Wilhelmina von Nachtraben

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Sabriyah on Kedd Aug. 23, 2016 6:46 pm

Tűzpróba II. - III.

Nem láttam bennük különösebb kivetnivalót, az időtartam kellően homályos (azért a rend kedvéért megjegyezném, hogy biztos hogy több hónapról van szó), amikről beszéltünk azokat pedig kijívatottad, így jár neked a megérdemelt 200 tp és 2000 váltó.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 244
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szer. Aug. 24, 2016 10:33 pm

- Meddig megyünk még?
Csizmája sercenése a fűszálak közt, ruhájának súrlódó ágak... mellettük fel-felröppenő fácánok, amelyek a szívfrászt hozzák rá minden egyes alkalommal...
- Mindjárt ott leszünk, mindjárt - bizonygatja a fiú.
Ugyanezt mondta fél órája is. Meg azelőtt húsz perce talán. Meg azelőtt...
A lány sóhajt egyet, hatalmasat szív az erdei fűszeres levegőből, tekintetével követi a keringő pillangókat, lepkéket. Az út megint kanyarul egyet. Egy darabig még rendes földút volt, ám a természet egyre inkább kezdi visszahódítani, ami valaha teljesen az övé volt. A növényzet úgy burjánzik el rajta, amint az emberi kéz akár egy kis időre is elhanyagolja a széttiprását, akár fejlődő testeken a szőr. Megállíthatatlanul és sűrűn és keszekuszán. Csak éppen zölden.
Futólag leszakít egy akácágat, mert virágokat pillantott meg rajta. - Idenézz! - mutat meglepetten a sornyi gyöngyöző kis lila bimbócskára. - Ez itt azt hiszi, tavasz van. - kuncogva megy tovább, majd útközben apránként eleszegeti a virágokat. Még az ízük is egész finom.
Elmélkedve visszagondol Damienre, mivel is foglalatoskodhat most. Meglepően sokat jut ez eszébe, annak ellenére, hogy amikor gyakoroltak, furcsa mód sikerült teljesen kizárni a tudatából minden mást, így őt is.
- Egyébként... milyen ez a te mestered? - A kérdés úgy cseng az elméjében, mintha már ezerszer feltette volna. Így is van. Gondolatban.
- Nos... Ő olyan... Nem is tudom, hogy mondjam. Kicsit távolságtartónak tűnik elsőre. De kedves. Egészen... megnyerő.
Megnyerő? Hmm. - Szótlanul felvonja a szemöldökét, ahogy egy furcsa érzés rezzen meg benne. - Végtére is csak Neulander, nem?
- Hát, igen, de... Azért nem olyan, mint a legtöbb Neulander. Mármint... nem akarlak megsérteni, de...
- Nem vagyok Neulander - fordul oda hozzá megütközve.
- P-persze, tudom, hogy nem vagy... szóval... vannak köztük... sznobok... De a mester nem olyan.
- Miért nincs már a Neulanderekkel?
- Azt mondta, nem érezte magát közülük valónak - von vállat Walter. - De néha azért visszatér meglátogatni őket. Állítólag van egy húga. Meg lesz egy kisöccse is. - mosolyodik el halványan a fiú.
- Ilyen fiatal?!
- Nagyon fiatal, igen, nos... - elvörösödik. - Lehet, hogy nagy butaságot mondok, előre is bocsáss meg érte, de...
- Szóval úgy velem egyidős? - somolyogva próbálja visszatartani a nevetést. Néha hihetetlenül jókat szórakozik már azon, Walter mennyire könnyen képes zavarba jönni. Van, mikor halálra idegesíti ez a szokása, de ha könnyedebb hangulatban van, rendszerint viccet csinál belőle. Nem lehet kihagyni, egyszerűen élvezi, ha hatalom van a kezében, még ha ez csak annyi is, hogy pirulásra késztet egy srácot.
Aki egyébként a mestere, de ez lényegtelen. Már olyan szinte, mintha barátok lennének. Sőt, azok is. Kicsit bűntudata van Damien miatt, hisz őt így kevesebbet látja. Fájón visszhangzik szívében a mondat, amivel a sötét tünde egyszer próbálta vigasztalni: "Ne aggódj, sokszor voltam én már egyedül, megszoktam..."
Nyel egyet. Nem akar most erre gondolni. Majd visszamegy hozzá. Amint rendesen kitanulta a mágiáját. Látni fogja még. Sokszor. Hogyne látná, hisz együtt élnek, nem lesz itt semmi gond...
Hedwig valahol a környéken repdes a fák közt. Egy ilyen fontos eseményről nem maradhatott le. Alkalomadtán érces károgásával adja hírül, épp merre jár. Mások talán csak rekedt madárhangnak titulálnák ezt, a vámpír számára viszont teljesen különböző árnyalatai vannak. A mostani károgás például a boldog nevetésé.
- M-mi az? Valami rosszat mondtam?
- Hm? - pillant vissza, fülei mögé igazítva pár hullámos tincsét. - Miért mondtál volna rosszat?
- Csak kicsit... elkalandoztál. Mindjárt ott vagyunk.
- Már csak huszonhét kanyar, így görbülj meg? - kérdezi lemondón.
- Neem, nem - legyint a srác nevetve. - Vagy egy-kettő legfeljebb. Látod, itt van már a domb és sziklásodik a környék.
És valóban, nemsokára megpillantják a fenyegetően magasodó feketeséget, a barlang száját... Mina kissé megborzong. Rossz emlékei vannak a barlangokkal kapcsolatban, legutoljára egy háborúdémonnak készülő gyerekgyilkossal kellett elbánniuk egy ilyen helyen.
Walter felismeri a félelmet a tekintetében. - Ne félj, emlékezz, van tüzed. Soha nem maradsz ezentúl sötétben, sehol - Szavai melegen hatnak, akárcsak egy kandalló biztonsága, és biztató mosolya valahol tényleg fényt csempész az Átkos lelkébe... Nem tud nem elmosolyodni ő maga is, de enyhe fenntartott szomorkásság marad azért még a gesztusban.
A barlang szájából szinte akár egy tengerhullám, árad a hűsítettebb levegő, annak ígéretével, hogy valahol mélyen, naptól, annak melegétől és fényétől elzárva őrzi a fagyot kellemesen...
- Huhh... - Borzongva simít végig karjain, ahogy beljebb sétálnak és szinte egyik pillanatról a másikra nem lát semmit, látását behomályozza a koromsötét és csak pislog maga elé, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban nekiütközhet valami a homlokának vagy a szemének. Mert hát miért is ne pont ezek magasságában helyezkedne el valami, pont akkor, mikor nem látja? Egyértelmű.
Megtorpan és szimatol kissé. Pinceszaghoz hasonlatos, de jóval inkább föld-tartalmú aroma tölti meg a tüdejét. Valahol a közelben pedig mágiát szagol. Nem kimondottan az orrával, de érzi. - Nincs itt kicsit... hideg?
- Nem kicsit van az - húzza össze Walter magán a mellényét.
- Úgy értem, a mestered...
- Vámpír, máshogy viszonyul a hideghez, mint...
- Te is eszednél vagy? És én szerinted mi vagyok, madárijesztő?! - éles, felháborodott hangja visszhangot ver a barlang falán, amelynek szokatlanságán felnevet. Zavartan. Mert kicsit meg is rémült. A kuncogása is hullámokban érkezik vissza. - Hé, ne várakozz ilyen sokáig, amíg megszokja a szemed a sötétet - feddi meg a fiú. - Tessék szépen világítani. Te kezded.
- Ám legyen... - sóhajt fel ál-lemondóan, majd felnevet, és megidéz egy aprócska tűzlabdát. Hirtelen libben föl a kezei közt, olyannyira, hogy először be kell csuknia a szemét, hogy lásson. Pár pillanat kell, míg hozzászokik. Körbenéz és elámulva vizsgálgatja a fal apró repedéseinek és kiszögelléseinek árnyékát. A fényt két kezében tartja, akárcsak egy mécsest, pár centivel fölötte lebeg a világító mágikus tűzlabdácska. Ide-oda mozgatja a kezeit, játszadozva a fénnyel és árnyékokkal.
Olyan, mintha még az árnyékoknak is szaguk lenne.
- Indulhatunk - szólal meg fojtottan. "Nyugalom, Michael fiam, csak mutatni akarok valamit." Nyel egyet és elindul beljebb a járatban. Hosszú ideig nem ágazik el az semerre, ám egyszer csak annak rendje s módja szerint elérnek egy kettős villáig.
- Balra - segíti ki rögtön a fiú.
- De miért egy ilyen helyet épített ki főhadiszállásnak?
- Ne aggódj, megmondtam, hogy nem lesz semmi baj!
- Nem is azt mondom. Csak nem értem. Miért nem keresett egy kisebb kúriát valamelyik városban? Az kellemesebb lett volna...
Walter arcán zavartság tükröződik. Mintha kezdenének kellemetlenek lenni neki a kérdések, Mina pedig egyre bosszúsabb lesz. A végén megfázik ebben az átnedvesedett sötét kis lyukban, és már megint egy elágazás... de ezúttal hármas.
- Középen.
Úgy tíz perc múlva még egy. Aztán megint. Az idő szinte egybefolyik, és kezdi úgy érezni, hogy már csak azt hallja: "Balra. Jobbra. Középen. Középen. Balra. A jobb. Ja, várj, nem is, a bal." Igencsak nyűgös már... kezdi úgy érezni, megismétlődik a kanyaros történetük. Hazaérek-e még valaha? Látom-e még Damient valaha? Látom-e a Holdat még valaha?
Összébb húzza magán csuklyáját és sóhajt egyet. De már attól is kirázza a hideg, ahogy sóhaja hangját visszhangozzák a falak.
- Nyugi, Mina, itt lesz már. Látod? Ott kiszélesedik...
Valóban, mintha kezdene érezni valamiféle más illatot is a szokásos fénytelen gombákékon és a poshadt vízén kívül. Amott pedig fény szivárog egy mélyebb, kiszélesedő üregből, valóban. Megdobban a szíve, ahogy közeledni érzi a várva várt alkalmat. Végre találkozhat a mestere mesterével!
Sebtében megigazgatja még tincseit és érdeklődő mosoly telepszik az arcára, eddigi fáradtsága egyszeriben tovatűnik.
Közeledő csizmák zaját hallja, a sajátjukén kívül, majd egyszeriben előtűnik egy női alak.
Kecses, elegáns mozgással jön feléjük, akár egy macska, de mégsem kihívóan. Mina elámul bámulatos hajzuhatagán - szinte a fenekéig ér, olyan éjszínű, mint az övé, de nem hullámos, hanem szálegyenes. Egyfajta köpenyként lengi körül, pedig már van rajta egy; fekete, olvashatatlan mintákkal díszített szűk köpeny. Szabadon maradt kezeit fekete, virágmintás csipkekesztyű takarja. Nyakára közvetlenül két sornyi feketegyöngy nyakék simul. Sok színt nem találni róla, ám az összeállítása így is lélegzetelállító.
- Végre megérkeztetek - Valamiféle mély, matrónás, tiszteletparancsoló hangra számított, ám helyette szinte csevegős kedvességgel szólal meg az érett nőt feltételező, macskásan érdes hang. A feketére festett ajkak mosolyra húzódnak. A hófehér arc akár egy csinos porcelánbabához is tartozhatna, kissé kerekded, akárcsak a Mináé. - Alexis von Neulander. Örvendek a találkozásnak. Te vagy Mina, igaz?
Nos, sokkal nagyobb ceremonialitásra számított... Szíve szinte már a torkában dobog. Nyel egyet és megpróbál rendesen fogalmazni. - Igen, én vagyok. Örvendek.
- Üdv neked is, Walter. Gyertek beljebb, hadd kínáljalak meg titeket egy kis teával.
Nos, mondhatni, hogy nem is erre a fogadtatásra számított... - És utána... mutassam be, hogy mit tudok?
- Mhm, persze. Ráérsz, előbb töltődj fel. Hosszú volt az út idáig, nem igaz? - Csilingelő kacaja mintha kitörölné azt a rengeteg megrázkódtatást, amit ma átélt; azt a sok pillanatot, mikor kételkedni kezdett abban, útja vezet valahová.
- Az volt, igen.
Beljebb sétálnak Fraulein Alexis kis "termébe", amely meglepően hasonlít egy rendes kúria szobájához. Míves szőnyegek borítják a padlót, egy takaros, vörös takarós ágy foglal helyet az egyik sarokban, középen pedig egy hosszúkás asztal jó pár székkel körülvéve. Szinte mindenhol gyertyák - a földön az ágy mellett, az asztal közepén, kisebb-nagyobb és különböző színű viaszú mécsesek ontják természetes - vagy talán mágikus? - fényüket.
A mester hellyel kínálja őket, majd nemsokára arrébb surran pár helyiséggel, amelyek a középső szobába nyílnak és egy tálca teával tér vissza.
- Remélem, elég meleg, elég ideig tartottam a tűz felett... - osztja ki nekik kissé aggodalmaskodva, majd elhelyezkednek az asztal körül. Mina lassan kezd felengedni és egész komfortosan érezni magát. Nem hitte volna, hogy ilyen biztonságban érzi majd magát egy barlangban.
- Egész otthonos ez a hely - jegyzi meg mosolyogva, beleszippantva a teába.
- Igaz? - A művére büszkék boldogságával válaszol a vámpírnő. - Kicsit nehézkes volt berendezni...
- Ez a tea isteni. Mi van benne... megkérdezhetem?
- Citromfű, ánizs és kakukkfű.
- Citromfű... - elégedetten sóhajt és szinte egyszerre kiissza az egészet.
- Jól megy a tüzeskedés a kisasszonynak, Walter? - kérdi incselkedőn Alexis, Mina pedig elvörösödik.
- Nagyon... nagyon gyorsan tanul.
Ismét csak kuncogás a válasz, így mindketten elmélyednek a poharukban.
- Gyorsan elfogyasztottátok a teát. Akár be is mutathatnál párat, abból, amit tudsz, Mina - ajánlja kedvesen.
- Khm, persze - áll fel, és erősen koncentrálva, készségesen bemutat mindent, amit tanultak... a tűzformálást az alapoktól kezdve, a kicsi gömböket, a tűzvirágot, Walterrel összedolgozva pedig sikerül egy jégszívet is megolvasztaniuk. A szünetekben félve figyeli Alexis arcát, vajon jól teljesített-e?
- Nem csalódtam benned, Walter, kiváló tanítványt csináltál Minából! Ügyes vagy. És te is, Mina, rendkívüli, hogy egy vámpír ilyen gyorsan megtanuljon a tűzzel bánni, látom, nem is félsz. - Közelebb kezd sétálni hozzá. A lány arca ismét vörös, de immáron a büszkeségtől, egész bőre bizsereg az elégedettségtől. Nem rontott el semmit, megcsinálta!...
Alexis von Neulander már csak vagy fél lépésre áll tőle, végig fogva tartva a szemeit. Fölemeli egyik kezét és végigcirógat Mina arcán. Az alkonyszemű mintha kőszoborrá változna, lefagy... - Khm... - nyel egyet. - Esetleg... Öntől is tanulhatok még új dolgokat, Alexis? - Hangja jóval gyengébb, mint ahogy tervezte. Az övébe mélyedő szempár nevetésbe fordul, ha az ajkak nem is. Ilyen közelről látva elképesztően gyönyörűek a szemei. Aprócska pupilla egy óriási fagykék óceánban. Élesen hasít a lelkébe ez a tekintet.
- Hogyne, Mina. - arcuk már majdnem összeér, mikor Alexis kissé félrehajol és a fülébe mormogja további szavait: - Mindenekelőtt azt tanuld meg: ne vándorolj el, Nachtraben.
Abbahagyja a légzést... leállítaná az időt egy pillanatra, visszatekerne... jól... jól hallotta? Mozgásra képtelenül áll ott, ahogy a nő karjai köréfonódnak, egészen magához húzva őt... Valami a kezére került, a két kezeire, összekapcsolja őket... egy bilincs...
- Most pedig megyünk haza.
~~Alexis~~
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Szomb. Szept. 24, 2016 1:18 pm

Meghalt az időérzéke. Vagy legalábbis fogalma sincs, mi lett vele. De a tér is. Nem igazán fogja fel, hogy van. A táj, mint valami térkép, elevenedik meg a szemei előtt, és látja, tudja, hogy most ezt a követ kell megkerülni, most itt az út mellett fűszálak vannak, érzi az egyik lábáról másikra helyezedő súlyt, de valahogy mintha ez nem is ő lenne. Mintha nem is ő lenne. Mintha aludna közben, félálomban botorkálna. Csodálkozik, hogy nem esik el, hisz úgy érzi, álmodik, és nem tudja, mi az, ami tartja még a testét, mi az, ami arra ösztönzi, hogy ezt a sziklát átugorja, ott pedig kikerülje a csúszós részt. Nem tudja, hogy csinálja, csak észreveszi, hogy megtörténik. Néha felemeli tekintetét, és végigméri a fákat, melyek gyönyörűen nyúlnak fel a sötét égbe, beszívja a levegőt, és valahol messze érzi, hogy a hűs, illatos levegő belé áramlik, de ez sem ébreszti fel. Mintha nem is lenne itt.
De akkor hol van?
Technikailag érzi a bilincset a kezein, tudatában van a mellette sétáló két testnek, de mintha újra meg újra elszivárogna innen. Mintha újra meg újra vissza kéne rántania magát, és ráeszmélni, hogy létezik. Sötét folyóként gomolyognak a gondolatok benne. Még mikor nem teljesen önmaga, akkor is. Akkor leginkább. Tudata szavakká válik, untalan s őrjítően ismételt mondatokká, pillanatokká, képekké, arcokká és illatokká, reflexiókká, amelyek csak lüktetnek benne újra meg újra, szüntelenül. A csapdájukba esik, körbe-körbe szaladgálnak az elméjében újra meg újra a széléhez koccanva, talán ők is próbálnak kijutni, de nem sikerül nekik... Szándékosan próbálja elterelni a gondolatait, de nem megy.
Mindig szembetalálkozik velük. "Ne vándorolj el, Nachtraben."
Elvándorolni. Persze, ez hatalmas bűn. Mindig is az volt. Hallott legendákat - mit legendákat, beszámolókat - arról, mi történt azokkal, akik elkószáltak. Fiatal, makacs Nachtrabenek, akik látni akartak hatalmas, csillogó városokat, beszivárogni a könyvtáraikba és minden felszínes mocskot elolvasni. Vagy voltak olyanok, akik tündelányokat akartak látni, és esetleg... másmilyen dolgokat is csinálni velük. Vagy egyszerűen csak új tájakra, ízekre, benyomásokra vágytak. Sosem lehetett tudni pontosan, mit akartak. Nem sokat beszéltek róluk. Kellemetlen, kínos csöndet idéző téma volt, valahányszor felmerült, a felnőttek mind elhallgattak, tettek egy-két komor, vészjósló megjegyzést, majd elterelték a témát, amilyen hamar csak lehetett. Mina csak arra a sötét, meredező kíváncsiságra emlékszik, melyet akkor még visszahajtott zugába a félelem, azonban később újra meg újra előjött, és főleg Adelin hatására őt is elkezdte érdekelni, milyen lehet odakint.
Sokáig azt hitte, ez betegség. Hogy a kíváncsiság betegség. Aztán szöget ütött a fejében, hogy a Nachtrabenek elveik szerint voltaképpen mindig is a tudást keresték, ezzel szemben soha senkit nem engednek sehova. Pedig... az nem lehet, hogy minden tudás csak bent legyen.
Mostanra rájött, hogy tényleg nem lehet.
És vissza akarják vinni.
Ezt felfogta. De mégsem teljesen. Tudatával tudja, emlékszik a szavakra. De nem jutott el még teljesen hozzá, mi fog történni. A jövő egy sötét ködkép számára.
"Most pedig megyünk haza."
Minden szó, akár a végítélet. Most pedig. Most azonnal, most rögtön, még időt se kap, hogy felfogja: csapdába esett. Megyünk. Ők. Ő és az a nő. Walter... Walter egy másik történet. Haza. Haza.
Valamiért nem tud hazaként tekinteni arra a helyre. Emlékszik, hogy valamikor az volt. Kívülről ismert minden folyosót, minden korlátot, minden repedést minden csempén, minden pókhálót, minden egyes ablakot, azt is, hogy süt be rajtuk a fény. Itt élnek élénken az emlékezetében. A könyvek dohos szaga. A mély, tudást sejtető, ősiségben úszó illatár. Ezzel szemben amit otthonnak érez, az most egy pici, roskadozó házikó, amely úgy-ahogy áll a lábán, hűvös, bogarak járnak benne, a tetőn átszűrődik a fény, a természet illata megállítatlanul sugárzik be... a friss fű, a falufüst zsenge illata... a kutyák ugatása behallatszik... Annyival élőbbnek, annyira valódibbnak tűnik, mint az a hatalmas torony... Pedig egy kész labirintus volt egykor. Egy zárt világ, amelyet mégis újra meg újra felfedezett. Aztán később rájött, hogy a világ sokkal hatalmasabb. Sokkal, de sokkal hatalmasabb.
És most menjen vissza?...
Tompán csendül a visszhang. Érzi a késztetést, hogy valamit tegyen, hogy megmozduljon, hogy... visítva ellenkezzen, vergődjön, támadjon, perzselje szét Alexis bőrét, karmoljon, ordibáljon szitkokat nem törődve vele, jut-e valamire, és ha esetleg sikerül elszabadulnia, akkor csak szaladjon, rohanjon a világon keresztül a fákat kerülgetve, messzire, vissza se nézzen, csak tűnjön el, vissza a biztonságba, vissza...
Damien. Hol lehet Damien? Mi lesz vele most? Mi van, ha soha nem fogja megtudni, mi történt vele? Mi van, ha soha többet nem látják egymást?... Ez a gondolat felfoghatatlan hideg ürességet hagy benne, és nem lát át rajta, mintha egy vastag jéglap lenne. Nem meri megérinteni, mert fél, hogy vagy eltörik, és megvágja a kezét, vagy akármilyen erővel üti, soha nem törik át. Mindkettőtől retteg. És hirtelen beléhasít a hiányérzet. Damien. Mihez fog kezdeni nélküle? Mihez fog kezdeni a megnyugtató szavai, a mosolya, a jelenléte nélkül? Mintha csak a... Nem, nem tudja mihez hasonlítani, hogy mit vennének el tőle. A szüleit? Kiábrándult belőlük. A testvérét? Halott... a szüleinek köszönheti...
Mindez halvány emlékként ragadt az elméjébe, és most újra felszakad. A sötét felleg közeledtének köszönhetően egyre élénkebbnek érzi, és meg-megrezeg benne, hogy vissza kell térnie oda...
Egyáltalán ő ez még? Ő látta apja szigorú arcát, ahogy keskeny ajkai megformálják a megmásíthatatlan szavakat...
Nem látja, merre mennek. A világ összefonja magát egy átláthatatlan, sötét csapdává. A lombok, melyek pár napja oltalmazó gyönyörűséget jelentettek - komor, vádló oszlopokon lengedező zászlók. A rejtő finom, puha sötétség - vészjósló árnyak.
- Itt megpihenünk. Nemsoká hajnalodik, nézek egy fényvédett zugot magunknak. Nem, nem foglak itthagyni titeket a farkasoknak, egyáltalán nincs ilyen szándékom, ha esetleg ily oktalan ötlet fogalmazódna meg jámbor kis fejecskéitekben.
Nem szólnak semmit. Mintha a természet is érezné, hogy a tény, hogy e két egyébként szószátyár élőlény csak néz maga elé, és hallgat, anomália, a szél megrezzen és hirtelen süvít át rajtuk.
Alexis eltűnik a fák között, mint egy fekete macska. - Mi lenne, ha elsétálnék? - szólal meg, furcsállva a nő elővigyázatlanságát.
- Valószínűleg... vagyis lehet, hogy itt leselkedik a környéken, vagy ez talán egy teszt, hogy elmész-e, vagy, hogy elengedlek-e, vagy körbevette mágikus csapdákkal a helyet, vagy mind az előbbiek...
- Ja, valószínűleg... - vágja rá hidegen és lazán. Mintha az időjárásról... Be se fejezi a mondatot. Gondolatban is unja már.
A hosszú hallgatásban a rájuk telepedő csend félelmek, emlékek és zavart szégyen alakját ölti fel. Akár az egymást kerülgető, harcra készülő macskák, várják, melyikük szólal meg először. Teljességgel tisztában vannak vele, hogy ennél jobb alkalmuk nem lesz... talán soha.
Gesztenyefák meredeznek felettük. Mina még emlékszik arra, amikor virágoztak. Imádja az illatukat.
Walter megköszörüli a torkát. A lány ránéz.
- Akár hiszel nekem, akár nem, én... nem tudtam. Tényleg.
Néz maga elé. Feledés. Hát ennyire "várják" őt vissza? Egy ilyen erős Nachtrabent küldenek utána? - De mire kellek én ennyire...?
- kérdi elmerengőn, próbálva belelátni azok lelkébe, szándékaiba, akiktől származik... a fizikai énje legalábbis...
- Mics... ez hogy jön ide?! Nem is... haragszol rám? - Mina majdnem felnevet. Haragudni. Egy mérhetetlenül gyerekes és egyszerű fogalom, mégis kifejez olyan sok mindent... Valami igen erőteljes melegség gyullad a lelkében Walter iránt. Haragudni... Nem. Nem haragszom. Nem haragszom, amiért elárultál. Amiért visszaküldtél oda, ami talán rosszabb, mert mindenképpen hosszabb a halálnál. Hogy is haragudnék. Gyűlölhetnélek. De minek? Nem tehetsz róla... csak egy eszköz voltál... Mosolyfélére húzza a száját, miközben fejcsóválva vizslatja az eget. Csillagok figyelnek vissza rá, mint annyiszor, s most mégis teljesen más. - Nem... - ennyit felel csak halkan. Tudja, hogy most vergődni kéne, mint ahogy minden sarokba szorított állat teszi, és nem érti, ő miért nem...
- De... de... elárultalak. - És nem hiszem el. Kimondta. A kelleténél élesebb kacagás színezi az éjszakát. Walter úgy bámul rá, mint egy őrültre.
- Nem. Nem árultál el. Nem védekezhettél egy felejtés ellen, képtelenség. ...Gyűlölöm - fűzi hozzá suttogva és megrázva a fejét, fintorogva. Gyűlöli a Felejtést. Undorító egy dolog. Mint a mérgek. Sőt, rosszabb. Ami eltüntet, az mindig rossz. Legalábbis szerinte. Sokan nem így gondolják, ez szent... Néha már nem tudja, mit gondoljon... Ki gondolata is az igaz valójában... De végül is mégis a sajátja mellett kell kikötnie. Valami célért muszáj küzdeni. Ha tétovázik, nem lesz célja. Akkor már inkább legyen egy nem teljesen tökéletes cél, minthogy semmi...
- Nem is tudhatom, igazat mondott-e. Talán egészen mást akart... mint...
-...itthagyni minket a farkasoknak?
- Például. De... de komolyan... nem... nem biztos, hogy igazat mond... talán csak rád akar ijeszteni, talán csak harcképtelenné tenni, elérni, hogy ne bízz bennem, vagy... - próbált a fiú valahogy kimászni ebből a lehetetlennek tűnő helyzetből, de idáig tartott a lendület. A bizalom említésénél megijed. Attól fél, nem fogok bízni benne, hisz hogy is tehetném. De hogy érhetné el, hogy bízzak benne, mikor ő maga se tudja, mit tett?... Na ezért utálom a felejtést.
- Sajnos nem. - mosolyodik el szomorúan, jelezve, hogy értékeli az erőfeszítést. Tulajdonképpen egészen meg van hatódva. Milyen kár, hogy éppen viszik haza. Mit fog ott érezni? Mi vár ott rá? Mit fog kapni? Érezni fogja a lesújtó szavakat, vagy nem fog törődni velük? Sírni fog-e, szégyellni magát, esetleg megpróbálni elmenekülni? Vagy behódolni?...
Ó, már behódolásnak érzi at, hogy teszi, amit mondanak, s engedelmes leányként otthon marad és tanul... és teljességgel érzi. Mi történt vele. Mi is ő most?
Vagy olyan tekintettel fog nézni, mint Ade, üresen és makacsul és teljesen eltávolodottan, elzárkózni mindenkitől, majd pedig... meg fog... meg fog őrülni?
Olyan távolinak tűnnek ezek mind... és mégis olyan közelinek. Fel sem fogja őket teljesen annyira, hogy félni tudjon, de valahol mélyen, hidegen retteg az egésztől... Egyik változat sem tűnik jónak, egyik irányba sem futhat, pedig muszáj lenne... lenne, de mégis hogyan?
-...Túl sokat tud. Tényleg vissza akar vinni. Hidd el, én ismerem őket... hát... legalábbis egyféleképpen. Sajnos nem úgy, ahogy szeretném. - Nem csak úgy, ahogy szeretnie kellene egy szülőnek. Bár nem igazán tudom, egy szülő hogyan szeret. De nem úgy, hogy bánt... biztosan nem úgy kéne... Ahogy Damien szeret, az tetszik... miért nem szerethettek ők is annyira? Miért nem voltak... szabadok? Persze... szerintük ez a szabadság... szerintem nem... miért nem? - De nem... egy Nachtrabennek nem szabad... - hirtelen megfagy. Kimondtam. Kimondtam a nevemet - realizálja, s hullámként rohan át rajta a felismerés, hogy már nem baj....
- Elkóborolni?
Fuj. Gyűlölni fogom ezeket a szavakat. A francba is, Alexis. - Nem érted. Nem úgy nem szabad, mint ahogy nem szabad Isten nevét hiába szádra venni. Egyszerűen... nem szabad, úgy, hogy majdhogynem nem lehet. Mint ahogy nem lehet átmenni a falon. Kizárt. Ha megteszed...
- Értem.
- Nem hinném - sóhajt. - Bennük van. Ne nyisd ki az ajtót... - Miért? Miért mondok ilyeneket neki?  -Rettegve mered maga elé. Ketté fog szakadni. Legalább. Mintha belülről lassan köddé válna és elszivárogna, mintha már csak egy képlékeny valami lenne, mintha most születne újjá és nem tudná eldönteni, hogy mi legyen belőle... pedig még mindig itt van, érzi az anyagi valóját létezni, csak el kellene dönteni, hogy most, a jelenben micsoda...
De csak be van zárva ide, ebbe az anyagi létezésbe, ez nem ő igazán. Nem ő a hullámos fekete haj, a szép vagy épp közönséges ruhák, a nagy szemek, a kezei, az ujjai, mindez nem ő. Csak egy eszköz, amit használ. Ő... Ő ki tudja, micsoda.
- Micsoda? Milyen ajtót?
- Semmi... - feleli síri hangon. Szúrni kezd a szeme és az orra és hirtelen kirázza a hideg... Meleget akar, biztonságot, békét, egy meleg takarót, egy forró teát, azt, hogy oldalra fordulva a falhoz kucorodhasson, puhaságot, csendet... Damient... - Walter... ha valaha találkozol még Damiennel, vagy bárhogyan el tudsz hozzá juttatni egy üzenetet...
Ebben a pillanatban megreccsen egy ág és pár bokor és fa közül egy másik pár bilincsen fogva Alexis előrángat egy kifürkészhetetlen arcú Damient.
- Komolyan mondom, Mina. Egy sötét tünde vadász. Én már rajtad nem tudok kiigazodni.
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Csüt. Szept. 29, 2016 5:58 pm

Lux


Körforgás

Damien élete többé-kevésbé abból állt, hogy kereste Minát. Avagy vigyázott rá, avagy kísérte, avagy ehhez hasonlók...
És nem bánja még most sem. Fogalma sincs, miért, de mégsem. Most, ahogy ki tudja, hányezredszerre simítja végig lovai szőrét az istállóban, és figyeli, ahogy a még épp valamennyi meleget megőrzött őszi napsugár élénkre színezi barna szőrüket, elmereng azon, hogy... neki... nagyon más élete is lehetne. Furcsa. Na nem, mintha most merengne el először. Elméjében élt mindig is egy kép egy fővárosi büszke, nemes sötét tündéről, de... valahogy ezekben az álmokban mindig világosabb arca volt annak a tündének. Na nem, mintha valaha is holdcsókolt akart volna lenni. A külsejével semmi baja nem volt - nos... igazából nem érdekelte úgy, mint mondjuk Minát szokta a sajátja, de hát ő lány - na jó, nő -, és alapvetően, Mina egy külön faj minden tekintetben.
Talán pont ezért szereti.

Mina élete nagyrészt abból áll, hogy vigyáznak rá. És nem bánja, egyáltalán...

Álmaiban egy tó mellett ül. Nincs sok tó a közelében, többet látott illusztrációban, mint valóban a saját szemeivel, de imádja őket. Ezüstös tükör simul el előtte, olyan csodaszép, amely már túlzás és giccses lenne az igaz léthez... Ám ő itt nagyon szereti. Mindig rá kell jönnie, hogy már sokszor volt itt. Sokszor látta a tükörképüket csillogtató, V-alakban repülő madársereget, a lengedező lombokat, hallotta a szél lenge susogását...

Gyöngyöző könnyekkel gyönyörködtem művemben
Úgy véltem, senki se búcsúzhat gyönyörűbben
Sietségemben elfeledtem, mennyire is
Kapaszkodsz belém önfeledten.


Kis falujukban nemsokára ünnepséget rendeznek. Mindig szokott éneklés és tánc lenni, s most úgy gondolta, ő is beszáll az ősz köszöntét... vagy talán valamiféle mást ünneplő kavalkádba.

Gondolkoztam, ezüst bundájú farkas vagyok,
Vagy hajnal harmattal röppenő pillangó.
Aztán rájöttem, nem számít, mi vagyok.
Öndicsérésem úgyis mulandó.


Írta egy valaha élt költő, már a nevét sem jegyezte fel az emlékezet... Viszont ezek a sorok valahogy... valahogy mintha az övéi lennének. Pedig nem is akart ő búcsúzni senkitől soha. Kivéve... hát, nos, megtette. De azt nem bánta meg. S egyáltalán nem ők jutnak eszébe. Valami, ami mintha nem is vele történt volna, de mégis érzi valahogy.
Talán írnia kéne. Azt mondjuk csak naplót szokott, inkább olvas.
Halkan felnevet, hogy még álmában is ezek a szavak visszhangoznak az elméjében. Az első két versszak, újra meg újra. Aztán a többi...

Magam boldogságát keresve
Vakon kutatva elúsztam mellette.
Még szerencse, hogy visszanéztem,
Mert tekinteted tüze a tarkóm égette.

Holdfény simogatott minket régen,
Emléke forró-fagyosan égetett.
Egyszerre üldöztem s menekültem előle.
Őrült körforgás volt az életem.


A másik oldalon egy saját farkába harapó kígyó volt illusztrációként, erre emlékszik... Részletes mintái, bár csak tintából voltak, mégis mintha megcsillant volna rajtuk a napfény. Az ódon könyv dohos illatú lapjai visszaadtak valamit abból az életből. Abból az... őrült káoszból.
Fogalma sincs, miért döntött úgy, hogy pont egy ilyen verset fog megtanulni. Még ritmusa sincs rendesen, nem magától értetődő lendület visz tovább, mint néhány, közkedvelt, falusi darabnál... De valahogy nincs szüksége egyszerűségre ahhoz, hogy benne maradjon a fejében. Most is tisztán hallja. Az ő ajkai mozognak, de nem a saját hangján érkeznek vissza a szavak. Mintha maga a tó szólalna meg.

Úgy sírtam, mint aki magányos.
Megvolt holott mindenem.
Más életét öli értük, én meg
itt csücsültem ezeken a kincseken.

Nem értem be velük sohasem.
Tudatlan hívogattál édesen.
Mint penge, mart belém élesen
A vágy okozta félelem.

Holdtökör, holttükör
Mit rejt vajon a víztükör...
Kérdést vagy választ,
Megtudom-e valaha, mitől választ
el e jégtükör?

Álmaimban puha haj simogatott,
Ismerős illat simult körbe.
Ha a napra néztem, ha magamra, ha az égre,
Ha egy virágra, te tértél eszembe

Nem mutattam meg senkinek.
Úgy alakult, csak te lásd.
Így nem látott engem senki még -
Így nem akartam még senki mást.

Mindig is ezt akartam. Úgy akarni, hogy meghalni.
Most, hogy itt voltam, mást sem, csak menekülni.
Az éj hegedűse játszadozott a szívemen -
Húrjain zengett az életem.


Az éj hegedűse. Egy éjfekete szoknyás, holdat figyelő leányzó - így jelenik meg a szemei előtt. Haja hullámos, hosszú, hol fekete, hol ezüstös, akár maga a hold és az éjszaka. Dallamokba szövi a fájdalmát. Mások fájdalmát. Mások fájdalma már az ő fájdalma is. A világ énekmondója.
Eszébe jut a fehér róka... Talán köze lehet neki az Éj hegedűséhez? Talán éppen az ő lánya? Megpróbálja megkeresni a vonásait, de a lány mindig háttal áll neki, csak szélfútta gyönyörű ruháit látja és tincseit és lábait és fekete cipellőjét, a sziklán éles horizontként álldogáló alakját...

Kiáltva kérdeztem tőle minden reggel.
Az alkony sem jutalmazott felelettel.
Üresen, szomorúan nézett rám az ég.
Azt mondta, mit tegyek, nekem kell megtudnom még.

Hiába mondtam neki, hogy nem tudom,
Nem szánna meg, akárhogy akarom.
Nem szánt meg, egyre csak hallgatott.
Azt hittem, végleg megfagyok.

Megfagyok, majd összetörök
Darabokban szétgurulok a világban
Tán valakinek hasznára is leszek még
Vagy csak üres kristálydarab a határban.

Mit fog számítani, mondtam én.
Csak mondtam és mondtam, de csak kívül.
Belül nem hittem el soha,
Hogy lelkem valaha is kihűl.

Elbújt a mélybe, a lét sötét zugába
Mint télen a madár korhadt fa odvába
Mint morcos medve mély barlang mélyére
Mint békák évente a tó fenekére.


Elmerengve mered a tótükörre. Mintha ezer lelket őrizne. Mintha ezer lélek menekült volna ide. Vajon mitől hullámzik a tó felszíne még akkor is, mikor szélcsend van? Talán az a sok lélek akar mondani valamit... Mert bármennyire is nem borítja jég most a víz felszínét, nem tudnak kijutni onnan, mert... mert...
Miért is?...
Saját magukat zárták be.
Miért gondol erre álmában?
Igen, tudja, hogy álmodik... Talán az ő lelke is egy tóban úszkál? Talán pont ebben a tóban? De miért tenné? Nincs semmi oka már elbújni ide. Biztonságos melegben van, nem kell menekülnie sehova...
Szélfuvallat süvít át rajta. Hópelyheket érez a bőrén, s ahogy körbenéz, látja is őket. Ösztönszerűen kinyújtja a karját, ujjai szinte úsznak a levegőben, sétálni kezd, hogy minél többet elkapjon belőlük. Hátrahajtja a fejét. Homlokát, orcáját, száját éles finom fagyszurkálásokkal hintik be. De nem fázik. Lenéz magára. Lábszára már kivillan a sötét szoknyaruha alól, karjai is szabadok. Oldalra pillant, s a tóparton maga mellett lát egy gyönyörű fahegedűt teljes rendben lerakva...
Elkerekednek a szemei. Újabb szellő simogatja végig, langyosan, körbeölelően, arcába fújva hullámos sötét tincseit. Ahogy a holdfény megérinti, egész ezüstösen csillog.
Ő lenne az?...

Elszunnyadt, ott maradt,
Szenvedett egyedül.
Aztán jött a napfény végül,
És el sem hitte, hogy olvad.


Csak jönnek, jönnek egyre a szavak. Énekel neki a tó. Vagy ő énekel a tónak. Szüntelenül. Viszi magával a sodor, pedig tóról van szó, és nem is folyóról.. és ráadásul áll egy helyben... de mégis, mintha a széllel együtt röpülne...

Visszanéztem kék tótükrökre.
Könnyek voltak, fájdalom és remény.
Fény és sötét, tűz és jég.
Nem hittem, hogy lehetsz még valaha is enyém.

És a villám nem jött. Áradás mosott el.
Tűzforró áramlás, vitt magával messze.
Nem álltál ellen, azt csak régen tetted
mikor puszta félelemből született minden tetted.
Kivéve, ami kellett volna. De elfeledheted.
Megtettem helyetted.

Azt hittem, elmúlt már ez
A színek a hangok, az őrület.
Azt hittem, felnőttem, azt hittem, nincs többé
De visszatért hozzám. Könyörület?

Hitetlen üdvözlöm, csodáló szemeimmel
El sem hiszem, hogy én csináltam, el se hiszem, hogy én értem el.
Nem értem. Hogy nem érthettem?
Azt hittem, el sem érhetem.

Átölelem. Átölellek. Puha haj simítja arcomat
Ezüstös fagykék szemek éltetik harcomat.
Értük teszem, vagy magamért? Nem számít,
amíg bármi is történik, nekik adom magukat.

Éneklünk és örvendezünk.
Langyos estéken történeteket mesélünk
Együtt sírunk és nevetünk.
Még egy napon át szeretünk...
S ezt minden nap elénekeljük...


Az utolsó sort már csak ő tette hozzá. Eredetileg nem volt ott. Mégis úgy érzi, kell az oda. Enélkül olyan... kétségbeesett lenne az egész. Egy örök álomba kapaszkodás. És miért is ne írhatna át egy ki tudja, hány évtizedes verset? Megvan az évszázados is... Kicsit furcsán érzi magát miatta, de mégis úgy érzi, teljes mértékben a jogában áll. Egyébként is, most álmodik, miért ne írhatna át bármit? Várjunk, most akkor, ha felébred, nem is fog emlékezni erre egyáltalán? Reméli, hogy azért még fog...
Talán a vers nem is létezik igazából? Azt is csak ő találta ki?
Áh, ugyan. Szép lenne. Szép lenne, ha ilyet tudja csinálni csak úgy szabadjára engedett elmével, de nem valószínű.
Viszont mindenképpen kell oda az az utolsó sor. Kell a véglegesség. Mármint, a szabad véglegesség. A biztonság. Mindg is igénye volt és van a biztonságra...
Kifújja a levegőt. Kifújja a levegőt, és egyszerre megmozdul a szél, végigsimít a tavon, hullámot indít el, amely elsimul egészen a túlsó partig, ahol egy kis adagnyi vizet kilök a túlfélen. Világít ott valami. Mi az, egy fehér szarvas? Vagy egy farkas talán? Vagy mindkettő, s egymás mellett vannak? Vagy egy és ugyanaz a kettő?

S ekkor felébred.
Bágyadt, de egyúttal azért mégis kipihent. Friss, isteni erdei levegőt érez. Valamint avar és fenyőtű illatát. Viszont a fizikai valója lassan kezd eszmélethez térni és érezni, hogy csontjai bizony nem éppen kedvező helyzetben vannak, ugyanis eléggé sajognak. Pislogva eszmél rá a valóságra és nyöszörögve fordítja szédelegve a hátára magát, hogy egy rakás félig elsárgult lombbal teli ággal szemezzen, amelyek mögött szürkéskék ég néz vissza rá.
Ez túlságosan is ismerős... Mi a csodát keres már megint egy erdőben?!
Egyvalamiben viszont megnyugodhat: a vers nem csak álom volt. Még most is határozottan emlékszik rá... minden egyes szóra...
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Wilhelmina von Nachtraben on Vas. Okt. 02, 2016 7:14 pm

Tűzpróba VI

Közel áll ahhoz, hogy elnevesse magát.
Amikor már épp elhinné, hogy valami már nem lehet jobb, vagy rosszabb, hogy megállíthatatlanul halad valami felé... semmi se térítheti el, akkor persze, hogy történik valami, ami mindent megváltoztat.
Várjunk. Mindent megváltoztat? Biztosan biztonságos előre inni a medvebőrére? Könnyen lehet, hogy a sorsát egy cseppet sem befolyásolja mindez... sőt, az is megeshet, sőt, mi több, valószínű, hogy inkább ront rajta, semmint javítana, ugyanis már nem csak önmagának okoz kárt...
De jelen pillanatban mégis lehetőségként gondol rá. Muszáj megragadnia, jobb esélye keresve sem adathatna... de hogyan?
Szívdobogása eltompít minden más zajt maga körül. Úgy érzi, sarokba van szorítva, időre kell felelnie, cselekednie, különben valami iszonyatos történik... de minél jobban gondolkozik, mit tegyen, annál inkább elveszik a kétségbeesésben.
Walter furcsállóan pislog a Nachtrabenre. - Hogyhogy eddig nem vette észre, hogy követ minket? - Nagyon jó kérdés. - Biztosan követ már egy ideje...
A vasvillaszemektől, amelyek a fiúra merednek, még Minában is meghűl a vér. - Mindig zseniálisan megragadod a leglényegtelenebb részleteket.
- Nem hinném, hogy annyira lényegte...
- Nos, akár úgy döntesz, visszavonulsz, vagy pedig ostoba macska módjára szembeszállsz a szökőárral, sötét tünde?
Kicsit sem beképzelt. - gondolja Mina. Picit túl sok metafora került ebbe a kérdésbe.
- Nem akarok harcolni.
- Nos, ezen nem lepődtem meg, tekintve, hogy azzal a két fogpiszkálóval nem sokra mennél. Ez esetben mi célból rabolod drága időnket? - A nő macskásan fonja össze karjait és felelősségrevonón hajtja oldalra fejét. Vajon ki lehet? Lehet, hogy... valamiféle közeli rokonom? Lehetséges lenne? - tűnődik. A vonásokból nemigen tud megállapítani semmit, finom márványarc Alexisé, lélekbe fúró fagykék szemeinek rezzenetlen kifejezése semmiféle puhaságot nem árul el, ennek ellenére előfordulhat, hogy más helyzetben tud érezni olyasmiket is. Talán. Mennyi idős lehet? Van-e párja, gyermeke?... Ezekre a gondolatokra valahogy borzongnia kell. Ez a nő úgy fest, mint egy szobor. Az efféle családias dolgokat elképesztően nehéz hozzá társítani.
- Mit gondol, mit? Mi célból lehetek itt? Miért kockáztatom az életem? Azért, hogy az idejét raboljam? - Minára pislant egy röpke pillanatnyi ideig, kifürkészhetetlen tekintettel. A lány hirtelen kezdi borzalmasan érezni magát. Buta volt. Nem fog tudni mit tenni. - jön rá. De... mi mást tehetett volna?... Marad. Életben marad. Helyette követett. És most ki tudja, mi történik vele, miattam. Mert ismerem. Mert elszöktem otthonról, mert találkoztam vele. Valóban volt jogom? Ki mondhatná meg? Attól függ, kit kérdezek, de... mi az igazság?
-... tisztában van vele, igaz? - Micsoda? Mivel? - mászik vissza a kétségbeeséshullámból.
- Nyilván. Ettől még megpróbálom a lehetetlent. - Nyugodt, sztoikus hang. És... mi? Egy mosoly?
- Őrült vagy. - Valószínűleg Alexis rég fejezte ki ilyen röviden magát, ám ez a két szó jelen esetben pontosan szinkronizál Mina érzéseivel.
- Meglehet. Sőt valószínű. Ettől még kötelességemnek érzem, hogy megtegyek mindent, hogy szabadon eressze.
A nő a felsőbbrendűség nyugodt biztonságérzetével néz rá. Tökéletesen tisztában van vele, hogy egyetlen pillanat, és akármeddig is beszélgetett, játszadozott előtte a zöldszeművel, ő már el is felejti, hogy valaha létezett. Mina hirtelen gyűlölni kezdi a fajtáját. Egyáltalán hogyan létezhet ilyen dolog, mint ez a mágia? Szabad-e ekkora hatalommal halandóknak rendelkezni?
Valószínűleg ez a kérdés Azrael kardjával kapcsolatban is...
- S mi mindent fogsz megtenni? Könyörögsz? - Mintha élvezné már.
- A megalázkodás ezen fázisát valamivel későbbre terveztem időzíteni, nem most rögtön. El is kerülném, ha lehet.
- Ah. Úgy hiszed, van választásod?
- Szerintem hagyjuk, én mit hiszek. Mina választásai fontosabbak.
Felzúg a vére hirtelen. Jegesen simulnak kezéhez a bilincsek. Két fogva tartott lény, ahogy próbálják megmenteni egymást, legalábbis az egyikük, a másik... ő csak... reszket mindenki életéért... és halványan pislákol benne még szabadulásának reménye. Nem akar visszamenni. Oda nem. Az nem az ő élete már...
- Nyilván fogalmad sincs a Nachtrabenek elveiről, és ez így is van jól. Viszont ennélfogva nem értheted meg a dolgot. Akár el is fogadhatnád. Mégis hogy gondoltad, hogy egy ilyennel kötöd össze az életed? Semmi közötök egymáshoz, és nem is szabad, hogy legyen.
- Miért nem szabad? - Mire rájön, hogy beszélni kezdett, már kimondta. Feszülten vár. Még most sem tudja befolyásolni szavait. Rémülten szemez a meglepett tekintettel.
- Úgy tudom, csak pár éve volt, hogy eltűntél. Mindent kiszivárogtatott az elmédből ez a...
- Ez a világi söpredék? Ez lennék, igaz? - nevet fel.
Ne, ne, ne csináld, csak rosszabb lesz... Alexis hitetlenül csóválja meg a fejét. Mina nem szólal meg. Szerintem sokkal inkább beszivárogtattak az elmémbe. Nem ki. És furcsamód a mostani "állapot" jobban tetszik... Van egy olyan érzése, hogy ez a válasz nem találna meleg fogadtatásra. - Világi? Mi tán egyháziak vagyunk? - szól közbe. Ez mégis honnan jött? Ez egyre rosszabb...
Kezd megőrülni. Biztosan kezd megőrülni. Adéval is ez történt? Bezárták, és kezdett megőrülni? Miért nem bírják ennyire ezt? Generációk élték le előttük ugyanezt az életet, és nekik ment... Nem akar megőrülni...
- Az, hogy kijelented, még nem változtatja meg, hogy az vagy. Fogalmazhatunk így is, te mondtad, nem én.
- Mikor fogja elárulni, kicsoda maga? Azt már nyilván tudja, én ki vagyok.
- Nem tartozom semmilyen magyarázattal. Pusztán el kell végezzem a feladatom, és örömmel is teszem.
- Miért...? - kérdi újra makacsul.
- Néha valóban elgondolkozom rajta, ugyanis úgy tűnik, degradálódtál egy hároméves szintjére, kincsem.
- Ne beszéljen úgy velem, mintha az anyám lenne - vág vissza. Érzi, hogy nem érzi az anya szó valódi jelentését már. Már... nem egészen tudja, milyen az, összemosódik a lelkében, mit mihez kéne társítania. És ez borzasztóan megrémiszti.
- Szerencsére ő nem én vagyok, igencsak nehéz dolgom lenne. Mindössze annyit kell tennem így, hogy elindítalak egy úton, mely...
- Már elindultam rajta. Nem véletlen volt, hogy letértem. Saját döntés volt, én hoztam meg! Eltűntem! Miért nem tudnak egyszerűen csak úgy tenni, mintha nem léteznék? Kiírták magukat az életemből. Többé nem vagyok hajlandó közéjük tartozni! - érzi, hogy külsője, bensője egyaránt megremeg. Most mondta ki először így... Nem egészen biztos benne, szavai teljes mértékben tükrözik-e az igazságot. Furcsa érzés szembenézni velük. Az ő szavaival, az ő érzéseivel. Olyan sötétek. Lehetséges, hogy ezek mind benne voltak olyan régóta? Ilyen határozottan képes hirdetni, hogy elveszett?
Vagyis nem veszett el. Volt neki egy, akihez tartozzon. Hogy ezek után mi lesz... - Nem vagyok már gyermek. - Legalábbis egy szempontból nem... - Tudom, mit akarok. Miért lenne magának, aki fogalmam sincs, kicsoda, több joga eldönteni, mint nekem?
- Azt állítod, nem vagy már gyermek. Ezek egy lázadó kamasz szavai.
- Egy gyermek és egy lázadó kamasz nem épp ugyanaz - mutat rá Walter, hosszú idő óta először megszólalva. A nő ránéz és felkacag, mire Mina körmei belevájnak a tenyerébe.
- Walter, te is szimpatikusabb voltál, amíg nem tudtad, ki vagyok. Talán később még magam mellett tartalak egy kicsit, igen mókás volt a rajongásod. - Mintha csak táplálkozna az árulást felismerő, kihunyó lángú tekintet rezignációjában. Ez a nő egyáltalán nem szégyelli, mennyire hideg - állapítja meg. Mondjuk ezt első ránézésre megmondhatta volna. Neulander, hát persze...
Mina részvétteljesen pillant a fiú elvörösödő arcára, melyen tehetetlenség, szégyen és szomorú düh vetekszik egymással. Legszívesebben megszorítaná a kezét...
- Ha visszaviszi Minát, soha többé nem jöhet vissza, igaz?
- "Jöhet vissza"? Még mindig úgy beszélsz, mintha...
-...mintha az enyém lenne. Igen, mert bizonyos szintig az is.
- Nohát - kuncog. - Erről megkérdezhetnénk őt is - Láthatóan jól szórakozik. Most már megkérdezhetnek engem is, igaz?...
Kis híján elmosolyodik ő maga is, de fenntartja sötét arca maszkját és inkább nem hitegeti magát. - Alexis - szólal meg halkan, szinte kérlelőn -, menjünk...  - Esdeklő alkonyszemei pillantanak fel a lassan már gyűlölt fagyos tótükrökbe. Fogalma sincs, hogy vette rá magát erre, de kicsit büszke. Így legalább Damiennek nem esik baja...
- Mina - Igen, ez már a kapaszkodás lesz. Hallja a hangban a felháborodást és kétségbeesést. Nem néz oda. Nem teheti... nem bírná.
Azt várná, a Nachtraben ismét befűz egy csípős megjegyzést, de nem teszi. Csöndesen hallgat. - Tudod te, mi lesz, ha hazamész?
Nem, nem tudom... - Nem számít. Nem tehetek mást.
- Nem bizony. Örülök, hogy látod már.
- Dehogy látja. Hogy látná már?... - Mina odáig hallja az ideges légzést és behunyja a szemeit. Csak induljanak már. Még soha nem fájt itthagynia senkit ennyire, mint most. Mindjárt el fogod felejteni. Hazamész, vadászol tovább, éled az életed... élj... - Mina, legalább ne ilyen látványosan add fel. Legalább küzdj egy kicsit, még, ha nincs is értelme. Legalább mutasd, hogy fontos ez neked. - Cinizmus hatja át a szavakat, de ugyanakkor őszinte könyörgés is. - Vagy legalább tegyél úgy...
Hát igen, ezt kellene tennem. Megérdemelnéd. - Minden jót, Damien. De tényleg. Minden jót...
Hát, ez a két szó nem lesz elég, azt már most érzi. Ezer másikat tudna mondani, és kellene is mondania, de nincs lehetősége rá és eszébe sem jutnak. Ökölbe szorulnak a kezei, szándékosan, hogy ne remegjen... Annyira kíváncsi lenne pedig azokra a zöld szemekre most, arra az édes fájdalomra bennük, amely érte és miatta lángol. De hogy akkor képtelen lenne egyetlen lépést is tenni, az is biztos...
- Úgy vélem, a dolog eldöntetett. Gyermekeim, ideje útra kelnünk.
- Micsoda?! Én... én is megyek? De nekem... nincs ott mit tennem, én... mit csinálnék én a... N-Nachtrabenek között?
- Ó, dehogy, nem maradsz ott. De nem engedlek el magam mellől egyelőre. Hazavisszük Minát, aztán kapsz te is egy Felejtést, utána... majd eldöntöm, mihez kezdek veled.
Mintha egy undorító mocsár kellős közepén állna. Körbenéz, de mindenhol ingoványos talaj fogadja, egyet lép bármely irányba, és elsüllyed... Muszáj lesz úsznia, amerre rángatják, nem tehet mást... Borzadva eszmél rá, hogy még mindig létezik. Behunyja a szemét, s elképzeli, hogy eltűnik innen, s egy naptütötte, zöld mezőn ébred, távol innen, vagy... egyszerűen csak... megszűnik létezni... vagy, hogy a sok szörnyűség, ami történt, mind csak álom volt, hogy Ade nem halt meg, ők apuval és anyuval boldogan élnek otthon és könyveket bújnak minden nap...
Amikor ráeszmél, hogy mindez egyáltalán nem igaz, kis híján elkezd zokogni.
- Hát rendben. Sötét tünde, van még valami ellenvetésed? - Damien vagyok - fűzi közbe halkan, fogalma sincs, hogy miért. - Ah. Remek. Én pedig borzasztóan izgatott, várva, hogy mivel állsz még elő. Igazából örülnék, ha vitatkoznál még egy kicsit. Próbálj csak meggyőzni!
- Hogyne. Még élvezeti forrásként is szolgáljak? Hogyne. Nyilvánvalóvá vált, hogy semmi értelme.
Most ő is lemondott...?
Hirtelen összeomlik benne valami. Nem tudja, hogy mi. Eddig sem látott reményt a szabadulásra. Az előbb már indulni akart, itthagyni Damient és e világot örökre...
Áh, dehogy akarta. Nevetnie kell. Egy pillanatra elhitte, de nem... valójában sosem tudta elképzelni. Pedig kellene. Mert ez lesz. Nincs más út. Most már Dam is belátja ezt... Vagy esetleg... valami mást tervez? Miért kell nekem mindig reménykedni?
- Hát... - ál-szomorú sóhajjal igazítja sötét hajzatát a fülei mögé -...akkor nincs más hátra. Búcsút kell vennünk. Egy élmény volt, sötét tünde. Akit Damiennek hívnak, el ne felejtsük. Viszont te el fogsz engem, hah, és ez így is van jól...
- Maga mindig ismétli önmagát?
- Nem, általában csak Felejtés előtt. De valóban, ki kéne találnom új szövegeket, pusztán, hogy én ne unjam el. A kliensek ugyan nem fogják.
- Ennyire élvezi?
- Ha tudnád, mennyire mulatságos. De nem fogod, sose. Valószínűleg egész életedben csak szarvasokat fogsz hajszolni, vagy esetleg ártatlan bárány vámpírnőket, bár azt kétlem, hogy még egy elszökött Nachtrabent találsz valaha - már nem is fojtja vissza nevetését. Mina úgy érzi, képes lenne lehajolni most és körmeivel elkezdeni ásni a földet, amíg akkora nem lesz, hogy beleférjen...
- A Hold fényére... Tényleg nem fogom bánni, ha elfelejtem magát.
Mina ekkor nevet föl. Nem igazán szándékosan, maga is meglepődik rajta. Őrültek gyülekezete.
- Hiányozni fogsz. Furcsák vagytok ti. Te és Mina.
- Mondták már.
- Az lenne a legszebb, ha őt is elfelejtetném veled, de...
-...olyat nem tehet.
- Ezt nem tudhattad. Nem lehettél biztos benne. Csak akartad, hogy így legyen. Így van, egyébként, ezúttal szerencséd van.
- Csinálja, amit tennie kell. Maga agybabráló önelégült nőstényinkvizítor. - motyogja az orra alá kis szünettel az utóbbi mondat szavait, újabb kacagást fakasztva a nőből. - És még denevérfüle is van, mi?!
Milyen rég hallotta Damient kiabálni... - Szívem szerint el bírnám viselni ezt órákig, sőt, napokig, de szorít az időnk...
Mégis miért szorít? Apa és anya már várnak...? Alexis arcára néz. Feltűnik rajta az összpontosítás, a koncentráció, jégszemei Damienre tapadnak. Mina váltogatja tekintetét kettejük között. Egy könnycsepp jelenik meg jobb szemében. Annyira fog hiányozni. De annyira. Minden közül talán ő fog a legjobban. Nagyot sóhajt és szaggatottan ereszti ki a levegőt. Mennyire fog még emiatt szenvedni. Talán jobb lett volna, ha marad, ha el sem indul. Akkor ugyan nem látja ezt a sok gyönyörűséget, de legalább nem fájna így az elvesztésük...
Képes lesz vajon megint rendes Nachtraben lenni? Képesnek kell lennie... különben tényleg megőrül... végül is nem olyan rossz az... szeretett tanulni mindig is... szerette a könyvtárukat, szerette a nagy, labirintusszerű tornyot... hozzájárulhat majd a nagy kutatáshoz, talán egyszer neki is köszönhető lesz majd, hogy az Átok megtörik...
Ismétli gyermekkori elveit, mantrázza magában, de nem hiszi el teljesen. Minél inkább próbál elmerülni abban a világban, beleélni magát, hogy mi lenne, ha visszatérne, annál inkább sikít az elméje Damienért. Szinte érzi, ahogy Alexis elméje kinyúl a hegyesfülűéig, letapogatja, körbefonja, markába fogja azt a rengeteg védelmező érzést, amit a lány iránt táplál, fájdalmát az elvesztése miatt, a sok boldog emléket, amit együtt átéltek... mintha csak suttogná felé, hogy ennek most vége, nem lesz több ilyen, és bár a Minával kapcsolatos emlékeket nem tudja elvenni, csak még rosszabb lesz, mert nem fogja tudni, miért veszítette el...
Nem... ezt nem teheted - szólal meg benne a tiltakozás. Merőn bámul Alexis arcára, aki mintha egy pillanatra meg is inogna, és ránéz. Meglódul a szívdobogása. Nem tudja elkapni szemeit a furcsálló tekintetről. Miért nézett rám? Ho...hogyan... - Egyszer majd talán te is képes leszel erre, Minácska.
- Nem vagyok Minácska... - vágja rá ösztönből, közben viszont lázasan pörögnek a fogaskerekek az agyában. S hirtelen, szinte tudatán kívül, Damienre néz.
Sokat olvasott már arról, hogy a szemek szavak nélkül is képesek teljes történeteket elmesélni. Ám eddig mindig nehezére esett tényleges szavakat olvasni belőlük. Most viszont szinte ott rezegnek benne. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarlak. Fontos vagy nekem. Gyere vissza. Ne hagyd, hogy elvigyen. Szökj el megint, akármi van, gyere vissza hozzám... Ezek nagy részét minden bizonnyal csak kitalálja, mintha csak álmában hallaná valaki szavait... de azért jó elhinni, hogy tényleg létezhetnének...
És hirtelen rájön, hogy nem fogja hagyni. Fogalma sincs, hogy hogy, de nem fogja engedni. Nem fog menni. Soha nem megy vissza. Ez az út nem, hogy nem járható, nem létezik számára. Porszemekké lett tiporva, meteorok vágódtak belé, erózió hasogatta szét, fák nőtték be, csak ő emlékszik már, hogy valaha egy ösvény kanyargózott erre, de nem megy már azon vissza soha senki.
Valami megmozdítja a lábát és a kezeit, és Damien és Alexis közé lép... A nőt annyira leköti a varázslás, hogy a fizikai erejére már nem koncentrál, így a sötét tünde ruhája, melyet eddig a markában tartott erősen, kicsúszik a kezei közül és mindketten meglepetten hőkölnek hátra. Nem hall mást, csak szívének dobszavát, s amit lát, az a vámpírnő döbbent, meghökkent tekintete.

Rémülten néz körbe. Égeti a lelkesedés belülről, fél, és... elveszett. Lihegve pislog körbe, és amint meglátja Damient, hatalmas kő zuhan le a szívéről. És itt van Walter is. Persze, hogy itt van, hogyne lenne, az előbb is itt volt, de... ki ez a nő?
Egy vámpír, és... gyilkos tekintettel néz rá. Majd Damienre. De miért?
Ezer kérdést ordítana, de egy sem jön a szájára. A sötét tünde hirtelen és villámgyorsan kapja elő az egyik holdezüst tőrét, és egy gyors cézás után hajítja el azt a nő alteste irányába... Mina felsikkant. A penge a combot éri, mire éles kiáltással esik össze amaz. A lány értetlenül pislog Damienre. Nem érti, miért tette ezt. A zöldszemű viszont a következő pillanatban már a másik tőrt szorítja a torkához. Kikerekedett szemekkel figyeli, de a penge nem mozdul tovább... Dam csak guggol a nő mellett, közelről nézve a kék szemekbe... - Most visszamegy oda, ahonnan jön, és békén hagy minket. Így lesz?
- Ti átkozott, makacs kis... - holmi hisztérikus kacajszerű hang hagyja el a nő torkát. Rémisztően vigyorog Damienre.
- Mina, gondolkozz valami képességen, gyorsan...
- M-milyen képességen?!
- Utánzás! Legyen az utánzás! Csak pár pillanatot! - sziszegi a fogai közt.
- Miért?!
- Majd elmagyarázom! Csak csináld! - Az ellentmondást nem tűrő hang hatására úgy érzi, engedelmesnek kell lennie.. megmerevedik, és kinyúl a nő elméje felé, mozgásképtelenségre kényszerítve azt... Damien átkutatja a sötét ruha zsebeit, majd pár pillanat múlva egy kicsiny kulcsocskát emel ki, amivel is kinyitja a Minát fogva tartó bilincseket. - Na most már egy Nachtrabennel, egy tűzmágussal és egy vadásszal áll szemben, és vérzik a combja, járni sem tud, szóval hazamegy, igaz?!
- Nem csak tűz. Árkán. Valamint tűz és víz bizonyos...
- Ne most köss bele a részletekbe, Walter. Mina, gyerünk. Hölgyem, egy élmény volt.
Azzal kézen is ragadják és szaladni kezdenek vele, ő pedig kis híján elesik az erdő bizonytalan, avaros talaján. Visszanéz még egy pillanatra, és egy keserűen mosolygó arccal találja szembe magát. Fájdalom rándul végig az arcon. Damien viszont nem úgy tűnik, hogy hagyni akarja nézelődni.
- Tényleg, Mina. Nincs kedved árkánmágiát tanulni?
- Hogyan...? Micsoda?
- A tűz nagyon jól ment. A többi, amit tudok, is hasonló, biztosan ügyes lennél benne...
- De... ki volt ez a nő?... Damien, miért sietünk ennyire? És miért mosolyogsz?
- Majd elmagyarázom, Mina. Majd egyszer elmagyarázom.
Die Ende
avatar
Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 253
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 5.
Tapasztalat:
4270/5000  (4270/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Darrakard on Kedd Okt. 18, 2016 8:30 pm

A szeptemberi élmények elolvasva, és voltaképpen nincs is sok kifogásolható bennük, azonban most kell elmondanom valamit ami már elég régóta ott van a fogalmazásodban, de mostanra sok posztodat olvashatatlanná teszi. Borzasztó dagályosan fogalmazol, össze-vissza csapong a gondolatmenet, ami néha megérthető, mint mikor tudatosul Minában hogy elfogták, de ott is szenvedés volt végigrágnom magam rajta. Nem kell ennyire minden kis apró részletet leírni, szelektálj és ne tegyél bele mindent mert úgy tűnik az írásod mint egy túl kis térbe zárt tömeg, egy kusza káosz helyenként. (Nem a teljes iromány persze, de nagyon sokszor felbukkannak ilyen részletek.) Ennek ellenére jár a 200 TP és 2000 váltó. Október végén jövök vissza.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 640
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Wilhelmina von Nachtraben

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.