Azonnali Játék: Bajnok

Az óriások körében a királyválasztásnak igen egyszerű a módja: A feltörekvő illető kinevez valahány bajnokot, és a jelenlegi király kiválasztott bajnoka ellen küldi egy ütközetre, ami nem halálig tart, de harcképtelenné kell tenni a másikat. Egy fiatal óriáslány járja a vidéket, és mindenkinek, aki hajlandó a bajnoka lenni, 2500 váltópénzt ajánl. Aki ezt elfogadja (ez ugye a kedves játékos lesz) elborzadva tapasztalhatja közvetlen az óriások egy falujában az arénába lépés előtt, hogy a jelenlegi királyuk egy nekromanta, a bajnoka pedig egy ghoul. Visszalépni már késő.

A szerencsétlen nyomorult vakmerő illető feladata az, hogy szálljon harcba a ghoul ellen - persze legyőzni nem tudja, így valami kreatív módon ki kellene kapni. A ghoul egy kifejezetten kedves alak egyébként, aki senkinek nem akar ártani, de a mestere parancsát meg nem tagadhatja. Miután kikaptál persze az óriáslány odaadja a pénzt - legalább megpróbáltad. A poszt legyen ezer szavas, egy kör, a határidő vasárnap éjfél! Sok sikert (a kikapáshoz)!

(Megjegyzés: Mivel elég könnyűnek tűnik a feladat, ténylegesen kreatív dolgot várok, így csak az kap pénzt, aki valóban ügyes volt!)

/ Tekintve a játék jellegét, én így ábrázolom a ghoult, nekromantát, óriásokat, arénát, de véletlenül se kell példának kezelni, sokkal érdekesebb ha mindenki máshogy jeleníti meg ezeket a tényezőket, s nem egymást egészítgetjük ki /

* Időnként igen felesleges a múltat keresni: Száz és száz elhagyatott irányt pillanthat meg az ember visszatekintve az emlékek kacskaringós labirintusában, s véletlenül se meglepő, hogy az ott megjelenő ösvények mindig más irányba mutatnak. Most mi vezetett erre és miért, hosszú történet lenne az egész, de az óriások misztikus félig értelmes részei a világnak, s bár soraikban az erő abszolút, ami még ennél is fontosabb, az a erős kéz, amivel képesek csapodár nemzetiségüket megfelelő irányokba terelni, igen ismeretes a tény, hogy nem arról híresek hogy különösebben összetartanának. Hogy s hogyan is nem, a kánont nem tűrő csodálatos játéklehetőségek egyikének köszönhetően egy Holfbrau közeli felderítése során egy óriásba sikerült botlania, aki legnagyobb meglepetésére nem feltétlenül megölni kívánta, hanem inkább segítségéért folyamodott, egy egészen kellemesen csengő vagyon fejében. Nagyapja bár elsőre ellenezte kissé az egészet, némi gondolkodás után végül jóféle lecke ként tekintett a fiaskóra, s belement. Most így az aréna előtt állva, az ostobán ordibáló óriások tömkelege, egy lustán ásítozó Nekormágus, s egy élő-lélegző(élő?) ghoul mellett úgy érződik számára, hogy a döntés amit hozott korában, talán nem olyan volt, amit meg kellett volna hozni.
- Frau Hrökslöm, ha jól értem ő lesz a bajnoka akkor?
- Jól... Bajnok erős, legyőz halottizé.
- Nos, efelől egészen biztos vagyok. Ghoul, az arénába.
* Furcsa kavalkád alakult ki így szemei előtt, alig hogy megérkezett ide, konstatálnia kellett hogy ezek az óriások falvakban laknak, s ha ez úgy magába éppen nem lenne elég, egy nekrmágusos is került közébük. Életében látott már párat ezek közül, ám ilyet még nem, s véletlenül se kérdéses számára, hogy aki most előtte áll, az a legerősebb a listán... Nem a leggonoszabb, az nem, véletlenül sem, de mégis, az a puszta erő ami kiáramlik belőle még egy átlagos embert is szótlanná tenne, nem szólván egy varázslatra érzékeny lényt. Elnyomó, fullasztó de emellett csodálatosan hatalmas. A furcsa az, hogy mégse visszataszító: Talán negyvenes éveinek végén lehet, meglepően karizmatikus kiállással s bár már azért jól eljárt rajta az idő, mégis kifejezetten jó arcformával rendelkezik. Öltözéke nem kicsit meglepő itt a kietlen semmi közepén, bíbor és rőt árnyalataiban táncoló ing, barna nadrág, s egy szürke köpeny... Az ember bárhogy elképzelné a Nekromágusokat, de így semmiképpen sem, s nyitott pofátlansága azonnal teljes kíváncsisággal tölti el a lányt. Ez lenne hát egy hatalmas halálkufár? Egy világító pamutba bugyolált pojáca?
- Uram, a lány nem jelent veszélyt, a bolond is megmondja, hogy teljes időpocsékolás lenne bántani.
- Hilde bajnok erős... Bolond nem én, bolond te.
- Hadd kapják meg a cirkuszt, ha már kenyér nem is sok akad erre. * Átható zöld szeme azonnal Hilde irányába villan, lusta félarcos vigyorral hívja ki az utálatot magára * - Egészen biztos vagyok benne Frau Hilde, hogy nem lesz rá szükség, de ha esetleg fel szeretné adni valahol félúton, akkor kérem csak jelezze azt a Ghoulomnak, s bármiféle sérülés nélkül megúszhatja.
- Milyen kedves...
- Javaslom ne is pazaroljuk az időt, Frau Hilde kérem jöjjön velem az óriások harcterére.
~ Nem ilyen ostobának neveltem, minthogy ebbe belemenjen, bár a lecke az lecke.
* Reakciója csak egy nemtörődömségtől színesre festett bólintás, minek után pár acélsúlyos lépéssel a ghoul nyomába ered, aki azonnal megindul a vagy 20 méter széles kövekkel kirakott körhöz, melyet az óriások előszeretettel hívnak arénának, pedig jóindulattal is inkább csak egy ringnek lehetne nevezni, s jobb híján a nézőközönség is csak egymást ide-oda lökdösve tudja figyelni az egészet, elvégre sok jó óriás ha fene fenét eszik se fér el kis helyen.
~ Az a kapzsi istállós, állna görcs a hajába! Most fogom halálra veretni magam 2500 váltóért, s az még jóindulattal se elég a lóra, csak talán egy-egy páncéldarabra...
* Az előtte haladó gúl kissé lassít, most így a nekromágus fennhéjázó bűvkörén kívül tudja csak először megfigyelni a bágyadtan mosolygó élőholtat, aki mellett terem menten. Hosszú, hollófeketén omló haja, s hófehér bőre kissé rokonaira emlékezti, formás arca is gazdag nemesi vonásokban, ám itt egyértelműen kimerülnek a hasonlóságok, elvégre könnyen látható, hogy halála előtt a szörny ember volt. Úgy istenigazából talán meg se mondaná, hogy nem egy hétköznapi fazon: Egyszerű ruhát visel, pont mint egy átlagos paraszt: Középütt kötős len inge, lent pedig egy barna lovaglónadrág. Páncél sem csörög rajta, mint ahogy az várható lenne, mellkasát csak egy vékony láncing borítja, oldalán pedig egy nyomorúságos, s kifejezetten tompánk tűnő egykezes kard fityeg.
- A mesterem egy jó ember, ne haragudj rá. Mielőtt ide nem jött, ezek a szerencsétlenek szórakozásból egymás fejét verték be... Most már törvények vannak, s senki sem nélkülöz, mindenkinek jut elég szikla és hús. Frau Hrökslöm és páran az emberibbek között még olvasni is tudnak.
- Magasságos... Olvasó óriások, hova nem jutunk...
- ...Úgy vagy felfegyverezve mint egy csavargó, ennyire nem tisztelsz meg, hogy még egy rendes harc lehetőségével se kecsegtetsz?
* A Ghoul csak ignorálja a kérést, és tovább vizslatja egy kedves mosollyal illetve üvegesen fehér tekintettel, mely homályos tompaságának ellenére mégis éles intelligenciától fénylik.
- Nem foglak nagyon bántani, sőt, még hagyni is fogom magam, hogy megüthess, és ne érezd magad megszégyenítve... Mégis, sajnos tudnod kell, hogy nem egy szinten vagyunk, s én nem mehetek ellent a mesterem parancsának, túl sokat tett már értem ahhoz, hogy ne csaljam csak úgy meg a bizalmát.
- Az csak még jobban sért, győzz le tisztán, és minden erőddel.
- Hát legyen... Bár jobban örültem volna a cirkusznak.
* Még ő maga se hiszi el persze, hogy ne fogná vissza magát az élőholt, úgy süt vissza a hazugság a szavából mint augusztusban a delelő nap, de ennek ellenére ezt nem fogja szóvá tenni: Nyugodt és érzéstelen arca mögött fekete lángokban táncolva ég a félelem tüze, s véletlenül se szeretne elhalálozni, csak a pénzre van szüksége.
~ Roppant óvatosan kell lennem, nem győzhetek, de nem adhatok magamból kevesebbet, mint mindent amim van.
- Kívánok neked a legjobb szerencsét, s remélem legközelebb nem ilyen viszonyok közt hoz minket össze a szerencse.
- Úgy legyen, Ghoul.
- Richard.
- Tessék?
- A nevem nem ghoul, hanem Richard.
* Egy vékony mosoly szalad végig arcán, ki gondolná ezekről a népmesebeli szörnyetegekről, hogy nevük is van. Richard, mi más. Talán lehet tényleg nemes lehetett valamikor, talán története is van. Meghallgatná, meg, igen szívesen, de most ennek nincs itt az ideje. Fejét megropogtatván a nyakláncát áttekeri a fegyverén.
- És mondá Isten: Legyen világosság: és lőn világosság...
* Suttogása után valami halk derengés veszi körbe a lándzsát, máris érzi, ahogy saját kezét is marni kezdi a szentség ereje, s bár fájdalmat tán nem érez, de kétségtelenül zavaró, pont mint a szalmaszál ami sumák módra elbújik a ruha alá, majd onnan böködi a bőrt, ahonnan tudja. Csodálattal tölti el az efféle delejes hófehér energia, bár képes lenne ő maga is rendszeresen az Úr erejéhez folyamodni, ám sajnos mibenléte miatt bármennyire is keményen tanulmányozza a bibliát, nem lel rá arra, hogy Isten energiái mégis honnan futnak és hova... Áldottak, kiknek megadatott az, hogy átjárhassa testüket a szentség teljessége.
- Én kész vagyok.
* Alighogy száját elhagyja a mondás, Richard máris ugrik, s kardját kirántva terem előtte. Moccanni sincs ideje, a fegyver fémeset csendülve csattan maga elé tartott lándzsájának, olyan erővel taszítva rajta, hogy menten két métert esik hátra, s hatalmasat csörrenne-roppanva ér földet a ring deres porába. Három bordája azonnal oda, a rettenetes szúró fájdalom azonnal átjár rajta, s a szédülés teljes erővel tombol agyában. Fejét még sikerül megemelnie, s lándzsája is Richard felé mozdul, ám az erőtlenségtől sorvadva hull le minden tagja, s csak pár szó és egy mosoly visszhangzik csak a fejében, miközben eszmélete ködösen elvész a sötétség szurkos árnyai közt.
~ Mi lett volna, ha teljes erejével harcol...

Mivel Hildének ennyire van szüksége, ezért ő máris megkapja a pénzét. A többieket is várom!

Hosszabb ideje járja már az Északi Pusztaföld vidékét, és épp azon igyekszik, hogy visszataláljon az Északi Királyságba. Talán akad ott pár elintéznivalója, feladata, esetleg nyomokra is bukkanhat. Nyilván nem maradhat egyetlen helyen, mert akkor az információ áramlása megreked, és csak nagyobb hírek érkeznek el hozzá — amikről lehet, későn értesül. Próba szerencseként fedezi fel a tájakat, járja az utakat, nekromantaként pedig a vándorok életmódjára kényszerülne úgyis. Ez a másik indok, amiért állandóan a poros országutat tapossa.
Kémleli a végtelen tájat, néha lába elé pillant, és az idő elteltével egy egyre hatalmasodó alak jelenik meg a távolban. Már akkor gyanakszik, amikor észreveszi, de egyelőre nem tart semmitől, így halad tovább, ám ahogy egyre több részletet pillant meg abból a foltból…
Megáll. Már közvetlenül előtte van a több méter magas óriás, akit messziről még csak egy apró érzékelt. Hihetetlen mértékeket öltött ez a lény a távolság csökkentésével, viszont a korábbival ellentétben ez nem ellenséges, ami kissé meglepi. Mindenesetre azért felkészül, ha esetleg dührohamban törne ki, hiszen sosem lehet tudni: fejében pedig előkészíti a szavakat, amelyekkel megidézi szolgáit, valamint fizikailag is felkészül, ha esetleg futnia kéne. Bár… Nem mintha túl nagy esélye lenne egy óriással szemben.
Botjára szorulnak ujjai, érzi belül, hogy szívesen savanyodnának el vonásai, de megtartja hideg maszkját, és végig a bárgyún vizslató szemekbe néz. Feszülten várakozik, hogy mégis mit akar, majd váratlanul szólal meg:
— Bajnok! — mutat az óriás Aliciára, hangjából ítélve nőnemű, amit meg nem mondta volna külső alapján, olyan torz vonásokkal rendelkezik.
— Hogy… Micsoda? — kérdezi a nekromanta értetlenkedve.
— Bajnok! Nyerni nekem trón! — próbálkozik meg a dolgok elmagyarázásával, viszont nem sokkal jut ezzel előrébb a nő.
— Szóval… Én egy bajnok vagyok, aki megnyer neked egy trónt? — Láthatóvá válnak a zavart vonások, mert nem kifejezetten érti, hogy egyáltalán minek kell neki bajnok, milyen trónt akar megszerezni. Teljesen ködös az egész, de a legfőbb probléma nem más, minthogy miért őt nézte ki. Talán erre járt, aztán ő volt az egyetlen ezen a kietlen pusztaságban, akit megkérhet erre a feladatra? Még csak az sem biztos, hogy alkalmas ilyesmire. Fogalma sincs, honnan szedi a bátorságos és vakmerőséget, hogy egy idegenre bízzon ilyen feladatot.
Az óriás a kérdésre hatalmasat bólint.
— Nyerni, kapni sok pénz — folytatja, és ez már elgondolkodtatja Aliciát. Váltó szűkében van, így nem ártana ez a kis bevétel, és ez a lehetőség egészen jónak ígérkezik, hiszen nekromantaként aligha helyezkedhetne el bárhol is. Ha a sok valóban sok, akkor egy ideig nem kell tartania attól, hogy nem lesz mit ennie.
— És milyen feladatot kell teljesítenem? — érdeklődik tovább a sötételf.
— Legyőzni mostani trón bajnoka — felel tömören a maga bugyuta nyelvhasználatán. A sötételf még mindig nem világosodott meg az üggyel kapcsolatban, viszont a pénz nagy úr, így akármilyen ködös is az eset, belemegy. Mást nagyon nem tehet, koplalni nem szívesen koplalna ennél is jobban, mert abba valószínűleg belepusztulna.
— Rendben — sóhajt. — És merre kell menni, hogy legyőzzem a másik bajnokot? — Mintha enyhe reményvesztettség hallatszódna hangján. Beszélgetőpartnere nem sokat vacakol: megragadja Aliciát, vet rá egy pillantást, majd úgy tartva őt, rohanva megindul egy irányba. A nekromanta ellenkezne, rácsapna a kezére, viszont a helyzet nem épp előnyös a számára, így csak összeszorított fogakkal tűr. Csupán remélni meri, hogy felkérője nem fogja véletlen összeszorítani ujjait, ezzel gyakorlatilag tönkretéve egész testét.
A kínos percek rettentően lassan telnek, de hamarosan feltűnik egy falunak kinéző hely. Alicia nem tudja, hogy az óriások pontosan hol élnek, hogyan élnek, de az számára is nyilvánvaló volt eddig, hogy semmiképpen sem falvakban. Ennek ellenére itt hatalmas házakat talál — még ha azok nem is olyan tökéletesek, mint az emberekéi. Némelyik inkább néz ki sátornak, és egyelőre még nincs belőlük sok.
A lány nem lassít le egyik furcsa építménynél sem, a nekromanta pedig észreveszi az innen-onnan előbújó óriásokat, akik kíváncsian kémlelik őket. A tünde kissé feszengeni kezd, de ennek nem mutatja semmi jelét, és a borzasztóbbnál borzasztóbb gondolatokat is igyekszik kizárni a fejéből. Csak nem fogják élve megfőzni… Túl butának tartja ezeket a lényeket ahhoz, hogy váltót ígérgetve verjék át az utazókat.
— Bajnokom itt! — kiáltja, miközben felemeli Aliciát, aki elfojt néhány szitkozódó szót a ráncigálás miatt. Nem egy rongybaba ő, akivel ilyeneket lehet csinálni. Legszívesebben megidézne egy csontvázat, amely szépen felhasítja ennek a teremtménynek a bőrét, viszont akkor sokkal rosszabbul fog járna, mint a tűréssel. Teljes hátrányban van, és ez felettébb zavarja, mindemellett a dobhártyát szaggató hangerő sem egy elhanyagolható tényező. Egy ideig cseng is utána a füle, így nem érzékeli a többiek csodálkozó megjegyzéseit.
Valamivel odébb az épületektől van egy üres terület, ott az óriáslány megáll, lerakja Aliciát. Bizonyára ez a párbajtér, a porosra taposottsága erre utal. Valószínűnek tartja, hogy rengeteg ilyen eseményt tartanak, annyira sokat, hogy még a makacs fű is kipusztult ezen a pár négyzetméteren.
— Szóval párbajra hívsz? — hallatszódik egy férfihang mögülük, a nekromanta pedig megfordul. Egy fekete csuhában lévő egyéntől jön a kérdés, aki mellett — Alicia nagy döbbenetére — ott áll egy ghoul. Egyértelmű. A kisugárzása, a megjelenése — minden arra utal, hogy ő már nincs teljesen az élők között.
Mivel a kérdés arra enged következtetni, hogy ez a férfi az óriások jelenlegi királya, újabb meglepetés éri. Egy Aliciához hasonló szerzet lenne a mostani uralkodó? Mégis hogy lehetséges ez? Fel nem foghatja.
Az óriás bólint egy hatalmasat a férfi kérdésére.
— Ez esetben, Achwin… — fordul a ghoulhoz, akinek egyértelművé válik, mit kíván mestere. A nőnek görcsbe rándul a gyomra, hiszen mégiscsak egy ilyen lény ellen kell küzdenie. Szinte már könyörgő pillantást vet arra, aki erre a helyre hozta, azzal a kéréssel fordulna hozzá, hogy vigye vissza, ő mégse vállalja, viszont… Ott a pénzjutalom, mindemellett belement, és ha erről most lemond, ki tudja, miféle szörnyűségeket művelnek majd vele. Mondjuk már ott elrontotta, hogy elfogadta a feladatot anélkül, hogy bárminemű részletet megérdeklődött volna.
Nem menekülhet el. Az nem ő lenne.
Igyekszik megnyugodni, a kialakuló pánikot csillapítani, és elhitetni magával, hogy minden rendben lesz. Megússza ezt az egészet, nem kell sokat tennie érte: idézget, jól taktikázik, és kész. Nem olyan megerőltető, azonban valahogy nem sikerül meggyőznie saját magát erről… Ez sikerüljön? Röhejes, hogy ezzel próbálja hitegetni magát.
Végignéz ellenfelén, aki megindul a párbajtér másik vége felé. Tartása görnyedt, kissé púpos a háta, feje olyan furcsán előreugrik, páncélzata nincsen, csak egyszerű öltözete, mely rengeteg helyen nem fedi testét — inkább tűnik egy vad, barbár személynek, mint egy igazi hősnek. Annak idején biztosan egy hatalmas egyén volt, ha a férfi feltámasztotta, és általa lett az itteniek uralkodója, de a megjelenése valahogy magabiztosabbá teszi őt egy csöppet. Nem mondhatja, hogy túlbuzog benne, hiszen mégiscsak egy erős élőholtról van szó, gyakorlatilag a legerősebb fajtáról, így azért nem ártana féltenie egy kicsit az életét.
Az óriások, míg a két fél helyezkedik a téren, körbeállják azt, ezzel megalkotva magát az arénát. Figyelő szempárokat talál mindenütt, és ez újabb szorongást okoz. Mi van, ha veszít? Mi van, ha nem sikerül semmit se elérnie? Mert ez a legvalószínűbb. Itt fog meghalni azonnal vagy az óriások játszanak még vele egy kicsit, mielőtt megölnék?
Megrázza a fejét, mielőtt elburjánzanának ezek a veszélyes gondolatok. Most a feladatára kell koncentrálnia, méghozzá arra, hogy egy ilyen hatalmas erejű élőholttal szemben mégis mit lehet kezdeni. Semmit — jön azonnal a válasz önmagától, de nem hagyja, hogy ez letörje és még jobban elbizonytalanítsa.
Egy kürtszó jelzi a csata kezdetét, mire Achwin fenyegetőn megindul Alicia felé. Gyors, de nem eléggé ahhoz, hogy mielőtt a nekromanta megszólaljon, elérje őt.
— Megállj! — üti botja végét a földhöz vészjóslón, mire a ghoul bajt sejtve megtorpan. Láthatóan mérlegeli a helyzetet, próbálja felmérni, mekkora veszélyt jelenthet neki Alicia ilyen megszólalás után. Eddig nem tartotta veszélyforrásnak, ez viszont azért elgondolkodtatja egy kicsit.
— Add fel most, és nem foglak bántani! — teszi hozzá a nő, mire ellenfele értetlenkedve elfordítja a fejét. A sötét tünde nincs sok színészi tehetséggel megáldva, de hidegsége és közömbös arckifejezése most különösen jól jön, hogy hitelesen alakíthasson.
— Csakugyan? — kérdezi a ghoul gyanakodva, mert nem érti, hogy Aliciának akkor miért nincs erős kisugárzása, ami hatalmáról árulkodna. — És akkor merre van az áradó erőd? Nem érzek semmit belőled… — jegyzi meg.
— Sok mindent rejt az ismeretlen — válaszol erre a nő sejtelmesen, és ismét koppant egyet botjával, miközben halkan kimondja a varázsige pár szavát. Látja, hogy a Achwinnak megfeszülnek izmai, és már indulna, azonban a szavak hatására a mögötte megjelenő csontváz azonnal egy hatalmas vágást ejt a hátán. Erre a ghoul felkiált, és kezét dühödten megemeli, agresszívan tesz egy fordulatot, ezzel összetörve a csontvázat, amelynek darabjai a porba hullnak. Mindeközben Alicia a földről felvesz egy maréknyi homokot, és ahogy felegyenesedik, Achwin visszafordul felé, és megiramodik. A közelébe érve a kezében lévő anyagot az élőholt szemébe dobja, ezzel megvakítva őt rövidebb időre, majd nagy kört téve a pálya másik végéhez igyekszik. Az óriások huhognak és óznak, meglepettségüket kifejezve.
Alicia valamivel távolabb érve az idegesen hadonászó, ideiglenesen megvakított ellenfele felé fordul. Minden csapása a levegőt hasítja, különösebb hatás szerencsére nincsen, mivel a tünde nincs a környezetében. Meggyőződik arról, hogy semmi kedve a hatalmas karmok közé kerülni, hogy szétszaggassák, így örül, hogy időben eljött onnan. Ki tudja, más esetben miféle sebet szerzett volna?
Ismét elmormog pár szót, mire egy zombi jelenik meg a párbajtéren a ghoul közelében.
— Indulj! — parancsolja egy karmozdulat kíséretében, ezzel felhívva magára ellenfele figyelmét. A zombi megindul Achwin felé, aki pedig mefordul, és mivel nagyjából tudja, merre lehet Alicia, elindul oda. Annyi a balszerencséje, hogy pont belebotlik a zombiba, a lábak egymásba ütköznek, ezzel gyakorlatilag egymást kigáncsolva. A zombi hangos, mégis valahogy lomhának és lassúnak tűnő kiáltással puffan a földre, a ghoul pedig felnyög, ahogy hirtelen ér talajra. A nekromanta nő kihasználja ezt a lehetőséget, odasiet, botja végével a nyakát szúrja, fegyvere valamelyest beljebb nyomódik a húsban. Azt hiszi egy darabig, hogy kárt tett Achwinban, ezzel legyőzve őt, de ő se hiszi el igazán. Egy pillanatra azonban mégis felcsillan a remény, de nem sokáig: az élőholt pillanatokkal később megragadja a botot.
— Elég volt a játszadozásból — hallja a ghoul rekedt hangját, majd megemeli a megfogott fegyvert, megrántja, és mivel Alicia igen nagy ragaszkodást mutat botja iránt, nem hajlandó elengedni azt. Az első próbálkozásnál így sikerül a tárgyat magánál tartani, azonban a második próbálkozásnál a mozdulat durvábbnak bizonyul, így a tünde átvetődik a ghoul másik oldalára. Hátára esik, elakad a lélegzete egy pillanatra, aztán köhögni kezd, botja pedig messzire repül, koppan a földre érkezve. Megpróbál felkelni, legalább felülni, viszont a ghoul gyorsabbnak bizonyul: ahogy Alicia megkísérli a felülést, Achwin megragadja a karját, újabbat ránt, ezzel meghúzva a nekromanta kezét, mire a nő a hirtelen érkező fájdalomra hangosan felkiált. Ezzel a rántással Achwin megfordítja Aliciát, durván a földre taszítja, mire hangos nyögés hallatszódik a nőtől, az ellenfél viszont nem hagyja abba ennyinél. A sötételf karját kicsavarva szorítja le, egész testsúlyát rá helyezi, így szinte kipréselve belőle a levegőt, amit alig kapott vissza. Alicia nyöszörög Achwin szorítása alatt, és érzi, hogy itt a vége.
A kürtszó ismét felhangzik, mire a ghoul elengedi a sötételfet. Feláll, kicsit odébb lép, majd leguggol a tünde mellé.
— Megvagy? — kérdezi kissé aggodalmasan, a nekromanta nőt pedig enyhén meglepi ez a változás.
— Valószínűleg meghúztad a karomat — magyarázza pár másodperc elteltével, ami a váratlanság okozta elképedéshez kell.
— Ó, sajnálom. Nem mindig tudom kordában tartani az erőmet — nézegeti tenyereit, folyamatosan ismételve ujjai behajlítását és kinyújtását.
— Volt már rosszabb is… — jegyzi meg Alicia kesernyésen, majd megpróbál valahogy felkelni.
— Várj, hadd segítsek — ajánlja fel Achwin, majd amikor a nekromanta megfordult, megfogja sértetlen kezét, és óvatosan felhúzza őt. Ezt követően elrohan a botért, amit visszaad a nőnek.
— Köszönöm. — Erre a válasz egy apró bólintás.
— Azért jó voltál — dicséri meg, a másik fél pedig mérget venne rá, hogy csak azért mondja, hogy megvigasztalja. Bizonyára az első pillanatban könnyedén legyőzte volna, csak a szórakozás kedvéért hagyta magát.
— Eleve nem volt esélyem — vonja meg a vállát végül.
— Nos, kedves, egyelőre még maradok én a trónon — hallatszódik a nekromanta férfi hangja. Bizonyára ezt annak az óriáslánynak mondja, aki sötételfet is ide elhozta. Pillanatokon belül már érkezik is a mérges puffogás, és Alicia esélyesnek találja, hogy már sokadszorra próbálkozott ezzel, de még nem volt szerencséje.
— Én bajnokom nyerni utána!

Az az érzésem, hogy furcsábbnál furcsább tájakra vet mostanában a sorsom. Valahogy mindig belekeveredek olyan dolgokba, amikbe nem igazán kéne. Nem volt ez másként most se, bár a tanulságot még mindig próbálom levonni a sajgó csontjaim és ízületem miatt. Legközelebb azt hiszem, nem vállalok el semmi olyan dolgot, ahol nálam nagyobb lénnyel kéne harcolnom.

Történt ugyanis, hogy nagyban élveztem a semmittevést, és gondolkodtam, hogy honnan szerezhetnék egy kis pénzt, ugyanis eléggé kiürült a pénztárcám, miután megvettem a vadmacskámat, de mivel mindkettőnknek enni kéne valamit, ezért nem maradhattam sokáig tétlen.
- Na most mi legyen kis cicám?- Kérdeztem tőle. Majd eszembe jutott, hogy még nevet sem adtam neki. Pár percet gondolkodtam rajta, de mindig csak egy névre ugrott vissza a gondolatom.
- Mit szólsz hozzá, ha Kiara lesz a neved?- Kérdeztem tőle, mire odafutott hozzám, és egy nyávogás kíséretében hozzá dörgölődzött a karomhoz.
- Ezt igennek veszem.- Néztem rá mosolyogva. Egyszerre csak egy óriásnőt veszek észre nem messze tőlem. Úgy tűnik valami után kutat éppen. Ám amikor meglát engem, az arca felragyog, és ahogy elém ér fülig érő mosollyal megszólal.
- Én fizetni neked, te lenni bajnokom, macskáddal együtt.
- Mi van?- Kérdezem tőle kissé értetlenül.
- Én adni neked kétezer-ötszáz váltót, te lenni én bajnokom királyválasztáson.
- Hát legyen, de mindenképp fizetsz ugye?- Kérdezem kissé bizalmatlanul.
- Fizetni, fizetni, persze, persze.- Válaszolja vigyorogva, majd óriási léptekkel elindul előttem.  
- Na mi legyen Kiara? menjünk vele?- Néztem rá cicámra, aki nyávogott egyet, majd játékos ugrásokkal elindult az óriáslány után. Tehát akkor igen volt a válasz. Jól megértjük egymást úgy gondolom. Nem lesz baj az én kis társammal. Nem volt egyszerű mutatvány követni, hisz hatalmas lábaival jóval nagyobbakat lépett, mint én, és így jóval gyorsabban is haladt. Eléggé nagy erőfeszítésembe is telt, hogy tartani tudjam vele a tempót. Persze drága vadmacskám élvezte, hogy végre kiszaladgálhatja magát, bár a séta végére ő is elfáradt kissé.
Mikor egy óriásfalu közelébe érünk, már beigazolódni látszik a félelmem, hogy ez nem a legjobb ötleteim egyike volt, amit életemben valaha elkövettem. Talán még a bordélyházas kalandomat is felülmúlja. Pedig az se volt piskóta, de most, látva, hogy mi van itt, még jobban lesokkoltam. Ennyi óriást még soha nem láttam egy helyen, és csak reménykedni tudta, hogy a többi induló is így szedte össze a bajnokát, ahogy ez a nő engem..
De ha már itt vagyok, nincs mit tennem. Vagy ahogy mondani szokták, te főzted, edd is meg. Ha már beígértem, illik is tartani a szavam. Követtem tovább az óriást, aki egyszer csak akkora lendülettel állt meg, hogy majdnem a hátának csapódtam. De még szerencsére időben meg tudtam állni. Nem biztos, hogy épp arccal, és orrcsonttal végeztem volna, ha neki ütközök. De ebbe még belegondolni is rossz.
- Menni oda be, kívánni sok szerencsét, próbálni meg nyerni nekem bajnokom.- Azzal akkora erővel tolt befele az aréna bejáratán, megtetőzve egy hatalmas hátbavágással bátorításként. hogy én majdhogynem hason csúszva értem be a placc kellős közepére. Na ez szép kis kezdés mondhatom. Főleg, hogy az egész közönség rajtam nevetett, pláne mikor cicuskám úgy gondolta, hogy a hátam pont jó hely a pihenésre, és egy hatalmas ugrással ott termett, majd pár kört téve kényelmesen elhelyezkedett rajtam.
- Szállj le rólam Kiara.- Mondtam neki, majd nagy nehezen felkászálódtam, de nem kellett volna. Ugyanis velem szemben egy Ghoul állt.
- Na ne. Ezt ugye te se gondoltad komolyan?- Nézek hátra az óriás irányába.
- De, én gondolni komolyan, te lenni én bajnokom.
Na de egy ghoul mégse lehet itt csak úgy egyedül, tehát gazdájának is kell lennie. Nem is kellett sokat keresnem, meg is találtam az egyik páholyban a nekromantát, aki ezt a lényt irányította. Ezek szerint őt kell elintézni, és nem a ghoult. Mivel eléggé jó rálátásom nyílt rá, így a pyrogenesis képességemet vetettem be ellene, a ghoul ellen pedig a macskámat küldtem. Fél füllel hallottam, hogy a ghoul neki áll magyarázni, de abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Mivel ez egy bonyolultabb varázslat volt, így elég nagy koncentrációt igényelt. és sem volt mellékes, hogy hála isten a jó idő, és a melegen sütő nap rásegített erre a mutatványra. De abban csak reménykedni tudtam, hogy jól is fog elsülni a dolog. Mivel a célpontom elég távolinak bizonyult.
- Kisasszonyka, én nem akarom magát bántani, de a gazdámnak engedelmeskednem kell. Sajnos ez ellen nem tehetek semmit, de ha hajlandó feladni, akkor épségben elengedem önt, és a macskáját is.
Ám én ezzel botor módon nem törődtem. Abban a pillanatban, hogy a halálmágus talárja meggyulladt, abban a pillanatban ugrott neki a macskám a ghoul arcának, aki egyből egy határozott mozdulattal felém hajította szegény cicusomat. Mivel nem voltam felkészülve erre, és nem is oda figyeltem, továbbá elég sok energiámat emésztette fel a tűzgyújtás, így elvesztettem az egyensúlyom, és a menekülni próbáló macskám karmolásaitól megsebesítve, totál véresen feküdtem a földön elterülve. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége, és hogy ebből jól már nem jöhetek ki, továbbá tisztában voltam vele, hogy nem biztos hogy bármi esélyem lenne, hiszen azt sem tudhattam, hogy milyen szinten űzi a mágiát a nekromanta, de abban biztos lehettem, hogy nem kis szinten a ghoul miatt. De azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen a földre kerülök másodszor is, ráadásul a saját kis kedvencem segítségével. Ez azért nem fer. Ismét bődületes röhögés hallatszik a lelátókról. Az egész közönség rajtam röhög, és a kürtszó is felharsan, ami azt jelzi, hogy ennek a menetnek is vége van. Hát ez gyors volt.
- Na jó, ebből elég.- Keltem fel elég ideges hangulatban. És szédelegve, megalázva, kimerülve, csurom véresen indultam el az aréna bejárata felé.
- Tudod mit, keress valami más balekot, én pedig kérem a beígért pénzt.- Mondtam a ledöbbent óriásnak, és már nyújtottam is a markomat a jutalomért. Hátra se néztem se a Ghoulra, sem pedig a páholyra, hogy a varázslatom egyáltalán célba ért-e. Már nem érdekelt, ahogy más sem. Csak az, hogy megkapjam a pénzt, és el tudjak menni valahova enni, és lepihenni, ugyanis a két esés, az óriás hátba vágása, és a macskám karmolásai miatt szinte mindenem sajgott. És megmosdani, megfürdeni, se lett volna egy utolsó dolog, amire szükségem lett volna.

Két alak járja a puszta vidéket.
Ha vannak valahol valamiféle vadmadarak, akik figyelik őket errefelé - mert sokan mások nem gyakran járnak erre -, akkor észrevehetik, hogy ez a kettő bizony sosem szakad el egymástól. Ami furcsa. Mert, igazából többnyire úgy tűnhet, céltalanul róják a rónákat, viszont ez még sincs teljesen így.
Damien elfoglaltsága a kacatok eladásán kívül már egy ideje az volt, hogy szörnybarlangokat keresett föl, likvidálta a kártékony élőlényeket, majd körülnézett a rejtekhelyükön, hátha azok esetleg hátrahagytak valami értékeset. És, a legtöbb esetben, hagytak. Fogalma sincs, mire jó némely teremtménynek, hogy csillogó ékszereket és drágaköveket halmoz fel, egyesek mégis megteszik, ha viszont még sincs ilyesfajta gyűjtői szenvedélyük, akkor csupán a testük alapanyagaiból is hasznot lehet nyerni. Az emberek bolondulnak a fog- és karomnyakláncokért, még ha nem is hiszik el, hogy minek a fogai és karmai, csak egy jót mosolyognak rajta, de a látvány miatt mégis megveszik. Pedig Damien igazat mond. Ő mindig igazat mond.
Amióta viszont Minának nincs helye a családtagjai között, immár együtt folytatják ezt a tevékenységet. Bár Mina inkább még csak tanul. Nehézfegyveres aligha lesz, sokkal inkább a mágiában fog kiteljesedni, de még ezen a téren is messze van mit fejlődnie. Damien harcstílusa se mondható éppen hétköznapinak, ő sem egy hatalmas karddal áll neki az ellenfélnek, pusztán a kisebb tőrökhöz ért. Viszont gyors. És kiválóan tud rejtőzködni. Az egyik pillanatban itt van, a másikban meg ott. Ezt használja ki általában. Meglepően jól meg lehet zavarni az ellenfeleket így. Különösen a nagy ellenfeleket; a nagy ellenfelek szintén nagy előnye, hogy lomhák, lassúak, és nem egy esetben az értelmi szintjük is jócskán egy fürge sötét tündéé alatt van, ergó, nem különösebben nehéz kicselezni őket. Na persze, ott vannak még a nehezítő tényezők, nevezetesen a félelem, mert hát, nem egyszer került már olyan helyzetbe, ahol egy-egy elrontott mozdulaton is az élete múlhatott volna... De hát mégis mi az, ami hajthatja az embereket, meg mindenféle más szerzetet, ha nem az izgalom? Mindenkinek kell valamiféle "élete értelme", és szerencsétlen falusiakat kiegyelő monstrumok elintézése egészen nemes célnak hangzik az ő fülének. Mindkettejük fülének, igazából.
A pusztaság pedig egy különösen jó hely arra, hogy valaki olyasmibe botoljon, amire nem is számított. Az újdonság pedig mindig jó.
- Mina... - sóhajt a sötét tünde kicsit türelmetlenül. Kezdi úgy érezni, hogy lassan a vámpírlány neve lesz a legtöbbet kimondott szava. Legalábbis úgy egy hónapra visszavezetve. de ez a következőnél se fog változni valószínűleg. Meg az az utáninál se. - Sehová se fogunk haladni, ha te állandóan leállsz virágot szedni.
Mina éppen egy különösen érdekes levélzetű gyógynövény fölé hajolt, azt vizsgálgatva, és gondolkozva, hogy vajon az-e, aminek tényleg gondolja, mert ha igen, akkor mágikus hatású főzet készíthető belőle... És mélységesen felháborodott a feltételezésen, hogy az ő tudományos tevékenységét egyszerűen levirágszedésezzék. - Ne tégy már úgy, mintha ennek kevesebb értelme lenne, mint annak, hogy egy karmos fenevad mancsai közül feszegetsz ki egy rozsdás gyűrűt.
- Azért legalább egy-két fityinget kapok, sok kicsiből lesz a... sok... de azt a növényzetnek csodaszép példányát sajnos hiába vinnénk piacra, mert az átokfajzat nem tart ki addig, és képe lenne elkókadni. Bizonyosan.
- Nem is eladni akarom. - Még egy darabig szemez a földből óvatosan kikukucskáló növénykével, aztán úgy dönt, hogy talán meglehet, hogy ez tényleg csak egy egyszerű lóhere, és továbbmegy. Azaz visszatér az országútra, ahol Damien már összefont karokkal várja. - Mintha sietnénk valahova. - forgatja a szemeit.
Hirtelen tompa dübörgést hall. Dung-dung-dung. Mintha hatalmas lábak remegtetnék a földet.
Merthogy így is van. Ugyanis óriásokhoz közelednek. - Húúha... Mit is mondtál, mit kell csinálni az ilyen nagyobb ellenfelekkel?
- Ne legyél betoji. Nem mindig ellenségesek, csak ha felbosszantod őket. Nagyon békés áll... öhmm... élőlények, csak nagyok, ennyi. Tehetnek ők róla?
- De szolidáris vagy... - jegyzi meg Mina érezhető fenntartással a hangjában, és aggódó tekintettel szemléli a tőlük már nem olyan messze járó - feléjük közeledő? - képviselőjét e nem éppen apró fajnak. Ahogy így vizsgálja, feltűnik valami fura az óriásban, mégpedig az, hogy meglepően... nőies. Ezen nem kéne meglepődnöm, igaz? Minden fajban vannak nők. Ez természetes. Nachtraben lévén még nem igazán látott női... lányóriást? Igazából semmilyen óriást nem nagyon látott, legfeljebb képen. Igazából ez a legfőbb dolog, ami miatt egyre inkább erősödik elhatározása az útjuk folytatása tekintetében.
Furcsa... Mostanában egyre többször megy bele dolgokba azért, mert... nincs mit veszítenie. Ez valahol erőt ad, másrészről viszont szomorú...
De azért, nem ártana megvárni, mit szándékozik mondani az óriáslány. Mert már nagyon úgy tűnik, hogy tényleg mondandója van a pár számára.
- Te, ez felénk jön. - konstatálja Damien, kis fáziskéséssel, s most már ő is megdöbben, amit semmi sem szemléltet jobban, mint hogy a mondat elején a megszólítás Mináról te-re változik, nemes egyszerűséggel.
- Na ne mondd, tényleg?
A dübögés egyre erősödik, ahogy a hatalmas talpak feléjük igyekeznek. Végül mikor az óriás megáll előttük, kissé megilletődve pislognak fel rá.
- Ti, ketten! Nagyon jó, kettő erős. Kettő erősebb, mint egy. - bólogat elégedetten, nagy megelégedettséggel, nyilvánvalóan. Mináék értetlenül egymásra néznek, széttárják karjukat, majd visszanéznek az óriásra, aki egyébként tényleg biztosan lány, ezt már a hangjáról is meg lehet mondani, ami mély és erős, de egyértelműen női. Hú.
- Ugye nem... Harcolni akarsz velünk? - Nem biztos benne, hogy jó ötlet volt feltenni ezt a kérdést... és Damien sem, ez süt a tekintetéről.
Öblös nevetés hallatszik, melybe mindketten beleborzongnak. Meglehetősen groteszk hangzás. - Nem nem nem. Nem én harcol. Ti harcol. Nekem. - Ismét egy összepillantás következik, majd mindketten a hajkoronájukba túrnak, ha már mindkettejüknek van, mégpedig nem is akármilyen.
- És miért harcolnánk érted? - Nem mer Damienre nézni, mert tudja, mit olvasna le az arcáról: Mina... ne ellenkezz... inkább ne... Viszont őt tényleg érdekli, hogy mégis miért akarják őket befogni zsoldosnak.
- Miért harcol? - ismétli az óriáslány. Talán ez a fajta kérdés kicsit bonyolult számára. - Mert ti lenni erős. Ti ketten. Ti legyőzni egy.
- Igen, ezt már mondtad. De nézz ránk. Attól, hogy ketten vagyunk, nem vagyunk olyan erősek. Látsz rajtunk hatalmas fémpáncélzatot? - Mindkettejükön testhez simuló, terepet járni alkalmas bőrruha van, meg Damien övén a tőrei. Meg Mina fogai. De... ha egy óriással kell megküzdeniük, ez vajmi keveset fog számítani. Körülbelül annyira lenne hatékony a vámpírfog egy óriás ellen, mint egy szúnyog egy rinocérosz ellen. És ezt most elképzelte... ami talán nem volt túl jó ötlet. A nagyobb probléma viszont, hogy gőze sincs, egy ekkora teremtményt hogy beszélnek le békésen róla, hogy befogja őket harcolni.
- Nem-nem-nem! - rázza amaz a fejét, és köti az ebet a karóhoz: - Ti lenni erős. Én tudni. És ti harcolni értem. Ti, megtenni? Akkor én nagyon boldog lenni. Adni nektek... sok birka, kecske. Amit akar.
Háát, ettől most... nagyon boldog lettem. - De kit kell legyőznünk?
- Másik bajnok.
- Másik bajnok?
- Igen. Ti lenni enyém bajnok. Legyőzni másik bajnok, én uralni mindez. - és az óriás széttárja a karját, körbemutatva az egész, őket körülölelő pusztaságon. A vámpírlány fejében lassan kezd körvonalazódni, hogy mi is folyik itt.
- Szóóval, te ilyen uralkodói családból származó vagy? - Vaagy ez egy óriáshoz képest túl dinasztikus hozzáállás?
- Én lenni erős család. Én lenni jó uralkodó.
- És akivel meg kell küzdenünk, ő milyen? - Az óriás csak legyint, jelezve, hogy az nem fontos. Mina nagyot sóhajtva Damienre néz, "ebből nem mászunk ki"-tekintettel. - Jön, jön! - jelez a karjával a nagyméretű nekik, hogy kövessék, majd futva eldübörög, miniföldrengést okozva. Mina egy újabb sóhajjal nekiered, Damien kis tétovázás után követi.
Mina soha nem látott még óriásfalut. Így aztán, mikor beérnek, kicsiny hangyaként érezve magát állandóan bámészkodik, közben persze fut, mert csak így tud lépést tartani az óriáslánnyal, aki elfelejtette nekik megmondani a nevét, vagy talán nincs is neki?... Ki tudja?
Nem tart sokáig, míg elérkeznek az arénához - magában így nevezi a harcteret, fogalma sincs, az óriások hogyan -, megbízójuk mosolyogva és elégedett várakozással az arcán, ők meg kissé lihegve. - Komolyan, Mina... legközelebb beszerzünk egy lovat.
- Már van. Kettő is. - utal vigyorogva azokra a jószágokra, akik lovaskocsijukat szokták hurcibálni. Damien nem óhajt reagálni a kötekedésre, inkább feltekint, hogy tekintete szembetalálkozhasson ellenfelükével...
Aki egy hulla. Egy járó, mozgó hulla. Mi a fene?? Mit keres egy nekromanta az óriások között, hát ez meg miféle hatalom? Talán nem is fog ártani, ha leváltják ezt a személyt. Biztosan csak manipulálja az óriásokat. Talán évek óta terror alatt élnek. Talán tényleg nem ártana megnyerniük ezt a párbajt, akár még békét is állíthatnának helyre.
Remek, a nemes célok megvannak. Csakhogy. Hogy a fenében győznek le egy ghoult?
- Szóval titeket választott bajnokául? - nevet fel a nekromanta mély, bársonyos hangján, aki a ghoult kíséri. Ő is valaha egy szemrevaló férfi lehetett... egykor... amíg még élt... fizikuma egyértelműen nem kifogásolható, méretes kardjával együtt pedig legyőzhetetlennek tűnik. De hát, Mináék pedig ketten vannak.
Tényleg. Ketten vannak. Ez ér? Lehet ketten lenni? Csak szólnak, ha nem...
- Úgy tűnik, minket. Igazából épp csak erre jártunk. - Talán ezt nem kellett volna mondani... - súgja oda neki Damien, mire Mina beharapja az alsó ajkát, és kényszeredetten elmosolyodik, viszont csak egy hideg, megvető pillantással találkozik a nekromanta részéről. A ghoul kedvesen mosolyog rájuk, és már emelné a kezét, hogy integessen, csak ekkor a nekromanta rácsap.
- Harcolj velük, ne integess nekik!... Tökfej... - Csuklyáját idegesen hátradobja és megdörzsöli a halántékát. Biztosan hamar lecseréli ezt a ghoult, gondolja Mina. Túl kedves. Egyáltalán... hogy lehet egy ghoul kedves?
A járkáló hulla kissé megszeppent mosollyal, de beletörődően engedelmeskedik a parancsnak, nevezetesen felemeli a méretes kétkezes pengét, majd elszántan megindul feléjük. Ó, te szentséges szalmaszál... Itt nincs olyan, hogy Bejelentem, hogy most kezdődik a nemes nemzetes akárkicsoda harca az út széléről összekaparászott két ágrólszakadt bajnokkal, vagy valami? Mina ijedten megragadja Damien karját... csak éppen azt nem veszi észre, hogy abban már van egy tőr. Hoppá. A sötét tünde felkészültebb, mint ő. - Hoppá, bocsi! - Engedi el azon nyomban, és hátrál. Bízik Damienben, hogy elő tud állni valamilyen menekülési ötlettel, mert ez így nem lesz jó, hogy ők fegyverek nélkül elindultak, és rögtön egy ghoul ellen álljanak ki.... Kinek a rossz tréfája ez?!
Fémes csikordulást hall, ahogy Damien egyik pengéje hárítja a kétkezest... Azonban a sötét tünde ezután azonban ki is surran a nehéz fegyver nyomása alól, mert ha tovább védekezne, nagy valószínűséggel agyoncsorbulna az a szerencsétlen tőr. A ghoul háta mögé ugrik, a ghoul meg hirtelen a saját fegyvere súlyától elnehezülten előredől, és megtámaszkodik a kardon, ami szépen beleáll a földbe. Damien ekkor jelez Minának, és átpasszol neki egy tőrt, aki borzasztóan örül, hogy sikerült azt úgy elkapnia, hogy nem állt bele a kezébe. Ezért egy pillanatnyi néma csendet tart - nem mintha egyébként annyit beszélne harc közben -, és... csodás, most már neki is van fegyvere. Ám ekkorra ellenfelük ismét kezébe vette az irányítást - meg a kétkezesét, és megfordult, hogy Damienbe állítsa azt, ő viszont ekkorra már Mina mellett van. Így az ellen nem igazán tudja, melyiküket támadja először. Pedig mindössze egy tőr van náluk. Neki pedig egy kétkezese. De amint megindul feléjük, amazok két irányba kitérnek előle, így a kard megint csak pusztán a porba mélyedhet bele. Majd lassan kiemelkedik onnan, mintha a ghoul direkt nem akarna kárt okozni nekik.
- Az isten szerelmére, tégy már úgy, mintha élnél! - A ghoul erre csak ráncolja a szemöldökét, majd kicsit gyorsabban megindul. ismét meg kell fordulnia, mert a sötét tünde és a vámpír a háta mögé kerültek.
- Na jó, a következő lehetőséget nem hagyjuk ki. Te a hasát, én a fejét. És ne feledd, az utolsó pillanatban még mindig el tudsz ugrani.
Hát ez biztató... A kard ismét a magasba emelkedik, és ezúttal Minát célozza meg. A francba, talán még ez a teremtmény is rájött, hogy ő az ügyetlenebb az efféle fegyverekkel. igazából, igyekszik nem úgy tartani, mint egy fakanalat. Ám most, hogy így közeledik felé a ghoul, el sem tudja képzelni, hogy ha esetleg a kardja és az ő tőre összeérne, abból mi történne... Valószínűleg Mina keze nem maradna a helyén... Kikerekedett szemekkel szorongatja a tőrt, és várja, hogy ellenfelük kellő közelségbe kerüljön. Csak egy szúrás. Ennyi az egész. Még csak nem is élőlényről van szó. Menni fog.
Damien ekkor váratlanul ismét kihasználja a lehetőséget, hogy a figyelem nem rá irányul, mert amíg a ghoul Mina feje fölé emeli a kardot, addig a kormosképű a ghoul mögé surran, hogy a tőrrel hátulról elvágja a nyakát, ám még mielőtt a penge a ghoul torkához érhetne, amaz már pofátlan nyugalommal kinyúl, és erősen megragadja a tőrt tartó kezet. Majd egyetlen mozdulattal átrántja a vállán Damient, aki még nyekkenni se képes a földön, a tüdejéből kiszorulva lévén a levegő... Ám a tőr lefogása következtében a ghoulnak el kellett engednie hatalmas kardját, ami így megint a földre ér, egy nagy kondulással. Mina úgy véli, itt az alkalom. Csak azt nem vette észre, hogy a ghoul kezében immár ott van egy tőr. Damiené. Ami most az ő torkának feszül.
- Oh. - Mina nagyot sóhajt, és megforgatja a szemeit... majd akadozva fújja ki a levegőt, és konstatálja, hogy még mindig él.
Ezek szerint a ghoul - sem a mestere - nem kívánja elintézni. Ellenkezőleg, az élőhalott meglehetősen szimpatikus mosollyal néz rá. De a lábát azért büszkén Damien mellkasára rakja, persze csak szimbolikusan, mintha csak a két elfogott zsákmányát mutatná be. Minának nevetni támadna kedve, ha nem éppen most veszített volna.
- Jólvan, Tökfej. - elégedett, rókaszerű mosoly terjed szét a nekromanta arcán. - Talán mégsem vagy olyan értéktelen, mint gondoltam... elengedheted őket.
A ghoul ekkor elhúzza Mina torka elől a tőrt, majd vidáman vigyorogva a kezébe adja. Damien felé is nyújtja a tőrt, aki viszont épphogy csak visszanyerte a lélegzetét, így mikor lihegve felpillant, és a hasának van szegezve egy tőr, ijedtében rögtön oldalra fordul, majd némi földet kaparás után sikerül feltápászkodnia. Ekkor jön rá, hogy Mina, kicsit zaklatottan, de nevet rajta. - Nyugi, nem akar megölni. -  Mosolyogva belekarol Damienbe, aki végre felfogja, mi történt, és hatalmas sziklák gördülnek le a szívéről. Átveszi a fegyverét, majd a ghoul integetve eltávozik tőlük. A kettős pedig egymásra néz, és megállapítják, hogy hát ez fura volt.
Ekkor mély hangú hüppögést hallanak nem messziről. Ahogy odanéznek, látják, hogy az óriáslány kuporodott le a földre. - Most... elnézést kéne kérnünk, hogy nem sikerült, vagy mi? - fordul Dameinhez, ő jó az efféle diplomáciai kérdésekben.
- Ugyan már. Az már őrültség lenne, és túlzás. Szerintem csak vigasztald meg. Jó vagy te abban.
- Mondjuk ez igaz. - Mina megindul az óriás felé, Damien viszont helyben marad és megvárja. Úgy véli, egy ilyen kaland után ideje valamiféle békés teendő után nézni... mondjuk... hazafelé indulni. - És szerény is... - mondja magának mosolyogva, ahogy Minát nézi hátulról. Ami mondjuk nem rossz látvány. De nem azért nézi. Látta ő már sokszor. Csak simán... vár.
- Sajnálom. Mármint, izé... Legközelebb valaki olyat keress inkább, aki... hát... harcképzettebb, mint mi. Egy ghoult nehéz legyőzni. Tudod... erős. De ne add fel, még uralkodhatsz. Csak kicsit várnod kell rá. Meg aztán, uralom nélkül is lehet boldog életet élni... én is azt csinálom. (Várjunk, most tényleg azt mondtam, hogy boldogan élek? Ez jó jel...) Szóval, nézz olyat, akin nagy, csillogó páncél van és hatalmas fegyverek nála. Vagy esetleg keríts egy mágust. Vagy esetleg...
Damien sóhajt, mert érzi, hogy egy darabig még nem lesz vége a tanácsok sorozatának...

Komolyan mondom, hogy megkergült ez a világ! Először egy bolond majdnem feldönt lovastól, amikor Wallesberg-től talán egy mérföldre egy keresztúthoz érek és aki holt sápadtan, kimeredt szemekkel ordítva rohant tovább, szinte észre sem véve, hogy Hűséges farával való találkozáskor majdnem találkozott annak hátsó patáival is, és valami olyasmit üvöltözött, hogy jönnek az óriások.
Fejcsóválva ügettem tovább, amikor meg hű hátasom kezdte hányni-vetni magát, mint aki bolondgombát evett és mindenfelé hajlandó volt menni, csak előre nem, amerre szerettem volna.
- Mi az ördög ütött ma mindenbe és mindenkibe. – rángattam a gyeplőt, de végül leszálltam megnézni, nem-e akadt valami a patkója alá, amikor döngő léptek ütötték meg a fülem és Hűséges, nem éppen nevéhez méltón kitépte a kezemből a kantárt és nyihogva elrobogott az ellenkező irányba, mint ahonnan a hangot meghallottam.
Szentségelve néztem először a ló után, aztán vissza, hogy mi a frász ez az egész, mikor az előttem lévő domb mögül előbukkant az óriás. Vagyis egy óriásnő, mert, hogy az volt, miután első megdöbbenésem után jobban szemügyre vettem.
Nem volt nehéz, mert egyrészt hamar odaért hatalmas lépteivel, én meg álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Szívesen rohantam volna a lovam után, de éltem a gyanúperrel, hogy legjobb formámban sem venném fel a versenyt Hűséges iramával, anélkül meg nem hiszem, hogy esélyem lenne ezekkel a mérföldes léptekkel.
- Üdv ember! – morajlott a hangja, mikor megállt előttem én meg igyekeztem nem a nyakam törni, hogy felnézzek rá.
A köszöntéséből és, hogy nem rontott nekem, úgy vettem, hogy nem ellenségesek a szándékai, legalábbis egyelőre.
- Te harcos vagy? Látom az oldaladon a fegyvert. – beszélt tovább, kissé egyszerű szavakkal, de érthetően, bár fogalmam sem volt, hogy mire akar kilyukadni.
- Valami olyasmi. – válaszoltam óvatosan.
- Jó! – rikkantotta, hogy beleremegett a dobhártyám és valószínűleg arcán is vidámság vonult végig, igaz nekem úgy tűnt, mint mikor valami szikla repedt volna meg azokon a durva vonásokon.
Ha nincsenek kerek mellei, akkor bizonyára az arcából amúgy nem jöttem volna rá, hogy melyik nemhez tartozik.
- Jössz velem, hogy legyél a bajnokom!?
Megvallom őszintén ez nem igazán volt ínyemre, mivel nem tudtam eldönteni, hogy ezt kérdezte-e vagy állította és utáltam volna,, ha pont egy ekkora debellának kell nemet mondanom.
- Már bocsánat, de mifé……
- 2500 váltó!
- Miiiii????
- 2500 váltót fizetek, ha kiállsz értem!
Hát ez aztán kicsit elakasztotta az első percekben már készülő válaszomat, hogy azért egy pár mondatnál több kell ahhoz, hogy én bárkinek is a szolgálatába állítsam a kardom. Az összeg elég nagy volt ahhoz, hogy másként nézzek rá, miközben ő meg türelmetlen toporgással meredt rám a válaszra várva.
- Mit is kéne tennem ezért a pénzért?
- Meg kell küzdened a király bajnokával, hogy én lehessek az új uralkodó. – jelentette ki egyszerűen, mintha ezt mindenkinek illene tudnia.
- És én úgy véled alkalmas lennék rá? Mi lesz, ha veszítek?
- Harcos vagy! És az emberek okosak, ravaszak, jó leszel! – bólintott meggyőződéssel. – És nem ……nincs halál. – rázta meg a fejét. – Csak az kell, hogy…..feladja a másik. – küzdött azért néha a szavakkal, de a lehetőség így már csábítóbb volt.
- Hmm…..Rendben, vállalom, de előtte meg kell keresnem a lovam, várj meg. Kissé ideges lett tőled.
Az óriás lány bólintott én meg visszafelé kezdtem loholni és szerencsére nem olyan messze megtaláltam a legelésző Hűségest.
- Szép pénzt ajánlottak egy kis testmozgásért barátom, így jobb, ha túlteszed magad a félelmeden. – duruzsoltam neki és igyekeztem széliránnyal megegyezően vezetni és jó erősen tartani, miközben követtem az óriást a falujába.
Ott erősen kipányváztam a hátasom, remélve, hogy ha végeztem is megtalálom majd, aztán nagy levegőt véve nekivágtam, hogy jelentkezzem bajnoknak.
Elképesztő volt ez a falu és még elképesztőbb az, amikor láttam, hogy az út szélén az egyik elakadt, tengelyig sárba ragadó szekérnél egy ghoul tűnik fel, majd egy laza mozdulattal úgy rántotta ki az útra, mintha csak valami gyerekjáték lett volna.
~ Szép kis dologra vállalkoztam én! Megküzdeni egy óriással és azt sem tudtam, hogy ilyen jól megvannak a ghoulokkal. ~
Kezdtem kételkedni, hogy jól döntöttem, de már nem volt visszaút. Elértünk egy kis térre, amit izgatott óriások álltak körül és melynek széleit kisebb sziklatömbök jelölték.
Nem volt nehéz rájönni, hogy ez lesz a megmérettetésem helye, mivel, ahogy beléptem máris bezárult mögöttem a kör.
A másik oldalon már várt egy sötét köpenybe burkolt alak, óriás volt az is, de fejét valami állat csontkoponyája díszítette és kezében egy oszlopnyi bot támaszkodott a földre, sötét szemei gúnyosan mértek végig engem, majd az óriás nőt, aki rám mutatott.
- Bajnok!
- Amélia Tewelon! – biccentettem meg a fejem a köpenyes felé, aki minden bizonnyal a király lehetett és legnagyobb megrökönyödésemre, minden bizonnyal nekromanta is.
- Ez meg az én bajnokom! – intette a háta mögé és az óriások sorfala megnyílt nekem meg kimeredt a szemem és leesett az állam.
~ Egy gholul? Egy kicseszett ghoul!!! Ugye ez most nem komoly? Én itt nagyon, de nagyon át lettem verve! ~
Végre elszakítva a szemem a magas, görnyedt, felettébb torz képű, gacsos lábú alaktól, az óriás lányra néztem, aki csak olyan „bocs, ez van” vállvonással és egy bocsánatkérő mosollyal jutalmazott.
~ Óóó Magasságos Teremtőm, most segíts meg! ~
- Kezdhetitek! – dobbantott a bottal a király, én meg még mindig villámsújtottan álltam ott, miközben a ghoul fogait kivillantva, fura vonásokkal, mintha csak zavarban lenne közeledett egy rövid kardot lóbálva.
- Állj! Állj! Várjunk egy kicsit! – éledtem meg, mikor már alig két karnyújtásnyira volt.
- Mi van? – kaffantott fel elégedetlenül a király, mikor teremtménye kérdőn visszanézett rá, de megállt legalább.
- Ez így nem tisztességes!
- Már miért ne lenne?
- Ő…..ő…….nem ……..élő! – rukkoltam ki. – Ezt senki nem közölte velem.
- És? Kikötve sem volt, hogy nem lehet, vagy ha ő ezt mondta neked, - mutatott a lányra, - akkor vele rendezd le.
- De……de akkor is…….milyen győzelem lenne már, ha így szereznéd meg, nem? – néztem körbe helyeslést várva és innen-onnan – gondolom a trónkövetelő rokonságából – kaptam is.
- Majd pont te mondod meg……..Na jó, - szakította félbe saját magát és jeges mosollyal folytatta, - mit tanácsolsz akkor, hogy lenne szerinted …….tisztességes.
Ez jó kérdés volt csak épp jelenleg semmilyen jó ötlet nem jutott eszembe, amivel kihúzhattam volna magam a csávából, de aztán…..
- Mondjuk, ne karddal vívjunk meg, hanem……ököllel! – láttam, hogy értetlenül húzza fel a szemöldökét, mert nem értette, mi ebben a kihívás az ő ghouljának, de én folytattam. – Én feldobom ezt az érmét…., - halásztam elő egy pénzdarabot, aminek jó párszor már hasznát vettem mert csak írás oldala volt, - és ha írás, akkor én ütök először, ha fej, akkor a te bajnokod. Addig folytatjuk, amíg földre nem kerül a másik.
- És ez neked…….megfelelne? – kérdezte homlokát ráncolva a nekromanta, mert valami trükköt sejtette benne, hiszen ezzel normális ésszel nézve, egyértelműen a saját bajnoka kerül ki győztesen, de nekem meg volt a saját tervem
- Meg. – bólintottam
- Akkor csináld! – intett nagylelkűen.
Feldobtam az érmét, de úgy, hogy a körberakott kövek mellett ért földet, ott, ahol kisebb darabok is hevertek. Természetesen írás lett, ez ugye nem volt kérdéses, de mikor felvettem, hogy megmutassam, jobb kesztyűs kezébe egy marokravaló követ rejtettem.
- Én kezdek! – mutattam fel az érmét.
A ghoul nagy kerek szemei szomorúan tapadtak rám, amitől fura érzésem támadt, mert mintha sajnált volna engem, de hát ez hogyan is lehetne lehetséges. Megállt előttem nyugodtan és türelmesen várta, hogy akkor üssek.
Bíztam benne, hogy a kővel megszilárdított öklöm kellő erőt fog kifejteni a gondosan megcélzott állcsúcsára, ahol általában egy ütés mindig eléri a célját.
Pontos voltam. A kézfejembe fájdalomhullám indult el, ami az agyamig hatolt, de nem törődtem vele, vártam, hogy a ghoul megrogyjon.
Az meg csak állt, mint a cövek, aztán olyan gyorsan mozdult, hogy szinte csak egy közeledő fekete öklöt láttam, aztán ……………….semmit.
Lágy ringatózásra eszméltem, ami kellemes volt, ha nem verte volna valaki kalapáccsal a fejem.
~ Az ütés! ~ riadtam fel és pattant ki a szemem, mikor is a ghoul most határozottan aggódó, szürke vizenyős szemeibe bámultam. Az ő karjaiban voltam és cipelt valahova.
- Semmi baj! Nem tört el semmid, vigyáztam! Kissé felszakadt a bőr és pár napig lesz egy szép kis kék folt a szemed körül, de ennyi, de ezt muszáj volt, nem hagyhattam, hogy győzz. – húzta el a száját bánatosan.
~ Biztos megbuggyantam az ütéstől! egy ghoul, aki aggódik értem és sajnálja, hogy megütött! ~
A fejemhez nyúltam, de tényleg nem éreztem semmit, csak egy nagy puklit a járomcsontom körül.
- Egyébként jó kis trükk volt. – tett le a lovam mellett a fűre és nyomta kezembe az érmét egy vigyorral, majd egy kis zacskót is mellé pottyantott. – Ezt Tamara küldi, a pénzed van benne. Azt mondja megszolgáltad és sajnálja. Na minden jót, engem vár a gazdám. – intett, aztán kacsázó járásával elcaplatott.
Egyszerűen azt gondoltam álmodom, egészen addig, míg Hűséges képen nem nyalt és ki nem nyitottam az erszényt, amiben ott lapult a 2500 váltó.

Halkan felsóhajtok, ahogy ülök az óriás kezében. Vagy állok, igazából nem is tudom. Te jó ég, hova kerültem... rendben, hogy keresem a kalandokat, de ez azért már sok.
Már ott kezdtem gyanakodni, mikor megláttam a kisebb tömeg közepén a nagyjából öt méter magas óriást. Szemmel láthatóan nem zavarta, hogy a figyelem középpontjában áll, sőt, az volt a célja, hogy még több ember gyűljön köré. Nem volt nehéz dolga.
Először megpróbáltam csendben továbbállni; nem különösebben hiányzott egy felfordulás. Ez fura lehet tőlem, de fáradt vagyok. Egy katonai kitüntetés ellopása nem könnyű feladat, így sokat éjszakáztam az elmúlt időkben, úgyhogy... pihenni akartam. Igazság szerint most is azt akarok. De ember tervez...
A gond ott kezdődött, hogy a fura csoport pont felém tartott. Elslisszolni nem volt lehetőségem, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és én is csatlakoztam a tömeghez, ahol észrevettem valamit: az óriáslány megfigyel minket. Felmér. Gondolkodik, milyen erősek vagyunk. He? Még kevésbé értettem, mit keres itt.
Sajnos engem rövid időn belül észrevett, vagyis... ha jól láttam, a reverendámon akadt meg a szeme. Szokatlanul mély hangján azonnal felmorrant, és rám mutatott.
-Te, leszel bajnok! - csak ennyit mondott. Nem én voltam az egyetlen, aki értetlenül nézett rá. Semmit sem hallottam eddig az óriások szokásairól, így nem tudtam, milyen bajnokról van szó. De hogy engem választott, az nem tetszett.
-Te leszel nekem bajnok, megnyerni nekem rang! - megnyerni? Kezdtem érteni, miről van szó, de egyúttal még kevésbé értettem, mire jó ez. - Kapni zacskó pénz! Harcolni, nyerni nekem királyi rang!
Itt már határozattan nem tetszett az egész. Nem szeretem a harcokat, a pénz meg nem érdekel... viszont nem úgy tűnt, mintha lenne lehetőségem. A lány lelkesnek látszott, és sejtettem, hogy ha egyszer felkap, akkor nem szabadulok, amíg ő úgy nem dönt. Talán el tudtam volna menekülni: nekirohanok a tömeg gyűrűjének, a buzogányt előrántva áttörök közöttük néhány sérültet hagyva, és elrohanok egy sikátorban. Egyszerű terv, csak éppen érdekes következményeket vont volna maga után.
Szóval most itt vagyok. Igazából elég kényelmes: az óriáslány nem szorít, a buzogányt pedig úgy igazítottam, hogy ne sebezzék meg a tüskék. Próbáltam jelezni, hogy nincs különösebb kedvem a bajnokává válni, de mindig lerendezett a pénz emlegetésével, úgyhogy... nincs más hátra, sodródnom kell az árral. Még ha reménykednék, hogy ellophatok valami érdekeset... de egy csapat óriásnál nem valószínű, hogy lenne bármi is, ami lázba hozhat. Meg egyébként is pihenni akarok.
Semmi kedvem ehhez az egészhez. Tényleg.
Viszonylag keveset utazom ezzel a furcsa módszerrel, a lány hosszú léptei miatt. Nagyjából megjegyzem, merre kell menni, de tényleg csak nagyjából... inkább csak megszokásból csinálom. Remélem, minél hamarabb túlleszek ezen az egészen. Azt, hogy a pénzt csak győzelem esetén kapom-e meg, nem tudom, de egyáltalán nem is érdekel.
Ahogy odaérünk, a bizarr helyzet ellenére enyhe megilletődöttség vesz erőt rajtam.  Ahhoz képest, hogy a lány volt az első óriás, akit láttam, itt van a szemem előtt vagy tíz. Már csak az a kérdés, miért nekem kell harcolnom... egyáltalán hogy miért egy papra esett a választás. Volt a tömegben sokkal harcedzettebb alak is, mégis engem nézett ki magának. Kíváncsian figyelem, ahogy a többi óriás szintén kíváncsian figyeli az én kíváncsiságom, és próbálom kitalálni, milyen érzelmek rejtőzhetnek a mormogás mögött - igaz, egyelőre nem tudok meg semmit.
Egy szavad területen áll meg a lány, és úgy látszik, ide gyűlnek a többiek is. Itt fogok küzdeni? És ki lesz az ellenfelem, egy másik óriás? Nem, az nem valószínű. Ha én bajnok vagyok, akkor valószínűleg egy másikat kellene legyőznöm. De hogy ez a kiválasztósdi mire jó... hisz az ítélőképességen kívül semmit nem mér fel... bár egyvalamit már ennyiből is sejtek: a lány nincs bővében ennek a tulajdonságnak.
De hol van az ellenfelem?
Mintha csak erre a gondolatra várt volna, meglátok egy embert. Valami... jogarféle van nála, egy olyan szimbólummal, ami az egyik óriásnál lévő fegyverbe volt vésve. Ez... ez lenne a király? Vagy a másik bajnok? Vagy... á, én nem értem ezt. Legszívesebben megfordulnék, és lelépnék a francba, de erre sajnos nem igazán van lehetőségem.
Ekkor mindent megértek. A király (mert tényleg ő az) mögül kilép egy alak. Alacsony, vékony, szinte már vézna, és... és olyan baljós érzetem van, ha ránézek, hogy összekoccannak a fogaim. Ez egy ghoul! Ilyennel sem találkoztam soha, de eleget olvastam róluk ahhoz, hogy felismerjem. Most már érzem az auráját is; összeszorítom ajkaim, csak nehezen tudom megállni, hogy ne üljön ki az őszinte félelem az arcomra, és... elgondolkodom a taktikán? Francokat. Itt nem nyerhetek, tehát csak túl kell élnem, ez egyértelmű.
-Ő a bajnokod? - szólítja meg a lányt, aki idehozott, a király... a nekromanta. Ő csak bólint, és hirtelen megértem, miért egy papot választott. Egy személynek, aki az alvilággal játszadozik, elvileg én vagyok a legesélyesebb ellenfele. Kár, hogy semmit sem fogok érni. Ebből a lányból se ma lesz király.
-Akkor hát kezdjétek a harcot! - int a ghoulnak. Fura itt olyat látni, aki képes az összefüggő beszédre. de most nincs időm ilyesmin gondolkodni. Át kell vészelnem a harcot, és reménykednem kell, hogy nem ölnek meg a vereség után. Vagy közben.
De valami nem stimmel. Ahelyett, hogy a ghoul támadásba lendülne, unottan sétál felém. Van időm megfigyelni: egész fiatalnak néz ki, és ha nem érződne az auráján, hogy milyen erős, talán még le is nézném, hisz vékony tagjai normális esetben egy kétkezes kardot is nehezen tartanának meg, de ez a helyzet messze áll a normálistól. Ami ennél is feltűnőbb azonban, az... az arca: látszik rajta, hogy még nálam is kevesebb kedve van küzdeni.
Unja. Elege van az egészből. Nocsak, egy rokonlélek.
-Csak szórakoztass el, jó? - meglepnek a rekedt szavak, de válaszolni sincs időm, már indul is felém. Inkább ösztönből, mintsem a valódi képességeim miatt dobom magam félre, és valahogy még a földön puffanást is sikerül elkerülnöm. Csak azért sikerült a kitérés, mert ímmel-ámmal ütött. Nem arról van szó, hogy visszafogta magát... azért volt ilyen lassú, mert nem is akar nyerni. Ez nem volt igazi ütés... az más kérdés, hogy ha eltalált volna, már eszméletlenül feküdnék.
Pár lépést hátrálok, arcomról eltűnik a papi nyugalom, amit eddig fenntartottam... akár elszántnak is lehetne mondani az arckifejezésem, ha lenne mire elszánnom magam. A ghoul, ha nem is meglepve, de érdeklődve néz felém, és félrehajtja a fejét.
Szórakoztassam el? Azt hiszem, mégsem olyan reménytelen a helyzetem.
Ilyen lassú lenne egy ghoul? - kérdezem őszintének tűnő hitetlenkedéssel. Igaz, nem tűnhet olyan jó ötletnek felhergelni, de ha szórakoztatnom kell a túléléshez, akkor megteszem. Jobb kezemmel megragadom a buzogányt, és az ellenfelemre szegezem. Elvigyorodom, kivételesen őszintén, és egyenesen a szemébe nézek. Így, hogy nem kell félnem a haláltól, egész jó szórakozás eljátszani, hogy erős vagyok, és az erejétől való rettegés is elmúlt. Bal kezemmel elővesze a bibliám, és megmarkolom.
-Most veszem csak észre... egy pap? - nem támad, talán tényleg elkezdett érdeklődni? Jó irányba haladok. - Legalább erős vagy?
Nem válaszolok. Alapszabály: soha ne mondj igent egy ilyen kérdésre, mert akkor fogsz a leggyengébbnek tűnni. Bal kezemmel kinyitom a bibliát (hiába, egy kézzel is megy, ha sokat gyakorolja az ember), és ujjaim megfeszülnek a buzogány markolatán.
Nagy levegőt veszek, mire gyanakodva hátralép. Fél tőlem? Dehogy, csupán ő is engedelmeskedik a harcok során begyakorolt ösztönnek.
-Dies... - mondom érthetően az első felét a képességnek, és pont az történik, amire számítottam. A ghoul ismerte ezt a szót. Szemei felvillannak (nem, nem átvitt értelemben, tényleg fényleni kezdenek), és felém suhan. Gyorsan. Elég gyorsan.
De nem túl gyorsan.
Egyszerű trükk az egész. Hogyan rejtsünk el egy könyvben egy nyakláncot, majd hogy nyissuk ki, hogy azt senki ne vegye észre? Nagy kézügyesség kell hozzá, de sikerülhet. Ha pedig megvan, akkor a takarásként használt könyvet leejteni csak egy pillanat, és már fel is tarthatom a Rosariot. Ez a pillanat pedig akár felülmúlhatja egy támadó ghoul sebességét is.
És sikerül. A nyakláncból aranyszínű fény csap ki, és az ellenfelem pont akkor válik mozdulatlanná, mikor már épp elért volna.
Három másodperc.
A Biblia már veszett ügy, majd felveszem később (ha fel tudom egyáltalán), úgyhogy marad a fizikai támadás. Oldalra lépek, majd egy félfordulat lendületével, a tüskékkel csapom fejbe. Elegáns mozdulat, nagyon szép puffanással jár, bár nincs sok hatása: még csak el sem esik a ghoul. Tényleg olyan erős, mint a szóbeszédek mondják.
Ameddig tudok, hátrálok, de hamar lejár az idő. A ghoul kiegyenesedik, csodálkozva megrázza a fejét, és megdörzsöli a halántékát. Majd... elneveti magát.
Nevet? Csodálkozva tátom el a szám, de egyszer csak azt veszem észre, hogy a horizont megindul lefelé. Nem... természetesen én esek hátra, pontosabban a ghoul lök el a mellkasomnál. Akkora ereje van, hogy szinte megemel, úgy taszít a föld felé, hogy egy hangos becsapódással érkezzek le.
Fáj. Ez az egy gondolatom van. Felkiáltanék, de ez csak egy hangtalan nyögésre sikerül, hisz nem marad levegő a tüdőmben. Kezemből kiesik a nyaklánc és a buzogány is, és elfelejtek színészkedni. Mindent elfelejtek erre a pár pillanatra, amíg a ghoul a földhöz szorít a tenyerével.
Aztán vége van. Újra meglódul a világ, ahogy valaki megemel. Mi... ki... hogy...? Kis késéssel veszem észre, hogy az ellenfelem állított talpra, de azonnal féltérdre is rogyok. Nem tört el semmim, de valószínűleg egy szép zúzódással gazdagodtam.
Véget ért?
Jól blöfföltél, ember! - ekkor jut el a tudatomig, hogy a sötét teremtmény még mindig nevet. - Tényleg elhittem, hogy erős vagy. - valami a földre hull előttem: a bibliámat dobta ide a ghoul. Értetlenül ránézek, de már nem fordul felém; a gazdájához megy vissza. Lenézek a földön heverő tárgyakra, majd megint az ellenfelemre. Ahogy felveszem a buzogányt, a Rosariot és a Bibliát, majd elindulok az óriáslány felé, egy cseppet sem érdekel a csalódottság az arcán. Nem is kell mondanom neki, hogy vigyen vissza: átnyújt egy zacskót, amit köszönet nélkül rakok el, majd kinyújtja a karját, amire szinte rázuhanok. Nyilván ott fog lerakni, ahol felvett, de ha nem, az sem érdekel különösebben. Eddig fáradt voltam... most már kimerült.
Tévedtem.
Sokkal erősebbek, mint a szóbeszéd tartja.

Jó, jó! Mindenkié tetszett, jár a 2500 váltós felzárkóztatócash mindenkinek! Oh, igen: A héten várható még egy XP-s is, szóval legyetek résen! Érdemes párokat keresni rá!