszra várva.
- Amikor Alfred bácsi alszik... Majd akkor elhozom. Az egyik asztal szekrényében tartja - magyarázza. Nagyon furfangos kisgyerek - gondolja Mina, s enyhe furcsa érzéssel gondol arra, honnan is szerezhette a fiú mindezt a tudást.
- Akkor ezt rád bízzuk - zárja le a témát Alicia, és az asztalon fekvő lap felé fordul. - Figyelj csak...  Ezt a jelet ismered? - mutatja fel a gyereknek a papírt, amelyre hozzávetőlesen sikerült felskiccelnie az ábrát, melyet a könyvben láttak.
- Nem, nem ismerem - felel Michael egy fejrázás után, Alicia pedig lemondó sóhajjal helyezi vissza a lapot eredeti fekhelyére. - Mephisto hol szokott lenni napközben? - érdelődik. A gyanú most már minden kétséget kizáróan a szépfiúra helyeződik, amit Mina egyrészről sajnál, másrészről... nem kissé megrémül. Nem ritkán fordul elő, hogy ilyen szép emberek galád tetteket kövessenek el. Mégis lehet, hogy köze lesz a gyerekek eltűnéséhez?... A vámpír megborzong,  és szokatlanul sokáig csendben van...
Michael megvonja a vállát.
- Hol itt, hol ott - feleli Michael Mephisto hollétét illetően. - Gyakran van az árvaházban. Miért?
- Nem szívesen futnék bele, míg keresem a könyvet - magyarázza  Alicia, s Mina számára nyilvánvalóvá válik, ami egyébként eddig se volt túl nagy titok, hogy a véleményük az ifjúról merőben különbözik. Egy pillanatra fellángol benne a vágy, hogy inkább ő menjen kutakodni a könyv után, de amint belegondol, hogy szorulna össze a gyomra minden pillanatban, valahányszor neszt hall... brr, inkább nem kér belőle. Jártatni a száját, azt tudja, főleg idegesen. Az menni fog.
- Sokszor szokott mesélni Larának, mint ahogy ma is. Csak nem fog épp akkor a könyvtárba menni. Ha meg mégis... akkor megállítom valamivel. Mondjuk megkérem, hogy menjünk el sétálni, vagy ilyesmi - tervezget a kisfiú tovább. Lassan már minden lehetőségre felkészültek.
- Rendben van, akkor a terv kész. Michael, ma már, gondolom, túl késő a kulcsoláshoz... - A fiú félszegen bólint. - Nem gond, majd következő éjjel. Most menj vissza és pihend ki magad.
- És ne gondolj semmi rosszra, rendben? Csak pihenj. Minden jól fog alakulni, megígérjük - Mina nem tudja megállni, és beletúr a kölyök kissé rendezetlen hajába.
Egek, mintha a szülei lennénk - gondolja Damien, és majdnem elneveti magát erre a gondolatra. Persze nem bánja, hogy így viselkednek... nem, igazából jólesik neki segíteni. Mindkettejük számára olyasmi ez, mint valami jóvátétel. Ha már régebben nem tudtak segíteni, hát megteszik most, egy másik emberrel...
- Kö...köszönöm, mindenkinek - motyogja Michael elvörösödve, majd láthatóan nem tudván, milyen szót használjon elköszönéshez, inkább kissé meghajtja fejét sietősen, majd udvariasan kihátrál az ajtón és apró lábaival kopogva leszalad a lépcsőn. Az egy mosoly volt az arcán, amit még azelőtt láttak felvillanni, hogy a fiú elfordult volna?...
- Nos, hát ez... - csapja össze Mina a kezeit, majd elgondolkozva dörzsöli össze őket. -...érdekes lesz, azt meg kell hagyni. De csak menni fog.
- Menni fog. Elő kell kerítenünk Learát, még ha... - halkul el a hangja -... a többieken már nem is segíthettünk.
- Akkor most aludjunk? - Aludjunk. - És holnap? - Hát, Michael ellopja a kulcsot... - Igen, éjszaka. De addig? Tűkön ülünk és rágjuk a kefét és tördeljük a kezünket, és... befejeztem a kínzásokat. - hallgat el elpirulva. Damien most nem vevő a poénra, gondolkozóba esett. - Van valami attrakció a faluban? - fordul kérdőn fajtársához. - Úgy értem, bármi... amivel el lehetne ütni az időt.
- Túlságosan apró ahhoz ez a hely - rázza meg a fejét Alicia. - Nem tudom, mennyit láttatok ebből a településből, mennyit tapasztaltatok innen, de megkeseredett emberek laknak errefelé. Mindenki olyan savanyú - Eddig nem találkoztam ilyen nyomasztó hellyel - jegyzi meg a magyarázat után, Mina pedig elhúzza a száját. - Ettől függetlenül ti holnap körbenézhettek, én maradnék
- Egész nap itt a fogadóban?... - csodálkozik Mina, s Damien arcán látszik, hogy az ő fejében is ugyaneme kérdés született meg. Az övén egy kis megbánás is tükröződik még. - Háát... áhh, majd meglátjuk. Egyelőre örülök, ha átvészeljük ezt az éjszakát.
- Így van. Legfeljebb kisurranunk az erdőbe és levadászunk pár fácánt...
Ezzel elintézettnek is tekintik a témát, nincs mit szépíteni, ha Alicia itt akar maradni, itt akar maradni, annyira már ismerik, hogy unszolni fölösleges.
- Ez esetben jó éjszakát - mosolyog rá Damien. - Aludj jól, bízva a holnapi... azaz... holnaputáni nap sikerében.
- Úgy látszik, mi már ilyen problémamegoldó csapat lettünk - jegyzi meg, ízlelgetve a dolog tényét és valóságát, majd ő is elköszön. - Szép álmokat!
Alicia halvány mosollyal tekint fel a párosra.
- Köszönöm, viszont kívánom. Holnapután reggel akkor az árvaház előtt - biccent a fejével, majd elhagyja a termet. Mina egy darabig szótlanul áll a csendben, majd sóhajt egyet. Damienhez fordul, olyan arccal, mint aki valami titkot fülelt ki. A sötét tünde zavartan pislog. - Mi az...?
\"- Holnapután ilyenkor az árvaház előtt.\" Mintha csak valami találkát beszéltetek volna meg... - húzza mézesmázos hangon, élvezve a hatást, nevezetesen azt, hogy Damien arca most körülbelül olyan lesz, mint az övé volt idáig.
- Héh, ez... komoly dolog. Koncentrálnunk kell...
- Igen. Az alvásra. Mert ha folyton a feladaton jártatjuk az agyunkat, nem tudunk aludni.
- Óh, mert... mit javasolsz? Gondoljak virágos rétre pillangókkal? Számoljam a bárányokat? - forgatja szemeit a hegyesfülű.
- Gondolj, amire csak szeretnél, nekem mindegy - kuncog Mina, és azonmód szépen elhelyezkedik az ágyán, képesnek érezvén magát az alvásra.
- Fene tudná, mitől vagy ennyire elemedben.
- Én csak... - komolyodik el a vámpírlány, nézve, ahogy Damien is elterül az ágyon és takaró alá bújik, majd olralra fordítva fejét néz rá. - Szeretek segíteni.
- Na ne mondd, soha rá nem jöttem volna.
- Jó éjt... - morogja sötéten Mina a takarója alól, és a fal felé fordul. Damien kuncogva úgy véli, most már befejezi a szurkálódást, viszontjóéjt kíván és megpróbálja lenyugtatni a gondolatait...

Az éjszakát átvészelve sikerül a párosnak majdnem a nap feléig húznia a lóbőrt. Szokás szerint nem bírnak a sejhajukon maradni, így úgy döntenek, kimerészkednek a falu komorságot sugárzó szürkeségébe... A közeli erdőt fedezik fel inkább. A házak s a kihalt utcák látványa szinte elszívja belőlük az életenergiát, és kellemetlen, hogy bármely épületre ránéznek, az jut eszükbe, onnan vajon hány kisgyerek tűnt már el nyomtalanul...
Valamivel el kell foglalniuk magukat, ez tiszta sor. Így úgy döntenek, nekivágnak a mindkettejük számára ismerős közegnek, a természetnek. Amiből végül az lesz, hogy a ruhájuk összepiszkolódik, hajuk összebogozódik és telemegy mindennel, Mina meg nem egyszer csúszik el az átnedvesedett avarral borított emelkedőkön... Kalandos útjuk végén pedig ott állnak koszos öltözékben, piszkos kézzel, kócosan és néhány sérüléssel is ellátva.
- Hát ez egyszerűen remek. Ezt hogy magyarázzuk ki?
- Kérünk egy dézsa vizet a fogadóban...
- Ehh...
Ilyenkor szerencsés, hogy nincs senki az utcákon. Még a fogadós is kedvetlenül és kérdés nélkül fogadja őket, amint hoz nekik egy dézsa vizet, aminek segítségével a legtöbb szutykot sikeresen eltávolítják magukról, és valahogy a ruhákat is sikerül rendbe szedni. Mindez már a nap végén következik be, így fáradtan zuhannak ágyba és még erejük sincs azon gondolkodni, vajon Michael sikerrel járt-e az éj folyamán....

Másnap reggel útrakelnek s izgatott várakozással s némi aggodalommal a szívükben indulnak meg. az árvaház felé. Nem közelítik meg túlságosan a bejáratot, hisz még meg kell várniuk, míg Alicia megérkezik... így a környéken lézengenek egy darabig, hol szótlanul, hol fecsegve.
Mígnem megpillantják a közeledő sötét tünde nőt... Ő rájuk mosolyog, ahogy közelebb ér, hátraveti csuklyáját, majd megkérdi:
- Mehetünk?
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Hétf. Márc. 28, 2016 7:04 pm

Árvaházi ármányok

A könyvlopás nehézségei




Most a szokásosnál is izgatottabb, ahogy belépnek az árvaházba. Nagyon nem szokott hozzá a titkolózáshoz... márpedig most muszáj lesz produkálnia magát.
Igyekszik biztatóan mosolyogni a gyerekseregre, akik a szokott lelkesedésssel sereglik el őket, előcsalva nemsokára Alfredet is, akinek szemében a meglepetés mellett mintha valamiféle neheztelő meglepetés villanna. "Már megint ti?" - gondolhatja... vagy lehet, hogy csak Mina képzel bele mindenfélét a helyzetbe.
- Nahát, ismét kikhez van szerencsém - mosolyog rájuk, majd miután viszontköszöntek neki, viszont még mindig ott lebeg a kérdés a levegőben, Mina úgy véli, ideje kissé továbbfűzni a magyarázatot, nevezetesen, hogy miért is vannak itt.
- Úgy gondoltuk, benézünk még kicsit, hoogy... jobban megismerjük a gyerekeket - pislog ártatlanul, miközben egyik lábáról a másikra áll, kezeit maga előtt összefonva billeg és félénken mosolyog.
- Ah. Értem... - gondolkodik el a férfi kissé, láthatóan nem tudja hová tenni a dolgot. Egy vámpír, egy sötételf és a gyerekszeretet, fura dolgok történnek manapság... - Én csak hálás vagyok, ha foglalkoznak velük. Annyian vannak, s folyton nyüzsögnek, szeretem őket, de néha nem könnyű velük - magyarázza.
- El tudjuk képzelni - szólal meg Alicia. Ha Alfred ismerné, már ezt is gyanús jelnek könyvelné el. Bár talán annyira eddig is rájött, hogy a sötét tünde nő inkább szemlélődő és hallgatag, s ha már ilyen hamar szavak hagyják el a száját, az jelent valamit. - Viszont kettejüknek van pár kérdése, csak túl félénkek, hogy feltegyék ilyen körülmények közt - veregeti hátba Minát és Damient párszor, akik erre igyekeznek nem oyan fejet vágni, mint akinek egy-egy félbevágott citromot gyömöszölnek le épp a torkán. Ez így konkrétan nemszerepelt a tervben... - háborodik fel, és reméli, hogy nem láthatóan remegnek a lábai. Ám az ilyenek nem szoktak látszani, csak ő szenved belül... eejjaj... hát, élvezetes pár óra elé néznek, az szent.
- Ó, valóban? - pillant rájuk az árvaház vezetője csodálkozva, s Mina elvörösödve harapja be alsó ajkait. Egyértelműen ő gondol a legrosszabbra, de ez épp elég, hogy majdnem elsüllyedjen...  Hogy Damien mit csinál, azt nem tudja. Nincs annyi lélekereje, hogy oldalra fordítsa a fejét most. - Ha gondolják, beszélgethetünk négy, avagy... hatszemközt, ott egész nyugodtan érdeklődhetnek. És addig ön...? - érdeklődik Aliciától, ám mielőtt ő válaszolhatna, megjelenik egy ismerős arc, kinek láttán Mina egy egészen kissé fellélegzik. A sötét tünde úgy tesz, mint aki nem épp így érez, sőt, már elege van a kisfiú látványából. Szemforgatva kezdi el a plafont vizsgálni.
- Nos, azt hiszem, nincs más választásom - törődik bele "sanyarú sorsába". Mina pedig alig tudja nem elnevetni magát. Hála istennek. Eddig jól működnek a dolgok. Abba persze nem gondol, hogy ha továbbra is jól működnek, hárman maradnak Alfreddal... és az ejjej lesz...
- Ugyan már, ha kéri, elküldhetem, rám hallgat -ajánlja fel az imént említett kedvesen, ám Alicia nem igényli ezt a segítséget jelenleg.
- Szükségtelen, én csak afféle mellékes rossz vagyok. Kísérő
- von vállat. - Elleszek addig... - tekint végig a halomnyi kölykön, úgy, ahogy más egy éhes farkasfalkára tekintene  -... velük.
- Sok sikert - hangzik Alfred jókívánsága nevetve. - Önöket pedig, ha szabad, elkísérném a vendégszobába, ott aztán nyugodtan kérdezzenek, ami csak a lelküket nyomja. - Megindul, a páros pedig elvörösödve követi. Mina oldalra sandít, s látja, hogy társa arcából semmit sem lát, csak az azt elfüggönyöző hószín hajat. Hát, ez jelent valamit.
Rákvörösen lép be az egyértelműen nem gyerekeknek szánt szobába, ahol Alfred sietősen széket is kerít nekik, majd magának is, hellyel kínálja őket, ezt követően ő is leül.
- Nos? - töri meg ALfred a csendet, mielőtt még az megfojtaná Minát. - Felettébb örülök, hogy felkerestek. Megkérdezhetem, hogy a célból kívánják mélyebben megismerni a gyerkőcöket...?
- Acélból?... Úgy tudtam, húsból és vérből vannak... - pislog.
- Attól függ, milyen célra gondol... - köszörül torkot a sötét tünde, és helyezkedik a székén.
- Ugyan már, nincs itt mit szégyenlősködni. Mindenki életében elérkezik az a pont, amikor... - Nyilván úgy sejti, közbe fognak vágni, így mikor nem teszik azt, nem tudja, mit mondjon, így torkot köszörül. -...háát, tudják... Biztosan nem nekem kell magyaráznom.
- Elérkezik az idő, amikor...? - Nincs jobb dolga, mint egy gyerekfalkát meglátogatni? Ó, ha önszántunkból lennénk itt... - Igazából eléggé zavarban van a kölykök közelében. Kedveli őket, de zavarban van. És fogalma sincs, a bácsi mire akar kilyukadni...
- Ööhm... hát igazából mi csak... - kezd kétségbeesni Damien és úgy kapaszkodik a székébe, mintha egy szakadékból akarná kikaparni magát. Ez így nem lesz jó, Alicia nem kis pácban hagyta őket...
- Csitt, csitt, nem kell szégyenleni, ha valakiben megindulnak az anyai ösztönök. Vagy éppen apai. Vagy éppen... khm... nos, mindegy is.
Mina kerek szemekkel pislog. Vagy éppen...? Milyen másmilyen még? - Mondjuk igazából annyira nem akarja hallani. Jesszus. Vajon meggid fogja bírni?
- Há... há... hát igazából mi csak... szeretnénk őket jobban megism... - Fenébe ezzel a nagy adag nyavalyás őszinteséggel. Ennél még egy gyerek is meggyőzőben előad valamit...
- Gondoltuk, hogy se-segítünk Mephistonak. Go-gondolom, nehéz lehet... minden este... ennek a... ki tudja, mennyi... negyven... nyolcvan... száz... gyermeknek... felolvasni... - Kicsit akadozva beszél, és, gondolja, hogy a számbecslést meglehetősen eltolta, de ez mit sem számít most. Már szinte ég az arca, és mást se hall, csak hogy mintha egy ménesnyi ló dübörögne el mellette, olyan hangosan dobog a szíve. Nem semmi, hogy képes ekkora hangra egyetlen szerv. Meg fog süketülni.
- Nagyon kedves. De... akkor ezek szerint félreértettem... úgy gondolja, hogy az árvaházban szeretnének dolgozni? - Alfred kezd egyre inkább elveszni, már amennyire az arckifejezéséből kiolvassák.
- Talán egy kis időre. - Damien kezdi úgy érezni, egy ál-bérgyilkosi szerepkör is jobban menne neki, mint ez. Ami furcsa. Alapvetően kedves és jószándékú... de... ennek az embernek a közelében képtelen elengedni az ilyesfajta törekvéseit. Pláne, ha Mina a közelben van. És, mikor, a nyavalyába is, azt feltételezik róluk, hogy...
- Óh... hát, Mephisto voltaképpen nem "dolgozik" itt a szó szoros értelmében. Kedves fiú, és kisegít néha, amikor szükség van rá.
Mhm... kisegít... Mina próbálja nem elárulni érzéseit az arcával, így inkább megint beharapja az ajkait. Damien viszont kezd belejönni. - Pont ilyesmire gondoltunk mi is. - mosolyodik el halványan.
- Nagyon nagylelkűek... Végül is, egy kis segítség mindig jól jön... - gyanakodva igazgatja meg magát ő is a széken. - Eszerint nem arra gondoltak, hogy esetleg... elvigyék valamelyiküket, igaz?
- Elvigyük?! - szörnyed el Mina. - Mármint... hogy... mi lennénk azok, akik eltüntetik a gyerekeket? Jaj, dehogyis, isten őrizz, hát hogy... hogy tennénk mi olyat?!
Damien félve pillant a vámpírra, aki láthatóan mindjárt sokkot kap, ha nem öntik nyakon egy vödör hideg vízzel. Alfred viszont idegesen nevet.
- Jaj, mit gondol, kisasszony, kérem, ne tessék túlságokba bocsátkozni! Már hogy vádolnám magukat ilyesmivel?
Mina eltakarja a száját a kezeivel. Megint túl korán járt el a szája? Most mi lesz? Lebuknak? Végük?...
Egész feje zsongani kezd, és úgy érzi, tényleg mindjárt lefordul a székről. Damien teszi a kezét a vállára, ezzel ébreszti fel kissé s húzza vissza ebbe a világba. Mire pislog párat, majd rájön, hogy lélegezni sem ártana. Így felszabadítja hát a száját és mellkasa lassan emelkedni-süllyedni kezd ismét.
- Nyugi, Mina... - próbálja menteni a menthetőt ő is, elpirulva. - Visszafoghatnád az üldözési mániádat.
- Ni... nincs üldözési mániám... -  olyan fáradt, hogy most ösztönből csak ellenkezni tud. Semmi poén. Damien szinte csalódott, de megértő. Ahogy mindig.
Alfred pedig egyre-egyre furcsállóbb pillantásokkal méregeti őket, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most jól gondolta-e, amit gondolt, vagy nagyon nem, vagy mégis...
- Tehát nem szeretnének... hazavinni egy gyerkőcöt?
Hát ki lett mondva. Damien pont ettől félt, és hirtelen késztetése támad, hogy átkarolja Minát és olyan erősen magához húzza, hogy amaz nehogy összeessen, vagy idegességében szétverjen mindent, ami körülöttük van... bár... az éjlángot még mindig tudná használni, az ellen pedig nincs menekvés, hisz a sötét tünde egyelőre nem tud vízvédelmet varázsolni. Szóval ez a terv eleve kútba fulladt. Retteg viszont, hogy fog a lány reagálni. Még soha nem látta elájulni, a szó szoros értelmében... de nem is igazán vágyott rá, hogy megtapasztalja, ilyen az...
- Ha....zavinni? - A visszakérdezés. A hitetlenség és szörnyülködés, és a felépülő szélvihar, kérdésáradat és/vagy kétségbeesés biztos jele. Nagy levegő.
- Örökbefogadni, gondolom - mentesíti ajkait harapdálva Alfredet a válaszadás kötelezettségétől. A férfi bólogat, olyan arccal, mint aki nem érti, mi ezen a nem egyértelmű. Lassan mintha már ő lenne zavarban.
- Hogy  én? Hogy... miii? - sipítja, olyan hangon, amelyet jobb napjain Damienen kívül más személyek előtt nem mutat meg.
- Hát... nos... igen, önök... sajnálom, ha félrekövetkeztettem...
Ne... nem így értettem...
- Semmi gond. Mi igazából tényleg csak...
- Pusztán baráti kapcsolat. Teljesen világos. Bocsássanak meg, őszintén sajnálom - emeli fel kezeit védekezőleg. Mina jelenleg inkább csak hápog.
Sajnálja? Mégis miért? Örülne, ha inkább... - na igen, ez az a gondolatsor, amit nem fejez be, pláne nem mond ki. Lassan benne is benneakadnak a szavak. Reméli, hogy Alicia gyorsan megszerzi azt a könyvet, különben...
- Se... semmi gond. - Hogy gondolhat erre? Őszintén? Egy nyomorult sötét tünde vagyok, az isten szerelmére... Még mindig nem tudja felfogni. Tényleg kezd félni ettől az embertől, ha valakinek ilyen ötletek születnek meg az elméjében, hát miféle sötét dolgok lehetnek a háttérben? Szegény gyerekek...
Közben oldalra sandít Minára, aki úgy fest, mint akinek sikeresen elért az a fél citrom a gyomrába. És még egyelőre ott is maradt, bár félő, hogy ez az állapot nem olyan sokáig tartható még fenn.
- Ám... Ha nem bánják, hogy kissé kíváncsiskodok. Soha nem is terveztek ilyesmit?
Mi a...?! Damien kezd meglehetősen kiakadni. Hát ezek meg miféle kérdések? Mégis mi köze hozzá, hogy jön ahhoz, hogy egyáltalán feltegye őket? Hogy egyáltalán megforduljon a fejében?... Kezdi úgy érezni, mintha nem az ő kettejük feladata lenne, hogy feltartsák Alfredet, hanem fordítva. A férfi láthatóan nem aggódik, mit művel a nő a gyerekekkel eközben... Eszerint ennyire érdekli ez az örökbefogadás-téma.
- Má...mármint árvaházi munkára? Nos, nem, nem gondoltunk. Nem is voltunk még olyan sok árvaházban, mielőtt...
- Nem gondoltunk. Ez egy új keletű ötlet.
- Vagy éppen nyugatú...
- Nyugatú?... Miért, már nem tartod jó ötletnek? - néz oldalra a vámpírra.
- Ja... neehm, azt nem mondtam. Hogyne tar...tanám. És mondja... khm... Alfred... melyik gyermekeket tartaná leginkább... hogy is mondjam...
-...foglalkozásra szorulónak?
- Iigen. Pontosan. - Kifinomult szavak megtalálására való képesség, pirospont. Bár az jelenleg inkább Mina feje, egy jókora nagy piros pont...
Alfred gondolkozóba esik. - Lássuk csak. Kifejezetten a nevelhetetlenebbeken gondolkoznak? Kedvelik a kihívásokat, azt látom... - pillant jelentőségteljesen a sötét tündére, mintha csak arra célozna, büszke a teljesítményre, hogy amaz képes volt kihúzni egy ilyen hisztérika mellett. Avagy, ezek lehetnek ismét újabb paranoia-gondolatok. Ki tudja?
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Darrakard on Csüt. Márc. 31, 2016 7:43 pm

Damien az egyik kedvenc NJK-m a fórumon, így ha valamiben benne van, rossz nem lehet Very Happy De mina hebegését is érdekes volt olvasni, úgy hogy teljesen jogosan kapod a 2000 váltó és 200 TP összesített jutalmat a kettőért.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 642
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Csüt. Ápr. 21, 2016 9:41 pm

Árvaházi ármányok


A vérszomj útja



Mina már egy ideje lubickol az idegbaj tengerében, és olyan szinten meneülne Alfred kérdéseitől, hogy arra szó sincs, amikor végre megérkezik a megváltás. Nyílik az ajtó.
- Elnézést a zavarásért, de... Megbeszélték a lényeges dolgokat?
- tekint rájuk egy kis meglepett szünet után Alicia, akinek a vámpírlány most képes lenn a nyakába ugrani.
- Lényeges dol...?! - sipítja, de szerencsére nincs elég ereje befejezni a mondatot, így a sötételf veszi át a stafétát.
- Be, hogyne. Jöjjön csak, Alicia.
Olyan kedvesen mosolyog a nőre, mint szinte még soha... amaz nem tudja, mitől szabadította meg őket. Mina csak pislog, s látszik rajta, hogy már menne, és ő is borzasztó hálás.
- Nem voltak nagyon rakoncátlanok a gyerekek?
- érdeklődik Damien kedvesen, a vámpírlány most egyelőre még szótlanul csodálkozik társa lélekjelenlétén...
Alicia kedves mosolya kissé kényszeredetté válik.
- Ami azt illeti... Eltörtek egy vázát - jegyzi meg kesernyésen, Alfred pedig kissé megfeszül.
- Eltörtek? - vonja fel szemöldökét már-már kétségbeesetten, erre egy biccentés a válasz.
- Viszont Mephisto nem volt felháborodva, gondolom, nem volt olyan értékes tárgy - teszi még hozzá a nekromanta komolyabban.
- Áh, vagy úgy... - nyugszik meg a férfi, és ismét kényelmesen elhelyezkedik a széken. Egy ideig még Aliciát nézi, aztán a párost fürkészi.
- Huh... szegény váza. Nem lehet megjavítani? Sok darabra tört? A gyerekek nem sérültek meg?

Damien lassan beszívja, majd kifújja a levegőt. Mina, mikor ideges. A szokásosnál ötször több kérdés.
- Nos, ha így mindent elintéztünk, akkor talán indulhatnánk is - fordul Damien Alfredhez, kinek arcán még mindig ül egy kis gyanú, ám jóval elsimultabb, mint az imént.
- Öröm volt önökkel beszélni, térjenek csak vissza, mikor csak óhajtják. Kifelé menet vigyázzanak a cserepekkel, azonnal megyek, és feltakarítom őket...
- aprót sóhajt a végén, kissé megdörzsöli a halántékát, láthatóan csak azután szándékozik elhagyni a szobát, miután a vendégek elmentek. Na sebaj, nekik ugyan ez nem probléma.
- Éj áldja! - köszön el illedelmesen Mina, majd feláll.
- Ég áldja! - teszi ezt meg Damien, és ő is, majd, amennyiben Alicia is kész, elhagyják a szobát.
Mina nem kommentál, csak egy hatalmas sóhajjal törli le a félig-meddig nemlétező verítéket a homlokáról....
Alicia egy bólintással köszönt el Alfredtől, és tekintve, hogy ő álldogál az ajtóban, már sarkon is fordul, hogy elhagyja a szobát, aztán a házat. Ahogy az egyik szobába a folyosón menet bepillant, meglátja Mephistot, aki az egyik kicsivel játszik. Ahogy észreveszi, hogy a vendégek távozni készülnek, felegyenesedik, szívélyes mosollyal néz rájuk.
- Már távoznak is? - érdeklődik. Alicia egy aprót biccent, még megvárja a páros válaszát, és átveszi a vezetést, hogy kikísérje őket. Kinyitja előttük az ajtót, kiengedi őket.
- Remélem, még találkozunk - magyarázza, az a finom mosoly arcán letörölhetetlen. - Viszlát! - integet a triónak, és egészen addig álldogál az ajtóban őket figyelve, míg el nem tűnnek a láthatárról - csak az udvariasság kedvéért.
Mina megpróbál nem elsüllyedni szégyenében, ahogy elbúcsúznak a ház minden tagjától, beleértve Mephistot is.
- No jó... - simítja fülei mögé éjszín hajzatát, és félve Aliciára pillant, aki valami oknál fogva nem tűnik túl boldognak... - Hogy ment? - kérdi félve. Damien is izgatott tekintettel várja a választ, remélve, mihamarabb kikerülnek ebbő az őszintétlen helyzetből....
A nekromanta mély levegőt vesz, felkészülve a tömör válaszadásra.
- Mephisto benn volt. Michaelnek köszönhetően tört össze az a váza, így Mephisto kiment, hogy megnézze, én meg addig előkerestem a könyvet. Kérdés, jót hoztam-e el, mert nem tudtam belenézni. Annyira közel volt, hogy csak a köpenyem alá süllyesztésére jutott időm
- néz hol Minára, hol Damienre, hol az előttük lévő útra, hangján érezhető az enyhe feszültség, az aggodalom, hogy rossz kötet van nála.
Mina kikerekedett szemekkel, félve figyeli a beszélőt, mintha csak az anyukáját figyelné, aki mesélne neki s épp valamilyen veszélyes, rémisztő résznél tartana. Éppen csak nem felejt el lélegezni.
- Hát... - kezdi halkan, majd nyel egyet -, esetleg majd visszamegy valaki más. Valamikor máskor. Vagy kiderítjük máshogy...
Fogalma sincs, hogy hogy, de léteznie kell valamiféle alternatív megoldásnak... muszáj megnyugtatnia magát. Ám, hogy mihamarabb megtudják, ha esetleg nem tévedtek...
- Szerintem nyissuk ki - indítványozza Damien. Így tudhatják meg leghamarabb.
- Visszamenni nem fogunk tudni. Így is már elég gyanúsak lehettünk, nem akarom még ezt fokozni  És biztonságosabb, ha a fogadóban nézzük meg - fordul Damien felé.
- Rendben... -  szívja be Damien a levegőt, Mina pedig befejezi a mondatot, amelyet a sötét tünde csak gondolatban tett meg...
-... csak siessünk.
A szobájába érve Alicia óvatosan kiveszi köpenye alól a könyvet, majd leveti a ruhadarabot, az ágyra dobja, mire egy kulcs esik le hangosan koppanva a padlon. Egy pillanatra ijedten nézi a fémet, aztán felveszi, enyhén elhúzza a száját, végül a kötetettel együtt az asztalra fekteti. A könyvet kinyitja, megkeresi a jelet.
A csapat a szobába érve lelkesen az asztal köré sereglik, akár az árvaházi gyerekek, szemüket az ominózus könyvre függeszte, várják megfeszítetten a pillanatot, amikor is a keményfedeles köny...
kinyílik.
Alicia lapoz, lapoz, és lám, ott a jel, az ismerős el.. Aliciából megkönnyebbült sóhaj szakad fel, még egy könnyedebb osolyt is megenged. Mina majdnem felsikít örömében, de helyette csak összecsapja kezeit, majd elfogódottan összefűzi az ujjait. - Ez az. Ez hát az.
- Ez bizony - mosolyog el Damien a prédát fogottak elégedetségével és örömével. - No lássuk csak, mink van... Alicia, volnál szíves felolvasni, hogy ne egyenként kelljen megnéznünk? - alig tudja türtőztetni magát, de hangja visszafogottan cseng.
- Persze - bólint Alicia, majd gyorsan átfutja a szöveg elejét, de már most látni a szemeiben a szörnyülködést... - "Tíz... Húsz... Harminc... Negyven... Mintha számon lehetne tartani, mennyi élet szükséges ahhoz, hogy azzá váljak, amivé akarok. Ennek nincs mértéke. Ahogy Mephisto mondta, ezt nem lehet számolni. Addig kell csinálni, míg a lélekben fel nem gyúl valami - míg lelkemben meg nem jelenik, virágba nem borul, ki nem teljesedik. De már érzem... Érzem, hogy változom, érzem, hogy nem vagyok az, aki valaha voltam - már nincs bennem az az igazi szerénység, jóság és kedvesség, mikor átvettem az árvaházat. Már gyilkos vagyok, kegyetlen, gonosz, és élvezem" - itt megakad egy kicsit, de folytatja. - "Élvezem, érzem ennek a zamatát, érzem, milyen jó életekkel játszani - ÉN döntöm el, ki hal meg, ki nem. Csodás! Egyszerűen hihetetlen! Bolondjává váltam, a vér látványa különös gondolatokkal tölt meg, és ahogy Mephisto mondta: mintha megőrültem volna. De nem vagyok őrült... Csupán függővé váltam ennek a furcsa hóbortnak, és csodálkozom, eddig miért nem tettem."
Újra elhallgat, összeszorított fogakkal, ajkakkal és ökölbe szorított kezekkel mered továbbra a lapra, bizonytalanul, folytassa-e.
Nem kevésbé áhítattal átitatott szemmel, mint az imént, függnek a páőros tekinteti nem a lapokon, hanem Alicia arcán, ahogy ő hangokká varázsolja azokat a borzalmatos szavakat, melyek a naplóban írottak. ha nem most lennének felolvasva, a vámpír el se hinné, hogy valaki valóban megfogalmazott ilyeneket. A gondolatok olyanok, mintha csak egy regényből léptek volna elő... ám mégis itt vannak, a szemük előtt. Az élő bizonyíték, hogy ez a szörnyűség létezik. És nemrég pont bájcsevejt folytattak vele...
Erre a gondolatra kissé öklendezni támad kedve, de annyira le van kötve, hogy nincs ideje ilyesmire. Inkább koncentrál tovább, megpróbálván túlhaladni a sokkon és összekötözgetni a szálakat.
Szinte élveteg borzongás járja át, csak néha emlékeztetnie kell magát, hogy ez nem csak egy mese, ez a valóság. Ekkor viszont elszörnyed és szinte megfagy az a sok finom piros vér az ereiben.
Megérzi Damien pillantását magán, mely egy üzenetet ad át, Mina pedig rémülten biccent kissé a fejével. Ezután visszatekintenek Aliciára. Megbeszélték. Mindketten tudják, miről van szó... és, hogy ezzel nem lesz könnyű megbirkózni...
Feltűnik, hogy Alicia küszködik a szavakkal. Nem tudni, mit juttatnak eszébe, de egyértelműen nagy hatást gyakorolnak rá. Damien szinte megsajnálja, nem akar neki további szenvedést okozni...
- Azt hiszem, elég lesz - szólal meg lágyan, majd finoman a könyvért nyúl, hogy átvegye azt a nőtől. Közben megerősítést keresve felkeresi annak szempárját, és ha elfogadást talál benne, akkor átveszi a könyvet és úgy helyezi, hogy mind láthassák és némán olvashassák tovább.
Mina szemei a papírra vetülnek, az iszonyat és a várakozás izgalma keveredésével futja a sorokat. Igyekszik úgy helyezkedni, hogy ne tolakodjon előtérbe, mindenki elférjen mellette s láthassák ők is... Egyre az zakatol a fejében, hogy most tudja meg a titkot... le kell nyugodnia, hogy kellőképpen tudjon koncentrálni.
"Emlékszem… Mostanáig tisztán emlékszem arra, mennyire undorodtam ettől. Sosem voltam katonának való. A békés idők kezdetén megtaláltam lelkem nyugalmát, tökéletes összhangban éltem itt egészen addig, míg Mephisto meg nem jelent. Ő hozott el minden változást… Ő hozta el a megváltásomat. És ezért hálával tartozom neki, mérhetetlenül nagy hálával."
Hát, ebből nem sokat tudtak meg. Úgy hangzik, mint valami bevezetés. Tekintete gyorsan szalad át a sorokon, ennélfogva ki is hagy néhány dolgot. Kíváncsisága folytán nehezére esik lassulni és higgadtan gondolkozva értelmezni a szöveget... Ám annyi biztos, hogy igazuk lett: Mephistoval van valami. Szinte örül, hogy ez a tény már ilyen hamar bizonyságot nyert.
"Drága rokonom életét veszítette... Nem volt sok vagyona, nem is reménykedtem abban, hogy bármit is megöröklök tőle, de, mint kiderült, egy árvaház rám maradt." Aham. Így már világos.
"Az emberek kedvesek, segítőkészek... tökéletesnek tűnik utolsó éveim eltöltéséhez, melynek unalmát megtöri a gyerekzsibongás. Párszor a régi hivatásom mintha visszahívott volna a hírek hallatán, késztetést éreztem arra, hogy tegyek valamit, éreztem, hogy menni akarok, viszont a gyerekek jelenléte minduntalan visszatartott és visszatart. Nem hagyhatom itt őket. Maradok." Nem, nem érti. Csendben csóválja a fejét, és annyi gondolat akar kiszakadni belőle, hogy szinte fáj bent tartani őket és csendben maradni. Ezen szavak alapján Alfred nem tűnik gonosznak, egyáltalán, a lelke egy segítőkész emberé. Mit tehetett vele Mephisto, hogy így megváltozott?... Nachtrabenként persze Mina ismeri a démonok hatalmát, ám első kézből még sosem tapasztalta. Megborzong a félelemtől, hogy szinte testközelben volt egy... egy... egy micsodával is?
Mephisto, te jó ég. Nem, most valószínűleg nem kéne arra gondolnia, mire gondolt, mikor először meglátta... Elvörösödik, és hagyja hogy éjszín haja elfátyolozza az arcát. De csak annyira, hogy tudjon még olvasni. Nyavalyás démonok, hát persze, hogy szépek... éppen ez a lényeg... így akarnak megtéveszteni... Nachtraben vagy, és hagytad magad. Fantasztikus. Félresöpri lelkifurdalását, és olvas tovább...
"Rájöttem, miért éreztem korábban azt. Mintha hívott volna vissza, és bár sosem volt ínyemre a csatatér, de a régi papírmunka súlya hiányzik. Hiányzik a vállaimról a teher – úgy érzem, mintha semmivé váltam volna. Míg ide utaztam, úgy hittem, meglelem azt a bizonyos békét – tévedtem. Sajnálatos módon csak utólag derült ki: unom a változatlanságot. Tudtam jól, hogy ez a sors vár rám, valahogy mégis erre vágytam, most viszont legszívesebben visszamennék – de már nem tehetem." Hiába küzd ellene, nem tudja kiverni a fejéből a gondolatot: "ismerős érzés". Néha ő is visszatérne. A monoton, látszólag értelmetlen kutatásaihoz, a mindenap rejtélyekkel ébredő Nachtraben-léthez, melyben a nagy keresésben szinte már azt is elfeledik, mit keresnek. Ezért kellenek néha az új célok.
Nem... nem akar párhuzamot vonni. Ő sosem akarna... ő sosem akarna semmi rosszat. Nem akarna embereket bántani. Nem lesz a húga... nem lesz...
Szúrni kezd a szeme, szíve hevesen dobogni, összeszorítja a kezeit és elűzi a nyugtalanító gondolatokat. Ez nem ő. Köze sincs hozzá, ez egy őrült, akinek naplóját olvassa, vagy egy szerencsétlen, kit félreterelt a sors, s egy démon, de mivel a démon is csak részben tehet róla, hogy az, így végül is mégiscsak a sors. Az ő dolguk, hogy megakadályozzák még több ember szenvedését...  Nagylevegő.
"Mintha Isten meghallgatott volna, és Ő küldte volna el hozzám, hogy elűzze unalmam." Kikerekednek a szemei. Meglepi, hogy hitre való reflektálást lát. "Meglátta, hogy nem nekem való ez. Felnyitotta a szememet, és miatta rájöttem, hogy én nem ezt az életet akarom. Hiszek neki. Kellemes társaság ez a férfi. Kedves, bő szókinccsel, és ha ez még nem lenne elegendő, meglepően nagy tudással rendelkezik. Szemében a kielégíthetetlen tudásvágy csillog, elméje pedig egy hatalmas könyvtár – igazán értékes vendég." Szóval őt ezzel nyerte meg, suhan át az elméjén, s kellemetlenül megborzong. Segítő, asszisztens, társ. De most ki kié?... "Mesélt nekem a démonokról. Sokkal többet elmondott nekem, mint amennyit ember valaha megtudhat életében. Beavatott a legmélyebb titkokba, és csak ennyit tudok mondani minderre: hihetetlen!" S a legmélyebb titkok mért nincsenek leírva? Miért ily vázlatszerű az egész?! Elméje válaszokért kiált, frusztrálja, hogy csak ilyen alapvető dolgok foglaltatnak ebben a könyvben. Több apróságot is leírhatott volna Alfred, nagyon sokra mehetne azzal a tudással... Ekkor döbben rá ijedten, hogy mennyire könnyen befolyása alá vonhatta volna akár őt is egy tudásdémon... vigyáznia kell, remegni ne kezdjen. "Állítása szerint nekem is démonná kéne válnom. Úgy véli, én tökéletes társ lennék, csak még nem állok készen arra, hogy azzá váljak, amivé kell. Ebben igazat kell neki adnom. Az eddig elmondottak alapján a legideálisabb az lenne, ha háborúdémonná válnék, hiszen akkor tudnám támogatni őt, mellette hatalmas tudásra is szert tehetnék. Kell ennél több?" Óh, te jó ég... sokkol le elsőre, aztán nyomban jön is a kérdés: Egy ilyen emberből hogy lehet háborúdémon?!... Elég lenne pusztán a tudás és a változatlanság eltörlésének ígérete? Ennyire könnyen csábulnának az emberek?...
"Egyre idegesítőbb a gyerekeket hallgatnom.... Nincs egy békés percem sem, amit magamra és társamra szakíthatnék. Már a hangomat is meg kell emelnem, ha el akarom zavarni azokat az idegesítő, tisztátalan nyomorultakat."
Szinte könnyezni kezd, belesajdul a szíve a tisztán érzékelhető, szinte tapintható hozzáálás-változásba. Szóval ennyire képes Mephisto. Nem csoda, hogy mikor Mina legelőször meglátta, egy pillantásával képes volt a leányzóból kicsalni azokat a gondolatokat...
...ez kezd egyre idegesítőbbé válni, jó lenne, ha el tudná felejteni. De nem... egy Nachtraben nem felejt... mert nem tud.
"Tovább élhetek. Örök élettel rengeteg dolog megengedett: tanulhatok, hasznossá tehetem magam, és ha okosan cselekszem, magas rangra is törhetek. Biztató, mivel egyre inkább sóvárgok ezek iránt. Szeretnék egy olyan életet élni, amit egyszerű emberként nem tapasztalhatnék meg soha. Szeretnék látni egy olyan világot, amelyet senki nem láthat rajtam kívül." A lelke ellenkezik. Az örök élet átok. A örök élet őrület. És erre rá fog jönni... rá fog jönni, de addigra milliókat mészárol le, aztán pedig még többeket, vagy talán legutoljára saját magát emészti fel? A démonok sorsának végéről nemigen hallani történeteket... talán azért, mert olyan iszonyúak?...
Próbál elvonatkoztatni a sötét elképzelésképről, és bár nehezére esik, kényszeríti magát a továbbhaladásra.
"Végre elárulta, mit kell tennem... Ölnöm kell, csupán ennyi az ár. Szerinte kezdhetem ezzel a faluval. Itt úgyse veszik észre, ha eltűnnek páran, ha meg igen, arra nem fognak rájönni, hogyan – vagy meghalnak, mire rájöhetnének. Semmi nehézség sincs ebben – szerinte -, én viszont még kissé viszolygok. Akaratlanul is bevillan a gondolat: én? Aki gyűlöli a háborút? Igen, nekem kell mindezt megtenni." Hát ez... igencsak gyors váltás volt. Egyre inkább úgy tűnik, a démonbefolyás erősödik.
- Ez már nem ő - szólal meg, s bár halkan teszi, a hosszú csend után megrémül számára szinte éles pengeként sivító hangjától... - Akivel mi beszéltünk, ez már nem Alfred, semmi köze ahhoz, aki volt, ez egy... teljesen... agymosott valami. Egy test, és egy elme, előkészítve az átalakulásra...
Szívesen összehúzná magát és elbújna a sarokba, ez a hangján is érződik. De nem lehet...
"Megvolt az első áldozat."   A szíve kihagy egy ütemet. Egy pillanatra megáll, hagyja, hogy kellő drámaiságával átfolyjon rajta a történetrész, mintha csak egy mesét olvasna, és ez igazából nem történne meg. Lehunyja a szemeit, várja a könnyeket, de a szörnyülködéstől nem jönnek... "Különösen könnyen ment – természetesen neki köszönhetően. Elraboltuk, elhurcoltuk az északra található barlangba, majd ott megöltük.... A kezembe adta a kést, mire egész testemben remegni kezdtem... már nem tudom megérteni, miért. Féltem a megölésétől, féltem, hogy ezért az Isten megbüntet, de… Ahogy megöltem, mintha… Mintha jó érzéssel töltött volna el... Nagyon furcsa, de meg akarom ismételni. " Miért jut eszébe megint a húga? Miért?... Annyiszor gondolkodott, vajon mit érezhetett. Hirtelen élesen beszippantja a levegőt. Talán... az is egy démon miatt történt?... Alig tudja visszafogni remegését, beharapja az ajkait, és hevese veszi a levegőt, de eldönti, hogy ezt a gondolatot elrakja későbbre... "Tényleg ilyen könnyedén játszadozhatok az emberi életekkel?" Nem - akarja üzenni. Nem - súgná, akár halk fuvallat a szélben. NEM! - ordítaná egy hever, szélszaggató vihar erejével, de már mindegy. Késő. Elmúlt. Ő már csak szemlélő, nem befolyásoló.  
"Szeretem azt a hatalmat, amit Mephisto a kezembe adott. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz – hogy ennyire szeretni fogom. Még van bennem némi rossz érzés, de ez már egyre kevesebb, egyre gyengébb és haloványabb. Érzem, hogy már semmi sem tarthat vissza: az örök élet egyre csak közeledik." Őrült, skandálja magában fejcsóválva. Őrült, őrült, őrült, miért hagytad magad? Miért voltál ily gyenge?
Alicia lapoz egyet, és valahogy kimondatlanul is érződik, hogy ez lesz a vége... A dátum mellett egy hatalmas felirat áll, zaklatott, sietős betűk, ráadásul nem tintával, hanem vérrel vannak írva. Ez hát az... ez az... elérkeztek ide...
"ELJÖTT A NAP! AZ UTOLSÓ ÁLDOZAT A HALÁL OLTÁRÁRA KERÜL! ÉN PEDIG DÉMONNÁ VÁLOK!"
Kimeredt szemekkel  bámulja a feliratot, amely újra és újra fagyos borzongást küld végig a gerincén. Nem bírja levenni róla a szemét. Egyszerre akarna rárohanni erre a lényre és el a világ legtávolabbi sarkába... amiből kiegyenlítve az lesz, hogy helyben marad és várakozik. Kivételesen szótlan. Új felismeréshez érkezett, mely megmutatja neki, mily sötét is ez a világ, ezt pontosan érzi. De valahogy nem tud örülni ennek a felfedezésnek, sem büszke lenni rá.
Következő lépés: valamit mindenképpen tenni kell... hihetetlen, hogy pont most kapták el, a legutolsó lépés előtt...
Vagy... talán már késő? Talán már pont késő? Nem, az nem lehet, ennyire nem számolhatta ki a sors. Ily kegyetlenségre nem lehet képes...
Mivel úgy tűnik, a csapat ugyanolyan döbbent, mint Damien, valahogy viszont mégis meg kéne törni a csendet, magára vállalja e nemes feladatot.
- Minának igaza van, ez már nem ő. Ha megállítjuk, akkor talán még visszakaphatja a régi személyiségét.... valahogyan.
Mina sóhajtva túr bele hajrengetegébe, majd ezek után azon ügyködik, hogy kiszabadítsa az ujját onnan.
Alicia bólint egy aprót, majd hitetlenkedve fordul vissza Damienről a lapokra.
- Tudtam, hogy sokat változnak az emberek az életük során... De hogy ennyit? - csóválja fejét. - Megkeressük? - néz ismét a párosra.
- Muszáj lesz - szólal meg a vámpírlány is, bátortalansága ellenére valahogy mégis elszántan. - Talán még épp odaérünk. Ezt valahogy meg kell akadályozni... - Regénybeli elhatározása egyre érik. - Képesek leszünk rá, igaz?
- Igen - feleli Alicia. Magabiztosnak hangzik. - Bár sokakat már biztosan nem tudunk megmenteni... De akit lehet, mindenképp.
Becsukja a könyvet, és az asztalra teszi. Mina tekintete elsötétül kissé. Tisztában van vele.
- Északra... Sok nyom nincsen, de talán találunk egy kitaposott ösvényt. Ha mostanában annyit járnak arra, akkor kell lennie pár nyomnak.
- Damien jó nyomkereső - jelenti ki, az említett helyett is. - Megoldjuk. Ha sietünk, akkor megállíthatunk egy még hatalmasabb katasztrófát...
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Ápr. 27, 2016 6:39 pm

Árvaházi ármányok



Haláloltár

Tervük kikristályosodása után sikeresen útnak is indultak, hogy felfedezzék ama bizonyos barlangot, ahová reményeik szerint még sikerül időben megérkezniük. Azokat az utakat veszik alapul kutatásuk céljából, amelyek nem túl népszerűek. Valószínűleg a páros is azért választotta ezt, mivel erre nem sokan járnak, így nem sokan tudnák őket megzavarni bűnös cselekdeteik közben.
Már egy ideje baktatnak szemüket a földre tapasztva, semi se zavarja meg útjukat, teljesen kihalt a...z egyébként útnak nem nevezhető tj, hisz jobbára a civilizált ösvényektől messze járnak. Az ismétlődés lassan őrjítővé válik, olyannyira, hogy a monotonitás miatt már lassan összefolyik minden. Ám mielőtt elveszítenék a reményt, felhangzik a diadalkiáltás....
...nevesen Damien hangja, miszerint - Nézzétek csak!
Miután a csapat a sötét tünde köré sereglik, eg nyomot találhatnak a földben, nem épp a civilizált részén az útnak, de beljebb. Volt értelme átvergődni ezen a bozótoson, ezek szerint, telesen megérte telebogáncsozni a ruhájukat és összeágazni meg -levelezi a hajukat...
- Ez emberi, igaz? Mondd, hogy az, legyen az... - rimánkodik Mina a sorsnak, társa pedig megnyugtatóan bólogat.
- Csak az lehet. Kicsit nehézkes lesz talán az út, de ha ezt követjük, szerintem nem téveszthetünk sokat.
Ám mielőtt reményt veszíthetnének, mindig érkezik valami, ami arra utal, nem járnak teljesen rossz nyomon. Egy igencsak emberi láb formájú bemélyedés a földben, egy-két letört gally... itt bent a mélyben valószínűleg úgy hitték, nem fognak erre tévedni, úgyhogy ezért nem is figyelhettek annyira a nyomok eltüntetésére.
Ezt csak igazolja az a tény, hogy nemsokára a már egyre inkább kivehető lábnyomokat környékezi egy bizonyos vörös színt kölcsönző dolog is. Mindannyian kitalálhatják, mi az.
Mina borzongással méri végig a nyomokat, úgy érzi magát, mint egy valódi detektívregény szereplője, csakhogy ía tény, hogy ez a valóság, jelentősen kikészíti agyilag.
- Nagyon úgy tűnik, erre jöttek, kétlem, hoy ez egy másik bűntény szálára utalna
- jegyzi meg Damien és lelkesen követni kezdi a nyomot. Ő megy elöl, néha teljesen belefeledkezve a vizsgálásba, elmélkedésbe, alkalmanként viszont felriad s körbekémlel, hogy nem hagyta-e le a két nőt. De nem, ők is serényen haladnak a nyomában, igyekezve nesztelenül haladni. Szerencsére már mindannyiuknak van gyakorlata ebben...
- Uhh - sóhajt fel, egyértelműen undorodva.
- Mi az? - kérdezi teljesen fölöslegese Mina, hisz két pillanattal később ő is a heyesfülű mellé röppen és láthatja, amit ő.
A dolog nagyon úgy néz ki, mint hurcibálás nyoma. Ismét vért láthatnak, ám az szét van kenve a földön alaposan. Nehéz is lett volna feltakarítani... A vámpír esküdni merne rá, hgy még az illatát is érzi, és ami a legszörnyűbb, hogy öszefut a nyál a szájában.
Megpróbál nem kiakadni... mindenesetre nyel egyet és megfeszülten pislog a jelenségre.
- Na jó, szerintem ne álljunk meg. Készüljetek fel, már közel lehetünk, talán őrség van, vagy csapdák, legyetek óvatosak
- figyelmezteti őket Damien halkan. - Mostantól csak akkor beszéljünk, ha feltétlen muszáj - kéri a társaságot, majd figyelmesen továbbindul a szó szerinti vérvonalat követve...
- Akkor induljunk, nem késlekedhetünk tovább.
- egyezik bele a nő, majd kis elgondolkozás után még ennyit hozzátesz:
- Ha ilyen hanyag munkát végeztek... - kezdi eltűnődve. - Szerintetek vannak csapdák? Mégiscsak egy fanatikus vénemberről és egy selyemfiúról van szó.
- Jogos - bólint Damien párszor, majd kicsit felengevdve folytatja útját.
Nemsokára feltárul szemük előtt egy jókora szikladarab, benne egy lyuk, amely összeállítást hétköznap nevén barlangnak nevezik.
A sötét tünde szeme csillog, akár egy vadászé, aki becserkész prédáját. Óvatosan közeledik persze, hisz ha véletlen észrevennék, baj történhetne.  Ám amilyen körülményesen sompolyognak a bejáratig, mikor annak oldalánál járnak már - oldalról próbálnak nekisimulva bekukkantani először -, azt veszik észre, hogy egyelőre semmi csapdába nem ütköztek. Alfredék valószínűleg sietősen haladtak át ezen a területen...
Hoppá, sietősen, akkor nekik se kellene téblábolni. Damien egyetlen kézmozdulattal jelzi, hogy kövessék, majd besurran, és füleit erősen hegyezve, minden rezzenésre megtorpanva halad előre. A félhomály lassan kezd átfordulni sötétségbe, ami elég kellemetlen... még szerencse, hogy végső esetben ott van Mina a varázslataival...
- Előreküldjek egy csontvázat?
- ajánlja Alicia halkan.
- Ez egy ragyogó ötlet - felel most Mina, mivel kissé hátrányban érzi magát, hogy rég szólalt meg. Ám Damien is jóváhagyná a dolgot, elvégre mi rossz lehet ebben? Ha van valami előttük, az idézett csontváz bánja, nem ők. Kitűnő figyelmeztetés.
Erősen összeszorítja a fogait, minden lépésben veszélyt sejt. Ahogy előrehaladnak, a levegő illata kezd átalakulni; nemcsak a barlangok szokásos, dohos, nedves földszaga érződik, hanem valami más: elhullott élőlények kipárolgása. Vándor létükre mindannyian ismerik a hullaszagot...
Hamarosan meg is láthatják ennek forrását. Rengeteg test, fiatal, öreg, mindenféle, fekszik egymáson, kusza összevisszaságban, akár a gondatlanul hajigált könyvek... Az egész hely a pusztulás esszenciáját hordozza magában. Gyomorforgató tömeg ez, melybe lépve a vámpírlány kezdi úgy érezni, kicsúszik a lába alól a talaj. Ilyesmit élőben sosem tapasztalt. Nem is tervezte, hogy valaha fog. Vajon mennyi és mennyi éven keresztül gyülekezhetett ez a sok holttest ide? És hogy nem jött még rá senki? A ks falu hogy nem kezdett még el gyanakodni arra, hogy a veszély forrását talán nem is messze, hanem ily közel kell kereni?
Összehúzza magát, el akar tűnni ebből a piszkos pusztulásveremből... de tudja, hogy nem teheti.
Most már biztos, hogy jó nyomon járunk gondolja
- gyászosan, és elképesztően fél attól, mi van, ha már elkéstek. Mennyien jutottak már itt szörnyű sorsra. És milyen régóta folyhat ez! Ez a sok hulla nem néhány napja termett...
Borzogva torpan meg, tétovázva, mielőtt előrehaladna a kivilágított helyiségbe. Kétségbeesetten a sötét tündére pillant, aki sajnálkozva néz vissza rá, majd mindketten kérdőn pillantanak Aliciára. Kimondatlan kérdésük részben arra vonatkozik, jónak látja-e, hogy továbbmenjenek, részben, hogy nem bánja-e, ha továbbmennek. Bár... egy nekromanta miért bánná. Látott már eleget... persze azok valószínűleg nem voltak ennyire büdösek...
A nekromanta arcához emeli a ruháját, hogy kevésbé érezze a bűzt.
- Itt kéne valahogy elbújnunk - mondja komolyan, már-már érzelemmentesen. - Bizonyára visszajönnek, itt pedig rajtuk üthetünk.
- Közöttük?! - kérdezi a vámpír borzadva, és akárhogy próbálja leküzdeni a hisztis kislány-kisugárzást, ez már olyan sok neki, hogy képtelen parancsolni az arcizmainak. Nyugodt nem fog maradni. Viszont csendben nem ártana...
- Mit tegyük, ha visszaérnek? - kérdi Damien. - Ha nem vesznek észre őket, akkor hátulról tegyük őket mozgásképtelenné és vallassuk ki?
- Igen, így kéne. Bár nem tudom, mennyi helye van itt vallatásnak... A bizonyítékok a kezünkben vannak, már csak a végzetük várhat itt rájuk
- a nő elindul helyet keresni, hangja kemény és hideg. Megmozdít pár hullát, majd odébbáll, keresve egy másik kisebb kupacot, ami kényelmesebb lesz neki.
- Ezek szerint egyértelműen végeznünk kell velük - mondja a sötét tünde halkan, lehajtott fejjel, elgondolkozva. Nem tudja eldönteni, a hangsúlya kérdő vagy kijelentő... Ahogy azt sem, ez-e a helyes döntés. Ahogy azt sem, Alicia kegyetlen-e, vagy csak józanul látja a helyzetet. Ahogy azt sem, nekük van-e igazuk.
Túl sok a bizonytalanság. Dönteni viszont kell, mégpedig gyorsan és határozottan. Egyelőre viszont...
- Lássuk... mi mögé bújhatunk? - néz körül, próbálva nem elhányni magát és nem gondolni arra, hogy ezek a bűzölgő halmok valaha élőlények voltak, akik járkáltak, mozogtak, ettek, aludtak, szerettek.... nem, mindezeket kizárja tudatából. Úgy sokkal egyszerűbb.
Szinte elborzadva nézik, ahogy a nekromanta nemes egyszerűséggel helyet csinál magának a tetemek között. Damien egy halk sóhajjal Minára néz, jelezve, ezt ők sem kerülhetik el. Látva a vámpírlány szörnyülködő ábrázatát, magához húzza egy gyors ölelésre, melynek érzete egyértelműen nem illik ebbe a helyzetbe, erre a helyre.. olyan, mint egy csillogó ezüstgyűrű egy halom trágya közepében.
Ebbe a fénybe próbál kapaszkodni, ahogy guggoló helyzetbe tornázza magát és úgy helyezkedik, hogy a lehető legkevesebb látsszon belőle. Lehunyja a szemét, ahogy Damien a lehető legóvatosabban megemel egy gondosan kiválasztott, még egész frissnek tűnő hottestet és egy már ott levőre teszi, egyfajta falat képezve. Remegő kezekkel támasztja magát a földön, ahogy a sötét tünde is bebújik mellé.
A borzadás csendjét végül szintén a fehérhajú hangja töri meg, mint egyfajta biztos pont, amelybe lehet kapaszkodni, mikor a sodrás túl erős.... - Akkor megvolnánk. Most már csak itt várunk, hogy megérkezzenek...
A fatalisztikus kijelentés után ismét csönd telepszik rájuk. Még mindig nem biztos benne, mi fog történni, ha megérkeznek. Fél, hogy elgyengül. Fél,hogy Mina elgyengül, fél, hogy a végén még szembekerülnek Aliciával...
Ennek a pöcegödörnek a mélyén az összes aggodalma és kétsége előjön. De erősen küzd ellenük, nem kíván behódolni nekik.
Védelmező módon átkarolja Minát, aki szánalmasan gyengének érezve magát hozzá is simul. Ügyelnek, el ne essenek persze, guggoló helyzetben elég bizonytalan mindegyikük.
Alicia egyetlen kézmozdulatára eltűnik a csontváz oda, ahonnan jött. A csend ezek után hosszúra nyúló, a helyzet kellemetlensége miatt még azabbnak tűnő, int amilyen. A sötét nyújtja a perceket, ahogy az aggodalom is, mint a tésztát...
Egyszer csak újabb hangot hallanak. És szinte megkönnyebbülést hoz ez... végre visszatérnek az életbe, mikor már azt hitték, hogy talán el is távoztak. Talán ez a világ vége, ez a mély, hullaszagú sötétség. Csend és hullaszag.
Ám nem. Egy kisfiú hangját hallja. Egy nyöszörgő, méltatlankodó nyafogást, mintha csak a gyermeket, akinek hangja még így is ismerős, akarata ellenére cipelnék ide. Persze, hisz milyen gyerek akarna idejönni?
Eszerint még időben vannak... megelőzték őket, hisz most érkeztek! De vajon tényleg őt hozzák...?
Ekkor a szabadulni vágyó gyeekhangra egy másik, ismerős, idősebb hang felel, s szavai hallatán még egy erősebb idegzetű, sötétebb lelkű fajzatban is megfagyna a vér...
- Nyugalom, Michael fiam, csak mutatni akarok valamit.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Darrakard on Csüt. Ápr. 28, 2016 8:40 am

Nemsokára feltárul szemük előtt egy jókora szikladarab, benne egy lyuk, amely összeállítást hétköznap nevén barlangnak nevezik. - ezen a mondaton szakadtam. Köhmm, szóval a kalanfsorozat legújabb részei is érdekesek voltak, jár értük a 200 TP és 2000 váltó.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 642
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Csüt. Május 12, 2016 5:28 pm

Árvaházi ármányok



A rémálmok vége



Lélegzetvisszafojtva figyel. Telnek a másodpercek - azok hivatottak telni, de olyan hosszúnak tűnnek, s egyébként se igen érzékelnek időt már itt a sötétben...
- Alfred bácsi, eresszen el! - kéri a kisfiú, akit nyöszörgése és vergődése ellen kíméletlenül cipelnek a barlang nyirkos, hűvös felületén keresztül a mélysötétben. Mina szeme legszívesebben lángokat szórna most, hogy lásson, mert bár a képességei elég jók, a mélység mégis olyna hatalmasnak tűnik, hogy képtelen kivenni belőle alakokat. Homályos minden, mintha hullámzana előtte az egész világ...
Egyszer csak megjelenik a helyiség távolabbi felében egy természetes színű, élénk lángú tűz, s ez a fény világít rá, hogy miért is volt ez: a könnyek miatt a szemében. Idegesen pislog párat, s összeszorítja remegő kezeit. Mikor kellene lépniük? Az egyetlen hang, amit hall, a menekülni vágyó gyermek fájdalma.
Léptek hangját hallja, s torkában dobogó szívvel fordítja hátra szemeit, fejét, s megpillantja Mephistot, amint egy fáklyát cipel. A lángok egész sejtelmesen ragyogják be tökéletes arcát, mely most tökéletesen tükrözi azt a kegyetlen márványmaszkot, amit már illett volna sokkal korábban észrevennie. Mégsem tette. Csak annyit látott rajta, hogy gyönyörű. Nos, tényleg az. A halál, és a halálhozók néha elképesztően, lélegzetelállítóan gyönyörűek tudnak lenni. Ezzel álcázzák a gyomorforgató mocskot, amit valójában képviselnek. Ami mögött most Mináék bujkálnak, a hullahalmot, a bűzös, elsorvadt porhüvelyeit szerencsétlenül járt, naiv embereknek...
Le kéne állnia a gondolkozással, különben elhányja magát, és azzal is csak gazdagítja ezt a már így is csodálatos szagaromát. Nem beszélve arról, hogy nem lesz képes higgadtan gondolkozni. Bár arra már most se igen képes...
Fogalma sincs, hogy fogják eldönteni, mikor támadnak, és rettenetesen fél. Gyűlölködve bámul rejtekéből Mephisto arcába, és elszörnyedve az öreg Alfredra, aki kezeiben Michael fejét tartja - egyelőre még a nyakán van, pusztán a férfi ujjai tűnnek el a hajszálakban, ami biztosan meglehetősen húz. De szegény gyereknek nagyobb baja is lehet ennél. Ekkor ugyanis egy lökéssel eltaszítja magától a fiút a férfi, aki tántorogva kerül a terem közepére, lábai nemigen tudják megtartani, semmi sem tompítja esését. Szánalmasan húzza össze magát, rettegve és elveszetten, irányíthatatlanul remegve minden ízében. Lassan már Mina is úgy érzi, hogy ez a fajta remegés átterjed rá, és fogalma sincs, hogy fog innen egyáltalán megmozdulni, ha szükség lesz rá és az idő úgy hozza...
Ám ekkor észreveszi, hogy társuk, Alicia ügyködik valamin. Mivel eddig nehéz volt figyelmét bármire is irányítania, nem tűnt fel neki, hogy a másik varázsol, pedig nyilvánvalóan azt tette, ugyanis most a helyiség bejáratánál materializálódott egy szép kis csontkollekció, pont olyan, mint amilyet a barlangba való belépéskor előreküldtek felderítőnek. Most nem ily békés feladata lesz, s nem is az a célja, hogy csaliként előremenjen... bár, ki tudja.
Mina szinte égi megváltásként tekint erre a megmozdulásra, ugyanis eszerint már tényleg indulhatnak... Maga nem mert volna kitörni, mert még a végén a nekromanta rászól, hogy maradjon. Soha nem értette, hogy képes ilyen türelmes lenni. Ha rajta múlik, már...
lényegtelen. Nem egyedül van itt.
Kérdően néz először Damienre, majd a nőre, majd fejével a társaság, nevezetesen a nagyrészt démonokból álló társaság felé biccent, s egyik kezével varázslást, másikkal pedig tőrdöfést imitáló mozdulatokat hajt végre, ez úton megérdeklődve, hogy most már elláthatják-e a bajukat ezeknek az elvetemült átokfajzatoknak...
Alicia egy biccentéssel jelzi beleegyezését a dologról, mire a vámpír gyomra fordul egyet. Damien egész nyugodtnak tűnik, persze, hogy milyen vihar dúl a lelkében, az egy teljesen másik kérdés. Egy teljesen hangtalan, ám annál nagyobb levegőt vesznek, majd kiügyeskedik magukat a hullahalom mögül. Igyekeznek ezt a lehető leghalkabban kivitelezni, ám természetesen Mephisto azonnal felfigyel rájuk... Éppencsak hogy nem rezdül egyet a füle, mint a macskáknak, ahogy felismeri, hogy bizony itt vannak rajtuk kívül behatolók. Feléjük fordítja a fejét, gyönyörű szemei mintha villámokat szórnának. Egészen meglepettnek tűnik. Damien sötéten bámul vissza rá. No mi van, szépfiú, nem számítottál rá, hogy ennyi ész szorult belénk?
- Nohát. - Hiába várnak, hogy érkezik valamiféle folytatás, valamiféle regényes szöveg, nem történik ilyen. Így tekintetük átvándorol Alfred megrökönyödött ábrázatára. Damien megcsóválja a fejét. Ennyire alábecsülték volna őket? Vagy még az is lehet, hogy csak úgy tesznek...
Michael képtelen szavakba önteni érzelmeit, csak afféle halk, meglepett, reményteli, hálás és lelkes nyöszörgés hagyja el a száját, de nem mozdul a földről, pedig látszik rajta, hogy legszívesebben odateperne a csapathoz, de ha lehet, még jobban lefagy, s várja, hogy mi történik, hogy megmentsék...
Mephisto kezeiben a pillanat töredékrésze alatt megjelenik egy hosszú dárda, mintha csak egy füstből tűnne elő, magából a semmiből materializálódna a sötét anyag, maga a gonoszság, a pusztítás tökéletes metaforája, és már siklik is feléjük. Pontosabban, meglepően, Damien felé. A sötét tünde viszont megszokott módszerével, a kitéréssel védekezik, ő ugyanis mást célzott meg: Alfredet. Az ő kezeiben is villog már tőrei közül kettő, mindegyikbe egy-egy, Mepshisto pedig úgy kellett döntsön, nem érdemes őt üldöznie, hiszen itt van még neki Mina...
A vámpírlány szemei egybeolvadnak az övével, ahogy a sötét fegyverrel közelít, a lány viszont minden erejével azon dolgozik, hogy materializálja saját mágikus fegyverét, mégpedig az éjlángot. Mielőtt a lángok teljesen kialakulhatnának, a lándzsa már majdnem eléri őt, pár hüvelyknyire van csak a mellkasától, így nem tehet mást, mint hogy egyelőre kitérjen. Ennek következtében szépen megbotlik egy hullában, egy annak rendje s módja szerinti halk sikkantással a túloldalon földre csüccsen, így a már készen lévő éjláng kicsikét megremeg, meghullámzik, de nem veszt intenzitásából. Vadmacskatekintettel pislog fel Mephisto lenéző arcára, akinek szórakozott nevetésre fordultak az ajkai, látván a lány szerencsétlenkedését. A tűz viszont így is kárt tesz a fizikai manifesztációjában, abban az egyébként igen esztétikus fizikai manifesztációban... A démon hátrálni kezd, kisimult arcán a fájdalom és düh ráncai jelennek meg, és motyog valamit az orra alá, ami valahogy úgy hangzik, hogy - Mocskos szuka -, ami egyéb körülmények között meglehetősen mélyen érintené Minát, ám így csak összeszorítja a fogait, és mindössze ennyire méltatja a megnevezést: - Ezerszer tisztább vagyok, mint te, hatalomvágyó kegyetlen átokfajzat.
A semminek beszél - de nem különösebben érdekli -, ugyanis a démon ezek után újabb áldozat után nézett; Aliciát veszi célba, aki, mint ahogy Mináék ezt észre is veszik, ahogy odapillantanak, kezeiben tartja Michaelt - Mina szíve sajdul erre egy jelentőset -, ennélfogva nehezebben tud védekezni, avagy kitérni. Nem is sikerül neki teljesen. A dárda a vádlijába fúródik bele, amit éles kiáltást követ. Mina, akármennyire is utálja magát ezért, borzasztóan megkönnyebbül, hogy nem Michaelt érte... nem, a fiút a nekromanta ellökte magától, hogy meneküljön. Alicia viszont most teljesen ki van téve a démonnak, aki még utoljára, talán megerősítést keresve Alfredra pillant, ám ekkor észreveszi a felé közelítő csontvázat...
- Alfred, mögötted! - figyelmezteti sietve, ezek után figyelme visszatér a csontvázhoz. Megragadja annak a karját, majd nekirohan. A csontösszesség meglehetős zajt csapva recseg-ropog, és Mina a hangokat hallva néha halványan reménykedik, hogy egy-egy alaposabb reccsenés már a démon csontjainak törése. De sajnos nem. Nincs ekkora szerencséjük.
Mivel Mephisto el van foglalva a csontvázzal, így hátulról teljesen védtelen... ezt kihasználva a lány neki is rohan az éjlánggal, minden erejét és agresszióját belevetve, mélyen belegondolva minden itt elhullott ember szenvedésébe, teljes szintre felemelve magában a bosszúvágyat, lángoló dühvel tapasztja szintén lángoló kezeit a démon tarkójára, hogy ezzel örök bélyeget égessen oda.
Mindeközben tőrök egymáson való csattanása, karcolása hallatszik, ahogy Alfred a maga egyetlen tőrével igyekszik kivédeni a sötét tünde csapásait. Meglepően ügyesen csinálja mindezt, s egy darabig csak apróbb karcolásokat szerez, mivel a gyorsaság hiányát ellensúlyozza az elviselhető reflexekkel és a jelentősen több testi erővel. Mégis csak egy emberről beszélünk, aki valaha katona volt.
Damien kezd belefáradni a folytonos védekezésbe, így új taktikát választ. Egy darabig kivár, hátrál fél lépést, hagy időt Alfrednak, hogy amaz visszanyerje lélegzetét; aki meglepetten fogadja a csapások hiányát, s úgy dönt, itt az ideje, hogy most ő kezdeményezzen. Igen ám, de ahogy pengéje Damien nyaka felé közeledne, a hegyesfülű felemeli jobb kezét s kivéd a tőrrel, ám a másikat a férfi hasa felé lendíti mindössze fél pillanatnyi eltéréssel... Sajnos kellően lassan teszi ezt ahhoz, hogy Alfred a másik kezével még épp kivédhesse. Amit szó szerint így is tesz. A tőr áthatol a kézfején, ám nem éri el a hasát. Élesen felkiált a fájdalomtól és támadó kezét le is engedi, térdére támaszkodik és próbálja felfogni a sokkot, ami érte... ekkor Damien előrelendül, s a másik tőrt a férfi torkának szorítja. Persze még mielőtt elhúzhatná a tőrt, ismét megjelenik ott egy kéz, ezúttal Alfred még ép keze, sokáig már az sem lesz az, ugyanis teljes erejével megpróbálja a pengét távol tartani a nyakától. Szemei egészen kidüllednek, erősen szívja a levegőt fogai között, s szinte megszállott őrült arccal néz a másik hideg, egészen megvető szemeibe. Gyengül már, és ezt ő is érzi. A vér lassan csordogál a pengén, de Alfrednak mégis sikerül kikerülnie a szorításból. Arrébb tántorog, maga elé tartva két vérző kezét, az egyiket rászorítja a tőrére, és lassan a barlangfalig hátrál. Damien mintegy sötét végrehajtóként közeledik felé. - Ez nem tarthat örökké. Soha nem is tarthatott.
- Nem értitek - köpi Alfred a szavakat, véreres kimeredt szemekkel bámulva rá. - Soha nem is fogjátok érteni, pazarlás nektek az élet, nem ismeritek a igazi zamatát...
- Értjük - biztosítja a férfit, egyik tőrös kezét ráemelve. Az öreg rémülten próbálkozik egy támadó mozdulattal, de Damien lefogja a kezét s erősen megszorítja, mígnem az összeroncsolt kezek kénytelenek elengedni a tőrt, s az egy csörrenéssel a földön végzi. A hegyesfülű átlép rajta. - Maga nem érti. De sajnos már elveszett, úgyhogy ennek itt a vége. - Úgy érezte, muszáj vele megbeszélni ezt, mielőtt elveszi az életét... Soha nem volt hidegvérű gyilkos, most is csak életeket ment. Nyilvánvaló, hogy segít ezzel. Mégis averziója támad, a sok általa ontott vért látva.
Utolsó elszánással, még egyszer mélyen belepillant az emberitől eltávolodott, vérszomjtól homályosult, tébolyodott tekintetbe, majd a bal kezében tartott tőrt egy határozott mozdulattal a férfi hasába döfi. Egyetlen elfojtott nyögést hall, majd Alfred tántorogni kezd, s pusztán értetlenül néz maga elé. A legszomorúbb az, hogy soha nem lett volna képes felfogni, tényleg, soha...
Vádlón, bosszúállón tekint Damienre, de még villog szemeiben a tettvágy, mintha nem fogta volna fel, hogy a halál most már tényleg eljött érte. Egy szomorú zöld pillantással találkozik, ez búcsúzik el tőle, ám ő nem hajlandó. Elméje viszont hiába küldi a parancsokat, teste már nem képes mozogni. Lassan térdre csuklik. Kezei kétségbeesetten kapaszkodnak, nyúlnak a sötét tünde lábai után, átkarolják az egyiket, megpróbálva kirántani azt alóla. Damien gyorsan arrébb lép, majd frusztráltan remegő kezével megmarkolja a másik tőrt, és egyenesen a férfi torkába vágja.
- Ez az. Szenvedjél csak, átokfajzat - szűri Mina a fogai közt, ahogy Mephisto ellöki a kezét. Valahol mélyen a most jól eldugott ártatlan énje szörnyülködve csodálkozik mindazon, amit tesz, de az, aki most hatalmon van, elképesztő elégtételt érez, ahogy a démon húsába marnak a lángok. Szemei isszák az égett bőr látványát.
- Nem... Nem... - hitetlenkedik Mephisto, aki megfordulva szemtanújává válik tanítványa - avagy mestere? - halálának. Arcán tükröződik, hogy nem hajlandó elfogadni... ám a felismerés lassan bosszúteljes dühvel torzítja el az arcát.
- Még... még megfizettek ezért... - ígéri felindultam, ám rögtön menekülőre is fogja. A lesokkolt társaság képtelen utánarohanni, ahogy léptei egyre gyorsabban kopognak, míg végül teljesen elhalkulnak.
Miután Mephisto eltűnt, egy darabig teljesen azt hiszi, hogy utána fog szaladni... borzasztóan szeretne utánarohanni és az utolsó szikrányi lelket is kiölni belőle, ám itt vannak, akiknek szükségük van rá.
Alicia. Michael. Damien.
Damien?!... Ijedten keres tekintetével a sötét tünde irányába, aki most áll fel az összeomlott Alfred mellől. Mina döbbenten bámul a holttestre - nyilván már semennyi élet sincs belőle. Damienre néz, amolyan "ezt te tetted? Képes voltál rá?" tekintettel, és szomorú beleegyezést kap válaszul. A hegyesfülű ezek után Aliciához siet, aki az imént tüntette el egy legyintéssel a feladatát már teljesített csontvázat.
- Jól vagy? - térdel le mellé, ráncolt homlokkal vizsgálva az elroncsolódott lábat. - Majd viszlek én, ne aggódj, kijutunk innen - biztosítja, eközben Mina anyatigris módjára veti rá magát Michaelre és szorítja ölelésébe. A kisfiú nem is tiltakozik, az őt ért teljes sokknak köszönhetően megszólalásra képtelenül, még mindig rázkódva, szipogva és értetlenül, de hálásan fúrja magát közelebb a vámpírhoz.
Csak így ülnek, jó darabig a földön, s nem hallatszik más, mint légzés és szívverések. Mina teste fölött lassan átveszi az uralmat a forróság és a bágyadtság. Rég fáradt el így... nagyon rég...
- Persze, majd elmúlik - feleli Alicia, láthatóan leplezni próbálva fájdalmát, de azért kicsusszan néhány olyan szó, amelyet alapesetben nem vártak volna a nekromantától. - És megköszönném, mert hogy erre nem fogok tudni ráállni, az biztos - sziszegi. Damien arcán együttérzés tükröződik, a megdöbbenés mellett, ami az előző cselekedetének köszönhető... - És legalább három részeges disznónak elegendő alkohollal tisztítsuk ki, hogy még véletlenül se fertőződjön el.
A páros úgy reagál, ahogy ez legkevésbé lenne tőlük elvárható jelen helyzetben: halkan felnevetnek.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szomb. Május 28, 2016 4:53 pm

Visszatérő

/Részletes leírása annak, mi is történt az Álomcsapda végén  /

Fényűző csillárok ontják rá csillámló lángjuk melegét. A függönyök behúzva. A közeli ajtó nyikorogva nyílik, ősrégi könyvek rengetegéne szaga árad. A Nachtraben-kastély könyvtárából most lép ki Adelin von Nachtraben.
- Azt hittem, sose érsz ide. - felkacag. Hátraveti fejét. Mina szörnyülködve néz rá. Nem, ez nem ő. Hogy kerülök ide? Vissza akarok menni... Minden erejével próbál kapaszkodni a valóságba. Pontosabban tapogatni a valóságot, mert már elvesztette, fogalma sincs, hol van, és a mélysötétben szeme világát se használhatja támaszul. - Kapj el, ha tuuudsz! - kiáltja el magát a valami, amely húga testét viseli, majd elkezd fölfelé szaladni a csigalépcsőn... mely valóban annyiszor visszhangzott csinos cipőcskékbe bújtatott lába koppanásaitól. Ne... ne dőlj be... ne menj utána, csalogat, csapda, nyilvánvaló! Igen ám. De hogy kerülheti el a csapdát? Mi történik, ha itt marad, egy helyben, és nem csinál semmit? Ez még mindig egy használható trükknek tűnik...
...nos... úgy öt perc után rájön, hogy nem az. A saját elméje emészti fel, ha nem mozdul el innen. Úgyhogy nincs más hátra. Frusztrált, rekedt kiáltással szorítja ökölbe kezeit, és erőből belevág a lépcső melletti falba. Arra számít, hogy kellemetlen, sajgó fájdalmat fog érezni a bütykeiben. Ám ennél rosszabb: szinte alig érez valamit... A falak elferdülnek, elpuhulnak, meghajolnak, akár a valóság. Minden kitér akarata elől. Sikítani tudna, de attól tart, a hang benne maradna a fejében, s nemhogy kiadna általa valamiféle feszültséget, hanem inkább növelné azt. Olyan most, akár a csapdába esett vad: minél inkább vergődik, annál szorosabbra húzódik a hurok.
Engedelmeskednie kell, hogy omolna össze ez az egész épület, muszáj lesz...
Olyan sebességgel, mint ahogy már régen futott, veti neki magát a lépcsőnek s felrohan. A "tetőtéri" ajtó, mely egy kis részre vezet, amely már nem hivatalosan a kastély része, pusztán afféle kis bástya, hol hivatalosan egy személy fér el egyszerre - bár ezt a lányok rendszerint nem tartották be... -; szóval az ide vezető ajtó tárva-nyitva áll, csapkodja is rendesen a szellő. Mina retteg. Nem tudja, mi lesz ez. Egy múltbeli jelenet? Olyan rég volt már ez... mit akarnak vele? Ki akar vele...?!
Már innen látja, hogy Adelin a mélység fölött lógatja a lábát. Igen, rengetegszer csinálta ezt. Mina annyiszor rászólt, a felelősségteljes nővér szerepében tetszelegve.
Ez mintha azóta teljesen szertefoszlott volna. Mostanában olyan ártatlan, mint... mint Adelin volt annak idején. Mintha részben ő lenne ő.
- HAHAHA! - agresszív, erőltetett nevetés, Adelin édes lányhangján, de... a fejében... TÚl hangos ahhoz, hogy valóban az ő szájából jöjjön. S nem is fentről, a bástyáról hallja, nem. Bentről.
Lénye legmélye összerándul, ahogy megérzi a behatolót, s megtorpan. Ösztönösen körbenéz, mire a nevetés felerősödik, egyre magasabbra csap, eszelőssé válik, mígnem Mina szeme az iszonytól összecsukódik, mintha ezzel kizárhatná a hangot, ami valójában nem is hang... valami más... - Elintéznéd ennyivel, igaz, Minácska? - Ha valahogyan le kellene írni, akkor úgy hangzik, mintha a beszéd visszhangzana. Mintha nem is egy hangja lenne; több egyszerre. - Te-vé váltam. A részed lettem. Megőriztél saját magadban, beépítettél magadba. Egyek lettünk! - Megborzong a konfrontáló színpadiasságtól. Csak nyöszörögne, futna, rohanna, sikítana... de fél megmozdulni. Rettenettel bámul felfelé a bástyára, ahol is azt látja, hogy húga teste szinte kifordulva lóg lefelé onnan. Csak a lábai vannak még a vékony korlátba beakasztva, az összes többi része csak lóg a levegőben, kezeit ki-kinyújtja, végigsimít egy-egy szélfuvallaton, mintha csak csatlakozni akarna hozzá.
- Le fogsz es... - kezdi bátortalanul, maga se érti, miért, hiszen ez nem Adelin...
- Bánod is te azt!
- Hogy beszélhetsz így?!
- Próbálod igazolni magadnak. Hogy nem a te hibád, igaz? Tudod, mit? Olyan közhelyes kifejezések ezek. "A te hibád." Nem foglak ilyenekkel ostorozni, unalmas. Gyere fel - közli teljesen váratlanul, közömbösen, hívogatón, majd hirtelen mozdulattal felhúzza agát és ismét áthuppan a korláton. Mina szíve ugrik egyet. Még ha tudja, hogy az a lény nem is Ade... de... tudja?
Nem tudja már, mit tud.
A teste pedig mozdul. Akarva-akaratlan, de felmászik a kicsiny négyszögletű kupola alá. Fiatalabb képmása belekarol, nem törődve azzal, hogy összerándul, maga mellé vonja, szorosan. Mint ahogy régen. S néznek lefelé.
Egyenes, csupán néhány csipkés ablakpárkánnyal megtördelt kőfal. Ha pedig felemelik tekintetüket, erdő mindenütt, dombok, hegyek, fák, horizont, ég, nap... végeláthatatlan messzeség.
- Új életet kezdtél... - sóhajt egyet a mellette álló alak a húga hangján.
- Ne legyél ilyen... nem. Ez az én életem. Még mindig az én életem.
- De már van benne más is -. fordítja oldalra fejét cinkos mosollyal. Ezek a mozdulatok... teljesen mások, mint az őket végrehajtó egyénéé voltak.
- Hogy micsoda?! Damient ne keverjük ebbe!
- Óh, rögtön tudtad, hogy rá gondoltam... - búgja, s ez a halk hang a csontjáig borzongatja Minát. Oldalra fordul és a lány... lény szemeibe néz.
- Mit akarsz tőlem? - Csak suttogás lesz belőle. Ki vagy te egyáltalán?
- Van benned annyi ész, hogy rájöjj magadtól. - Ismét a fejében. Az ajkak semmit se mozdulnak, ám elégedett mosolyra húzódnak, ahogy meglátják az iszonyt a szemeiben.
- Tudom, hogy démon vagy... Csakis az lehetsz, nem más! Változz át! Alakulj át valami mássá, valami undorító féreggé, valami állattá, sárkánygyíkká, amivé akarsz!  -Zaklatottan emelkednek s süllyednek vállai.
- Hm-hm-hm - kuncog elgondolkodva Adelin, s Mináéhoz hasonló éjszín haját fülei mögé söpri. - Okos vagy te, rögtön keresel valami megoldást, ami elsöpörne minden problémát. - Ne szavakat... tűnj el. Vidd innen a húgom testét, te nyomorult! Ki engedte meg, hogy meggyalázd az emlékét?! - Nem-nem, ha meggyaláznám az emlékét, az így nézne ki.
Hirtelen megváltozik a környezet. Hideg szél fúj, egy parasztfalucskában álldogál egy út szélén. Ijedten körbenéz. Hol van... hol a démon? Már csak így hivatkozik rá magában. Merre vagy, átokfajzat?! - Az a két fenyőfa. Ismerős. Ez a füstszag. Ez is ismerős.
Ne... - nyöszörög belül halkan. Te átkozott... Átokfajzat... miért teszed ezt velem? Mit vársz, mit? Mit tegyek?
Remegni kezd. Egész testében. Itt áll a ház előtt. Az előtt a ház előtt. Be kellene nyitnia. De nem tudja, azután mit tegyen...
Egy széllöket simítja végig, mintha csak ösztökélné befelé. Elég erős ehhez?... Aztán egyszer csak megindulnak a lábai. Kinyitja az ajtót. Tudja, mi fog visszanézni rá. Előre elképzeli. Adelin arca. Őrült, szinte vérben forgó szemek. Véres száj. A mosolya. Az ajkai mintha csak vérszín rúzzsal lennének bevonva. Csak mikor vigyorra húzza őket, látni, hogy a fogaira is jutott. Elképzeli. Újra meg újra. A hangját. A tartását. A groteszk, minden büszkeségét veszített tartást, ahogy a kezei között tartja azt az ernyedt testet...  
Keze fordul a kilincsen... vér, vér, tudja, mit fog látni, nem bánthatja, ez csak egy emlék, vér, rengeteg vér, iszony, gyűlölet, értetlenség...
...és ekkor visszatalálja magát a bástyában.
Néhány pillanatig csak pislog, hogy mi történt. Mi ez, mégsem kapja meg a büntetést? Szabad-e megkönnyebbülnie? Nem mer... még nem...
Mintha elhalkulna a zaj a fejében, amely most jött csak rá, hogy eddig ott volt. Érezte elméjének feszülni a démon jelenlétét, mintha csak kést tartottak volna a torkához. De most... nem érzi, merre van. Hova tűntél, Átokfajzat?
Lehet, hogy legyőzte? Lehet, hogy ennyi volt...?
Ekkor ismét meghallja a kacagást.
Sietve rebben a korlát széléhez, ahol is most veszi észre a két kapaszkodó kezecskét, melyek eddig egészen elkerülték a figyelmét. Föléhajol, s belebámul Adelin szemeibe. Tudja, hogy semmi baj nem történne, ha leesne. Hisz ez nem ő. Talán le sem esne. Ez a világ talán nem is valóságot. De mégis, a szíve kis híján kiszakad a mellkasából, ahogy nézi.
Miért kell ezeket az érzéseket felébreszteni benne? Miért kell emlékeztetni a szörnyű, fájdalmas felelősségre?
- Mert menekülsz. - válaszolja neki a még mindig lógó alak.
- Mi mást tudnék tenni?! - kiáltja frusztráltan. - Már nem... már nem élsz! Minek most bántani?
- Ah! Végre elismerted!... - Nem törődik a diadalittas kijelentéssel. - "Az egykori hibából való tanulás egész élted során hasznodra lehet", vagy talán elfelejtetted, Nachtraben?
- Ne idézgesd az apám szavait. - közli hidegen. Csak az hiányzik még... Érzi, hogy gyengül. Lelke remeg, akár a kimerült test a fáradtságtól, nem bírja tovább, sikít, könyörög a pihenésért, a megnyugvásért. Össze akar esni.
De ezt nem teheti meg, ha egy démonnal áll szemben. Le kell győznie. De hogy?
- Mi lesz, még mindig nem jöttél rá, mit kell csinálnod? Atya ég, Mina, ennyire nem lehetsz üresfejű. Mindent a szádba kell rágni? Fogalmam sincs, Damien hogy bírja ki melletted...
- Gyenge. Ez minden, amivel elő tudsz állni? - Elege van a finomkodásból, már bármire visszaszólna neki. Csak azt akarja, hogy eltűnjön. Örökre. El ebből a világból. Ezzel maga a démon se szenvedne tovább... mert hát, ő is szenved. Talán nem így hiszi, de szenved. Egy olyan lény, amelynek nem kellene élnie, hisz... átkozott...
- Eszerint te sem vagy jogosult az életre?
Áh, egy dolog, amiben hasonlítunk. Szeretjük kiforgatni a szavakat. - Egy pillanatig élvezi ennek a gondolatban a kesernyés aromáját, majd elgondolkozik, mért nem mászik már föl a démon a bástyára rendesen.
- Nah, szerinted vajon miért lógok itt? - Valami hiányzik. Egy utolsó darabka. Valamit nem ért, valamit nagyon nem... - Óh, egek, ostobább vagy, mint hittem. - hallja sóhajtani a lányt, aki ezek után hirtelen felkiált, félve, és ez a hang valahogy sokkal jobban emlékeztet a húgára, mint bármely eddigi produkciója... Rémülten pillant le, s látja, hogy a lány most már rendesen küszködik a kapaszkodással. Nyöszörögve próbálja kihasználni ujjai maradék erejét is. Mi a francot csinálsz, démon? Ne hidd, hogy hinni fogok neked... ennyivel nem nyersz meg, felismertelek, te is tudod, késő már! - Elveszi tekintetét a lányról. - Mina!... Gyere már... segíts... húzz fel...
Összeszorítja a szemeit, a könnyek patakként szivárognak elő. Tényleg úgy hangzik, mintha kétségbeesetten küzdene az életéért. Borzasztó ocsmány, ám mégis átlátszó fogás... nem adhatja meg magát.
Ekkor hirtelen bevillan valami. Nem... ez nem a démon. Ez egy emlék.
Egy teljesen valós emlék.  Sok-sok nyárral ezelőtt, ahogy ugyanezen a helyen álltak, s a távolban vizsgálták a madarak röptét, és Adelin egy kissé kijjebb hajolt a kelleténél... lehetséges...? - Mina... hívd ide Hedwiget, ő majd elvisz a szárnyain!
Igen. Akkor bizonyos. Akkor is ugyanezeket a szavakat használta. Ezt a nonszensz dolgot mondta, aminek semmi köze nem volt a helyzethez. De még mindig nem érti, mi értelme. - Nem ragadod meg az alkalmat, hogy megmentsd, Nachtraben?
- Ez egy régi emlék. Te is tudod, mit tettem, ha jártál az emlékeim között. Belekapaszkodott a kezembe, és...
- Nem érted, mi a szerepe ennek a kicsiny epizódnak, igaz? Emlékszel, hogyan halt meg a húgod?
- A nyavalyába veled. Hogyne emlékeznék. Hogy is tudnám elfelejteni.
- Akkor mondd el.
- Hogyne. Persze.
- Részletesen.
- Úgyis tudod.
- Kinyitottad a ház ajtaját, és őt láttad, igaz? - Ne megint ezt... - Véres volt a szája még attól az embertől, igaz? - Erősen összeszorítja a szemeit, mintha ezzel kizárhatná a gondolatokat. - Még mindig nem hiszed el, hogy ez csak egy rémálom volt?
Mit beszélsz?
- A legnagyobb félelmed. Az ősi rettegés gyerekkorod óta élt benned. Mióta elkezdett lázadni, s azt tette, amit te nem: eltért a szokásoktól. Te mindig hű maradtál a családod minden egyes elvéhez. Ő nem. Ezt te eltúloztad, s az elméd kreált egy képet, ami ez lett. Látod már, hogy amit az imént leírtam, be sem következett?
Elgondolkozik. Erősen. Az elméje annyira össze van már kavarodva, hogy nem látja át, mi a valóság... Hogy hihetne így bármit is?
Visszagondol arra a napra. Próbál felidézni részleteket. Milyen évszak volt? Napos idő volt, eső? Hol voltak előtte, hogy érkeztek oda...?
- Az álmokban kimaradnak a részletek. Pusztán a konkrét, lényeges kép marad meg. Ugyanígy van ez a rémképzelgésekkel is. Túl gyenge még a lelked ahhoz, Nachtraben, hogy megvédd magad az elmebajtól. Ezért olyanokra szorulsz, mint én, akik elmagyaráznak mindent.
- De... de... akkor... onnantól semmi sem igaz? Mi van a családommal? És Damiennel? - Akkor nem is a kunyhóban él? Még mindig ott alszik a kastélybeli ágyában...? Teljesen elveszett az időben és térben. Mi a fene is van?!
- Egy lehetőséget adok neked. - súgja a szinte megértő hang a fülébe. Még mindig Adelin testét nézi, aki továbbra is küszködik, hogy le ne zuhanjon, ám ahogy a démon beszél a fülébe, a lány szája meg se mozdul. Külön vannak... ez... tényleg egy emlék... - VIsszahoztalak ide, ebbe a pillanatba. Most megmentheted a húgodat.
- Micsoda?! - De... ez csak egy közönséges nap volt. Egy a sok közül. Egy Adelin milliónyi ügyetlenkedése közül. Megmenteni? Eszerint szükség van rá? Mért ennyire fontos ez?
- Itt van az a pillanat. Visszahoztalak ide. Nem, nem fogtad meg a kezét. Nem értél oda időben. Hagytad, hogy zuhanjon. Most is ezt fogod tenni?
Elszörnyedve nézi a lánykát, kinek lábai kapálóznak a levegőben. Olyan élethűnek tűnik az egész, mintha tényleg ott lenne, abban a pillanatban...
- Visszahoztál?... Mégis hogy? Hogy voltál erre képes? - Kutat az agyában, az összes olvasmányélményén végigfut...
- A mágia sok mindenre képes, Nachtraben, ezt ne neked kelljen magyaráznom. Mi lesz hát? Megmented? Miért is ne tennéd? Hisz akkor vele lehetsz, megláthatod, mivé nő fel, olyan szép életetek lehet együtt...
Mina szemei könnybe lábadnak. Hugi... Miért talált ki ilyen badarságot, mint hogy ez az ártatlan lány emberekre vadásszon? Sose lenne képes erre. Megvédelek. Persze, hogy meg. Dobogó szívvel nyújtja ki a kezét, kap a görcsösen szorongató kacsók után, amelyek éhesen markolják meg az övét, hálásan simulnak mentő ujjaihoz, s egy apró küszködő nyögéssel helyeződik át a súly a kezeibe. Megfeszíti magát, s egy erőteljes rántással átlendíti Adelint a korláton.
Elképesztő, megnyugtató elégedettség szánja meg. Hirtelen szólni, gondolni sem tud mit, csak átkarolja a kicsiny alakot, aki remegve simul hozzá, szorosan ölelve őt. A vállára hajtja a fejét, s már rázkódik az ő válla is. - Adelin... - Tényleg élsz? Tényleg itt vagy? Itt maradsz velem? Itt maradunk? - Milyen élet vár most rá? Hogy lehetett ekkora szerencséje? Akárki is segített neki ebben, mért tette?
Nem számít... Ade itt van, csak ez a lényeg. Itt nevet-sír a vállán, hálásan ölelve őt... Soha nem hittem, hogy visszakaphatlak. - Édes kincsként csillog szívében az öröm. Ragyog, sugárzik belül, mint aki váratlan ajándékot kapott. De olyan ajándékot, amelyet nem is remélt volna...
Ekkor a kezeiben tartott kis lányka felkacag ismét. Hátraveti a fejét, és hosszan csak nevet... majd hirtelen átfogja Mina derekát, s olyan erővel, amellyel nem lenne szabad rendelkeznie, megemeli őt. A következő pillanatban csak azt veszi észre, hogy átbillen a korláton, és...
...sikítana, de egy hang sem jön ki a torkán. Egyik kezével sikerül még megkapaszkodnia, a másikat pedig egy kéz tartja... Kábultan bámul fölfelé, szédülve és sokkoltan. Adelin vigyorog rá. Az arca elképesztően csúnya így, szinte ördögi. Őrült fény villan a szemében. Kicsit hasonló ahhoz az őrült fényhez, mint amikor azt az embert fosztotta meg vérétől...
...mert az nem csak egy álom volt. Tudja már, sajnos. Az igaz volt. Milyen szép is lett volna, ha csak képzelte volna...
Gyűlöllek. - Válaszul csak egy újabb kacagást kap. A vámpír fogcsikorgatva próbálja kihasználni izmai utolsó erejét is... de nem tudja, akarja-e még egyáltalán tartani magát. Nem. Egyszerűbb lenne csak úgy leesni. Legalább meglátja, mi történik. Zuhanni jó érzés. Ha pedig ez csak a képzeletében létezik, nem esik baja. Ha pedig igen... hát legalább...
- Haha. Nem-nem. - Elengedte magát, de ekkor a másik keze is fogságba kerül. Értetlenül, rosszallón bámul fel a démonra, aki tartja őt. - Neeem áldozod fel magad ilyen könnyen, Nachtraben. Küzdj!
- Élveznéd, igaz? - mosolyodna el keserűen, de erőlködésével inkább vicsor lesz belőle. Rendben, legyen hát. Küzd.
Sosem volt erős alkat, de most megfeszíti az egész karját, kapálózik, próbál feljutni... ám Adelin alakját magára vett átokfajzat nemhogy segítene neki... sőt...
- Milyen aranyos vagy, mikor küzdesz. De talán még aranyosabb vagy, mikor zuhansz. Úgyhogy...
Érzi, hogy a kezek lassan, de biztosan lekapcsolódnak az övéről. A mélység húzza magához. Látja Adelin arcán a gyönyörtől csillogó szemeket, az elégedett, idétlen mosolyt, ahogy várja, hogy beteljesedjen akarata, miszerint Mina kétségbeesetten kalimpálva a mélységbe zuhan.
Ám a vámpír kirántja az elengedni akaró kezekből az övét, és megragadja a korlát szélét... Fogalma sincs, honnan származó erővel, lihegve föltornázza magát, míg a másik kéz még mindig az övében van. Megragadja a másikat is, erőteljesen ránt egyet rajta, s most már ő áll biztos talajon, és Adelin lóg ismét a mélység fölött...
Belenéz a megdöbbent szemekbe. Kiélvezi ezt a megdöbbenést. Issza magába. Majd elengedi a kezeket.
Végig nézi, ahogy zuhan. Amint eléri a földet, a környezet semmivé foszlik. Először hullámozni kezd, akár a tűz feletti levegő, majd már nem lehet tudni, merre van a fent és lent. A színek, formák összemosódnak. Csak lebeg... végül magába roskad az egész.
Vége.

Mina pedig kinyitja a szemeit.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Laura Nendel on Hétf. Jún. 06, 2016 5:18 pm

WOOOOAAAAH!
Ennyit tudok írni, és ez szerintem mindent kifejez.
Na jó, részletezek is Very Happy

Chaten ugye már mondtam pár dolgot, és akkor eljött az ideje, hogy ezt most kifejtsem.

Először is érdekes, hogy így képzelted ezt az egészet, nekem teljesen másképp alakult ki a fejemben a saját álomvilágom és elképzelésem (nyilván, hisz minden ember más, mekkora észlény vagyok, nem?). Beleütsz, és nem érzel semmit? Végül is az álom része, tehát nincs ezen mit csodálkoznom Very Happy
Szóval nagyon különbözik attól, amit én fogok majd megírni. Sötét és komor az egész - szerintem ilyet még nem is olvastam tőled, bár... Ha a csábdémonos sztorid végét annak vesszük, akkor igen. Mindenesetre ennél nagyon-nagyon jól állt ez a hangulat, eltaláltad.

Jó volt olvasni a múltdarabkákat. Ugye ezt is említettem, de azért elismétlem, hadd dagadjon a májad Very Happy Tetszett, hogy vegyítetted az álmot, a képzeteket a valósággal, és mivel nem tudok szinte semmit Mina múltjáról, teljesen átjött az egész. Fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen mi is az, ami ténylegesen megtörtént, és mi az, ami már csak a vámpír fejéből pattant ki, hogy saját magát védje meg. Röviden: álom és valóság tökéletes keverése, congrat, sis!

Nagyon szépen kicsomagoltad ezt az egészet, jól kihasználtad ezt a lehetőséget, panaszom nem lehet a megoldásra, és fun, de tényleg nem tudok semmi negatívumot felhozni. Nem találtam semmiféle hibát, összefüggéstelen zagyvaságot, gördülékenyen ment az egész, nem kellett megállnom, hogy percenként felírjak valami apróságot - kritikus szemmel is jó volt ez az egész, minden klappolt, a helyén volt. Csak gratulálni tudok, így tovább ^^

Jutalmad pedig nem marad el, és sajnos, mivel nem érted el a bónuszpénz minimumát, így olyat nem tudok adni (nem tudom, ennyi máni után mennyire sajnálod), de így is jut hozzád 1000 váltó és 100 tp.
avatar
Laura Nendel
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 93
Join date : 2016. Feb. 14.
Tartózkodási hely : Ahol pénzt szimatolok

Karakter információ
Kaszt: Kém
Szint: Amennyi szükséges
Tapasztalat:
333/333  (333/333)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Darrakard on Szer. Jún. 08, 2016 6:54 pm

Az árvaházi kalandsorozat fináléja is megfelelően izgalmas volt, habár arra rájöttem, hogy a sötét dárda pontosításra szorul de ez dobóhiba, szóval nem von le az élmény értékéből. Jár érte a 100 TP és 1000 váltó.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 642
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szomb. Jún. 11, 2016 3:50 pm

Száműzött


A két lány a szobájában van. Mindkettejük felhúzott térdekkel ücsörög saját, díszes, baldachinos ágyán a kellemes illatgyertyák bódító ködében. Látszatra két elfoglalt tudóslánynak tűnhetnek, ám korántsem az előttük terpeszkedő lapokkal foglalkoznak. Tanácskoznak.
- Nem bírom. Hogy amikor megszólalok, görcsbe ugrik a hasam, utána meg már meg is bánom, hogy megtettem - panaszkodik Adelin, s érezhetően próbálja visszafogni indulatait.
Külsőre szinte majdnem teljesen nővére mása. Arca, mint a mívesen faragott porcelán, szív alakú, sima, tiszta, őszinte, cseresznyeajkai nemességet tükröznek, s a szemük is hasonló a testvérével - pusztán színében különbözik: míg Minának világosvörös, Adeliné ezüstös fagykék. Akárcsak néhány emberé. Panaszkodik is néha rá, hogy korántsem úgy néz ki, ahogy egy vámpírnak kellene... Mina erre általában úgy reagál, hogy ez nem is szükséges, azok a kék szemek gyönyörűek, s nem baj, hogy nem fél tőlük senki. "Ki félne?" - kérdez vissza ilyenkor keserűen Ade. "Nem is találkozunk senkivel."
Persze ez az utóbbi időben megváltozott. Adelin csak neki mer ilyenekről beszélni, de alkalomadtán el-eljárogat a kastélyból. Barátokra van szüksége. A kinézetével nem nehéz beolvadnia, felveszi egyik közönségesebb, nem túl díszes ruháját, és senkinek nem tűnik fel, hogy valami nincs rendben vele. Esténként néha megosztja Minával, épp milyen álnevet talált ki, s a környező településeken minek adta ki magát.
Mina szíve ekkor összehúzódik... Nem tartja ezt jónak. Soha nem szeretett hazudni. Őszinteségében persze magától a titkolózástól is szenvedett, de szerencsére ezzel nem volt sosem problémája, kellően félénk volt ahhoz, hogy senkinek ne merjen elmondani semmit. Vajon Adelin miket beszélgethetett azokkal az emberekkel? Azt hitték róla is, hogy egy közülük...  A mindennapi dolgokról? Az élet értelméről? Vagy csak csacsogás volt az egész? S jobb lett ezzel neki?
Az apjuk persze nem tudott erről semmit. Minának ismételten tartania kellett a száját, ám az a furcsa helyzet állt be, hogy most a családján belül kellett titkot tartania. A súly egyre nehezedett. Ám ennek ellenére, a Nachtraben családfőnek nem tetszett ifjabbik lánya viselkedése. Akármit is tapasztalt odakint a leányzó, az megváltoztatta. A világ olyan része nyílt ki számára lassan, amelyet eddig egyáltalán nem ismert, s ez kíváncsivá tette, a továbbiak kutatására ösztönözte. Egyre többször tett megjegyzéseket arra vonatkozóan, mégis mi értelme ennek a szigorú titoktartásnak és rejtőzködésnek. Minden nap elejtett egy-egy ilyen hozzászólást, ezeket általában a szokásos érvekkel simította el a férfi, s egy gyanakvó, szúrós pillantással, miközben Mina elmerült a levese vagy épp a szőnyeg mintázatának részletes vizsgálásában.
Most sóhajtva csóválja a fejét a csillagképekről szóló lexikon fölött.
- Nem tudom, mit lehetne tenni - mondja, csak hogy mondjon valamit. Ezt a mondatot annyiszor hangoztatta már, hogy saját maga unja magát, és szinte megőrül abba, hogy nem tud lépni valamit. Ez így nem lesz jó, ennyit tud csak.
Hosszú hallgatás következik. Mina következő panaszhullámot várt, így ez meglepi. Oldalra néz, húga arcát fürkészve, aki észleli tekintetét, mire kimondja: - - Én tudom.
...Valóban? Ajjaj. Valami drasztikus lépésre készül. Rémülten tárja szét hosszú szempilláit. Ade érzi a pánikot, ami kezd eluralkodni nővérén, arcán valami szomorú elhatározás jelenik meg. Majd ez hirtelen átvált izgatott lelkesedésbe. - Elmegyünk innen!
- El... el akarsz szökni? - Szívdobogása hirtelen kétszeresére ugrik. Legvadabb álmaiban se gondolt volna rá, hogy ilyesmit tegyen.
Adelin ismét hallgat, majd hirtelen felnevet. Mina még jobban megrémül. - Igazából nem tudom. De jó terv, nem? Két nővér, kik szembeszállnak a börtönnel...
- Ez nem börtön, Ade. Rosszul látod, egyáltalán nem ellenünk vannak itt...
- Nem, viszont nem engednek semmit csinálnunk. Miért, szerinted is van értelme ezt az Átkot keresni? Évtizedeket töltünk papír fölé görnyedve, aztán meghalunk. Ennyit ér egy fenséges vámpírcsalád létezése? Annyi lehetőséget hordozunk magunkban! - Mina pislogására szinte megvető arcot vág a húga, mintha csak azt mondaná: "nem hiszem el, te vagy az idősebb, és nem érted? nem érzed?"
- De... de.. ez nem csak rólunk szól, hanem...
- Persze, az egész világról. Mindegy is. Aludnunk kellene. - Adelin komoran összecsapja a könyvet, leteszi maga mellé, majd nemtörődömül becsomagolja magát takarójába és a fal felé fordul...
...ám ekkor három koppanás hallatszik az ajtón, sejtelmes szünetekkel. Mindkét lány feszülten ül fel és érezhetően megfagy a levegő a szobában.
- Azt hiszem, az alvással várnotok kell egy kissé, lányok - hallatszik apjuk igencsak komor és vészjósló hangja...

Minát otthagyják, így ő csak ül az ágyán és hallgat, mert így is hall mindent, ami a szomszéd szobából átszűrődik. Hangos kiáltozások, főleg. Adelin méltatlankodása, és a felelősségteljes apa felháborodott reakciói. Az idősebb lány érzi a könnyeket formálódni a szemében. Szét fog szakadni. Mégis mit tehet? Eddig őt még nem kérdezték, mit tud. Hála az istennek.
Végül nem is kell, mert Adelin, sértett büszkeségével bevall mindent. Többek közt azt is, hogy emberekkel barátkozik. Ez az utolsó csepp a pohárban.
Mina bebújik a takarója alá és fülére szorítja azt. Tényleg kezdi úgy érezni magát, mint egy ketrecbe zárt madár. Erre a gondolatra megijed, hogy most vajon Adelin befolyását kezdi érezni az elméjében? A saját gondolatai is ezek lennének, ha nem ültet bogarat a fülébe a húga?
Egy időre próbálja elűzni a kétségeket és aludni valamennyit...
Pár órával később Adelin sírva beviharzik a szobába, berepül az ágyba és egy szót sem szól.
Mina sem.
A dologról sokáig senki nem szól egy szót sem, a családi étkezésekkor hideg a levegő, és mindig Ade távozik először. Udvarias, kimért, és teljesen tárgyilagos minden beszélgetés a gyermekek és a szülők közt. Anyjuk arcán szomorú értetlenség tükröződik, Mina ezt tudja leginkább azonosítani saját érzéseivel. Láthatóan anyu sem tudja, mégis mit tegyen. Elviekhben érezhetően párja mellett ál, ám borzasztóan félti a lányát. Lányait. Mina gondolkodik, beszéljen-e vele. Talán könnyebb lenne utána. Talán össze tudnának hozni valami stratégiát, amivel felnyissák Ade szemét, hogy az élet másmilyen, mint amilyennek elképzeli.
Ám... valami megállítja. Ismét.
Ez a valami pedig az, hogy kezd egyetérteni Ade-vel.
Minden éjszaka a hallottakon agyal, és bár lassan kezd szétszakadni belül, tudja, hogy valamit lépni kell. Próbálja biztatni magát, hogy lassan ő is érzi a láncot, mely fogvatartja őket, s a hiányát, hogy más élőlényeket is lásson családtagjain kívül... ám ez csak még jobban elbizonytalanítja. A túl nagy perspektíva, a lehetőségek tárháza megrémíti. Fél a hatalmas síkságon. De hisz annyi érdekes dologról olvasott már könyvekben. Milyen lehetne azt a saját szemeivel látni? Milyen lenne, ha Hedwig széles puszták, fényűző emberi királyságbeli paloták, füstös parasztudvarok fölött szállhatna? Milyen lenne sötét tündéket, goblinokat, óriásokat látni? Netán harcolni velük?...
Nagy  álmai vannak a leányzónak, ám fél tőlük. S így nincs is ideje összeszedni magát.
Mert mire novemberre fordul az idő kereke, Adelin eltűnik.
Egy nap reggel nincs az ágyában. Egy, egyébként teljesen szokásos szótlanságot követő napon.
Reggel, ahogy Mina felébred, s látja, hogy Ade fekhelye üres... szinte sikítani támadna kedve. Aztán végül csak csendesen lélegzik és mered az enyhe bemélyedésre, melyet húga teste hagyott. Szóval tényleg elege lett, tényleg elment. De hová, az isten szerelmére, hová?!
Mina szemében a világ egy óriási, hatalmas katyvasz, azonkívül, amit ő lát belőle: magas fákkal határolt vadon, benne az ő palotájukkal. Azonkívül minden, amit eddig csak könyvek lapjain látott s apja beszámolóiból hallott. A nyomor, a tündöklés, a bűn... minden fertője, maga a pokol, a veszély, s egyben az izgalom. Ebbe menekült ki Ade. Vajon mit lát most, merre jár?
És mi lesz vele, ha bajba kerül?!
Első gondolatra rohanna utána, másodikra... tudja a kötelességét. Egyébként nem is merne csak úgy utánamenni. Fogalma sem lenne, merre induljon el.
Úgyhogy az egyetlen utat követi, mely ki van kövezve számára: rohan apjához...
... s fogadja a rá zúduló szitkokat, értelenkedő, felháborodott, irányítatlan megemelt hangú szavakat, melyeknek nagy része igazából nem is neki szólna, de csak ő van ott, hogy hallja őket. És persze anya. Mina megtapasztalja azt a borzasztó érzést, amikor könnyeket látsz a szüleid szemében. De legalábbis az egyikében biztosan. Apjuk... apja... belül sír, később tán kívül is fog, de egész biztos nem akkor, mikor látják.
A hevenyészett, indulatos kupaktanács rögtön eldönti, hogy rövidesen indulnak megkeresni Adelint, s bármi áron visszahozzák, akárhol is van. Anyu tördeli a kezét, egyrészt, mert borzasztóan retteghet, mi lett Ade-vel, másrészt, mert fogalma sincs, mit fognak neki mondani, miután megtalálják. S neki mi mondanivalója lesz számukra?
A legszörnyűbb viszont ezután következik. A kérdések, hogy mégis hogy születhetett meg ez az elhatározás az ifjú leányzó lelkében, az idősebbet érik. Árulásnak érezné, ha elmondaná, amiket Ade bizalmas éjszakákon osztott meg vele. Mindent, ami bántotta, mindent, amit tervezett, amelyeket aztán elfátyolozott egy keserű, szórakozott nevetéssel, s már elmosódott a határa a valódi vágyaknak, meg annak, amelyeket csak csalódásai miatt talált ki, és nem is gondolta komolyan. Talán már ő maga se tudta.
Apa veszekszik vele... követeli, hogy válaszoljon, de ő csak könnyezve tudja rázni a fejét, s bizonygatni, hogy nem akart rosszat, és sajnálja. És hogy nem, semmiképp sem támogatta ezt az ötletet.
Anya átöleli Minát, majd mindketten sírnak egy sort, majd a két kétségbeesett lelket közrefogja az örök határozottságot képviselő családfő és útnak indulnak. De valahogy a két nőnemű még mindig nem tud keménységet tettetni. Igenis el vannak veszve abban, mi az igaz és mi a helytelen már.
Vajon az igazság az, amit Ade látott, és ők a vakok? S  ha igen, miért nem vették észre korábban? Vagy Ade csak kiborult, és teljesen rosszul látja a dolgokat? De akkor mért vonz mégis annyira a külső világ?
Talán ha egyedül lettem volna, ha nem lenne testvérem, én is eljutok idáig? Vagy én csak... követem őket? Hirtelen kezdi úgy érezni magát, akár egy szolga, kinek nincsenek saját gondolatai... azazhogy, eddig nem voltak... Most már vannak. Csupa kevert kétség. Így nem fog tudni tisztán látni. Nem tudja, mi lesz, de hogy valami elképesztően megváltozott most, az biztos.
Ami valami elképesztő izgatottsággal tölti el egyébként.
Ahogy elhagyják a palotát... hosszú évek óta szinte először... szinte kirepülne, mintha, akár Hedwignek, neki is szárnyai lennének. Dobogó szívvel néz maga köré és azon tűnődik, mit érezhetett Adelin, ahogy itt járt. És vajon merre indult tovább?
Apa azt indítványozza, a legközelebbi falvakat keressék fel. Ade biztosan nem az erdőben bolyong. Vagy ha mégis...
...erre nem gondolnak. A szó kimondatik, ettől függetlenül Mina igenis elkezd gondolkodni, mi lenne, ha Ade tényleg az erdőben bolyongana. Milyen csodás is lehet ott.
Ám hiába kutatják át még az erdőt is. Ide mennek ugyanis a falvak után, hova beszivárogtak, s átkutattak mindent. Észrevétlenül. Minát csak cipelik maguk után, mint valamiféle rongybábut... s mikor jókora feszültség közepette hazaérnek, üres kézzel és bárminemű nyomok nélkül, Mina elcsíp egy beszélgetésfoszlányt, amelyből rájön, hogy pusztán azért nem hagyták otthon, nehogy véletlenül még ő is elszökjön.
Ez megrendíti. Aznap este a szokásosnál is szótlanabb, s így van ez minden ezt követőn.
Beszivárog az életébe egy eddig pusztán apró, gyermeki adagokban tapasztalt érzés: az önsajnálat. Nem is rest ezt kinyilvánítani. Meglepődik magán, hogy jobban esik csendben maradni. De most nem hajlandó beszélni. Bezárkózik és elmerengve bámul... gyakorlatilag bármit, mire szeme rávetül. Az ablakból a kilátást, a plafont... a könyveket... szinte megvetően néz rájuk. Ade szavai visszhangoznak elméjében. "Nem érnek ezek semmit. Elvesztegetjük életünk." Vajon tényleg?...
Apja naponta jár el, s körbekémlel a világban, hátha valami hírt kap, amely utat mutatha, Ade merre lehet...
...aztán egyszer végre kapás is van.
Bár ne lenne. Egy nap ugyanis feldúltan állít haza, anya meg Mina pedig rögtön rohannak is és faggatják, mi történt.
- Eltűnt pár gyerek a környékről. - Miután észleli, hogy a nők részéről csak értetlen pislogás a válasz, merőben bámul a szemeikbe, hol egyikükébe, hol a másikébe. Minának kicsit több időbe telik, mire felfogja, ám utána rögtön visít is:
- Hogy... miiiire gondolsz?! Az nem... ezt nem gondolhatod. Ez már tényleg túlzás. Biztosan nem...
- Nem tudjuk, mire gondolhatunk, Mina - mondja szomorúan, de halkan és beleegyezőn, s ettől a hangsúlytól a lánynak ökölbe szorul a keze.
Nem... Ade mért tenne ilyet? A Nachtrabenek soha nem bántottak ártatlan civileket. Ade egy kedves lány, ő barátkozik az emberekkel, nem elrabolja őket!
- Tudod, Mina... - ül le vele beszélgetni, s Minának nagyon keve támad visszamenekülni a szobájába és sírni a párnájába és váltig tagadni az elméletet, amelyet megpróbálnak ráerőltetni. - A vérnek van egy nagyon furcsa vonzása ránk. Amint azt valaki egyszer megtapasztalja...
- De ő nem... - ajka megvetőn húzódik félre -... nem tenne ilyet. Mégis mi venné rá? Ő nem... fordul ilyen módszerekhez.
Szemében a vérszívás egyenlő a droggal, a gusztustalan, lealacsonyodott, ösztönlény szintű vágykielégítéssel. Mindig is gyűlölte, akik mások bántását saját örömükre használták fel. S a gondolat, hogy ez talán a húga műve... - De nem lehet. Csak eltűntek a gyerekek, nem? Nem találtak meg semmiféle... fognyomokkal... - Nem tudja befejezni a mondatot, csak zokogva összerándul.
Ha ez igaz... akkor mind miatta van. És ha nem is, a tény, hogy Ade eltűnt, még mindig miatta van. Veled kellett volna mennem, hugi. Megláttad volna, milyen a világ, vigyáznom kellett volna rád. És talán, mikor rájössz, hogy nem is tetszik annyira, együtt visszajövünk, megbeszélünk mindent, és minden megy tovább békésen...
S annyira fáj, hogy ez már soha nem fog megtörténni. Úgy érzi, örökre elrontotta az életét. Nem lát mást, csak a maga előtt tornyosodó, már lassan őt is elnyelő fekete hurrikánt, ami szét fogja tépni.
Az elkövetkező napokban úgy hidegül a lelke, ahogy maga az időjárás is. Leveleiket lassan elvesztik a fák, kitárva csontvázkarjaikat merednek a fagyosszürke ég felé. Apa mindennap tovább nyomoz az eltűnések ügyében. Sajnos vannak újabbak és újabbak. A gyanú kezd erősödni, habár Mina nem akarja elhinni. De nem bírja tovább. vagy a saját szemével látja, vagy eltűnik ő maga is, és...
...nem, nem olyan bátor, hogy még elméletben, felindulásból is továbbgondolja ezt a szálat.
Úgyhogy marad az, hogy meg kell látnia a saját szemével. Találkozni akar Adéval. Akármit is tett. Talán vissza lehet hozni még a jó útra!... Erősíti magát, növeli magában az elszánást, hogy bármily borzalmat lát, képes legyen megbocsátani neki. Ám néha feltűnik a remény, hogy kiderül: egyáltalán nem bántott ő senkit, s teljesen más áll a háttérben. S ez a legrosszabb. Ebben a reményben valójában nem hisz. De attól még ott van, és iszonyú módon zavarja.
Egy nap a szálak összeérnek. A fognyomos hírek egy bizonyos faluba vezetnek. A család az éj leple alatt kivonul. Mina csak úgy halad már a vlágban, mint egy szellem, lebegve és láthatatlanul. Úgy érzi, egész életében az volt. Egy szellem. Elbújva mindentől, s becsukva a szemét mindenre. S most, ogy kényszerből kinyitotta, mit lát? Szörnyűséget. Hát tényleg ez volna a világ?
Nem kell megerőltetnie magát, hogy csendben lopakodjon a kis parasztfaluban. A szavak már rég elhagyták.
Hűvös szél fúj, amit valahogy most üdvözlően fogad. A hideg nem ébreszti fel, inkább elvonja azt a maradék életerejét is... Hajába túr az őszi szellő.
Édesanyja betér egy fogadóba, különleges képességét használva, mely segítségével egy rövid ideig nem látszanak vámpír vonásai. A tervet előre kieszelték: kiadja majd magát az egyik eltűnt gyermek anyjának, s így talán kitudakolhat valamit...
Anyu nem túl sokára elő is lép a fogadóból, majd besurran annak fala mögött. Közli, hogy megtudta, ki volt az utolsó áldozat.
A falu széléhez mennek. Pár fenyő áll a településről kivezető út mellett. Illatuk egész idáig elér. De Mina valami más illatra figyel fel.
Vér.
És megmozdul benne valami, amitől sikítani támad kedve. Lefagy. És ekkor megszólítják: - Gyerünk, Mina, nyiss be... Ne félj, itt vagyunk, megvédünk.
Miért én?! - akarja ordítani, s remegni, de nem tud remegni sem. Csak áll ott kerek szemekkel. Majd gyanakodni kezd. Vajon azért küldik őt, mert ha nem hajlandó benyitni, akkor azt hiszik, ellenük van? Vagy... pusztán abban a hiszemben, hogy ha őt látja meg először Ade, nem fogja bántani?
Ha egyáltalán itt van Ade. De talán csak az áldozata van itt.
Az áldozat... a kilincshez útban lévő keze megakad a levegőben. Mire észreveszi magát, már kialakult a fejében egy kép róla, mit fog látni.
Szorosan behunyja szemeit. Úgyse fordulhat vissza, akár ki is nyithatja azt az ajtót... Nyel egy nagyot, túl erős a vér illata. Minden ízében megremeg. Gyűlöli... gyűlöli a vért... gyűlöli, hogy ezt teszi vele...
Csikorgás hallatszik. Majd pedig kitárul a pokol kapuja.
Ade csak ül ott. Egy elhagyatott, szegényes asztal melletti széken. Bámul maga elé a semmibe, legalábbis eddig azt tette, mikor pedig benyit Mina, feltekint rá. Kék szemei környéke véreres, pupillája kitágult, tekintete üldözött és meghasonlott... egy ketrecbe zárt vadé... pedig pont, hogy elszökött...
...szája pedig véres.
A földön fekszik előtte egy gyerek. Fiatal, szőke hajú kislány... lehetett valaha. Hanyatt fekszik, így pont látszik elmetszett torka, melyen cakkos kis seb jelzi a harapás nyomát, melyet mélybordóra zárt már az alvadt vér.
Szinte kővé dermeszti az iszony. Amint változást lát Adelin arcán, felpillant, s látja, hogy ő mosolyog. De... nem boldog mosollyal. Egy őrült mosolyával.
Ne... ne tedd... Ne nézz így rám... El akar ájulni, vagy valami. Ezt nem bírja. Mért neki kellett kinyitnia az ajtót? Mért kellett egyáltalán kinyitnia az ajtót? Mért kellett egyáltalán idejönniük?...
Ekkor a szülei elviharzanak mögötte.. még hallja anyja döbbent sikolyát, ezek után viszont nemigen emlékszik semmire.
Csak mikor már otthon vannak.
Állítólag nem ájult el, de minden kiesett.
Ade pedig... hiába kiabálnak rá, hiába vallatják, hiába könyörögnek neki, nem szólt semmit. Üres tekintettel néz maga elé és csak ül, ahová teszik. Apa tönkretesz pár bútort. Elképesztő káosz uralkodik a palotában. Még tükrök is törnek el. A Nachtrabenek nem babonásak, és már amúgy sincs szükség több szerencsétlenkedésre...
Mikor anya kedvesen felszólítja Ade-t, hogy menjen aludni és pihenje ki magát, ő szó nélkül feláll és megteszi. Mina nem mer egy szobában aludni vele, így felajánlanak neki egy vendégszobát. Csak azt fogadja el, nem akar a szüleivel sem aludni. Egyedül akar lenni...
Bár már alszik, így nem veszi észre, de apa egyszer belopózik szobájába az éjszaka folyamán, hogy megbizonyosodjon róla, ott van-e még...
Ugyanezt teszi Adéval is. Ám ide már egy tőrrel a háta mögött megy be.
Ám mindkét leányzó alszik, vagy legalábbis úgy tűnik, alszanak, így visszatér, és csendben tölti el - álmatlanul - a nap hátralevő részét...
Mina álmai értelmetlen, lázas kavalkádok formájában jelzik elméje viharait. Álma korántsem pihentető. De legalább alszik. Másnap reggel apa nincs itthon. Mikor kérdezik anyát, hova ment, elmagyarázza, hogy a falvakat járja... Emléktörlést hajt végre mindenkin.
Szóval megőrzi a titkot.
Titkolózás, mindig a titkológás.
Ezzel a titokkal fognak együttélni mostantól?...
Mikor apa visszatér, nyilvánvalóvá válik, hogy nem. Az arcán már látszik, mikor belép, hogy sok mindenen van túl. Rengeteg gondolaton, amelyeket meghányt-vetett magában. S valahogy olyan baljós a csend körülötte, hogy érezhető: nem túl kedvező elhatározásra jutott.
Elvonulnak anyával beszélgetni. A lányokat szó szerint kiparancsolják a szobából. Egy darabig semmi sem hallatszik - Mina az ágyán figyel ismét, falnak tapasztott fülekkel -, majd anya felháborodva kérdezget valamit, értetlenül, és zokogni kezd... Apa kiabál, vélhetőleg vigasztalni próbálja... majd... ő is sír talán?
Mina úgy érzi, mintha vérbe fagyna a szíve. Itt valami nagyon nem jó készülődik, ha már apa is sír... Mit mondott el neki?!
Szinte megőrül, hogy itt kell kint várakoznia, és már majdnem rohan, hogy feltépje az ajtót, s megkérdezze, mit határoztak. De nem meri.  
Majd pedig besétálnak a szobába. Mina szinte levegőhöz se jut. Rémült szemekkel néz rájuk, mintha csak állat lenne, s a torkára fennék a kést. Végül apa mondja ki:
- Adelin nem maradhat.
Egy törés. - De... de.. hogy... semmiképpen? Mi lesz vele? Hová viszitek? De a titok...
- Nem itt nem maradhat.
Második törés. Sehol nem maradhat? De akkor... Miiiiiicsoda?! Erre nem tud mit szólni, csak még nagobbra nyitni a szemeit. Gyomra fordul egyet, és várja, hogy na most sikerül majd elájulni, de... még mindig nem jön össze.
- Sajnálom, Mina. Egy ősi törvényt szegett meg. Túl messzire ment, az elméje nem bírta a megrázkódtatásokat. Neki is jobb lesz így.
Harmadik törés. Jobb lesz így? Úgy, ha nem lesz? De... ez nem gondolhatják komolyan... De... de... a ti gyereketek... a húgom! Akármit is tett, a családunk! Megszólalni nem bír, csak szeme szórja a felháborodott szavakat.
Anya szinte támolyogva kihátrál a szobából, apa viszont figyelembe sem veszi ezt. Arca kemény, határozott... elképesztő ellenszenvet érez ezzel az arccal szemben most. Hogy nézhet így, miközben azt mondja, hogy a húga nem élhet tovább? Ki ez az ember? Tényleg ismeri? Tényleg ez lenne az, akit eddig az apjának nevezett, lehetséges ez?
- Te vagy az, aki legközelebb álltál hozzá mindebben. Úgy sejtem, te tudtál legtöbbet a tervéről. - Igen... tudom, hogy hibás vagyok, hogyne tudnám. Hetek óta rágja a lelkemet belülről, de még erősítsetek rá, sokkal jobb lesz, tényleg, sokat fog segíteni... -... ezért úgy vélem, neked kell megtenned.
...Hát, erre nem számított.
Hátraugrik. Háta már a falnak simul, úgy térdel az ágyon, s néz, akár egy űzött vad. Úgy véli, rosszul hallotta, értetlenül ráncolja a homlokát.
- Sajnálom, Mina, de ez így helyes. - Anya zokogása hallatszik kívülről...
Helyes?!... Kígyóként tekereg agyában ez a szó, fekete füstkígyóként mászik lelke legmélyére s átkúszik összes, eddig szentnek hitt érzelmén. Helyes. Hát, ez minden, csak nem helyes...
Nekem... kell... megölnöm... Három szó, mely már önmagában megöli. Már nem tudja, ki is ő valójában. Nem akar lenni senki, nem akar létezni. Nem, őt erre nem veszik rá. Miért? nem vétkezett semmit, miért büntetik így ennyire? Miért büntetik azzal, hogy apa egy szörnyeteg lett?
...vagy mindig is az volt, csak nem vette észre?
Ismét Ade szavaira gondol vissza. "Néha úgy érzem, nem ismerem. Nem értem meg őt, és őt se engem. Olyan rossz." Csak egy lázadó kamaszlány nyafogásának tűnt. De most... Hugi... Soha nem hittem volna, hogy ennyire igazad lesz. Ekkor megtörik benne a jég, s zokogva gömbölyödik össze egyetlen labdává. Egész egyszerűen csak elborítja az önsajnálat, mint egy folyó. Vize rohanva folyik a feje fölött, s sodorja, míg szépen bele nem fullad...
- Idővel megérted...
Nem figyel oda. Mondhatnak bármit, de nem figyel oda. Őt már nem érdekli semmi. Ő ezt soha nem fogja megtenni...
Ha akár a legközelibb jövőjébe is néz, egy átlátszó falat lát... mögötte pedig a semmit. Csak bámul bele és megszédül, és elfolyik benne... elfolyik a semmiben.
-... szóval értsem úgy, hogy nem fogadod el a feladatodat?
Hangosan felsír, pedig nevetésnek indult. Fölemeli fejét, hullámos hajzata csapzottan simul arcára. - Soha. Soha nem bántanám Adét.
- Hát nem értetted meg?! - Dühödten szorulnak ökölbe apja kezei, de már képtelen félni. Hisz üres. Üresen néz fel rá, és fülével érzékeli a rá záporozó hangosan kiáltott szavakat, de fel nem fogja őket. Tudja persze, mikről szólnak. Amiről már ezelőtt annyiszor. Kötelesség, becsület, titok, Átok. E körül forog minden. Az olyan puha, törékeny, képlékeny dolgok, mint szeretet és egymáshoz való kötődés, kapcsolatok, már elmosódtak rég... lemosódtak apa lelkéről... csak túl későn vették észre...
Kéz csattan az arcán, s ő meglepetten tér vissza pár pillanatra a világba. Megdöbben. De ezek után csak még jobban tudja gyűlölni. Soha nem hitte volna, hogy képes lesz ilyesmire...
Megkeményedik. Érzéketlenül tűri az ütéseket. Anya sírása még mindig átszüremlik, és most sajnálja őt, amiért olyan gyenge volt, hogy nem jött erre rá korábban. Vagy talán rájött, s pont ezért sír. Látta már. Csak reménykedett benne, hogy soha nem fog eljönni. Hogy apa majd megváltozik. Hosszú éveken  át reménykedett. Ám Ade keresztülhúzta a számításokat.
Nem bírta már ezt az őrületet, helyette egy másikba menekült. Ez okozza hát a vesztét...
Mindenütt sajog, ahogy felnyalábolják és kivonszolják a folyosóra. Anya összeroskadva ül egy széken. Apa beront Ade szobájába és előráncigálja őt is. Majd kiabál Minának, aki csak üresen néz maga elé. Megfogják a fejét és erővel kényszerítik, hogy Adét nézze. Ő engedi. Olyan most, mint húga volt, amikor visszahozták... csak egy üres báb, belül pedig, mint a tűzvész által letarolt pusztaság...
Apa kezében villan egy tőr, amely megérinti Ade torkát. Mina nézi, nézi engedelmesen. Nézi, ahogy a penge végighúzódik az övéhez hasonlatosan sápadt bőrön. majd felnéz Ade szemeibe, aki pedig vissza rá. "Nem megmondtam?" - üzeni fáradt, kimerült pillantása.

Egy üres márványszobor lett. Egy szót sem szól, kimérten jár, eszik, iszik, alszik, napközben viszont csak fekszik az ágyán mozdulatlanul. Anya sír. Rengeteget.
Egyszer aztán elkezdett eltünedezni.
Az erdőket járta, s a természetből áradó nyugalom valahogy feltöltötte valamivel. Célja nemigen volt. Csupán nézett, szemlélt, és beszívta az ingereket, amik érték. Ám még mindig egy szellem volt. Egy elveszett szellem.
Néha napokig vándorolt... egyszer elért egy Rabennest nevű falut. Szokása szerint, a sikátorokban rejtőzködve bujkált, figyelte a történéseket, e mocskos világot. Épp jókor érkezett, ugyanis holmi fekete köpenyes alakok irtották a falu népességét. Arra gondolva, hogy talán jótevő szellem lehet belőle, felvette a harcot az orgyilkosokkal.
Az egyik kis utcácskán befordulva hirtelen megpillantott egy csuklyással hadakozó sötét tündét.

Sokadik találkozásuk alkalmával elmondta neki.
Ezek után tudta, mit kell tennie.
Hazaküldte Hedwiget, lelkére kötve, hogy hozza el pár ékszerét s prémkabátját, majd miután mindezek meg is érkeztek, elindult. A sziklán várta Damient. Előző alkalommal megbeszélték, hogy elhozza, amire szüksége van, majd elszivárog a palotából és vissza se néz. Onnantól fogva a kis kunyhóban fog lakni, Damiennel.
Elképzelte, hogy nem jön el, ő pedig ott ül az örökkévalóságig és csak vár...
De eljött. Ő pedig rámosolygott. A márványszobor megtelt élettel. - Gyere, Mina. - nyújtotta neki szürke kezeit. - Vár az új életed. Menjünk.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Laura Nendel on Csüt. Jún. 16, 2016 11:48 am

No, lássuk, miből élhetünk!
Kezdjük először az apró hibákkal, hogy mézédes legyen aztán a sok dicséret Very Happy

- "Mindkettejük felhúzott térdekkel ücsörög saját, díszes, baldachinos ágyán" - itt vagy ücsörögnek, vagy pedig azt írod, hogy Mindketten.
- pár elírás volt (pl lemaradt egy betű egy szóból), de ilyen mennyiségű szöveg mellett szólnom sem kéne érte Very Happy
- néhány, számomra a szövegkörnyezetből kiugró szó:
-- hevenyészett, indulatos kupaktanács rögtön eldönti - a kupaktanács nekem mindig is olyan vicceskedő hangulatú szó volt, így a komoly helyzethez nem nagyon éreztem passzolónak
-- mindketten sírnak egy sort - ez nagyon szlenges, de lehet, csak én érzem annak
-- két nőnemű még - ez olyan furcsán hangzik számomra, de érthető a használat, elvégre sokat volt a lány és az anya szó, szóval... Áh, nem tudok ide sajnos hirtelen mit javasolni :/
- és egy tévesztés: Ki ez az ember? - vámpír Very Happy
- sok a de, néhol az ám - érdemes használni többször a 'viszont', 'azonban', 'ellenben' szavakat, változatosabbá teszi az amúgy elég változatos és választékos szóhasználatú szövegedet

Amik tetszettek:
- ezüstös fagykék - csudiszép Very Happy
- Leveleiket lassan elvesztik a fák, kitárva csontvázkarjaikat merednek a fagyosszürke ég felé. - ez is tök jó leírás, bár én tudnék ilyet Very Happy


No, és akkor összegzés: az egész olyan novellaszerű volt, és még mielőtt azt hinnéd, hogy ez rossz, nem az. Voltak olyan részek, ahol nem részletezted az eseményeket, csak leírtad, a párbeszédeket is csak narrációba raktad tömören, és ez így is volt rendjén, jól nézett az ott ki. Nem éreztem, hogy bárhol bővítésre lenne szükség, jót tett annak a kétségbeesésnek és homályosságnak, ami Minát körülvette.

Valamint emelem kalapomat, egyrészt a korábban emlegetett választékosság miatt, ritkán lát az ember ennyi jelzőt egymás után, hogy pontosítsa a leírást, az érzelmeket, másrészt ahogy Mina szépen lassan összetörik a folyamat alatt. Nagyon tetszett a megvalósítás, valahogy ez nagyon megy neked Very Happy Tehát ja, érdekes volt, ahogy Adelin elültette a bogarat a fülében, és ahogy ez egyre csak hatalmasodott, valamint ahogy a húg cselekedete tönkretette az egész családot. Lépésről lépésre, hogy mik történnek, meddig süllyed ez az egész eset... És durva, hogy szétszedte a családot, nem lett egy semmi iromány, respect!

És még valami: úgyszintén érdekes volt az is, hogy ütközött a két nézet, majd az azt követő vívódás Minában, aztán a meggyőződés. Sajnálom szegénykét, hogy ennyi mindenen kellett átmennie, de szerencsére jött egy Damien, aki kihúzta a sötétségből. Legyenek is továbbra ilyen jóban és legyenek ugyanolyan jókedvűek mindig! Very Happy

Jutalmad nem más, mint 100 tp, ezt Mina bőven meg is érdemli, amennyit szenvedett, valamint a hossz miatt bónusszal 2000 váltó, ha még nem lenne belőle elég.
avatar
Laura Nendel
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 93
Join date : 2016. Feb. 14.
Tartózkodási hely : Ahol pénzt szimatolok

Karakter információ
Kaszt: Kém
Szint: Amennyi szükséges
Tapasztalat:
333/333  (333/333)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Csüt. Jún. 30, 2016 9:12 pm

Tűzpróba - I.

- Walter. Walter Graustein - mutatkozik be a fiú, zavartan igazgatva a ruháját. Fiú? Voltaképp nehéz megmondani, mennyi idős lehet. De annyi biztos, hogy igencsak szétszórt, legalábbis erről árulkodnak a fölfelé kígyózó füstkarikák a háta mögött... A beálló csendben hirtelen egyiküknek sem jön a hangulat, hogy közöljék, őket hogy hívják, inkább azt remélik, senki sem maradt bent a házban, aki megsérülhet. - Ne aggódjatok, semmi gond! Megoldom. - Kétkedő szemöldökvonással tudja csak nyugtázni ezt a kijelentést. - Történt már ilyen. Nem is egyszer.
Walter nyilvánvalóan úgy gondolja, ez megnyugtatja a párost - akik pár persze letaglózva, szótlanul állnak már s várják, hogy egy épület romjaiba dőljön. Ellenben a fiú nyomban munkához is lát. Fölemelt kezeinek ujjvégeiből hirtelen vízsugarak törnek elő, melyek egyre nőnek, végül szabályosan olyanná lesznek, mintha egy patak ömlene a kezeiből, pusztán felfelé, az ablakokra irányítva. Mina nagyra nyílt szemekkel, elhúzott szájjal figyeli a ténykedést. Nem akarja elképzelni, hogy nézhet ki a beltér.
Egyre több füstöt okoz a két ellentétes elem találkozása, s Mina néha oldalra nézeget, nem gyűlt-e még oda a fél falu. Walter hamarosan ismét megközelíti őket, nagyokat lélegezve és kimerülten; de lángok már nincsenek.
- Okosan tettétek, hogy a falu szélére költöztetek, szerintem... - jegyzi meg mintegy mellékesen, fenntartásokkal szemlélve a füstölgő házat.
- Óh. Hm. Na igen. - Úgy fest, mint aki nevetni készül, de már túl fásult hozzá, hogy megtegye. Szegény, vajon mennyit szidhatják a károk miatt, amiket okozott?
- Nem fognak haragudni ezért...? - kérdi meg halkan.
- Óh. Na igen. Dehogynem. Mindig azt teszik. Sajnos én... én... néha kissé elvetem a sulykot. "Kissé." Mindenesetre örülök, hogy nem esett bajotok. Öhm... Mi járatban errefelé?
Ez a srác körülbelül annyira ért a könnyed csevegéshez idegenekkel, mint Mina - gondolja a sötét tünde. - Mi csak...
- Nehogy azt mondd: csak erre jártatok. Csak azt ne. Nem teheted azt, hogy ennyit mondasz valakinek, aki épp most égette le a házát majdnem. - Néz könyörgően nagy bociszemekkel Walter, olyan arccal, mintha félig viccelne, félig kérlelne. Damiennek az a furcsa érzése támad, mintha Mina fiúváltozatát látná. És hallaná.
De most nincs kedve szórakozni. És ez a srác nem Mina. - Nézd, kölyök, semmi közünk ahhoz, mit csinálsz. Neked se ahhoz, hogy mi. Megláttunk egy égő házat, idejöttünk, ám, úgy tűnik, megoldottad a helyzetet. Most pedig azt javaslom, térjünk vissza a régi kerékvágásba, azaz mi megyünk utunkra, te pedig...
- De... - kezdik el ketten egyszerre. Na, hát ez aztán már végképp bosszantó.
Mina nem tudja, hogy folytassa, Walter viszont annál inkább. - Várjatok, én... talán... még segíthetek is valamiben. Ne hagyjatok csak úgy itt. Unalmasak az én napjaim, nem mindennap futok össze ilyen távoli utazókkal...
- Meglepő. Pedig a mostani módszereddel könnyedén felhívhatod magadra a figyelmet.
- A faluét igen! De ahhoz, hogy utazókét is felhívjam, itt kell lennie az utazóknak, pont a jó pillanatban. - mosolyog huncutul, és valahogy képtelen elhinni róla a hegyesfülű, hogy ilyen nagy mértékű tudás van a birtokában. Mégis ki volt képes olyan felelőtlen lenni, hogy elementálmágust nevel egy hebehurgya suhancból?
- Mellesleg, miben szeretnél segíteni? - kérdi Mina, ha már eltértek ettő a témától. Pislant párat.
- Nos - Walter félve Damienre pillant, mintha arra számítana, hogy amaz a szemeiből lő rá valamiféle tűzsugarat. - Hát... attól függ, értetek-e valamilyen mágiához. Abban tudok. Másban nagyon nem. Ja, és tudok főzni. De... szerintem ma már nem fogok. Elég volt a forróságból. - vigyorodik el megint. Mina szemei vészes lelkesedéssel csillognak.
- Én értek hozzá!... Mármint... őő... - Ismét megrémül, hogy túl sokat mondott.
- Kiváló! Nos, fentebb van egy kis kunyhóm, ahová csak én járok, oda szoktam elvonulni gyakorolni.
- Kivéve most...
- Kivéve most. Meg... már néhányszor. De azt nem gyújtom fel. Védve van. Tűz, villám és... egyéb dolgok elleni mágikus védőburkolatot tettem rá és gakran meg is újítom, szóval nem kell aggódni. - Ez Damiennek szól. Aki viszont még mindig úgy áll hozzá a dologhoz, hogy...
- Most komolyan? - Eme kérdés pedig Minának, aki ártatlanságával próbálja leplezni az izgatottságot a tekintetében.
- Miért ne?
- Megtanulhatja például, hogy kell eloltani egy ilyen tüzet... hasznos lehet... - gyürkéli a kezeit Walter.
- Öhm... - Mina hirtelen még jobban elvörösödik, mint amennyire eddig volt. Mind a két férfiegyed kérdőn néz rá, mire félve bevallja: - Izé... engem inkább a... tűz érdekelt volna...
Ez az utolsó csepp a pohárban. - Ezt te teljesen komolyan gondolod, Mina?! Azt terveztük, ma délutánra hazaérünk, és... És... fel akarod gyújtani magad, már megbocsáss?
- Ne aggódj, majd én elol... iiizé... - Aztán úgy dönt, talán mégse olyan biztonságos ezt a mondatot befejezni.
Mina lassan kezd pánikolni. Az fenyeget, hogy ez a két férfiegyed mindjárt egymásnak esik. Hjajj, mennyire is imádja, amikor választania kell... Annál csak azt jobban, mikor látszólag van lehetőség a választásra, ám mégis egyetlenegyet kényszerítenek rá.
- Egy pillanat, ez még azért megbeszéljük... - azzal finoman, de határozottan csuklón fogja Minát és pusztán a jelentőségteljesség szintjéig arrébb kíséri, olyannyira, hogy természetesen nem kerülnek hallótávolságon kívül, de érzékeli a harmadik fél, hogy most róla van szó...
- Nem tudom, mi ütött beléd, de nem tartom jó ötletnek, hogy bármennyire is közelebbről megismerd ezt a felelőtlen kölyköt.
- Felelőtlen kölyköt? Egy elementálmágus-mester szerinted felelőtlen kölyök?
Damien cinikusan felnevet, de már-már vidáman, olyan közepes hangerővel, hogy Walter odakapja fejét. Mina félőn s részvétteljesen rápillant, és szinte látja a szurkolást a szemeiben. Valószínűleg rég volt már, hogy bárki is szóba állt fele a... családján kívül. Akik valószínűleg minden másnap lehordják, amiért tönkretesz valamit a házban. Nem lehet egy könnyű élet. El se tudja képzelni, azok után, hogy őt mennyire a rendre nevelték mindig is.
...persze csak addig, amíg egy bizonyos másik tényező meg nem jelent.
- Ne nevettess. Egy hebehurgya semmirekellő, aki leégeti a saját házát. Legyen az ő problémájuk, de nem hiányzik, hogy a te hajadat is leégesse. Mindenáron a veszély közepébe szeretnél mászni? Mégis mit gondolsz, mit tanulhatsz tőle? Többeket, mint amit a... - ....na igen, folytatná ezt a mondatot, ha nem lennének a közelben mások, nevezetesen egy külsős személy, akinek semmi pénzért nem árulná el, hogy Mina Nachtraben. És ha már itt tartanak, tényleg... - Még csak most találkoztál vele. És ha kérdezősködni kezd?
- Nem... Nem kezdek kérdezősködni - bizonygatja Walter a háttérből, mire Damien úgy pördül meg, akár egy szarvas, ha megészleli, hogy figyelik. - Nem akarok kideríteni semmit, nem kém vagyok, én tényleg csak...
- Neked mégis miből vannak a füleid?! - Hát csak nem beszéltem elég halkan?... Pedig ez elvileg egy ember, az istenit... Vagy valami megveszekedett tudásdémon? Áh, nem, ez nem tudás. Lehet, hogy felfedeztünk egy új démonfajtát: a hebrencsdémont.
- Bocsánat. De tényleg. Ígérem, vigyázni fogok. Az a kunyhó már az én territóriumom, nem gyújtom fel. Esküszöm.
- Mert ez a ház nem a tiéd? - sóhajt. - Lényegtelen. De egyvalamit mondj meg nekem, miért ragaszkodsz ehhez?
Ennél kevésbé nyilvánvaló módszerekkel is megpróbálhatnád megkapni Minát. Úgyse sikerülne.
- Hogy miért? Áh, az hosszú. Tudnék regélni róla évekig. - Ez láthatóan nem győzte meg Damient, hogy nincs mitől tartani s semmi hátsó szándék nem húzódik meg a kívánság mögött. - De... össze tudom foglalni röviden is. Csak tanítani szeretnék valakit. Hogy rájöjjek, erre is képes vagyok. Még nemigen csináltam. Mármint... ehh... ez így nem lesz jó, igaz?
Mina valami furcsa részvéttel szemléli a fiút. Mintha csak úgy érezné, társra talált a fogalmazásképtelenségben. Ami csak még inkább ösztönzi arra, hogy ne hagyja annyiban a dolgot és elrángatni magát Damien által a lehetőségtől, hogy tanuljon...
- Damien, gond nem lehet belőle. Még úgyse tudok rendes tüzet csinálni. Ki tudja, mikor jöhet még jól. - Kiskutyaszemekkel néz.
Nahát. Milyen érdekes. Pár hónapja még esze ágában sem lett volna kapva kapni egy ilyen lehetőségen.
- Istenem, úgy könyörögsz, mintha az anyukád lennék. - Ezt valószínűleg rossz ötlet volt mondani, erre már akkor rájön, mikor megtörténik, de hát visszavonni már nem lehet.
- Mégis mit gondolsz, meddig tartana ez a "tanítás"?
- Pár óra, legfeljebb. Persze utána még visszajöhet...tek többször is, ha gondoljátok...
Damien küld felé egy olyan pillantást, amely körülbelül annyit fejez ki, hogy "Neked itt még mindig nincs szavazati jogod. Walter erre felemeli a kezeit s jelzi, hogy befogta a száját. De a hegyesfülű már ebben nem bízik...
Visszatekint, s ismét csak Mina kérlelő tekintetével találja szembe magát.
- És mit fogok én szerinted közben csinálni? Kergetem a tyúkokat az árokparton? - kérdi keserűen. Minának furcsa mód nincs válasza.
- Azt... nem ajánlom. A gazdáik néha vérmesebek tudnak lenni, mint ők maguk...
- Te nem igazán tudod tartani a szád, igaz? - Lassan belejön a költői kérdések sorozatos feltevésébe. Bár kezd belefásulni. Úgyis fölösleges... Szinte már nevet, úgyis tudja, mivel fog végződni ez az egész csetepaté. Csetepaté? Még csak nem is az... csak az ő szerencsétlen próbálkozásai arra, hogy eltérítsék a leányzót valamitől, amitől ugyebár lehetetlen.
- Sajnálom... - mondja úgy, mintha már eleve elkövetett volna valami rosszat.
Damien felnevet. - Micsodát? Még el se mentél. - A vámpír erre zavarodott-bűntudatos képet vág. - Egye fene. Úgyis addig rágnád a fülem. Menjetek, robbantsátok le az egész domboldalt lehetőleg. - mondja sötéten.
- Le fogjuk! - vágja rá lelkesen Walter. - Vagyis... azt... azt talán nem. Jók leszünk. Ígérem. Nem bántom, esküszöm! Komolyan.
Ám nem kap szóbeli választ, csak egy elképesztően sötét pillantást. Mindenesetre Walter elképesztően megörülve a sikerének neki is vág a felfelé kanyargózó útnak, Mina pedig lelkesen követi. Még megfordul és int egyet Damiennek, aki utánaszól gonoszul mosolyogva:
- Na, most már sajnálhatod!
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Sabriyah on Kedd Júl. 05, 2016 11:48 am

Kifejezetten szórakoztatott a felütés, érdekes történetszálnak ígérkezik, hogy Mina hogyan fogja elsajátítani a tűz uralását. A hebrencs mágus (a hebrencsdémon szón kifejezetten jót erültem), aki mester akar lenni szintén különleges karakternek ígérkezik, már most kíváncsi vagyok mi rejlik benne a felszín alatt, hogy ennyire tanítani szeretne téged, pedig még alig ismer. Nagyon jó kontrasztot adott neki Damien, aki a józanész hangja volt ebben az élményben.

Várom a folytatást, az élményért pedig természetesen jár a 100 tp és az 1000 váltó!
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Júl. 20, 2016 8:49 pm

Tűzpróba II

/Az előzőből véletlen kihagytam, így néz ki Walter

- Szóval - csukódik a kissé rozoga tölgyfaajtó, mely bejáratul szolgált a kunyhónak. Tulajdonképpen zsindelyfedeles, kívülről meglehetősen aprócskának és elhagyatottnak látszik, ahogy elterül a dombon fölfelé kacskaringózó, tömérdek mennyiségű fűvel és vadvirágokkal keretezett út legtetejénél. Az út persze folytatódik innen tovább, valahová messze, holmi későbbi településekig, de ott már erdő keretezi és bizonyosan megannyi veszély is. A kicsiny házikó így hátrahagyva, ám ahhoz képest egész hetykén figyel az alant elterülő falura - ahonnan persze valószínűleg furcsálló és félénk pillantásokat kap. De hát a ház nem néz vissza, a benne levőket meg most ez nem igazán érdekli.
- Szóval? - A vámpír az újonnan érkezett vendég és a fiatal lány ötvözött zavartságával ácsorog fél lépésre a bejárati ajtótól. Walter úgy fest, mint aki nagyon sürgölődni készül, csak éppen fogalma sincsen, mihez kapjon. Nem is igen lehet sokmindenhez, maga a berendezés elég puritán, mindössze egy asztalka van néhány székkel, néhány karcolás észrevehető rajta, meg a sarkán egy-egy elfeketedett folt, nyilván égésnyom. Csoda, hogy még úgy maga az egész megvan.
- Szóval... Nos, nem hittem, hogy idáig el fogunk jutni. - Mina elpirul. Úgy érzi, ezen valamit félre lehetne érteni... Nem tudja pontosan, hogy mit, de nem is akarja, viszont nagyon zavarba jött. - A barátod nem lesz mérges?
- Miért akarsz mindenáron bűntudatot ébreszteni bennem, miután rávettél, hogy belemenjek egy teljesen őrült ötletbe?! - fonja össze a karjait hirtelen jött magabiztossággal. Valahogy látni a megszeppentséget a fiú arcán erőt ad neki, bizosítja, hogy ezt megteheti... amiért valahol szintén szégyelli magát, de jelen pillanatban képtelen eldobni a hirtelen kezébe került hatalmat.- Egyébként, biztosan nem annyira örül... De kétlem, hogy félned kellene tőle, végül is te tudsz tűzgolyókat hajigálni, vagy mi a csoda. - vigyorodik el. Aztán rájön, mit mondott. - Várjunk, ez... izé... inkább visszavonom.
- Nenene aggódj, nem történt semmi. Szóval.
- Szóval? Ezt mondtad az előbb is. De még mindig nem tudom, pontosan miért vagyok itt - Egyik lábáról a másikra helyezgeti súlyát. Szemeibe befészkelt a gyanakvás, egyre inkább úgy érzi, rossz döntés volt ez... Walter a szemeit forgatja, láthatóan szenved, valószínűleg azon gondolkodik magában, miért tesznek fel ezek állandóan kérdéseket. Hát nem lehet elfogadni, hogy valakiben egyszerűen csak túlteng a tanításvágy? Te szent ég.
- Azt mondtad, varázsló vagy.
- Mondj valamit, amit nem tudok... - Mi történik vele? Nem szokott ő így beszélni. No mindegy.
- Amit nem tudsz? Őő... Január másodikán van a szülinapom... Ezt valószínűleg nem tudtad.
- Január másodikán. - kuncog. - Egy tűzmágus, aki télen született. Ironikus.
- Nem csak tűzmágus vagyok! A vizet is tudom irányítani. Meg a jeget. Valamilyen szinten. Persze még fejlődnöm kell.
- Kitől tanulsz? - kérdi kíváncsian. Walter tűnik a mester akarni lenni, de vajon ki a mester mestere?
- Öhm... - elvörösödik az arca és beletúr a hajába, mintha szégyellné bevallani. - Magamtól tanulok... igazából.
- Gondolhattam volna - jegyzi meg az orra alá.
- Nos, ha már a tűzgolyókat emlegetted, akkor... hmm. Nem is. Talán kezdhetnénk egy egyszerűbbel.
- Hol fogunk gyakorolni? - kérdezi hirtelen. - Itt bent? - hangja ijedtre vált. Nem arról van szó, hogy a házikót félti, sokkal inkább saját magát benne égni. Így is elég kockázatos lesz... te jó ég, mit is csinál ő? Tüzet akar varázsolni?
Bár... Az éjláng is tűz. Valamilyen szinten.
- Öhmm... Tanácsos lenne. Itt legalább nem látnak.
- De... azt mondtad, mágikus pajzzsal van védve a hely a meggyulladástól, igaz? - Bólintás a fiú részéről. - Akkor azok - mutat a perzselődésnyomokra - még ez előtt keletkeztek, igaz? - Újabb bólintás.
- Nos, mit szólnál a kedvencemhez? Annyi a lényege, hogy a tűz mintha magukból az ujjaidból szivárogna... Lényegében nincs valami nagy hatótávolsága, de én kedvelem. Valami oknál fogva. Mondjuk... Olyan egyszerűen megolvaszthatnál egy jégfalat, hogy... elé teszed a kezedet. És vársz. Persze, türelmesen, mert azért egy jégfal kemény dió, sőt, még a dióhéjnál is keményebb, no de, dióhéjban ennyi.
Mina nem tudja megállni a nevetést. Aztán elgondolkozik, mire is vállalkozott. Ujjakból szállongó tűz? - Ez lényegében ugyanaz, mint az... - éjláng...
- Hm?
- Őőőő...
- Mint az éjláng?
- Mmmhm...
- Mért vágsz ilyen megszeppent arcot? Ilyen meglepő, hogy egy vámpír éjlángot használjon?
Erre végképp csak elképedt homlokráncolással képes reagálni. Honnan lehet egy falusi fiú ilyen művelt?... Furcsa mód Walter is mintha megrémülne ekkor. Gyorsan témát vált. - Szóval, akkor, mit szólsz hozzá?
- Csináljuk. Bár fogalmam sincs, hogyan, de legyen... Melyik berendezési tárgyadat célozzam be?
- Mindjárt. - Walter arcán huncut készülődő mosoly veszi fel a helyzetét. A lány várakozó testtartásba helyezkedik, s ösztönösen hátrébb lép párat, sandítva figyeli, mi történik, ahogy a mágus fölemeli kezeit és erősen koncentrálva mered az asztalra... Valamiért olyasmit vár, hogy az nemsokára lángra lobban, de nem, nem ez történik. Egy vízből alkotott figura kezd el lebegni fölötte. Először csak amorf, gömb alakú, összevissza kavargó anyag, majd lassan egy éppen támadásba lendülő medve alakját veszi fel. Végül kristályosodni kezd, s nemsokára tömörré fagy.
- Huhh - dörzsöli össze a fiú a kezeit. - Remek, megáll a lábain. - Minára néz, aki elképedve és gyönyörködve szemléli az alkotást.
- Ezt? - sóhajtja kétkedve. - Ezt kellene elpusztítanom? - mutatóujjával többször is rámutat a medvére, miközben vádlón Walterre néz, majd felkacag hitetlenkedőn.
- Óh, ne aggódj, bármikor újra tudom csinálni...
- Ha te mondod...
- Én bizony. Várj. Inkább olyan valamit csinálok, amit gyűlölsz, amit szívesen elpusztítanál.
- Ha ilyen gyönyörű, még azt se lenne szívem... - kuncog.
- Dee, biztos van valami, amit ösztönből szétzúznál, amit... megperzselnél, amitől meg akarod tisztítani a világot... mi az? - Érzi, hogy a mélybarna szemek fürkészőn kémlelik az arcát, s hirtelen elkezdi kellemetlenül érezni magát ettől. - Oh, bocsi, ez igencsak személyes kérdés volt. Elnézést. Akkor először ezzel kéne megpróbálnod. Az ujjaidból fognak előcsapni a lángok. Képzeld el, hogy ott a fény, ám neked nem árt, belőled származik, te idézed meg, csak neked engedelmeskedik...
Mennyire beleéli magát - gondolja, és úgy érzi, neki is ezt kellene tennie. Csak csendben hallgatja, és azon gondolkozik, hogy lehetne ő erre képes. Biztosan éjlángot fog csinálni. Biztosan azt, hisz csak azt tud.
Fölemeli a kezeit, és felkészül. Az érzés természetes, megszokott, épp ezért sejti, hogy a már ismert sínre fog csúszni. - Elemi tűz, elemi tűz, elemi tűz... Biztos, hogy képes leszek csinálni elemi tüzet?!
- Az elméd egész jónak tűnik  hozzá. Mármint, nagyon jónak. Mármint, nem ismerlek olyan közelről, de azt már most megállapíthatom, hogy egész biztosan okos vagy, ez nyilvánvaló a... a... - próbál gesztikulálva magyarázni - a kisugárzásodból, az arcodból...
Hmpf... apa génjei... szóval értelmes vagyok, igaz....? És ez majd elég lesz ahhoz, hogy az árnyak ereje helyett a...
- Várjunk csak, mit is kéne most hasznosítanom? Mármint, energiát. Vagy csak gondoljak pusztításra?
- Nos... hát... belőled kell jöjjön az energia. Mint mikor nagy nehezen ráveszed magad arra, hogy megszólíts valakit. Senki más nem teheti meg helyetted, de amikortól átestél a holtponton, és rájöttél, hogy igen, ezt megcsinálod, és elszántad magad, onnantól megy. Néha szinte magától is.
Elmosolyodik a hasonlaton, majd kihívást elfogadóan néz vissza a jégmacira. Határozottan szemez vele. Alig pislant párat. Gyűjti magában az erőt, és próbál nem a rra gondolni, hogy voltaképpen a csodára vár. Tűz. Tűz. Szokványos, narancsvörös lángú tűz, a maga tökéletes, megszokott természetességében...
És... Nem történik semme. Persze, mit is várt, hogy majd elsőre sikerül? Annyit még ő is tud, hogy ez nem ilyen könnyen megy.
- Ez... Ne aggódj. Nem baj. Ha most nem, majd legközelebb - hadarja a fiú lelkesen, mintha az lenne a legnagyobb félelme, hogy Mina most sarkon fordul és kisétál az ajtón. Szinte tapintható az ettől való félelme.
- Legközelebb?
Mert bizony, lesz legközelebb...
Majd újabb legközelebb, majd megint újabb...
Damien élete pedig egy időre pusztán ékszerárusításra és vadászatra korlátozódik. Ami, természetesen, nem lenne meglepő, hisz voltaképp eddig isezt művelte - pusztán most Mina nélkül. Mert Mina napjai nagy részét tüzeskedéssel tölti.
Damien nem érti, miért csinálja ezt. De nem kérdez rá hatodjára is, nem akar veszekedést, azzal nem mennek semmire, és ha azt firtatja, amit a másik sem ért, abból csak ez születhet.
Fogalma sincs, mi lesz ebből. De egyre jobban várja a végét. Abban bízik, hogyha Minának egyszer végre sikerülni fog már megolvasztani a jégmacit, akkor talán képes lesz ezzel az újonnan szerzett csodás tudással végre megelégedni és otthagyni Waltert a csudába.
Mégis, hogy képzeli, hogy kisajátítja Minát? Egy ilyen felkapaszkodott hebrencs kis...
És legfőképp miért? Ez a legzavaróbb az egészben. No, de nincs értelme a puffogásnak, jön már Agnes, szépen kell mosolyogni rá, mert ha túl sok jót nem is ad, de pár aranyat talán képes lesz a pulton hagyni egy újabb smaragdnyaláncért... Komolyan, arra várok, hogy egy Nachtraben megelégedjen egy kisebb mértékű tudással. Öreg hiba. Úgysem fog. Mindig többet akar. Mina meg aztán pláne... - gondolja sóhajtva és megköszörüli a torkát...

Mina pedig kitartóan küzd, maga sem tudja, miért, talán a küzdésért magáért. Egy nap aztán, mikor minden ugyanúgy megy, Walter létrehozza ugyanazt a jégszobrot, ugyanis az előző napi már elolvadt, Mina fölemeli ujjacskáit és elméje végigszáguld ugyanazokon a pályákon, amelyeken tegnap, meg azelőtt, meg azelőtt - lassan elfelejti érzékelni az idő múlását -, vagy talán nem is ugyanazokon? Valami furcsa, valami más, valami mintha történni kezdene, amit ő csinál, csak voltaképp tudta nélkül tör át egy határt...
...És hirtelen megtörténik a csoda. Ujjai hegyei lángolni kezdenek, érzi a megállíthatatlan hőt, és csak pihegni tud, ahogy az ijedtség lassan elszáll róla, amint rájön, nem égeti meg őt. Tűz. Tűz van a kezei között. Pontosabban a kezeiből...
Elvörösödve bámul az előtte tartott tíz gyertyára, nem mer felpillantani és szembenézni Walter tekintetével.
- E... eezzaaz, látod, én megmondtam, hogy menni fog! - A fiú láthatóan kezdene valamit a kezeivel, mondjuk tapsolna, ám megáll, még mielőtt hirtelenkedésével elfújná a gyertyákat.
- Őőőh... rendben... - Most fog mindjárt felébredni. Szép álom, igen szép. Akkor már akár teljesíthetné is a feladatát. Lép egyet, s elképedve nézi, ahogy a lángocskák hajlanak a légmozgástól, de el nem tűnnek. Próbaképp rájuk fúj, de akkor sem tűnnek el. Nem, hisz belülről égnek. Az ő lángja élteti őket.
Az ő lángja...
Egy vámpír lángja élteti a tüzet...
A medvécske elkezd olvadni, lassan deformálódik a feje, s az eddig sem túl nyilvánvaló vonások most már még inkább olvashatatlanok. Végül az egész testéből csak egy jókora, víztócsában álldogáló henger marad, majd a maradék is folyékollyá módosul. Remek, eláztatta az asztalt. Nem, mintha nem lenne már annak mindegy, így is kellő nyomot hagyott rajta az elmúlt években az elemek harca...
- Látod, megmondtam...
- Most szétáztattam az asztalt.
- Annyi baj legyen, még mindig jobb, mint mikor én szétégetem. Kiváló! Fantasztikus. És a többi. Megmondtam...
Walter úgy fest, mintha kicsit büszkébb lenne saját magára, mint Minára. Aki még mindig képedten nézi, mit művelt. Furcsa. Mintha nem teljesen maga csinálta volna. Teljesen rendkívüli.
Még mindig fenntartja azt a lehetőséget, hogy pusztán álmodik. Ez mindent megmagyarázna, nem igaz?
- Akkor, mi lesz a következő? Hány ilyen szépséget idézel még idém, amit elolvasszak?
- Szóval neked szokásod szépségeket olvasztgatni?
Afféle gyilkos szúró pillantással néz rá.
- Legyen mondjuk valami undorító és visszataszító, rendben?
- Nem félek a pókoktól - szögezi le.
- Valami ocsmány, ragyás gnómszerű teremtményre gondoltam, randa görbe karmokkal és púppal.
- Tökéletes.


A hozzászólást Wilhelmina von Nachtraben összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 05, 2016 2:14 pm-kor.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Júl. 27, 2016 7:48 pm

Lókötő

Versenyfutás az idővel

Vannak napok, amikor egyszerűen nem történik semmi.
Még a nap sem hajlandó sütni.
Utálatos elfogadni, hogy a földi halandók hangulatát tényleg képes befolyásolni, hogy az égen leledző sárga valami épp mennyire képes önteni a fényét, de igaz. Mina például úgy érzi magát, mint egy kedvetlen gyerek, aki unatkozik. Nem kimondottan kedveli ezt az állapotot. Olvasnia kellene. Vagy írnia. Vagy... bármit... Mért nincs kedve megmozdulni erről az átkozott heverőről?
Amikor így fekszik, sokszor eszébe jut, mikor még a Toronyban csinálta ezt, olyan történések után/közben, amelyekre nem éppen szívesen emlékszik vissza... igazából olyan, mintha nem is vele történtek volna meg. De az érzés ugyanaz, s egy pillanatra olykor-olykor megcsapja a múlt szele. Ilyenkor megijed, és sürgősen valami csinálnivaló után néz.
Most éppen az istálló irányába viszik a lábai. Ahogy kilép a házból, megcsapja a hűvös szellő. Szürkésfehéres párnafelhő gomolyog fölötte, ebből megint vagy vihar lesz, vagy legalábbis hosszú, párás idő. Nem csoda, hogy olyan álmos...
Olyan kíváncsian lép be a fogat tárolási helyéül is szolgáló építménybe, mintha most járna itt először. Halkan surran be, halványan édelgetve magában a reményt, hogy az ikrek nem veszik észre, de persze rögtön barátságos nyihogással fogadják, amint közeledni kezd.
- No, mi van, kispajtások? - nyújtja ki két kezét jó szélesre, hogy mindkettejüket elérje, még mielőtt féltékenykedni kezdenének. Bár Vollwind valahogy mindig inkább hozzá húzott, Lust pedig inkább Damienhez. Vagy talán csak megtanulták, hogy ha két ló két kétlábúért verekszik, abból jó nem lesz. No persze néha kedvük támad egy kis cserére.
- No mi van, te lovakkal suttogó? - jelenik meg Damien mintegy varázsütésre, egy színes tollú fácánnal a kezében, majd besétál ő is a szénaszagba.
- Óh. Szegény madár. Ő lesz ma a vacsi? - A fácánokból általában az lesz. Kitömött fácánjuk nincs. Kivéve a töltött fácánt, de az is hasiba kerül. Kinek jutna eszébe olyan betegség, hogy egy halott madár múmiáját bámulja az otthonában?
- Valószínűleg. Szegény Lust még mindig nem szokott hozzá.
- Hát, túl sok az empátia ezekben a lovakban. Felőlük nekünk is füvet kellene rágnunk.
- Vegetáriánus lovak - bámul a sötét tünde egyik hatalmas szempárból a másikba.
- Szegények annyi ideje vannak már bezárva. Ki kéne engedni őket kicsit, nem? Sétálni. - Hirtelen kedve támadt neki is. Jobb dolga úgy sincsen.
- Ilyenkor? - néz körül, ám mást nem tud mutatni, csak az istálló falait, így párat hátrébb lép, s felnéz a felhős égre. - A végén még a nyakunkba szakad egy jókora vihar.
- Nem baj az, majd felpattanunk rájuk, és gyorsan hazasietünk...
A ragaszkodás. - Még mindig nem versenylónak lettek kifejlesztve...
- Kifejlesztve? Mi ez a kategorizálás, kérem? Én sem ékszerkészítésre lettem kifejlesztve, mégis lehet, hogy egyszer arra adom a fejem... Sokmindent ki lehet hozni sokmindenkiből!
- Rendben, hát vigyük őket... - enged a zöldszemű, részben, mert az efféle filozófikus érvekkel voltaképp nem szállna most szembe, másrészt, neki sincs ellenére egy kis séta.

Fél órával később már a pusztaságban baktatnak, Lust és Vollwind bokáit finoman simogatják különféle pázsitfűfélék, a rajtuk ülő egyének haját pedig összevissza fujkálja a vihar előtti szél. - Össze kellett volna fognom a hajam. - jegyzi meg, ahogy a távolba néz. Apró fénypászmákat enged át itt-ott a horizont távoli részein a felhőzet, máshol pedig sötét függöny jelzi, hogy amott már javában dúl az esőzés. Vajon elér hozzájuk is, vagy kikerüli őket?
- Mondd csak - szólal meg hirtelen, előrébb hajolva, átfogva Vollwind nyakát. Még mindig nem érzi túl természetesen magát lóháton. Meg a ló sem, hogy rajta ül. Nem erre találták ki, elvégre, de egyszer-kétszer belefér. Na meg, magasról szemlélni a világot csodás. - Még mindig nem mondtad végig, hogy is szerezted meg azt a szép kis fogatot, meg ezt a két jószágot. Mármint, azt tudom, hogy valami lóverseny volt, és...
- Ha nem ázunk szét, elmondhatom.
- Mert vizesen nem tudsz beszélni?
- Egye fene, ha már kirángattál ide, elmondom... igen, lóverseny volt... Fogalmam sincs, honnan jött az az eszeveszett ötletem, hogy benevezzek egy lóversenyre. Afféle kölyökfellángolás volt.
- Hány éves voltál te akkor? - kérdi villanó szemekkel. Damien fiatalon... eejha...
- Olyan... - égre felnéz elgondolkozva - Tizenhét lehettem. Ki akartam próbálni magam ebben is.
- ...is?
- Ne ragadj le. Tudod, hogy értem.
- Hogyne-hogyne. Szóval meghirdették a versenyt, te pedig gondoltál egyet, és megjelentél a helyszínen?
- Nagyjából. Csak aztán adódott egy kis probléma...

***

Miután elirányították Edgar Weisenschnitt földesúr birtokára, amelyet egyébként sem volt nehéz megtalálni, hisz a legszembetűnőbb porta az egész környéken, már nem volt nehéz a dolga. Pusztán egy rövidke adminisztráción kellett túlesnie, valamint egy sornyi győzködésen, hogy igen, ő komolyan a lóversenyre jött...
- Te, fiam?
- Én.
- Na aztán hoztál is magadnak mént, vagy majd választasz az uraság méneséből?
Ménes? Hát, ő úgy tudta, úgy egy tucat választható jószág van azoknak, akik nem rendelkeznek a jövedelemmel egy saját lóra... De most nem fogja kijavítani.
- Választok majd.
- Ám legyen... Te tudod. - A férfi elgondolkozva masszírozgatta halántékát a kezében tartott íróeszközzel, szinte kézzel tapintható volt körülötte a kételkedés. Ám végül úgy döntött, nem az ő dolga. - Mit is mondtál, mi a neved, legényke? - Láthatóan furcsán érezte magát az efféle megszólításoknál. Alapvetően ódzkodva tekintettek rá és megbámulták a sötét bőrű ifjút, ritkán látnak magafajtát errefelé. - Nichtwind?
- Nightwind. Damien Nightwind.
- N. E. I....?
Sóhajt egyet. - Akkor a Nichtwind is jó lesz... - Édesmindegy. Úgyis, neki már rég nincs családja, a nevük is csak ilyenkor kerül elő... Sokszor elgondolkodott már, hogy nevet kellene változtatnia... de... igazából nem számít.
Megkönnyebbülten túr bele kócos fehér hajába, mikor végre sikerül kiszabadulnia a mögötte felsorakozott embertömeg rosszalló pillantásai közül. Csak annyira szalad vissza, hogy megérdeklődje, merre is találja a "bérelhető" lovakat. A kissé homályos leírást követve igazából viszonylag hamar rátalál egy kisebb, körülkerített udvarra, melyen egy csapat világospej ló szaladgál, köztük egyetlen fehér. Rögtön tudja, hogy őt fogja választani.

- Az én kis Engelrosém? Pont ő? - sápítozik Herr Weisenschnitt, amint meghallja az ajánlatot. A fiú egy pillanatra elgondolkozik rajta, talán nem ártana-e engedni a ragaszkodásából. Ám ekkor eszébe jut a kanca csodás puha fehér szőre, a kecses, pajkos mozdulatai... valahogy... egyszerűen... más, mint a többiek. És nem csak azért, mert fehér. Különleges. Kell neki.
Még ha csak egy rövid időre is... - Kezeskedem felőle, hogy jó kezekben lesz. - Próbált bizalomgerjesztő és megnyugtató lenni, erre természetesen muszáj volt elrontania egy mondatot. Remek. Ne... nem szabad leolvadnia a mosolynak... csak rosszabb lesz. Próbálja kitartani, bár idővel kissé erőltetetté válik.
Az úr gondterhelten vakargatja az egészségesnél kicsikét terjedelmesebb tokáját, mérlegelve talán, hogy bölcs döntés-e ilyen kezekbe adni jószágát, de amennyi ideig gondolkozik, a hegyesfülű már azt is el tudná képzelni, hogy az egész lóversenyt képes lenne lefújni, pusztán őmiatta. No, az nem lenne szép. Akkor már választhatta volna azt a csinos kis fehér homlokút...
Ám pont, mielőtt meggondolná magát... - Ám legyen, fiam. Derék ló ő. Igen derék. Csak légy finom vele. Nem hittem volna, hogy bárki is választaná őt, mert...
Óh, most próbálja lebeszélni? - Esetleg valami probléma akad a lóval, uram? - Udvariassága mögött valamiféle magabiztos cinizmus húzódik. Nem szándékosan csinálja, tényleg nem.
- Hát, semmi több, mint ami kívülről látszik: vékonyabbak a lábai, mint a többinek, nem olyan erőteljes...
Egy pillanatig élvezkedik a Herr szemeiben tükröződő reményben, hogy le fog tenni Roséról. Majd halványan elmosolyodik. - Nem vagyok túlzottan nehéz. A kecses lábak pedig könnyebben repítenek, nincs sok súly, amelyet meg kéne mozgassanak. - Nem várja meg, míg retortát kap erre az érvelésre. - Rábízom a fehérre a szerencsémet, uram. Vállalom.

Mosolyogva paskolja meg a kanca finom vonalú nyakát. - Megmondtam, hogy az enyém leszel - simogatja pillantása a fenséges állatot, aki, ahogy kivezetik társai közül, búcsúzóul megfordul, kapál egy picit, majd felágaskodva nyihog búcsút nekik. - Hm. Még mindig ugyanannyian vannak. Te voltál az egyetlen választott - jegyzi meg, elvigyorodva azon, mekkora őrültség is volt idejönnie. Úgy tekint rá voltaképp, mint egy bolondos szórakozásra. Persze ott van a keserűség, de valahol büszke is magára. Kinek lett volna bátorsága ilyesmire? A sok gazdag közé jönni... Szegény barna lovak pedig csak ott keringenek azon az udvaron... De nem baj, Engelrose az ő kis kiválasztottja.
Végigtekint a dombon. A versenyzők már mind lent sorakoznak. Ennyi idő eltelt volna? Hm, talán túl sokat töltött a bámészkodással. Pedig elsőre eldöntötte, hogy a fehérke kell neki. Ja, mondjuk előtte körbesétálta az egész létesítményt és a tömegbe olvadva vizsgálta a nemeseket, akikkel majd versenyezni fog.
- Idő van, Rose, menjünk... - sóhajt, majd azon hirtelenjében felpattan a lovacskára. Miért ne, így gyorsabb a közlekedés. És rájön, hogy ez így teljesen kényelmes. Az érzés bizonytalan, de valahogy nem esik le. Ahogy lebaktatnak, pusztán páran néznek rájuk furcsa pillantással, ahogy meglátják a fehér kanca sörényébe kapaszkodó sötételf kölyköt... ám a következő pillanatban mintha el is felejtenék, hogy ott volt.
Bevezeti Rosét az istállóba, fölpakolja rá a mindenkinek egyformán járó egyenfelszerelést - megállapítva, hogy nem illik a lóhoz, de hát, e tekintetben nincs választása -, majd büszke tartással kikírési. A ló is fölemeli a fejét, ahogy ő, mintha csak idomulna hozzá.
Az izgatottság kezd manifesztálódni a fizikai valójában is. Tagjai bizseregnek, vére úgy száguld, ahogy reméli, nemsokára ő fog.
Odakint maga Herr Weisenschnitt áll, nyilván ő fogja elindítani a versenyt... csend van, leszámítva a közönség duruzsolását. Valamiért nem zavarja, hogy ott vannak. Oldalranéz a tömegre, gyerekek, felnőttek, öregek, de mintha egyikük sem látná pont őt. Mintha nem is lenne ott. És így a legjobb.

Még mindig mondja... De Damien nem figyel oda a szövegre. Igen, igen, tudjuk, a nyertesé a földesúr fantasztikusan új, többféle különleges fából ácsolt, bársonypárnás, kényelmes fogatja és hozzá még két választható ló, melyeket kifejezetten húzásra tenyésztettek ki. No jó, lehet, bársonypárnák nincsenek, de érti a lényeget. Egyébként sem ő lesz az, aki megnyeri. Nem is azért jött, hogy első legyen...
Csak a visszaszámlálást várja. Szemei az útra szegezve, felméri az eddig belátható terepet, már vagy ötféle áthaladási módot kitalálva a lehetséges akadályokra... Nos, igen, a terv készen áll, pusztán a megvalósítás során úgy pár tucatszor meg fog változni, ez előre biztos. No de sebaj.
Most, hogy itt van, már kissé el is hiszi, hogy... Mi van, ha mégis sikerülhet? Ha ez nem teljes őrültség... Ahogy itt ül e fehér szépség kipolírozott egyennyergében, valahogy olyasféle bizonyosság szállja meg, ami meglepi. Mintha csak egy fehér galamb szállt volna a hátára. Ha nem is az első háromban lesz benne, de talán... hetedik, vagy hatodik...
Hosszú szünet. Áh, ezek szerint vége. Megfeszül. Fölszegi a fejét, végigsimít kissé feszülten Engelrose nyakán.
- Kezdődjék hát a verseny! - Megmarkolja a kantárt. - Három. - Lássuk, mit tudunk, lovacskám. - Kettő... - A kanca hátraveti a füleit és száguldáshoz szokott izmai megfeszülnek. - Egy... - Előrehajol a nyeregben. Ez jó lesz. - Rajt!
...éés ekkor egyszerre csak annyit lát, hogy megannyi díszes ruhás, tenyésztett méneken száguldó nemes vágtat előtte. Hirtelen azt se tudja, hová kapja a fejét a nagy kavarodásban, minden elmosódni látszik, paták dübörögnek körülötte, és hirtelen csak egy félénk gyereknek érzi magát, aki el akar tűnni innen... Kikerekedett szemekkel konstatálja, hogy még nyeregben van, és bár úgy tűnik, mindenki előtte van... hátranéz... nem, ketten még a nyakában lihegnek. Remek. Csak ne legyen utolsó.
Remek. Eddig minden jó. Bár az első kanyarnál eltűntek a szemei előtt. Mire eléri az erdőt, pedig már alig hallja a hangjukat.
Ó, várjunk csak, de hisz egyre szűkülni fog az út, és az út is tele van bokrokkal. Alig járnak erre. Hogy kellene itt elférniük egymás mellett?!
Hamarosan rájön a turpisságra. Az út néhány - bár lehet, sokkal több, mint amennyinek érződik - perc múlva villásan szétágazik. Hatfelé. Két lovas tétován és kétségbeesetten ácsorog, Damien pedig csodálkozva nézi a jelenséget. Ez most komoly? Azt akarják, hogy eltévedjenek?
Hát ez gyanús.
- Ez... felháborító! Hogy képzeli! Az a kövér fennhéjázó disznó! - Hm, ez a földesúr lesz.
- Hm, hát, talán csak nehezítés. - jegyzi meg vígan, vállat von és elindul a legbaloldalibb úton.
- Ne menjen arra, ifjú! - kiált utána a másik. - Egy átkozott csapda ez. Olyan sűrű a bokros, még gyalog sem lehet elférni.
- Akkor nyilván valamelyik másik út az igazi... - következtet, és az eggyel arrébbi utat választaná... ám ekkor caplat onnan szembe visszafelé egy harmadik versenyző. No, nézzenek oda. - No, hát maguk is eltévedtek? Ennek az útnak a végén egy posványos van, én mondom. Szegény lovacskám térdig gázolt benne. - Ösztönösen a ló lábaira vetődik a tekintete, ami tényleg elég iszamosnak látszik.
Ez most komoly?
Jó, három út kilőve... - A jobboldali három elágazást még nem próbáltam. - nevet fel. - Nos, igazából én magam még egyiket se próbáltam, de... azt javaslom, ha ez a környék ilyen veszélyes, tartsunk össze, egyszer csak kikeveredünk valami egyenes útra.
Ez egyre izgalmasabb.
Kihívóan néz a férfiak szemébe, akik csak hitetlenkedve bámulják, mintha valami furcsa élőlény lenne. Ám végül úgy tűnik, nekik sincs jobb ötletük.
- A negyedik úton meg majd mi lesz? Nyílvesszőket kapunk a pofánkba? - átkozódik egyikük, Damien pedig fölnevet, s elindul az említett úton. Sokáig kanyarog, ám egyelőre semmi veszélybe nem ütköznek. Mögötte kész összeesküvéselméletek születnek a földesurat illetően, valamint a szándékait. Azért néha hátra-hátrapislog, hogy nem akarják-e kiütni a nyeregből, vagy ilyesmi...
Hát ez hihetetlen. A többiek vajon hol lehetnek? Ha ők is a négyes úton indultak tovább, akkor...
Hirtelen elérnek egy elágazást. - Na, urak, innentől mindenki megy, amerre gondolja. Ne dolgozzunk össze, a végén még megvádolnak minket korrupcióval.
- Minket?! Inkább azt a békát lehetne megvádolni, aki el akar veszejteni minket!

Damien csak mosolyog. Még mindig meg van győződve róla, hogy csak egy tréfa az egész. Biztosan nincs is semmilyen szekér. Ó, akarja mondani, fogat. Mindegy, most már megnézi, mi van ennek az útnak a végén...
Balra vagy jobbra? Hmm... jobbra sűrűbbnek tűnik... Összeszemez a mellette álló lovassal, majd hirtelen felindulásból balra rántja a kantárszárat és sebesen vágtatni kezd.
Nem igazán érdekli, jó irányba megy-e A fák között hűs a levegő, bozótosok mellett szelik a levegőt és egyáltalán, száguldhat ezen a gyönyörűségen. Nevetve átkarolja és rásimul a hátára.
Nem sokkal később kiér egy tisztásra... Szagolgatná a kellemes virágillatot jó sokáig, ám el kéne dönteni, merre tovább. Innen is három út vezet tovább. Találomra elindul az egyiken, s nemsokára egy szabadabb, rétekkel határolt földúton találja magát.
Követi az utat. Nem tehet mást. Hosszú ideje semerre nem lát egy áldott lelket sem. Kezdi úgy érezni, csúnyán átverték. De hogyan? Hová lettek a többiek? Vagy mind részei lettek volna az összeesküvésnek?
Fáradtan sóhajt, és végigsimít Engelrose nyakán. - Te tudtál erről, lovacskám?... Mindegy is, hiába tudtad, nem tudod elmondani nekem - húzza el száját keserűen.
Pár óra múlva, ahogy lemondóan baktatnak, hirtelen meglát egy közeledő szekeret. Rozogácska és régi már, s ahogy közelebb érnek, látszik, a benne ülő úr valamiféle lecsúszott nemes lehet. Arca gondterhelt, s mintha egyenesen rászegezné tekintetét, mintha reménysugarat látna benne. Odacsap a lovaknak, akik szintén díszesebb kocsikhoz illenének, hogy gyorsabban odaérjen hozzá. A fiú mindenre felkészül, ki tudja, mire készül az illető...
- A jó isten küldte magát, fiatalember!
- Fiatal sötét tünde volnék, ha nem sértem meg.
- Mindegy nekem, ha mocsári goblin lenne is, csak könyörgöm, segítsen! Legalább mondja meg... vége lett már? Megvan a győztes?
Egyértelműen a versenyről beszél... De honnan tud róla? Láthatóan messziről jött. Lekéste volna?... Bár, a korát tekintve aligha alkalmas már a lovaglásra.
- Nem, uram, őszintén... Mindenki eltévedt. teljesen szétágazott az útvonal, sok zsákutca volt. Szerintem egy otromba tréfa volt az egész.
- Az volt, fiam, az volt, hogy a nyavalya enné meg azt az átkozott Weisenschnittet...
Szóval mégis kilógott a lóláb. Nos, ezt végig sejtette. - De ez miért jó neki?
- Hogy meglóghasson a fogatommal, fiam! Ha mindenki eltévedt... óh, ehek... biztosan már hét határon túl jár vele...
Felvonja szemöldökét. - Akkor mégis van fogat?
- Hogyne volna, fiam, az a lókötő elsinkófálta tőlem, engem meg bekötözött szemmel betuszkolt ebbe a vacakba itt, és elküldött a világ túlfelire. No, nem egészen odáig. Pusztán mérföldek vannak a hátam mögött, semmi az! - Lemondó sóhajjal a kezeibe temeti arcát. Damien meg csak néz maga elé.
- Hát, jól átverte azt a halom arisztokratát. - jegyzi meg, aztán legszívesebben pofonvágná magát, hisz valószínűleg az előtte álló is arisztokrata. - De.... hová mehetett Weisenschnitt?
- Vissza a zugába, a városba, ahonnét jött, hogy a sokadik lopott holmijával nyűgözze le a vak elkényeztetett lányokat, nem kétséges... ott tényleg lesz egy verseny, fogatverseny... és ha megnyeri, olyan presztízst szerez, hogy semmiféle váddal nem állíthatjuk törvény elé. Örökre övé marad a kocsim, és ráadásul még a büntetését se kapja meg a fajankó!
Ejnye. A szeme se állt jól annak az úrnak, de ilyenekre azért nem gondolt. Hát, a naivitás.
Remek, verseny sem volt igazán, és még fogat sincs. No sebaj, végül is izgalmas kaland volt...
Volt? - És mi a neve ennek a városnak?
Ha eddig nem is volt verseny, hát most majd lesz. Versenyfutás az idővel.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Sabriyah on Csüt. Júl. 28, 2016 8:51 pm

Nagyon jó volt a felütés, hogy Damien mesél, és tetszik a történet kezdete is. Még nem tudom, miért kellett a versenyt megrendezni, és miért nem lépett le a nemes egyszerűen a fogattal, de várom a fejleményeket! Vártam nagyon, hogy vajon mi lesz a versenyen a csavar, az elágazó utak meg az eltévedés különösen tetszett. Damien tényleg olyan néha, mintha a másik karid lenne. Nade elég a szócséplésből, írd fel a megérdemelt jutalmad!

100 tp és 1000 váltó
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Csüt. Aug. 11, 2016 4:32 pm

Tűzpróba III


Mina elkezdett furán viselkedni. Damien ezt könnyedén észrevette, hisz hosszú ideig napja csaknem minden részét vele töltötte. Amiatt a hebrencsdémon miatt van, egész biztos. Nem mondhatni, hogy kimondottan örülne a dolognak, ám tenni nem tud ellene. A lány lángol. Egy újfajta lánggal, amelyet egyébként jó látni, azaz jó lenne, ha közben nem remeghetne minden percben az életéért. Tűz, a fenébe is. A tűz veszélyes, egy vámpírnak.
De mondhatja, hiába mondja, a leányzó egyik fülén be, a másikon kiröppennek az ilyen szavak. Megízlelte a szabadságot, innentől fogva, hogy már szárnyra kapott, száguld, mint holmi megvadult héja.
Ha meg már madár... Hedwig otthontalanul kering a kis falucska fölött, időnként visszatérve egy-két almáról, amelyet a piactérről csent - biztosan el voltak gurulva, áh, biztos, szinte mintha esengene megbocsátásért azokkal a mélysötét szemeivel -, egyébként ő is hiányolja gazdája figyelmét. Aki, mintha csak iskolába járna, csak aludni jár haza...
"Haza"... Már amennyiben nevezhető hazának a fogadó, ahova Damien beköltöztette magukat ideiglenesen. Mert bár nem mondja ki egyikük sem, de mind tudják, el fog jönni a nap, mikor könnyes búcsút kell venni Waltertől. Pedig a lánynak biztos hiányozni fog. De majd megvigasztalja, hogy talán még később összefuthatnak...
Te szent ég, tényleg, mintha a lánya lenne ez a szenvedélyes vámpír.
Halvány félmosollyal bámul a kis helyiség kandallójában lobogó tűzbe, mintha csak onnan akarná kiolvasni a válaszokat. Kiskora óta imádta nézni, néha valóban feltűntek alakok benne. Anélkül, hogy bárki mondta volna neki, hogy az alakokat kell nézni...  vajon Mina a varázstűzből valóban képes lesz alakokat alkotni?... Valamikor egész sok előnye van, hogy egy máguslánnyal élsz együtt...
***

Mina még nem jött haza.
Kint az éjjeli kemény sötétség lassan felfalja mindazt a hőt és fényt, melyet a nap mai munkaideje alatt rásugárzott, ám a lány még mindig sehol. Nemsokára talán hajnalodik is, a sötét tünde virrasztása viszont lassan kezd kellemetlenné válni. Unott, tehetetlen sóhajjal járkál fel s alá a faépület előtti kisebb füves területen, udvariasan köszöngetve a járókelőknek, egy-két öreggel eltársalogva meg pár utcakölyöknek visszahajítva labdáját, ám nem tudja leplezni aggodalmát. Úgy érzi, valami hiányzik, valamire még nem jött rá, és Walter valami elképesztő rosszat művelt Minával...
Még szerencse, hogy egész tökéletesen rá lehet látni a gyakorlókunyhójukra innen. Ám ott sem lát semmi fényt. No persze, az ablakok alaposan el vannak sötétítve, és amúgy sem túl nagyok - micsoda véletlen, éppenséggel tökéletes helyszín ahhoz, hogy egy vámpír ellegyen benne akár még nappal is.. -, de valaminek csak ki kéne szüremlenie, hisz tűzzel foglalkoznak...
Nehéz sóhajjal ereszkednek le vállai, majd nem vár tovább: felnyergeli Lustot és elindul fölfelé a szerpentinen.
Akácok dús leveleit simogatja a szél. Végig nőnek az egész dombon errefelé, mindenhol ott vannak. Makacs túlélők. Mennyi gondot okozol nekem, te lány. Fölegyenesedik egy pillanatra, megáll, letekint az éjszakai tájra. A házacskák mint egy-egy mécses világlanak odalenn, néhol kutyák vakkantanak egyet-kettőt, de egyébként az éjszaka neszeit hallani csak. Veszélyes ez a hely. Ily közel a vadonhoz. Bár, itt lakni biztosan csodálatos lehet. Hasonló, mint az ő otthonuk, pusztán az jobban be van ágyazva a faluba és nincs megemelve. Amellé a szikla mellé kellene építeniük egy kis kunyhót...
Merengése közben fel is ért. Lepattan a hátasról, de már érzi, hogy nem fog bent találni senkit... Az egész környék kong az ürességtől, csak a szél fújdogál. Azért kopog kettőt és kivár. Semmi. Benyit. Sehol senki. Halovány égett faszag, meg az asztal is picikét feketés, de úgy tűnik, ezek régi nyomok már. Ezenkívül semmi gyanús. Nincsenek könyvespolcok a falon, vagy máshol tartja a könyveit - mert mindenképp művelt gyerek kell, hogy legyen -, vagy... nincs más megoldás. Máshol kell lenniük. Minden sarokba benéz, az asztal alá is, valami cetli vagy bármiféle jel után kutatva. Beleszagol a levegőbe. De sajnos ezzel nem sokra megy, hisz mégiscsak kétlábú. Ugyanannyit érez, mint ezelőtt: enyhe égésszag meg a korhadó fa természetes esszenciája, tulajdonképpen egészen érdekesnek és otthonosnak mondható a hely.
Csak éppen nincsenek itt.
***

Erdei állatokként osonnak a fák sötét oszlopai között. Csupán egy-egy rezzenés jelzi léptüket, amelyet a vadak éles fülei persze messziről meghallanak, de itt-ott mégis elcsípnek egy-egy gyorsan szaladó apró valamit, amelyről sejlik, hogy valami egérféle volt, itt-ott egy hosszú, bojhos farkat az ágon, vagy bokrok aljában tipegő madarakat. Ez az a hely, ahol imád lenni. Van valahol mélyen egy tünde elrejtve benne. Már csak azért is jó lenne, ha az lenne, mert mehetne a napra... na mindegy, ez nem az ő döntése volt, és most sem az.
Az viszont, hogy itt lehessen, az igen. S elképesztően örül neki, olyan izgatott, mint amilyen már régen volt...
Szeme tökéletesen alkalmazkodik a sötéthez. Élessége persze nem teljes, de annyira pont elég, hogy a körvonalakat lássa. Nemsokára pedig még jobban fog látni...
- No gyere. Itt. Itt jó lesz. - sürgeti Walter a földre mutogatva, ő pedig sietve követi. - Itt, arra vezet egy csapás, nem túl széles, csak állatok járnak rajta többségében, lehet, hogy picikét le kell majd guggolnod...
Arcán letörölhetetlen, széles mosollyal bólogat, s lelkesen neki is lát a munkának. Összedörzsöli a kezeit előtte, nem, mintha szükség lenne rá, pusztán megszokás, majd összpontosítja az erejét és szinte érzi, ahogy az beléáramlik a környezetéből... A rutin és az újdonság varázsa keveredik benne, s erősen kell koncentrálnia, hogy ne hagyja az izgalomnak átvenni az irányítást tettei fölött. Nem kíván erdőtüzet okozni. Bár, ha baleset történne, még mindig itt van Walter, aki gyorsan megoldaná a problémát - nyugtatgatja magát.
Lehunyja a szemét. Elképzeli az ébredező forróságot, és tudja, tudja, hogy ott lesz... legutóbb is ott volt...
Elégedett mosoly telepszik az arcára, mikor meglátja a fényt. Kinyitja szemeit és tényleg ott van. Egy apró virág.
A felszín fölött lebeg, teste aranyszínű, hisz tűz maga az egész. Szélei picikét hullámoznak, de egyébként megtartják egyetemes alakjukat. Nagyobb, mint általában a virágok szoktak lenni, jókora szirmai elégedetten hullámoznak, mintha kissé forogna körbe-körbe. Egy kicsiny, gyönyörű lámpás.
Gyönyörködve szemléli művét, akár anya egy gyermekét, az alkotás éteri fénye szelíden tükrözi visszfényét halványpiros szemeiben. Büszkén és lelkesen pillant Walterre, kinek arcán megpillantja örömének visszhangját, mire felnevet.
- Látod? Mondtam, hogy gyönyörű lesz itt... - Valóban. A virág minden növénykét bevilágít maga körül, s felnézve a fákra még azok lombjainak alja is kap néhányat a fényhintésből. - Aztán csinálhatsz más formájút is. Csak attól függ, hogy képzeled el. Meg lehet magasabbra is, bár minél inkább magasan lebeg, annál nehezebb - magyaráz lelkesen a fiú, s Mina már tervezget is tovább.
- No jó. Akkor maradj itt és várj egy kicsit, ahogy megbeszéltük. De ne csalj! - figyelmezteti, s kacsint rá egyet, majd sietve arrébb sétál pár fával és kanyarral, eltűnve a szűkös bozótosban, hogy létrehozzon még egy, az előbbi virághoz hasonlót...
És ismét sikerrel jár.
Így folytatja hosszan, egyre inkább megörülve ügyességének és táplálkozva belőlük, szinte megrészegül, alig tudja abbahagyni, míg a józanság arra nem inti, hogy ne akarjon teljesen eltűnni az erdő mélyén, és ne forduljon be mélyebb kis ösvényekre, mert a végén még hurkot talál rajzolni a lámpásokból és még saját maga is eltéved, itt fog keringeni, aztán ha itt lelné a nappal, hát hűha...

Kifújja a levegőt. Hát, ez jól ment. Talán itt elég is lesz. Bár fáj abbahagyni, de... lesz még új nap... óha, mennyi új nap lesz...
Bízik benne, hogy Walter emlékszik rá, mit mondott: fél óra után ha a fene fenét eszik is, induljon el, mert azért ennyi idő alatt eljutott már elég messzire.
Rakott pár csavart az útba, de a fény biztonságosan bevilágít mindent, és ráadásul a vadállatokat is elűzi. Már, amelyek rosszat akarnak. Azokat is, amelyek jót, de hát no, majd visszajönnek...
Összedörzsöli kezeit, majd halkan kuncogva elbújik egy közeli sűrű bokor mögé. Kényelmes ülésbe helyezkedik, sejtve, hogy minden bizonnyal egy darabig azért ki kell bírnia majd itt. Beszívja a növények illatát, közelről szemez az ágakkal, levelekkel, az itt-ott mászkáló hangyákkal... úgy érzi magát, mint egy tündekislány.

Mintha órák óta ülne itt, a pusztán aranyló varázsa által bevilágított erdei folyosó mellett. Szívja, issza az erdő mélysötét energiáját, ujjai köré csavarja az árnyakat és azon gondolkozik, biztos, hogy az átok átok-e...
Lépteket hall közeledni. Ez már Walter lesz. Gonoszul elvigyorodik és megvárja, míg a fiú eléri az utolsó pontot is, ahová virágot helyezett el. Várja, míg kicsikét körbenézelődik, míg elveszti a bizonyosságát... A kis butus, pedig tudhatná, hogy Mina van olyan huncut, hogy elbújjon. Vajon tényleg nem gyanakszik?
Arrébb sétál valamivel, talán annak reményében, hátha megtalál egy messzebbi lámpást - mert fokozatosan egyre távolabb helyezte el őket egymástól -, és mikor eltűnik egy sötét kanyarban, Mina kisurran rejtekéből, utánalopózik, majd hátulról egy macskaféléhez méltó hang kíséretében ráugrik. A fiú ijedtében történő összerezzenése minden egyes végigvárt percet megért. Szegény olyannyira meglepődik, hogy térdre is esik, majd a hátára akaszkodó súlynak köszönhetően el is hasal a földön. Mina ekkorra már vígan nevet, majd győzedelmesen lenyomja vállait a földre.
Kis idő kell, míg Walternek sikerül lenyugtatnia magát. Mikor valamelyest visszanyerte lélegzetét, már ő is nevetni kezd. - Jól van, kisasszony, nyertél...
Mina lekászálódik rajta, majd percekig visszhangzik nevetésük az éjszakában, állatok értetlenkedésére és félelmére, az ő boldogságukra.
Viszont egyszer csak újabb, sebes léptek zaja zavarja meg a lenyugodott lelkesedés csendes békességét... - Ti meg mi a jó édes szalmaszálat műveltek itt?!
***

- Nohát! Szia, Mina. Sikerült megbékítened valahogy?
A vámpírlány sóhajtva csukja be a faház ajtaját, pár nappal később, és színpadias kimerültséggel lerogy a legközelebbi székre. - Egen. Szedtem neki három csokor virágot, letisztogattam a tőreit és még a lovakat is lecsutakoltam. Egyébként nem. Elegek voltak a szavak... megértő ő, csak... csak...
- Csak. Értem. Teljesen értem. - Walter az alsó ajkát harapgálja. Kicsit nehezére esett az utóbbi időben a szabad és tiltott elképesztően vékony határán egyensúlyozni. Pedig az az erdei mulatság annyira jó volt... - Nos, akkor? Készen állsz? Folytathatjuk?
Mina bólint, majd bemelegítésként végigmennek a szokásos metóduson. Jégmaciolvasztás, virág, formázott lángok, majd ezek átalakítása tűzgolyóvá... Mina aggályosan koncentrál. Fontos nap ez a mai. Walter azt ígérte, ma éjjel mutat valami újat, ha az eddigi varázslatok csont nélkül mennek...
Legnagyobb örömére egyikkel sem akad probléma... így aztán, miután sikeresen végigizgulta és egyébként végig is teljesítette a napot, borzasztó kíváncsi már, miféle új dolgot fog látni, avagy tanulni.
- Remek, ügyes vagy, nagyon is, most már biztosan mennek - Mintha enyhe büszkeséget hallana ki az ő hangjából is. - Úgyhogy indulhatunk, hogy meglátogassuk a mesteremet.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.