Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Vas. Jan. 17, 2016 4:19 pm

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Ha már itt vagyok, muszáj nekem is öngyilkos-szolgálatra jelentkeznem:D

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Kedd Jan. 19, 2016 5:56 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Nos akkor először jöjjön egy kis szenvedés. Hosszú évek teltek el, de Cedrick képtelen volt a nyomára akadnia Azrael kardjának, ráadásul munkája se akad, a társadalom kivetette. Így el kell döntenie, hogy éhen hal az árokparton, avagy visszakullog a Nebelturm toronyba.

(szintén, mint Beánál, ez egy fiktív helyzet, szinte biztos, hogy nem így fog véget érni a kaland, de kíváncsi vagyok, mi lenne, ha így lenne)
Kellemes agonizálást, elnézést a szadizmusomért!

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

3 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Kedd Jan. 26, 2016 10:31 pm

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
- De hova megy..?
Vissza sem fordul, hogy válaszoljon.
A lába viszi, ő pedig követi, ahogy illik. Bal, aztán jobb, bal, és jobb.. Nem is olyan nehéz. Éjszakára már kilométerekre lesz innen. Kilométerekre az élettől, egyedül a sötétben.
Az úr szélén botorkálva éri a szürkület. Még egy lépés. És még egy. Vajon tudni fogja, mikor álljon meg..?
Bal, jobb, a keményre fagyott hó ropogásán kívül semmi sem zavarja a csöndet. Kilométerekre van az élettől.. Senki sem jár erre, senki sem keresi majd.
Bal, jobb..
Fogalma sincs, mióta gyalogolhat. Percek, órák, vagy talán..?
A Nap már teljesen lebukott az égről, így végre birtokba veheti az éjszakát, pont úgy, ahogy az emberek rémálmaiban is teszi. Egy gonosz árnyékként, magányosan, préda után járva a világban. De az emberek mindig tévednek. Nem látnak túl az előítéleteiken, saját kezűleg varrják a magukra a szemellenzőt, precízebben, és gyorsabban, mint ahogy azt bármelyik Rotmantel tenné.
Talán már éjfél is elmúlt. A sötétségben nehéz tájékozódni. Az út mintha nem is vezetne semerre. Órák óta kanyarog a hegyen, egyre magasabbra, egyre hidegebb van, egyre kevesebb a levegő..
Vajon tudni fogja, mikor álljon meg? A következő lépés az?
Vagy az azt követő?
Melyik fa tövébe roskadjon le?
Hol hajtsa álomra a fejét?
Még egy lépés, és még egy..
A lába után zuhan a földre, ahogy illik. Meg sem próbálja felfogni az esést, arccal előre bukik a hóba, egy köpésre az út menti ároktól.

***

- Alszom az istállóban..
- Nem. Dehogy. Jöjjön be a házba.
Az invitálásra fáradtan pillant fel a kapuban álló férfira.
- Miért hívna be a házába?
A kérdés meglepi a parasztot. Összezavarodott arccal kérdez vissza:
- Miért ne hívnám?
- Nem tudok fizetni a szállásért.
- Nem kell fizetnie. Tegye le a lovat az istállóban, és jöjjön. A vacsora nemsokára kész.
A jobbágy térde mellől váratlanul egy vékony hang szólal meg a sötétben.
- Ki ez?
- Egy vendég. Menj vissza a házba, és teríts meg!
Az öt éves forma kislány félénken tekint fel rá, de aztán eleget tesz a férfi szavainak, és visszaszalad a házba.
- A lányom. Kicsit félénk.
Elmerengve néz el az apa válla mellett a csukódó ajtó felé.
- Nem maradhatok. Mennem kell.
- Minek menne? Éjjel van, és ahogy elnézem egész nap lovon ült!
- Nem. Nekem mennem kell.
- De..!
Sietve pattan vissza a nyeregbe, és kérlelhetetlenül újra vágtára fogja a fáradt állatot.
Valóban egész nap lovon ült. Menekült a nyomába eredő felbőszült parasztok elől, akik hajnalba ugrasztották ki az egyik istállóból, valahol, három faluval arrébb. Hiába mondta, hogy nem akar bántani senkit.. Egyedül volt, ők pedig sokan.
Egyre gyorsabb iramra ösztökéli Nyálast, de mindketten túl fáradtak ahhoz, hogy hosszabb ideig tarthassák ezt a tempót. Néhány kilométer után lépésbe csap vissza az iram, aztán végül, ahogy a feje előrebillen a mellkasára, teljesen meg is szűnik a mozgás.

***

- Kérem, értek a lovakhoz! Én segíthetnék a...
- Nem! Nincs szükségünk egy mocskos vámpírra sem, akkor sem, ha hét nyelven beszél, és váltót okádik!
A vasvilla újra felé csap, de ezúttal is képes elugrani előle.
- Tűnj el innen! Tűnés!
Látja megremegni a férfi kezét, és tudja, hogy egyetlen mozdulatával megijeszthetné, annyira, hogy az akár a házát is odaadná, ingyen, benne a feleségével, és a gyerekeivel, csak hagyja őt elfutni..
Elfordul, és csendben kezdi felszerszámozni a lovát.
Megszokta már az ilyen reggeleket. Ha teheti kerüli a falvakat, és az erdőben éjszakázik, de ezúttal túl hideg volt ahhoz, hogy ne húzódjon fedél alá. A lovak melege nem volt ugyan sok, de mégis elég ahhoz, hogy ne fagyjon halálra odakint.
A nehéz hajnali félhomályban folyamatosan magán érzi az istállóban hullámzó félelem minden rétegét, miközben megigazítja még egyszer a szíjakat. A háta mögött álló paraszt gátak nélkül árasztja magából az elutasítást, csakúgy, ahogy az összes többi ember.
- Ha nem sietsz jobban, én esküszöm...
Elengedi a füle mellett a mondat második felét. A fenyegetés mindig csak egy halmaz, tele üres szavakkal. Ha a férfi valóban meg merné tenni, amiről beszél, hát nem pocsékolná a levegőjét ilyen semmitmondó kijelentésekre.
- Nem hallod?! Még egy másodperced van, mielőtt...
Nem hagyja magát siettetni. Ugyanolyan tempóban szedelődzködik tovább, és csak amint mindennel elkészült, lendül fel a nyeregbe.
- Elnézést a kellemetlenségekért. Nem állt szándékomban megzavarni a nyugalmát.
Biccent a kalapos öregembernek, majd minden további szó nélkül elléptet mellette, és újra a nyakába veszi az utat.  
Talán a következő faluban kevesebb előítélettel találkozik. Talán.


- És mégis hogy akar fizetni?
- Dolgoznék az ételért.
- Ha! Hallod ezt?
Kiált hátra a testes asszony a férjének.
- Dolgozna! A nemes úrfi dolgozni akar!
A nő tokája rángani kezd a nevetéstől, amihez a mélyebb hangú férfi is csatlakozik.
- És ugyan mit dolgozna egy vámpír egy fogadóban? Vállalja az éjjeli őrséget, vagy mi?
Láthatólag remekül szórakoznak, egy csepp félelem nélkül. A férj rötyögését elnyomja a tányérok csörömpölése egy időre, de a az ősz fogadósné rekedt hangját semmi sem fogja fel.
- Kérem..
Túl sokszor mondta már ezt. Egyszerű parasztoknak. Gyűlölködőknek. Ostobáknak. Megtanulta lehajtani a fejét, és tűrni, de mire megy a kérleléssel? A legtöbb ember egyszerűen tart tőle, és elkergeti, de ha meghallják ezt a szót, akkor akár bele is rúgnak még néhányszor, mielőtt kihajítják az utcára.
- Nézd, még kérni is tud! Hát jó modorra is tanított az a  hegyesfogú anyád?
A mondat hallatán összébb préselődő állkapcsa ismét görcsökben kitörő röhögést vált ki az asszonyból.
- Na mi van, leharaptad a saját nyelved, vámpírocska? Nem csodálnám, azokkal a szúrós fogakkal! Kíváncsi vagyok, ha kitépnénk őket is ennyire magasan hordanád-e az állad? MI?
Az idős arcra kiülő gúnyos mosolytól kirázza a hideg, és kénytelen megfordulni.
- Mi van, már mész is? Az előbb még dolgozni akartál!
Sietős léptekkel vág át a termen, és rúgja ki maga előtt az ajtót. Odakint a reggel óta hulló hóba gázolva a fogadó falának támaszkodik, de a harmadik mélyebb levegő vétel után sem képes úrrá lenni a hányingerén, hiába nem evett már napok óta semmit. Az emberi rosszindulat végül utat talált a páncélján át, hiába is igyekezett úgy tenni évekig, mint akiről leperegnek a sértések, és szidalmak. Az emberek mocskosak. Betegek, és a saját fajtársaikat, a saját fiaikat, a saját anyjukat is képesek lennének eltiporni, akár egyetlen szelet avas kenyérért.
Mit vár hát tőlük?
Minden lépésével nyomot hagy a makulátlan fehérségen, ahogy átvág az istállóhoz, aztán vágtára fogva Nyálast távozik a faluból, és megy olyan messzire, amennyire csak tud.


- Az enyém?
A kislány szájából elhangzó kérdésre engedékenyen bólint.
- A tied.
Az azonban újra csak apjára néz, megerősítést várva.
- A tied, nem hallottad?
Halvány mosollyal az arcán adja a férfi kezébe a kötőféket, aztán közelebb lép, hogy feldobja a nyeregbe a megszeppent gyereket. Elégedetten figyeli, ahogy az végigsimít a ló sörényén, miközben a fél kezével még mindig az ő vállán támaszkodik.
- Hogy hívják?
- Nyálas.
- Nyálas?
Helyeslően bólint.
- Buta név. Miért nem.. Árnyék? Vagy Kócos?
- Azt akarod, hogy Kócos legyen?
A vézna kölyök arca felderül.
- Igen!
- Hát akkor legyen a neve Kócos.
Újabbat bólint, engedélye jeléül, majd visszahelyezi a kiskamaszt a földre, aki rögtön visszaszalad az apja mellé.
- Ló nélkül hogy akar bárhova is eljutni? Mert gyalog, ilyen hóesésben...
Fél kézzel leinti a férfit, mielőtt az tovább mondhatná.
- Hol volt ennyi éven át? Legalább öt éve, hogy nálunk járt, talán pont ilyen időtájt.
- Hét.
Javítja ki a férfit reflexszerűen, miközben meglazítja, majd le is veszi az egyik kesztyűjét.
- Mit csinált ennyi évig egyedül a világba..?
~ Kerestem.~
Úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.. A szabad kezével még egyszer végigsimít a lova naykán, csak hogy utoljára érezze az állat teste melegét, és a szőrét a tenyere alatt.
- Viseljék a gondját.
- Hova akar menni?
Válasz nélkül fordul meg, és indul el kifele a faluból, az erdő irányába vezető úton. Visszabújik a kesztyűbe, bár tudja, hogy úgysem lesz rá szüksége ott, ahova megy.
- De hova megy..?
Vissza sem fordul, hogy válaszoljon.

***

A kardnak soha nem látta nyomát. Senki sem hallott róla, vagy ha hallott is, hát mesének tartotta, ahogy mindenki más. Az emberek egymásnak sem mondanák el, ha tudnának bármit is Azrael kardjáról, mit várjon hát ő? A kitagadott?
Túl sokszor dobták már ki, túl sokszor. A torony az egyetlen menedék, ezt megtanulta. Az egyetlen menedék minden vámpír számára. De ő már oda sem tartozik. Talán a sötét tündékhez mehetne..
De már mozogni is nehéz. Olyan kényelmes így, arccal a földön fekve. Minek is menne bárhova?
Az egyetlen barátja, a paraszt a kislányával.. Mindenét nekik adta, nincs már más, amiről számot kéne adnia.
"Nem megy vissza a toronyba, akkor sem, ha egy árok szélén kell is végeznie" Micsoda drámai megfogalmazás! Mégis mit képzelt akkoriban? Éretlen gyerekként..
Igyekszik rendet tenni az agyában, elkülöníteni a friss emlékeket a régiektől, de a zúgástól képtelen rendszert alkotni a gondolatai közt. Éjjel van, hideg, mi zúghat..?
Az eltelt évek ennyire tönkre tették volna? Megbolondult hát végleg, ahogy a rokonai ígérték? A sok ocsmányságtól, amit hallott, amit mondtak, amit tettek? Vagy a csalódottság lenne az oka?
A páncélja súlya odaszögeli a földhöz. Az a híres Nebelturm páncélzat! A mesteri kidolgozású páncél! Az aranykezű Nebelturm kovácsok munkája! Az egyetlen, amivel bizonyíthatta volna, hogy ő is érdemes ezen család nevének viselésére a kard lett volna, az a hagymázas álom, a legenda.. Nem akar mozogni többet.
Nem akar több napfelkeltét látni. Nem akar felállni újra. Ha szerencséje van még az éjjel megtalálja egy falka, és reggelre nem marad belőle más, mint néhány cafat hús.. Bár valószínűbb, hogy a fagy halál végez vele gyorsabban. Mégis.. ha megszabadulhatna a nyakláncától, ha elérné, és eldobná, akkor nyugodtabban pihenhetne. A Nap halálosságát még senki sem vonta kétségbe a vámpírok közül. A reggel óta tartó havazás már elállt, és teljesen kitisztult az ég. Ragyogó napsütés várható reggel.
Levergődi magáról újra a kesztyűjét, és felnyúlva a nyakához letépi onnan a bőrszíjon függő liliomot, majd ügyetlenül elhajítja valamerre. Nincs többé szüksége rá. Fáradtan visszahunyja a szemét.
Olyan kényelmes így, arccal a földön..

// Nos, azt hiszem ebből egyértelműen árokpart lett..

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Csüt. Jan. 28, 2016 6:54 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Remek munka lett. Jön is a jutalomkör:

Meglelted. Ott függ az oldaladon a hüvelyében. Azrael kardja, a legpompásabb fegyver, amit valaha látott a föld és a tied. Kifizetődött a hosszú keresés, meglett a jutalma az elhivatottságnak, már csak a világ orra alá kell dörgölni. Avagy máshogy élnéd meg a helyzetet? Erről szeretnék olvasni.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

5 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Vas. Okt. 01, 2017 11:42 pm

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Boldogan ordítja el magát a meredély szélén, jó pár madarat felriasztva ezzel a közeli fákról. Nevetve feszíti a mellkasát a szélnek, diadalittasan üvöltve versenyt a riadt csicsergéssel, amíg csak be nem reked a hangja –akkor aztán gyerekként rohan vissza Nyálashoz, a hátas nyakába vetve magát, vigyorogva a fényes, fekete sörénybe fúrva az arcát.
Csak lassanként akar lejjebb lohadni a jókedve, de ahogy végül csillapodik a légzése, visszasandít a fűben heverő csomagra.
Megnyugtatónak szánt módon simít végig a lova nyakán, de az ő keze remeg meg közben. Elmerengve bámulja a rongyokba bugyolált kardot, egy darabig oda sem figyelve Nyálas lökdösődésére.
- Jó-jó, megyek már. Megyek! - neveti el magát aztán az egyre türelmetlenebbé váló taszigálásra, játékosan félre rántva a vállát a tolakodó mén útjából. Felemeli a karját, és megadóan hátrál néhány lépést, aztán megindul vissza a napfényben fürdő penge felé.
A magabiztosság azonban csakhamar eltűnik a lépteiből a bukott angyal kardjának közelében. Egy része még mindig biztos benne, hogy a következő pillanatban felriad majd, valahol, egy ködös istállóban, ahova az első hidegek elől húzódott, de hiába várja, nem jön az ismerős ébredés.
Leguggolva óvatosan becsúsztatja fegyvert a tokjába, és visszatekeri a köpenye maradékaiba, a hóna alá kapva a csomagot. Sietve szíjazza fel az évek alatt megcsappant holmijai közé, és rúgja fel magát a nyeregbe, egy rántással beállítva Nyálas orrát a helyes irányba.


***


- Hogy nézel ki?
Értetlenül áll meg a kérdést hallva. Hogy hogy néz ki? Bután végigpillant magán, de semmi újat nem lát.
- Mint egy útszéli koldus.
Nem akarja elhinni. Tehetetlenül próbálja visszaterelni a témát a helyes mederbe: lefekteti a csomagját az asztalra, minden mást félresöpörve mellőle. Könyvek, gyertya csonkok, tintatartók, tollak –semmi nem állhat az útjába.    
- Nézd, elhoztam, az Angyal Kardot, a kovácsoknak..
Remeg a keze, ahogy félrehajtja a rongyos, fekete posztót, és kihúzza a fegyvert a tokjából, de a férfi még csak oda sem pillant a narancs-fényben megcsillanó fémre.
- A kardot.. - kezdené újból, de a rámeredő hideg szemek elnémítják, ahogy felegyenesedik.
Érzi, hogy valami nincs rendben. Lenéz a pengére, keresi rajta a jeleket, ahogy az elmúlt évek alatt annyiszor tette már –ócska anyagot, karcolásokat, kopásokat, amik egy másolatra utalnának; hátha tévedett, hátha ez a kard nem az igazi, hátha megint hibázott- de nem talál semmit. Azrael kardja, az apja dolgozó asztalán, itt, előtte..
Balgatagon pillant az ősz férfira, nem tudva hova tenni a helyzetet.
- Minek jöttél vissza?
A kérdés végképp kizökkenti. Újra a kard felé fordul, aztán a csukott ajtó felé a háta mögött, majd vissza az apjára. Nem érti. Értetlenül vonja össze a a szemöldökét.
- Elhoztam a kardot.
Jelenti ki megint, mint egy gyerek, a fegyverre bökve maga előtt. Makacsul kapaszkodik a témába, de az apja reakciói érthetetlenek. Miért jött vissza? Miféle kérdés ez? Mert megtalálta, amit keresett. Azért, hogy bebizonyítsa a sok ügyes-kezű rokonnak, hogy ő is jó valamire a lovak abrakolásán kívül.
De a szikár férfi még egyszer sem nézett az asztalán fekvő csodára.
- Hol a páncélod?
Ordíthatnékja van a higgadt kérdőjelektől. A mindenki által keresett kincset tette le elé, a mesének hitt kardot, az utolsó angyal kardját; visszahozta a toronyba, besurrant vele a birtokra, be, a férfi saját dolgozójába, és az egyetlen, ami az apját érdekli az még mindig a híres, fekete páncél..
- El.. - nyel egyet, tehetetlenül mozdítva odébb a karját. - Eladtam.
Nyögi ki végül esetlenül, megszokásból lejjebb hajtva a fejét a kutató tekintet súlya alatt. Nem tudja, miért mond még mindig igazat. Hazudhatná, hogy lent hagyta Nyálasnál. Vagy elrejtette valahol.. De nem teszi. A várt ordítás helyett azonban csak a csend lesz nehezebb a kis szobában.
- Kérlek, csak hallgass meg.. - próbálja menteni a menthetőt, ismét a kardra terelve a szót.
Elhozta. Itt a legpompásabb fegyver a földön, amit mindenki a magáénak akar tudni, megtalálta, mégis, hogyan lenne ehhez mérhető egy egyszerű páncélzat? Még ha Nebelturm-munka is. Hogy nem érdekelheti más az apját még mindig?
A kemény szemek távolságtartóan figyelik az asztal túl feléről. Mondhat bármit. Lehozhatná az Átok feloldásának titkát is az égből –az sem változtatna semmin.  
- El kell menned.
A nyugodt szavak  ismét egy mondat közepén szakítják félbe. Összeharapja a fogait rájuk, dühösen félrenézve a padlóra. Keresi, hogy mit rontott el megint, de nem talál semmiféle magyarázatot.
- Azért haragszol, mert eladtam a páncélt, vagy azért, mert soha nem leszek elég ügyes, hogy csináljak magamnak egy újat? - kérdezi végül halkan, a csizmája orrát bámulva.
Még mindig a csontjaiban érzi a hűvös pillantást..  De a válaszban mégis, meghall valamit az apja hangjának régi melegségéből.
- Azért, mert tíz éve elvesztettem egy fiút, aki azt hiszi, hogy azzal, hogy most hazahozott egy „csoda-kardot” minden megoldódik. - felkapja a fejét, de egyetlen mozdulattal le lesz intve, mielőtt megszólalhatna:
- Nem érdekel a meséd, Cedrick.
Némán figyeli, ahogy a férfi visszaengedi a balját, újra összefogva a háta mögött a kezeit. Ugyanaz a mozdulat, ami annyi éven át kísérte az életét. Mozdulatlanul figyeli az apja alakját, pontosan tudatában léve, hogy mi következik.  
- Menj el, mielőtt megtudnák, hogy egyáltalán itt voltál.
A szavakban magukban már alig érzi azt a felhangot, amit előtte. Csak a jelentésükben talál még rá, ahogy szótlanul a dolgozó asztalon keresztbe fektetett csoda után nyúl, hogy visszatekerje a köpenye maradékaiba, átvetve a vállán csomagot.
Nem búcsúzkodik. Szótlanul lép ki újra a sötétbe, ezúttal utoljára hagyva maga mögött a tornyot. Nem akar menekülni.
Nyálast ugyanott találja, ahol hagyta. Valahol, a birtok határán kívül. Érzéketlenül dől a lova oldalának, megkapaszkodva a puha sörényben. Egy darabig hallgatja a hátas nyugodt légzését, megszokásból simítva végig néhányszor a sima szőrön, aztán lassan felkapaszkodik a nyeregbe, beállítva az öreg mén orrát a világ fele.
Az utolsó angyal kardját hordja  a hátán.
Hogy lehet, hogy mégis visszatekerné az időt, ha tehetné?  

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Szer. Nov. 22, 2017 8:53 pm

Ismerős az az érzés, amikor valami túl tökéletes, hogy igaz legyen? No hát, most pontosan ez fog történni. Cedrick egyszercsak össztalálkozik szíve választottjával, a nagy Ővel, álmai hajadonával. A lány mindenben tökéletes...kivéve hogy iszonyatosan éles, idegesítő hangja van, és annyit beszél, hogy azt a protestáns egyház prédikátorai megirigyelnék. Mindenről! MINDENRŐL! Mindent, ami csak eszébe jut! Nem képes csöndben maradni...huh, nagy levegő, belégzés-kilégzés. Vajon Cedrick megtanulna együtt élni a cserfes lánnyal. Esetleg megregulázná az asszonyt? Vagy netán a magányba roskadva hagyná, hogy a szerelem lángja kialudjon, vagy örökké égő parázsként mardossa szívét?

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Pént. Dec. 08, 2017 8:40 pm

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Átkos dög..
Morog az orra alá. Utálja a kecskéket. Halott-szemű, undok jószágok.
- Ne, a csizmámat ne! - rivall rá Baltazárra, odébb rugdosva a kotnyeles orrot a cipőjétől - Rohadt mekegő  pokolfajzat..
Dühösen húzza vissza magához a lábbelijét, kiöltve a nyelvét a rámekkenő kecskére
Büdös dög..
Különben is hogyan lehet egy állatnak téglalap alakú pupillája? A természet aberrációja a kecske. Isten másik rossz vicce a vámpírokon kívül. A szárnyasokkal még elvan. A lovakat szereti. A malacok el vannak magukban, de a kecske..
Álmosan dől vissza a helyére, párnaként maga alá gyűrve a visszalopott csizmáját. Fázósan fészkeli be magát újra a szalmába, lehunyva a szemét. Hajnalban kecskékkel kelni.. Vagyis csak eggyel. De ez kitesz vagy hat másikat. Baltazár.. Hogyan lehet ilyen hülye neve egy állatnak..
- Hogy a fene esne a patáidba! - káromkodja el magát, félre kapva a fejét a nyálas pofa elől, mikor az apró fogak beleakaszkodnak a hajába.
- Kecske! - kiáltja dühösen a kocka pillantások közé, de azok teljesen közömbösen fordulnak felé - Utállak! Lennél inkább csirke!
Vagy bármi, tényleg, csak kecske ne. Morogva ül föl a sötétben. Annyira korán van, hogy még a Nap sem kelt föl. Még legalább két órányi pihenés járna neki, de nem. Ma nem. Megdörzsöli a szemét, de azzal, hogy lesöpörje magáról a szalmaszálakat már nem sokat törődik. Ki látja? Kell is egy lovásznak makulátlannak lenni. Gyakorlati értelemben megvalósult kosz fészekként indul a dolgára, magára kapva a csizmáját, hogy friss vizet vigyen a lovaknak, és megetesse őket.
Karikás tekintettel tűri, hogy kövesse a kecske. Nem tudja lerázni. Már próbálta. Három hónapja állomásozik a nagy bajszú gazdánál, és a kecske azóta követi. De a fogadós és a felesége szimpatikusak, jól fizetnek, ellakhat náluk, etetik, és egyébként is szereti gondozni az állataikat. Lovakat, csirkéket, malacok egyaránt. Szép jószágok. Kivéve Baltazárt. Ő bűn ronda.
Ráadásul a kocsma miatt rengeteg átutazó hátassal is találkozik. Szebbnél szebb lovakat látott már vendégül egy-egy napokra. A mai vendégre mégsem készítheti fel semmi. Ásítozva szórja az állatok elé a szénát, oda sem figyelve a kabátja szélét rágcsáló kecskére. Egye, ha jól esik neki. Hogy akadna fenn a torkán.. Körbejár az istállóban, kinyitogatva az állások ajtajait, míg a lovak esznek, hogy aztán kipaterolhassa őket a karámba, és kipucolhassa a helyüket. Unottan támaszkodik egy darabig Nyálas mellett a kerítésnek, de érzi, ahogy a feje egyre lejjebb billen, ezért inkább úgy dönt, hogy hasznossá teszi magát addig is, míg a kedves kollégák megreggeliznek. Különben még így találná a fogadósné, állva alva, a boxon lógva a hátasok mellett, egy ingébe kapaszkodó kecskével..
A nyergeket kezdi kipakolni a helyükről, hogy ott is kitakaríthasson majd, az összes többi felszereléssel együtt. Nem sok vendég van. Elég foghíjasok a polcok. A fogadós két lován, és Nyálason kívül csak egy-két hátasra kell figyelnie. Mondjuk az istálló sem valami nagy. Ezért is szereti kiterelni az állatokat a friss levegőre. Kívül ugyanis sokkalta tágasabb. Igaz is, az egyik ló már induló félben van. Reggelre rendbe kell majd szednie, és felszerszámoznia, hogy mehessen vele tovább a gazdája. Lehet őt már nem lesz ideje kitenni. Akkor bent hagyja.
Félálomban tesz-vesz maga körül, a gondolatait rendezgetve. Elég homályosak még. Korán van. Egy átkozott kecske..!
- „Kicsit megviseltnek látszik, fiam. Valami baj van?
- „Áh.. A szaros kecskéje egész éjjel mekegett ugyan, és miután sikerült csendes üzemmódba rúgnom, reggelre bosszúból megette a cipőmet, de ettől eltekintve semmi. Semmi különös..
Nem is bosszúból. Ennek még annyi esze sincs.. Vet egy sanda pillantást Baltazár felé, mikor látja, hogy az a nyitott állások felé ólálkodik, gyanakvóan végigmérve a dögöt, bizalmatlanul fordulva ismét a raktár felé. A lovaknak csak lesz elég eszük, hogy felrúgják, ha valami rosszat csinálna. A lovakban bízik.
Felemel egy újabb nyerget, hogy kivigye a helyéről, ám az elgondolás megakad, ahogy kifordul vele az ajtón. Az istálló bejáratánál feltűnő lovas alak elvonja a figyelmét. Egészen. Nagyon. Borzasztó vákum keletkezik a fejében a látványra. A hajnali ködből előúszó sötét hajzuhatag, kecses léptek, a lágyan leomló köpeny előtt.. És azok a mogyoróbarna szemek..! Érzi kiremegni maga alól a lábait.
Hogyan lehet egy létező ennyire gyönyörű..?
- Mennyi..? - rebegi sokadszori próbálkozásra, idiótán állva a nyereggel és félbemaradt terveivel a kezében.
- Hogy mi van? - kérdezi a barátságtalan hang felháborodottan a magasból.
- A ló.. Mennyi..? - ismétli meg a kérdést, letéve a kezéből a rakományát, hogy fogadhassa a négy lábon járó csodát.
- Te is biztos valami bolond vagy, igaz? Mint az előző istállófiú. A bácsi szeret jótékonykodni, hiába mondom neki, hogy csak  a baj van a hülyékkel.
Reszkető kézzel közelít az ormány felé, bugyuta mosolyra fakadva, ahogy az barátságosan belesimul a tenyerébe. A nő közben leugrik a nyeregből, odatolva neki a kantárszárat. Csendben ujjongva nyúl utána, egy percre sem véve le a szemét az olvadó mogyorószínűekről. Még életében nem látott ilyen színt. Fényesen csillogó, ébenbarna sörény, éppen csak néhány árnyalattal sötétebb, mint a ragyogó szőr..
- Árva is vagy? Az előző az is volt. Bolond és árva is. De ő nem is értett ahhoz, amit csinált. Te értesz legalább? Mi a neved? - faggatódik tovább az idegen, lehúzva a kezéről a finom bőrkesztyűt.
Megrázza a fejét.
- Most mi nem? Nem vagy árva, vagy nem vagy bolond? Vagy egyik sem? Azt nemigen hiszem. Vagy nem értesz ahhoz, amit csinálsz? Vagy nincs neved? Néma vagy?
Megrázza a fejét. Hogyan beszélhetne ilyen szépség láttán..?
- Cedrick - mormolja végül, még mindig a hátas előtt szobrozva, annak a pofáján felejtve az egyik kezét, a másikban továbbra is a kantárszárat szorongatva bután.
- Hogy mi van?
- A nevem.
- És árva vagy?
Megrázza a fejét.
- Akkor bolond.
Megrázza a fejét.
- Biztos, hogy az vagy. Ha más nem hát lóbolond. Az a jobbik. Akkor legalább azt tudod, mit csinálsz. Csutakold le és abrakold meg. Épp eleget utazott. De vigyázz rá, mert agyonverlek, ha baja lesz. Csak azért mert bolond vagy, még ne hidd, hogy nem foglak megütni. Egyébként meg nem eladó. Főleg egy bolondnak nem. Ismertem egyszer egy őrültet. Jóvágású fickó volt, nem olyan, mint te. De komplett őrült volt a fazon...
Oda sem figyel a fülsértően éles hangra. Nem eladó.. A szíve beleszakad a szavakba. Búsan simít végig a puha ormányon, elmosolyodva, ahogy a ló a keze után nyúl.
- És ha elcserélnénk? - kérdezi.
- Hogy mi van?
- A lovat. Odaadom helyette az enyémet.
Hallja Nyálas felháborodott nyerítését az istálló túl feléből, de nem törődik vele.
- Azt? - mutat a nő az állásából sértődötten kivonuló fekete mén felé. Úgy tűnik ő a maga részéről befejezte ezt a beszélgetést, köszöni szépen. Elvonul inkább a karám irányába. Kívül ugyanis tágasabb. És a társaság is jobb.
- Kizárt, hogy odaadjam azért a gebéért.
- Nyálas nem gebe..  - fordul a nő felé, először, azóta, hogy az megérkezett. És a lába másodszor is kis híján összecsuklik alatta. Ugyanaz az ébenbarna haj, és karamell színű szemek.. Ha álmodott is valaha a tökéletes nőről, hát az idegen lazán kenterbe veri a képzeletét. Napbarna bőr, hosszú lábak.. Ó, Jézus..
Meg sem hallja szinte a fejéhez vagdosott szavakat, pedig igencsak hangosak, hogy elengedje őket a füle mellett.
- Hogy mi? Nyálas? Hogy lehet egy lovat Nyálasnak hívni? Az apja is Nyálas volt?
- A nagyapja is.. - hebegi bután, a két szépség között állva.
- Mondtam én, hogy bolond vagy. Komplett elmebeteg. Csodálom, hogy a bácsi még nem jött rá. Vagy már tudja? Elmondtad neki, mikor alkalmazott, vagy hazug is vagy? Vagy nem kérdezte, ezért nem kellett hazudnod, de nem mondtad neki? Vagy...
Levándorol a pillantása a hibátlanul metszett ajkakra. Bírná, ha megnézhetné őket anélkül is, hogy mozognának. Némán..
- Na mi lesz? Felrúgjalak, hogy megmozdulj végre? Azt mondtam csutakold le! De alaposan ám! Aztán etesd is meg. Bemegyek a bácsihoz. Megmondom neki, hogy bolond vagy.
- A.. bácsihoz..? - rázza meg a fejét bután, hogy kitisztuljon, visszapillantva a képtelenül szép szemekbe.
- Gerard bácsi. A nagybátyám. Nem tudtad? - kérdezi a nő értetlenül. Értetlenül is gúnyosan. Gúnyosan is gyönyörűen.. - Ha tudtad volna is ilyen bolondként viselkedtél volna? Vagy tényleg ennyire lökött vagy, és nem tudsz másképp? Cedrick, igaz? A neved nem annyira feltételez egy hülyét, mint amennyire az vagy. Első ránézésre normálisnak tűntél. Normálisabbnak. Még azzal a fészeknyi szalmával a fejeden is. De aztán megszólaltál. Lehet jobb lenne, ha néma lennél. Akkor egészen tűrhető lenne a képed. Csak ne, beszélj! - hangzik el a parancs élesen.
Idiótán álldogál a ló mellett, a kezében a kantárszárral, míg a lány az állát vakarászva végigméri a csendben.
- Igen. Így egészen tűrhető. Tedd rendbe! - mutat aztán a hátasra szigorúan - Bemegyek, aztán visszajövök majd megnézni mit csináltál. De addigra ragyogjon ám a szőre, mert esküszöm megetetlek a kecskével, ha nem! Apropó kecske. Hol van Baltazár?
Remek kérdés. Azóta nem látta a dögöt, hogy besomfordált az állások közé. De képtelen levenni a szemét az idegenről. Csak az arca rándul meg reflexszerűen, mikor a sarok felől felhangzik az istentelen mekegés.
- Baltazár! Ezer éve nem láttalak, vén kecske! Gyere. Megnézzük Gerard bácsit? Igen? Akkor gyere. Te meg kezd el kivakarni a lovakat a szarból, mire visszajövök, mert különben komolyan összetöröm a csontjaidat! Azokat viszont nem a kecskének, hanem a malacoknak adom majd, megértetted? Gyere Baltazár!
Igazi bolondnak érzi magát, ahogy a nő hátatfordítva kisétál az istállóból, fél kézzel könnyedén vakarászva a lába mellett kocogó kecske fülét. Igazi bolondnak.. A vállának dőlő lópofa engedi fel a merevségéből. Lassan elfordul a ködbe veszett alaktól, és elindul az egyik üres állás felé, maga után vezetve a csoda csodáját.


- Hogy Miranda? Felment aludni.
- Hogy aludni..? - kérdez vissza bénán.
- Igen, aludni, fiam.  - somolyog a bajsza alatt az Öreg a vámpír arca láttán - Messziről jött. Hogy meddig marad? Nem tudom. Amíg akar. A lova? Igen. Valóban gyönyörű állat. Hogy? Hogy, hogy hívják? Szépség.
- Szépség.. - ismétli elhalóan, újra kibámulva a semmibe.
Az Öreg csak bazsalyog, megértően helyezve vissza a pipáját a szájába.
- Menj te is aludni, fiam. Éppen eleget dolgoztál mára. Úgy ragyog az-az istálló, mintha ma, és nem húsz éve épült volna. Hogy semmiség? Olyan mély karikák vannak a szemed alatt, hogy azt a várárkok megirigyelnék. Hogy Baltazár? Fent van. Igen, Mirandával. Igen, egy szobában. Nem, még nem panaszkodott rá, hogy eltűnt volna a cipője..


- Héj, bolond!
Felkapja a fejét a levegőt kettéhasító, bántóan éles hangra. Máskor csak grimaszolna egyet erre a hangmagasságra, nem denevér ő, hogy ilyen magasan kelljen vele kommunikálni, de a dombon megjelenő alak elapasztja az elégedetlen gondolatait.  
- Mit csinálsz itt éjnek évadján? Egyedül? Bolondozol? Jobb lenne, ha nem őrültködnél. Az őrültek lehangolóak. Elmegy tőlük az életkedvem - beszél folyamatosan a közeledő lány, felpattanva aztán mellé a karám szélére -  Szóval mit csinálsz itt, istállófiú? Vagy tegnap óta megnémultál volna? Legalább a hajadat megfésülted. Nem tört bele a kefe? Beletört, igaz? Majd szerzek neked másikat. De Gerard bácsinak ne szólj róla. Lehet téged is csutakolni kéne. Vagy nyírni, mint a birkákat. Az egyszerűbb lenne. Szereted a birkákat? És a kecskéket? Baltazárt? - böködi meg a könyökével a nő az oldalát cinkosan - Ő szeret téged..
Elmosolyodik a végeláthatatlanul áradó  szavakra, visszafordulva maga elé. Mégis csak denevér, hogy bírja ezt a hangszínt. Füttyent egyet az éjszakába, előhúzva néhány szem gyümölcsöt a zsákjából. Hajnalban vette őket a piacon. Korán kelt. A nő viszont annál kevésbé. Végigaludta a napot. Tegnap lecsutakolta Szépséget, megetette, kipucolt mindent, az állásokat, lovakat, padlót, plafont, fémet, fát, malacokat, csirke ólt.. És azóta csak most látja újra a csodát, ami tegnap bolondként, teljesen szó nélkül hagyta.
- Mit csinálsz? Mi az? Alma? - kérdezi a fülsértő hang. Közelről, és hosszútávon elég idegesítő. De csak abbahagyja valamikor.. Az biztos, hogy két perc alatt annyit beszél, mint ő egy év alatt. És a szókincse.. - A lovaknak hoztad? Miért nincsenek az istállóban? Hajnalban fagyni fog, nem tudtad? Az a tied? A fekete. Nem félsz, hogy megfázik? Hogy csak ő van kint? Miért hagytad kint? Nem jó a neki a hideg. Legalább pokrócod van? Letakarni.
Még mindig mosolyogva simítja meg a füttyszóra felbukkanó fekete mén orrát, békülékenyen felé nyújtva a friss almát. Kénytelen őt kiengesztelni a tegnapiért. Méghogy elcseréli.. Bolond ötlet egy bolondtól. Komplett bolondtól.. Bár a nő mellett ülve még mindig reszketegnek érzi magát. De ha nem néz rá, csak hallgatja.. Akkor is tudja, hogy itt van mellette. Két lábon járó Szépség. Isten újabb rossz vicce. Neki.
- Miért pont Nyálas? Ha? Lehetett volna Éjfél. Vagy Makacs. Égcsapás. Pokolfajzat. Feketeszél. Ezek ló nevek. A Nyálas nem az. Ráadásul nem is nyálas. Semmi logika nincsen benne. Tök logikátlan, hallod? Azért nincs értelme, mert bolond vagy, és csak bolond-logikával érthető meg, amit cisnálsz? Vagy te sem érted? Mert akkor tényleg nem értem. Különben szép állat. A Nyálas név direkt csapja be azt aki hallja, de nem látja? Mert tényleg egész jóképű ló.
Az..
Hagyja helyben magában az állítást. Jóképű. És az egyetlen barátja. Bolond-barát. Mégse adná semmiért. Se lóért, se nőért. Mégis miféle érzés az, ami ilyen könnyen elárultatná vele Nyálast..? Tegnap védtelen volt, és az életébe direkt bevonuló szép lesodorta a lábáról. Elismeri. Egy pillanatra megingott.. De az élet több, mint szép. Unja már a gyerek-meséket. A hercegről és hercegnőről. Fáj, de mit tehetne? Nem fogja eldobni magát a szerelemtől. Még akkor sem, ha lehet, hogy ez az igazi.. És tegnap éjjel szemhunyásnyit sem aludt. És lehet, hogy soha többet nem fog. Hogy nem fog elteltni úgy napja, hogy ne gondolná végig, mi lett volna ha... De ma korán kelt. És beszélt az Öreggel. És kitakarított maga után.
Leugrik a karám széléről.
- Hova mész? Aludni? Alig múlt el éjfél. A bácsi mondta, hogy vámpír vagy. Jó, hogy szólt, mert rajtad aztán alig látszik, de komolyan. Tényleg hegyesek a fogaid? És vért is iszol? Az undorító lehet. De azt hittem ti éjjeli lények vagytok. Erre fel elvonulnál aludni? Tiszta csillag az ég. Maradhatnál még. Vagy fázol? Gyújthatunk tüzet. Vagy hozunk pokrócot.
Megremeg a mellkasa a felvetésre. Tűz. Pokróc.. Denevér-frekvencia. Egész éjjel kitartó szó-áradat..
Összeszorul a gyomra a gondolatra.
- Nem lehet, sajnálom. Holnap sok dolgom lesz.
- Bolond dolgok, igaz? - kérdez vissza a hang, meglepően kellemesen, ahogy a nő elmosolyogja magát, a válla fölött hátranézve rá. Utálja ezt. Kifújja a levegőjét a száján át, halvány párafelhőt küldve válaszként - Gondoltam. Bolond-néma. Menj csak. Majd találkozunk - fordul vissza a csillagok felé a hibátlan arc.
Utálja ezt..


Reggelre hűlt helye marad a szalma között. Az istállóban a fekete ménnek.. Az utolsó állás üres, makulátlanul tiszta, csakúgy, ahogy a többi. Csend. Kérdő mekegés a bejárat felől. Egy megrepedő szív. Egy teljesen eltörött..
Unja már a jól végződő, „túl tökéletes, de mégis igaz” meséket.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Szer. Jan. 10, 2018 9:05 pm

Le a kalappal ismét. Nem tudom elégszer ismételni, de zseniális a stílus, amit képviselsz. Jól felépített kis helyzetjáték volt, amiért jár a mesélői vállveregetés.

Újabb próba:

A Nebelturm családban létezik egy brutális büntetés. Olyan, mely rosszabb a halálnál. Amikor az áldozat lelkét egy tárgyba zárják el, hogy örök időkre ott sínylődjön. Az árulók, családfőre támadók, gyilkosok büntetése ez. Tegyük fel, Cedrick is erre a sorsra jutott. Hogy bűnhődött is még pluszba, vagy csak simán meg akart szökni és elkapták, azt rád bízom. Lényeg a lényeg, Cedrick egy fegyverben él tovább, magatehetetlenül, mígnem egy bátor, ifjú kalandor rá nem talál a mocsár közepén. Fegyverként képes beszélni, és az öt érzékszerve is kiválóan működik...leszámítva a szaglását. Hogyan élné az életét, mint egy bátor kalandor fegyvere?

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Pént. Jan. 12, 2018 11:05 pm

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja


Üvöltött. Emlékszik.
Lépjünk le innen Nyálas..
És aztán? Sötét. Egy lovascsapat a nyomában.. Minek jönnek? Utána? Minek..? A sötétben nem érdekelte kire támad.
Üvöltött. Mikor kiderült. Mikor megmondták.. Csak azért, mert... És ahelyett, hogy simán a pallos alá küldték volna, ők... és...
Ordított. Biztos benne. Napokig. Vagy lehet, hogy hetekig.. Csak erre kellett a levegő. Próbálta visszatartani. Megfullasztani magát. De itt mások a törvények. Nem lehet mozogni. Járni. Lovagolni.. És Nyálas..
Ordított.
Már be van rekedve. Vagy lehet hangja sincs. Amióta kidobták a semmibe. Mióta is? Századok, vagy csak.. Itt nincs idő. Annyi se mint odakint volt. Nincs vége az útnak, csak visszahurkolódik önmagába. Nincs út.. És a lova? Hol van Nyálas? Miért nem tud mozogni? Hol van? Mi? És miért...
Üvölt. Amióta az eszét tudja. Tudja az eszét.. Nem tudja sehol. Az nincs. Nem is volt. Egy őrült rokon. Egy. Egy fekete tíz fehér. Száz.
Ezer..
Sírt is. Egészen kicsi kora óta nem sírt. Még mikor született sem... Az anyja mesélte..
Anya..
Ebben az emlék-halmazban megnyugszik egy kicsit, de a buborék menthetetlenül kipukkad a feje fölött.
Sír. Ordít. Büntetés. Bűntett. Mit tett eddig, ami ne lett volna bűn? A sok kovács, a műhelyeik, amióta csak a világra jött, és... hogy ő nem tud, és ezért... ezért... mert akkor, akkor éjjel, mikor elmenni sem hagyták, mert... mert nem odavaló, de a név... és a család, és... bűn... bűn, bűn, bűn, de a büntetés... mert a halál túl könnyű, de ezt nem fogadja el, így nem, nem, így örökre, nem, nem..
Addig üvölt amíg ki nem szakadnak a hangszálai. Fogalma sincs, ki hallja. Azt sem tudja él-e vagy hal. Ez a halál? Nem, ez.. ez.. Ez büntetés. Már emlékszik.
Büntetés..
Mert...
Némán rázza a zokogás. Haza. Haza akar menni. Haza. Vagy el. Meghalni. Az anyjához.. El. Valahova. De mozdulni sem tud. Bárhova.. Mozdulni.. Sötét, világos, sötét napok, nem érti őket. Nem érti..
Nem érti..
Sír aztán ordít. Aztán megint sír. Érzi a könnyeket az arcán. Lassan páncéllá száradnak rajta. Emlékek. Nincsenek. Út. Ló. Út, csak ennyit akart, de... és...

***

Szúrja a szemét a fény. Csukva tartja őket. Nem érdekli. A fülét is becsukná. Becsukná mindenre. A madarakra, hóesésre, őszi levelekre, rügyező fákra.. Nem érdekli. Sír. Itt nincsenek korlátok. Sír. Sír, csendben. Idejét sem tudja mikor nem tette. Idejét sem... sírcsendben...
De a maga keltette csendbe zajok vegyülnek. Két láb. Elfáradt. Nem érdekli.. Kezek emelik. Meg sem ijed. Mozog. Idejét sem..
Ölj meg.
Visszazuhan a semmibe. Nem érdekli.
Remegő kezek emelik.
Ölj meg.
- Te..?
Ölj meg.
Ölj..
Unottan folynak a könnyei.
- Te mondtad, hogy..?
Ölj meg.
Visszazuhan a semmibe.
- Atyaúristen..
Nem érdekli. Nem érdekli.. Büntetés..
Határozott kezek kapják fel.
- Beszélsz! Egy beszélő kard!
Beszélsz..
- Atyaúristen! Egy beszélő...
Beszélő..
Ölj meg.
- ..kard!
Ölj..
- Mit tudsz még? Látsz is meg minden, mint a mesében?
Látsz..
Szúrja a szemét a fény. Világos. Szőke. Kék. Szőke..
Látsz..
Ölj meg..
Ölj..
- Van neved? Hogy hívnak?
Hívnak..
Lehunyja a szemét.
Hívnak..
Sír.
Ölj meg..
Ölj..
- Megölni? Hogyan ölnélek meg?
Hogyan..
Megrándulnak az emlékei.
Olvassz be. Törj ketté..
Tépj darabokra..
- Beolvasztani? Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű fegyvert. Biztos nem valami slampos Mocsárvidéki kovács munkája..
Forog. Forog a világ. Hányingere van. Lehet hányingere..?
- Nebelturm munkának tűnik. Irtó drága, és flancos. De ha Nebelturm, akkor hogy került ide, és..?
A név hallatán összehúzza magát. Összehúzza. Összehúzhatja..? Magát. Van? A neve..
- Hogy került ide?
Ölj meg..
Összegömbölyödik a sötétben. Nem akar hallani. Nem tud csendet teremteni. A gyerek.. Vissza akar menni a sötétbe. Egyedül. Egyedül, csendben, mintha ébren álmodna, egy kriptában. Ébren, míg vége nem lesz a világnak..
Ölj..
- Ki vagy te?
Senki..
Csak egy..
Névtelen..
Halott..
Csak egy..
Azt sem tudja mit gondol ő, és mit tesznek hozzá mások. Nem akar hallani..
- Nincs neved?
A kinti hang szomorúnak tűnik. De nem néz fel megbizonyosodni róla. Szürke fény. Csukva is bántja a szemét, ahogy az első esőcseppek lezuhannak.
- A francba.. Utálom az esőt. Gyerünk, jobb lesz fedél alá húzódni, mert itt kint másodpercek alatt elnyel ez a ragacsos föld..


A gyerek izgatottan húzza közelebb az asztalhoz a székét. Mire beértek a legközelebbi faluba az égből már dézsából ömlött a víz. Szereti az esőt. Még így is. Szereti..
A szorosan köré fonódó ujjak nem engedték, a gyerek még mikor térdig süllyedt a sárban is inkább fél kézzel próbált kivergődni belőle, minthogy lerakja őt a pocsolya mellé. A fogadósnénak tartozik. Csak felrohant vele a szobába, egy szót sem váltottak. Tartozik neki..
A kicsi padlástéri helységben csak egy asztal van, egy szék, egy ágy.. A tűzhely mellett ruhák száradnak, odaakasztotta a súlya tízszeresére ázott köpenyét is a gyerek, miután lerakta őt az asztalra, de nem érzi a szagukat. Nyirkos, ázott ruha szag..
Fáradtan hunyja be a szemét. Nem érti ezt az életet. Nem érti hogy működik..
- Mióta vagy ott?
Hol..?
- Odabent - könyököl mellé kíváncsian a gyerek.
Így is hallassz?
Bólint magában a váratlanul megváltozott csatornára, de fogalma sincs, látszik-e. Hallatszik-e, érződik-e, vagy..
Nem akarok hangosan beszélni. Anna néni így is azt hiszi, hogy őrült vagyok, most meg már magamban is beszélek..
Őrült.. - visszhangozza halkan.
Régi szó..
Tényleg nem tudod hogy hívnak?
Megrázza a fejét. Hazudik. Idejét sem tudja..
Nem..
Név..
Odébb billen a gyerek feje.
- Akkor Anonim vagy. Leszel.
Anonim..
- Én Wim vagyok, örvendek a találkozásnak - rázza meg az ujjával a markolatgombot jelképesen.
Örvendek..
Csak visszhangoz. Csukott szemmel fekszik, ül, áll egyszerre, és sehogy, ahogy eddig. Lebeg. Talán lebeg. Vagy.. A fogalmak nem érik utol ezen a helyen.
Hogy kerültél a kardba? Vagy mindig ott voltál?
Mindig..
Sötét. Egy lovascsapat a nyomában, árnyak, érdekelte is, hogy...
Soha..
Büntetés..
Büntetés..
- Büntetésből vagy ott?
Tehetetlenül rázza a fejét. Ez csak egy rossz vicc. Csak egy tréfa, átok, Átok, bünte...
Felüvölt fájdalmában, meg sem hallva, hogy a hangosan felvillanó emlékeire egy fiatalabb hang is az övébe vegyül kívülről. Egy másik agy, hogyan került...
Büntetés..
Egy..
Csak egy..
- Wim, mi az anyád valagát művelsz ott fent? Wim!
Névtelen senki..
Érdekelte is, hogy kit vág le a sötétben. Utána, minek jöttek, utána, minek..? Ha hagyták volna elmenni, ha hagyták... a sok... és aztán az apja...
Nebelturm munkának tűnik. Irtó drága, és flancos”..
Az apja... mert... még egyszer bement a műhelybe, és azóta... azóta, hogy ő...
Csak egy..
„...drága és flancos...
Flancos..
Flancos, az apja aláírása lehetne. Mert Nebelturm munka, Nebelturm, a neve..
- Megmondtam anyádnak, hogy csak addig maradhatsz itt, amíg pénzt hozol a házhoz! Hallod? Mit randalírozol ott? Ki van ott veled? Verekszel? - döngetik az ajtót a lépcsőn felrobogó szitkok.
Az ő neve..
Az ő keze..
Üvölt.
Az ő keze, volt ami... bilincsbe... mert megölt valakit... és csak azért mert azt is Nebelturm-nak hívták... csak azért... ki fia, ki borja... csak halott...
Halott..
Egy halott, és ezért...
Az öklök átszaggatják magukat az ajtón, feltépve a szoba valóságát.
Öld meg! - üvölt a földön hempergő gyerekre.
Ha szabadulni akarsz..
Öld meg..
Öld meg mind..
Mert mit számít már? A sötétben nem érdekel senkit, hogy ki az az árokparton. Csak egy út, egy ló, ennyi kell..
Út, ló..
Ló..
Árokban csorduló élet..
Öld meg!
Az ujjak megragadják. Kirántják a semmibe. Vér. Nem érzi a szagát, de meleg, vörös, szereti az esőt. A testes test nehezen puffan a padlón. Kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás.. Sikolyok. Egy keskeny derék, lábnak ütődő kardtok, ablak, eső..
Mert kit érdekel már, hogy...

***

- Csendes vagy ma, Mino.
Megrázza a fejét.
Csendes..
Visszhangozza halkan, kibámulva a világba.
A gyerek kezek megtöltik a kulacsot a jégtiszta vízzel, felemelkedve a csilingelő patak mellől.
- Bánt valami? - kérdezi az érdes hang, kortyolva egyet a szagtalan flaskából.
Bánt..
Semmi..
Semmi..
- Tudom.
Tudom..
Tudom..

- Húsz éve ismerlek. Azóta egyszer sem csorbult ki az éled, de hogy a szád is csak ennyiszer nyílt ki, az is biztos.
A szád..
Szád..

- Ez mit jelent, mester?
- Pontosan azt, amit gondol, hogy jelent, úrfi.
Sír.
- Még ez a medve is többet beszélt nálad - bök hátra a férfi kéz a nyeregre kötött bundára. - Pedig elég gyorsan kicsináltuk, úgyhogy nemigen volt ideje megtanulni németül.
Sajnálom..
Sajnálom..
Az ujjak vigasztalóan nehezednek a keskeny derékra kötött markolatra.
- Sose sajnáld - mormolja a gyerek hang halkan, elkomolyodva; szórakozottan simítva végig a kardgombon. -  Megérdemelte..
Megérdemelte..
Tudom..
Tudom..
- Menjünk. Alig múlt dél, és még egy rablóbandába sem futottunk bele, pedig már viszket a tenyerem. Vagy legalább egy bajba jutott hölgyecske szembejöhetne. Nincs semmi izgalmas manapság az utakon. Felháborító.
Némán rázza a zokogás.
Gyerek..
Itt nincs idő..
Gyerek..
- Hallod, Mino?
Hallod..?
Nem hallja. A magas, napbarna bőrű férfi visszaugrik a nyeregbe, beletúrva a hajába, ahogy a szél a szemébe fújja a szőke tincseket.
Hallod..
- Nem tudsz egy jó kocsmát a környéken? Olyan jó, pofozkodós helyet. Komolyan viszket a tenyerem.
A medve nem volt elég..? - kérdezi halkan.
Hazudik. Csak hazudik. Idejét sem tudja mióta..
Érzi a könnyeit. Páncéllá száradtak az arcán.
Szereti az esőt..
Gyerek..
A gyerek reszelősen felnevet fölötte, újabb mesébe kezdve.
Emlékszel még mikor..?
Sír.

Meg fog halni..


Meg fog...

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Szomb. Feb. 17, 2018 10:56 am

Te nem kaptál még tárgyat? Pedig bőven megérdemelnéd már a sok szép helyzetért, ez az utolsó is nagyszerűen sikeredett.

Név: Vérkő
Leírás: Valójában a vérkő megnevezés félrevezető, mert bár valóban úgy néz ki, mint egy piros kő, tetején apró dugó található, amit a fogaddal könnyedén ki tudsz húzni. A belsejében vér található, pontosan annyi, hogy egy varázslatra elég erőt visszaadjon, és akkor is segít, ha már nagyon kopogna a szemed az éhségtől. Az íze se embervérre, sem állatra nm hasonlít, kicsit mintha mű lenne. Amiben viszont a valódi ereje rejlik, hogy naponta 1x újratölti önmagát.

És jöjjön az új helyzet!

Cedrick aranyos fiú, de szeretném látni mit kezd egy hasonlóan aranyos fiúval... Aki a saját fia. Mutasd meg nekem Cedricket apaként, minden mást rád bízok!

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Szomb. Feb. 24, 2018 10:48 pm

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

I.


- Alszol?
- Mmm..
- A fiad megint sír.
- Mhm..
- Téged akar..
- Mhmm..
Érti ő..
Egy darabig mozdulatlanul tűri a meleg leheletet a tarkóján, és a másik testet maga mellett, de az álom nem tart sokáig. Megriadva rúgja ki magát a köré fonódó karok közül, a hirtelen mozdulattal lezuhanva az ágyról. A fogadós lánya lebiggyesztett ajkakkal emelkedik fel a fekhelyről, elégedetlenül nézve a szobából kiiszkoló vámpír után.
Direkt kérte a fogadósnét, hogy adjon neki külön kulcsot a szobájához, de úgy tűnik a lánynak tolvajkulcsa lehet, mert eddig akármelyik helyiségben is aludt, mindig megtalálta. Ez valami játék lehet nála. De amióta a termetes kocsmárosnénál gondozza  a lovakat, annak a nevelt lánya eltökélte magát, hogy becserkészi, és szívósan ki is tart emellett a küldetése mellett. Lassan hónapok óta. Lerázhatatlan perszóna.
Már le sem meri hunyni a szemét miatta, csak ha nagyon muszáj..
Álmosan vonszolja magát a folyosón, beletörődően nyitva be az utolsó szobába, de ott egyáltalán nem hall sírást. Megszokásból zárja kulcsra az ajtót maga mögött, és tol is oda egy széket ezúttal, alátámasztva vele a kilincset. Talán ez elég lesz. Csak addig kell itt maradnia, amíg a pólyás elég nagy nem lesz, és már nem kell majd neki a falubéli szoptatós-dajka.
Halkan lép az ablak alá tolt bölcsőhöz, de a Hold fényében csak egy vidáman rugdalózó gyerekkel találkozik, aki épp a bal lábujját próbálja belegyömöszölni a jobb orrlukába. Semmi sírás.
Semmi sírás..
Elnézően bámulja egy darabig a magában gügyörésző csecsemőt, ahogy az megunva a próbálkozást végül egyszerűen csak a szájába tömi a lábát, majd óvatosan fölé hajolva kiemeli őt a kiságyból. Visszanyúl még a takaróért, aztán azzal, és a babával együtt átsétál a szobán, a sarokban álló régi hintaszékbe telepedve.
Gondosan visszabugyolálja a gyereket a kis pokrócba, a mellkasára vonva a keletkezett csomagot, nyugodtan hagyva, hogy az abból kinyúló kezecske az arca után tapogatóddzon. Lejjebb engedi az állát, hogy a gyerek elérje, mosolyt csalva ezzel a kerekded arcra.
Gyöngéden helyezi vissza a fáradtságtól lassan elnehezülő kis kart a helyére, újra elegyengetve rajta a takarót, miközben csendesen előre-hátra kezdi ringatni magukat a sötétben. Közelebb hajol a parányi homlokhoz, ahogy nem sokkal később a fél-halk gőgicsélés is elhalkul, majd a karjaiban tartott súly elnehezedésével a saját fejét is engedi a mellkasára bukni.

II.


- Apu!
- Hm.
- Aaaaa-puh!
Türelmesen törli le a tüsszentés maradványait az előtte ülő gyerek arcáról, egy erre rendszeresített kendővel, miközben a két éves forma fiú elégedetten gügyörészik tovább a nyeregben.
- Paci!
Visszahúzza magához a ló sörényébe akaszkodó kezeket, inkább a saját hüvelykujját ajánlva fel nekik áldozatul, mielőtt még Nyálas kiugrana alóluk ijedtében.
- Paci! - nevet rendületlenül a sötét hajú gyerek, miközben hagyja, hogy megigazítsák a nyeregben.
- Nyálas.
- Paaaa-ci! - követeli a rosszallóan összeráncolt szemöldök, akaratosan hátradöntve a fejét a mögötte magasodó mellkasnak, úgy bámulva fel az idősebb, tükörkép-szerű arcba maga fölött, szótlanul szorongatva a keze mását a markában.
- ...
- ...
- ...
- ...
- Nyálas.
Hagyja, hogy a gömbölyű homlokon megjelenő töprengő ránchoz tartozó ujjacska kikutassa magát az arcán, csak akkor rántva félre a fejét, mikor az egy érzékeny pontot érintve megpróbálja mumifikálni, az orrán keresztül.
- Nyálas! - kacag fel a fiú felhőtlenül, a kiváltott elégedetlen prüszkölésre, tovább nyújtózkodva a feje fölötti arcért.
Türelmesen hajtja vissza az állát csiklandozó kezecskét a helyére, és fonja körbe a karjával a gyerek-testet maga előtt, mielőtt az az örökös, fesztelen fészkelődésében még le találna neki esni a nyeregből.

III.


- Apu?
- Hm.
- Akarok egy saját lovat.
- ...
- ...
- ...
- Veszel nekem egy saját lovat?
- Mh-mh.. - csóválja meg a fejét félálomban.
- ...
- ...
- ...
- ...
- Apu.
- Hm..
- Mi történt anyával?
Felnyílnak a szemei a kérdésre.
- Soha nem mondtad el pontosan..
Szótlanul pislog maga elé, a feje alá gyűrt karján pihenve. A sötétben is látja a törökülésben füvet tépkedő alakot maga mellett.
- Meghalt, mikor megszülettél.
- ...
- ...
- Haragszol rám miatta?
Behunyja a szemét a kérdésre. A Sors iróniája kegyetlen tréfát űz vele. Hogy úgy veszítse el a fia anyját, ahogy a sajátját vesztette el, mikor a húga megszületett..
Megcsóválja a fejét a földön fekve.
- Nem..
- ...
- ...
- Ha választanod kéne közte és köztem..
Megrázza a fejét.
- Soha nem választanék, közted és közte.
- De ha egyszer tényleg kéne..
- Ha egyszer tényleg kéne, kisétálnék a déli Napra a nyakláncom nélkül.
A válaszra a mellette ülő árnyék megmozdul, és látja ahogy az inge alól előhúzott amalgámon megcsillan a holdfény.
- Amikor kicsi voltam hogy utaztunk?
- Éjjel - feleli csendesen, mozdulatlanul figyelve az apró üllővel babráló gyereket.
- És nappal?
- A köpenyem alá rejtettelek.. - mormolja halkan, de az arca mozdulatlansága mögött rejtve maradnak a félkomoly szavak, azokról a romos istállókban, fogadókban, barlangokban, és kutak mélyén töltött, aggodalommal teli nappalokról.
- Soha nem volt saját házunk?
Bús mosollyal rázza meg a fejét az újabb kérdésre.
Dehogynem volt..
Volt. Egyszer, rég, két emeletes kis faházikó a rengeteg szélén. Legelő az egyik oldalon, négyszögletű kerek erdő a másikon, egy kis hegyi csermely a kertben.. Volt, de el kellett onnan jönnie, alighogy megszületett a fia, és eltemette a feleségét. El kellett jönnie, mert az emberek felkoncolták volna mindkettejüket..
- És egyszer lesz?
Elnézően bámulja egy darabig a gondolataiba merült gyereket, aztán feltápászkodik ülésbe, a háta mögötti fának dőlve.
- Gyere ide.. - tárja ki hívogatóan a karjait.
- Veszek neked egy lovat. - mormolja halkan az ölébe telepedő gyereknek.
- Szürkét? - néznek fel rá a saját szemei.
- Amilyet akarsz. - feleli nyugodtan.
- Szürkét akarok. Pöttyöset. - hajtja vissza a fejét a fiú a vállára.
- Akkor keresek neked egy szürkét, pöttyökkel.. - takarja be magukat a köpenyével, ahogy a gyerek-kezek megkapaszkodnak az ingében, megtámasztva az állát a borzas hajon.
És addig megyek, amíg nem találok egy otthont is mellé..

IV.


- Apu?
Ösztönösen néz fel a szóra, megakasztva a pakolást, ahogy az ajtóban megjelenik a hang forrása.
- Már mész is? - kérdezi a huszonéves forma fiú, azzal a furcsa, boldog-bús mosolyával az arcán.
Egy pillanatra megrándul a szemöldöke, ahogy egy darabig csak némán figyeli a vele egy magas alakot, majd lassan bólint egyet, visszamenekülve a zsákjába. Az ő arca is pontosan ugyanezekre a mozdulatokra van beprogramozva..
A sötét hajú, nyurga ifjú csendben lép közelebb az asztalánál pakolászó apjához. Idegesen fészkelődik a helyén egy ideig, de aztán végül csak kiböki, mit akar.
- Ezt neked csináltam. - veszi elő az eddig a háta mögött rejtegetett kezét, egy fémből készült gyűrűvel a tenyerében. - A mester szerint még elég ügyetlen, de azt mondta megtanít majd rendeset csinálni.. - mentegetőzik vállvonogatva, aztán ahogy a kezének idősebb mása kiemeli azt a markából, előkapja a nyakláncát, mielőtt még az apja visszautasíthatná a fémet. Mert ismeri, mindent visszautasítana.
- Nekem is van, látod? Így nem kell kettétörni.. - mutatja fel az amalgám üllő mellé fűzött, az előbb átadottal megegyező gyűrűt. De így is látja a vonakodást a sajátjához hasonló sötétkék szemek mögött. Az arcon nem. Az az arc most is, ahogy mindig, mozdulatlan, mint egy állóvíz tükre..
- Fogadd el, kérlek.. - rándul meg a szemöldöke kérlelőn, tehetetlenül lesve a gyűrűt tartó vámpírt.
- Vigyázni fogok rá. - feleli végül a férfi, felnézve az ujjai közt tartott fémről.
Boldogan szalad egy, megkönnyebbült ráncba a homloka a válaszra. De csakhamar ki is simul onnan a boldogság, ahogy az apja lassan lecsatolja a nyakából a saját orchideáját, és felteszi mellé a gyűrűt a félhomályos dolgozó-szobában, majd befejezve a pakolászást kifele indul a kis, két emeletes erdőszéli otthonukból.
Némán követi őt az udvarba, a reggel előkészített hátasához. Ő már talán a hatodik a sorban, ha minden igaz. Amennyire ki tudta venni az apja szavaiból a történetet. A hatodik Nyálas, abban fríz mén családban.. A harmadik Nyálas miatt tudtak letelepedni. Mert egy gazda meglátta, és szerződést kötött az apjával, hogy tenyészthesse. Abból a pénzből lett végül házuk is, meg aztán a tenyész-vállalkozást is megörökölték az idős, gyermektelen gazdától. Azóta persze évek teltek el, de soha nem gondolta volna, hogy valaha is el kell válniuk..
- Visszajössz majd egyszer, ugye? - kérdezi lázasan, mikor az ideje a végéhez ér, ahogy az előtte álló korosodó férfi megigazítja az utolsó szíjakat is a lován.
De az csak halványan elmosolyogja magát a kérdésre, és válasz nélkül hagyja, ahogy azt az évek alatt oly sokszor tette már. Felugrik a nyeregbe, egy másodpercre lepillantva maga elé, mintha keresne valamit, aztán oldalra fordulva lenéz rá a magasból. Az arca ugyanolyan, mint mindig volt. Hideg, nyugodt, most a szája sem mosolyog, és a szemeiben megint csak az a furcsa, bús tekintet ül. Sokszor látta már ezt a nézést. Mikor a harmadik Nyálas kimúlt, amikor megkapta az első Szürkét, a pöttyökkel, és amikor az apja először vitte el a falubéli kovácsmesterhez, mert megmondta neki, hogy érdeklik a fémek.. Minden alkalommal felbukkant ez a tekintet. De soha nem tudta megfejteni, hogy mit jelent.
- Vigyázz magadra fiam.
Tehetetlenül bólint a feje felett felhangzó szavakra, aztán csak nézi, ahogy a kócos, sötét hajú férfi nekiindulva kiléptet a kertkapun, majd az úton ügetésbe fogja a lovát. De a mozdulatot, amivel megtörli a szemét, alighogy látótávolságon kívül ért, már nem látja más, csak egy szembejövő paraszt.

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Kedd Feb. 27, 2018 10:31 am

De... de... Hova ment a végén Ced? Mi történik vele? Nagyon jó kis történet volt, igazán szívmelengető, Cedrick nagyszerű apa lenne.
Nézzünk egy másfajta helyzetet!

Hogyan boldogulna vámpírunk, hogyha egy különös portálon keresztül átesne Terra 21. századába? Hogy reagálna a sok furcsaságra? Mi lenne itt belőle? Hogy pontosan a világ mely pontján köt ki, azt rád bízom.

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Kedd Márc. 06, 2018 4:23 pm

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
“But I don’t want to go among mad people," Alice remarked.
"Oh, you can’t help that," said the Cat: "we’re all mad here. [...]”




- Beszél magyarul? - nyújtja a karját a fehér-köpenyes a jelentésért.
- A járókelők szerint németül hadovált valamit a lováról, de amióta behozták egyetlen szót sem szólt.
Az öreg, kecskeszakállas orvos az ölébe ejti a kezébe adott gémkapcsos mappát, közelebb gurulva a székével az íróasztala elé ültetett férfihoz. Egy ideig csak tárgyilagosan fürkészi a kivizsgálásra elé cipelt, sötét hajú fiatalember néha meg-megránduló arcát, aztán előrébb hajol a helyén.
- Sprechen SIe Deutsch? - kérdezi hibátlan németséggel, de a sápadt idegen fel sem néz a szavakra.
- Igazolványa van? - fordul aztán ismét a háta mögött álló rendőrtiszthez, néhány másodpercnyi hiábavaló várakozás után.
- Nincs. Nem találtunk nála semmiféle iratot, csak ezeket. - bök a magas, szőke hadnagy az átlátszó műanyag tasakokra az asztalon, cinkos pillantást váltva az ajtóban álló társával.
Őrült szerepjátékosok..
Az idős orvos futólag végigpillant az elkobzott tárgyakon, de a szeme sem rezdül meg tőlük. Péntek éjjel hajnali kettőkor nem tudja meglepni egy középkori gúnyába öltözött elmebeteg zsebeiből előkerült kacatok sora. Egy kardnál, és néhány furcsa pénzérménél jóval több kell, hogy kibillentse a sokat látott vén rókát a nyugalmából.
- Vegyék le róla. - int a bilincs felé.
- Az nem volna túl jó ötlet, uram. - feleli a tiszt türelmesen.
- Az egyik járőrünknek kiharapott egy darabot a karjából. - folytatja, ahogy a nyugdíjhoz közeli pszichológus hátrafordul felé.
- Egy másiknak meg a füléből, amikor megpróbálta leltárba venni a nyakláncát - egészíti ki a nagydarab, láthatósági mellényes társa a bejárat mellől, maga felé fordítva az öreg pillantását.
- Az ürge azt hiszi, hogy vámpír. - teszi hozzá a hadnagy magyarázatképpen az orvos kettejük közt ide-odacikázó tekintetének.
- Vámpír?
- Az, uram. Most nem látszik, de a fogai ki vannak hegyezve.
- Biztos egy vagyonába került.. - morogja a  nagydarab férfi, karba fonva a kezét a melle előtt. - Szerinted azok a rendes fogai? - kérdezi elgondolkozva.
- Miért, mi más lenne?
- Protkó? - vonogatja a vállát a rendőr, újabb cinkos pillantást váltva a felettesével a fehér-köpenyes férfi feje fölött a szűkös, szolgálati irodában.
- Wie heißt du? - fordul újra a vézna idegenhez a szemüveges doktor, de ezúttal sem kap reakciót. - Tud beszélni? - próbálkozik tovább nyugodtan németül, egy leheletnyit ismét előrehajolva a székében.
- Lehet, hogy néma. - vonogatja a vállát a nagydarab.
- Azt előbb még azt mondták beszélt, mielőtt behozták! - csattan fel az orvos, gyors, szúrós pillantást lőve a sárga mellényes járőrre, aki erre csak egy „nekem aztán mindegy” stílusban újabbat von a vállán.
- Érti, amit mondok?
Semmi.
A koros férfi visszadől a helyére, könnyedén megdörzsölve a homlokát. Jólesne neki egy kávé, semmi kétség.
- Mit mondtak, hol találták? - emeli fel végül a fejét.
- A Nyugati környékén. A hajléktalan aki látta azt mondta, hogy csakúgy előlépett a semmiből.
- Kilépett a semmiből, mi? És ezek után csak őt küldték ide..
- Ez van a rendőrségi-jegyzőkönyvben, uram.. - vonja meg a vállát a tiszt is hanyagul.
- Idióta külföldiek. Fogadok teljesen be van állva..



***



Zaj, zaj, amikor átesett ide, emlékszik, zaj, zaj, nagy, morgó, guruló fémdobozok, és annyi ember, amennyit még életében nem látott egy helyen, még Hellenburgban sem, és az az örökös zaj.. Csörömpölés, csilingelés, villódzó fények, valami állandó sistergés a háttérben, részeg kiáltozás, mozgó dolgok, mozgó dolgok tömkelege, fém-szekerek, hangosak, vakítóak, világított tőlük az éjszakai égbolt, elnyomta a csillagok fényét, és az emberek, őrültek, idióta ruhákban, a Dornburgok biztosan körberöhögnék őket, egy csavargó, büdös, koszos, részeg, meg egy csoport fehér idegen, majdnem mint ő, illatosak, viháncolnak, és villognak azokkal a fekete dobozokkal a nyakukban, mint a villámok, csattognak velük, és közben ordítanak, hogy túlharsogják azt a zajt, süketek, őrültek, emberek..
Próbálja mozdítani a kezét, de nem megy. Remegnek az izmai. Ez a sokk. Ki kell innen jutnia. Ki, mielőtt megőrül ebben az ablaktalan, puha-szobában, mielőtt legyengül az idegenek ételétől, vissza a portálhoz, vissza Nyálashoz, vissza, haza, ki ebből a tébolydából.. Fel kell ébrednie. Nem tudja megcsípni magát. Nem tud magába harapni, hogy elűzze az álmot a tagjaiból. Nem érzi a karjait.. Emberek, beledugták valami furcsa ruhába, amíg nem figyelt, őrültek, furcsa nyelven locsognak, és mindig jönnek azokkal az ocsmány tűkkel, mint a Rotmantelek.. De a napfény nem bántja. Háh! A napfény nem bántja, amikor átcipelték, ki abból a dohos dolgozónak tűnő helységből, be egy morgó szekérbe, hangosan vijjogó szekérbe, nagy, fehér szekérbe, és elvitték, sokat vitték, elég hepe-hupás volt az út, és kiszálltak valahol teljesen máshol, teleportáltak, igen, teleportáltak, amikor teleportáltak és odakint már sütött a Nap, reggel volt, megvirradt, és a nyakláncát elvették, de amikor kiráncigálták a szekérből, és azt hitte, hogy meg fog halni, itt a vég, meghalok, meghalok!, de mégsem, nem, mert a Nap.. Felnevet a sötétben. A Nap már nem öli meg! Boldogan viháncol a gondolattól, de közben siratja az anyja medálját, azt vissza kell még szereznie, mielőtt megszökne innen, azt még...
Megtörte, megtörte az Átkot!, a Nachtrabenek bőgni fognak, ha visszamegy és elmondja nekik, hogy tudja a titkot, hogy itt, ezek a hülyék azt hiszik, hogy ő a hangyás, miközben... De ő tudja, megvan még a józan esze, ki fog jutni innen, átveri ezeket a tökfilkókat, hazamegy, majd meglátják ki a bolond...


- Nézd - integet izgatottan a folyosón a lepedőket hajtogató társának a néhány hónapja felvett ápoló. - A vámpírunkra megint rájött a bolondóra.. - mutogat  befele a gumiszoba szűk ablakán vigyorogva.
- Ne is törődj vele. - legyint a kezével a másik. - Néhány hetente rájön, amúgy meg egész napokat csak ül kussban a sarokban.
- Mióta van itt?
- Öt? Tíz éve..? A dokik szerint esélytelen, hogy valaha is kikerüljön innen.
- Senki sem jelentkezett még érte?
A másik csak a megrázza a fejét.
- Soha?
- Soha.  - rázza tovább a fejét a férfi, mire a  nő ismét lábujjhegyre áll, hogy beleshessen az üvegen.
- Se szülők, se testvérek, se rokonok, senki. Még a nevét sem tudjuk. Tényleg, mintha a semmiből lépett volna ki  - folytatja az ápoló, egy tiszta ágyneműt hajítva a többi tetejére. - Egy ilyen történet után akár még azt is hihetnéd, hogy tényleg tud valamit, és te vagy a bolond.
- És a lova? - fordul ismét felé a fiatal nő, meg sem hallva az utolsó mondatot.
- A lova? Ja, hát azt kereste még egy darabig régen, legalábbis ezt mesélték akik előttem dolgoztak itt, de egy ideje már az sem érdekli.
- Kár érte. Ha az utcán találkoznák egész normálisnak tűnne..
- De nem az. Viszont ha nem hagyja abba ezt az átokverte röhögést...

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték on Csüt. Márc. 08, 2018 9:33 am

Nagyszerű kis helyzet volt, igazán tetszett hogy félig az orvosok és épolók szemszögéből volt, ráadásul igen életszerűen is találtam a végkimenetelt.

Név: A józan ész gyűrűje
Leírás: Egy apró ezüstgyűrű, közepén egy pici smaragddal, egészen egyszerű kivitelezésben. Naponta egyszer bármilyen legfeljebb 5. szintű elmére ható varázslat ellen automatikusan megvéd. A gyűrű maga érzékeli a rád ható varázslatot és semlegesíti akár anélkül, hogy ennek tudatában lennél.

Új helyzet:
Mutasd meg nekem Cedricked démonként. Hogy milyen démonként ébredsz fel és miért, azt rád bízom.

Felhasználó profiljának megtekintése

Cedrick von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
„[...]
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.”



Szereti az esőt. Erre emlékszik. Hogy szereti az égből ömlő vizet..
Lehunyt szemekkel fekszik, széttárt karokkal a sárban. Hideg és nyirkos; puha, de ragad; omlik, de nem porózus. Agyag..
Föld.
Esőcseppek koppannak az arcán. Hideg az is. Az eső.. Felnéz a sötétbe. Fekete felhők a fekete égen. És mögötte? Mögötte mindig süt a Nap.. Félelmetes. Összeborzad az agyában átfutó gondolatokra. Túl sok.
A Semmi..
Fázik. Nem a hidegtől. A hideg csak jólesően borzongatja.. –az űrben reszket igazán. Koromsötét, mély, nyughatatlan éjszaka..
A Semmi..
Tudni a semmit..
El fog veszni.
Fázik, és olyan törékenynek érzi magát, mint... ...valaha.. Hagyja az esőt, és hagyja a földet, hagyja magát, az esőt, a földet.. Fénytelen mélység a fejében. Egy lyuk. Rés a pajzson, hogyan védekezzen ellene? Mikor ez bent van, és valódibb, mint a világ, odakint? Olyan végtelen, végtelen... védtelen.
Miért nincs gát, függöny, fátyol, miért nincs semmi?
Meg fog fulladni. Most. Elveszik és megfullad, ha eltéved és átesik a peremen. A koponyája peremén, elölről hátra, ki a semmibe a lyukon át. Sérülékeny, fél, és fázik –nem pont ebben a sorrendben. Inkább fél, sérülékeny és fázik –is? Vagy sérülékeny, és ezért fél? És csak mellékesen fázik..
Nem.
Nem..
Inkább az első, és nincs sorrend. Nincs fontosabb vagy kevésbé fontos. Minden ugyanolyan fontos, és semmi sem fontos egyáltalán. Ha érted, ha nem.
„[...]de legalább vagy valahogyan;"
A semmi..
Végigfut a hátán a hideg.
Felállni!
A parancs az űr mellől; mozdulnak rá az izmai.
Felül a földön. Mh. Belebámul a sötétbe.
Mh..
Érzelemmentes pillantás. Összehúzza  szemét. Sötét. Épp csak a fekete fák függőlegesen futó vonalait tudja kivenni a feketébb háttér előtt. Távolság. A szemébe csorog a víz. Hátrahajtja a fejét, szótlanul figyelve a fentről ömlő jeget. Eső. Egy csepp a szemébe hullik, de kipislogja, akaratlan, féloldalas grimaszba rántva közben az arcát. Eső, hideg. A fogalmak kötődnek.
Büntetés.
Bűn..
Mert túl sok...
A szavak csak átfutnak az agyán.
Vissza..
Fázik. Nincs meleg. A bőrén érzi az éjszakát. Szereti az éjszakát. Szereti a sötétet. Az esőt is. Az izmokon idegenül hat a mosoly, hát csak visszacsukja a szemét a semmire. Köd.. Elfelejtett volna valamit? Az ujjai kíváncsian túrnak a sárba. Hm. Felejteni..
Kő.
Az arca elé emeli a kezébe akadt kemény rögöt. Összevonja a szemöldökét.
Kő.
Saras.
Egykedvűen simítja félre a koszt az ujjbegyével. Alatta fénylik. Oldalra billent fejjel forgatja az idegen dolgot. Fekete. Kő. Fénylik.
Szép.
Mh.
Szép..
Hangfoszlány. A semmiben, egy elsodródott hang. Megemeli a fejét, a tenyerébe engedve a kincset.
Mi ez?
Épp csak a fákat látja. A szemébe folyik a víz. De megint hallja. A füle. Egyenesen. Szemből. Surrogva borzolódik a tarkóján a szőr. Szemből, imbolygó fénypont a sötétben. Nagy, nagyobb..
Közeledik.
Furcsa, feszítő érzés, ahogy megmozdulnak az izmok a bőr alatt. Vár. Imbolygó fénypont. Összehúzza a szemét. Imbolygó alak.. Beletép a szél a hajába, a fülének feszülve elnyomva a hangokat. Vár. Csend. Az alak. Ide-oda sodorja a vihar. Botladozik a fák közt. Nagy, lebegő, dülöngélő árnykép.. Vár. Suhogva borzolja a tollakat.
Villám; elnyomja a sárga fényt. A földre vetül az árnyéka. Vár. A rétre bukdácsoló árnyalak.. Jön, itt van, jön.. Mellkason vágja a dörrenés. Nagy, fenyegető, fekete.. Megint hallja a hangot. Viszi a szél, de hallja. Szavak. Üvöltés..? Összeráncolja a szemöldökét.
Itt..?
Újra. Az árnyalak a földre bukik.
Felemelkedik a helyéről.
Odalép a sötét formához, lenyújtva érte a kezét. Sápadt arc fordul vissza felé a hegynyi köpeny alól, de gyorsan kipirul, ahogy meglátja a felajánlott jobbot. Mégis elfogadja azt, és engedi, hogy felsegítsék a sárból.
Szótlanul hajol az elejtett, még pislákoló lámpás után.
- Azt mondták itt találom.
Összevonja a szemöldökét.
Itt?
Kiemeli a nedves földbe ékelődött fénypontot, visszanyújtva azt a nőnek.
Itt..
Gondolat nélkül bámulja a szélben csapkodó kabát arcát, ahogy az újra elvörösödik, miközben elveszi a lámpást.
Illetlen.
Az agyába ékelődő szó nem hatja meg. Szoborként bámul.
Illetlen..
- Azt is mondták, hogy.. Így hoztam egy..
Némán fordul a derék magasságban felé nyújtott feketeség felé.
- Az apámé volt, remélem...
A szavakat elnyomja egy újabb széllökés.
Mh.
Apa.
- ...de azt nem mondták, hogy..
Hogy?
Várakozólag néz vissza a nőre.
- ..hogy szárnya is..
Összevonja a szemöldökét.
Szárnya is..?
Mozdulatlanul bámulja az újra elpiruló alakot, ahogy az félrefordul.
- Vegye el! - tolja közelebb hozzá a nagy, fekete rongyot a vékony kar.
Töprengve nyúl a felajánlott ruhadarab után.
Mh..
De pedig szereti az esőt a bőrén..
-- Nagy.
Lóg rajta. Birkózik vele. Nem akar rámenni. Az ujja a nyaka, az eleje a hátulja, és különben is minek neki egyáltalán.. Villám. A földre vetül az árnyéka. Csak a szeme sarkából kapja el a formát. Groteszk, nem-való forma.
Szárnya is..
Oldalra billen a feje, ahogy a helyét bámulja a földön.
Szárnya is...
A gondolattól surrogva borzolódik a tarkóján a szőr. Idegen feszülés a hátában.. Mh.
Szárnya is.
- Kérem...
Keresztül hasít a fején a mennydörgés. Mintha maga az ég szakadt volna ketté. Nem hall semmit. A felhők felé fordul, felbámulva a feje feletti semmibe. A Semmi...
Semmi..
Mi van fölötte..?
- Meg fog fázni, menjünk, otthon...
Otthon..
A hangsor semmit sem mond, de valamit jelent. Visszaengedi az állát, lepillantva a kezét nyújtó nőre. Mozog a szája. De mit mond? Nem jelent semmit. Magyaráz. Jelzésértékűleg feljebb emeli a lámpást, visszamutatva vele a sötét fák közé, amerről jött.
’Haza’, ’otthon’, ’tűz’..
Beszél.
Lenéz a félbemaradt, félig magára húzott rongyra. Rövid gondolkodás után egyszerűen betakaródzik vele. Idétlen érzés. De a meztelensége illetlen. Zavarba ejtő. Látja. Visszapillant a fényt-tartó lányra. Az elpirul, lehajtja a fejét, aztán sürgetőleg újfent megrázza a felajánlott jobbját.
- Menjünk..
Törékeny kéz.
Menjünk..



A kert virágos. Zöld. Sötétedik.
Szereti a sötétet.
Néz, szórakozottan cirógatva az ujjai közt a követ. Kék, narancs, vörös. Nézi, ahogy eltűnnek a színek a világból. Szereti a színeket. Szereti a szellőt, ahogy beletúr a hajába, a szemébe sodorva a csaknem fehér, idegen tincseket. Szereti a színeket. Szereti a tüzet is. Ahogy ropog. És a melegét is. És a színét. Majdnem olyan, mint az a szempár, amit a tükörben látott.
- Mint a rubint.
Rubint.
Mh.
- Vörös naplemente..
Szótlanul nézi a piruló nőt. Naplemente. Már nem látja a színeket. Szürke.
Hallja a lépéseket. Elűzik a régebbi képeket. Játékos, óvatos őzike léptek a fűben. Hallja őket maga mögül. Néz. Vár, míg végül az alacsony kislány előbújik a széke mögül. Kíváncsi, tartózkodó őzike szemek. Látta már őket. Innen-onnan, a nagy uradalmi ház különböző sarkaiból. Mikor a könyvtárban olvasott, amikor a konyhában hallgatta a házvezetőnőt, hogy hogyan kell helyesen felkarikázni egy répát, az istállóban, amikor tehenet tanult fejni, mikor az inassal kikocsikázott a birtokról a városba, és bejárta a környéket, amikor a közeli fogadóban megszállt tündék nyelvét hallgatta...
Van egy idősebb párjuk. Piruló szemek..
Szótlanul fordul oldalra a pokrócában.
Az apró lábak leereszkednek mellette a földre. Utánuk fordítja a fejét.
- Angyal vagy..?
Angyal..
Bizonytalan, távolságtartó kérdés.
Megrázza a fejét. A szavak..
A Hang..
Angyal..
- Voltam.. - érkezik a semmiből a gondolat.
Voltam..
Olyan idegen rajta a mosoly.. - hát csak néz tovább.
- Sofie azt mondta nem tudsz beszélni..
Sofie..
Piruló szemek..
Nem tud válaszolni. Némán figyeli a füvet tépkedő ujjacskák gazdáját.
- Azt mondta te fogsz majd tanítani. Mert az-az ember azért küldött téged... - a gömbölyű homlok odébb mozdul a tükörben látott sötét tollak felé. - Tudsz repülni?
Megrázza a fejét.
A fürkésző gyerek-tekintet töprengve fordul vissza felé, egy pitypangot szakítva a többi közül.
- Hogy hívnak?
Hívnak..
Megrázná a fejét, de a bíbor fényű kertben felhangzik egy hang. A magasból. Utána fordítja az arcát, a másikéval együtt.
- A rigó? - a kérdés..
Rigó..
A gondolat ringatja.
Rigó..
Fütyül, és hallja az elmosolyodó kislányt maga mellett.
- Rigó!
Fütyül. Szeret.
Rigó, rigó..
Mosolyogva felel a szélnek.
Rigó.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.