Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

Wilhelmina von Nachtraben

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Kedd Aug. 23, 2016 6:46 pm

Tűzpróba II. - III.

Nem láttam bennük különösebb kivetnivalót, az időtartam kellően homályos (azért a rend kedvéért megjegyezném, hogy biztos hogy több hónapról van szó), amikről beszéltünk azokat pedig kijívatottad, így jár neked a megérdemelt 200 tp és 2000 váltó.

Felhasználó profiljának megtekintése

27 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Aug. 24, 2016 10:33 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
- Meddig megyünk még?
Csizmája sercenése a fűszálak közt, ruhájának súrlódó ágak... mellettük fel-felröppenő fácánok, amelyek a szívfrászt hozzák rá minden egyes alkalommal...
- Mindjárt ott leszünk, mindjárt - bizonygatja a fiú.
Ugyanezt mondta fél órája is. Meg azelőtt húsz perce talán. Meg azelőtt...
A lány sóhajt egyet, hatalmasat szív az erdei fűszeres levegőből, tekintetével követi a keringő pillangókat, lepkéket. Az út megint kanyarul egyet. Egy darabig még rendes földút volt, ám a természet egyre inkább kezdi visszahódítani, ami valaha teljesen az övé volt. A növényzet úgy burjánzik el rajta, amint az emberi kéz akár egy kis időre is elhanyagolja a széttiprását, akár fejlődő testeken a szőr. Megállíthatatlanul és sűrűn és keszekuszán. Csak éppen zölden.
Futólag leszakít egy akácágat, mert virágokat pillantott meg rajta. - Idenézz! - mutat meglepetten a sornyi gyöngyöző kis lila bimbócskára. - Ez itt azt hiszi, tavasz van. - kuncogva megy tovább, majd útközben apránként eleszegeti a virágokat. Még az ízük is egész finom.
Elmélkedve visszagondol Damienre, mivel is foglalatoskodhat most. Meglepően sokat jut ez eszébe, annak ellenére, hogy amikor gyakoroltak, furcsa mód sikerült teljesen kizárni a tudatából minden mást, így őt is.
- Egyébként... milyen ez a te mestered? - A kérdés úgy cseng az elméjében, mintha már ezerszer feltette volna. Így is van. Gondolatban.
- Nos... Ő olyan... Nem is tudom, hogy mondjam. Kicsit távolságtartónak tűnik elsőre. De kedves. Egészen... megnyerő.
Megnyerő? Hmm. - Szótlanul felvonja a szemöldökét, ahogy egy furcsa érzés rezzen meg benne. - Végtére is csak Neulander, nem?
- Hát, igen, de... Azért nem olyan, mint a legtöbb Neulander. Mármint... nem akarlak megsérteni, de...
- Nem vagyok Neulander - fordul oda hozzá megütközve.
- P-persze, tudom, hogy nem vagy... szóval... vannak köztük... sznobok... De a mester nem olyan.
- Miért nincs már a Neulanderekkel?
- Azt mondta, nem érezte magát közülük valónak - von vállat Walter. - De néha azért visszatér meglátogatni őket. Állítólag van egy húga. Meg lesz egy kisöccse is. - mosolyodik el halványan a fiú.
- Ilyen fiatal?!
- Nagyon fiatal, igen, nos... - elvörösödik. - Lehet, hogy nagy butaságot mondok, előre is bocsáss meg érte, de...
- Szóval úgy velem egyidős? - somolyogva próbálja visszatartani a nevetést. Néha hihetetlenül jókat szórakozik már azon, Walter mennyire könnyen képes zavarba jönni. Van, mikor halálra idegesíti ez a szokása, de ha könnyedebb hangulatban van, rendszerint viccet csinál belőle. Nem lehet kihagyni, egyszerűen élvezi, ha hatalom van a kezében, még ha ez csak annyi is, hogy pirulásra késztet egy srácot.
Aki egyébként a mestere, de ez lényegtelen. Már olyan szinte, mintha barátok lennének. Sőt, azok is. Kicsit bűntudata van Damien miatt, hisz őt így kevesebbet látja. Fájón visszhangzik szívében a mondat, amivel a sötét tünde egyszer próbálta vigasztalni: "Ne aggódj, sokszor voltam én már egyedül, megszoktam..."
Nyel egyet. Nem akar most erre gondolni. Majd visszamegy hozzá. Amint rendesen kitanulta a mágiáját. Látni fogja még. Sokszor. Hogyne látná, hisz együtt élnek, nem lesz itt semmi gond...
Hedwig valahol a környéken repdes a fák közt. Egy ilyen fontos eseményről nem maradhatott le. Alkalomadtán érces károgásával adja hírül, épp merre jár. Mások talán csak rekedt madárhangnak titulálnák ezt, a vámpír számára viszont teljesen különböző árnyalatai vannak. A mostani károgás például a boldog nevetésé.
- M-mi az? Valami rosszat mondtam?
- Hm? - pillant vissza, fülei mögé igazítva pár hullámos tincsét. - Miért mondtál volna rosszat?
- Csak kicsit... elkalandoztál. Mindjárt ott vagyunk.
- Már csak huszonhét kanyar, így görbülj meg? - kérdezi lemondón.
- Neem, nem - legyint a srác nevetve. - Vagy egy-kettő legfeljebb. Látod, itt van már a domb és sziklásodik a környék.
És valóban, nemsokára megpillantják a fenyegetően magasodó feketeséget, a barlang száját... Mina kissé megborzong. Rossz emlékei vannak a barlangokkal kapcsolatban, legutoljára egy háborúdémonnak készülő gyerekgyilkossal kellett elbánniuk egy ilyen helyen.
Walter felismeri a félelmet a tekintetében. - Ne félj, emlékezz, van tüzed. Soha nem maradsz ezentúl sötétben, sehol - Szavai melegen hatnak, akárcsak egy kandalló biztonsága, és biztató mosolya valahol tényleg fényt csempész az Átkos lelkébe... Nem tud nem elmosolyodni ő maga is, de enyhe fenntartott szomorkásság marad azért még a gesztusban.
A barlang szájából szinte akár egy tengerhullám, árad a hűsítettebb levegő, annak ígéretével, hogy valahol mélyen, naptól, annak melegétől és fényétől elzárva őrzi a fagyot kellemesen...
- Huhh... - Borzongva simít végig karjain, ahogy beljebb sétálnak és szinte egyik pillanatról a másikra nem lát semmit, látását behomályozza a koromsötét és csak pislog maga elé, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban nekiütközhet valami a homlokának vagy a szemének. Mert hát miért is ne pont ezek magasságában helyezkedne el valami, pont akkor, mikor nem látja? Egyértelmű.
Megtorpan és szimatol kissé. Pinceszaghoz hasonlatos, de jóval inkább föld-tartalmú aroma tölti meg a tüdejét. Valahol a közelben pedig mágiát szagol. Nem kimondottan az orrával, de érzi. - Nincs itt kicsit... hideg?
- Nem kicsit van az - húzza össze Walter magán a mellényét.
- Úgy értem, a mestered...
- Vámpír, máshogy viszonyul a hideghez, mint...
- Te is eszednél vagy? És én szerinted mi vagyok, madárijesztő?! - éles, felháborodott hangja visszhangot ver a barlang falán, amelynek szokatlanságán felnevet. Zavartan. Mert kicsit meg is rémült. A kuncogása is hullámokban érkezik vissza. - Hé, ne várakozz ilyen sokáig, amíg megszokja a szemed a sötétet - feddi meg a fiú. - Tessék szépen világítani. Te kezded.
- Ám legyen... - sóhajt fel ál-lemondóan, majd felnevet, és megidéz egy aprócska tűzlabdát. Hirtelen libben föl a kezei közt, olyannyira, hogy először be kell csuknia a szemét, hogy lásson. Pár pillanat kell, míg hozzászokik. Körbenéz és elámulva vizsgálgatja a fal apró repedéseinek és kiszögelléseinek árnyékát. A fényt két kezében tartja, akárcsak egy mécsest, pár centivel fölötte lebeg a világító mágikus tűzlabdácska. Ide-oda mozgatja a kezeit, játszadozva a fénnyel és árnyékokkal.
Olyan, mintha még az árnyékoknak is szaguk lenne.
- Indulhatunk - szólal meg fojtottan. "Nyugalom, Michael fiam, csak mutatni akarok valamit." Nyel egyet és elindul beljebb a járatban. Hosszú ideig nem ágazik el az semerre, ám egyszer csak annak rendje s módja szerint elérnek egy kettős villáig.
- Balra - segíti ki rögtön a fiú.
- De miért egy ilyen helyet épített ki főhadiszállásnak?
- Ne aggódj, megmondtam, hogy nem lesz semmi baj!
- Nem is azt mondom. Csak nem értem. Miért nem keresett egy kisebb kúriát valamelyik városban? Az kellemesebb lett volna...
Walter arcán zavartság tükröződik. Mintha kezdenének kellemetlenek lenni neki a kérdések, Mina pedig egyre bosszúsabb lesz. A végén megfázik ebben az átnedvesedett sötét kis lyukban, és már megint egy elágazás... de ezúttal hármas.
- Középen.
Úgy tíz perc múlva még egy. Aztán megint. Az idő szinte egybefolyik, és kezdi úgy érezni, hogy már csak azt hallja: "Balra. Jobbra. Középen. Középen. Balra. A jobb. Ja, várj, nem is, a bal." Igencsak nyűgös már... kezdi úgy érezni, megismétlődik a kanyaros történetük. Hazaérek-e még valaha? Látom-e még Damient valaha? Látom-e a Holdat még valaha?
Összébb húzza magán csuklyáját és sóhajt egyet. De már attól is kirázza a hideg, ahogy sóhaja hangját visszhangozzák a falak.
- Nyugi, Mina, itt lesz már. Látod? Ott kiszélesedik...
Valóban, mintha kezdene érezni valamiféle más illatot is a szokásos fénytelen gombákékon és a poshadt vízén kívül. Amott pedig fény szivárog egy mélyebb, kiszélesedő üregből, valóban. Megdobban a szíve, ahogy közeledni érzi a várva várt alkalmat. Végre találkozhat a mestere mesterével!
Sebtében megigazgatja még tincseit és érdeklődő mosoly telepszik az arcára, eddigi fáradtsága egyszeriben tovatűnik.
Közeledő csizmák zaját hallja, a sajátjukén kívül, majd egyszeriben előtűnik egy női alak.
Kecses, elegáns mozgással jön feléjük, akár egy macska, de mégsem kihívóan. Mina elámul bámulatos hajzuhatagán - szinte a fenekéig ér, olyan éjszínű, mint az övé, de nem hullámos, hanem szálegyenes. Egyfajta köpenyként lengi körül, pedig már van rajta egy; fekete, olvashatatlan mintákkal díszített szűk köpeny. Szabadon maradt kezeit fekete, virágmintás csipkekesztyű takarja. Nyakára közvetlenül két sornyi feketegyöngy nyakék simul. Sok színt nem találni róla, ám az összeállítása így is lélegzetelállító.
- Végre megérkeztetek - Valamiféle mély, matrónás, tiszteletparancsoló hangra számított, ám helyette szinte csevegős kedvességgel szólal meg az érett nőt feltételező, macskásan érdes hang. A feketére festett ajkak mosolyra húzódnak. A hófehér arc akár egy csinos porcelánbabához is tartozhatna, kissé kerekded, akárcsak a Mináé. - Alexis von Neulander. Örvendek a találkozásnak. Te vagy Mina, igaz?
Nos, sokkal nagyobb ceremonialitásra számított... Szíve szinte már a torkában dobog. Nyel egyet és megpróbál rendesen fogalmazni. - Igen, én vagyok. Örvendek.
- Üdv neked is, Walter. Gyertek beljebb, hadd kínáljalak meg titeket egy kis teával.
Nos, mondhatni, hogy nem is erre a fogadtatásra számított... - És utána... mutassam be, hogy mit tudok?
- Mhm, persze. Ráérsz, előbb töltődj fel. Hosszú volt az út idáig, nem igaz? - Csilingelő kacaja mintha kitörölné azt a rengeteg megrázkódtatást, amit ma átélt; azt a sok pillanatot, mikor kételkedni kezdett abban, útja vezet valahová.
- Az volt, igen.
Beljebb sétálnak Fraulein Alexis kis "termébe", amely meglepően hasonlít egy rendes kúria szobájához. Míves szőnyegek borítják a padlót, egy takaros, vörös takarós ágy foglal helyet az egyik sarokban, középen pedig egy hosszúkás asztal jó pár székkel körülvéve. Szinte mindenhol gyertyák - a földön az ágy mellett, az asztal közepén, kisebb-nagyobb és különböző színű viaszú mécsesek ontják természetes - vagy talán mágikus? - fényüket.
A mester hellyel kínálja őket, majd nemsokára arrébb surran pár helyiséggel, amelyek a középső szobába nyílnak és egy tálca teával tér vissza.
- Remélem, elég meleg, elég ideig tartottam a tűz felett... - osztja ki nekik kissé aggodalmaskodva, majd elhelyezkednek az asztal körül. Mina lassan kezd felengedni és egész komfortosan érezni magát. Nem hitte volna, hogy ilyen biztonságban érzi majd magát egy barlangban.
- Egész otthonos ez a hely - jegyzi meg mosolyogva, beleszippantva a teába.
- Igaz? - A művére büszkék boldogságával válaszol a vámpírnő. - Kicsit nehézkes volt berendezni...
- Ez a tea isteni. Mi van benne... megkérdezhetem?
- Citromfű, ánizs és kakukkfű.
- Citromfű... - elégedetten sóhajt és szinte egyszerre kiissza az egészet.
- Jól megy a tüzeskedés a kisasszonynak, Walter? - kérdi incselkedőn Alexis, Mina pedig elvörösödik.
- Nagyon... nagyon gyorsan tanul.
Ismét csak kuncogás a válasz, így mindketten elmélyednek a poharukban.
- Gyorsan elfogyasztottátok a teát. Akár be is mutathatnál párat, abból, amit tudsz, Mina - ajánlja kedvesen.
- Khm, persze - áll fel, és erősen koncentrálva, készségesen bemutat mindent, amit tanultak... a tűzformálást az alapoktól kezdve, a kicsi gömböket, a tűzvirágot, Walterrel összedolgozva pedig sikerül egy jégszívet is megolvasztaniuk. A szünetekben félve figyeli Alexis arcát, vajon jól teljesített-e?
- Nem csalódtam benned, Walter, kiváló tanítványt csináltál Minából! Ügyes vagy. És te is, Mina, rendkívüli, hogy egy vámpír ilyen gyorsan megtanuljon a tűzzel bánni, látom, nem is félsz. - Közelebb kezd sétálni hozzá. A lány arca ismét vörös, de immáron a büszkeségtől, egész bőre bizsereg az elégedettségtől. Nem rontott el semmit, megcsinálta!...
Alexis von Neulander már csak vagy fél lépésre áll tőle, végig fogva tartva a szemeit. Fölemeli egyik kezét és végigcirógat Mina arcán. Az alkonyszemű mintha kőszoborrá változna, lefagy... - Khm... - nyel egyet. - Esetleg... Öntől is tanulhatok még új dolgokat, Alexis? - Hangja jóval gyengébb, mint ahogy tervezte. Az övébe mélyedő szempár nevetésbe fordul, ha az ajkak nem is. Ilyen közelről látva elképesztően gyönyörűek a szemei. Aprócska pupilla egy óriási fagykék óceánban. Élesen hasít a lelkébe ez a tekintet.
- Hogyne, Mina. - arcuk már majdnem összeér, mikor Alexis kissé félrehajol és a fülébe mormogja további szavait: - Mindenekelőtt azt tanuld meg: ne vándorolj el, Nachtraben.
Abbahagyja a légzést... leállítaná az időt egy pillanatra, visszatekerne... jól... jól hallotta? Mozgásra képtelenül áll ott, ahogy a nő karjai köréfonódnak, egészen magához húzva őt... Valami a kezére került, a két kezeire, összekapcsolja őket... egy bilincs...
- Most pedig megyünk haza.
~~Alexis~~

Felhasználó profiljának megtekintése

28 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Szomb. Szept. 24, 2016 1:18 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Meghalt az időérzéke. Vagy legalábbis fogalma sincs, mi lett vele. De a tér is. Nem igazán fogja fel, hogy van. A táj, mint valami térkép, elevenedik meg a szemei előtt, és látja, tudja, hogy most ezt a követ kell megkerülni, most itt az út mellett fűszálak vannak, érzi az egyik lábáról másikra helyezedő súlyt, de valahogy mintha ez nem is ő lenne. Mintha nem is ő lenne. Mintha aludna közben, félálomban botorkálna. Csodálkozik, hogy nem esik el, hisz úgy érzi, álmodik, és nem tudja, mi az, ami tartja még a testét, mi az, ami arra ösztönzi, hogy ezt a sziklát átugorja, ott pedig kikerülje a csúszós részt. Nem tudja, hogy csinálja, csak észreveszi, hogy megtörténik. Néha felemeli tekintetét, és végigméri a fákat, melyek gyönyörűen nyúlnak fel a sötét égbe, beszívja a levegőt, és valahol messze érzi, hogy a hűs, illatos levegő belé áramlik, de ez sem ébreszti fel. Mintha nem is lenne itt.
De akkor hol van?
Technikailag érzi a bilincset a kezein, tudatában van a mellette sétáló két testnek, de mintha újra meg újra elszivárogna innen. Mintha újra meg újra vissza kéne rántania magát, és ráeszmélni, hogy létezik. Sötét folyóként gomolyognak a gondolatok benne. Még mikor nem teljesen önmaga, akkor is. Akkor leginkább. Tudata szavakká válik, untalan s őrjítően ismételt mondatokká, pillanatokká, képekké, arcokká és illatokká, reflexiókká, amelyek csak lüktetnek benne újra meg újra, szüntelenül. A csapdájukba esik, körbe-körbe szaladgálnak az elméjében újra meg újra a széléhez koccanva, talán ők is próbálnak kijutni, de nem sikerül nekik... Szándékosan próbálja elterelni a gondolatait, de nem megy.
Mindig szembetalálkozik velük. "Ne vándorolj el, Nachtraben."
Elvándorolni. Persze, ez hatalmas bűn. Mindig is az volt. Hallott legendákat - mit legendákat, beszámolókat - arról, mi történt azokkal, akik elkószáltak. Fiatal, makacs Nachtrabenek, akik látni akartak hatalmas, csillogó városokat, beszivárogni a könyvtáraikba és minden felszínes mocskot elolvasni. Vagy voltak olyanok, akik tündelányokat akartak látni, és esetleg... másmilyen dolgokat is csinálni velük. Vagy egyszerűen csak új tájakra, ízekre, benyomásokra vágytak. Sosem lehetett tudni pontosan, mit akartak. Nem sokat beszéltek róluk. Kellemetlen, kínos csöndet idéző téma volt, valahányszor felmerült, a felnőttek mind elhallgattak, tettek egy-két komor, vészjósló megjegyzést, majd elterelték a témát, amilyen hamar csak lehetett. Mina csak arra a sötét, meredező kíváncsiságra emlékszik, melyet akkor még visszahajtott zugába a félelem, azonban később újra meg újra előjött, és főleg Adelin hatására őt is elkezdte érdekelni, milyen lehet odakint.
Sokáig azt hitte, ez betegség. Hogy a kíváncsiság betegség. Aztán szöget ütött a fejében, hogy a Nachtrabenek elveik szerint voltaképpen mindig is a tudást keresték, ezzel szemben soha senkit nem engednek sehova. Pedig... az nem lehet, hogy minden tudás csak bent legyen.
Mostanra rájött, hogy tényleg nem lehet.
És vissza akarják vinni.
Ezt felfogta. De mégsem teljesen. Tudatával tudja, emlékszik a szavakra. De nem jutott el még teljesen hozzá, mi fog történni. A jövő egy sötét ködkép számára.
"Most pedig megyünk haza."
Minden szó, akár a végítélet. Most pedig. Most azonnal, most rögtön, még időt se kap, hogy felfogja: csapdába esett. Megyünk. Ők. Ő és az a nő. Walter... Walter egy másik történet. Haza. Haza.
Valamiért nem tud hazaként tekinteni arra a helyre. Emlékszik, hogy valamikor az volt. Kívülről ismert minden folyosót, minden korlátot, minden repedést minden csempén, minden pókhálót, minden egyes ablakot, azt is, hogy süt be rajtuk a fény. Itt élnek élénken az emlékezetében. A könyvek dohos szaga. A mély, tudást sejtető, ősiségben úszó illatár. Ezzel szemben amit otthonnak érez, az most egy pici, roskadozó házikó, amely úgy-ahogy áll a lábán, hűvös, bogarak járnak benne, a tetőn átszűrődik a fény, a természet illata megállítatlanul sugárzik be... a friss fű, a falufüst zsenge illata... a kutyák ugatása behallatszik... Annyival élőbbnek, annyira valódibbnak tűnik, mint az a hatalmas torony... Pedig egy kész labirintus volt egykor. Egy zárt világ, amelyet mégis újra meg újra felfedezett. Aztán később rájött, hogy a világ sokkal hatalmasabb. Sokkal, de sokkal hatalmasabb.
És most menjen vissza?...
Tompán csendül a visszhang. Érzi a késztetést, hogy valamit tegyen, hogy megmozduljon, hogy... visítva ellenkezzen, vergődjön, támadjon, perzselje szét Alexis bőrét, karmoljon, ordibáljon szitkokat nem törődve vele, jut-e valamire, és ha esetleg sikerül elszabadulnia, akkor csak szaladjon, rohanjon a világon keresztül a fákat kerülgetve, messzire, vissza se nézzen, csak tűnjön el, vissza a biztonságba, vissza...
Damien. Hol lehet Damien? Mi lesz vele most? Mi van, ha soha nem fogja megtudni, mi történt vele? Mi van, ha soha többet nem látják egymást?... Ez a gondolat felfoghatatlan hideg ürességet hagy benne, és nem lát át rajta, mintha egy vastag jéglap lenne. Nem meri megérinteni, mert fél, hogy vagy eltörik, és megvágja a kezét, vagy akármilyen erővel üti, soha nem törik át. Mindkettőtől retteg. És hirtelen beléhasít a hiányérzet. Damien. Mihez fog kezdeni nélküle? Mihez fog kezdeni a megnyugtató szavai, a mosolya, a jelenléte nélkül? Mintha csak a... Nem, nem tudja mihez hasonlítani, hogy mit vennének el tőle. A szüleit? Kiábrándult belőlük. A testvérét? Halott... a szüleinek köszönheti...
Mindez halvány emlékként ragadt az elméjébe, és most újra felszakad. A sötét felleg közeledtének köszönhetően egyre élénkebbnek érzi, és meg-megrezeg benne, hogy vissza kell térnie oda...
Egyáltalán ő ez még? Ő látta apja szigorú arcát, ahogy keskeny ajkai megformálják a megmásíthatatlan szavakat...
Nem látja, merre mennek. A világ összefonja magát egy átláthatatlan, sötét csapdává. A lombok, melyek pár napja oltalmazó gyönyörűséget jelentettek - komor, vádló oszlopokon lengedező zászlók. A rejtő finom, puha sötétség - vészjósló árnyak.
- Itt megpihenünk. Nemsoká hajnalodik, nézek egy fényvédett zugot magunknak. Nem, nem foglak itthagyni titeket a farkasoknak, egyáltalán nincs ilyen szándékom, ha esetleg ily oktalan ötlet fogalmazódna meg jámbor kis fejecskéitekben.
Nem szólnak semmit. Mintha a természet is érezné, hogy a tény, hogy e két egyébként szószátyár élőlény csak néz maga elé, és hallgat, anomália, a szél megrezzen és hirtelen süvít át rajtuk.
Alexis eltűnik a fák között, mint egy fekete macska. - Mi lenne, ha elsétálnék? - szólal meg, furcsállva a nő elővigyázatlanságát.
- Valószínűleg... vagyis lehet, hogy itt leselkedik a környéken, vagy ez talán egy teszt, hogy elmész-e, vagy, hogy elengedlek-e, vagy körbevette mágikus csapdákkal a helyet, vagy mind az előbbiek...
- Ja, valószínűleg... - vágja rá hidegen és lazán. Mintha az időjárásról... Be se fejezi a mondatot. Gondolatban is unja már.
A hosszú hallgatásban a rájuk telepedő csend félelmek, emlékek és zavart szégyen alakját ölti fel. Akár az egymást kerülgető, harcra készülő macskák, várják, melyikük szólal meg először. Teljességgel tisztában vannak vele, hogy ennél jobb alkalmuk nem lesz... talán soha.
Gesztenyefák meredeznek felettük. Mina még emlékszik arra, amikor virágoztak. Imádja az illatukat.
Walter megköszörüli a torkát. A lány ránéz.
- Akár hiszel nekem, akár nem, én... nem tudtam. Tényleg.
Néz maga elé. Feledés. Hát ennyire "várják" őt vissza? Egy ilyen erős Nachtrabent küldenek utána? - De mire kellek én ennyire...?
- kérdi elmerengőn, próbálva belelátni azok lelkébe, szándékaiba, akiktől származik... a fizikai énje legalábbis...
- Mics... ez hogy jön ide?! Nem is... haragszol rám? - Mina majdnem felnevet. Haragudni. Egy mérhetetlenül gyerekes és egyszerű fogalom, mégis kifejez olyan sok mindent... Valami igen erőteljes melegség gyullad a lelkében Walter iránt. Haragudni... Nem. Nem haragszom. Nem haragszom, amiért elárultál. Amiért visszaküldtél oda, ami talán rosszabb, mert mindenképpen hosszabb a halálnál. Hogy is haragudnék. Gyűlölhetnélek. De minek? Nem tehetsz róla... csak egy eszköz voltál... Mosolyfélére húzza a száját, miközben fejcsóválva vizslatja az eget. Csillagok figyelnek vissza rá, mint annyiszor, s most mégis teljesen más. - Nem... - ennyit felel csak halkan. Tudja, hogy most vergődni kéne, mint ahogy minden sarokba szorított állat teszi, és nem érti, ő miért nem...
- De... de... elárultalak. - És nem hiszem el. Kimondta. A kelleténél élesebb kacagás színezi az éjszakát. Walter úgy bámul rá, mint egy őrültre.
- Nem. Nem árultál el. Nem védekezhettél egy felejtés ellen, képtelenség. ...Gyűlölöm - fűzi hozzá suttogva és megrázva a fejét, fintorogva. Gyűlöli a Felejtést. Undorító egy dolog. Mint a mérgek. Sőt, rosszabb. Ami eltüntet, az mindig rossz. Legalábbis szerinte. Sokan nem így gondolják, ez szent... Néha már nem tudja, mit gondoljon... Ki gondolata is az igaz valójában... De végül is mégis a sajátja mellett kell kikötnie. Valami célért muszáj küzdeni. Ha tétovázik, nem lesz célja. Akkor már inkább legyen egy nem teljesen tökéletes cél, minthogy semmi...
- Nem is tudhatom, igazat mondott-e. Talán egészen mást akart... mint...
-...itthagyni minket a farkasoknak?
- Például. De... de komolyan... nem... nem biztos, hogy igazat mond... talán csak rád akar ijeszteni, talán csak harcképtelenné tenni, elérni, hogy ne bízz bennem, vagy... - próbált a fiú valahogy kimászni ebből a lehetetlennek tűnő helyzetből, de idáig tartott a lendület. A bizalom említésénél megijed. Attól fél, nem fogok bízni benne, hisz hogy is tehetném. De hogy érhetné el, hogy bízzak benne, mikor ő maga se tudja, mit tett?... Na ezért utálom a felejtést.
- Sajnos nem. - mosolyodik el szomorúan, jelezve, hogy értékeli az erőfeszítést. Tulajdonképpen egészen meg van hatódva. Milyen kár, hogy éppen viszik haza. Mit fog ott érezni? Mi vár ott rá? Mit fog kapni? Érezni fogja a lesújtó szavakat, vagy nem fog törődni velük? Sírni fog-e, szégyellni magát, esetleg megpróbálni elmenekülni? Vagy behódolni?...
Ó, már behódolásnak érzi at, hogy teszi, amit mondanak, s engedelmes leányként otthon marad és tanul... és teljességgel érzi. Mi történt vele. Mi is ő most?
Vagy olyan tekintettel fog nézni, mint Ade, üresen és makacsul és teljesen eltávolodottan, elzárkózni mindenkitől, majd pedig... meg fog... meg fog őrülni?
Olyan távolinak tűnnek ezek mind... és mégis olyan közelinek. Fel sem fogja őket teljesen annyira, hogy félni tudjon, de valahol mélyen, hidegen retteg az egésztől... Egyik változat sem tűnik jónak, egyik irányba sem futhat, pedig muszáj lenne... lenne, de mégis hogyan?
-...Túl sokat tud. Tényleg vissza akar vinni. Hidd el, én ismerem őket... hát... legalábbis egyféleképpen. Sajnos nem úgy, ahogy szeretném. - Nem csak úgy, ahogy szeretnie kellene egy szülőnek. Bár nem igazán tudom, egy szülő hogyan szeret. De nem úgy, hogy bánt... biztosan nem úgy kéne... Ahogy Damien szeret, az tetszik... miért nem szerethettek ők is annyira? Miért nem voltak... szabadok? Persze... szerintük ez a szabadság... szerintem nem... miért nem? - De nem... egy Nachtrabennek nem szabad... - hirtelen megfagy. Kimondtam. Kimondtam a nevemet - realizálja, s hullámként rohan át rajta a felismerés, hogy már nem baj....
- Elkóborolni?
Fuj. Gyűlölni fogom ezeket a szavakat. A francba is, Alexis. - Nem érted. Nem úgy nem szabad, mint ahogy nem szabad Isten nevét hiába szádra venni. Egyszerűen... nem szabad, úgy, hogy majdhogynem nem lehet. Mint ahogy nem lehet átmenni a falon. Kizárt. Ha megteszed...
- Értem.
- Nem hinném - sóhajt. - Bennük van. Ne nyisd ki az ajtót... - Miért? Miért mondok ilyeneket neki?  -Rettegve mered maga elé. Ketté fog szakadni. Legalább. Mintha belülről lassan köddé válna és elszivárogna, mintha már csak egy képlékeny valami lenne, mintha most születne újjá és nem tudná eldönteni, hogy mi legyen belőle... pedig még mindig itt van, érzi az anyagi valóját létezni, csak el kellene dönteni, hogy most, a jelenben micsoda...
De csak be van zárva ide, ebbe az anyagi létezésbe, ez nem ő igazán. Nem ő a hullámos fekete haj, a szép vagy épp közönséges ruhák, a nagy szemek, a kezei, az ujjai, mindez nem ő. Csak egy eszköz, amit használ. Ő... Ő ki tudja, micsoda.
- Micsoda? Milyen ajtót?
- Semmi... - feleli síri hangon. Szúrni kezd a szeme és az orra és hirtelen kirázza a hideg... Meleget akar, biztonságot, békét, egy meleg takarót, egy forró teát, azt, hogy oldalra fordulva a falhoz kucorodhasson, puhaságot, csendet... Damient... - Walter... ha valaha találkozol még Damiennel, vagy bárhogyan el tudsz hozzá juttatni egy üzenetet...
Ebben a pillanatban megreccsen egy ág és pár bokor és fa közül egy másik pár bilincsen fogva Alexis előrángat egy kifürkészhetetlen arcú Damient.
- Komolyan mondom, Mina. Egy sötét tünde vadász. Én már rajtad nem tudok kiigazodni.

Felhasználó profiljának megtekintése

29 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Csüt. Szept. 29, 2016 5:58 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Lux


Körforgás

Damien élete többé-kevésbé abból állt, hogy kereste Minát. Avagy vigyázott rá, avagy kísérte, avagy ehhez hasonlók...
És nem bánja még most sem. Fogalma sincs, miért, de mégsem. Most, ahogy ki tudja, hányezredszerre simítja végig lovai szőrét az istállóban, és figyeli, ahogy a még épp valamennyi meleget megőrzött őszi napsugár élénkre színezi barna szőrüket, elmereng azon, hogy... neki... nagyon más élete is lehetne. Furcsa. Na nem, mintha most merengne el először. Elméjében élt mindig is egy kép egy fővárosi büszke, nemes sötét tündéről, de... valahogy ezekben az álmokban mindig világosabb arca volt annak a tündének. Na nem, mintha valaha is holdcsókolt akart volna lenni. A külsejével semmi baja nem volt - nos... igazából nem érdekelte úgy, mint mondjuk Minát szokta a sajátja, de hát ő lány - na jó, nő -, és alapvetően, Mina egy külön faj minden tekintetben.
Talán pont ezért szereti.

Mina élete nagyrészt abból áll, hogy vigyáznak rá. És nem bánja, egyáltalán...

Álmaiban egy tó mellett ül. Nincs sok tó a közelében, többet látott illusztrációban, mint valóban a saját szemeivel, de imádja őket. Ezüstös tükör simul el előtte, olyan csodaszép, amely már túlzás és giccses lenne az igaz léthez... Ám ő itt nagyon szereti. Mindig rá kell jönnie, hogy már sokszor volt itt. Sokszor látta a tükörképüket csillogtató, V-alakban repülő madársereget, a lengedező lombokat, hallotta a szél lenge susogását...

Gyöngyöző könnyekkel gyönyörködtem művemben
Úgy véltem, senki se búcsúzhat gyönyörűbben
Sietségemben elfeledtem, mennyire is
Kapaszkodsz belém önfeledten.


Kis falujukban nemsokára ünnepséget rendeznek. Mindig szokott éneklés és tánc lenni, s most úgy gondolta, ő is beszáll az ősz köszöntét... vagy talán valamiféle mást ünneplő kavalkádba.

Gondolkoztam, ezüst bundájú farkas vagyok,
Vagy hajnal harmattal röppenő pillangó.
Aztán rájöttem, nem számít, mi vagyok.
Öndicsérésem úgyis mulandó.


Írta egy valaha élt költő, már a nevét sem jegyezte fel az emlékezet... Viszont ezek a sorok valahogy... valahogy mintha az övéi lennének. Pedig nem is akart ő búcsúzni senkitől soha. Kivéve... hát, nos, megtette. De azt nem bánta meg. S egyáltalán nem ők jutnak eszébe. Valami, ami mintha nem is vele történt volna, de mégis érzi valahogy.
Talán írnia kéne. Azt mondjuk csak naplót szokott, inkább olvas.
Halkan felnevet, hogy még álmában is ezek a szavak visszhangoznak az elméjében. Az első két versszak, újra meg újra. Aztán a többi...

Magam boldogságát keresve
Vakon kutatva elúsztam mellette.
Még szerencse, hogy visszanéztem,
Mert tekinteted tüze a tarkóm égette.

Holdfény simogatott minket régen,
Emléke forró-fagyosan égetett.
Egyszerre üldöztem s menekültem előle.
Őrült körforgás volt az életem.


A másik oldalon egy saját farkába harapó kígyó volt illusztrációként, erre emlékszik... Részletes mintái, bár csak tintából voltak, mégis mintha megcsillant volna rajtuk a napfény. Az ódon könyv dohos illatú lapjai visszaadtak valamit abból az életből. Abból az... őrült káoszból.
Fogalma sincs, miért döntött úgy, hogy pont egy ilyen verset fog megtanulni. Még ritmusa sincs rendesen, nem magától értetődő lendület visz tovább, mint néhány, közkedvelt, falusi darabnál... De valahogy nincs szüksége egyszerűségre ahhoz, hogy benne maradjon a fejében. Most is tisztán hallja. Az ő ajkai mozognak, de nem a saját hangján érkeznek vissza a szavak. Mintha maga a tó szólalna meg.

Úgy sírtam, mint aki magányos.
Megvolt holott mindenem.
Más életét öli értük, én meg
itt csücsültem ezeken a kincseken.

Nem értem be velük sohasem.
Tudatlan hívogattál édesen.
Mint penge, mart belém élesen
A vágy okozta félelem.

Holdtökör, holttükör
Mit rejt vajon a víztükör...
Kérdést vagy választ,
Megtudom-e valaha, mitől választ
el e jégtükör?

Álmaimban puha haj simogatott,
Ismerős illat simult körbe.
Ha a napra néztem, ha magamra, ha az égre,
Ha egy virágra, te tértél eszembe

Nem mutattam meg senkinek.
Úgy alakult, csak te lásd.
Így nem látott engem senki még -
Így nem akartam még senki mást.

Mindig is ezt akartam. Úgy akarni, hogy meghalni.
Most, hogy itt voltam, mást sem, csak menekülni.
Az éj hegedűse játszadozott a szívemen -
Húrjain zengett az életem.


Az éj hegedűse. Egy éjfekete szoknyás, holdat figyelő leányzó - így jelenik meg a szemei előtt. Haja hullámos, hosszú, hol fekete, hol ezüstös, akár maga a hold és az éjszaka. Dallamokba szövi a fájdalmát. Mások fájdalmát. Mások fájdalma már az ő fájdalma is. A világ énekmondója.
Eszébe jut a fehér róka... Talán köze lehet neki az Éj hegedűséhez? Talán éppen az ő lánya? Megpróbálja megkeresni a vonásait, de a lány mindig háttal áll neki, csak szélfútta gyönyörű ruháit látja és tincseit és lábait és fekete cipellőjét, a sziklán éles horizontként álldogáló alakját...

Kiáltva kérdeztem tőle minden reggel.
Az alkony sem jutalmazott felelettel.
Üresen, szomorúan nézett rám az ég.
Azt mondta, mit tegyek, nekem kell megtudnom még.

Hiába mondtam neki, hogy nem tudom,
Nem szánna meg, akárhogy akarom.
Nem szánt meg, egyre csak hallgatott.
Azt hittem, végleg megfagyok.

Megfagyok, majd összetörök
Darabokban szétgurulok a világban
Tán valakinek hasznára is leszek még
Vagy csak üres kristálydarab a határban.

Mit fog számítani, mondtam én.
Csak mondtam és mondtam, de csak kívül.
Belül nem hittem el soha,
Hogy lelkem valaha is kihűl.

Elbújt a mélybe, a lét sötét zugába
Mint télen a madár korhadt fa odvába
Mint morcos medve mély barlang mélyére
Mint békák évente a tó fenekére.


Elmerengve mered a tótükörre. Mintha ezer lelket őrizne. Mintha ezer lélek menekült volna ide. Vajon mitől hullámzik a tó felszíne még akkor is, mikor szélcsend van? Talán az a sok lélek akar mondani valamit... Mert bármennyire is nem borítja jég most a víz felszínét, nem tudnak kijutni onnan, mert... mert...
Miért is?...
Saját magukat zárták be.
Miért gondol erre álmában?
Igen, tudja, hogy álmodik... Talán az ő lelke is egy tóban úszkál? Talán pont ebben a tóban? De miért tenné? Nincs semmi oka már elbújni ide. Biztonságos melegben van, nem kell menekülnie sehova...
Szélfuvallat süvít át rajta. Hópelyheket érez a bőrén, s ahogy körbenéz, látja is őket. Ösztönszerűen kinyújtja a karját, ujjai szinte úsznak a levegőben, sétálni kezd, hogy minél többet elkapjon belőlük. Hátrahajtja a fejét. Homlokát, orcáját, száját éles finom fagyszurkálásokkal hintik be. De nem fázik. Lenéz magára. Lábszára már kivillan a sötét szoknyaruha alól, karjai is szabadok. Oldalra pillant, s a tóparton maga mellett lát egy gyönyörű fahegedűt teljes rendben lerakva...
Elkerekednek a szemei. Újabb szellő simogatja végig, langyosan, körbeölelően, arcába fújva hullámos sötét tincseit. Ahogy a holdfény megérinti, egész ezüstösen csillog.
Ő lenne az?...

Elszunnyadt, ott maradt,
Szenvedett egyedül.
Aztán jött a napfény végül,
És el sem hitte, hogy olvad.


Csak jönnek, jönnek egyre a szavak. Énekel neki a tó. Vagy ő énekel a tónak. Szüntelenül. Viszi magával a sodor, pedig tóról van szó, és nem is folyóról.. és ráadásul áll egy helyben... de mégis, mintha a széllel együtt röpülne...

Visszanéztem kék tótükrökre.
Könnyek voltak, fájdalom és remény.
Fény és sötét, tűz és jég.
Nem hittem, hogy lehetsz még valaha is enyém.

És a villám nem jött. Áradás mosott el.
Tűzforró áramlás, vitt magával messze.
Nem álltál ellen, azt csak régen tetted
mikor puszta félelemből született minden tetted.
Kivéve, ami kellett volna. De elfeledheted.
Megtettem helyetted.

Azt hittem, elmúlt már ez
A színek a hangok, az őrület.
Azt hittem, felnőttem, azt hittem, nincs többé
De visszatért hozzám. Könyörület?

Hitetlen üdvözlöm, csodáló szemeimmel
El sem hiszem, hogy én csináltam, el se hiszem, hogy én értem el.
Nem értem. Hogy nem érthettem?
Azt hittem, el sem érhetem.

Átölelem. Átölellek. Puha haj simítja arcomat
Ezüstös fagykék szemek éltetik harcomat.
Értük teszem, vagy magamért? Nem számít,
amíg bármi is történik, nekik adom magukat.

Éneklünk és örvendezünk.
Langyos estéken történeteket mesélünk
Együtt sírunk és nevetünk.
Még egy napon át szeretünk...
S ezt minden nap elénekeljük...


Az utolsó sort már csak ő tette hozzá. Eredetileg nem volt ott. Mégis úgy érzi, kell az oda. Enélkül olyan... kétségbeesett lenne az egész. Egy örök álomba kapaszkodás. És miért is ne írhatna át egy ki tudja, hány évtizedes verset? Megvan az évszázados is... Kicsit furcsán érzi magát miatta, de mégis úgy érzi, teljes mértékben a jogában áll. Egyébként is, most álmodik, miért ne írhatna át bármit? Várjunk, most akkor, ha felébred, nem is fog emlékezni erre egyáltalán? Reméli, hogy azért még fog...
Talán a vers nem is létezik igazából? Azt is csak ő találta ki?
Áh, ugyan. Szép lenne. Szép lenne, ha ilyet tudja csinálni csak úgy szabadjára engedett elmével, de nem valószínű.
Viszont mindenképpen kell oda az az utolsó sor. Kell a véglegesség. Mármint, a szabad véglegesség. A biztonság. Mindg is igénye volt és van a biztonságra...
Kifújja a levegőt. Kifújja a levegőt, és egyszerre megmozdul a szél, végigsimít a tavon, hullámot indít el, amely elsimul egészen a túlsó partig, ahol egy kis adagnyi vizet kilök a túlfélen. Világít ott valami. Mi az, egy fehér szarvas? Vagy egy farkas talán? Vagy mindkettő, s egymás mellett vannak? Vagy egy és ugyanaz a kettő?

S ekkor felébred.
Bágyadt, de egyúttal azért mégis kipihent. Friss, isteni erdei levegőt érez. Valamint avar és fenyőtű illatát. Viszont a fizikai valója lassan kezd eszmélethez térni és érezni, hogy csontjai bizony nem éppen kedvező helyzetben vannak, ugyanis eléggé sajognak. Pislogva eszmél rá a valóságra és nyöszörögve fordítja szédelegve a hátára magát, hogy egy rakás félig elsárgult lombbal teli ággal szemezzen, amelyek mögött szürkéskék ég néz vissza rá.
Ez túlságosan is ismerős... Mi a csodát keres már megint egy erdőben?!
Egyvalamiben viszont megnyugodhat: a vers nem csak álom volt. Még most is határozottan emlékszik rá... minden egyes szóra...

Felhasználó profiljának megtekintése

30 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Vas. Okt. 02, 2016 7:14 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Tűzpróba VI

Közel áll ahhoz, hogy elnevesse magát.
Amikor már épp elhinné, hogy valami már nem lehet jobb, vagy rosszabb, hogy megállíthatatlanul halad valami felé... semmi se térítheti el, akkor persze, hogy történik valami, ami mindent megváltoztat.
Várjunk. Mindent megváltoztat? Biztosan biztonságos előre inni a medvebőrére? Könnyen lehet, hogy a sorsát egy cseppet sem befolyásolja mindez... sőt, az is megeshet, sőt, mi több, valószínű, hogy inkább ront rajta, semmint javítana, ugyanis már nem csak önmagának okoz kárt...
De jelen pillanatban mégis lehetőségként gondol rá. Muszáj megragadnia, jobb esélye keresve sem adathatna... de hogyan?
Szívdobogása eltompít minden más zajt maga körül. Úgy érzi, sarokba van szorítva, időre kell felelnie, cselekednie, különben valami iszonyatos történik... de minél jobban gondolkozik, mit tegyen, annál inkább elveszik a kétségbeesésben.
Walter furcsállóan pislog a Nachtrabenre. - Hogyhogy eddig nem vette észre, hogy követ minket? - Nagyon jó kérdés. - Biztosan követ már egy ideje...
A vasvillaszemektől, amelyek a fiúra merednek, még Minában is meghűl a vér. - Mindig zseniálisan megragadod a leglényegtelenebb részleteket.
- Nem hinném, hogy annyira lényegte...
- Nos, akár úgy döntesz, visszavonulsz, vagy pedig ostoba macska módjára szembeszállsz a szökőárral, sötét tünde?
Kicsit sem beképzelt. - gondolja Mina. Picit túl sok metafora került ebbe a kérdésbe.
- Nem akarok harcolni.
- Nos, ezen nem lepődtem meg, tekintve, hogy azzal a két fogpiszkálóval nem sokra mennél. Ez esetben mi célból rabolod drága időnket? - A nő macskásan fonja össze karjait és felelősségrevonón hajtja oldalra fejét. Vajon ki lehet? Lehet, hogy... valamiféle közeli rokonom? Lehetséges lenne? - tűnődik. A vonásokból nemigen tud megállapítani semmit, finom márványarc Alexisé, lélekbe fúró fagykék szemeinek rezzenetlen kifejezése semmiféle puhaságot nem árul el, ennek ellenére előfordulhat, hogy más helyzetben tud érezni olyasmiket is. Talán. Mennyi idős lehet? Van-e párja, gyermeke?... Ezekre a gondolatokra valahogy borzongnia kell. Ez a nő úgy fest, mint egy szobor. Az efféle családias dolgokat elképesztően nehéz hozzá társítani.
- Mit gondol, mit? Mi célból lehetek itt? Miért kockáztatom az életem? Azért, hogy az idejét raboljam? - Minára pislant egy röpke pillanatnyi ideig, kifürkészhetetlen tekintettel. A lány hirtelen kezdi borzalmasan érezni magát. Buta volt. Nem fog tudni mit tenni. - jön rá. De... mi mást tehetett volna?... Marad. Életben marad. Helyette követett. És most ki tudja, mi történik vele, miattam. Mert ismerem. Mert elszöktem otthonról, mert találkoztam vele. Valóban volt jogom? Ki mondhatná meg? Attól függ, kit kérdezek, de... mi az igazság?
-... tisztában van vele, igaz? - Micsoda? Mivel? - mászik vissza a kétségbeeséshullámból.
- Nyilván. Ettől még megpróbálom a lehetetlent. - Nyugodt, sztoikus hang. És... mi? Egy mosoly?
- Őrült vagy. - Valószínűleg Alexis rég fejezte ki ilyen röviden magát, ám ez a két szó jelen esetben pontosan szinkronizál Mina érzéseivel.
- Meglehet. Sőt valószínű. Ettől még kötelességemnek érzem, hogy megtegyek mindent, hogy szabadon eressze.
A nő a felsőbbrendűség nyugodt biztonságérzetével néz rá. Tökéletesen tisztában van vele, hogy egyetlen pillanat, és akármeddig is beszélgetett, játszadozott előtte a zöldszeművel, ő már el is felejti, hogy valaha létezett. Mina hirtelen gyűlölni kezdi a fajtáját. Egyáltalán hogyan létezhet ilyen dolog, mint ez a mágia? Szabad-e ekkora hatalommal halandóknak rendelkezni?
Valószínűleg ez a kérdés Azrael kardjával kapcsolatban is...
- S mi mindent fogsz megtenni? Könyörögsz? - Mintha élvezné már.
- A megalázkodás ezen fázisát valamivel későbbre terveztem időzíteni, nem most rögtön. El is kerülném, ha lehet.
- Ah. Úgy hiszed, van választásod?
- Szerintem hagyjuk, én mit hiszek. Mina választásai fontosabbak.
Felzúg a vére hirtelen. Jegesen simulnak kezéhez a bilincsek. Két fogva tartott lény, ahogy próbálják megmenteni egymást, legalábbis az egyikük, a másik... ő csak... reszket mindenki életéért... és halványan pislákol benne még szabadulásának reménye. Nem akar visszamenni. Oda nem. Az nem az ő élete már...
- Nyilván fogalmad sincs a Nachtrabenek elveiről, és ez így is van jól. Viszont ennélfogva nem értheted meg a dolgot. Akár el is fogadhatnád. Mégis hogy gondoltad, hogy egy ilyennel kötöd össze az életed? Semmi közötök egymáshoz, és nem is szabad, hogy legyen.
- Miért nem szabad? - Mire rájön, hogy beszélni kezdett, már kimondta. Feszülten vár. Még most sem tudja befolyásolni szavait. Rémülten szemez a meglepett tekintettel.
- Úgy tudom, csak pár éve volt, hogy eltűntél. Mindent kiszivárogtatott az elmédből ez a...
- Ez a világi söpredék? Ez lennék, igaz? - nevet fel.
Ne, ne, ne csináld, csak rosszabb lesz... Alexis hitetlenül csóválja meg a fejét. Mina nem szólal meg. Szerintem sokkal inkább beszivárogtattak az elmémbe. Nem ki. És furcsamód a mostani "állapot" jobban tetszik... Van egy olyan érzése, hogy ez a válasz nem találna meleg fogadtatásra. - Világi? Mi tán egyháziak vagyunk? - szól közbe. Ez mégis honnan jött? Ez egyre rosszabb...
Kezd megőrülni. Biztosan kezd megőrülni. Adéval is ez történt? Bezárták, és kezdett megőrülni? Miért nem bírják ennyire ezt? Generációk élték le előttük ugyanezt az életet, és nekik ment... Nem akar megőrülni...
- Az, hogy kijelented, még nem változtatja meg, hogy az vagy. Fogalmazhatunk így is, te mondtad, nem én.
- Mikor fogja elárulni, kicsoda maga? Azt már nyilván tudja, én ki vagyok.
- Nem tartozom semmilyen magyarázattal. Pusztán el kell végezzem a feladatom, és örömmel is teszem.
- Miért...? - kérdi újra makacsul.
- Néha valóban elgondolkozom rajta, ugyanis úgy tűnik, degradálódtál egy hároméves szintjére, kincsem.
- Ne beszéljen úgy velem, mintha az anyám lenne - vág vissza. Érzi, hogy nem érzi az anya szó valódi jelentését már. Már... nem egészen tudja, milyen az, összemosódik a lelkében, mit mihez kéne társítania. És ez borzasztóan megrémiszti.
- Szerencsére ő nem én vagyok, igencsak nehéz dolgom lenne. Mindössze annyit kell tennem így, hogy elindítalak egy úton, mely...
- Már elindultam rajta. Nem véletlen volt, hogy letértem. Saját döntés volt, én hoztam meg! Eltűntem! Miért nem tudnak egyszerűen csak úgy tenni, mintha nem léteznék? Kiírták magukat az életemből. Többé nem vagyok hajlandó közéjük tartozni! - érzi, hogy külsője, bensője egyaránt megremeg. Most mondta ki először így... Nem egészen biztos benne, szavai teljes mértékben tükrözik-e az igazságot. Furcsa érzés szembenézni velük. Az ő szavaival, az ő érzéseivel. Olyan sötétek. Lehetséges, hogy ezek mind benne voltak olyan régóta? Ilyen határozottan képes hirdetni, hogy elveszett?
Vagyis nem veszett el. Volt neki egy, akihez tartozzon. Hogy ezek után mi lesz... - Nem vagyok már gyermek. - Legalábbis egy szempontból nem... - Tudom, mit akarok. Miért lenne magának, aki fogalmam sincs, kicsoda, több joga eldönteni, mint nekem?
- Azt állítod, nem vagy már gyermek. Ezek egy lázadó kamasz szavai.
- Egy gyermek és egy lázadó kamasz nem épp ugyanaz - mutat rá Walter, hosszú idő óta először megszólalva. A nő ránéz és felkacag, mire Mina körmei belevájnak a tenyerébe.
- Walter, te is szimpatikusabb voltál, amíg nem tudtad, ki vagyok. Talán később még magam mellett tartalak egy kicsit, igen mókás volt a rajongásod. - Mintha csak táplálkozna az árulást felismerő, kihunyó lángú tekintet rezignációjában. Ez a nő egyáltalán nem szégyelli, mennyire hideg - állapítja meg. Mondjuk ezt első ránézésre megmondhatta volna. Neulander, hát persze...
Mina részvétteljesen pillant a fiú elvörösödő arcára, melyen tehetetlenség, szégyen és szomorú düh vetekszik egymással. Legszívesebben megszorítaná a kezét...
- Ha visszaviszi Minát, soha többé nem jöhet vissza, igaz?
- "Jöhet vissza"? Még mindig úgy beszélsz, mintha...
-...mintha az enyém lenne. Igen, mert bizonyos szintig az is.
- Nohát - kuncog. - Erről megkérdezhetnénk őt is - Láthatóan jól szórakozik. Most már megkérdezhetnek engem is, igaz?...
Kis híján elmosolyodik ő maga is, de fenntartja sötét arca maszkját és inkább nem hitegeti magát. - Alexis - szólal meg halkan, szinte kérlelőn -, menjünk...  - Esdeklő alkonyszemei pillantanak fel a lassan már gyűlölt fagyos tótükrökbe. Fogalma sincs, hogy vette rá magát erre, de kicsit büszke. Így legalább Damiennek nem esik baja...
- Mina - Igen, ez már a kapaszkodás lesz. Hallja a hangban a felháborodást és kétségbeesést. Nem néz oda. Nem teheti... nem bírná.
Azt várná, a Nachtraben ismét befűz egy csípős megjegyzést, de nem teszi. Csöndesen hallgat. - Tudod te, mi lesz, ha hazamész?
Nem, nem tudom... - Nem számít. Nem tehetek mást.
- Nem bizony. Örülök, hogy látod már.
- Dehogy látja. Hogy látná már?... - Mina odáig hallja az ideges légzést és behunyja a szemeit. Csak induljanak már. Még soha nem fájt itthagynia senkit ennyire, mint most. Mindjárt el fogod felejteni. Hazamész, vadászol tovább, éled az életed... élj... - Mina, legalább ne ilyen látványosan add fel. Legalább küzdj egy kicsit, még, ha nincs is értelme. Legalább mutasd, hogy fontos ez neked. - Cinizmus hatja át a szavakat, de ugyanakkor őszinte könyörgés is. - Vagy legalább tegyél úgy...
Hát igen, ezt kellene tennem. Megérdemelnéd. - Minden jót, Damien. De tényleg. Minden jót...
Hát, ez a két szó nem lesz elég, azt már most érzi. Ezer másikat tudna mondani, és kellene is mondania, de nincs lehetősége rá és eszébe sem jutnak. Ökölbe szorulnak a kezei, szándékosan, hogy ne remegjen... Annyira kíváncsi lenne pedig azokra a zöld szemekre most, arra az édes fájdalomra bennük, amely érte és miatta lángol. De hogy akkor képtelen lenne egyetlen lépést is tenni, az is biztos...
- Úgy vélem, a dolog eldöntetett. Gyermekeim, ideje útra kelnünk.
- Micsoda?! Én... én is megyek? De nekem... nincs ott mit tennem, én... mit csinálnék én a... N-Nachtrabenek között?
- Ó, dehogy, nem maradsz ott. De nem engedlek el magam mellől egyelőre. Hazavisszük Minát, aztán kapsz te is egy Felejtést, utána... majd eldöntöm, mihez kezdek veled.
Mintha egy undorító mocsár kellős közepén állna. Körbenéz, de mindenhol ingoványos talaj fogadja, egyet lép bármely irányba, és elsüllyed... Muszáj lesz úsznia, amerre rángatják, nem tehet mást... Borzadva eszmél rá, hogy még mindig létezik. Behunyja a szemét, s elképzeli, hogy eltűnik innen, s egy naptütötte, zöld mezőn ébred, távol innen, vagy... egyszerűen csak... megszűnik létezni... vagy, hogy a sok szörnyűség, ami történt, mind csak álom volt, hogy Ade nem halt meg, ők apuval és anyuval boldogan élnek otthon és könyveket bújnak minden nap...
Amikor ráeszmél, hogy mindez egyáltalán nem igaz, kis híján elkezd zokogni.
- Hát rendben. Sötét tünde, van még valami ellenvetésed? - Damien vagyok - fűzi közbe halkan, fogalma sincs, hogy miért. - Ah. Remek. Én pedig borzasztóan izgatott, várva, hogy mivel állsz még elő. Igazából örülnék, ha vitatkoznál még egy kicsit. Próbálj csak meggyőzni!
- Hogyne. Még élvezeti forrásként is szolgáljak? Hogyne. Nyilvánvalóvá vált, hogy semmi értelme.
Most ő is lemondott...?
Hirtelen összeomlik benne valami. Nem tudja, hogy mi. Eddig sem látott reményt a szabadulásra. Az előbb már indulni akart, itthagyni Damient és e világot örökre...
Áh, dehogy akarta. Nevetnie kell. Egy pillanatra elhitte, de nem... valójában sosem tudta elképzelni. Pedig kellene. Mert ez lesz. Nincs más út. Most már Dam is belátja ezt... Vagy esetleg... valami mást tervez? Miért kell nekem mindig reménykedni?
- Hát... - ál-szomorú sóhajjal igazítja sötét hajzatát a fülei mögé -...akkor nincs más hátra. Búcsút kell vennünk. Egy élmény volt, sötét tünde. Akit Damiennek hívnak, el ne felejtsük. Viszont te el fogsz engem, hah, és ez így is van jól...
- Maga mindig ismétli önmagát?
- Nem, általában csak Felejtés előtt. De valóban, ki kéne találnom új szövegeket, pusztán, hogy én ne unjam el. A kliensek ugyan nem fogják.
- Ennyire élvezi?
- Ha tudnád, mennyire mulatságos. De nem fogod, sose. Valószínűleg egész életedben csak szarvasokat fogsz hajszolni, vagy esetleg ártatlan bárány vámpírnőket, bár azt kétlem, hogy még egy elszökött Nachtrabent találsz valaha - már nem is fojtja vissza nevetését. Mina úgy érzi, képes lenne lehajolni most és körmeivel elkezdeni ásni a földet, amíg akkora nem lesz, hogy beleférjen...
- A Hold fényére... Tényleg nem fogom bánni, ha elfelejtem magát.
Mina ekkor nevet föl. Nem igazán szándékosan, maga is meglepődik rajta. Őrültek gyülekezete.
- Hiányozni fogsz. Furcsák vagytok ti. Te és Mina.
- Mondták már.
- Az lenne a legszebb, ha őt is elfelejtetném veled, de...
-...olyat nem tehet.
- Ezt nem tudhattad. Nem lehettél biztos benne. Csak akartad, hogy így legyen. Így van, egyébként, ezúttal szerencséd van.
- Csinálja, amit tennie kell. Maga agybabráló önelégült nőstényinkvizítor. - motyogja az orra alá kis szünettel az utóbbi mondat szavait, újabb kacagást fakasztva a nőből. - És még denevérfüle is van, mi?!
Milyen rég hallotta Damient kiabálni... - Szívem szerint el bírnám viselni ezt órákig, sőt, napokig, de szorít az időnk...
Mégis miért szorít? Apa és anya már várnak...? Alexis arcára néz. Feltűnik rajta az összpontosítás, a koncentráció, jégszemei Damienre tapadnak. Mina váltogatja tekintetét kettejük között. Egy könnycsepp jelenik meg jobb szemében. Annyira fog hiányozni. De annyira. Minden közül talán ő fog a legjobban. Nagyot sóhajt és szaggatottan ereszti ki a levegőt. Mennyire fog még emiatt szenvedni. Talán jobb lett volna, ha marad, ha el sem indul. Akkor ugyan nem látja ezt a sok gyönyörűséget, de legalább nem fájna így az elvesztésük...
Képes lesz vajon megint rendes Nachtraben lenni? Képesnek kell lennie... különben tényleg megőrül... végül is nem olyan rossz az... szeretett tanulni mindig is... szerette a könyvtárukat, szerette a nagy, labirintusszerű tornyot... hozzájárulhat majd a nagy kutatáshoz, talán egyszer neki is köszönhető lesz majd, hogy az Átok megtörik...
Ismétli gyermekkori elveit, mantrázza magában, de nem hiszi el teljesen. Minél inkább próbál elmerülni abban a világban, beleélni magát, hogy mi lenne, ha visszatérne, annál inkább sikít az elméje Damienért. Szinte érzi, ahogy Alexis elméje kinyúl a hegyesfülűéig, letapogatja, körbefonja, markába fogja azt a rengeteg védelmező érzést, amit a lány iránt táplál, fájdalmát az elvesztése miatt, a sok boldog emléket, amit együtt átéltek... mintha csak suttogná felé, hogy ennek most vége, nem lesz több ilyen, és bár a Minával kapcsolatos emlékeket nem tudja elvenni, csak még rosszabb lesz, mert nem fogja tudni, miért veszítette el...
Nem... ezt nem teheted - szólal meg benne a tiltakozás. Merőn bámul Alexis arcára, aki mintha egy pillanatra meg is inogna, és ránéz. Meglódul a szívdobogása. Nem tudja elkapni szemeit a furcsálló tekintetről. Miért nézett rám? Ho...hogyan... - Egyszer majd talán te is képes leszel erre, Minácska.
- Nem vagyok Minácska... - vágja rá ösztönből, közben viszont lázasan pörögnek a fogaskerekek az agyában. S hirtelen, szinte tudatán kívül, Damienre néz.
Sokat olvasott már arról, hogy a szemek szavak nélkül is képesek teljes történeteket elmesélni. Ám eddig mindig nehezére esett tényleges szavakat olvasni belőlük. Most viszont szinte ott rezegnek benne. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarlak. Fontos vagy nekem. Gyere vissza. Ne hagyd, hogy elvigyen. Szökj el megint, akármi van, gyere vissza hozzám... Ezek nagy részét minden bizonnyal csak kitalálja, mintha csak álmában hallaná valaki szavait... de azért jó elhinni, hogy tényleg létezhetnének...
És hirtelen rájön, hogy nem fogja hagyni. Fogalma sincs, hogy hogy, de nem fogja engedni. Nem fog menni. Soha nem megy vissza. Ez az út nem, hogy nem járható, nem létezik számára. Porszemekké lett tiporva, meteorok vágódtak belé, erózió hasogatta szét, fák nőtték be, csak ő emlékszik már, hogy valaha egy ösvény kanyargózott erre, de nem megy már azon vissza soha senki.
Valami megmozdítja a lábát és a kezeit, és Damien és Alexis közé lép... A nőt annyira leköti a varázslás, hogy a fizikai erejére már nem koncentrál, így a sötét tünde ruhája, melyet eddig a markában tartott erősen, kicsúszik a kezei közül és mindketten meglepetten hőkölnek hátra. Nem hall mást, csak szívének dobszavát, s amit lát, az a vámpírnő döbbent, meghökkent tekintete.

Rémülten néz körbe. Égeti a lelkesedés belülről, fél, és... elveszett. Lihegve pislog körbe, és amint meglátja Damient, hatalmas kő zuhan le a szívéről. És itt van Walter is. Persze, hogy itt van, hogyne lenne, az előbb is itt volt, de... ki ez a nő?
Egy vámpír, és... gyilkos tekintettel néz rá. Majd Damienre. De miért?
Ezer kérdést ordítana, de egy sem jön a szájára. A sötét tünde hirtelen és villámgyorsan kapja elő az egyik holdezüst tőrét, és egy gyors cézás után hajítja el azt a nő alteste irányába... Mina felsikkant. A penge a combot éri, mire éles kiáltással esik össze amaz. A lány értetlenül pislog Damienre. Nem érti, miért tette ezt. A zöldszemű viszont a következő pillanatban már a másik tőrt szorítja a torkához. Kikerekedett szemekkel figyeli, de a penge nem mozdul tovább... Dam csak guggol a nő mellett, közelről nézve a kék szemekbe... - Most visszamegy oda, ahonnan jön, és békén hagy minket. Így lesz?
- Ti átkozott, makacs kis... - holmi hisztérikus kacajszerű hang hagyja el a nő torkát. Rémisztően vigyorog Damienre.
- Mina, gondolkozz valami képességen, gyorsan...
- M-milyen képességen?!
- Utánzás! Legyen az utánzás! Csak pár pillanatot! - sziszegi a fogai közt.
- Miért?!
- Majd elmagyarázom! Csak csináld! - Az ellentmondást nem tűrő hang hatására úgy érzi, engedelmesnek kell lennie.. megmerevedik, és kinyúl a nő elméje felé, mozgásképtelenségre kényszerítve azt... Damien átkutatja a sötét ruha zsebeit, majd pár pillanat múlva egy kicsiny kulcsocskát emel ki, amivel is kinyitja a Minát fogva tartó bilincseket. - Na most már egy Nachtrabennel, egy tűzmágussal és egy vadásszal áll szemben, és vérzik a combja, járni sem tud, szóval hazamegy, igaz?!
- Nem csak tűz. Árkán. Valamint tűz és víz bizonyos...
- Ne most köss bele a részletekbe, Walter. Mina, gyerünk. Hölgyem, egy élmény volt.
Azzal kézen is ragadják és szaladni kezdenek vele, ő pedig kis híján elesik az erdő bizonytalan, avaros talaján. Visszanéz még egy pillanatra, és egy keserűen mosolygó arccal találja szembe magát. Fájdalom rándul végig az arcon. Damien viszont nem úgy tűnik, hogy hagyni akarja nézelődni.
- Tényleg, Mina. Nincs kedved árkánmágiát tanulni?
- Hogyan...? Micsoda?
- A tűz nagyon jól ment. A többi, amit tudok, is hasonló, biztosan ügyes lennél benne...
- De... ki volt ez a nő?... Damien, miért sietünk ennyire? És miért mosolyogsz?
- Majd elmagyarázom, Mina. Majd egyszer elmagyarázom.
Die Ende

Felhasználó profiljának megtekintése

31 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Kedd Okt. 18, 2016 8:30 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
A szeptemberi élmények elolvasva, és voltaképpen nincs is sok kifogásolható bennük, azonban most kell elmondanom valamit ami már elég régóta ott van a fogalmazásodban, de mostanra sok posztodat olvashatatlanná teszi. Borzasztó dagályosan fogalmazol, össze-vissza csapong a gondolatmenet, ami néha megérthető, mint mikor tudatosul Minában hogy elfogták, de ott is szenvedés volt végigrágnom magam rajta. Nem kell ennyire minden kis apró részletet leírni, szelektálj és ne tegyél bele mindent mert úgy tűnik az írásod mint egy túl kis térbe zárt tömeg, egy kusza káosz helyenként. (Nem a teljes iromány persze, de nagyon sokszor felbukkannak ilyen részletek.) Ennek ellenére jár a 200 TP és 2000 váltó. Október végén jövök vissza.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

32 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Vas. Jún. 10, 2018 7:11 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Ki vagyok én nélküled?



A változás nélküli szellők mozgatta erdők lombjai már füstösek, elégtek, szenes maradványaik akár a fa levágott ágyából a gyanta, jelzi a veszteséget mintegy vádlóan. Puszta jelenlétével vádol; nem tudtad megakadályozni. Az idilli életkép megtörik. A lovak nyugtalanul nyihognak az istállóban, de már nincs indíttatás kilovagolni velük. Ez egy kis falu, és mégis minden az egész világ szempontjából jelentéktelen élőlényen látszik a változás, kevesebb lurkó szaladgál az utcákon, az idősebbek még komorabbak, mint általában, pedig az nagy szó, hisz olyankor is akadt panaszkodnivalójuk, mikor a mostani állapothoz képest isteni szivárvány lebegett a fejük felett - legtöbbjük ugyanis abban az Istenben hisz.
Gyógynövények nőnek az udvaron, virágok, kész virágoskert, madarak csicseregnek és méhek zümmögnek, tudomást sem véve bizonyos tragédiákról. Milyen jó nekik, nekik nem kell választaniuk. Egyszerű dolguk van, bármikor odébbállhatnak.
A vámpír agyában sokadjára vágtat végig az idővonalán, újra és újra mérlegelve az elágazási pontoknál, hogy jól döntött-e. Az eljövetele, az, hogy itt él... Akár egy házaspár, úgy élnek. S nem érti, miért, miért hiszi mindenki azt. Nyilván konvenciók szerint nevelték őket, de mégis. Tőle azt várták volna, hogy a Titkok Tornyában kutasson tovább, keresse azt, amit oly sokan... válaszokat és a Kardot... A Kardot, amely nemrég ideiglenesen, és úgy látszik, nem eléggé megmentette a világot.
Mina soha nem volt otthon a politikában. Ugyanakkor tudja azt is, hogy háborúk személyes okok miatt robbannak ki, majd alakulnak és végül végződnek úgy, ahogy. Ez volt az egyetlen, amit el akart kerülni, s most mégis úgy látszik, pontosan ebből kifolyólag lesz kénytelen cselekedni. Persze fölösleges áltatnia magát, hogy csak a levél miatt fordult meg a fejében a cselekvésvágy, a levél miatt, amely vészjelzőként ott fekszik az asztalán ékszerek és lomok tetején, befedve azokat, eltakarva, tökéletes szimbólumaként annak, mennyire nincs már semmi értelmük.
Rezignáltan besétál házába és elolvassa már sokadjára.

Wilhelminám!

Nyilván békét és elégedettséget találtál az életedben, amit választottál, viszont nyilván azt is tudod, hogy szükség van most ránk. Nem sokszor fedjük fel magunkat, és ha megtesszük, annak oka van. Sokan fognak elbújni a felelősség elől, de már nem lehet tagadni Észak és Dél ellentétét. Nyilván tudod, kik felelősek az erdők leégéséért, és azért, hogy a tündék visszamentek az otthonukba. Nos, nekünk itt van az otthonunk, így jobb híján muszáj megvédenünk azt.
Vigyáznánk rád. Semmiképpen sem hagynám, hogy a legelső sorban harcolj és veszélybe kerülj, de tehetséges vagy és van képességed a diplomáciára. Soha nem hitted el, de van. Édesanyád nélkül nehéz nekem, nehéz nekünk. Nem, nem távozott el közülünk, mielőtt még nagyon megrémülnél, de hiszen jól ismered, soha nem vette ki részét a politikából. Ez nem is politika, Mina; honvédelem.
Várunk rád. Számítok rád.

Dein Vater
Hallotta, ahogy közelítenek a léptek, de nem törődött vele; tüntetően mered a papírra. Válla emelkedik és süllyed.
- Semmi újat nem fogsz benne találni.
- Az anyukám...
- Mocskos manipuláció -szűri a sötételf a fogai közt egy frusztrált sóhajt követően.
- Tessék?
- Egy mondat, amelyből egyből azt gondolod, a tudtod nélkül meghalt az édesanyád, majd a következő mégis felülírja ezt. Nem sántít itt valami? Az apád a legprimitívebb érzelmi zsarolást alkalmazza. Többre számítottam egy Nachtrabentől. - Damien napok óta provokálja, hogy hozzávágjanak valamit, de eddig még nem sikerült célt érnie. Mindegy is, hisz valami oknál fogva beteges kielégültségérzetet okoz számára szidni azt a családot, így nem is próbálkozik véka alá rejteni felháborodását. - Látsz egy szót, ami bármiféle kötődésre utalna? Ez egy üzleti levél. Még annak is rossz. Éppen eléggé nyugtalanít a gondolat, hogy tudják, hol élek, miközben a tornyocskájuk ide-oda hoppanhat, ahogy éppen kedve szottyan... Mina. Te szoktál így beszélni. Most meg hallgatsz. Ez nem épp megnyugtató.
- Minek kellek én oda? Soha nem akartam... háborúzni. Fogalma sincs, mit tudnék csinálni. Ade sokkal jobb lett volna a diplomáciában... ha... van rá lehetősége.
- Ha részt akarsz venni, részt veszel benne. De ne miattuk tedd. Semmiképp ne CSAK miattuk tedd. Nem hasonlítanak rád, nem tűnt fel?
- Különben nem lennék itt.
- És kételkedsz benne, hogy jó, hogy itt vagy?
- Mindennap. - Síri válasz.
A hóhajú próbál nem felrobbanni. Kint az alkonyati fények finom, kellemes színbe vonják a szobabelsőt... Ki tudja, ez a ház meddig marad még meg?... Önnön idegessége ugyan Mináéból fakad, de nem oda vezethető vissza. Hanem saját magára. Ez pedig megint az önzőség felé vezet, ahonnan próbált minden erejével kitörni. Elviselhetetlen az üresség a lelkében, a hiánya annak, hogy igazi, személyes fájdalmat érezzen az erdők miatt. Ha legalább most halt volna meg a családja, akkor... igazi tűzzel éghetne benne az utálat és azt érezné, amit kell. Kicsinyes, közönséges bosszúvágyat, és nem érdekelné, hány ártatlan hal meg majd a háborúban, akkor is kérdés nélkül vetné bele magát az Északiak pusztításába, de így... hűvösen, kívülről, józanul... A legszörnyűbb a dologban, hogy nem is akarja Minát lebeszélni a választásról. Csak a családját zárná ki az egészből.
Máig fogalma sincs, hogy azoknak a mágusfattyaknak hogy lett ilyen lánya. Minában a kegyetlenség legapróbb szikráját sem lehetne fellelni. És most mégis arra kényszerül, hogy harcoljon... Még valahogy el is lehetne képzelni. A mágiatudása egészen alakul. Sok esetben meg a gyorsaság fontosabb, mint az erő...
- Most meg te vagy csendes.
- És ha te maradnál? - bukik ki belőle, amelyen már jó ideje rágódik.
- Hogyhogy?... Te beállnál a déliekhez, én meg itt süttetném a hasam a Holddal?!
Damien széttárja a karját. - Nem kötelezhetnek semmire. Nem vagy ember és nem vagy északon. Ha mindenképpen ki akarsz állni a hazádért... amit, megjegyzem, nekem sem ártana megtenni... akkor megtehetem. Kettőnk helyett is.
Mina ilyenkor szokta úgy érezni, hogy képes lenne torkon ragadni. Miért viselkedik úgy, mint egy idősebb testvér, aki elkényezteti a fiatalabbat?.... Ökölbe szorulnak a kezei. - Ha rajtad múlna, semmit nem kéne csinálnom, igaz? Mégis miért?
- Hirtelen eleged lett a védelmezésből?
Bevillan a családja... nem, nem akarja és nem is fogja összehasonlítani őket!
- Nem, de neked mikor lesz már eleged? Mikor fogod magad és keresel egy helyet, ahol nem úgy kell élned, mintha egy ember lennél és szántásvetéssel keresnéd a kenyered? - Mondjuk utálom a kenyeret, de az más kérdés.
- Szántóvetők nem nagyon szoktak máguskönyveket bújni és Azrael kardját keresni.
- Nem bújsz máguskönyveket.
- Nem mindig. De te igen. Miért, mit akarsz, visszamenni hozzájuk?
- Szerinted? Vissza kéne? - Hangja ismét elhalkul, rapszódiája mélyhullámába érvén.
- Tudod a válaszom.
- Mégiscsak a lányuk vagyok Bár nem tudom, miért kell a lányuknak lennem.
- Én sem tudom, miért kell azoknak a gyermekének lennem, akik nem léteznek, Mina. Már az is zavar, ha van családod?
- Ha háborúba mész, nem lesz. - Damien pislog párat. Meg sem lepődött. Ezt konstatálva pár hatalmas olyasféle szikla zúdul le a szívéről, mint amelyikre kijártak anno megtárgyalni az élet nagy dolgait.
- Tényleg, Mina. A sziklánk. Nem látogatjuk meg? - Szemeiben boldog békeidőkhöz illő cinkos mosoly villan, és Mina valóban elgondolkozik az ajánlaton... Friss levegő, nosztalgia... miért is ne?
***

A lombok kissé keszekuszábban ágaznak szerte belekaristolva a ég mélykékjébe, és a közlekedés is valamivel nehezebb, mint legutóbb, a természet növekszik, változik, él és élni akar, ha másutt nem lehet, hát itt. Otthonos érzés fogja el Mina lelkét, ahogy belépnek a világ szentélyének eme érintetlen, páratlan eldugott zugába. Pár csendes perc után károgást hallanak és éjszín szárnyak körvonala rajzolódik ki odafönt. Mina málnaszín szemei felvetődnek nyomban és örömteli mosollyal ajkán követi a lény mozgását.
- Nem igaz.. Visszajöttél, te vészmadár? - nevet, kitárva kezét, hogy belekapjon a szellő, mialatt Hedwig, a hollója, kit hónapok óta nem találtak, lekering hozzájuk üdvözlő hangkakofóniát engedve ki csőréből. - Segítesz nekünk a vészben, igaz?
Kedvesen cirógatja az állat csőrét. Még ezt is megengedi neki, anélkül, hogy csípni támadna kedve. Felsejlik egy kép, ahogy a csatázó seregek felett repül ez a holló, hogy eltereljen, hírt vigyen, segítsen nekik... Csak annak könnyű háborúba menni, akinek nincs mit veszítenie.
- Mina - Magához öleli szorosan, védelmezőn. A neve kimondása mintha egyfajta hatalmat is jelentene fölötte.- Nem egy csata vagy háború dönti el a világ sorsát. Nem utálnálak még akkor sem, ha te Északot választanád, én meg Delet.
- Ne mondj ilyen szörnyűségeket.
- De akkor sem bántanálak. Tudni kell elvonatkoztatni.
- Meg erősnek lenni, azt mondják. De ha ez azt jelenti, hogy ellenségnek kell elfogadnom, aki a barátom volt...
- Meg tudod csinálni.
- Haragszom rád. - Csönd. - Meg se kérdezed, miért?... Azért, mert mindig az kell, hogy kimondd. Magamtól úgyse hiszem el, hogy képes vagyok rá.
- Azért vagyok itt.
- Különben hol lennél?
- Nem tudom, nem is lényeges. - Szellőcskék kerülgetik az örvényt, amelynek közepén ott a mag, amit keres, a vihar szeme, ahol magában már csend van.
- Akkor ki vagyok nélküled? Hm? Nem az vagyunk, akiknek gondolnak, nem az vagyunk, amit elvárnak. Akkor mik vagyunk?
A sötét tünde mosolyog, azt hiszi, tudja. Legalábbis egy válasza van.
- Ha akarod, eltűnhetek egy darabig.
- Persze... Ennyi erővel foghatnád a kezem, ahogy lógok lefelé a szakadékba, és mondhatnád, hogy "Ha akarod, elengedlek."
- Ezt érzed?
- Nem tudom, mit érzek. Nincsen családom. Vagyis rosszabb, mintha nem lenne. Az ő elvárásaiknak ugyan nem fogok megfelelni. Hozzád vagyok legközelebb, de ha most összeveszünk... és úgy döntesz, hogy elmész...
- Ha nem akarod, nem megyek sehová.
- Nem akarok én eldönteni mindent.
- Ha valaha elmennék is, akkor sem törölnélek ki az emlékezetemből. És nem is csak ünnepekkor találkoznánk. Akkor is az életem része leszel, ugye tudod?
- Ha élünk odáig... - Meg ha lesznek még ünnepek...
- Ha pedig nem, akkor úgyis rájössz, hogy képes vagy dönteni magad is.
- Micsoda?!... Ne beszélj megint ilyesmiről, mert...
- Mert?!... - Erős szorítással tartja féken a kapálózó csuklókat. Mélyen a vámpír szemébe néz. Olyan érzése van, hogy mindez már megtörtént korábban, ugyanitt... csak... ez egy új fejezet. - Ne zárd be magad. A fő, hogy ne félj. ha rákényszerítenek, hogy harcolj, akkor se félj, csak tudd magadban, hogy a jó ügyért csinálod.
- Azt akarod, hogy erre mindig emlékezzek? Akkor is, ha eltűnsz, meghalsz, nem jössz vissza...?
- Úgyis fogsz emlékezni.
Nem akarja, hogy Damien csak egy emlék legyen, és mindig ugyanazok a szavai ismétlődjenek, ugyanazok az intelmek, míg lassan minden átalakul és a személyből egy idézethalmaz lesz. Amit mond, túl idealisztikus jövőkép. Hát hogy tudnának találkozni, még akkor is, ha... ha találna valakit?
Megtehette volna. Eddig is. De nem, maradt, és vigyázott rá... - Ha.... Ha megfosztalak valamitől, akkor...
- Eszedbe ne jusson. - Határozott szavak. A fűzöld szempár biztonságot és megnyugtatást sugall. Hinni akar benne. Mellkasához simítja az arcát és hallgatja a szívdobogását. Élvezi, hogy nem látja senki, mert tudja, mit hinnének. - Szeretlek, Mina. - Úgy dobog a szíve, mintha elfelejtette volna, hogy kell ellátni ezt a testet, kilépve ritmusából, eszeveszetten, lefelé gurulva a domboldalról. - Te vagy az elvesztett családom helyett, minden testvérem helyett, és tudod, mennyire örülök neki? Nem érdekel, ha másoknak nem is tudom megmagyarázni, legalább neked sikerüljön... Még ha az ellenséged leszek, hivatalosan, akkor is szeretni foglak és vigyázni rád. Ha nem akarod, akkor is segítek neked, és remélem, nem áltatom magam azzal, hogy már meg is tettem. Nem volt bűn, amit eddig csináltál. Nem volt bűn, hogy nem választottál oldalt és az, hogy nem tudsz dönteni, csak arra mutat, hogy sokfelé akarnak rángatni. És sok dolgot veszel figyelembe. Emlékezni fogsz azokra, amit mondtam, igen, és ez nem búcsúbeszéd. Maradok. Hogyha akarod, hogy maradjak. Én sajnálni fogom mindkét oldalt, és minden várost, falut, ami elpusztul, de mindenképp jobb, hogyha legalább megpróbáljuk hamarabb befejezni ezt a vérengzést... Ezt pedig akkor lehet, ha teszünk valamit, szinte mindegy is, melyik oldalon. Vedd úgy, hogy mindenképp jól választasz.
Aprókat rázkódik a válla. Olyan könnyű lenne elhinni, el akarja hinni... Arany gyöngyökként csillognak lelki szemei előtt a szavak, túldíszített, fényes kapukként, amelyeken oly szívesen átszaladna, bármennyire is tűnnek csapdának.
Szeretni fog. Biztonságos melegség járja körbe. Mintha megtalálta volna a választ, amit keresett. Bátortalan mosollyal bújik közelebb, peig közelebb már nem is lehetne.
- Szükségem van ám rád nekem is.
- Egymásba kapaszkodó létrák - motyogja Damien mellkasába.
- Pontosan.
Hálásan, csukott szemekkel bújik el a világ elől. Hosszú idő óta most először érzi magát szerencsésnek, és eszméletlen butának, hogy ezt nem volt hajlandó fel- és elismerni. Pedig minden egyértelmű volt eddig is, kőbe vésett idegen nyelvű feliratként állt előtte, legalábbis azt hitte, idegen nyelv, holott csak más szögből kellett volna néznie és rögtön tudja értelmezni...
Kezdi képesnek érezni magát arra, hogy kardot ragadjon, ha csak képletesen is, mert inkább a mágiára támaszkodna. Képesnek arra, hogy foszlányokra szakadozott identitását újjáépítse és végre ismét célokat adjon az életének, és meglepő módon még az esetleges haláltól sem fél. Pedig szó sincs róla, hogy ne lenne mit veszítenie. De nem csak neki. És ha bármennyiben is hozzájárulhat, ha valamennyivel is elősegítheti, hogy valakik egyszer majd biztonságos világban élhessenek, már nyugodtabb lesz...
Majd egyszer össze is szedi a szavakat, hogy válaszoljon. Egyelőre csak szorosra fonja a karjait, mert ez az, amire bármilyen helyzetben képes. Hedwig felszáll és ismét a mélység fölött kering tovább.

Felhasználó profiljának megtekintése

33 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Kedd Jún. 12, 2018 11:26 am

Szépen felhelyezted magadat ismét a sakktáblára. Még nem láttam senkit, aki ennyi idő után képes lett volna ugyanazt a karaktert újradefiniálni, felvenni a fonalat, és ebleépíteni mindent, ami addig történt ameddig nem volt aktív. Le a kalappal érte. Kíváncsi leszek, hogyan fogják kivenni a szerepüket a háborúból.

Ezért az élményért mindenképp jár a 100 tp és 1000 váltó. Nem lehetetlen, hogy régebbről vannak még ellenőrizetlen élményeid, ha van ilyen kérlek keress meg és megnézem azokat is.

Felhasználó profiljának megtekintése

34 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Pént. Júl. 13, 2018 1:01 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Lókötő

Jó tett helyébe hintót várj



Gundelrebe. Ez volt a neve a városnak.
- De előbb még, fiam, talán nem ártana a szerencsétlenebbül járt bajtársaidat előszedned...
- Hmm. Azt mondja, hadsereggel induljunk arra a fogatversenyre? Nem rossz ötlet!
A versenyig úgyis volt még három napjuk. Nem sok, főleg, hogy elég messze volt. Azonban nem hagyhatta őket pácban. Mint kiderült, a pénzeszsák tényleg el akarta őket veszejteni. Volt, kit tüskés bokor rabságából, volt, akit a sárból kellett kihúzni, valaki egyszerűen csak, ki tudja, hogy, nekivágtatott egy fának és jó pár vödör hideg vízbe tellett, míg eszméletére tornázta magát. Volt, aki hálásan megköszönte, volt, aki kevésbé, de miután előadta nekik a tervet, miszerint többségében semmi pénzzel nevezzenek be egy borzasztóan szűk társadalmi réteg számára szervezett fogathajtó versenyre... Akkor pedig már nem csak a lovon vannak, hátulról kell irányítani. Damien úgy vélte, megéri az a pár maradék arany, amit a zsebében tartogatott, hogy a kevésbé lelkeseket is meggyőzze.
- Na és... Mégis mit fogsz mondani, hogy jelentkezel, ha nincs pénzed?
A sötét tünde csak megvonta a vállát. - Ott maradok mosogatni.

Hatalmas, tágas tár terült el a város mellett, poros földutak, itt tervezték a fogatversenyt megrendezni. Másnap kezdődött. Tele volt minden színes zászlókkal, mire odaértek. Végül nyolc nemest tudott meggyőzni, érdekesen feszített közöttük egyszerű bőrmellényében és lovaglónadrágjában, na meg fekete képével és hegyes füleivel. A problémát, miszerint nincs elég pénze, szerencsére a nyolc kamerád sikeresen megoldotta. Azért annyira fukarok voltak képesek lenni, hogy közös kasszából adományozzák az összeget. Damien megígérte nekik cserébe, hogy ha megnyeri a fogatversenyt, mindenki ingyen kaphat egy kört cserébe, mire jót vigyorogtak.
Rengeteg jelentkező volt, úgy nagyjából harminc fogatot lehetett sejteni száguldani majd a pályán, ha megkezdődik, ami érdekes volt, hisz a pálya nem tűnt elég szélesnek. Ha viszont valaki előzni akart volna, fennállt a veszély, hogy a meredek, utat szegélyező száraz földréteggel találkozik,  kitöri a drága bérelt vagy esetleg saját fogat kerekét, és nyilván veszít.
A fű már kezdett kiszáradni, oly erősen tűzött a nap. Damien összefogta a haját, és nagyot sóhajtva belépett a sátorba.
- Jó napot, uraim... - Körbenézett gyorsan, de nem, hölgyeket nem látott.
- Na nézzenek már oda, egy kormos! Semmi Holdapa, Holdanya, hmm? - kérdezte egy rengeteg kitűzővel ellátott pöffeszkedő nemes. Damien, amióta csak itt volt, folyamatosan kereste a tekintetével a tömegben Weisenschnittet, de nem találta. Talán csak a verseny napján tervezett előbújni, utána pedig még tovább, hetedhét határon innét. Máig nem bírta megfejteni, mi értelme volt mindenféle rossz utakra terelni egy rakás arisztokratát. Tervezett egy elbeszélgetést még az urasággal ezzel kapcsolatban.
- Save your breath, please.
- Az emberek földjén és versenyén az emberek nyelvén hadoválj, te kis késfülű fattyú!
- August... Lehet, hogy kicsit túlreagálod! - próbálta lehűteni társa. Damien csak mosolygott. Imádta, amikor összevesznek rajta az emberek. Jobbára csak imádni tudta, hiszen menekülni nehezen lehetett előle.
- Na jól van... te most... komolyan azt akarod mondani, hogy jelentkezni akarsz? Nem akárkiké ez a verseny ugyebár. Van pénzed? - méregette gyanakodva, mire a self előnyújtotta csörgő erszénykéjét, magában megköszönve a "srácoknak" a segítséget. Nem volt könnyű kiszedni belőlük, az biztos. Kész litániát kellett tartania, hogy a jó ügyért csinálják. De hát, az ilyen pillanatokban érezte úgy, hogy van értelme az életének. August szeme rendesen elkerekedett.
- Nem is tudsz lovagolni, igaz-e?
- A fogatversenyhez nincs szükség a lovaglási képességekre.
- Feleselsz nekem?
- Öhmm... Igen... talán? - Most bánta csak meg, hogy a többieket mind előreengedte, bár így is a sátor széléről kukucskálva csodálták, nemesekhez nem épp méltó fejeket vágtak és mutogattak neki vigyorogva.
- Na jó, August, ennek így semmi értelme, küldd el vagy fogadd el, csak csinálj valamit, mert áll a sor.
August sóhajtva hátrált egy asztalhoz és meghúzott egy üveget. Diplomatikusabb társa vette át a szót.
- Akkor egy nevet kérnék.

A bérelt fogat meglehetősen kényelmetlen volt és puritán. Szimpla fa, egyenvonalak, szögletes, egyszerűen feldolgozott és ránézésre úgy tűnt, hogy egy rendes úton teljesen szétesne. Mintha valóban csak az arisztokraták finom érzékeire számították volna. Na mintha annyira finomak lennének azok... Valószínűleg a főszervező nem tudott semmit erről a csalásról, amit voltaképp nem is lehetett csalásnak nevezni. Pusztán lopás volt. Nyilván azzal a fantasztikus fogattal több esélye volt Weisenschnittnek, de a legtöbb nemes szintén hozott magának sajátot, a szépség pedig nem minden esetben egyenlő a teljesítménnyel.
Indulás előtt elmantrázott magában pár dolgot, melyet senki nem taníthatott neki, hisz nem volt, aki tanítsa, saját magának kellett kitalálnia. Akármi történik is, nem veszíthet, legfeljebb egy-két ép bordát... egy kalandnak mindenesetre megéri... Lehunyta a szemét és ránézett az előtte sorakozó megannyi fogatra. Nagyon nem illett ide közéjük. Pont ezért akarta elvenni tőlük a dicsőséget. Na meg szegény öregember is megérdemelte, hogy visszakapja a hintót... Csak abban reménykedett, hogy Engelrosénak nem esik baja.
Egyik pillanatról a másikra felhangzott a jel, hogy indulhatnak. És ennyi volt. Most kellett cselekednie, most kellett ügyesnek lennie.
Életében eddig egyszer ült fogatban, akkor is vagy tízéves volt és hagyták kint a mezőn szórakozni, valami parasztok, jót nevettek a kis kormos kölkön. Azt sem tudta, mit hogy kéne fogni. nagyjából így érezte most is, ahogy az adrenalin száguldott az ereiben, hasonlatosan ahhoz, mint amikor kifosztotta valaki pénzeszsákját, csakhogy most a saját élete volt a tét lényegében, ha széttöri ezt a fogatot, neki is vége, úgy érezte, a száguldás elemi erővel lenne képes szétpasszírozni. De Engelrosének valahogy különleges érzéke volt ahhoz, hogy az úton maradjon. A poros dűlő, amennyire simának tűnt kívülről, rázott, ahogy a paták vontatják maguk után a gyenge kis fatákolmányt, melyben rázkódott. Úgy sejtette, csak lovának segítségével sikerült tartania a tempót. Igyekezett előre kimérni a kanyarokat, és lassan vigyorogva vette észre, hogy ráérzett. Persze, ahogy megnyugodhatott volna, rögtön jött ismét egy olyan éles kanyar, amelyre nem számított, és ismét annyira megijedt, hogy inkább nem örömködött egy darabig.
Alig várta, hogy találjon egy kiszélesedést, ahol végre megelőzheti az előtte trappolót. Ahogy elment mellette, gondatlanul benézett az ablakrésen és rájött, hogy a nyolc közül az egyik az. Bajtársa fejcsóválva vette tudomásul, hogy Damien valóban igen jó kancát választott. Ahhoz képest, hogy a legtöbb versenyzőt csődör húzta maga után, Rose nagyon jól haladt. Persze még így is rengetegen voltak előtte.

Félidőtájt lehettek, amikor Damien rájött, hogy Weisenschnitt megkönnyítette a dolgát. Engelrose elkezdett botladozni. Majd fájdalmasan nyihogni. Majd egyszerűen összeesett. Minek következtében nemcsak hogy majdnem felfordult a fogattal, a mögötte jövő egy...kettő... három... fogat pedig rendesen beléütközött. Por szállt a levegőbe, lovak nyihogtak, káromkodások röpködtek és a csontjai, ízületei hirtelen borzasztóan kezdtek fájni...

Puha ágyon ébredt, de körülötte hallotta egyéb sebesültek hangjait is. Könnyebb sérülésekkel hozhattak ide embereket, mert senki nem sikoltozott a fájdalomtól, inkább látogatóktól beszélgettek.
Egy sötét hajú embernő sétált oda hozzá, ő lehetett a felcser. Vagy doktornő, elvégre nem olyan pici volt a város...
- Hát felébredt. Hogy érzi magát? - Hangja kellemesen lágy volt, nem úgy nézett rá, mint egy kormosra, ami önmagában dicséretes volt, hálát is adott neki ezért. Kikényszerített egy mosolyt.
- Kérem... legyen őszinte. Hány bordám tört el?
- Csak a karja ficamodott ki. Egy vállát helyre kellett tennünk. Nem emlékszik?
- Nem... Jócskán beüthettem a fejem. Várjunk. Valami... kocsiban voltam, igaz?
- A fogatversenyről hozták ide.
Bágyadt volt, hirtelen azt se tudta, hol van és miért került ide, miért volt ő fogatversenyen... aztán... Igen. igazság. Őrület. Weisenschnitt. Az öregnek vissza kell kapnia a...
Ó, de ez azt jelenti, hogy már vége van a versenynek. - Mi történt ott?! - Hangja picit hangosabb a kelleténél és túl gyorsan is ül fel.
- Pihenjen, kérem!... Nem tudok sokat, csak azt, hogy ha minden igaz, érvénytelennek nyilvánították a versenyt. Valami csalás volt... valaki megmérgezte a lovakat...
- Többet is? Ó, hogy az a... anyját annak a csirkefogónak... - A lány kedvesen rámosolyog. - Nem, nem vagyok delíriumos... tudom, már miről van szó. Azt hiszem, tudom, ki tette. Mikor mehetek el innen?
- Igazából, amikor akar. De én jobban szeretném, ha pihenne. Nem kéne, hogy baja essen.
A világban nem kellene ilyen kedves embereknek létezniük. Az túl szép is lenne. A végén még elfelejti, hogy bunkó zsoldosok is vannak a világon. Meg pénzéhes dög gazdagfattyak...
- Segítsen még sok emberen, meg elfen, meg bármin, köszönöm, én megleszek. Meg kell keresnem Herr Weisenschnittet.

- Jó napot kívánok, Weisenschnitt...
- Nem gondolod, hogy több tiszteletet kéne tanúsítanod felém...?
Damien körbenézett a sátorban, esetleges menekülési útvonalakat tervezgetve, ha olyasmire kerülne a sor. Persze reménykedett, hogy ezt azért sikerül elkerülniük. Az emberférfi arcán máris látott valami üldözöttséget. Nyilván, hisz ő volt a bűnös, de hogy fogja ezt elhitetni a bírósággal is? Vagy bármiféle hivatalos illetővel...
- Nos, éppen ezért vagyok itt. Nem hinném, hogy megérdemli.
- Engem akarsz vádolni amiatt a baleset miatt, igaz?
- A maga lóversenyén voltam, amikor a versenyzők fele, mit fele, majdnem az összes a sárban kötött ki, vagy eltévedt a szétágazó utakon, amikor a versenyszabályzatban benne van, hogy nyilvánvalónak kell lennie a célnak!... Legalábbis remélem, hogy benne van, de az mindenképpen benne van, ha más nem, íratlan szabály, hogy a versenyzőkkel tisztázni illenék, mi szerint versenyeznek. Az pedig már csak hab a tortán, hogy közben maga szépen ideutazott a nyereményfogaton! Mégis mit gondolt, hogy ez nem fog kiderülni? Tudja, min lepődtem meg legjobban? Hogy ezt az egész ügyet ÉN akarom felgöngyölíteni... ami úgy hangzik, mintha bármiféle nyomozásra szükség lenne, pedig még józan ész se nagyon kell hozzá, hisz az igazság kiszúrja a szemünket.
Weisenschnitt meglepő megtörtséget tanúsítva tördelte a kezét. Hirtelen másnak tűnik, mint eddig. Nem pénzéhesnek, egyszerűen csak... szélhámosnak.
- Most tönkreteszed az életem. Bezárnak, és már soha, soha nem... érem el, amit akartam.
- És mi volt az, amit akart?
- Megszabadulni attól a sok lókötőtől! Már megbocsáss, nem vicceskedni akarok itt, nehogy azt hidd, hogy olyan viccesnek találnám a helyzetet...
- A mérgezés egy egyszerűbb forma, nem gondolja? - Nem tudott megállni egy vigyort. Igenis viccesnek találta a helyzetet. Nem hitte el, hogy léteznek még ilyen sült bolondok. - Legalább fantáziája van. de ezt a helyzetet rendesen túlbonyolította.
Ekkor vette észre a tőrt Weisenschnitt kezében, és csak korábbi tapasztalatainak köszönhette, hogy reflexei elég gyorsak voltak a félreugráshoz... átlósan bukfencezett oldalra, megint tiszta poros lett és rettenetesen fájt, de legalább túlélte.
A két ellenőr pedig, akik a jelentkezőket írták fel annak idején, berohantak, szerencsére fegyveresen.
Weisenschnitt meg mehetett a börtönbe.

- Fiam... Legyen csak tiéd ez a hintó. Nekem már úgyis semmi hasznom belőle. Bátor voltál, bele is rokkantál az egészbe, látom, azért menj csak haza, épülj fel és használd egészséggel.
A rokkanáson felnevet. - Majd csak felépülök, ne aggódjon... de... Uram, én tényleg nem fogadhatok el egy ekkora ajándékot...
- Hagyd a szabadkozást, úgysem fogok tágítani. Vidd szépen. Mostanra már úgyis rájöttél, hogy kell irányítani.
Végül is... az öregúr úgyis megkapta Engelrosét. Jó helye lesz itt neki. Talán még csikókat is ad neki a természet. Kedvelte a visszafogott emberférfit, bár még mindig nem tartotta teljesen jogosnak a jutalmat, hiszen ekkora balekokat, mint Weisenschnitt, rég látott már.
- Hálás köszönetem. Éljen sokáig még és vigyázzon magára!.... Na de várjon, mégis mivel fogom hazavinni a hintót, ha nincs hozzá lovam?!


Mina kacagása betölti az étert. - És hogy oldottad meg?
- Kölcsönkértem a nyolcasomból az egyiküktől a pejét, majd visszaszolgáltattam természetesen, és annyit mosogattam, amíg összeszedtem elég pénzt erre a két gyönyörűségre. - simogatja meg előbb Vollwind, majd Lust sörényét. Máig furcsán néznek rájuk, ha azzal a díszes hintóval mennek valahová, de nemigen kérdezik meg, honnan van. Talán túl keveset mozdulnak ki ebből a pici faluból...

Felhasználó profiljának megtekintése

35 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Júl. 18, 2018 10:08 pm

Visszanéztem, hogy az első részt is én ellenőriztem. Jó kis élmény volt, szépen és tisztán követhetően írsz Damiennel és maga az élmény is kifejezetten könnyed volt. Jár neked és Damiennek is a 100 tp és 1000 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

36 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Vas. Aug. 05, 2018 8:27 pm

Elolvastam a még nem elolvasott élményeket is. Megbeszéltük chaten, hogy mégis minek értékeljük ezt a tűzpróbás élményfolyamot, és hogy esetleg hogyan tovább. Jár neked utólag is a 200 tp és a 2000 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

37 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Hétf. Aug. 13, 2018 4:31 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Tell me, would you kill to save a life?



Nem lesz olyan, mint Ade. Nem lesz olyan, mint Ade. Ezt skandálta éveken keresztül és ezt skandálta akkor is, amikor úgy döntött, háborúba megy. Őrült ötlet volt, teljes butaság, ezt már akkor tudta. De jobb nem volt. Sok rossz közül kellett választani valamit, és kinevezni a legkevésbé rossznak. Aztán csodálkozni, mikor minden második sarkon szembejön a kérdés: ha nem akar bántani senkit, miért van itt?... Az érvek felsorakoztak, az elszántság készen állt, hogy lelkesen bevethesse magát. Aztán jött a zsoldostábor, az unalmas várakozások, a sok bűzös-koszos személy, akiknek fogalmuk sem volt róla, mit miért csinálnak, egyedül a pénz hajtotta őket, és jöttek a parancsok, amikor ők sem voltak mások, mint bárki, aki a céhen belül tartózkodott. Egyáltalán. Vámpír vagy sötételf, nem számított, ők is kötelesek voltak azt tenni, amit mondtak nekik. Alárendelt szerep. A kis hercegkisasszonynak... S a sár, a vér, a fájdalmak... csontok roppantak és testek estek össze tehetetlenül a földön. S ő csak nézte őket, arra gondolván, hogy ezeket a szerencsétleneket egyáltalán nem akarta bántani. Legrosszabb pillanataiban attól félt, hogy Damien viszont akarta... ahogy elvágta a torkukat... hiába beszélte be magának, s hiába hitte el, hogy csak védelemből tette, olyan hirtelen volt és gyors. Persze, meg kellett halniuk, mert ha nem, akkor nem teljesítik a feladatot, amivel megbízták őket. S az egész ismét visszavezet Délhez. Mert Észak erdőket égetett. Esroniel pedig őrült. Talán, lehet az. Ám Esroniel, mint eszme, a lehető legtávolabb állt mindkettejüktől, hiszen még sohasem látták. S nem őmiatta volt. Maguk miatt volt, s a kicsi falvak miatt, ahol nem kéne több gyereknek meghalnia és éheznie.
A rideg kő hideg, de legalább egyenes. Nem gyógyít, de nem is bánt jobban, mint bármi más. Hanyatt fekszik s elképzeli, hogy puha, napsütötte réten fekszik és a kék eget bámulja. Szemei csukva... elképzeli, ahogy a napfény festi vörösre egész látóterét. Ahogy a madarak csicseregnek. Ahogy a fű szánkázik az ujjai közt. De csak port talál és hideg törmelékeket. Haja kuszán, mocskosan és rendezetlenül lóg körülötte, mint valami sötét átok-glória. Teste éget és szúr, mintha haldoklana, de valahogy érzi, hogy nem lesz itt vége. Sohasem szenvedett még ennyire. Eszébejut, amikor végignézte testvére halálát, és... olyan messzinek tűnik. A fátyol, mely aközött és a jelen között van, mintha maga Eichenschild várfala lenne, bevehetetlen és megmászhatatlan.
Bár oda mégis beosontak. Nyitogatták az ajtót, játszadozva a sorssal, vajon észreveszik-e őket. Puska dörrent a kicsi menyétre, aki elterelés akart lenni... szegény mennyire sokkot kaphatott. Aztán a katona bejött, majd nemsokára elvesztette eszméletét, és felcipelték a toronyba. Leskelődtek, rajzolgattak, tervezgettek. Játszottak, mint a gyerekek. Valójában végig a tűzzel játszottak. A tűzzel, melynek nem is olyan rég a mestere kívánt lenni.
És az éjláng... a piactéri csapat, a zajongó tömeg, egymással viaskodó északiak és déliek... felgyorsult szívdobogás, pillanatok, amelyek mindegyikében golyó csaphatna beléjük, s mégsem teszi. Aztán néha megteszi, ám a páncél aranyos, és felfogja az ütést... többnyire... csak egy-egy pillanaton múlik, hogy ők vesznek el vagy a másik. Testek és fegyverek. Égő hús szaga, melytől összefolyik a nyál a szájában, bár ezt már megszokta, hisz annyi vér folyik ilyenkor, hogy szinte folyamatosan ott van a hátsó gondolatai között, hogy enni kéne...
Éhes. Borzasztóan éhes. Mintha gyomrában olyan lyuk tátongana már, mint a bal lábában, s a jobb lábában.... melyből még mindig nem szedték ki a golyót, ott lehet valahol a csont mellett. Undorító. Eggyé vált a testével egy gyilkos lövedéke azoknak a...
Miért is utálja őket pontosan? Hisz egyiküket sem ismerte. Nem találkozott velük. De ők juttatták ide. Őmiattuk nem pelyhes puha ágyikóban fekszik most, épen és egészségesen, teli hassal. Mintha minden elszántsága eltűnt volna, beleolvadt volna ebbe a szürkeségbe. Megszólalni sincs kedve. pedig megtehetné. Damien csak egy cellára fekszik tőle. Vagy... fekszik? Pár órája talán feküdt. De az lehet, hogy előző nap volt.
Vajon azt hiszik, hogy meghaltak? Netán dezertáltak? Bár ha ez utóbbit képesek kinézni belőlük, nagyon csalódott lesz. Gondolatban megcsóválja a fejét. Akármikor szóltak, ő ugrott. Akármit kellett csinálni, ő küzdött, s a lelkét is kibeszélte, ha kellett. Az árkánmágus, és a híd a krpitákban... Még akkor sem akarta bántani, amikor nekik vágott egy lángcsóvát. Őrült volt, tudja már. Talán mindenkit egyszerűen csak meg kellett volna ölni. Vérfolyamot hagyni maga után. Olyannak lenni, mint Adelin.
Milyen szánalmas. Egy Nachtraben-vámpír, Dél lehetséges büszkesége bezárva egy mocskos cellába. S ami a legszörnyűbb... magával rántott egy sötét tündét a szakadékba. Micsoda élete lehetett volna Damiennek? Bármit tehetett volna, ha ő nem rángatja ide is. Két tőrével, megfigyelőképességével és kitartásával mindent beleadott, amit csak tudott, a csatákba. Az összes hülyeségét elviselte.
- Bocsánat - motyogja, jobbra fordítva a fejét. Úgy emlékszik, tőle jobbra van az a cella, amiben Damient tartják. legalább egymás mellé kerültek. Lehetne rosszabb is. Bár.. ennél rosszabb?
- Mics.. mi... miről beszélsz? - kapja fel fejét álmosan a sötét tünde. Ja igen, hogy néha nehéz követni a gondolatmeneteit úgy, hogy nem mondja ki őket. Nos, igen. Talán mindig is ez a sors várt rá. Őrülten belevág mindenbe, hát tényleg ez a válasz. Nem hitte volna. Csak ment, ment előre a hóviharral szemben. Azok a rohadt kövek. Szét kellett volna törni a rohadt köveket. Megkérdezte. De nem kapott választ. Átkozott tudásdémonok. Mit is mondtak? Valami hosszú név volt. Kalah... valami... Darrakard... Elég híres név. Hallotta már sokszor. Vagy ha nem is sokszor, de régen. Szép fiú volt, fiatalnak tűnt, bár szinte biztos, hogy nem mindig így néz ki... elvégre démon. Vagy ki tudja, lehet, hogy mégis. Vajon hányan látták?...Úgy fog meghalni, hogy találkozott Darrakarddal. Ez sem túl rossz. Bár lehet mondani, hogy őmiatta van ilyen helyzetben... de nem, ez voltaképp csak az ő saját hibája. Azok a rohadt kövek.
Hidegek és érdesek lehettek, mint a padló alatta. Nincsen semmi más. A teste már nem érez, hisz nincs semmi jó, amit érezhetne. Fájdalom és fájdalom, éhség meg szomjúság, elég a lelke keserűsége is.
Kérdeztek tőle valamit. Meg kéne szólalni. De mégis minek?... Fáradt, fásult álomszerű állapotban lebeg és nem tudja, hogyan fog kijutni. Nem tudja, ki akar-e jutni egyáltalán. Ezek után szembenézni a sereggel?... Pár órája - vagy napja - élesen marta haraggal vegyesen a szégyen, hogy kudarcot vallott. Pedig eddig minden olyan jól ment. S nevetgéltek, még mindig. Mintha játék lenne. Egyik rejtvény a másik után. S otthagyták a köveket... a nyavalyás köveket... pedig sikerült, mindet sikerült megfejteni Azok az átkozott részletek. Miért kell mindent a részleteken elbukni? Olyan egyszerű lett volna. Széttörik a köveket, a pajzs lemegy, a seregek egymásnak esnek, ők pedig csak szépen nyugodtan visszavonulhatnak, mert teljesítették a feladatot. Vagy visszafordulhatott volna az első lövés után. De nem. Nekiállt sétálni az árral szemben! Bele a puskalövésekbe!... Nem tudta elfogadni, hogy vesztett. Semmiképp. Még akkor sem, amikor már csak vonszolta magát a földön, próbálván elmenekülni, s agyában keresve, mit rontott el. Még akkor sem, amikor valaki parancsokat vakkantgatott körülötte, felkapták és cipelték, majd bedobták ide. Majd kattant a zár, csattantak a rácsok és szürke lett minden. Még akkor sem fogta fel, hogy veszített.
Morgott és dühöngött, verte a földet, mert a rácsot nem érte el. Üvöltött, mert fájt, fájt a teste és fájt a lelke. Ökle is kisebesedett talán, de nem annyira érezte, csak a forrongó lyukak nyomát puha bőrében, még a páncél sem állította meg őket. Csak lőtték és lőtték, és ki tudja, Damiennel mi lesz.. talán itt halnak meg, a sötétben, ahonnan jött és ahova végül visszacipelték. A legjobban azt gyűlölte, hogy nem látják, hogy ő mi. Semmit sem látnak ebből. Nem volt lehetősége az arcukba kiabálni sokmindent, csak üvöltött és aztán már csak pislogott, nézett a gyakorlatias szemükbe, melyek ugyanúgy feladatot teljesítettek, ahogy ő...  Nem lenne több náluk? Tényleg csak egy zsoldos, aki kudarcot vallott, és ennyi? A sok kívánság és cél most akkor már kitörlődhet? Semmi nem vár rájuk, csak az, hogy lehunyják a szemüket és vége?
Végül is itt béke van. Nem kell harcolni többet. Csak ne fájna ennyire nagyon... ott motoszkál, mindig, hogy ott van még kint megannyi kérdés, mely válaszra vár. Mit lehet tenni az átok ellen? Mit tehetnek az ellen, hogy a vámpírokból olyanok váljanak, mint Ade? A démonok sem érdemlik meg, hogy ne emlékezzenek előző életükre... bár.. talán ez csak szenvedés lenne nekik. De mégis.
- Mina! - hallja a nevét, távolról. A dac felébred benne, mint akkor, amikor idecipelték. Vagy mikor az inkvizítor lánca arcul csapta. Látta, hogy közeledik, de nem tett ellene semmit... nem hitte el, hogy a világ képes bántani őt. Őt, akit annak idején mindenki csak szeretett. Ő volt az aranyos, fiatal lányka, a világ reménysége, szülei kedvence, a szép ruhákba öltöztetett kisasszony, kinek kívánsága parancs volt. S ezek meg csak úgy szitává lövik. Minek nézik? Mégis mi a fenét látnak benne, csak egy tárgyat?... Judica mea... égettek a szavak, Isten akaratának anyagivá formált ereje fájdalmas fényként hasított belé. Miért? Mit vétett, hogy Isten haragszik rá? Nem tett semmit, csupán megszületett. Miért nem mehet ki a napfényra nyaklánc nélkül? Miért csak vérivás után tud varázsolni?
- Mina! Gyenge vagy, enned kell.
Megfeszíti fájó izmait, arca ösztönös fintorba torzul. Nem törődik vele. Felnyitja kiszáradt, csipás szemeit. Egy kéz nyúlik át a rácsokon. Sötét bőrét most por is borítja, zúzódások, sebek, de nem ezek fájnak a legjobban. Biztosan nem. Oldalán akkora lyuk tátong, hogy nem tudja, hogy lehet így még beszélni... s csuklójában ott lüktet a finom éltető folyadék... és neki adná.
Csak néz rá, vádlón, gyűlölködőn mohazöld szemeibe, mely a legszebb szín, amit a cella tartalmaz és talán valaha is tartalmazott. Talán a legszebb, amit életében látni fog.
- Van egy... rohadt lyuk... az oldaladban. - nyögi, hangja mélyebb, mint szokott lenni, s rekedtebb, mocskos és fertőzött... szinte felismerhetetlen.
- Túlélem, Mina.. egyél csak... ne mondd, hogy nem érted. Ne csináld ezt. - szűri a fogai közül. Most ő is haragszik rá? Helyes. Tetszik, hogy haragszanak rá. Megérdemli. Így valahogy mindent könnyebb elviselni.
Nyöszörögve vonszolja magát közelebb. Támaszkodó könyöke még porosabb lesz és talán fel is karcolják az apró kavicsok. Megnyalja a szája szélét, s nyögve a cellákat elválasztó rácsfalnak támaszkodik. Ujjaival kitapogatja az ereket, majd inni kezd. Égni kezd a szeme, könnyek folydogálnak belőle. Mintha kissé megkönnyebbülne... az élet kezd picit visszaszivárogni tagjaiba, átkozott, bűnös tagjaiba. Annyira gyűlöli magát, mint még soha, s önző módon kacagna a sors képébe. Lám, még azt is megölöd, aki a legtöbbet segített és jelent neked... gratulálok, nővérkém... - nevetgél rajta a kizárólag nagyon-nagyon kikészült pillanataiban megjelenő, valamiért húgocskája identitását felvevő lelkiismeret-hang... legtöbbször persze csak kárörvendeni tud és elvenni a maradék életkedvét is. Melyből most nincs túl sok.
Ha ő meghal, én élhetek... - jut eszébe, s tudja, hogy most... most tette teljesen tönkre a háború. Már ha innen kijut, sem lesz ugyanaz.
Abbahagyja az ivást és hanyatt vágja magát. Túl erős volt a lendület, mert mikor legközelebb eszméletéhez tér, ismét csak a szürke plafont bámulja, de valahonnan érzi, hogy el kellett telnie valamennyi időnek, mert megint szomjas. Vagy még mindig...
S valami megmozdul benne. Még mielőtt az unalom teljesen megőrjíti, ha már idáig eljutottak, meg kéne talán próbálkozni a lehetetlennel. Akár nyer dél, akár veszít, talán valami még marad nekik, talán valami értelme még maradt annak a sok vérnek, amit ontottak és a sok sebnek, amit szereztek. És nem. Nem hagyhatja, hogy a táborban azt higgyék, meghaltak... ott van Crispin, és Lance... és még olyan sokan... s talán ha Damient mégsem hagyja meghalni, akkor már nem lesz olyan szörnyű személy. Talán lehet még így is élni. Elvégre sokan teszik. És ő nem AKARTA megölni őket, nem.
Ott áll az az őr. Ő az egyetlen esélyük. Nincs kedve több napot iss senyvedni. Ennél még az is jobb, ha ismét szitává lövik őket, de úgy, hogy ezúttal nem kelnek fel. Legalább mindent megpróbáltak. Jobb, egyértelműen jobb, mint simán éhen s szomjan halni. Enni akar ő még életében valami finomat, s feküdni a fűben, Hedwiget nézve, ahogy a felhők között repül...
***

Damien fásultan számolja a perceket. Behajlított ujjai kaparják a földet. Már-már majdnem elhatározza magát, hogy ismét megszólaljon. Meg akarja várni, míg Mina maga ismeri föl, mit kell tenni.. s ő csak ott fekszik, mintha nem lenne képes megannyi varázslatra... Mégis mit gondol, miért ajánlotta fel önként, hogy a segítségével feltöltse a varázserejét? Mindig olyan jól összedolgoztak, nehogy most ne sikerüljön. Keresni kell egy felcsert, aki normálisan rendberakja őket. Lehetőleg, mielőtt elvérzik. Még a légzés is nehezére esik, fogalma sincs, hogyan fog tudni járni, de beszélni még tudnak... A katatóniából pedig elég volt.
Véges türelmét a mozdulat töri meg, amikor a vámpírlány oldalra fordítja a fejét. Lelkesen mélyed bele alkonyrózsaszín szemeibe, hálásan és könyörögve... Juttassa ki őket valahogyan. Már látja az elszánást a szemeiben. Tudja, hogy nem fogja csak úgy feladni, nem hagyja, hogy itt múljanak ki egy Eichenschildi börtönben. Jó kérdés, miért kellett ehhez ennyi idő. Talán csak sajnálta magát egy kissé, ami érthető... de filozofálni ráérnek később. Majd ha szabadok lesznek. Mert képesek rá. Egész életük a szabadulásról szólt, miért lenne ez most máshogy?
Ki fognak jutni innen.

Felhasználó profiljának megtekintése

38 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Hétf. Aug. 13, 2018 4:49 pm

Szép hosszú gondolatkör volt életről és halálról meg háborúról, pont olyanok, mint amik egy hadifogolyban kavaroghatnak. Egyszerre volt benne megbánás, harag, feladás és mégis élni akarás, és a látszólagos káosz végülis összeállt eggyé. Remélem még folytatod Mina grófnővé avanzsálásával a dolgot, addig is itt hagyok neked 100 tp-t és 1000 váltót

Felhasználó profiljának megtekintése

39 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Hétf. Aug. 13, 2018 8:32 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Tündelélek vámpírtestben



Pár hónapja még azt gondolta volna, bolondság feladni egy ilyen hirdetést. Ám azóta sok minden változott, grófnőként valószínűleg több esélye van arra, hogy felfigyeljen rá egy árkánmágus...
Grófnő. Ezt talán soha nem fogja megszokni. Na mindegy is, ráér ezen gondolkodni. Bár minden pillanatban, amikor álomra hajtja fejét s felébred, egy új, váratlan és elképesztően fényes jövő képe lebeg a szeme előtt, amit alig tud elhinni, mert annyira más, annyira hatalmas kontrasztban áll azzal a kosszal és szenvedéssel, melyben része volt zsoldosként... Végül is visszatért oda, ahonnan jött. Kis hercegnő volt, majd parasztlánnyá lett, s most ismét rangja van. Melyet végül saját magának érdemelt ki.
Újra beindult élete megkoronázásaként viszont szükség van a képességei fejlesztésére is. Esze ágában sem volt belesüppedni a nyugodt és kényelmes életbe, mely lehetőleg még eseménytelen is, s úgy gondolta, utánajár, mégis mit tartogathat számára Walter öröksége. A fiú ugyan rég eltűnt az életéből, s drága afférjuk után nem is látta - talán hetedhét határon túl lehet már szégyenében, Mina azért reméli, valami jót kezdett az életével -, de a tűz, melyet maga után hagyott - most, hogy idáig ér a gondolatmenetben, rájön, hogy ez félreérthető, még jó, hogy nem így adja elő senkinek... - még mindig itt van, és kezdeni kellene vele valamit. Innen jött ama őrült ötlete, miszerint keres valakit, aki folytatná tűzmágus-oktatását.
Fárasztó munka papírokat ragasztgatni az egész fővárosban összevissza. Szerencsésebb helyzet, ha a vámpír lányának van egy hollója is, aki szintén képes apró levelek és hirdetmények szállítmányozására. Hedwig márpedig jó munkát végzett, ugyanis mindössze két hét elteltével egy ígéretesnek látszó választ is kap... Sajnos azonban kiderül, hogy az egész csalás volt. Ez a hír nem kissé töri le Minát, ám azért nem adja fel a próbálkozást. Van ugyanis egy másik kevél, amely felettébb fölkeltette az érdeklődését, még a maga negativitásával egyetemben is.

Tisztelt Wilhelmina grófnő!

Szemeim megakadtak hirdetésén, melyben közli, milyen irányba kívánja fejleszteni képességeit. Nos, úgy gondolom, véleményre olyannyira nem kíváncsi, főleg nem kritikára, olyanra, melyből hasznot nem húz. Én ellenben olyasmire szeretnék rávilágítani, amelyből úgy érzem, igen. Ugyanis azt kell mondjam, hogy talán más irányokban lenne érdemes próbálkoznia. Az elemek manipulálása mint olyan, a druidák feladata és képessége. Mi, druidák viszont a Természet erejében hiszünk és egész életünket ennek vetjük alá. Nem, nem nevezném alávetésnek, inkább kölcsönös segítségnek. Mi segítjük a természetet és ő viszontsegít minket. A vámpíroktól, úgy tudom, az ilyenek távol állnak, önök az árnyak erejét szövik-fonják úgy, ahogy azt akaratuk igényli és parancsolja. Az ilyesfajta kérvényekkel sejtésem szerint csak kinevetteti magát. Az elemek nem hódolnak be csak úgy bármiféle mágus akaratának.
Remélem, nem fölöslegesen untattam szavaimmal. Kívánom, hogy találja meg az útját, mely valóban önhöz illik.

Evelyn Woodspring, Brightshallow


Zaklatottan olvassa át újra meg újra a levelet, mely németül íródott, ezért néhány stilisztikai s helyesírási hibával azért rendelkezik, ám ezek nem feltűnőek. Az önérzet és elítélés méregként szaladnak át az erein és tudja már rég, hogy nem fogja annyiban hagyni. De azért hagyja magát átitatódni vele. Sajnos ezzel a levél pont az ellenkező hatást érte el, mint ami a tervezett volt; el akarta tántorítani tervétől, azonban csak közelebb ösztökélte hozzá. Pár szó máshogy fogalmazásával talán valóban lemondott volna a dologról - legalábbis másféle módszerek vagy személyek után nézett volna, esetleg kevésbé nyilvános módon hívja fel magára a figyelmet - de ezt nem hagyhatja, egyszerűen nem. A grófnőnek is vannak azért igényei, no.
- No a gróf úr mit gondol? Szerinte is megkeressük, merre lehet ez a Brightshallow és azon belül Evelyn kisasszony?
Damien füle mögé igazítja frissen fésült gyönyörű hószín haját... Amit most már megengedhet magának, ezt az elegáns vörös-fekete öltözéket viselve még jobban néz ki, mint eddig, pedig soha nem volt csúnyának mondható. Öröm ránézni. Főleg, mert minden alkalommal emlékezteti őt rá, mégis miféle jutalomban részesült Eichenschild ostromának végén...
- Hát, veszíteni semmit sem veszíthetünk.
- Többes szám? Ezek szerint el tervez kísérni?
- Természetesen, kisasszony. Hisz két lovunk van. Még csak. Remélem, lesz abból több is. No de, akkor mikor tervezi az indulást?
- Akár most?
- Öhm... Rendben, akkor indulok is készülődni és úgy órák kérdése múlva a rendelkezésére is állok.
Mina grófnő elvigyorodik. - És még a nők meg a készülődés...
Azért ő is kezd valamit a hajával, egy fonatba sűríti a hatalmassá nőtt hajtömeget, előkeresi Luxot, megeteti, hogy útközben ne rendetlenkedjen itt, előkészítik fegyvereiket a biztonság kedvéért, Mina pedig a varázskönyvét, berakja denevérfül-fülbevalóját, hogy azt is meghallja, amit esetleg el akarnának rejteni emberi fülek elől... vagy éppen vámpíri. Majd még bőven alkony előtt útnak indulnak.

Mire megérkeznek, viszont sajnos már alkonyodik. Nos, sajnos azok számára, kik nem az éjben élnek s tobzódnak, érzik magukat elemükben. Sok-sok útbaigazítás és táblavizsgálat után sikerül odatalálniuk a hegyeken-völgyeken keresztül Brightshallowhoz. Egy apró, rejtett kis tünde település, egy-két emberrel és sötét tündével mindössze, kik úgy tűnik, meglepő nyugalomban élnek itt. Aprócska házak és gazdaságok keretezik az utakat, melyek akár a levélen az erek, hálózzák be a termékeny földet. Zöld minden, zöld smaragd ragyog a nap visszfényétől megsütött levelekből, szabad fű és virágok illata párával keveredik, s engedi szárnyalni a lelket. S ő ezt érzi. Higgyék csak el, hogy érzi, nem fog elfogadni egy ilyen egyszerű elutasítást... Walter sem volt tünde, és mégis tudta manipulálni a tüzet valamennyire.
- Nagyon elgondolkoztál - néz rá oldalra a szomszédos lóról Damien. Igen, elgondolkozott; valamiféle szöveget fogalmaz magában, amivel finoman tudná közölni a szándékát... s valamiért Walter jó módszernek tűnik az érveléshez.
- El. Remélem, nem fogom elrontani.
- Nem hiszem, hogy el tudnád. Az érdeklődést mindig jó néven veszik.
- Hmm... Miért van olyan érzésem, hogy nem csak miattam kísértél el ide...?
A sötételf nagyot néz.. aztán elmosolyodik. - Mert... így is van. Felüdülés lesz vére nem csak emberek között járni. Olyan kevés tünde maradt itt, azzal a kevéssel pedig szívesen találkozom...
- Tudod, hogy mehetsz. Bármikor - hasít bele a szomorúság, ahogy próbálja győzködni magát, hogy ez így van, miközben tudja, hogy nincs. Eléggé megőrülne, ha tényleg megtenné, és ezzel a fehérhajú is teljes mértékben tisztában van. Így a most arcán megjelenő mosoly is inkább elnéző...
- Nem megyek sehová. Főleg, mert nem muszáj sehová sem egyedül mennem, ugyanis hála az égnek olyan kíváncsi természettel áldott meg téged az élet, hogy rengeteg helyet láthatunk majd a világban.
Tessék. Pozitívra kihozni mindent, teljesítmény elérve...
Pár tünde furcsálló tekintetekkel méregeti őket, ahogy tovalovagolnak. Mina azon gondolkozik, kitől is kéne érdeklődni, végül egyikük inkább ő maga szólítja meg, miután túl sokat ácsorgott egy helyben.
- Üdv, idegenek. Beszélitek a nyelvünket? - Egy közepesen barna hajú fiúcska az, bár talán már a húszas éveihez közelít.
- Természetesen. Ne haragudj, de nem tűnik eléggé sötétnek a bőröm ahhoz, hogy beszéljem? - mosolyog rá Damien, mire a srác el is pirul rendesen. Utólag kissé bűntudata van, nem bántani akarta, de ezt a szarkazmust lehetetlen lett volna visszafojtani...
- Ne haragudjanak... a kisasszony miatt kérdeztem.
- Már én is. Jó ideje - mosolyodik el készésgesen, szoknyaruháját igazgatva. Bár akcentusa nyilván még mindig felismerhető, azért eléggé ismerője lett már a tündék nyelvének.
- Értem. Ez esetben segíthetek valamiben? - gyanakvónak tűnik és kicsit mintha félne, talán ez volt az egyetlen ok, ami miatt mégis elszánta magát a megszólításukra.
- Evelyn Woodspringet keressük. Ő egy druida volna, ha minden igaz.
A fiú elgondolkozik, majd tiszteletteljes tekintetre vált. Vagy inkább fontoskodóra. - Igen-igen, ő itt lakik... - Remek, ezt eddig is tudták.
- Meg tudnád mondani, hol?
- Nnos, attól tartok, nagyon elfoglalt lesz. Meg nem szereti, ha megzavarják a meditációjában...
- Meditáció? Ilyenkor szokott meditálni, pontosan? Várjunk, és te ezt honnan tudod?
Biztosan ismernie kell. A pirosság a fiú arcán pedig pontosan erről árulkodik. Talán lebuktatták? De hogy miért kell mindig titkolózni...
- Nos... mert... én neki dolgozom. Vagyis izé, dehogy dolgozom, a... izé... a tanítványa vagyok.
Nahát, micsoda kellemes meglepetések! Mina mosolyát már nem láthatja a fiú, hiszen szemei lesütve a földre, ki tudja, miért?
- Nahát, ez szuper! Ugyanis én is az szeretnék lenni.
Erre felkapja a fejét az elf. Nagy, tókék szemeit úgy mereszti rá, mintha azt mondta volna, nem hisz a Természet erejében. - Ö... ön, kisasszony? A társára hamarabb gyanakodtam volna. Izé, bocsánat, nem akarok senkit se megbántani...
Ez a bizonytalanság valamiért kissé Walterre emlékezteti.
- Ne fáraszd magad - mosolyog Damien. - Megvárjuk, amíg befejezi a meditációt, ha gondolod.
- Nnem szükséges. Igazából már lehet, hogy befejezte. Kövessenek hát akkor. - Majd egy nagy levegőt vesz, mintha a világ terhét vette volna magára. Mináék összenéznek, huncut mosollyal vállat vonnak, majd megindítják a lovakat és a fiú nemsokára egy sövénnyel keretezett udvarhoz vezeti őket. A házra borostyán fut fel és megannyi rózsa s egyéb virág díszell odabent, szinte úgy tűnik innen, lépni se lehet tőlük...
- Hát ez csodaszép - adja ki magából véleményét, s futóan a fiúra pillant. Akinek hoppá, még a nevét sem tudják... - Bocsáss meg, még meg se.. öhm... be se mutatkoztunk. Én Wilhelmina von Nachtraben vagyok.
- Damien Nightwind.
A tündefiú egyszerre megtorpan. - Hogy a tessék? Akkor most önök azok, akik nemrég kapták meg a grófi címet?
Lebuktunk. - Nos, iiigen, megtettük - kísér végig tekintete egy képzeletbeli hullócsillagot az égen, miközben fogalma sincs, miért, forrósodik az arca. - Csak még kicsit... szokni kell.
- Nahát..
- És téged hogy hívnak?
- Killian - érkezik a válasz némi fáziskéséssel. A díszes faajtó nyílik, majd Killian némán vezeti őket a hátsó udvarba, melynek, ahogy látják, nincs is vége, konkrétan fás területben, erdőben folytatódik, kerítés nélkül. Észre is vesznek valakit, aki minden bizonnyal Killian mestere lehet. Evelyn. Egy kút fölött álldogál, s a benne lévő vízre szegezi tekintetét. Elég sok ideig nem mozdul ahhoz, hogy ez számíthasson meditációnak. Killian meg is torpan, nem megy közelebb.
A nő hosszú ezüst haját már innen hátulról is láthatják. Hasonló színű, arany szegélyes köpenyt visel, alakja magas és nyúlánk, az elfek nemes eleganciája sugárzik belőle. A természet aurája. S ott a fájdalom, hogy mennyien elmentek közülük...
Killian félve elszivárog valamerre; mire odanéznek, már sehol nincs. De nem akarja megzavarni valóban, a végén még csúnyán el lesznek küldve valahova...
- Ne aggódjanak - töri meg aggodalmukat és a csendet a nő. Hangja kellemesen magas, mint a nyári patakok. - Már észrevettem magukat. És beszélek is, ha óhajtják - fordul feléjük. Arca csak kiegészíti a gyönyörűséget, mely már hátulról is észrevehető volt, bár az állát lehetne férfiasnak mondani, csillogó vízre emlékeztető kék szemei és arca kedvessége ellensúlyozzák ezt. Olyan nyugodalmas elfogadás sugárzik belőle, mely elűzi mindenféle sejtelmüket arra, hogy el lesznek küldve.




- Üdv, kisasszony. Bocsásson meg, ha megzavartuk. Damien Nightwind - mutatkozik be, a gróf valahogy még mindig nem jön a szájára. Nevetnie kell. Micsoda emberi titulusokkal aggatják őt tele... nem, mintha nem lenne megtiszteltetés, de... egyszerűen nem illik oda. Mindegy is.
- Wilhelmina von Nachtraben.
- Ó... örvendek. Ez utóbbi név viszont... öné volt az a hirdetés.
- Igen. Így volt. - nyel egyet. - És pont ezért jöttem, mert... örülnék, ha el tudnám érni, hogy esetleg meggondolja magát.
A meglepetést Evelyn arcán pozitív jelnek veszi.
- Áh... értem... nos, rendben, akkor úgy érzem, egy fontos beszélgetésnek nézünk elébe. Damien, ha óhajtja, odabent elfogyaszthatnak Killiannel egy teát. Már van kész. Addig bemutatom a kisasszonynak a kertet és meghallgatom az érveit - húzza szolid mosolyra ajkait. Micsoda szervezés... bár már majdhogynem utasítgatás...
- Csak nyugodtan... sok sikert akkor, Mina. - fordul sarkon, bár szívesen nézegetné még a kertet, de azért a teát sem utasíthatja vissza. Micsoda vendégszeretet... Vajon van valami csapda emögött, vagy csak a leányzó... hölgy lehengerlően gyors és közvetlen stílusa miatt olyan félénk Killian...
Még hogy sok sikert - vörösödik el s néz elnézéskérően Evelynre. Valóban hosszú beszélgetésnek nézhetnek elébe...

Felhasználó profiljának megtekintése

40 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Csüt. Aug. 16, 2018 12:08 pm

Nagyon hosszú útra léptél rá, ami rögös lesz, de talán végigjárhatsz rajta. Nem tudom mivel tervezed meggyőzni a nőt, de nagyon kíváncsi leszek, és bizonyára a vallás felvétele sem fog egyik pillanatról a másikra menni, de mindent el kell kezdeni valahol.
Nagyon tetszett az új NJK, minden porcikájából sugárzik az elegancia.

100 tp és 1000 váltó jutalomban részesülsz.

Felhasználó profiljának megtekintése

41 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Szomb. Szept. 01, 2018 12:21 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Az én házam az én kastélyom


Anja szokás szerint copfba fonta életteli dús szőke haját, kettőbe, úgy indult útnak, remélve, hogy az útmutató alapján sikerül megtalálnia a kastélyt. Természetesen amióta tudott a létezéséről, illetve arról, hogy renoválása befejeződött, alig várta a napot, amikor végre megláthatja, körbenézhet benne. Próbált eloszlatni mindenféle gyanút, hogy esetleg ki akarná enni a vagyonából barátosnéját, aki oly hősiesen kivette részét a csatákból, ám szerencsére túlélte, ezért volt kinek jutalmat osztani. Nem, ő fel van szerelkezve jó adag almás pitével. Az mondjuk elgondolkodtató, hogy vajon Mina kisasszony most, hogy már kisasszony, eszik-e még ilyen pórias és közönséges dolgot, mint egy fogadóslány almáspitéje. De azért csak elfogadja...
Bátortalanul és kissé nehézkesen caplat a szélesebbecske földúton. Lova sajnos nincs, mindössze egy öszvérkéje, de az is beteg lett a múlt héten, így jobbára a lábára támaszkodik, hogy az majd elviszi az úticélhoz. Utazóköpenyének csuklyája csak úgy lóg a hátára, nem is tudja már, miért ezt hozta, túl meleg van egyébként is...
Összerezzen, ahogy meglát egy közeledő alakot egy tisztásféle felé közeledve, legalábbis a fények sűrűsödéséből úgy tűnik, kevesebb ott a fa és több a láttér. Azonban hamar rájön, hogy az biza a kisasszony, akivel találkozni óhajt. Hát kijött elé. De ilyen messze? Vagy már közel lenne?
Emberien és őszintén emeli kezét intésre, száját pedig mosolyra húzza, mindenféle fenntartás nélkül, nem fog ő úriasan viselkedni, elvégre ez egy erdő... Ott benn se tervez nagyon más lenni, mint egyébként. Rossz embert választottak, ha ezt akarják elvárni.

Mina boldogan integet világoskék ruhájában - a kastélyhoz öltözött most -, ahogy meglátja rég nem látott ismerősét. Csak leveleket váltottak egy jó ideje.
- Hát a gróf urat hol hagytad? - kérdi kiabálva a leányzó, mire nevetni kezd.
- Otthon fog várni. Befejezi az almáspitét. - Kacsint egyet, ám gyorsan folytatja is. - Na jó, most nem almáspitét csináltunk, hanem fácánpörköltet, de az is nagyon fog ízleni, remélem.
Anja elismerősen pislog, mintha nem tudná, hogy Damientől sem áll távol a konyha...
Ahogy haladnak előre, Anja úgy nézegeti a fákat, az utat keretező avart és a bokrokat, mintha már az is Mináék műve lenne. A vámpírlány szíve pedig izgatottan dobog. Még rajtuk kívül, meg persze azokon kívül, akik megépítették, nem nagyon látta senki, legfeljebb a távolból. Hamar kiérnek a fák közül, ahol is már kivehető az itt-ott fákkal tarkított pusztából kivilágló, égszínkék, hegyes tornyocskás kastély. Egy vastag, szürke terméskőfal határolja, melynek ódonságát az is megerősíti, hogy itt-ott mohák és egyéb növények találtak lakot rajta, ám ezen nem terveztek változtatni. A puccosságnak is vannak... nos, fölösleges részei, egyébként is, a növények hadd éljenek ott, ahol vannak. Régen volt már az, hogy védeni kellett a helyet, valószínűleg akkor épült a fal, egyébként pedig remélhetőleg senkinek nem támad kedve megrohamozni egyhamar.
- Tyűha! Nem tévedtek el ebben az útvesztőben? - kérdi Anja, ahogy - bár előre sejti, hogy reménytelen ötlet - próbálja megszámolni a kicsi tornyocskákat. Faluk fehér tégla, vagy annál valamivel sötétebb, olyan krémszínűféle, mint a legfinomabb tészták nyersen, a palacsintáé például. Minden torony henger alakú, legalábbis innen a távolból úgy látja, és kék zászlócskák lengedeznek rajtuk. Hellenburg színei.



- Volt egy idő, mire megszoktuk. Meg ezt az egészet. Hogy grófok vagyunk, meg ilyenek. Furcsa. De ettől nem fogok rögtön megváltozni, ugye tudod?
- Nincs szükség rá, elég hercegnős voltál eddig is...
Vajon kitől tanulta a humorérzéket? - Igazából akkor jártuk be, amikor eldöntöttük, melyik helyiséggel mi legyen. Soknak még mindig nincsen szerepe, nem tudtuk eldönteni, mire lennének jók, van egy csomó raktár, meg egy csomó üres, majd... majd alakul, melyikben mi lesz.
- Gyógynövénykertetek van?
Kardinális kérdés. - Az... nem a kastélyon belül lenne amúgy sem.
- Hát nem férne el valahol?
- Elférne... de egyelőre még nincs. De van másféle kert, majd meglátod. - kacsint, boldogan gondolva szeretett kis virágaira, melyek egy részét nemrég ültette, a másik része eleve vadon nőtt a kastély körül, s csak egy kis gyomlálásra meg metszésre szorult, hogy gyönyörű és igényes virágtömeg legyen belőlük.
Ahogy átérnek a kapun, rögtön szemük elé tárul a park. A melegben kellemesen lengi be a teret a virágok illata, amelyből legjelentősebb a rózsáé. Erre a legbüszkébb. Az egész ódon faltömeg nem izgatja annyira, mint ez a pár növény, ha bármi baja lenne ennek a kertnek, fogalma sincs, mit tenne azzal, aki bántotta... Wyn. Wynt egyszer el kell hoznia ide. Sőt, nem is egyszer, de ez más kérdés.
- Szép kis kertecske. A mi falunk beli se volt csúnya, de ez... sokkal több minden elfér itt.
- Igen. Tervezek majd gyógynövényeket is, de azokhoz szükség volna némi segítségre... - somolyog.
- Ejj... ha nem a világ végén élnétek, még azt mondanám, el is járnék hozzátok. De túl messze lenne.
- Van két lovunk. - Igaz, hogy abból négyet akarnak csinálni, nem pedig egyet, de hát az öt falu bevétele azért nem semmi. Jó kérdés, miért is nem szereztek még be két másik lovacskát.
- Te csak ne add alám a lovat, majd még talán be is költözhetek, hm? Azért a szívességeknek is van határuk.
- Anja, nekem lassan már semminek nincs határa. - sóhajt egyet, majd azon veszi észre magát, hogy bár a bejárat felé közelít, Anja nem követi, nem hallja a lépteit maga mögött. Visszafordul és a rózsabokrok között találja meg, ahogy fölfelé néz az egyik toronyadagra. Elmosolyodik és mellélépked, majd leguggol, hogy a bokrok között lehessen, akár egy apró katicabogár vagy madár, beszívja a virágok esszenciáját és hagyja, hogy eluralkodjon rajta az éteri nyugalom, ami annyira hiányzott, ami annyira tökéletes jutalom azért a sok szenvedésért, amin keresztülment, a hideg golyókért, melyek lyuggatták a testét, a fájdalmas nyöszörgésekért, amik szétkaristolták lelke még egyben maradt fonalait, amikor el kellett vennie az életüket...
Most csak egy gyermek. Egy gyermek, aki szemében boldogsággal tekint fel a fehér falakra és kék cserepekre, melyek színe egybeolvad a tiszta éggel, felnyúlik oda, eggyé válik vele. Ő pedig eggyé válik a növények szárával, szirmával, a levegő melegével, dús, édes illatával.
Nem szólnak, mert mindketten érzik, mennyire értékes is ez a nyugalom, s hogy minden percére vigyázni kell, mint nehezen megkeresett kincsre, hiszen az is.



- Elnézést, nem akarom megzavarni az idillt, de van ám még látnivaló. - hallják meg az ismerős férfihangot, és megrezzenve fordulnak oldalra, ahol is egy elegáns vörös és fekete öltönybe csomagolt Damien áll, igazán az impozáns épülethez illő mosollyal. Szó ami szó, élvezi a dolgot.
- Üdvözlöm, fiatalúr. Csinos kis kéglit szereztek maguknak.
- Szívesen vendégül látjuk a kisasszonyt is.
- Nemnem! Ezúttal nem ti láttok vendégül. Vagyis... vendégül láthattok, de akkor is esztek ebből itt! - csomagolja elő a pitéket, melynek láttára muszáj elmosolyodni. Van, ami nem változik.
- Köszönjük, a pörkölt is készül már. Viszont még kell neki egy kis idő, addig ha esetleg van kedve egy kis sétára az épület többi részében?...
A fogadóslány mosolyogva sétál a sötételf oldalára, aki bár elképesztően furán mutat ebben a díszes ruhában, a sötét bőrével, de nem lehet állítani, hogy ne lenne fes fiatalember, sőt, még inkább, mint máskor!
Íves, kovácsoltvas díszítésű faajtó nyikordul, bár már kevésbé nyikorog, meg lett olajozva, amint azon belépnek, egyből meg is csapja orrukat a sülő fűszeres hús nyálösszecsődítő illata. Drága fűszerek aromája kering-forog itt is, mint kint a rózsáké.
A földszinten jobb oldalt indulnak el a folyosón, majd egy kanyarodó kilincsű faajtón benyit jobbra egy szobácskába. Rögtön régiségillat, doh- és enyhe porszag csapja meg a belépők orrát, de kellemes és nosztalgikus is ez az illat egyben: könyvtárszag. A falon körben ugyanis végig polcok lepik el a szabad helyet, bár sok helyütt üresek még, nem lehet mindent egyszerre szállítani, és a rendezkedés hosszú időt vesz igénybe. A legtöbb polcon azonban már szortírozva állnak a különféle varázskönyvek, összevissza romantikus történetek, receptekkel teli gyűjtemények és történelemkönyvek, néhol egy-egy mese, többségében színek szerint sorakoznak egymás mellett. A sarokban négy kunkori lábú faasztalkán pici piros lámpácska áll, inkább hangulatvilágításnak, olvasni mellette nem lenne túl egészséges, esetleg, ha kellően közel megy valaki. Mina mélyen magába szívja a papír és fa illatát, ez a kis zug az egyik kedvence. A szoba bal oldalánál akad pár kényelmes fotel is, sötétvörös színben, bársonyos borításuk kényelmet biztosít az olvasók számára. A lámpásos asztalka mellett pedig egy íves és rácsos ablak mutat kilátást egy a kastélyon kívüli épületkére, ami a kőistálló, picikét át is érződik  ide a lovak szaga, áthallatszik nyihogásuk.
- Koszt és kvártély a paciknak is, gondolom?
- Persze! Imádják a helyet. És ha van idő, mindig megyünk velük lovagolni a szabadba... rengeteg a puszta itt, meg a domb, van hely hozzá - meséli lelkesen. Újra megjött a kedve a logavláshoz. Időtlen szórakozás.. bárcsak tehetnék ezt egész életükben.



Elhagyják a szobát és Damien megállapítja, hogy lassan már jónak kell lennie az ételnek, így a csapat visszavonul a konyhába, a főbejárattól balra, majd azon keresztül az étkezőbe.
Anját hellyel kínálják egy hosszúkás faasztalnál, melyen hármas-ötös, vagy épp egyedüli gyertyatartókban különböző színű gyertyák helyezkednek el, zöldek, lilák, sárgák, vörösek, fehérek, kékek, de most nyilván nincsene meggyújtva. Az asztalnál annyi szék és férőhely van, hogy úgy egy tucat vendéget el tudnának látni itt élelemmel. Kényelmesen. Ha összébb húzódnak, akár többet is. A tányérok, amelyeken felszolgálnak, kissé puritánok, ezeket ugyanis nem cserélték le. Ugyanis minek? Persze, az ördög a részletekben rejlik, de a funkcionalitás is létező dolog, a fölösleges pénzköltés pedig annak ellenére nem lett sajátjuk, hogy jelenleg enyhén szólva nincs hiány belőle.
A szőke lány előtt hamarosan egy tálnyi krumplival körített sült és bundázott fácán várja, hogy felszeleteljék és jóízűen elfogyasszák. Ezek után Minát kínálja hellyel, majd magának is szed egy keveset.
- Jó étvágyakat!
A délután el is telik étkezéssel, iszogatással, anekdotázgatással. Anja furcsán érzi magát ezen az idegen, és mégis ismerős helyen. A barátai tartoznak ide. Persze, picit irigykedik is rájuk, hogy egy ilyen hatalmas és csodás helyük van. A savanyúaszőlő persze az lenne, ha egyedül lenne egyetlen ember a kastélyban, de ők ketten vannak, így ez is kihúzva, unatkozni sem fognak. Viszont ennél többet nem kérhet, és a hála a minimum, amivel szolgálhat nekik.
- Ez valami isteni volt, köszönöm... De azért remélem, vannak még üres szobáitok.
Vannak hát. A következő, ami terítékre kerül, az a nappali, amely időközben, hogy lement a nap, még sötétebb és kissé hátborzongató hangulatot öltött magára. Ő már egy emelettel feljebb található, ahova egy (nem csiga)lépcső vezet fel, mélylila szőnyeggel, mely gondosan meg van igazgatva, nehogy elcsússzanak rajta.
Díszes aranyozott dívány áll szemben két fotellel, ülésük szintén vörös bársony. A mennyezetről egy csillár biztosít világítást, a falon pedig egy tükör található előtte egy gyertyával.
- Ejnye, gyertya a tükör előtt? Az elvileg bevonzza a szellemeket.
- Egy vámpírnak mi oka félni?
A tükör körül keretezett festmények láthatók, portrék. [color#e88aea]- Azok valószínűleg az előző tulajdonoséi voltak. Családtagok, rokonok... nem tudom, talán ki kellene nyomoznunk, kié volt előttünk a kastély és átadni nekik. Nem annyira tetszik, hogy idegen emberek néznek rám a falról [/color]- sóhajt.
- Hát ha a király már így a szívébe fogadott titeket, talán csak utána tud nézni.
- Még sok mindenen kell finomítani - jegyzi meg a sötételf és kényelmesen eldől a kanapén. - Én elfáradtam.
- Hah... Hát lustálkodj csak. Anja, van kedved egy kis friss levegőhöz?



- Naná!
A kastély hátuljába mennek, lépcsőkön és átjárókon egyre felfelé, elhagyva egyre többet azok közül a kis kék tornyocskák közül, majd a leghátsó bástyához érnek, mely mögött elterül a puszta, amin olyan jó lenne már lovagolni... A félhomályban óvatosan kell lépni, hogy az ismeretlen köves lépcsőkön el ne essen senki. Mina otthon érzi magát, olyan ez a hely pontosan, mint az, ahova Adéval annak idején kimásztak és lesték a körülöttük elterülő erdőséget. Csak a Nachtraben-torony sötétett. Direkt világos színeket választott.
Egy hídon átcaplatva kiérnek a kastély körüli fal épebb részére. Innen a legjobb a rálátás a bástyára. A hold éppen teli, komolyan, ennél tökéletesebb időpontot nem is választhattak volna kastélynézésre.
- Ez valami gyönyörű hely... esküszöm, megélhetnétek abból, hogy elszállásoltok itt embereket.
- Áh, ez csak szívesség. Meg a legnagyobb siker az, ha látod, mekkora örömöt okozol. Egyébként egy fürdőház volt tervbe véve.
- Az se rossz... majd árulhatom ott is az almáspitét?
Mina elneveti magát. A falak pedig hűen visszhangoznak. Anja tekintete hirtelen megmerevedik és a bástya tetejére kezd bámulni. - Itt... komolyan élnek denevérek?
A vámpírlány tovább kuncog. - Az csak egy szobor. De ugye, hogy úgy néz ki, mintha igazi lenne? Amúgy lehet, hogy élnek. Hedwig is odafönt szokott keringeni. - nyúl ki az elméjével az állat után, aki rögtön fel is ismeri őt, majd hamarosan meg is pillantják fekete szárnyas alakját a bástya fölött.



- Na szóval hogy is volt azzal, hogy alám teszitek a lovat?
Semmi se jobb, mint éjszaka lovagolni a harmatos pusztában. Anja már nagyon rég ült meg lovat, Vollwind viszont örömmel zabálja a métereket és boldogan nyihog a sötét, friss levegőt hasítva. Néhol egy-egy női sikoly szakítja meg a tücsökciripeléses est csöndjét, viszont vidám sikoly ez, és végül mindenkinek sikerül nyeregben maradnia. Mina átkarolja Damien mellkasát, ahogy nem túl sok súlyuk egyszerre nehezedik a pejlóra. Nem igazán egymással száguldanak versenyt, inkább az összes mocsoksággal, ami elől elmenekültek ide. Erre a helyre, ahova mindig vissza lehet térni, amit nem bánthatnak, mert az övék, az utolsó rózsaszálig és kőszikláig. Megküzdöttek érte, és ha kell, fognak tovább is. Ha pedig lehet, menedék lesz majd azoknak, akik nem voltak olyan szerencsések, mint ők. Hadd lássák a jót az életben, akik el akarják veszíteni a reményt. Hadd lássák, hogy csak a szemüket kell kinyitni, hogy széppel találkozzanak.

Felhasználó profiljának megtekintése

42 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Hétf. Szept. 03, 2018 8:42 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Megérte


Nem hitte volna, hogy valaha úgy kell visszakecmeregnie a sereghez, hogy nem sikerült teljesítenie valamit. Viszont az első gondolat a fejében most nem ez. Hanem a hála és a szinte sikoltozó öröm, hogy megmenekültek... túlélték, kijutottak... Szíve oly hevesen dobog a nagy kavarodásban, ahogy Damiennel karöltve azon igyekszik, egyik ember se vegye észre, hogy ők ott osonnak, kibúőjtak a tömlöcükből és a nap fénye először még mint holmi szent fény, süti ki a szemüket, de szerencsére Mina amalgám nyakláncát senki nem vette még el soha; most sem. Így az kellő védelmet ad a sugarak ellen. Csak kapkodják a lábukat és menekülnek. Piszkos, sebzett vadak, akik kirágták ketrecük rácsát. A különbség csak az, hogy a ketrechez tartozott egy őr is, egy félkegyelmű őr, akit talán bántani fognak emiatt... Mina alig lát az arcán lefelé csorgó könnyek miatt. Soha nem tudják meg, meghalt-e. Olyan kicsi pont az egészben. Mégis ez a pici pont jelentette azt, ami miatt szabadok. Ha tudná, hogy ez bármit segít, valami áldozatot állítana neki, vagy emlékművet, vagy akármit. Talán meg is teszi. Ha tudná, hogy ezáltal szép életet biztosítanak neki, láthatja majd a világot, mint ők most... amikor az ellenséges területen levő földből kinövő apró fűszál is a megváltást jelenti, a gyönyörűséget, a csodát, elmosva még annak fájdalmát is, hogy kudarcot vallottak.
Együtt szöknek, ahogy azt tették már régen is, menekülve rossz útra tért sorsuk elől, majd egymásba kapaszkodva, mint két árva, a nem egy helyen született testvérek, akiknek soha nincs helyük ezen a földön, mert ez a föld törvényeket feltételez, egyértelműséget feltételez ott, ahol elmosódott vonalak vannak, célt feltételez ott, ahol csak kérdések vannak, ölést, ahol a békevágy... és a sok ember csak néz rájuk, hogy mégis mit keresnek ők itt?
teste úgy érzi magát, mintha szétszakadóban lenne, olyan higiéniai körülmények között, ahogy még sohasem. Régebben az, ha egy fűszál megvágta a kezét, lekötötte órákra, pátyolgatta, sajnálgatta és minden mozdulatnál érezte, mint idegesítő, viszkető sebet, elég volt ahhoz, hogy zavarja. Most meg se tudná számolni, mennyi fémgolyó hasított sebet a testébe, és szinte csoda, hogy képes mozogni, nem tudja, hogyan tudja ezt megtenni a test, vinni még mindig őt, hogy képes a lélek megemelni a tagokat és áthúzni minden eddigi szabályt az életében, a látszat ellenére is vígan élni, képesnek lenni megmaradni. De képes rá. Szaladnak és egyre közelednek a déli sereghez, melynek hűséget fogadtak. A kövek. Csak egyetlen apró lépés kellett volna még... hogy lehetett ilyen átkozott bolond...
Mindegy már. Megtették, amit tudnak. Csak valaki fércelje össze őket.
- Szerinted mit kapunk? Mit tesznek velünk? Mi történik azzal, akinek nem sikerült végrehajtania a küldetését? - kérdi üres hangon. Nincs ereje aggódni, csak megy, viszik a lábai előre, mást nem akar, csak egy ágyat, ahova ledőlhet, inni, inni, mert borzasztóan szomjas, vért vagy mást, akármit, meg amit meg lehet rágni, és valakit, aki kiszedi ezeket az izéket a testéből és összevarrja. Teljes akar lenni újra. Lehet még teljes valaha? Úgy kéne éreznie magát, mint egy felnőtt. De nem, olyan, mint egy gyerek. Egy gyerek, aki elrontotta a csínyét, egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és észrevették.
- Nem lesz baj, Mina. Egyelőre fókuszálj arra, hogy gyógyulj meg.
Látja már őket. A hadiszállásukat, a sürgő-forgó embereket, akik várakoznak, hogy valakik visszatérjenek a jó hírekkel. Szervezkednek, terveznek, hogy vegyék be ezt a szegény várost, mely elszenvedője harcaiknak. ismerős arcok után kutat. A zsoldosok közül. Lássátok... lássátok, mi történt velem... én megpróbáltam, mi megpróbáltuk, és ezt tették velünk, kilyuggattak...
És ekkor meglátja Brigitte arcát. A szókimondó zsoldoslány tekintete találkozik az övével. Ő kihúzva magát, egyenesen, ereje teljében, bár arca kissé poros és izzadt, valószínűleg egy sikeres csatán van túl.
- Ti még éltek? Hát hol a jószagúban voltatok eddig? Atyaúristeneteket!
Mina megtörli az arcát, mert csak még több könny kezd el folydogálni rajta. Ti még éltek... háh.. ezek szerint azt hitték, hogy már nem. Valamiért ez elégtétellel tölti el. Jó érzés tudni, hogy gyászolnak. Persze csak akkor, ha élsz, hiszen ekkor vagy képes észlelni. Brigitte rohan is közelebb nagy elánnal, aztán megtorpan, még mielőtt csontropogttó ölelésbe zárná őket, látván, hogy erre nagyon már nincs szükségük.
- Brigi... - sóhajtja. Tessék, csak ennyire futja már, hogy neveket motyogjon. A legszörnyűbb szintre süllyedt. Aztán beléhasít a felismerés és a bűntudat, mely oly régóta szorongatja, és szinte csak ezt tartja lényegesnek, hogy belekiabálja a világba. - Nem sikerült. Elrontottam. Hülye voltam. Össze kellett volna törni a köveket és nem törtem össze őket.
Brigitte értetlenül ráncolódó homlokkal Damienre néz, szinte könyörgőn. - Miről beszél? kérlek, mondd, hogy nem ment valami az agyára... mi az ördögöt műveltek veled, Mina?
- Elmagyarázom - tartja fel a kezét.
- Tudnál esetleg nagyon gyorsan valami orvost szerezni? Kicsit szét vagyunk lőve, amint láthatod...
- Hogyne látnám, csak legalább az agyatok ép legyen... ezért tartoztok egy jó adag magyarázattal, remélem, tudjátok! - ezt már válla felett kiabálja, elszaladt ugyanis keríteni valakit. Amikor a felcser előkrül, Mina elégedetten roskad le egy ágyra, és hagyja, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak. Na jó, lenne, amit nem hagyna, de amíg a dolog segítő szándékú, már a fájdalommal se tud törődni. Annál csak nem lehet rosszabb, mint amit a cellában átéltek. Elvégre most már szabadok.
- Az lehetne, kérem, hogy Damient ne vigyék messzire? Jobban érzem magam, ha közel van - néz föl az egyébként barátságosnak tűnő, ám meglehetősen szűkszavú ápolónő arcára, akiről, ha jól emlékszik, az hírlik, hogy többet tanulmányozott hullákat, mint élőket, azonban a testhez különösen ért, így felfogadták doktornak a háború idejére. További magyarázattal nem igazán óhajt szolgálni.
- Nincsen akadálya.
- Köszönjük.
Szavak kellenének már megint, ehelyett csak bámul fölfelé a terem mennyezetére, a repedésekbe látva mindenféle ocsmányságot, itt-ott virágcsokrokat meg arcokat, és várja, hogy teljen az idő. Afféle nyugalmi állapotba helyezte magát, már a szégyen is csak afféle emlékként kering benne, de az érzete messzébb lebegett, nem létező dologgá vált, ahogy maguk az elmúlt napok, hetek it. Almáspite. Fűillat. Apró dolgok jutnak eszébe az otthonáról, annyira elszürkült mostanában minden...
Megnyugszik. Lehet pihenni. Az alvás és ébrenlét között fogalma sincs, mikor hol van, képek és illatok és hangok keverednek. A zsoldoskapitány szavai. Megnyugtatónak tűnnek. Újra és újra elmondja a történetet a kövekkel, meg a démonokkal, de valamiért senki nem akarja elhinni, hogy Darrakarddal találkozott. Kicsikét ő maga sem. Elvégre elég hihetetlen, de miért is ne?
Telnek a napok és ők még mindig fekszenek. Végül is, mit csodálkoznak, elég súlyos sérüléseket szedtek be. Énje egy részének szörnyű látni, hogy mások harcra készülnek, amikor ők csak lábadoznak... de egy másik része csak örül, hogy pihenhet, az elégtétel pedig megvan, hogy azért nem tétlenkedtek. Korántsem. Nem hagyták őket pihenni egy pillanatra sem, talán emiatt lett volna ez egy figyelmeztetés?
Nem bántották őket... nem ítéli el senki sem, azt mondják, ez mindenkivel előfordul. Hozzájuk akar vágni egy követ. Egy rúnakövet... Még hogy mindenkivel... ő nem mindenki, nem tervezte így, ennek nem lett volna szabad így történnie, ez egyetlen apró elszámítás eredménye. Ez nem egy sima hiba, tévedés, ez egy szalmaszálnyi lyuk egy falban, aminek nem kéne ott lennie. Ahogy felháborodásában nyöszörög, a felcser állandóan odajön megkérdezni, miben segíthet.
Törd össze a köveket a múltban, verdammt, abban segíthetsz...
Mennyire hasonló ez a helyzet a fogsághoz. Rájuk parancsoltak, hogy nem mozdulhatnak meg, mert a varrások még nem gyógyultak be, a sebek kiújulhatnak, elfertőződhetnek, sok szakkifejezés. Nyugalomra van szükség. Akkor is a plafont bámulta, most is. Akkor is haza akart menni, most is.
Apropó haza... hiszen még azt sem tudhatja biztosra, hogy annak a kis falunak nem esett baja.
- Elnézést, doktornő... tudná esetleg hívni a kapitányt?
- Feltétlenül szükséges ez most, asszonyom?
Ő, asszony.. na persze. - Csak meg akarom kérdezni tőle, nem tud-e egy listát a településekről, ahová Észak betette a lábát...
Az idegesítően szelíd doktornő elgondolkozik egy darabig, majd bólint. - Szólok neki.
Távolodó léptei mintha az elhagyatottság és reménytelenség szimbólumai lennének. De honnan jönnek ezek megint? Hiszen halottak is lehetnének, nem kéne örülni? Miért nem tud örülni?
- Kisasszony?...
- Mina, minden rendben?
Nem, semmi sincs rendben. Egy csomó küldetést teljesített, büszkének kéne lennie magára, ehelyett itt sajnáltatja önmagát a... kinek is? ki fog a zsoldosok közül az ő lelkescskéjével törődni? A testét maximum meggyógyíthatják, ahhoz értenek, de ehhez? Főleg, hogy ő maga sem tudja, mi a gond vele.
- Mina?!
- Tessék.. - Most érzi csak, milyen gyorsan dobog a szíve. Értetlenül bámul Damienre és a kapitányra. Miért néznek mind ilyen idegesen rá? Mit csinált már megint?
- Itt szólongatjuk percek óta. Biztos, hogy jól van? Összetűzásbe került valamiféle... mágusokkal?
- Nem... dehogyis, mondtam, csak tudásdémonokkal. Ezúttal. De nem ők tehetnek róla... ők csak... nem mondták el, amire amúgy is rá kellett volna jönnöm. - beszél teljesen feleslegesen, ugyanis a kapitány csak értetlen tekintettel tud válaszolni.
- Nagyon bántja a kudarc.
- Ez nem kudarc, örülhetnek, hogy életben maradtak, hasznosak lehetnek még! Felejtsék el az egészet.
- Felejtsem el Darrakardot? Nem hiszem, hogy menni fog. - Végül is az alak, amiben volt, kellőképp tetszetős és hosszúhajú volt ahhoz, hogy ne menjen ki a fejéből... Nem, ez a gondolatmenet határozottan rossz irány.
- Ne csak arra gondoljon, hogy van, ami nem sikerült! Tudja, mennyi sikert hozott nekünk? Ha maguk nincsenek, sehol sem tartanánk. Mindig lehetett magukra számítani, és ha kevés áldozattal is, de elérték a céljukat. Egy-két karcolással, ráadásul! A legtöbb esetben. Már azt hittük, keresztet vethetünk magukra, de mégis visszatértek, pedig ennyi idő után már nem szoktak. Az összes barátjuk azt hitte, ott hagyták a fogukat, értik? Már-már kezdtem én magam is azt hinni, pedig már tudom, hogy nem szabad alábecsülni magukat. A halálból is visszatérnek, igaz-e? - Damien mosolyog, Minának nincs túl sok ereje hozzá. A halott inkvizítor jutott eszébe ismét. - Tudom, milyen az első csaták után. Elég sokkos állapot. De majd hozzászoknak. Nehogy nekem itt elveszítsék a fejüket, hallja? Ne hagyja magát elsüllyedni, mert még szükségünk lesz a tudására. Amit meséltek, a mágiái... valami fantasztikusak. Simán el tudnak menekülni még ezek elől a golyót lövő ördögfattyak elől is. Csak vakon kapkodtak a fegyvereik után! Sikerült? Sikerült. Akkor meg minek nyavalyogni?
Ki nyavalyog? Ő csak ül itt... vagy fekszik... és igazából kérdezni akart valamit, volt valami, amit nagyon meg akart tudni...
- Nem lesz baj. Majd én vigyázok rá.
- Ki vigyáz kire? Jövök vigyázni. - liheg be a színre egy Brigitte, kipirult arccal, a kapitány viszont félig vicces éllel, félig őszintén felháborodva fordul felé.
- Magának nem dolga van, katona? Igyekezzen, az északi kutyák nem várnak, amíg egymás lelkét istápolgatjuk... na de a lényeg, kisasszony... miért is kéretett? A falujukról akar tudni valamit?
Falu. Anja. Almáspite. Kisgyerekek. Krumpli. Lovak.
- Igen. Schnellbach a neve, igen pici falu, fogalmam sincs, egyáltalán hallani-e róla valamit... - majd Damien elkezd beszélni a térségről, a kapitány pedig elgondolkozva böngész egy halom papír.
- Nem. Azon a környéken nem jártak tudtommal. De ha gondolja, küldhetek arra egy levelet. A kisasszonynak van hollója, nem? Hazatalál?
- Komolyan megtenné?? - pattan fel az ágyról, mire mindenki ijedten lép hátrébb. Hirtelen megfordul a fejében, hogy talán északi lett, vagy legalábbis mindenki annak látja, mert olyan rémület ült ki egy pillanatra az arcukra, mintha egy lőfegyveres állna velük szemben...
De nem. Ő még mindig maga. És ő hiába nem tud mozogni, Hedwig már repül is a levéllel hazafelé...
...majd pár nap múlva a fogadóslány levelével visszafelé. Izgatottan dugják össze fejüket a papírt vizsgálva. Színes szöveg is van rajta, először azt nézi meg. Színes krétával egy csomó gyerek aláírása... hátrahajtja a fejét és nevet, a könnyei is kicsordulnak. Ez megkeresett egy rakás gyereket, és képesek voltak egy ilyet...

- A folyónál a déliek győzedelmeskedtek. Valami Tessa nevű lány. Kormos ő is, mint te. - Brigitténél a kormos sem sértés. Nála sok minden nem sértés, ami egyébként az lenne... - A piacot ugyan elfoglalták a mocskok, de a malomnál megint mi győztünk. És tartjuk is, egyelőre. Elfáradtak ők is, nagyon elfáradtak, fogynak számban, alig vannak közülük, akik ténykednek, de azok nagyon.
Mindenki elfáradt. Hosszabb ideig tart már ez, mint tervezték. Ők pedig ide vannak kötve egy ágyhoz.

- Azt mondják, vége! Észak megadta magát!
Hogy... tessék?
A gondolat, mint valami csinos kis szellő kúszik be az elméjébe. Észak. Megadta. Magát.
- Tessék?! - Damien felkönyököl az ágyban. A bordái már korántsem hasogatnak annyira, mint korábban, olyan kényelmes lesz lassan itt létezni, mintha csak üdülne. Persze az ilyen szavakra teljes örömmel és lelkesedéssel ugrana ki bárhonnan.
Mina csak figyel. Nem mer előbújni, figyel és hallgat...
- Feladják Eichenschildet. A miénk lett, értitek? A miénk!
Szeme sarkából látja csak az ugráló szőke zsoldoslányt, s ekkor tűnik fel, hogy az egész tábor mint olyan fel van fordulva. Nyüzsgés, mozgás, kiáltozások, de nem úgy, mint aki támadásra készül, hanem mint aki ünnepelni...
Vége.
Az.
Ostromnak.
Hát mégis elegük lett? Elég volt, végre? Túl sok mágiát kaptak azok a csövesek? Nem kell többet gyilkolászni egymást, nem kell többé szitává válni, hm? Nem kell?
Mina behunyja a szemét és mosolyog. Belefúrja fejét a párnájába, magához öleli a megnyugodott, csodálatos érzést, a siker érzetét, ami átzubog az erein, és csendes, megszólalni sem tud, de olyan boldog, mint még soha. Ismét előjönnek a képek, s gondolatban búcsúzik tőlük. Ennyi volt. Megcsinálta. Megcsinálták. A szeretet, amit a csapattársai iránt érez, sose volt erősebb. Fel kéne innen kelni, körbetáncolni és megölelgetni őket... valami miatt mégsem mozdul...
- Biztos, hogy Mina jól van? Mi az, hogy nem ugrott még a nyakamba?
Az kéne hát neki? Arra vár, hogy egy nehézpáncélos vámp... óh, várjunk, momentán nincs éppen páncélban... hanem holmi fehér gézekkel összekötözve, meg vékony és nagyon-nagyon kényelmes szövetben. Ennek ellenére felkel, és vigyorogva ráveti magát a mit sem sejtő Brigittére. Aki ennek következtében a meglepetés és Mina testének erejéről hátra is tántorodik, és csak a mögé ugró Damien tudja megfogni.
- Te jó ég! - nevet hullámokban a lány, örömmel üdvözölve a köreikbe visszatért katatón állapotából szerencsésen feléledt Minát. - Segítsééég, vámpírtámadás!
Mire egy pár fej feléjük is fordul, de amint rájönnek, hogy semmi másról nincs szó, semmi veszélyesről, csak két lány ölelgeti egymást, tekintetük rögvest megváltozik. Egy-pár füttyentés beszedése után Brigittének elege lesz a dologból, felkapja Mina papcsát a földről és jó erővel az illető katonák felé hajítja. Mina meg csak néz. - Héé... én ehhez.. nem adtam engedélyt. Mondjuk nagyjából egyetértek veled. - Nyugisan a papucshoz sétál és angyali szemekkel fölfelé pislogva fölveszi a földről. Szerencsére a továbbiakban nem köt beléjük senki, fejcsóválva sétálnak arrébb. Brigitte nevetésétől visszhangzik az egész főhadiszállás.
- Tudom, az elején azt mondtam, hagyd rájuk. De van, amikor már túl sok, amit csinálnak. Meg amúgy is.. ez most.. oolyan rohadt jólesett! Halljátok, ma este olyan bulit csapunk, hogy még a csöves kutyafalka is hallani fogja az álmatlan éjszakáikon... Damien, még te is inni fogsz.
Ezúttal Minán a nevetés sora.
- Valamit biztos - vigyorog a sötételf a zsoldosok ki tudja, hanyadik próbálkozásán arra irányulva, hogy rászoktassák az alkoholra. Sokan megpróbálták már...
- Eeejj, te élhetetlen...
- Ó, nem vagyok az, Brigitte, hidd el nekem... - Most, hogy már látja a fényt az alagút... a frászt az alagút végén, az alagút fogta magát, beomlott, de hirtelen eltűnt a fölötte levő föld és csak a nap süt egyenesen a szemükbe! Akármilyen szoros küzdelem volt, győztek, pedig már annyiszor elképzelte, mi történne, ha vereséget szenvednének. Hogy megnyugtassa magát, teljesen beleélte, elfogadta a helyzetet és ezernyi meg ezernyi forgatókönyve volt erre az esetre. A sikerre.. valamivel kevesebb. De most már mer örülni.
- Na jól van, mákvirágom, akkor ma este táncolni fogsz velem.
Mina a nevetéstől és várakozástól kipirult arccal nézi őket.
- Challenge accepted. - feleli Damien ismét csak vigyorogva.
- Mit beszélsz te nekem, te hegyesfülű, te? - kezd el közeledni hozzá, a sötételf pedig csak nevetve hátrál. Remek, úgy látszik, mindenki megőrült a győzelem szagától.. mi lesz itt még este...

Piaszag és hangzavar. Normál esetben utálná és minél hamarabb menekülni próbálna innen. Nagyjából most is így van, de nem tud nem együtt örülni a többiekkel. Most aztán végképp elfelejthető, hogy nem egy játék az egész, hiszen ez a vigadozás, amit művelnek... mintha nem életek kioáltásáról lett volna szó. Egészen el lehet hinni. De most már mindegy is. Sikerült. És ez nem egy apró siker, hanem egy hatalmas, aminek ők is a részesei, elég nagy mértékben.
Aranyló folyadékokat töltenek poharakba, néha csörrenések hangzanak, a zenészek - ki tudja, honnan szedtek a zsoldosok közül zenészt, bár az biztos, hogy régen gyakorolták a mesterségüket, itt-ott hamis a nóta, de kit érdekel?
Minát mondjuk érdekelné, de jelenleg kisebb gondja is nagyobb ennél.
Brigitte és még két-három barátnője váltásban önfeledten táncikálnak az asztalokon, végigjárják őket fel s alá, miközben a hímnemű egyedek nem volnának restek benézni a szoknyájuk alá, ha éppen azt viselnének, de nem, a katonalányok inkább átszoktak a nadrágra. Vidáman és erőteljesen csapkodják el a feléjük nyúlkáló kezeket. Mina megkeresi tekintetével a tömegben Damient, aki a sokadik pohár italát próbálja elpasszolni valakinek.
- Azt, azt. Igyad megfele. - mutogat a pohárra egy már jó sok hasonló szubsztanciát magában viselő ember.
- Én is ezt mondom. Idd meg szépen. Fogd csak. Jóféle, minőségi.
- Méélységi??!
- Mondom MINŐSÉGI...
- Hagyjál engem te ezzel a csápos izével...
- Nem csápos, ez egy pohár bor! Biztos nem kéred?
- Mennyit ittál te már ma, Kormoska? Mert az látszik, hogy nem eleget.
Te viszont túl sokat is...- Nem számít ez. Cska fogd meg, kérlek, ezt a poharat, és fogyaszd el.
- A kérdés csak az: miért nem ittad még meg?
- Nem szereted az ajándékokat? Ez egy ajándék. Fogd és vidd. Miért kérdezel ennyit?
- Gyanúús... méreg van benne?
- Legjobb tudomásom szerint nincs...
- Nem fogsz te engem megmérgezni, északi kutya...
- Tessék?! Minek nézel te? Délért harcoltam, te észlény...
Na, ez így nem lesz jó, közbe kell avatkozni. Mina lendül is. Elslisszol pár tántorgó és pár szoknyavadász kezeit farok irányába nyújtogató alak elől, igyekszik nem rálépni elejtett poharakra, összetört maradványokra és nem megsüketülni a kiáltozások, nevetés, valamint e zenének nevezett nyikorgás okozta kakofóniától.
- Uram... kérem... ne essenek egymásnak, mi épp ünneplünk, sikert értünk el, kérem, legyenek boldogok emiatt, és aki akar, igyék, aki meg nem, az ne igyék. - pislog nagy szemekkel diplomatikus beszéde befejeztével.
- Né de szép vagy, drágaságom. Miért nem ezt a szép lánykát kínálod azzal a borral, he?
- Azért, mert tudom, hogy ő sem...
- Köszönöm szépen a bókot, de én sem kérem, igya meg nyugodtan. Mi szerintem, vagy legalábbis én, teszek egy kis sétát odakünn, és az sem biztos, hogy visszajövök, szóval ne tartogassa nekem azt az itókát, igya meg szépen, jó itvágyat... - mondja, közben hátrál az ajtó felé, majd kezei rákulcsolódnak a kilincsre és már kint is van. Damien sóhajtva követi.
- Huhh - szívja be mélyen a friss, éjszakai levegőt. Felnéz a csillagokra és bár ide is kihallatszik a zaj, azért mégis jobb... hisz nincs itt senki. Csak ők.

Brigitte, amint észreveszi, hogy pajtijai csak úgy távoznak az épületből, rájön, hogy gyorsan cselekedni kell. Leugrik hát az asztalról, miután felmérte, hogy nem fogja felvágni a lábát és elnézést kérve siet eltávra.

Az ajtó megint nyílik és amilyen ijedten fordulnak oda, annyira nyugszanak meg, amikor "csak" egy Brigi sétál ki rajta.
- Hahó, hát ti hová, merre?
- Kellett egy kis friss levegő..
- Tudod, Mina még mindig nincs oda ezért a légkörért túlságosan. Ami azt illeti, én sem. Nagyon örülünk neki, hogy örültök, csak kezdeni nem tudunk vele mit. Mi a magunk módján örülünk.
- Nem mondod, hogy nem tudsz örülni annak, hogy táncolsz és énekelsz, Mina!
- Ááh, ha én most elkezdenék énekelni...
- Ne merészeld azt mondani, hogy nincs jó hangod, ne merészeld!!
- ...nem tudnák értékelni.
- Óh. Hát ezzel nem tudok vitatkozni. Na de... Biztos találunk valamit, amit tudtok élvezni! Gyere be, és éld át azt az eufóriát, amit én?
- AHHOZ inni kell, Brigi. De én még mindig nem...
- Áháááá! Megvan! Megvan, mit fogunk csinálni! Csak vigyázni kell, asszem, megkeresem a... figyelj, láttad a doktornőt, hogy a közelben van-e? - kérdi Damient.
- Igen, egész idő alatt szolidan üldögél a sarokban, nem tudom, hogy bírja ki, meg hogyhogy békén hagyják... de... mit szeretnél te most a doktornőtől?
Brigi kacsint egyet. Ez vészjósló. Majd megindul ismét befelé. - Brigi...?
Egymásra néznek Damiennel, vállat vonnak, majd vonakodva megindulnak befelé.
- IDE FIGYELJEN MINDENKI! - kiáltja el magát Brigitte, olyan hangosan, hogy valóban majdnem minden fej odafordul, még a zenészek is megijednek és elhalkulnak. Brigitte megkeresi az asztalon található legnagyobb korsót, és fölkapja. - Van még itt valaki, aki józan?
Kitör a kacagás, mindenki skandálja a "nem" szócskát, pedig nem tudják, hogy nem jó válasz.. - Pedig jó lenne, ha jelentkeznétek páran, mert nem akarom, hogy bárki hülyeséget csináljon...
Nem tudván mire vélni a helyzetet, néhányan szolidan felemelik a kezüket. A doktornő is a sarokban.
- Remek. Na most. Ez a lány itt, Mina, tudjátok, utálja a vandálkodást, az italozást, az alkoholt, de szeretne velünk ünnepelni, mert nyilván ő is boldog, hogy volt értelme ennek a hajszának, amin keresztülmentünk az elmúlt pár hónapban. Gondolom, mind egyetértetek vele, hogy ő és Damien eléggé kivették részüket ebből a sikerből. Így van?
Mina a fejét fogja. Felkiáltások jelzik az egyetértést. Damien csak csóválja a fejét.
- Na most. Mivel azt akarjuk, hogy itt és most MINDENKI jól érezze magát... Mina pedig ugyebár a vámpírok nemzetségéből való, nekik pedig a vér az, ami nekünk az alkohol, ezért aki akarja, ebbe a korsóba adakozhat a véréből. Saját felelősségre!
Mi? Mi van? Micsoda?! - Mit beszélsz, Brigi? Ez veszélyes! Én ehhez nem járulok hozzá,nem akarom, hogy megsérüljetek..
- Doktornő, tudja, hol lehet elvágni egy csuklót komolyabb sérülés nélkül?
- Természetesen, Brigitte. - mosolyog a nő készségesen, ugyanolyan őrjítő nyugalommal, mint mindig. Majd feláll, elsétál és nemsokára visszajön egy eszközzel, ami bizonyára kifinomultabb, mint egy sima konyhakés. Mina kétségbeesetten kapkod levegő után.
- Ha valaki megsérül, én... nem, ennek nincs értelme, Brigi, ne csinálj őrültséget!
- Nyugi, Mina... a doktornő tudja, mit kell csinálni.
Valahogy mondta a nevét valamikor, de mégis csak így hivatkozik rá mindenki... - Lehet sorban jönni - mosolyog, majd ahogy jönnek a jelentkezők, felmérve, mennyire részegek, eldönti, alkalmasak-e a feladatra. - Nem, sajnálom, önnek már a szagából megmondom, hogy... majd legközelebb. Maga tökéletes.
Ezt nem hiszi el. Komolyan, hogy tudnak ilyet kitalálni? Egyszeriben elkezd nevetni. Még soha senki nem rakott ekkora hangsúlyt a fajára, és ment volna bele ennyi ember ekkora őrültségbe... de végül is.... ha nem lesz belőle bajuk....
Brigitte tartja a korsót, a doktornő pedig ügyesen és szakavatottan adagolja az éltető folyadékot bele, Mina hitetlenkedve csóválja közben a fejét és kuncog. Utána persze mindenki kezét el is látja, így a folyamat elhúzódik, a részeges banda egy része elégedetlenül húzódik arrébb, a másikuk érdeklődve figyel. Végül Damien, majd saját maga kerül a csendes nő szikéje alá. Brigitte körbenéz. - Még valaki? Senki? Hát jó. Ez esetben húzza meg kérem, kisasszony!
Nevetve veszi át a jókora edényt, s belenézve szinte elszörnyed, hogy ha csak ilyen kevés jelentkező volt, akkor belőlük mennyi vér távozhatott ahhoz, hogy ennyire tele legyen az edény... na mindegy. Az illata máris felkúszik az orrához, valóban nem tűnik alkoholosnak... Mivel a tömeg lényegében elvárja tőle, ezért a szájához emeli. Kiáltások harsannak fel ismét. Nehezére esik nem elmosolyodni, de akkor elfolyna ez a finom lé...
Damien boldogan mosolyogva nézi a táplálkozó Minát. Hihetetlen, mire képesek az emberek néha. Hogy mennyire összehozta őket ez a siker. Képesek a vérüket adni Délért nem csak képletesen, de szó szerint is. És ennek, úgy látszik, nem szükséges minden esetben halállal végződnie...
***

Az ebédlőasztalnál Brigitte gyorsan megtalálja őket, ahogy szokta. Ez az utolsó napjuk itt. Mindenki kap egy kis szünetet, amíg hazamehez, összeszedheti magát, kipihenheti a fáradalmakat, hiszen egyelőre béke van, sikert értek el, legalábbis egy területen...
- A király holnap beszédet tart elvileg. Ünnepség lesz. Megosztja a jónéppel, mik a további feladatok, kötelességek, miegyéb. Meg elvileg jutalmak oszogatásáról is szó esett...
Jutalmak? Neki már elég jutalom, hogy túlélték és hogy sikerrel végződött a történet. El sem tudna képzelni más jutalmat, ami többet vetne a latban. De azért a meglepetések ereje mindig hatalmas, lehet várakozni, találgatni...
Ahogy készülődnek, ahogy vonul a csapat, egyre fokozza jókedvét. Mindig is közönségesnek és számára elképzelhetetlennek tartotta ezt a fajta összetartást. Hisz korántsem lehet állítani, hogy minden ember, aki itt található, minden tulajdonságában igényes és megfelelő lenne, kedvelhető, vagy akár feltétel nélkül megbízható, mégis mind tettek valamit azért, hogy itt lehetnek most.

Csak félig figyel oda a király szavaira, a tömeget fürkészik szemei, azt a sok délit. A belőlük sugárzó lelkesedést szívja magába, igazolásként, hogy itt a helye, volt értelme. Harcosok és családjaik gyülekeztek össze, zsoldosok, akik várják a szabadulást, pénzüket, találkozást a szeretteikkel... az ő egyik legfontosabbja mondjuk itt van, de az az apró kis falu annyira hiányzik már. Nem képzelte, hogy ez lesz. Ám lassan minden apró részletét annyira megszokta, hogy elvárná.
A szavaknál, melyek a sikerüket dicsőítik, valahogy többet jelent a tett, hogy végrehajtották. A tudat, hogy amit tettek, azt saját erejükből tették.
Egyszer csak meghallja a saját nevét. Felkapja a fejét és nagy szemekkel figyel. Aztán meghallja Damien nevét, és még nagyobbakkal.
Kérem, fáradjanak mellém.
A fáradással nem lesz gond, gondolja elsőre, de a megdöbbenés leküzd benne mindenféle hasonló humort és kötözködést. Gyomra fordul párat, ahogy lábai tétován viszik előre. Belekapaszkodik a sötételf megnyugtató tekintetébe, és még egyszer visszapillant a csapatára, akik biztatón mosolyognak rá. Csak nem sejtenek valamit?! Nyilván valamilyen jutalmat kapnak... remélhetőleg, ha már kihívják őket.. csak nem valamiféle hibára fog rámutatni őfelsége. Keres az agyában, kutat, mi lehet, mikor döntött rosszul? A kövek? Megtudta a köveket és most... mégis kapni fognak érte valamit?
Évek telnek le az agyában, mire a király elé ér. Hirtelen már nem is érzi magát kellően díszesen öltözöttnek, a tartására is nagyon figyel, s arra, hogy tekintetéről ne a félelem és aggodalom süssön. Rudenz király tekintete viszont bizalomgerjesztő. Annak ellenére, hogy keveset árul el.
- Kérem, fordujanak szembe a tömeggel. Hogy jól lássák magukat.
Oh... szóval most céltáblák lettek. Mindketten engedelmesen tesznek eleget a kérésnek, vagy parancsnak, legyen ez akármi, és szinte hitetlenkedve nézik a velük szemben álló hatalmas ember- és egyébfajú sereget. Szinte minden szem rájuk szegeződik. A vámpírt még sosem figyelték ennyien, vagy a királyt figyelik inkább?
- Ők itt harci erejükkel és elszántságukkal méltó példát mutattak minden délinek. Küldetéseik sikereinek köszönhetően a déli hadsereg sikeresen foglalta el az északiaktól a célzott helyszíneket. Ők ketten észrevétlenül és veszteségesen tudták elérni céljaikat, csapatban és egyedül is kiválóan tevékenykedtek, mint ez kiderült az akciók során. Ezúton azért is emelem ki őket, mert életük kockáztatása, társaik megvédése és Dél védelme jutalmaképpen egy különleges adományt szánok nekik. Ez pedig egy kastély, melynek neve már nem lényeges, hiszen kissé romos állapotban van, ám némi felújítási munkálatok után ugyanolyan hatékony védelmi pont lehet belőle, mint annak idején volt, vagy akár jobb is. Ez önökön áll.
Csak kapkod levegőért. Egy kastély? Kapnak egy kastélyt?... Igaz, hogy egy romos kastélyt, de komolyan, egy kastélyt??? Tényleg ennyit dolgoztak volna, ennyire többet, mint mások? Ennyire kiemelkedőek volnának?
Ezúton a grófi cím tulajdonosaivá nyilvánítom önöket, melyet ezzel az okmánnyal igazolok. - nyújt át nekik egyenként egy-egy papírt, mely méretében is terjedelmes, hát még a rajta található cirádás szövegösszességben. Remegve nyújtja ki érte a kezét, szinte alig meri megérinteni, mint valami ereklyét. Nem akar hinni a fülének. Éppen megpróbálna motyogni valami köszönetfélét, amennyi tőle telik jelen helyzetben, de még nincs vége a beszédnek. - Önök mostantól Damien Nightwind gróf és Wilhelmina von Nachtraben grófnő. A kastélyon kívül egy öt faluból álló birtokot is tartalmaz az adománylevél. Ezen öt falu fölött rendelkezhetnek, illetve az ezekből származó bevétellel belátásuk szerint eljárhatnak és gazdálkodhatnak.
Öt falu...
Látod, vámpírlány? Megérte. - szólal meg Raziel a fejében.
Meg. Talán tényleg meg.
Körbenéz és próbálja beépíteni magába, hogy ez az igazság. Amióta elszökött otthonról, most először érzi azt, hogy képes valamire. Igazából életében először most érzi azt, hogy képes valamire, hogy amit tesz, azzal nyomot tud hagyni a világon. És ezért megérte. Még egyszer utoljára végiggondolja azokat, akiknek elvette az életét, s elbúcsúzik tőlük. Végiggondolja a sebeket, amelyeket szerzett, melyek egy része örökké benne marad. Amik szerzése közben nem is sejtette, hogy ez vár majd rá.
Lesz egy kastélya. Az majdnem olyan, mint egy külön torony... Végigfutja, mennyi lehetőséget is tartogat ez magában. És öt falu... Hány ember lakhat ott. Melyeknek mindegyike ismerni fogja a nevét, s most akik itt hallották ezt, azok is ismerik a nevét, és nézik őt, szívükben vagy büszkeséggel, vagy irigységgel... Megkeresi csapattársai tekintetét, és érzi, hogy elkezd szúrni a szeme. Hogy lehet? Hogyan kaphat ennyi dolgot ő, aki belül még szinte gyerek? Hogy lehet, hogy ő ezt kiérdemelte? Hisz pár éve még egy célját kutató elveszett lányka volt. Most is a célját kutatja, ám már sokkal kevésbé elveszett.
A kastély úgy fog kinézni, ahogy azt ő akarja. Teljesen személyre szabhatja, és mennyi hely lehet majd ott! Egy saját, elkülönített erődítmény... Szinte látja, ahogy a lehetősége ajtaja fogja magát, és elhagyva a nehéz nyikordulást, fogja és kivágja magát, s most tárva-nyitva áll előttük az út.
Még soha nem várta ennyire, mit hoz a jövő.

Felhasználó profiljának megtekintése

43 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Kedd Szept. 04, 2018 10:04 am

Elolvastam mindkét élményt. Szép lett a kastélyod, olyan nagyon disney hercegnős, de kicsit azért vámpíros is, remélem jól fogjátok magatokat érezni benne. Egy dolog hiányzott nekem: a személyzet, remélem idővel vesztek fel szakácsnőt, kocsist szobalányokat akik takarítanak az ilyesmihez dukál ám! Szóval remélem róluk is olvashatok majd és igazi kis udvartartás lesz a dologból.

A második élményben szépen átvezetted a szkésetektől az ostrom végén át a kinevezésig, igazi kis lezáró fejezet volt, bár nekem a hadsereg leírása és hogy még minden tiszt is kedves és pátyolgató és támogató kicsit talán túl idilli volt egy hadseregben. Mina és Damien érdemei viszont vitathatatlanok, a véres jelenet pedig kifejezetten érzelmesre sikerült a végén, főleg így hogy nem igazán értettem eleinte, hogy azt a hosszan elnyúló ünneplőst részt mire akarod kihozni.

A szeptemberi élménylimited ezzel elérted, októberben találkozunk.
200 tp és 2000 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

44 Re: Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Okt. 17, 2018 9:03 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Ha jót akarsz magadnak, hát ne játssz a tűzzel


- Nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy a tűz az elem, amelyet választani szeretne? - Evelyn csak egy milliméternyire vonja meg a szemöldökét, és csak egy lehelletnyit viszi fentebb a hangsúlyát. Mina elgondolkodik egy pillanatra. Egyet választhat csak, hosszú időre, és nincs rákényszerítve, hogy melyiket. - Nem kell elsietnie a döntést. Ez nagyon fontos. Az elemnek a lelkéhez közel állónak kell lennie. Vannak olyanok, akik elhamarkodottan választanak... ha ezt teszik, hiába gyakorolnak sokat és nő az erejük, mindez hiába. - Bólogat. Próbálja elképzelni, hogy is mehet ez. Miért választana valaki olyat, ami nem illik hozzá?
Mi sem egyszerűbb... elvégre nem olyan könnyű rájönni, mi illik hozzánk. Nem olyan könnyű rájönni, kik vagyunk.
- Az egyik tanítványom meg volt róla győződve, hogy képes hatalmába keríteni a jeget. Az egész megjelenése illett hozzá, persze. Kékben járt, a haja is világos volt, a stílusa elsőre ridegnek és tartózkodónak tűnt; ez volt az, amilyennek láttatni akarta magát. Azonban az elem folyton elolvadt a kezei között.
Felmerülnek benne olykor-olykor kérdések, hogy miért fontos az elméletet hallgatni és történetekkel tisztában lenni, amikor azért jött ide, hogy szemmel tisztán látható hatalmat lásson folyni az ujjai közül - már ha jelen esetben nem is szó szerint -, ám valahogy most nem tud érvényt adni ennek a kérdésnek, csillogó szemekkel figyel.
- A víz volt inkább az ő eleme?
Bár a tündenő megjelenése tiszteletet követel, nem olyan módon teszi ezt, hogy a vele kommunikálónak megfagyjon a vér az ereiben, ha netalán "közbe mer szólni". Most sem háborodik fel, készséggel válaszol.
- Nem - mosolyodik el halványan. - A tűz. Egész életében próbált elzárkózni a szenvedélyei elől, mert azt hitte, ártalmasak. Mindenkit eltaszított magától és annyi feszültség gyülemlett fel benne, amivel nem tudott mit kezdeni. Kevesen gondolnának a mágiára úgy, mint terápia, igaz?
- Hmm... Kevesen, de el tudom képzelni. Csodálatos érzés lehet látni, ahogy a természet formálódik az irányításunk alatt.
Biztosan látja a sóvárgást a szemében. De nem, csak azért sem fog türelmetlennek mutatkozni, úgyis mindenki azt teszi, ha tanulásról van szó.
- Az. Viszont mint minden más tudásnál, itt is a legfontosabb az, hogy megelőzzük a veszélyeket. Az elővigyázatosság. Ahogy a lovaglást sem úgy kezdjük tanulni, hogy azonnal az állat hátára huppanunk, hanem rendbetesszük, csutakoljuk, takarítjuk, mert ez is a dolog része lesz, és igencsak meghatározó része. A festéket sem rögtön visszük a papírra, először meg kell legyenek a körvonalak a fejünkben arról, mit fogunk csinálni. Egy vázlat. Az elemek irányítására is kell egy vázlat. Hogy hogyan fogjuk irányítani. De előreszaladtam... - Mina olvasatában más a szaladás, de ám legyen. - Először is ki kell választania egy eszközt, amivel majd koncentrálja ezt az erőt.
- Sejtettem, hogy a kezeim ehhez nem lesznek elegek.
- Nem. Egy fókusztárgy kell, amelybe belesűríti az energiáját. Különben csak szétfolyna a levegőben, nem tudna koncentrálódni.
- Az Éjláng a kezeim közt jelenik meg, ahogy az Árnytű is.
- Jómagam nem értek olyan behatóan az árnyak erejéhez, de minden bizonnyal más, mint ahogy mi, tündék tanultuk meg irányítani az elemeket.
Az árny valahol a fény hiánya, a tűz pedig... azonkívül, hogy fény, égető és pusztító erő is. Viszont az árnytű... sokat gondolkozott már ezen. Ha kellő erővel száguld valami, legyen akármilyen apró és kicsi is önmagában, az ereje megnő a sebességtől. Vízre esni is fájdalmas, pedig a víz önmagában egy formálódó és gyorsan változó anyag, de ha valaki csap egy hasast valahová, akkor a hirtelen érintkezéstől egy pillanatig olyan, mintha kőre esne.
- Tehát egy fókusztárgy.
A druida bólint. - Furcsán festenék egy bottal.. - Bármennyire esetlenek is érzi magát, ez a mondat jutott eszébe, más elképzelése viszont nem nagyon van. Ha ezt az ágat választotta, akkor szereznie kell egyet. Vagy csinálnia.
- Nem kötelező annak lennie. Csak valaminek, amin keresztül átirányítja az energiát a világba.
Beszív egy nagy adag levegőt és elgondolkozik. Elképzel egy druidát, amint megcéloz valamit a bottal és abból előcsap egy adag jég, tűz vagy bármi más. Mi lehetne az, ami ezt pótolja? Hogyhogy nem jutott még eszébe egy ilyen partikuláris, ám igencsak fontos részlet? Eszközök nélkül nem lehet csak úgy akármi.
- Van egy holdezüst tőröm.

Ki kell törölnie magából, hogy milyen szörnyű dolgokra használta már. El kell tűnnie az emléknek, ahogy a temetőben a vér a földre folyik, ahogy könnyekkel küszködve próbálja feldolgozni a tudatot, hogy sikerrel járt, de mégis milyen áron?...
Mostantól ez az eszköz főleg nem vágásra lesz használva, csak az erő átirányítására. Határozottan a tűz mellett tette le a voksát. Ami keveset Walter megmutatott neki, felnyitotta a szemét rá, hogy képes lehet erre, sőt, hogy neki való, és nem csak az Éjláng miatt. A szél... sosem volt a kedvence. Voltaképpen utálta, ha fúj, zavaró tényezőként tekintett rá, mármint akkor, amikor nem épp lelkesen rohant lefelé a doboldalon nagy vidáman, de ettől függetlenül nem érezte magát késznek annak manipulálására. A föld túl durva ahhoz, hogy irányítsa. A víz... pedig, nos... túl hideg.
Mindig is azt hitte, aki a tüzet akarja irányítani, az nagyravágyó. Hiszen kirívó, vörös és pusztító, mi más is lehetne ez, ha nem felvágás a hatalommal? Talán kicsit az is. Azonban ha valóban a lelkével képes befolyásolni a képességeit, akkor igenis számít az, mennyire érzi magát erősnek.
Számít, hogy mennyire van birtokában a büszkeségnek.

Első gyakorlataikkor féltette kissé az erdőt, hogy vajon mi történik, ha tapasztalatlansága miatt elszabadul a hatalma és felgyújt valami olyat, amit nem kéne. Így Evelyn elkíséri egy helyre, ahol nemigen tud ártani semminek. Egy barlang. Pusztán a bejáratáig mennek, elég oxigén van így is ahhoz, hogy a tűz tudjon miből táplálkozni, ha a mágia nem volna elég neki.
Sötét. Kontraszt. Érzi a kontrasztot, amelyet létre fog hozni, mindjárt... a fény elő fog törni a penge végéből, s sem annak, sem a kezének nem fog ártani.
Enyhén izzad a keze, ahogy tartja a pengét. Egy pillantásra visszanéz az ezüsthajú tünde arcára. Az nem ítélkezik és nem vár el, nem siettet, pusztán várakozóan nézi, mire készül. A környezet egyelőre steril és nem az a cél, hogy bárminek ártson, csak, hogy rájöjjön, mire is képes.
- Válj eggyé a fókuszoddal. És az elemmel is. Ha megszületett a kép az agyadban, akkor alkosd meg. Képzeld el, hogy fog kinézni, milyen hatása lesz a világra, érezd a hőjét, a perzselését, aztán vetítsd ki.
Akaratlanul is elmosolyodik. Fogalma sincs, miért nincsen kétsége, hogy sikerülni fog. Talán valóban annyira megszokta az éjlángot.
Kintről beszűrődik egy cseppnyi fény, éppen annyi, hogy a holdezüst penge megcsillanhasson. Hold. Éjszaka. Tábortűz. Szentjánosbogarak. Miniatűr világ. Pici fények, összeállnak, máglya lesz belőlük...
A penge végén lassan megjelenik a tűzcsóva, úgy gyullad be, akár a gyertya lángja, apró méretéhez képest meglepően erős hővel. És lángol. A semmiből. Őbelőle.
Azt mondják, Isten adott hatalmat, így mágiát is, a földjén élőknek. Azt mondják, isten a tündéknek is adott áldást. Régebben nem is így néztek ki, és ha a mágiát is Isten adta, akkor valahogyan ennek is hozzá kell legyen köze.
Egy Nachtraben, aki nem szereti a titkokat. Egy átkozott, aki Isten hatalmát használja.
Azon veszi észre magát, hogy a tűzcsóva csak nő, nő, és úgy egy méternyire tőle ériti meg a barlang falát, sisteregve érintkezik a vízzel és egy adag füstöt alkot... Ijedten rezzen össze, amivel egyetemben a tűz is követi mozgását, kacskaringós vonalakat ír le a levegőben. Lassan, mint egy gyerek, amikor járni tanul, próbálja átvenni felette az irányítást és szabályozni, merre menjen.

- A természetdruidák az állatokkal kötnek paktumot, és a növényekkel. felvehetik állatok alakját és társukul is hívhatják őket. Nekünk az elemekkel kell megbarátkoznunk, és nekik velünk. Ugyanúgy hallgatnak a szavunkra - a belső szavunkra -, mint nekik a madaraik vagy farkasaik.
A tűz az én farkasom... - elmosolyodik. Gyakran mosolyodik el. Talán kissé ijesztő, amikor mosollyal az arcán hint tűzcsóvákat a levegőbe.
Azt is ki kell próbálnia, milyen, amikor a varázslata ér is valamit, ami több, mint egy barlang fala. Így nemsokára elszenesedett farönkök sorát hagyja maga után. Mivel viszont kreatív szerzet, mindig is az volt, ezért Evelyn egy alkalommal azon kapja rajta, hogy igen apró lángocskákat csinál, és egy farönk fölött görnyed, szemeit erős koncentrációval a sima fafelületre meresztve. Apró rajzocskákat készít, legalábbis próbál, bár a vonalak olyan hullámosak és szabálytalanok, mintha a bal kezével próbálna írni pennával pergamenre, holott többnyire a jobbat használja.
- Olyan érzés megpróbáln irányítani, mintha újra kellene tanulnom olvasni.
Szende mosoly terül el a tündenő arcán. - Kevesen mennek bele ilyen részletekbe, de mindenkinek más a fontos, ez természetes. Dicséretre méltó, hogyha nem csak a pusztító erőt veszed észre valamiben. Az is nagyon hasznos, ha tudod, ha pontosan tudod, mire használható az elemed. Mi másra tudnád még használni a tüzet?
- Nos.. gyógyításra valószínűleg nehezen, bár... fertőtleníteni lehet vele sebeket.
Evelyn szótlanul bólint.
- Felsorolhatnám a tűz alapvető tulajdonságait... Elijeszti a vadállatokat, meleget ad, lehet rajta főzni, sütni... hmm...
- Ugye, mennyi minden van, amire elsőre nem is gondolnál?
- Hiszen... mégis csak... mágikus tűz.
- A melege ugyanúgy megvan. Tehát ezek a funkciók nem változnak.

Körbejárnak a faluban és sebesülteket keresnek. Háború idején ez nem nagy nehézség. Bár az illetők eleinte meglehetősen ódzkodnak attól, hogy tűzzel próbáljon bárki is hozzányúlni a sebükhöz, végül mégis beadják a derekukat. Evelyn azt mondja, meg kell tanulnia a felelősséget, ami azzal jár, hogy képes megalkotni ezt az elemet. Megtanulni a veszélyeit.
Néha valóban nehéz odafigyelni arra, hogy óvatos legyen, amikor magával rántja ennek az egésznek a gyönyörűsége, a varázsa.
Szinte egy paktum is, hogy befogadták. Nem tünde, és mégis képes a mágiájukat használni. tehát nincs kőbe vésve, mit tehet és mit nem. A saját útját járja, tapossa ki... a saját útját karcolja bele, égeti bele a sima fafelületbe.

Felhasználó profiljának megtekintése

45 Re: Wilhelmina von Nachtraben Yesterday at 9:40 am

Mikzben olvastam az élményed hatalmába kerített az érzés, hogy nagyon sok mindent akarsz mondani, de te se tudod igazán, hogy mégis mit. Egy-egy bekezdés erejéig volt szó az elem és a személyiség összefüggéseiről, és vártam hogy mélyebbre menj esetleg, vagy arról, hogy végülis a tűz pusztító elem, de ezt a témát is elengedted mielőtt igazán mélyre nyúltál volna. Egy bekezdés erejéig még a vámpírok-természet-isten trió szembenállásáról is szó volt, de azt se fejtetted ki rendesen. Nem volt semmi gond az élménnyel, egyébként csak jó lett volna látni, hogy végülis eközül akár csak egy témát hogyan bontasz le atomjaira, hogy igazán mélyre nézhessünk. Aztán ki tudja, lehet ez egyéni preferencia csak, mindenesetre minden témában nagyon sok potenciál lenne, sőt akár még több ilyen filozófiai kérdést fel lehet fűzni erre az egyetlen témára.

Jár neked a 100 tp és 1000 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.