Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 50

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 83

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 88


You are not connected. Please login or register

Azonnali küldetés: Mellékes problémák

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Hétf. Jan. 18, 2016 11:36 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
A háború minden oldalt megvisel, és ez nem csak a katonákra igaz. A hátország épp úgy megsínyli a harcokat, mint a front, ráadásul az élelem is kifogyóban van. A kormányok ezzel szemben nem hajlandóak foglalkozni a problémával, és inkább kalandozókra és egyszerű katonákra bízzák a helyzet megoldását. A kedves játékost egy tetszőleges felettese elhívja (vagy ha úgy jó, hát maga vetődik arra), majd bejelenti, hogy az északi királyság egy-egy kicsiny, független falujában kell az éhezés problémáját megoldani, hiszen tél van, és komoly gondot jelent ez. Minden játékost külön faluba küldenek, természetesen a párok egy helyre kerülnek. Legyen a megoldás racionális és ötletes!

Egy legalább 1000-1500 szavas postot várok, lehet nyugodtan több, a csapatmunka támogatott, most ez komoly ügy, félre lehet tenni a vallási és faji ellentéteket. Határidő péntek éjfél! A jutalom 100 tapasztalat! Várom a postokat!

Felhasználó profiljának megtekintése

2Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Szer. Jan. 20, 2016 8:24 pm

Damien nagyon jól tudja, milyen a nélkülözés. Pontosabban, mindig is nagyon jól tudta. Igaz, a helyzet mostanra sem változott radikálisan. Nem mondhatná, hogy túlzottan fényűző életet él. A látszat néha mást mutat... ám meg kell vallani - ha másoknak nem is, de magának igen -, hogy nem minden dolog, ami a tulajdonában van, pénzen volt szerezve. Viszont mindent a világ és a benne élők körülményeihez viszonyít. Miért lenne joga egy érméktől dagadú erszényű, pökhendi nemesnek még száz váltóra, mikor egy éhező gyerekekkel teli családot ez meg is menthet? Ők azok, akik igazán értékelnék... Akik tudják, mit is jelent az...
Most, ahogy a háború egyre inkább beárnyékolja mindenki életét, akár el akarja ezt fogadni az illető, akár nem, egyre többször érzi úgy, hogy visszakerült jó pár évvel korábbra. Nem egyszer ébred nyomasztó érzéssel, hogy a sötét múltban ragadt, ahonnan oly sietve menekült és próbálta eloszlatni a felhőket. Persze, ez soha nem könnyű, egy szem embernek vagy másféle lénynek, még akkor sem, ha ott van az oldalán Mina...
Aki viszont pusztán az ismeretségüknek hála ismeri a szegénységet. Ha lehet, az érme tökéletesen másik oldalát testesíti meg. A világszemlélete alaposan megváltozott, amióta találkozott a sötét tündével, példának okáért kinőtt abból, hogy azt higgye, a világon minden lány legnagyobb problémája minden áldott nap a nyakláncának kiválasztása... (Jó, neki pont nem kell válogatni, hiszen van kedvence, de... akadnak, akik egy szál kenyéren élnek naponta. Ekkor pedig a nyaklánc már olyannyira nem számít.)
Egyszóval, kész csoda, hogy ebben a világban képesek napról napra egészen elviselhetően élni. Na nem anyagiakban, pusztán lelkileg... csak... elviselni a tudatot, hogy valami jön, valami közeleg (és immáron nem a tél), amibe bizony, akár akarnak, akár nem, nekik is muszáj belefolyniuk. Minekutána soha nem voltak katonák, legalábbis nem hivatásosak, így nem "intézhetik el a dolgot" annyival, hogy csatlakoznak a hadsereghez, és az életüket adják valamiféle magasabb  célért... Már csak azért sem, mert egyszerűen nem tudnának odaadóan harcolni, ha nem értenek egyet az érvekkel, az eszmével. Márpedig, azt még mindig nem tudják, hogy végül is a két oldal közül melyikkel szimpatizálnak jobban. Merthogy szerintük a háború értelmetlen, így aztán leginkább egyikkel se...  Na igen, értelmetlen, ám attól még van, s ezzel egyetemben következményei is. Nap mint nap látnak rongyokban szaladgáló gyerekeket... persze nem csak a gyerekek, akik részvétet képesek kiváltani... Mindenkin meglátszik, hogy mások lettek a körülmények. Az arcok minden napkeltével máshogy tekintenek a világosodó égboltra, mint tegnap, az agy már azon jár, hogy mily nehézségekkel kell szembenézni ma. Még a gondtalanul nevetők széles mosolya mögött is csak a hiányt elfedni vágyó kényszer lelhető fel.
A párost hát, akik abból kifolyólag, hogy milyen áldott jó lélekkel ajándékozta meg őket a szerencse, nem érinti kellemesen, hogy tétlenül nézzék, amint a népség sorvadozik, akár egy hervadó árvácska a hirtelen érkező májusi fagyban. Főleg, miután drága "kémmaraduk", Hedvig azzal a hírrel tért vissza a scheudorfi árvaházból - amely helyhez egy akár komplikáltnak is nevezhető történetük is fűződik.... -, hogy lassan egyre inkább szűkölködnek a készletekben, és bár borzasztóan szégyellnek segítséget kérni, mégis erre kényszerülnek, mert ha a gyerekek át is vészelik a telet - amire így egyre kevesebb az esély a hideg miatti megbetegedéseknek "hála"... -, akkor is gyengébb felnőttek lesznek belőlük, mint a jól tápláltakból. Nem beszélve arról, hogy az egymáshoz fűződő viszonyukon se segít a nélkülözés. Mikor kevés van valamiből, azt a keveset mindenki magának akarja... A szoros helyzetek felerősítik az önzést, agressziót, minden negatív érzelem kiélesedik, az erősek győzedelmeskednek, a gyengébbek vagy viszahúzódóbbak viszont ki lesznek szorítva. A felnőtteknek pedig szörnyű ezt nézni, hiszen még csak apróságokról van szó, zöldellő kezdeményeiről egy emberi életnek...
Na igen. És Mina megint elkezd költőien gondolkodni. Ez veszélyes. - A végén bárd lesz belőled - jegyzi meg Damien néha... az ijesztő valóság pedig az, hogy ez olyannyira nem is teljesen kizárt. - Ki látott volna már egy vámpír bárdot? - - Van vámpír kard, tőr, buzogány, lándzsa, hát bárd is lehet szerintem....
Meg ehhez hasonló poénok röpködnek, ahogy a fogatuk zötykölődik Scheudorf felé. Legutóbb, mikor errefelé jártak, még fogalmuk sem volt, hogy ilyen "szoros" kapcsolatban fognak még állni ezzel a településsel. Hiába, az emlékek, azok kötést alakítanak ki, akár jók, akár rosszak...  Ez viszont korántsem akadályozza meg őket abban, hogy felhőtlen társalgást folytassanak, azzal a megnyugtató tudattal, hogy ők most éppen jótékonykodnak. Ami nem is áll messze a valóságtól, mivel tekintélyes mennyiségű vadhúst cipelnek a kocsiban.
Amit nem volt éppen egyszerű megszerezni.
Mina ekkor nem volt ott... nem, Mina ekkor valószínűleg éppen varázskönyveket bújt, vagy éppen Hedwiggel erősítette a kapcsolatát - vagy éppen hóangyalt csinált (igen, egy vámpír, angyalt), ki tudja, minden kitelik ettől a leányzótól -, hiszen ő nem alkalmas az efféle feladatokra... a feladatokra, amik sok... sompolygást igényelnek. És csendet. És olyan lábakat, akár a vadmacskáé, vagy a rókáé, vagy egy apró kis menyété... Persze azért több fegyverre volt szükség, mint ami egy menyétnek van, így sokkal inkább egy csendes nagymacskához lehetne hasonlítani ezt a vadászati módot, ahogy Damien becserkészte az állatokat. Többnyire szarvasok voltak. Mélyen a sűrű erdőben, ahol rálelt egy tisztásra, ott "tanyát vert" és várakozott, csak néha-néha mozdulva meg kicsit, hogy felmelegítse elgémberedett tagjait. Olykor több napig tartott, mire kiismerte egy-egy csapatnak az ivási, vonulási szokásait. Általában egy helyre jártak, szerencsére az állatokat nem olyan könnyű kiismerni, jóval kevésbé igénylik a változatosságot, mint a legtöbb  kétlábú. Így volt ez velük is, és miután Damien talált egy hűs vizű, csörgedező patakot, ami jó esetben nem is fagyott be - valószínűleg forrásból eredhetett, melynek vize olyan meleg volt, akár valamiféle luxusfürdőkő valahol... valahol nagyon messze innen... ahol olyasféle emberek élnek, akiknek semmi szüksége vadhúsra, mert rögtön megkapnak mindent, amit csak szemük-szájuk megkíván...
Ínséges percek voltak, de megérte. Bár a szégyenérzetet soha nem tudta kikapcsolni amiatt, mert észrevélen, fedezékből vette el az állatok életét, jól tudta, hogy szükséges volt. Ha gidákat látott, akkor persze nem volt szíve bántani őket... Ami őrült döntés volt, egy vadász, akinek nincs szíve bántani az állatokat, kint a fagyban, egy erdő közepén? Akár a halálát is okozhatná ez egy súlyosabb esetben... De hát Damien nem egyszer helyezte saját elveit előrébb, mint fizikai szükségleteit.
Egy idő után viszont jelentős készletet halmozott fel a kilesett, dobókésekkel kivéreztetett, aztán persze kíméletesen kivégzett és megnyúzott állatkák felszeletelt husijaiból. Kész túlélőkúra volt. Még akkor is, ha nagyrészt nem magának szánta.
A bőrökből pedig ruhadarabok készültek, ebben már Mina is segített. Igencsak nehezére esett ugyan normálisan viselkedni állandóan véres dolgok közelében, ezért gyakran félre is vonult, majd csak azután tért vissza, hogy kész folytatni a munkát. Utána a bőrdarabok mondjuk sokkal tisztábbnak látszódtak. És valószínűleg nem a patakig sétált el, az kicsit messze lett volna...
Mina ezelőtt is foglalkozott már kézimunkával... aminek főleg díszítési célja volt. Ezt is tudta most kamatoztatni. Örült, hogy akkor is képes hasznos lenni, ha nem vadászatról van szó. A divathoz szerencséjére kifejezetten értett. A gyerekdivat... hát, az már más kérdés, de hát nem csak gyerekek élek egy árvaházban. Meg aztán, nekik se árt, ha csinosan néznek ki. És hogy micsoda élvezet olyat kiadni a kezeid közül, amit... te adtál ki a kezeid közül... Amit nem készen kaptál... Az élet apró csodái mindig meglepik.
Ahogy beérnek a kis településre, Mina furcsa borzongással fogadja az ismerős környéket... Az ablakokból még mindig kissé gyanakvó arcok kísérik a lépteiket, de már inkább kíváncsiak. Talán emlékeznek. Kutyák kaparják ugatva a kerítést, a kóborok pedig szemtelenül a kocsira is felugranának, úgy kell elkergetni őket. Nyilván érzik a friss vadhús szagát...
- Heh... Könnyen lehet, hogy az árvaház egyik részlegét át kell alakítani majd kutyamenhellyé.
Mina felnevet. - Ez aztán jótékonyság...
Körülbelül azon a helyen parkolnak le, ahol a múltkor megálltak. - Ez... ez a szent hely, ahol Michael belebotlott Aliciába... - jelenti ki fellengzősen, egy bizonyos pontra bámulva a földön. Persze lehet, hogy a pont, amiről beszél, jó pár méterrel errébb vagy arrébb volt, de ebbe belegondolni túl illúzióromboló lenne. Damient viszont láthatóan így is megfogta... és úgy dönt, inkább karon fogja, mielőtt még amaz leáll imádkozni az utca porához, belegondolva, hogy Alicia lába nyoma ott lehet valahol. - Hékás, lassan elájulok a husi szagától, bevihetnénk már.
- Valóban. Eddig dicséretes a teljesítményed. Fogalmam sincs, hogy kocsikáztam át a világon egy halom véres húst, egy vámpírral magam mellett. - vonja fel Damien csodálkozva a szemöldökét, majd tekint végig a csuklóján. Utána megborzongva gyűri azt beljebb a mélyfekete ruhába, és nem tervezi senki orrára kötni, hogy a hidegtől remeg most, vagy a gondolattól, hogy egy vérszomjas vámpírlány mindössze néhány lépésnyire ott áll tőle.... jelenleg épp vigyorogva, csodás rálátást biztosítva szúró-szívó szájszerveire.
Egy hordágyszerűségen nagy nehezen becipelik az árvaház épületébe a szállítmányt... Nem törődve azzal, milyen furcsán fogadják. Az épület egyelőre még keveset változott azóta, mióta legutoljára látták, de már kevésbé fogja el a borzongás őket, ahogy közelednek felé. Könnyebb lett a légkör... talán csak azért, mert megoldottak egy rejtélyt. És mintha a gyerekek is másak lennének. Nehezen lehet mondani, hogy lelkesebbek, mint a múltkor, hiszen akkor is úgy özönlötték el az akkor még hármast, akár egy éhes, mindenre elszánt hangyaraj, ám valahogy felszabadultabbak, könnyedebbek. Legalábbis... többségében. A kimerültség és az éhség legyengítette őket, így a mosolyok helyenként igencsak gyengécskék. Már kevesebben szaladnak köszönteni őket.... akik viszont így tesznek, azok - egyébként teljes joggal - furcsállva és undorkodva fogadják, amit éppen kaptak. Mina az egyik sarokban tisztán ki tudja venni, hogy néhány gyerek pont az ő fajával viccel.
- Mármint... Vámpír. Érted. Persze, hogy vért kapunk egy vámpírtól. - - Lehet, minket is azzá akar változtatni!
- Picikéim... - az enyhén mélyebb hangtól a kölykök nagyon megrettennek, és megszeppenten, kistányér méretű szemekkel pislognak rá összerezzenve. Mina elvigyorodik. - Ezek csak legendák. Nem változtatunk át senkit. Ugyanúgy szaporodunk, mint minden más faj, például mint ti i...  áhh, izé, bocsánat, ti fiatalok vagytok még ehhez... - Zavarba jőve hátrál ki a körből, és torkot köszörülve tér vissza Damienhez, aki éppen a levadászott szarvasok és őzek irhájából készült kesztyűket, mellényeket, prémnadrágokat és más ruhadarabokat osztogatja a kicsiknek. Különösen a lányoknak nagyon tetszenek a kissé kidíszített darabok. Jó ötlet volt egy-két fényes kacattal feldobni a darabokat, gondolja Mina. Damiennek mindig is különös érzéke volt ahhoz, mit szeretnek az emberek...

Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Csüt. Jan. 21, 2016 9:30 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Ismételten fontos parancsot kapott a palotától. Újabb nap, újabb küldetés, mondhatnánk, ám most a megszokottal ellentétben el kell hagynia a Tünde erdőt, hogy az Északi Királyságba kísérjen el egy fontos élelmiszer szállítmányt. Alapvetően az a véleménye, hogy nem kéne minimálisan sem beleszólniuk az emberek tökéletesen értelmetlen háborújába, ugyanakkor ez a feladat más. Itt olyan embereknek kell segíteniük, akik nem tehetnek semmiről, és mégis ők szenvednek a legjobban. Itt a tél, az aratás ilyen időben nem túl sikeres, ráadásul ki mástól vennék el a hadtápot, ha nem a szegény földművesektől? Nem elég, hogy ennivaló nélkül maradnak, félniük kell a dezertőrökből lett fosztogatóktól, a felbátorodott szörnyetegektől, talán még egymástól is… Barbároknak tartja az embereket, de a tündék szíve sincsen kőből, és ez a mértékű szenvedés még belőlük is képes kicsalni az empátiát.
Az egyik élelmiszert szállító szekér mellé osztották be kísérőnek, hogy megvédje a szállítmányt és a hajtóját. Magában már el is képzelte a hálás arcokat és boldog gyerekeket, akik majd mind nekik fognak hálálkodni, amikor odaérnek. Íjat visz, nyilakat és a tőrét, mint mindig, öltözéknek mostmár a télre való tekintettel szürkét és barnát vett föl. Mindegyik ruhadarabja bélelt, hátára pedig kedvenc tünde köpenyét kanyarintja. Jóskát kantárszáron vezeti a palota kapujához, hogy ott várja be a szekeret. Szerencsére alig pár percet kell várnia, már messziről kiszúrja a megrakott és nagy ponyvával letakart kocsit és a rajta ülő vörös hajú tünde nőt. A főváros elég népes, így nem ütközik meg rajta, hogy még sosem látta. Már menne elé köszönni, de a másik megelőzi:
- Üdvözletem. Lyliana Silverfalls vagyok. Ön lesz az én kísérőm az élelmiszer szállító utamon?
- Üdvözlöm Lyliana. Igen, én. Lady Loreena Wildwind vagyok, ő meg itt Jóska.- mutat a lovára. - Amúgy hívjon nyugodtan Lorynak. Remélem, fölöslegesen jövök. – céloz itt arra, hogy akkor járnak jól, ha nem támadja meg őket semmi, de ez sajnos elég hiú ábránd.
- Ő itt a macskám Kiara. - Mutat rá az ölében fekvő rosszaságra Lyliana. Lory észre sem vette addig, hogy egy macskát is magukkal visznek. - Én is reménykedek benne, de elég rossz infókat hallottam a szállítmányokról.
- Kaptam egy térképet, amin bejelöltem hova megyünk. Ha elkerüljük a forgalmasabb keresztutakat, akkor talán a banditákat megúszhatjuk. Indulhatunk is, hacsak nincs más. – gyakorlatias, mint mindig. Elő is veszi a térképet, hogy még egyszer megnézze a tervezett útvonalat. Két nap. Nem lesz olyan vészes remélhetőleg, és annyi idő alatt csak nem történik velük komolyabb baj.
- Nálam is van egy térkép, és én is hasonló következtetésre jutottam. Részemről indulhatunk. – felelte Lyliana is, majd elindította a szekér elé befogott lovakat. Erre a lovag-lány is felugrott Jóska nyergébe, és kényelmes tempóban lépked a szekér mellett. A lassabb diktálja a tempót mindig, vágtában fele annyi idő alatt is ott lenne, de ennek a missziónak nem az a lényege.
Csöndesen, beszélgetés nélkül telik a nap nagy része. Lory az erdővel van elfoglalva, figyel, néha tájékozódik, de egyébként sem az a fajta, aki olyan könnyen kezdeményez beszélgetést. Küldetésen vannak, el kell végezni a feladatukat. Lehet, hogy ezért vannak csak nagyon felszínes barátságai, amik inkább közelebb vannak a katonák közötti bajtársiassághoz? Minden esetre Lyliana sem kezdeményez társalgást, így hát estig így maradnak. A szekeret hajtó nő akkor szólal meg először, amikor a map már kezd lebukni a horizont mögött.
- Lassan ideje lesz megállnunk. Kezd elég sötét lenni.
A vadász bólintott.
- Ha találunk alkalmas helyet megállhatunk. Kezdem az őrködést. – nem kell sokat keresgélniük, hogy valamivel az út mellett de már a ligetben rátaláljanak egy kellemes kis tisztásra, ahol megállhatnak.
- Szerintem itt jó lesz, én pedig vállalom a tábortüzet. – A nő lepattant a bakról, kiköti a lovakat a fához, majd pár pillanat múlva már vidáman lobog is a tűz. Loreena is kiköti Jóskát, lekuporodik a tűz mellé, és falatozik egy keveset a saját, magával hozott elemózsiájából. Többnyire magok és aszalt gyümölcsök meg némi tünde kenyér. Lyliana hamar elalszik, és a másik lánynak is kókadozik lefelé a feje, de a kiképzése és öt év a határőrségben megtanította rá, hogy hogyan ne aludjon el szolgálatban. Hiszen ez sem más, mint szolgálat.
Elveszíti az időérzékét, csupán a Hold és a csillagok állásából tudja, hogy nagyjából hajnal kettő körül lehet, amikor motoszkálást hall a fák közül. Először csak kaparászást. Utána csámcsogást… Utána pedig semmit a lovag rémült nyihogásától. Azonnal az íja felé kap, és ekkor már valószínűleg a társnője is talpon van. A fák közül egyszer csak kisebb hadsereg módjára törnek elő az impek. Talán még a démonok hagyták itt őket legutóbb… Lehetősége sincs megszámolni őket, egyetlen esélye van, ha tüzel, amilyen gyorsan csak tud. Egymás után szórja a nyilakat, ahogyan tanulta, és bár így nem olyan pontos, de annyian vannak, hogy lehetetlen nem eltalálni valamit. Ám minden összeesett kis szörnyeteg után két újabb jön. Ami igazából megmenti a helyzetet, az Lyliana varázslatai. Loreena csak fél szemmel látja, ahogyan tűz és kövek segítségével tömegesen írtja az ellent. Nem is tudja meddig tart a harc. Az biztos, hogy a tegeze teljesen kifogy, hiába igyekszik kétségbeesetten összeszedni a kilőtt nyilait, a végén már kénytelen inkább tőrt használni. Aztán egyszercsak vége lesz. Mintha elvágták volna a küzdelmet. Az utolsó kis imp lángolva és közben magas hangon ordítva rohan be a fák közé, majd eltűnik a szemük elől. A vadász fáradtan törölte meg a homlokát, amire még ilyen hidegben is kiült a gyöngyöző izzadtság. Körbenézve nem is tűntek olyan soknak. Maximum ötven kis tetem hever körülöttük, talán még annyi sem. Több impbe két nyíl is ment…
Szinte azonnal nekiáll összeszedni a nyilait, már ami még menthető, mert a tünde nyíl érték, és most nem tud újat csinálni belőle, de közben hálásan néz Lyliana-ra. Korábban nem tűnt fel neki, hogy a nő druida, de mostmár egészen biztos benne.
- Szép volt. Még sosem láttam tűzdruidát. Elég jól nézett ki. - vigyorog rá. Nem csinál ügyet a dologból, attól még hogy ő nem találkozott eggyel sem, lehet, hogy vannak ilyen törzsek. Miért ne lehetnének?
- Köszönöm, még van pár ilyen trükk a tarsolyomban. - Mosolyog vissza a nő.
- Pihenjen még, messze van a hajnal. Engem éjszakázásra is kiképeztek.
- Az erdőben én is hozzá szoktam, hogy minden zajra felébredek, szóval, ha bármi történne, csak szóljon.
- Mindenképp fogok. De az erdő után hogyhogy bejött a városba? Nem nehéz a váltás?
- Sok oka van, hogy elvállaltam a városi életet, és igen, egyenlőre még furcsa, de talán majd megszokom.
A lány nem firtatja tovább, csak bólint rá. Mindketten visszaülnek a korábbi helyükre – a vadász akkor ha összeszedte a menthető nyilait. Azzal nem foglalkozik, hogy az imp-hullákat eltakarítsa. Legalább lesz mit enni napközben a farkasoknak. Amikor felkelt a nap már ébreszti is Lylianat, hogy induljanak tovább. Estefelé már a faluban lehetnek, ha jó tempót tudnak tartani. A lovak is tudtak pihenni valamennyit a nagy riadalom után, így kényelmes ütemben, és az előző naphoz hasonlóan csendesen megérkeznek a térképen bejelölt faluba.
Nem csinálnak nagy felhajtást abból, hogy megérkeznek, ám amikor az első asszony meglátja őket szinte azonnal telekürtöli az egész falut azzal, hogy szállítmány érkezett. Még a harangot is félreverik, mintha tűzvész lenne, pedig csak ételt hoztak. Felnőtt gyerek, férfi és asszony szinte egyszerre kezd feléjük rohanni, hogy az már szinte felér az impek éjjeli támadásával. Jóska (aki egyébként is gyáva, mint a nyúl) ijedten horkan fel és ágaskodik is, hogy gazdája alig bír a nyeregben maradni.
- Hó! Hé! Jóska te! Nyugalom! – nagy nehezen sikerül lecsitítania a lovag, de az így is majdnem rálépett egy óvatlan kisgyerekre, akit az apja úgy kapott el a patkolt paták elől. Végülis sikerül elérnie, hogy legalább a lótól maradjanak távol, így Lory is felugrik a szekérre, amiről lassan lekerül a ponyva és elkezdi kiosztani a finomabbnál finomabb tünde ételeket. Az emberek azonban roppant hálátlanok.
- Hát ez mi? – hördül fel az egyik testesebb férfi, aki beletúr a kosárba és felemel egy marék – Lory szerint igenis első osztályú – pitypangot.
- Azt akarják, hogy füvön éljünk?
Mielőtt azonban ledobná a földre, egy szőke fürtös kislány kikapja a kezéből a még sárga virágot – hát hol látnak az emberek télidőben sárga pitypangot?! Na ugye, hogy sehol! – és a többivel együtt, amik még a kosárban pihentek elkezd belőle koszorút csinálni, ott a tömeg közepén, és mosolyogva mutatja meg a mögötte álló anyukájának. Az emberek hirtelen elcsendesednek, és még a vadásznő sem bírja megállni mosoly nélkül, pedig az előbb megfordult a fejében, hogy közéjük lő. Egy fiatalabb nő kelletlenül meg is kóstolja az egyik levelet.
- Talán… Annyira nem is rossz. – mondja halkan, a két tünde pedig lehajol egy-egy újabb kosárért. Szerencsére a saláta mellett hoztak gombát, répát, néhány szárított magot, és bár néhány asszony morgott, hogy liszt az nincs, a férfiak meg a húst hiányolták, de végülis a zöldség is jobb, mint éhen halni a télen. Az ételosztás így gond nélkül be tud fejeződni, és legalább annyi előnye volt a kis közjátéknak, hogy nem verekszenek össze a falusiak, hogy salátát rágcsálhassanak. Amikor végülis elfogy Lyliana szólal meg először.
- Köszönöm szépen a társaságát. Ha gondolja, örömmel venném önt visszafelé is.
- Ott lakok én is a városban, szóval akkor sem tudna megszabadulni tőlem ha nagyon akarna. - válaszol nevetve. - De szerintem reggel induljunk útnak, egy éjszaka is elég odakint.
- Támogatom az ötletét. - Mosolygok rá a druida a lányra.
Mivel a szekér már úgyis üres a fogadóban szállnak meg éjszakára, és másnap reggel indulnak útnak. Rakomány nélkül gyorsabban haladnak, semmi sem támadja meg őket hazafelé menet. Lehet az impek tanultak abból, hogy legutóbb csak úgy közszemlén hagyták a hulláikat?


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Pént. Jan. 22, 2016 3:41 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A tél kegyetlenebb volt bármely tolvajnál, ugyanis egyszerre lopta el a világból a meleget, az erdőkből az életet és az emberektől a jókedvet. Még Kfer is egykedvűen léptetett végig a fagytól kopogó földúton, elhaladva a falu határán őrködő feszület mellett. Mivel vámpírátkom most az amalgám fogságában volt, nem hatott meg az egyházi jelkép, de éreztem, ahogy Elsareát csak megszokásból is kirázza a hideg. Vagy egyszerűen fázott a nyúlszőrrel bélelt irhakabát alatt, ezt nem tudtam megmondani és nem is kérdeztem. Olyan fajta hideg volt, amikor a beszédtől is elment a kedvem. A kút mellett egy kantárrántással megállítottam lovamat, ám a beszélgető vagy szomorúan kullogó emberek nem várt energiával fogtak fejvesztett menekülésbe.
- Flinsterblut! Vámpír! - hallottam egy elkeseredett hangot, mire csak sóhajtottam. Eredetileg átmelegedni tértem be az apró faluba, esetleg valami munka után nézni, de felettébb megnehezítette a dolgomat, hogy a helyiek nem tudták megkülönböztetni a családokat egymástól.
- Cöh! Még hogy Flinsterblut! Mit képzelnek ezek magukról, hogy így leminősítenek azokká az agyatlan, gyilkoláson kívül máshoz nem értő...
- Elég lesz, Liz. - csitítottam le kifakadni készülő útitársnőmet, mielőtt elkotyogta volna cseppet sem bizalomgerjesztőbb családfájának nevét. Éppen leszálltam volna Kfer nyergéből, mikor egy határozottan apró kéz ragadta meg a csizmámat. Ahogy lepillantottam, három átfagyott, sovány embergyerek nézett fel rám száraz, vörös szemekkel.
- Éh... éhes... - kezdte a legközelebbi félve, de nem tudta folytatni, csak szomorúan nézett rám. Kitalálhattam, mit akart, de egy falat nem volt nálam. - Ké... kérem... valamit... - Éreztem, ahogy Elsarea karjai görcsösen rándulnak meg az oldalamon, de hogy milyen indíttatásból, fogalmam sem volt. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, egy démon sietett ki az egyik házból. Szárnyai és fülei gyorsan elárulták kilétét, de nem tűnt fenyegetőnek. Óvatosan átkarolta a gyerekeket és egy lépéssel hátrébb húzta őket lovam toporzékoló patáitól.
- Mi történt itt? - kérdeztem tárgyilagosan, mire elgondolkodva mért végig. Talán azt latolgatta, mennyire jelentek veszélyt.
- Történik, hadd javítsam ki. - gondoskodó arckifejezéssel egy-egy kenyérvéget adott a három gyereknek, aki hálásan rohantak el vele a szüleikhez. - Háború van, és ez itt a hátország. - mondta tömören, de ez a két kijelentés mindent magába foglalt. Persze, hogy éheztek az emberek, mikor minden nyersanyagot, pénzt és figyelmet magához ragadott és felőrölt a front.
- Miért is érdekel ez minket? - húzta fel kérdően a szemöldökét őszinte meglepődéssel Elsarea. Igaza volt, ennek ellenére leszálltam a nyeregből és körülnéztem. Minden kihalt volt, a férfiak nem dolgoztak, a nők nem perlekedtek, a gyerekek nem játszottak. Csak lehajtott fejjel sajnálkozott mindenki, ahogy a halálraítéltek szoktak.
- Mennyire rossz a helyzet? - kérdeztem, pedig őszintén nem érdekelt. Felőlem minden ember éhen halhatott, mert nem volt benne elég akarat, hogy megölje, amit meg akart enni.
- Annyira, hogy hetek kérdése, hogy falvak pusztuljanak ki. - nem akart rám hatni, pusztán tényeket közölt.
- Az erdők tele vannak vadakkal. Nem tudnak vadászni? - tettem fel a kérdést, ami ott mocorgott a koponyám hátuljában mindig, mikor éhezőt láttam.
- Nem mindenki oly' kiváló, mint te, Schwarzjäger. - mondta, azonban ezt nem tudtam elfogadni. Bár legalább ő felismerte, melyik házból származom.
- Nem is kell. Elég csapdákat állítani jó helyekre, vagy olyan űzést használni, hogy a vadnak ne legyen esélye menekülni. - magyaráztam szokatlan hévvel, mire a démon egyetértően bólintott.
- Én is így gondolom. - meglepetésemre kezet nyújtott, hogy bemutatkozzon. - Engem a hellenburgi királyság küldött, Asael vagyok. - Nevének hallatára a szeme alatt önkénytelenül rángott egyet egy izom, ahogy eszembe jutott a démonok háborúja és az ottani beképzelt tudásdémon.
- Reingard. És nem tartozom sehová. - fogadtam el a felém nyújtott kezet, majd alaposan végignéztem a démonon. Fiatal nőnek nézett ki, hosszú haja szürreálisan vörös volt, orrán fémkeresetes üveglencséket viselt és nehéz könyveket szorított magához. Ha nem lettek volna szárnyai és fekete, tündeszerű fülei valami vándortanítónak is gondolhattam volna.
- Segítenél esetleg, Reingard. Te, és a.... társad? - sandított a vállam fölött Lizre, aki viszont rám nézett.
- Van más választásom? - Válaszul megráztam a fejem, amit ő egy beleegyező vállrándítással vett tudomásul.
- Nincs, Elsarea. Egy darabig itt maradunk. - Lesegítettem útitársnőmet a földre és a démonra néztem. - Segítek, amennyire tudok. Fel tudom ajánlani a szakértelmem, de sajnos egyebet nem.
- Kiváló. Csapdákat kell terveznünk, valamint egyszerűbb fogásokra is megtaníthatja a népeket itt. – vezette fel a tervét olyan lelkesedéssel, ami őszintén meglepett. Ritka volt a démon, aki ennyire segíteni akart volna valaki másnak önmagán kívül.
- Terveznünk? Mennyire vagy ebben járatos, démon? – vontam fel a szemöldököm. Alapvetően a Schwarzjägerekről híresült el, legalább is a vámpírok körében, hogy innovatívak lennének a vadászat terén, így minden esélyünk meg volt valami hasznosat alkotni. Feltéve, ha Asael tudta, miről beszél, és nem csak a könyveiből tájékozódott.
- Nos, két-három könyvet már olvastam a vadászatról. – Ahogy felmutatta az egyik kezében hurcolt kötetet, képzeletben a kezembe temettem az arcomat. - De azt hiszem a gyakorlat fontosabb. – Legalább tudta, mi a dolgok rendje.
- Ebben igazad van. De amit tervezel, abban a találékonyság a legfontosabb. Hol van a legközelebbi erdő? – kérdeztem, mivel a legjobban ott lehetett ötleteket szerezni. Ha láttam a táj fekvését, a növényzetet, a vadakat, talán kiötölhettünk valamit az egyszerű, vadászathoz nem szokott falusiak számára is.
- Háromszáz méterre innét északra.
- Meg akarom nézni. Kilovagolsz velem?
- L...lo...lov... lovagolni?
- Talán nem tudsz? - néztem őszintén csodálkozva az eddig értelmesen és magabiztosan beszélő démonra, aki hirtelen és minden előjel nélkül váltott dadogásra.
- E..ez csak az egyik része a dolognak.
- Mi a másik része? – Őszintén nem értettem, mitől fordult meg hirtelen a viselkedése.
- Én... Félek a lovaktól... – a vallomásra Elsarea önfeledt nevetésben tört ki, én azonban igyekeztem megtartani az udvariasságot és csak megcsóváltam a fejem.
- Akkor sétáljunk. Nincs messze, és mindenképpen látnom kell azt az erdőt.
- Köszönöm... – motyogta hálásan, én pedig csak fáradtan elmosolyodtam. Ha nem volt másik út, az egyetlen járható a legjobb. Miután meghagytam Liznek, hogy addig gondoskodjon Kferről, gyors tempóban elindultam a démon után és valóban alig pár perc alatt elértük az erdőt. Meglehetősen nagy kiterjedésű volt, amennyit felfedett magából első pillantásra. Ahogy lassan, bámészkodva beljebb haladtunk, úgy döntöttem itt az ideje tisztáznunk a legfontosabb alapokat.
- Alapvetően a csapdák akkor a leghasznosabbak, ha sikerül eltörniük vagy kirántaniuk az állat lábát. – magyaráztam, közben a fák kérgét vizsgálva. Sok helyen le volt kaparva, a háncsal együtt, ami jó jel volt. Őzeket vagy szarvasokat jelentett. - Ha ez megtörtént, egyrészt sehová nem fog menni, másrészt a legtöbb vad bepánikol és irtózatos hangot ad, így könnyen észrevehető. – Azt egyelőre nem tettem hozzá, hogy nem csak az embereket vonzza oda, hanem a ragadozókat is, ám ez mellékes volt. Abban sem voltam biztos még, hogy élnek-e itt olyan vadászok, akik kihívást jelenthetnének.
- Eltörni a lábát... hmm... - gondolkodó arckifejezésében szinte visszatükröződtek a fejében forgó kerekek. Pár pillanatig némán meredt maga elé, aztán felém fordult. - Mekkorák a vadak itt?
- Egy ekkora erdőben... Nyulak mindenképpen, szarvas is. Reméljük trollnak nincs alkalmas lakhely, esetleg ennek majd utána nézhetek. – nézek körül, de nem ötlik szembe semmilyen, a célnak megfelelő barlang vagy szurdok.
- Megkérnélek. Én visszamegyek, és kiötlök valamit.
- Rendben. – bólintottam, amire Asael sarkon fordult és sietős léptekkel indult meg a falu felé. Pont, mintha valami már az eszébe is ötlött volna és nem akarná elfelejteni. Mosolyogva figyeltem a jótét démon távolodó alakját, majd vállamra támasztottam számszeríjam és beljebb indultam az erdőben. A frissen esett hó halkan ropogott a talpam alatt, ami kicsit feszélyezett. Aki a természetben a legtöbb hangot adja, az hal meg leghamarabb. Ugyan a vámpíroknak sajátja volt a lebegés képessége, de apám nem tanított meg rá a halála előtt, magamtól pedig elég nehézkes volt rájönnöm. Talán Elsareát megkérem majd egyszer, hogy segítsen, de egyelőre azzal kellett beérnem, amim van. Felkapaszkodtam egy kisebb emelkedőn, majd lepillantva észrevettem azt, amiért jöttem. Egy őztetem volt, egy másfél éves suta és három farkas vetette rá magát éhesen. Átlagos veroniai szürkefarkasok voltak, nem is kifejezetten nagyok. Nem voltam elég halk, hogy elkerüljem a figyelmet, így a velem szemben álló azonnal felkapta a fejét, hátrasunyta füleit és vicsorogva morgott rám. Gyorsan lőttem, mielőtt a másik kettő megfordulhatott volna. Csak az egyiket volt időm leteríteni, így célba vettem lapos fejét és lőttem. Kissé oldalt mozdult, de a tüskének volt elég ereje, hogy áttörje koponyáját a szemei mögött. A másik kettő hosszú ugrásokkal felém vetette magát, de tudtam, hogy nem volt időm felhúzni fegyverem idegét. Ledobtam magam mellé a hóra és két acéltövist húztam elő, szemeimmel követve a körülöttem rohangászó vadakat. Tudtam, hogy bajban vagyok, ugyanis ha az egyiknek sikerül megtalálnia a vakfoltomat, míg a másik lefoglal, könnyedén maguk alá gyűrhettek és módot találhattak rá, hogy átharapják a torkomat. Egy pillanatra megérintettem a nyakamban függő nyakéket, kiengedve belőle a vámpírátkot, majd az életben maradás ösztönét vegyítve a hirtelen rám törő fájdalommal dobbantva léptem egyet előre és ráüvöltöttem az előttem elhaladó farkasra. Mielőtt a napfény maradandó károsodásokat okozott volna visszarejtettem valómat az amalgámba majd a váratlan hangtól megtorpant ragadozó felé ugrottam. Megpróbált kitérni előlem, de sikerült lapockái közé döfnöm az egyik tüskét, majd a lendületet kihasználva átpördültem rajta, hogy szembe kerüljek társával. Mielőtt lábam felé kaphatott volna szemébe döftem a másik acélhegyet egészen agyvelejéig szúrva fel, amitől bizonytalanul rángott egy párat majd elterült a havon. A harmadik egy pillanatig mérlegelte a helyzetét, majd a bölcsebb döntést hozva futásnak eredt.
~ Az nem ennyire egyszerű! ~ villant utána a szemem, majd számszeríjamhoz rohantam és kutyafuttában betöltöttem. Ha sikerül eltűnnie a fák között sosem találom meg. Le tudok-e futni egy farkast egy erdőben? Kizárt dolog, ezt jól tudtam. De azt is, hogy ő sem képes leelőzni egy röppenő nyílvesszőt – vagy acéltüskét. Ugyanazt a trükköt vetettem be, mint az óriás esetén, az utolsó lépésemet tigrisbukfencbe vittem át majd térdelésbe érkezve lőttem az első mozgó tárgy felé. A lövedék a véknyán találta el és a bordái alatt tört utat magának, nyilvánvalóan összeroncsolva pár szervet.
~ Gyerünk, bukj fel! ~ préseltem össze fogaimat görcsösen. Ha vesét vagy lépet ért a lövés, akár fél napig is rohanhatott, mire kimúlt. Ha azonban szívet vagy tüdőt, másodperceken belül össze kellett esnie. Szerencsém volt, a farkas lépet kettőt majd hirtelen összecsuklott. Felálltam, lesepertem magamról a havat és letöröltem izzadságtól gyöngyöző homlokomat. Három versenytárssal kevesebb, de vajon mennyi van még?
Még bóklásztam pár óráig, miután megnyúztam a három tetemet, de csak a nyomaikat találtam meg, az odút nem. Így vállamra kanyarítottam a fagyott vértől nehéz bőröket és visszatértem a faluba.
- Lesz egy pár riválisunk... – szólítottam meg a felém siető démont, aki végignézett a trófeáimon és elismerően bólintott.
- Ejha. Nos, először velük kell számolnunk. Kidolgoztam egyet s mást, a kovács segítségével pedig el is készítettem valamit. – kezében egy jókora acél csapdát tartott, fogazott szélűt, technikájában kissé hasonlított a számszeríjamhoz, miszerint a két oldala idegszerűen feszült hátra a kör alakú alapjához és a közepén lévő kallantyúval lehetett kioldani. Amennyire meg tudtam figyelni, működőképesnek tűnt.
- Ügyes. A farkasokkal nem lesz gond, van rájuk egy érdekes, de működő módszer. – látható érdeklődése jellegzetes volt, mint minden tudásdémonnak. Gyorsan végiggondoltam, hogyan is magyarázta az apám, még nagyon kis gyerekként. Mikor még a számszeríjat se bírtam felemelni, rám nézett és azt mondta: „Nem kell erősebbnek lenned a prédádnál, Reingard. Legyél okosabb. Használd ki azt, amit nem tud irányítás alatt tartani.”
- Sok tekintetben olyanok, mint a vámpírok. A vérszomj tekintetében főképpen. Ezt ellenük lehet fordítani úgy, hogy téli hidegben ökör, szarvas, tyúk és egyéb állatok vérébe mártasz egy pengét és megvárod, míg ráfagy. – tartottam egy rövid szünetet, körbepillantva a lassan körénk gyűlő embereken, majd folytattam. - A farkas megérzi a szagot, megtalálja, és elkezdi lenyalni róla a vért addig, míg fel nem sérti a saját nyelvét. Azonban a vérszomjtól elvakulva nem tudja megkülönböztetni a saját vérét a prédájáétól és ott vérzik ki a kard mellett.
- Ez érdekes, tetszik! – bólintott Asael elégedetten, majd a falusiakhoz fordult. - Emberek, hallottátok! Kaszákat, vagy amitek van, gyorsan! A csapdával óvatosan kell bánni, le is tépheti a kezed, ha nem vagy elég figyelmes. Feszítsd szét, amíg kattan, majd szórj valamit, amire gyűlnek a vadak rá!
- A farkasok testét pedig ne dobják el. A prémjéért az északi nemesek jó pénz fizetnek, így a vándor kereskedőket biztosan érdekelni fogja. – tettem hozzá, majd a három bőrön bemutatva elmagyaráztam, hogyan kell helyesen megnyúzni a vadakat.
- És ha más nincs, el is fogyasztható. – Habár, nem volt kifejezetten jó ízű. De ezt nem osztottam meg velük, majd rájönnek maguktól.
: - Azt hiszem ez minden, amit tehetek. Viszlát, Asael. - dobtam fel trófeáimat Kfer nyergére, majd a fintorgó Elsareával együtt felkapaszkodtam lovam hátára. - Remélem hasznodra voltam.
- Határozottan, Vámpír. Remélem, látjuk még egymást! – búcsúzott el, én pedig ügetésre fogtam Kfert, hogy patáinak dobogása elnyomja Liz gúnyos „Remélem nem!”-jét.
- Először egy nekromanta, most meg egy démon. Furcsa ízlésed van nők terén, Rein. – Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy elmosolyodott.
- Ráadásul még egy vámpír nemeskisasszony is velem utazik. Talán igazad van. – Nem törődtem a büntetésül kapott nyakharapással, csak havat kaparva magam mögött hagytam az első embereket, akiknek segítettem.

Felhasználó profiljának megtekintése

5Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Pént. Jan. 22, 2016 6:13 pm

Lyliana Silverfalls

Lyliana Silverfalls
Tünde Druida
Tünde Druida
Alig pár napja mondhattam magam városi tündének, amikor parancsot kaptam, hogy egy élelmiszer-szállítmányt kell elvinnem az erdő melletti egyik tünde-barát faluba, ahol a kemény tél miatt igencsak megcsappant az élelmiszer-készlet. Mivel elég egyszerű feladatnak tűnt, így egyből rá is bólintottam. Igazából nem volt más feladatom, mint hogy egy szekeret elvinni a pontból b pontba épségben. Ezzel pedig úgy gondoltam, hogy nem lehet probléma, hiszen még kíséretet is kapok magam mellé, és ketten talán többet érünk, mint én magam egyedül. És egy kis kimozdulás újra az erdőbe már úgyis rám fér, addig se a múlton agyalok.
Ahogy a kapu felé közeledtem, egy vörös hajú tündért láttam, és egy lovat. reménykedtem benne, hogy ők lesznek a kísérőim, és nem kell várakoznom.
- Üdvözletem. Lyliana Silverfalls vagyok. Ön lesz az én kísérőm az élelmiszer szállító utamon?
- Üdvözlöm Lyliana. Igen én. Lady Loreena Wildwind vagyok, ő meg itt Jóska.- Mutat rá a hölgy a lovára, melyet én elég aranyosnak találok.
- Amúgy hívjon nyugodtan Lorynak. Remélem fölöslegesen jövök.
Örömmel konstatáltam, hogy valóban a kísérőm várakozott itt.
- Ő itt a macskám Kiara. - Mutatok rá az ölemben fekvő rosszaságra. - Én is reménykedek benne, de elég rossz infókat hallottam a szállítmányokról.
- Kaptam egy térképet, amin bejelöltem hova megyünk. Ha elkerüljük a forgalmasabb keresztutakat, akkor talán a banditákat is megússzuk. Ha nincs más, indulhatunk is tovább.
- Nálam is van egy térkép, és én is hasonló következtetésre jutottam. Részemről indulhatunk. - Feleltem, majd jeleztem a lovaknak is az indulást.
Szótlanul telt az út, úgy éreztem, hogy ő se az a beszélgetős kedvű elf, és most valahogy nekem sem igazán volt kedvem beszélgetni, inkább mind a ketten feszülten figyeltük az utat az esetleges banditák miatt, hiszen mostanában minden élelmiszer ritkaságnak minősült ezen a környéken, és elég gyakoriak voltak a hírek arról, hogy a szállítmányok nem értek célba a támadások miatt. Bár nem nagyon aggódtam emiatt, mivel már elég jól értettem a tűzmágiához, így tudtam, ha nem nálunk képzettebb emberek támadnak be minket, akkor nem lesz semmi baj.
Hála isten a mi napunk elég csendesen és nyugodtan zajlott, így este fele, én szólaltam meg először.
- Lassan ideje lesz megállnunk. Kezd elég sötét lenni.
- Ha találunk alkalmas helyet megállhatunk. Kezdem az őrködést.
Egy közeli kis tisztásra mutatok.

- Szerintem itt jó lesz, én pedig vállalom a tábortüzet. - Azzal lepattanok a bakról, kikötöm a lovakat a fához. Ágakat és fakérget szedek, és megépítem a tábortűz alapját, majd pár pillanat múlva már vidáman lobog is a tűz.
Pár falatot eszünk mind a ketten, majd én eldőlök, és pár pillanat múlva el is szenderedek. Ám hajnal felé igen furcsa zajokra leszek figyelmes, majd hallom, hogy a lovak is eszeveszett nyerítésbe kezdenek.
Azonnal talpon vagyok, és látom, ahogy impek tömkelege áramlik a tisztásra. Azonnal el is kezdem őket sorozni tűz és szikla esővel sorozni őket, a társam pedig nyílzáporral öldösi halomra a tömeget, így kis idő elteltével végre az utolsó is eltűnik a szemünk elől. Nem tudom, hogy honnan maradtak itt, vagy hogy kerültek ide, minden esetre hála isten könnyű volt elbánni velük.
- Szép volt. Még sosem láttam tűzdruidát. Elég jól nézett ki.- Mosolygott rám Lory.
- Köszönöm, még van pár ilyen trükk a tarsolyomban. - Mosolygok vissza. Mondjuk elég ritka a tűzdruida, bár állítólag a városban is van pár, de egyáltalán nem furcsa dolog, ha valaki még nem találkozott egyel sem.
- Pihenjen még, messze van a hajnal. Engem éjszakázásra is kiképeztek.
- Az erdőben én is hozzá szoktam, hogy minden zajra felébredek, szóval, ha bármi történne, csak szóljon. - Ez igaz is, hiszen nem egyszer riadtam meg az állatok neszezésére is, amikor kinn aludtam. Már akkor meg kellett tanulnom, hogy minek mi a jelentése a neszek közül, hiszen ha vadállat vagy veszély közeledett, akkor hamar olajra kellett lépnem.
- Mindenképp fogok. De az erdő után hogyhogy bejött a városba? Nem nehéz a váltás?
- Sok oka van, hogy elvállaltam a városi életet, és igen, egyenlőre még furcsa, de talán majd megszokom.- Mondjuk ezen még el sem gondolkodtam, hogy milyen hatással lehet ez majd a későbbiekben rám, de nem biztos, hogy örökre városi druida maradok. Idő közben újra elszenderedek, és a hajnal első sugarai, valamint társaim szavai ébresztenek.
Ráébresztenek, hogy ideje lenne tovább indulni, és akkor még sötétedés előtt a városba érhetünk.
Egyet is értettem vele,és hamarosan már ismét szótlanul folytattunk utunkat.
Ám a faluba érésünk már nem volt ilyen csendes. Azonnal mint a futótűz, híre ment annak, hogy élelmiszer-szállítmány érkezett a faluba.
Ám ahogy oda értek hozzánk az emberek Lory lova kissé megijedt, ami majdnem balesethez vezetett. Ugyanis az egyik kislány pont a ló előtt állt, ám az apuka hatalmas lélekjelenlétének köszönhetően nem lett baj.
Lassan lekerül a ponyva a szekérről, és elkezdjük kiosztani a finomabbnál finomabb tünde ételeket. Pity-pangot, répát, gombaféléket, különböző zöldségeket, és magvakat. Az emberek azonban roppant hálátlanok.
- Hát ez mi? – hördül fel az egyik testesebb férfi, aki beletúr a kosárba és felemel egy marék pitypangot.
- Azt akarják, hogy füvön éljünk?
Ám annak ellenére, hogy mennyien háborogtak az élelmiszer jellege ellen, egy tündéri kislány megmutatta, hogy mindennek lehet örülni. Ugyanis a virágokból egy meseszép koszorút kötött, amitől mindenkinek elállt a szava. Tudtuk, hogy vannak olyanok, akikből még nem veszett ki a szép iránti vágy, és akik még teljes szívből tudnak örülni annak is, ha csak keveset kapnak, vagy valami szokatlant.
Ahogy kiürült a szekér a társamhoz fordultam.
- Köszönöm szépen a társaságát. Ha gondolja, örömmel venném önt visszafelé is.
- Ott lakok én is a városban, szóval akkor sem tudna megszabadulni tőlem ha nagyon akarna. - Feleli nevetve. - De szerintem reggel induljunk útnak, egy éjszaka is elég odakint.
- Támogatom az ötletét. - Mosolygok rá a lányra. Őszintén megvallva talán meg is kedveltem kijelölt útitársam, annak ellenére, hogy nem beszélgettünk sokat, hiszen másokkal ellentétben ő még a múltamat se firtatta, hanem tiszteletben tartotta, hogy annyit mondok el, amennyit szeretnék, és jónak látok.
Ki is vettünk két szobát a közeli fogadóban, majd reggel együtt elindultunk vissza a városba. De abban most is csak reménykedni tudtunk, hogy épségben vissza is érünk. Hiszen ezekben az időkben semmit nem vehetünk biztosra.

Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Pént. Jan. 22, 2016 8:09 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
* Helyzete felettébb furcsa, az egyház szolgálatában van, ám mégsem egyházi, katona, ám mégsem katona. Úgy istenigazából még csak hétköznapi fogdmegnek, vagy városi őrnek se lehet mondani, s az, hogy pusztán csak lébecolna, szint úgy nem igaz. Kevert állásfoglalása, s képezettsége miatt véletlenül se meglepő hát a tény, hogy mikor, mit kell tennie, s még annyira nem furcsa, hogy amelyik feladatot senki máshoz nem adhatják, az jó eséllyel hozzá fog kerülni. Hajnaltájt kopogás hall az ajtón, Beatrix az, a fiatal tanítvány, aki gyakran jár felé, s ismét Esroniel zsinatelnök egy levelét hozza, melyet sebesen felbontva menten meg is vizslat, s magának tudtára juttatja a tény, hogy bizony a határon, s ha az nem lenne elég, Észak határoldalán lesz majd dolog, ahol segédkeznie kell majd egy falu élelmezési problémáinak megoldásában. Ez több fronton is kifejezetten furcsának tűnt neki eredetileg, de immáron a velőt is ropogósra fagyasztó hidegben nem sok kérdeznivalója akad, s ritmikusan ügető lovát olyan közelről öleli, ahogy csak tudja. Ez az övé, másnak nem adja.
- Nagyapa, mit gondolsz, mi lehet az oka az éhségnek?
- Csak annyi dolog, mint amennyi nem... Szar termés, fosztogatók, olyan fosztogatók akik a törvény mögé bújva vesznek el, s persze akár egy tűz is lehetett... Ennek ellenére nem tudom mit gondolhatott a zsinatelnök, miként lehetünk segítségre, ugyanis a porció amit kaptunk csakis egy fejnyi élelmezésre elég, nem háromszázéra.
- Ahol az elkeseredettség, ott a kreativitás.
- Így van.
* A jeges föld hótól fehérlő talpazatán egyre csak ropogva kopog a patkó, a távolságokat ilyenkor az ember nem is azzal méri, hogy mégis milyen messze még a horizont, nemes egyszerűséggel a ritmusosan dobogó paripa adja az alaphangot, s minden négyes egy-egy táv megtétele lehet. Fázik... Pokoli a hideg, bár teljes menetfelszerelésben van, még ráadásul egy vastagabb barna szűrköpennyel, de abban a pillanatban hogy szorítása nem kulcsolódik a lóra, az elfagyás igen jól ismert érzete szaladgál végig tagjain, s lábujjaiba menten ordibálva harap bele a fájdalom. A szenvedés öröknek tűnik, ám nem is olyan távol egy másik lovas képe villan fel.
~ Furcsa, kutya se jár ezekbe az elhagyatott falvakba...
* Ezt kivéve egyébként közel sem kíván több gondolatot fektetni az egészbe, s némi nyújtózás után rándít egyet a ló fékjén, hogy kicsit emelje a tempót: Már látja a távolban a templomtornyot, minden bizonnyal bár csak egy kis táv lehet hátra. Ezalatt egyébként szerencsére nem is sikerül kitörnie a nyakát, s mire megérkezik a fogadóhoz, hogy elhelyezze a lovát a pajtában, meglepetésére pont megjelenik az idegen. Öltözéke egyszerű, ámbátor szeme azonnal megakad a páncélzaton, s pillanatra se kétséges számára, hogy ez Nebelturm munka... Minden bizonnyal az alak is az lehet, bár így nem dönget semmilyen harangot se fejében a képe, talán távoli rokon, vagy az is lehet hogy fatty. Őszintén nem sok vágya van jelenleg egy vértestvérbe botlani, de talán inkább kéne egy "bajtárs"-ként tekinteni rá, mintsem egy utált vérnek, így leugorván lováról ahogy éppen befele vezeti azt, némi közömbösséggel megszólal.
- Mi járatban?
- Az emberek azt mondták segítség kell az élelmezésben. Idejöttem megnézni mit tehetek.
- Csak úgy mint én.
* Hogy immáron bent van a kissé kevésbé jeges pajtában, ideje nekikezdeni a lóval foglalatoskodni. Elsőnek azonnal le is szedi szerencsétlenről a szerszámot, melyre az állat menten hálásan felnyihog. Ezt követően menten valami innivalóért is néz, amit sebesen oda is juttat Kohlehoz.
- Alig van mit enniük az embereknek. Ha így folytatódik a tél, a következő lépés a lovak levágása lesz.
- Ha nincs mást, még mindig jobb, mintha az ember éhen halna... Mit szólsz hozzá, ha egyenlőre együtt mozognánk? Felesleges keresztbe tennünk egymásnak, ugyanazt akarjuk.
* Most, hogy többé nem szomjazik az állat sikeresen adhat neki egy kevés étket. Zab híján sajnos meg kell elégednie némi száraz fűvel, de így jelenleg ez is tökéletesen megfelel neki, elvégre nem kicsit fárasztotta el az út. A következő lépés kissé átvakarni, kár lenne, ha szegény párát a hideg veszejtené meg, s az izzadtság kétségtelenül nem tesz neki sok jót
- Nem szívesen maradnék itt addig, amíg ők sorra kerülnek...*Némi várakozás után végül megkapja magának a várt választ* - Merre akarsz indulni?
- Addig én se. * A feltett kérdésre egészen picit elgondolkodik, ám végül megvonja a vállát, s ráteríti a lóra a pajtából zsákmányolt pokrócot* - Talán a fogadóba. Ott mindig talál az ember valakit, aki tudja, mi is folyik itt.
- Nem hiszem, hogy ilyen időkben túl sokan lennének beszédes kedvükben... A magunkfajta idegeneknek amúgy sem örülnek az emberek.
- Nem, de ha más nem, akkor a fogadós nyelve talán megered.
* Végezvén dolgával, meg is indul hát a hidegbe, s szerencsére fél percnek se kell eltelnie ahhoz, hogy végre beléphessenek a már-már melegnek mondható helyiségbe, ahol jelenleg nem folyik túl nagy mulatozás, úgy istenigazából nincs is minek. Egyetlen szerencsétlen flótás található csak a sarokban, na meg persze a kocsmáros, de még az is csak unottan bámulja őket vaskos combméretű karjára dőlve.
- Mit gondolsz?
- Tőle gyorsabban kapunk válaszokat.
- Igazad lehet.
* Cedrick feje az asztalnál búsuló felé int, tényleg jobb ötletnek tűnik nála próbálkozni, s emellett valószínűleg olcsóbbnak is. Mi kell hát ahhoz, hogy az ember nyelve megeredjen? Kínzás... De talán az alkohol is megteszi, s némi pénzt lerakva ki is kér magának egy korsó sert a kocsmárostól, s leteszi a korábban kiszemelt alak elé.
- Miért éhezik a falu?
- Mit érdekel az egy mocskos hegyesfogút? Messziről kiszagolom a fajtátokat.
* Nem is lepődik meg ezen, már most képes lenne elharapni a szerencsétlen kopaszkás emberke torkát, s mivel véletlenül se kéne így cselekedni, egyenlőre úgy dönt, hogy átadja a feladatot az idegennek.
- Segíteni jöttünk. * Szól higgadtan* - De nem tehetünk semmit, ha nem engedik.
- Így van...
- Semmit nem tudnak segíteni, ha most nem halunk éhen, talán a következő télen. Az adók hónapról hónapra csak nőnek, mi pedig éhezünk mint a kutyák.
- Kinek az adói?
- Kié, ha nem azé' a mocskos földesúré, Herr Szarzsáké! Amióta meghalt az apja, szinte élhetetlen a falu, mindenki menekül, s akik maradnak, azoknak az elszököttek kvótáját is fizetnie kell!
- Hol lakik ez az ember?
* Úgy látszik a lándzsa azon felvetése tűnik a megoldásnak, minek alapján most olyanok lopnak, akiknek a törvény engedi. Képén némi sztoikus mosoly szalad végig, ez a lehető legnehezebb járható út lesz az összes közül. Eközben a részeges belekortyol az italba, majd végül válaszra nyitja száját.
- A falutól északra két-három hajításnyira, nem nehéz megtalálni... De előre szólok, hogy rossz ajtón kopogtatnak, biztos nem fogja érdekelni, hogy itt mi van.
- Az majd kiderül, köszönjük.
* Cedrick közben megindult kifele, egy sebes sasszével be is éri őt, majd csatlakozva hozzá kilép a hidegbe, ahol újult támadásként éri a fagyás jeges pengéje.
- Arra gondolsz, amire én?
- Egy telhetetlen ember miatt éhezik egy egész falu.. * Az idegen a kardjára teszi a kezét, kifejezetten tetszik Hildének ez a reakció* - Beszélünk vele, és reméljük, hogy hallgat a józan eszére.
- Talán... Valamiért nem hiszem, hogy hallgatna.
* A fagyás tovább ostromolja, semmiképpen se szándékszik egy torokgyíkot csak úgy feleslegesen becsalogatni testébe, így egyenlőre nem szándékszik tovább beszélni, s kettejük a célpontig megtett útja csöndben telik, egészen addig, hogy elérnek a kicsiny birtok csöpp erődjéhez, aminek kapujába két fagyoskodó lovag áll.
- Hogy akarsz átjutni rajtuk?
- Lehet nem is kell... De ha egy mód van rá, anélkül, hogy feleslegesen folyjon a vér. * Magának még bólint egy csöppet, majd egy nagy levegő után közelebb lép a pároshoz, s megszólítja őket. * - Üdvözlet az uraknak, audienciát szeretnénk az erőd urával.
* Az őrök igen szerencsétlen bőrben vannak, ám mégse tűnnek könnyű ellenfélnek. Megjelenésükre szemeikkel köszönnek, majd a kérdésre összenéznek, s végül az egyik megszólal.
- Milyen célból?
- A környéken uralkodó éhínséggel kapcsolatban.
* A tekintete  szavazásba kezdenek, tapintható a kialakult feszült csönd, ám végül úgy öt másodperc múlva az eddig hallgató alak nekitámasztja a lándzsáját a várfalnak, s közelebb lép Cedrickhez, rárakva annak vállára páncélos kezét.
- Tegyétek azt, a várban senki se fog utatokban állni... Menjetek, siessetek...
* Szeme egy pillanatra találkozik a másikéval, közel sem jelent semmi jót, ha már az úr személyének védelmezésére kiposztolt őrség is azt kívánja, hogy tegyenek ellene valamit, s az efféle kiindulás kifejezetten abba az irányba mutat, hogy nem kicsit akarhatják a vérét Herr Szarzsáknak. Mindenesetre, belépnek az épületbe, ahol némi körbenézés után Cedrick megpillant egy szakácsot. Azon döntése, hogy kövessék véletlenül se minősül rossz megközelítésnek, így szótlanul csatlakozik hozzá, s nem is sokára már egy nagyobbacska teremben találhatják magukat, ahol a jól megtermett, immáron közel sem éhező úr éppen a szolgájával ordibál.
- Mit keresnek itt?
- Jó étvágyat... Bár az van a falunak is... A kint tomboló éhezés miatt érkeztünk.
- Mi közöm nekem a kint tomboló éhezéshez? Már megmondtam a parasztoknak, hogy keményebben kell dolgozniuk, és lesz mit enniük.
* A földesúr menten elhessegeti a szolgát, majd még pár falat étket töm képébe. Az utóbbi megmozdulás hihetetlen mértékben felküldi a mérget benne, de valahogy képes visszafogni azt a kitöréstől, s egy sztoikus indifferenciát vetítő arccal továbbra is az urat bámulja.
- Minden bizonnyal... Ellenben ez nem változtat azon, hogy mégis éheznek, s ha vége a télnek, senki se marad, hogy dolgozhasson...maga helyett.
- Mi közük ahhoz, hogy mi folyik a falvamban? Tűnjenek el innen!
- Csak annyi, mint magának ahhoz, hogy mit keresünk itt.* A düh láthatóan kiül képére, s pár lépést előre mozdulván akkorát rúg az asztalba, hogy az menten felborul * - Ami a tányérban volt a parasztoké.
* A bútorról a tányér kecsesen lezúg, az úr még képes utána kapni, ám konstatálnia kell, hogy véletlenül se tudja már megmenteni, s ujjával ide-oda mutogatván teljes dühvel kezd az ordibálásba.
- Hogy merészeli? Berontanak ide, megzavarják az ebédemet, a jogosan beszedett ételemet pedig visszakövetelik a parasztok számára?! Azok a lusta népek egy percet nem dolgoznak, egész nap csak ülnek a meleg fogadóban, és aztán panaszkodnak az adókra!
* Az undor, mást nem is érez, micsoda egy visszataszító alak is ez... Némi kétség mégis fészkét rakja lelkében, s kérdőn Cedrickre tekint, aki végül megindul az irányába. Csatlakozik hozzá, majd közelebb érve ahhoz, akkorát rúg a zsarnokba, hogy az menten visszacsúszik székébe. Mint aki jól végezte dolgát, rátámaszkodik lándzsájára. / Nem tudom miért vettem úgy Chaten, mintha az úr székében lenne, de így meg van oldva a probléma /.
- A parasztok ide fognak jönni. És a kapuban posztoló lovagjai nem fogják megállítani őket. Csökkentse az adókat, és osszon élelmet, amíg még önként megteheti.
- Még fenyegetnek?! Nem osztok semmit azoknak a földtúró senkiháziaknak! Hol van az őrség? Őrök!
* Az úr feszeng, pillantásai az ajtó fele szaladnak, de biza onnan segítség nem fog jönni. Ismét a másikra néz, majd végül erős fogásával rászorít az úrra, s Cedrick segítségével felcibálják valahogy álltába. Szeme a Herrébe /This sounds so bad/ ég, majd némi bámulás után végül hidegen rákiált.
- Őrök...? Nem jönnek őrök... Ez a végső döntésed?
- Hol vannak azok az istenverte katonák?! Engedjenek el!
- Deus vult...
* Az úr megrándul, de ez már édes kevés: Forradásos keze elengedi, majd csak oly hirtelen annak pofájára ragad, teljese erejével szorítva azt, se letakarva száját, hogy ne legyen képes ordibálni, a most következő fájdalmak érzetére. Mindeközben testében összefut az endorfin, tudja, érzi, sejti hogy mi fog következni, s minden porcikája arra ösztönzi, hogy ne legyen elég udvarias egy szép vámpírformula követéséhez... Valahogy viszont mégis sikerül erőt vennie magán, s egy sóhajjal némi izgalommal teli hangon felszólal.
- Tied a megtiszteltetés.
* A vértestvér támadását remegő tekintettel figyeli, amaz meglepő visszafogottsággal kezeli az egészet, s hamar abba is hagyja az étkezést, de végül is annál több marad neki... Gyerünk már... Miért nem siet jobban?!
- A többi a tied.
* A szavak hallatára nem mutat semmi önmegtartóztatást, úgy veti magát a torokra mintha egy láncos kutya lenni, akit éppen elengedtek. Csattogó agyarai undorítóan marnak a húsba, s immáron még négy lukból kezd sikítva ömleni a vér. Mindeközben könnyezve-taknyozva nyüszít az úr, de ettől a sorstól már a jó Isten se fogja megmenteni. Úgy tíz másodperc telik el, mire végre ismét irányítója lesz testének, s egy hirtelen rándítással undorító masszaként tépi ki a földesúr torkát, aki végül teljes elaléltsággal dől el, s zsíros teste nagyot puffan a padlón. Önnön arcáról letörli a vért, ennyi elég volt, s pár nehéz lépéssel elindul az ajtó felé.
- Mostantól megoldódnak a dolgok.
* Hátra sem tekint, az sem érdekli a másik hol van, immáron csak a hazajutást várja csak, s hogy végre lejelenthesse az egészet valamelyik feljebbvalójának. Páncélos lába egy percig még hangosan bong a folyosón, ám végül kiérve az épületből csak egy biccentéssel jelzi a sikert a lovagoknak, s innen útja meg sem áll, egészen Hellenburgig.

Felhasználó profiljának megtekintése

7Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Pént. Jan. 22, 2016 10:48 pm

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Lóhalálában vágtat északnak, az úton fekvő következő falu felé, de valójában maga sem tudja, miért siet ennyire. Igaz ugyan, hogy amit látott, és amilyen híreket hallott az éhezéssel kapcsolatban feljogosíthatnák a sietségre, de valójában semmi oka nem volna ennyire rohanni. Nem hívták, nem kérték a segítségét, és még csak nem is fogadják majd jó szívvel, tudja jól. Az apja is megmondta..
Tovább hajszolja a lovát a kioktató hangú mondat emlékére, hiába az arcába csapó jeges szél, és a csúszós út. A  nyaktörő iram, és csípős hideg legalább segít kirekeszteni a nem kívánatos dolgokat a fejéből. Egyáltalán nem tart tőle, hogy Nyálas elvéti a lépést, vagy megbotlik, ezért is meri az utolsó száz méteren még gyorsabb iramra ösztökélni.
A faluba beérve azonban kénytelen ügetésbe visszafogni a tempót, bár vonakodva teszi.  Az üres utcákon nyugodtan vágtázhatna, mégsem akar most a kelleténél nagyobb feltűnést kelteni. Éppen elég az, hogy körbenéz. Az idegent ilyen időkben egészen biztos megbámulják, főleg ha meglátják miféle..
Szótlanul zilálva indul terepszemlére a házak közt, minden lélegzetvételével jókora párafelhővel jelezve a hollétét. A helyzet itt is legalább olyan rossz, mint az előző faluban volt. Senki nincs odakint, alig pislákolnak a fények a házakban, ahogy kéményekből is csak néhány helyen kígyózik ki a füst.. Siralmas látványt nyújt a helyzet a kora délutáni félhomályban.
Mikor eleget látott megfordítja a lovát, és az istálló felé veszi az irányt. Maga elé meredve nézi az utat. Keresi a megoldást, de egyelőre csak kérdések jutnak eszébe, a keresett válaszok helyett. A környéken biztos vannak erdők, miért nem mennek oda vadászni az emberek? És hova tűnt a korábban megtermelt élelem? Mindet megették volna? Vagy elvitték tőlük a háborúban harcolóknak?
Egy kérdés zökkenti ki a merengéséből, közvetlen az istálló előtt.
- Mi járatban erre?
Magától talán észre sem vette volna az idegent a lovával, de a hangra felnéz. Nem kell sok, hogy felfogja neki szóltak, és mivel látja, hogy fajtárssal van dolga, ezért a szokottnál közvetlenebb választ ad:
- Az emberek azt mondták segítség kell az élelmezésben. Idejöttem megnézni mit tehetek.
Mondja, miközben megállítja a lovát, és leugrik a nyeregből.
- Csak úgy, mint én.
A válaszra nem reagál semmit, csak követi a nő példáját, és bevezeti Nyálast az istállóba, hogy ellássa. Rögtön elkezdi leszerszámozni, aztán körbenéz, de csak egy kevés száraz füvet talál, amivel lecsutakolhatja.
- Alig van mit enni. Ha így folytatódik a tél, a következő lépés a lovak levágása lesz.
Jegyzi meg gondterhelten, mire csak egy halvány vállrándítást kap válaszul, és egy újabb kérdést:
- Ha nincs mást, még mindig jobb, mintha az ember éhen halna. Mit szólsz hozzá, ha egyenlőre együtt mozognánk? Felesleges keresztbe tennünk egymásnak, ugyanazt akarjuk.
- Nem szívesen maradnék itt addig, amíg ők sorra kerülnek..
Paskolja meg a fekete mén nyakát elgondolkozva, miközben az rágcsálni kezdi az elé tett füvet.
~Kárpótollak még ezért.~
Fogadkozik magában a hátasnak, ahogy ráteríti a nyeregről leoldott pokrócot.
- Merre akarsz indulni?
Kérdezi végül az idegen felé fordulva. Közelebbről megnézve, már biztosra veszi, hogy egy családtaggal hozta össze a sors.  Ismerős neki a nő, de nem kérdez rá, hogy ki ő, vagy hogy hogy hívják. Látja, hogy egy vérrel van dolga, ez épp elég biztosíték, semmi oka kérdezősködni.
- Talán a fogadóba. Ott mindig talál az ember valakit, aki tudja, mi is folyik itt.
A válaszra elhúzza a száját. Erősen kételkedik benne, hogy a fogadó lenne a legtökéletesebb hely, de jobb ötlete neki sincs. Egyesével bekopogtatni a házakba túl sok időbe telik, és nem kecsegtet túl sok eredménnyel. Mégis..
- Nem hiszem, hogy ilyen időkben túl sokan lennének beszédes kedvükben.
Veti fel a kételyeit, közelebb lépve a lovát itató nőhöz. Ő a maga részéről indulásra készen áll, de megvárja amíg a másik is befejezi a hátas-istápolást.
- A magunkfajta idegeneknek amúgy sem örülnek az emberek.
Morogja még maga elé rosszkedvűen, de nem kap reakciót, csak az első megjegyzésére:
- Nem, de ha más nem, akkor a fogadós nyelve talán megered.
~Talán..~
Nem túl bizakodó ezzel kapcsolatban, de többször nem említi a kételyeit, csak követi a kifele indulót. Egész úton némán menetel, egy percig sem törődve a fog-vacogtató hideggel. A gondolatai túlságosan is lefoglalják ahhoz, hogy fázzon.
- Mit gondolsz?
Alaposan körbenéz a kihalt helységben, amint belépnek. Nincs túl bő választék a lehetséges beszélgető-társak közül.. A fogadósok mindig szeretnek beszélni, ez köztudott tény, de egy falusival ezúttal talán többre mennének a kérdéseikkel. Nem tűnik túl boldognak a sarokban ücsörgő férfi, de nem is kell, hogy az legyen. Elég, ha elérik, hogy panaszkodni kezdjen. Az emberek könnyen panaszkodnak, és sokat. Ha pedig egyszer elkezdték, akkor minden megy magától..
- Tőle gyorsabban kapunk válaszokat.
Biccent tehát a sarok- asztalnál ülő felé. Lehet, hogy téved, és nem fog nekik válaszolni, de így látja a legtöbb esélyét annak, hogy előrébb jussanak.
- Igazad lehet.
A nő nem is tétovázik sokat, a pult felé indul, aztán egy korsó sörrel a kezében oda is lép a falusihoz. Ő maga ezúttal megelégszik azzal, hogy csendben követi az eseményeket, szótlanul követve a rokont az asztalhoz.
- Miért éhezik a falu?
- Mit érdekel az egy mocskos hegyesfogút? Messziről kiszagolom a fajtátokat.
Számított a fogadtatásra.  Nem is várhatott mást reakciót, ezért gyorsan lepergeti magáról a szavakat, és válaszol a férfi kérdésére:
- Segíteni jöttünk.
Közli higgadtan a helyzetet. Arra játszik, hogy a falusi panaszkodni kezdjen, ezt muszáj észben tartania. Nem vitatkozni jött, hanem szánakozni. Az emberek általában szeretik, ha sajnálják őket. Azt is szeretik, ha elmondhatják az összes kisebb-nagyobb gondjukat, és bajukat.
- De nem tehetünk semmit, ha nem engedik.
Folytatja ugyanolyan nyugodtan, miközben a nő is megszólal mellette, igazat adva neki:
- Így van.
- Semmit nem tudnak segíteni, ha most nem halunk éhen, talán a következő télen. Az adók hónapról hónapra csak nőnek, mi pedig éhezünk mint a kutyák.
Könnyebb volt mint várta. Az első morzsányi információ máris kibukott a férfiból, és egyre többet, és többet fog mondani, mert ő is, ahogy minden ember, szomjazik a sajnálatra, és a figyelemre.
- Kinek az adói?
Kérdez hát tovább, rezzenéstelen arccal. Addig kell ütni a vasat amíg meleg, nem hagyhat egyetlen másodpercet sem kárba veszni, most, hogy a paraszt végre belekezdett a siránkozásba.
- Kié, ha nem azé' a mocskos földesúré, Herr Szarzsáké. Amióta meghalt az apja, szinte élhetetlen a falu, mindenki menekül, s akik maradnak, azoknak az elszököttek kvótáját is fizetnie kell!
- Hol lakik ez az ember?
A falusi kissé beleiszik a korábban elé került sörbe. Ő maga közben türelmesen vár, nem sietteti a választ, mert tudja, hogy előbb meg azt fogja kapni, ha csendben marad..
- A falutól északra két-három hajításnyira, nem nehéz megtalálni... De előre szólok, hogy rossz ajtón kopogtatnak, biztos nem fogja érdekelni, hogy itt mi van.
Az elhangzó útbaigazításra biccent a férfinak köszönetképpen, de egyebet nem tesz. A nő mondja ki helyette a gondolatait:
- Az majd kiderül, köszönjük.
Ezúttal ő indul előre a hidegbe, nyomában a rokonnal.
- Arra gondolsz, amire én?
- Egy telhetetlen ember miatt éhezik egy egész falu..
Megcsóválja a fejét. Nem tetszik neki a földesúr hozzáállása, és a hallottak alapján minden oka meg is van rá, hogy negatív módon viszonyuljon hozzá, de meg akarja hallgatni a nemes véleményét is. Hátha van egy jó magyarázata..
- Beszélünk vele, és reméljük, hogy hallgat a józan eszére.
Válaszol végül  higgadtan, bár közben a kardja markolatára fog, némán a másik tudtára hozva azt a végkifejletet, ha a birtokos nemes nem hallgat a józan eszére..
- Talán... Valamiért nem hiszem, hogy hallgatna.
Szótlanul menetel tovább a birtok felé, elég gyors tempót diktálva. A felbukkanó erőd, és az azt körbevevő birtok nem túlságosan nagy, ezért az esetleg akadályozó személyzet létszáma sem lehet az. Azonban a kapuban posztoló két lovag még problémát jelenthet számukra.
- Hogy akarsz átjutni rajtuk?
Kérdezi zavartalanul tovább lépdelve a vár felé. Nem akar megállni, mert azzal esetleg okot adna a katonáknak a kérdezősködésre. Ahhoz pedig most nincs túl sok kedve, főleg, hogy hivatalos papírok nélkül, ha rossz kedvükben vannak, talán meg sem hallgatják őket. Éhező parasztok ide, éhező parasztok oda..
- Lehet nem is kell... De ha egy mód van rá, anélkül, hogy feleslegesen folyjon a vér.
Nem tudja mit tervez a nő, de nem kérdez vissza, csak követi. Bízik benne, hogy van valami ötlete, hogyan lehet bármiféle harc nélkül átjutni a kapun, és nem csak fejjel rohan a falnak..
- Üdvözlet az uraknak, audienciát szeretnénk az erőd urával.
A két lovag először egymásra a néz a kérelem hallatán, aztán végül az egyikük megszólal.
- Milyen célból?
- A környéken uralkodó éhínséggel kapcsolatban.
A két őrnek is tudatában kell lennie a magas adókkal, és a földesúr dorbézolásával, ahogyan a pórnép helyzetével is. Ha pedig minden, a faluban hallott dolog igaz, akkor átfogják őket engedni, hisz ők maguk is szenvedhetnek a zsarnoki nemes úrtól..
Egy pár pillanatig a két lovag ismét összenéz, majd végül az eddig néma megmozdul, és a lándzsáját letámasztva helyezi az egyik, nehéz páncélos kezét Cedrick vállára:
- Tegyétek azt, a várban senki se fog utatokban állni... Menjetek, siessetek...
A rokon jól számított. A pöffeszkedő urak általában a saját embereikkel is ugyanolyan kegyetlenek tudnak lenni, mint bárki mással, így a két őr legalább annyira gyűlölheti, mint a falusiak. Érzi magán a nő tekintetét, de csak kurtán biccent a választ hallva, aztán elindul befelé az erődbe.
Nem nyüzsögnek odabent a cselédek, és senkit sem lát, akitől megkérdezhetné, hogy merre is találja a ház urát... Ezért meg is torpan egy időre, rögtön az ajtó utáni teremben, de nem messze tőle egy szakácsnak tűnő alak vágódik ki az egyik ajtón, és siet el balra a folyosón. A kezében egy tálcát egyensúlyozva..
Nincs jobb ötlete, követni kezdi a férfit. Bár valójában logikus, hogy ahova az ezüst-tálcás koszt megy, ott minden bizonnyal ő is meg fogja találni a keresett személyt.
A szakácsával ordító testes úr meglehetősen visszataszító látványt nyújt elsőre. Az előtte gőzölgő ételek pedig nem sokat segítenek ezen a benyomáson..
- Mit keresnek itt?
Kérdezi azonnal, felnézve a csámcsogásból, mikor végül sikerül kiszúrnia a két idegent.
- Jó étvágyat... Bár az van a falunak is... A kint tomboló éhezés miatt érkeztünk.
- Mi közöm nekem a kint tomboló éhezéshez? Már megmondtam a parasztoknak, hogy keményebben kell dolgozniuk, és lesz mit enniük.
A fogadóban hallott sirámok ezúttal igaznak bizonyultak, és még csak túlzóak sem voltak. A nemes úr rosszabb, mint egy pióca, és legalább kétszer annyira undorító, miközben újabb adag rágnivalót töm a szájába.
Dühösnek kéne lennie a saját népén élősködő emberre, de nem képes rá. Csak  az ismerős higgadtságot érzi megtelepedni a tagjaiban, miközben újra hagyja a rokont érvényesülni.
- Minden bizonnyal... Ellenben ez nem változtat azon, hogy mégis éheznek, s ha vége a télnek, senki se marad, hogy dolgozhasson...maga helyett.
- Mi közük ahhoz, hogy mi folyik a falvamban? Tűnjenek el innen!
Az úrnak úgy tűnik mindenre van válasza, de ahogy elnézi, a nő sem szorul segítségre ez ügyben.
- Csak annyi, mint magának ahhoz, hogy mit keresünk itt.
Az asztal meredek szögben dől meg a vér rúgása nyomán, és a tányérokat a kövér férfi keze már tudja megmenteni, hiába is nyúl olyan gyorsan a szeretett falatok után.
- Ami a tányérban volt a parasztoké.
Szinte látja, ahogy a méreg centiről centire felfut a székéből fölpattanó úr arcába, jelentős színváltozásokat érve el ezzel.
- Hogy merészeli? Berontanak ide, megzavarják az ebédemet, a jogosan beszedett ételemet pedig visszakövetelik a parasztok számára?! Azok a lusta népek egy percet nem dolgoznak, egész nap csak ülnek a meleg fogadóban, és aztán panaszkodnak az adókra!
Az ordítozás mindig egy vita végét jelenti. Éppen ezért a tényért, szívesen elhallgatná még egy darabig a gyalázkodó mondatokat, és figyelné, ahogy a földesúr még mindig azt hiszi, hogy ő irányít, ahogy azt hiszi, még nem csúszott ki a lába alól a talajt.. De a felé irányuló, kérdő  pillantásra reagálnia kell.
Kimozdul a háttérből, és nyugodt tempóban megindul a hadonászó úr felé, aki a rokon egy újabb rúgásától vissza is ül szépen a helyére, pont mikor a széke mellé ér.
- A parasztok ide fognak jönni. És a kapuban posztoló lovagjai nem fogják megállítani őket. Csökkentse az adókat, és osszon élelmet, amíg még önként megteheti.
Közli hidegen, a szinte tajtékzó férfival. Tudja, hogy milyen reakciót vált ki az emberekből, ha egy vámpír túl közel merészkedik hozzájuk. És az, hogy ketten fogják őt körbe, a nemesre sem hat másként.
- Még fenyegetnek?! Nem osztok semmit azoknak a földtúró senkiháziaknak! Hol van az őrség? Őrök!
Mégis megpróbál ellenkezni, és a elengedni a füle mellett a lovagjairól hallott állítást. Feszeng, és szabadulna a szűkös helyzetéből, de nincs merre futnia. Mikor ketten végül felcibálják állásba, újból az ajtó felé tekintget kétségbeesetten, de talán már ő maga is tudja, hogy feleslegesen teszi.
- Őrök...? Nem jönnek őrök... Ez a végső döntésed?
- Hol vannak azok az istenverte katonák?! Engedjenek el!
- Deus vult...
A szeme sarkából látja a kövér kísérletét a válla kiszabadítására, de ez már csak egy elkésett reakció a részéről. Túl közel engedte magához a vadászokat, és most már nem más, csak egy csapdában vergődő állat, fennakadt szemekkel.
- Tied a megtiszteltetés.
Akár vissza is utasíthatná az ajánlatot.. De a higgadtsága csak látszólagos, és nincs elég önfegyelme ahhoz, hogy valóban megtegye. Hiába szeretné azt képzelni, hogy ő más, pontosan annyira vágyik a férfi nyakán, a félelemtől kidagadó erekben keringő vérre, mint bármelyik másik fajtársa.
Egyetlen mozdulattal tépi fel a bőrt, és ékeli az agyarait a torkába, időt sem hagyva a dölyfös úrnak a feleszmélésre. Nem figyel már a külvilágra, az utolsó cseppnyi, meleg, fém ízű folyadékot is képes lenne elkortyolni egymaga, csak azért, hogy a halál pillanatáig nyomon követhesse közben az áldozat szenvedését, és hallja az utolsó, elhaló sikoltásait..
De csakhamar erőt vesz rajta az undor a saját gondolataitól.  Viszolyogva löki el magát a haldoklótól, és néhány szót kipréselve magából átengedi azt a vérrokonnak:
- A többi a tied.
Eltávolodik a széktől, ezzel teljesen szabad utat biztosítva  a nőnek. Néhány méternyire megy csak, és ott leül a földre. Nem törődik az álláról csöpögő vérrel, felhúzza a térdét, és lehajtja a fejét, hogy képes legyen elvonatkoztatni a közelében folytatódó öldöklésről.
Azt remélte képes lesz uralkodni magán, és az emberek befogadják majd. Elvégre, ha nem jelent veszélyt, ha bizonyítani tudja, hogy ártalmatlan, és képes korlátokat szabni a vérszomjának, akkor elfogadják majd.. Most pedig éppen azért öl, hogy az emberek szemében megváltozzon..?
„..az emberek nem fognak elfogadni. Senki sem fog elfogadni.”
Az apja is megmondta..
Hallja az összeroskadó test koppanását a padlón, és az azt követő, idegenül hangzó kijelentést.
- Mostantól megoldódnak a dolgok.
~Tévedsz..~
Ellenkezik némán, a földön gubbasztva,  miközben a váratlanul jött bajtársi kapcsolat utolsó foszlányait is elsodorja a nehéz lépések hangja.
Semmi sem változik. Senki sem változik..
És van, ami soha nem oldódik meg.

Felhasználó profiljának megtekintése

8Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Szomb. Jan. 23, 2016 12:06 am

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Mostanság feltűnt, hogy egyre gyakrabban bíznak meg dolgokkal. Ez nem is lenne olyan nagy gond, hiszen hogy ha kutatni akarok Azrael után, és mindezt úgy, hogy visszatértemmel éhen se halok, akkor ez a legjobb módszer.
A gyakori megbízások oka viszont vagy az, hogy megbíznak bennem, vagy pedig az, hogy egyszerűen nincs más, akit küldhetnének. Én az utóbbira tippelek.
Szóval kellő gyanakvással fogadtam most is, amikor az árvaházi lelkésznő a kezembe nyomta a megbízólevelet, amin az élelmezésügyi minisztérium pecsétje lógott. Kérdőn néztem a felettesemre.
- Tehát élelmet kell szállítanom?
- Nem, gyökeresen kell megoldania a problémát.
- De... Én csak egy démon vagyok...
- Az elmúlt Isten tudja hány évben mást se csinált, csak olvasott. Csak ki tud találni valamit!
Ezzel nem tudtam mit kezdeni, végülis igaza volt. Sóhajtottam egyet. Aztán azonnal át is futott a legrosszabb eshetőség a fejemen.
- Ugye... nem kell lovagolnom?
- Nem, nyugodjon meg. Egy napi gyaloglásra van a falu innét.
Ismét sóhajtottam, most a megkönnyebbüléstől.
- Mennyi ételt vihetek?
- Öt vekni kenyeret bocsájtottak a rendelkezésére. - Mutat elkeseredetten az íróasztala melletti kosárba, amit én csak most veszek észre. Valóban, öt silány, étkezésre majdhogy alkalmatlan rozsvekni feküdt egy konyharuhába takarva. Több mint a semmi, a bizalom elnyeréséhez elég lesz.
- Rögvest indulok. - bólintottam, majd hazarohantam egy kényelmesen nagy kendőért, amibe az ellátmányt csomagolhattam. Pár könyvet is összeválogattam, hiszen télen nem lehet más megoldás, mint a vadászat. Minthogy azt nem tudok, legfeljebb csapdát készíteni tanítom meg az ottaniakat. Összeszedelőzködtem, felvettem az ételt, és elindultam. Kifejezetten szerettem a telet. Nem volt rám jellemző a fázás, a fehér táj és a hideg szelek pedig mindig lenyűgöztek. Szóval vidáman baktattam, míg estére elértem a kis települést, aminek Steinheim volt a neve. Az emberek a szárnyaim láttán ösztönösen félreugrottak, viszont hamar sikerült egy kölyköt kerítenem, aki elvezetett a polgármesterhez. Miután a férfival tárgyaltam, és megmutattam a megbízólevelet, falugyűlést hívott össze, és mindenkit megnyugtatott afelől, hogy nem a gyermekeik megevésének okán érkeztem, sőt, még étel is van nálam. Azonnal átugrottam a "kedves idegenek" kategóriájába, és a kovács biztosított is róla, hogy segít bármiben. Mivel elég sötét volt már, a felderítést elnapoltam, helyette inkább a falu lehetőségei felől érdeklődtem. A polgármester készségesen felrajzolt nekem egy széndarabbal egy hevenyészett térképet a faluháza asztalára. Szerencsére volt erdő a közelben, nem is kicsi, úgyhogy már láttam is, mit kell majd megvizsgálnom legelőször. Szállást kértem, és kaptam is egy özvegyasszonynál. Az étel kiosztását is a polgármesterre hagytam. Hamar elaludtam, és reggel már korán el is indultam. Kint azonban hamar gyerekricsaj ütötte meg a fülem, és – talán szakmai ártalom? - önkéntelenül is siettem megnézni, mi lehet a rendbontás oka. Egy lovon ülő vámpír viaskodott pár fiatallal, nyilván azt hitték, hogy van nála étel. Gyorsan odasiettem.
A férfi ránézésre is Schwarzjäger., a nő pedig egy vörös Rotmantel.
- Mi történt itt? - Kérdezte zavartan körültekintve.
- Történik, hadd javítsam ki. - félrehúztam a csodálkozó gyerekeket, és kenyérvégeket nyomtam a kezükbe a reggelim maradékából. - Háború van, és ez itt a hátország.
- Miért is érdekel ez minket? - kérdezte a vámpírlány. Látszólag úri körülményekhez volt szokva. Tudatlansága már most idegesített, de figyelmen kívül hagytam, ahogy társa is tette.
- Mennyire rossz a helyzet?
- Annyira, hogy hetek kérdése, hogy falvak pusztuljanak ki.
- Az erdők tele vannak vadakkal. Nem tudnak vadászni? - mennyire lehetnek még a vámpírok indifferensek? Nem mindenki rendelkezik profi felszerelésekkel és vadállati érzékekkel, az Úr szerelmére!
- Nem mindenki oly' kiváló, mint te, Schwarzjäger. - felelem tovább leplezve az ingerültségem. Talán azért is ment ilyen könnyen, mert tudtam, hogy a vadász jól jöhet még a mostani helyzetben.
- Nem is kell. Elég csapdákat állítani jó helyekre, vagy olyan űzést használni, hogy a vadnak ne legyen esélye menekülni.
- Én is így gondolom. - mondtam, és kezet nyújtottam. - Engem a hellenburgi királyság küldött, Asael vagyok. - A vámpír szeme tikkelt egyet. Bizonyosan magnéziumhiány.
- Reingard. És nem tartozom sehová. - rázta meg a kezem. Annál jobb, így kevesebb helyre kell tartozást fizetni.
- Segítenél esetleg, Reingard. Te, és a.... társad? - a "társad" szót erősen kérdő hangsúllyal tettem hozzá. Mi a fene ő? A felesége? A rabszolgája?
- Van más választásom? - Néz az Rotmantel a férfira, aki egy fejrázással jelzi, hogy ebből bizony segítség lesz.
- Nincs, Elsarea. Egy darabig itt maradunk. Segítek, amennyire tudok. Fel tudom ajánlani a szakértelmem, de sajnos egyebet nem.
- Kiváló. Csapdákat kell terveznünk, valamint egyszerűbb fogásokra is megtaníthatja a népeket itt.  - vázoltam fel röviden a leglogikusabb megoldást.
- Terveznünk? Mennyire vagy ebben járatos, démon?  - Igazából? Semennyire, de ezt nem mondhattam ki.
- Nos, két-három könyvet már olvastam a vadászatról.  - Mondtam, és felemeltem az "A Vad és Én – Egy Ismeretterjesztő Kódex Kezdőknek" című kötetet. Láttam rajta, hogy nincs elragadtatva. - De azt hiszem a gyakorlat fontosabb.
- Ebben igazad van. De amit tervezel, abban a találékonyság a legfontosabb. Hol van a legközelebbi erdő?
- Háromszáz méterre innét északra.
- Meg akarom nézni. Kilovagolsz velem?  - Nem. Nem. Nem.
- L...lo...lov... lovagolni?
- Talán nem tudsz? - Ha az lenne a legkisebb bajom, én lennék a legboldogabb démon a földön.
- E..ez csak az egyik része a dolognak.
- Mi a másik része?
- Én... Félek a lovaktól...  - Ezt muszáj voltam nagyon hamar letisztázni. A vámpírnő bunkón felnevetett, de eldöntöttem, hogy többé nem foglalkozom vele. Gazdag nő. Nem szeretem a gazdag embereket.
- Akkor sétáljunk. Nincs messze, és mindenképpen látnom kell azt az erdőt.  - A másik szerencsére nem volt ennyire elkényeztetve, úgyhogy gyorsan megtettük azt a néhány perces sétát, a nő meg a faluban maradt.
- Alapvetően a csapdák akkor a leghasznosabbak, ha sikerül eltörniük vagy kirántaniuk az állat lábát. Ha ez megtörtént, egyrészt sehová nem fog menni, másrészt a legtöbb vad bepánikol és irtózatos hangot ad, így könnyen észrevehetőek. - Magyarázott út közben. Ebből már elég információt sikerült kihalásznom ahhoz, hogy egy terv foganjon a fejemben.
- Eltörni a lábát... hmm...  - elmélkedtem félhangosan - Mekkorák a vadak itt?
- Egy ekkora erdőben... Nyulak mindenképpen, szarvas is. Reméljük trollnak nincs alkalmas lakhely, esetleg ennek majd utána nézhetek.
- Megkérnélek. Én visszamegyek, és kiötlök valamit. - Tudtam én már akkor, hogy a legjobb személyt fogtam erre a feladatra. Bólintottam, majd siettem a kovácshoz. Egy rugós, feszítős szerkezet rajzát vázoltam fel egy kopott pergamenre, amit középen egy fémlap rögzít. Elég, ha egy pár szem búzát vagy répalevelet dobnak rá, a többit majd a hegyes, állkapocsszerű acélfogak elintézik, amik a csapda belső felét tarkítják. A kovács gyors és jó munkát végzett, így mire Reingard visszaért, már a kész terméket tudtam mutatni neki.
- Lesz egy pár riválisunk... - mondta, s a vállán farkasprémeket hozott.
- Ejha. Nos, először velük kell számolnunk.  - Nem csak a falu biztonságának érdekében, de ha ők ott vannak, a falusiak sem vadászhatnak. Nem lesz mire. - Kidolgoztam egyet s mást, a kovács segítségével pedig el is készítettem valamit. - Adtam a kezébe a csapdát.
- Ügyes.  - Szemlélte a munkánk. Láthatóan tetszett neki. - A farkasokkal nem lesz gond, van rájuk egy érdekes de működő módszer.
Csak a szememmel jeleztem, hogy folytassa.
- Sok tekintetben olyanok, mint a vámpírok. A vérszomj tekintetében főképpen. Ezt ellenük lehet fordítani úgy, hogy téli hidegben ökör, szarvas, tyúk és egyéb állatok vérébe mártasz egy pengét és megvárod, míg ráfagy.  - itt megállt egy pillanatra, és megnézte, hogy az emberek figyelnek-e. Egy ilyen magánzótól ritka volt a segítség, így biztosan megkövetelte a figyelmet, ha már vállalkozott rá. - A farkas megérzi a szagot, megtalálja, és elkezdi lenyalni róla a vért addig, míg fel nem sérti a saját nyelvét. Azonban a vérszomjtól elvakulva nem tudja megkülönböztetni a saját vérét a prédájáétól és ott vérzik ki a kard mellett.
- Ez érdekes, tetszik! - Őszintén érdekes jelenségnek találtam. Bár mi, démonok is képesek vagyunk a végkimerültségig bűneink hajszolására. Egyszer majdnem három álló napig olvastam. Ha nincs ott egy asszony egy korsó vízzel és egy falat kenyérrel... - Emberek, hallottátok! Kaszákat vagy amitek van, gyorsan!  - Minél hamarabb végeznek, annál gyorsabban oldódik meg a probléma. A kész csapdát az egyik értelmesebbnek tűnő fiatal legény kezébe adtam.
- A csapdával óvatosan kell bánni, le is tépheti a kezed, ha nem vagy elég figyelmes. Feszítsd szét, amíg kattan, majd szórj valamit rá, amire gyűlnek a vadak!
- A farkasok testét pedig ne dobják el. A prémjéért az északi nemesek jó pénz fizetnek, így a vándor kereskedőket biztosan érdekelni fogja. – mondta Reingard, és nyúzási gyorstalpalót tartott.
- És ha más nincs, el is fogyasztható. – Tettem hozzá, bár még nem ettem, de több helyen is olvastam róla.
A falusiak nyüzsögni kezdtek. Azt hiszem, jól jártunk el.
- Azt hiszem ez minden, amit tehetek. Viszlát, Asael. – szólt a vámpír, miközben feldobálta az önkéntes fizetségül eltett prémeket és nőstény társát a lovára. - Remélem hasznodra voltam.
- Határozottan, Vámpír. Remélem, látjuk még egymást! – bólintottam, de ő már odébb is ugratott, és sebesen távozóra fogta. Furcsa alak, de jó lelkű.
- Na, akkor... Még ha szerencsém van, világosban hazaérek...  - Nyújtóztam ki, majd a jól végzatt nap után, én is elindultam az igazán jól ellátott, kényelmes városom felé...[/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

9Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Szomb. Jan. 23, 2016 12:23 am

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
Vastag hólepel borítja a tájat, megnehezítve a vándorok útját. Hihetetlen szépséggel áldja meg a vidékeket ez a csillogó fehérség, azonban hidegségét sokáig nem lehet elviselni: talán egy óra is elég ahhoz, hogy az ember a tűz melegére vágyjon. Alicia sincs másképp, hiszen már hosszú ideje járja a havas utat, melynek hollétéről csak a keréknyomok és korábban megtett léptek árulkodnak. Igencsak elkéne már egy település egy meleg fogadóval és szobával, ahol megszállhat, mivel egyre kevésbé bírja a környezet ezen szélsőségét.
Még mielőtt teljesen feladhatná és elveszne a fehérségtől ugyanolyannak tűnő területen, megpillant pár sötét foltot, amelyek házakra emlékeztetik. Mintha egy kő esne le a szívéről, annyira megkönnyebbül az épületek láttán, és valamivel gyorsabban sétál. El is felejti pillanatokon belül, hogy lábujjai már átfagytak a teljesen lehűlt cipőjében, valamint hogy botját tartó ujjait is alig érzi. Csak a fogadó gondolata vezérli őt.
Meglátva egy apró cégért az egyik épület ajtaja felett, egyértelművé válik a számára, hogy ez a vándorok szállója, a helybeliek kocsmája. Szinte már ennyi elég ahhoz, hogy átmelegedettnek érezze ujjait, viszont ő valóban tapasztalni akarja.
- Szép napot - köszön a nekromanta, miután kinyitotta az ajtót. A kövérkés, borostás csapos csak biccent egyet. Kisugárzása meglepően kellemes, már-már jókedvet csalhat a jeges szívekbe is.
- Maradnék éjszakára - közli Alicia kívánságát azonnal, ahogy a pulthoz ért a kocsmárossal szemben. A férfi hümmögve bólint egyet, miközben az egyik tányért törölgeti. Mintha gondolkodóba ejtené ez a kívánság.
- Nekem rendben van, azonban nem tudok egy étkezést sem biztosítani... - mondja bajsza alatt, a tányér tisztaságát nézegetve.
- Nincs? - Mintha enyhe meglepettség lenne hallható a nő hangján. Egyértelmű, hogy mire érti a kérdést: az étel hiányára. Kissé hihetetlen a számára, hogy egy kocsma kifogy ilyesmiből, hiszen akkor hogy látja el az utazókat? A tél ennyire kemény lenne?
- De nincsen ám! Tél van, háború van, ez a kettő pedig éhezést hoz magával - magyarázza a férfi. - Sajnálom, kisasszony, de az ínséges idők már csak ilyenek - rázza meg a fejét őszinte sajnálattal.
- Akkor hol juthatnék élelemhez?
- Hát ott a városban biztosan van - vonja meg a vállát a férfi.
- Milyen messze van?
Újabb hümmögés eleinte a válasz, a csapos a kezét állához emeli, megpödri sötét bajszát.
- Félnapi, egynapi járóföld talán?
- Az messze van - jegyzi meg halkan a nekromanta, kissé lemondóan.
- Ha nagyon éhes az ember, akkor aligha lehet bármi is messze - neveti el magát a másik. Lenne erre egy jobb példája, de inkább nem osztja meg. Az éhség nem olyan erős, mint célja beteljesítésének akarata. Ez csak egy hátráltató tényező, ami idegesítő, ráadásul sosem kielégíthető.
- Ha jól hallottam, pont a legjobbkor jöttünk... - hall meg egy hangot, mire Alicia odafordítja fejét, majd kissé odébb lép. Gyors pillantást vet az érkezőkre, külsejük nem különösebben bizalomgerjesztő a számára.
- Én Franz Weiskopf vagyok, a társam pedig Astonien Michelberger - mutatkozik be azonnal a másik helyett is a férfi. - A Veronai Kegyelmes Isten Egyházától jöttünk, Astonien testvérem küldetése, hogy segítsen a falu élelmiszerhiányán. De hát nyilván már tudta, hogy jövünk.
Csak ez hiányzott neki. Néhány olyan szerzet, akik üldözik a nekromantákat - pompás társaság a lehető legjobb helyen. Minek jöttek egyáltalán?
- Igen, megteszem, ami tőlem telik... ha az Úr is a segítségemre lesz, biztosan sikerülni fog.
- Nahát, végre megjöttek, atyáim - csillan fel a csapos szeme a férfiak láttán. - Valóban tudtam róla, de hogy ilyen hamar megérkezzenek? - rázza meg hitetlenkedve a fejét. - Nagyon hálásak vagyunk, hogy így törődnek ezzel a jelentéktelen hellyel is.
Aliciának szinte hánynia kell ennek hallatán. Utálja ezt a simulékonyságot, ezt a hízelgést és az Istennel szembeni hitet és bizalmat. Mi értelme ezeknek?
- Az egyház igyekszik gondját viselni minden hű követőjének - mondja Franz. A hű szót épp eléggé emeli ki ahhoz, hogy a nekromantában felszítsa az ellenszenv tüzét. - Remélem, Astonien testvérem a segítségükre lesz, és megoldódik az éhezés ebben a nemkívánatos helyzetben is - magyarázza tovább, mire a másik atya bólint.
- Biztosan. Hisszük, hogy aki Istent szolgálja, azt megsegíti az Úr, és Astonien atya már a jelenlétével nagy segítséget jelent - mosolyog rá szélesen az említettre. Alicia inkább nem szól mindeközben, igyekszik a szemforgatásra való kényszerét legyőzni. Az erre való kísértés is meglehetősen nagy, hát a szavak akkor miféle súllyal érkeznének tőle?
- Ha jól hallottam, nem messze tőlünk van egy város, ugye? Melyik irányban található? Talán ott eszembe jut valami, amivel segíthetnék a falunak - hozza fel az ötletet Astonien, ezzel felfedve azt, miért is jöttek ide.
A csapos legyint egyet, ám még mielőtt megszólalhatna, Alicia ragadja meg a lehetőséget.
- Fél, esetleg egynapi járóföldre van innen. Ilyen hidegben pedig nem csodálnám, ha másfél napot is igénybe venne az utazás, így nem feltétlen javasolt nekivágni gyalogosan.
A kérdezőtől érdeklődő pillantást kap, a kocsmáros először meglepetten figyeli a nőt, majd helyeslőn bólint egyet.
- Ahogy a kisasszony mondja. Meglepően kemény telünk van, nem gondolják? - teszi fel a kérdést, ezzel fenntartva a beszélgetés fonalát.
- Igen, és ezt a háború csak rosszabbá teszi - rázza meg a fejét Franz. - Lehet, csak holnap érdemes indulnod, igaz, Astonien testvér? - fordul a másik felé.
- Lehet, Franz testvér - felel társának. - Tud a falu lovat kölcsönözni nekem? Fizetni nem tudok érte, csak a segítségemmel... és az ígérettel, hogy épségben visszahozom - intézi a kocsmáros felé szavait.
- Természetesen - bólint egyet erre a pocakos. - Senki ellenére sem lesz, ha elvisz arra az időre egy lovat. Legalább azzal segítünk, amivel tudunk.
Alicia ekkor teljes testtel az érkezők felé fordul.
- Esetleg én is mehetek? Lovam nincs, így nekem is kéne egy - pillant aztán a csaposra, aki ismét mintha meglepett lenne ezen felvetés hallatán. A papoktól sem érkezik sokkal másabb reakció: az arcukról enyhe döbbenet olvasható le. Nem kéne csodálkoznia, hiszen ki várná, hogy egy jöttment majd csak úgy segítséget ajánl fel?
- Hogy jöhet-e? Hisz alig tud erről az egészről valamit. Nem kételkedem az őszinteségében, de ha megtudhatom, miért akar segíteni Astonien testvérnek? Hisz az Úr útjait járni nem könnyű - hozakodik elő Franz ismét azzal a bugyuta szöveggel, amivel minden egyházi. Egyszerűen undorító.
- Alig tudok? - Hangján szinte érezhető a gúnyos kacaj, ami kikívánkozna belőle. - Egy vándor tud a legtöbbet erről mesélni. Az Úr útját járni pedig valóban nem könnyű, de ha segítő kéz akad, miért kell burkoltan elutasítani?
Franz a szavakra enyhén felnevet. Egy pillanatra Alicia arra gondol, hogy nem tud hirtelen mit mondani erre a megjegyzésre.
- Félreértett, hölgyem, úgy értettem, hogy a mi ügyünkről alig tud valamit. - Aliciának ismét nevetnie kell ezen a kijelentésen. Pont ő ne tudna az ügyükről? Amikor az ő fajtáját érinti a legjobban a feladatuk? Na meg Astonien már elárulta, hogy milyen céllal vannak itt, annyira nem nehéz így kitalálni semmit.
- Mindazonáltal, ha tényleg segíteni akar, már csak a testvéremen múlik, mennyire fogadja szívesen ezt a keze - adja át a döntés lehetőségét társának.
- Mi tagadás, egyedül nehéz lenne bármit is tennem. Bízom Urunk útmutatásaiban, így örömmel elfogadom a segítségét - beszél ájtatatosan, és a hideg rázza attól a hangtól, amit megüt. Borzalmas.
- Kitűnő! Természetesen mondanom sem kell, hogy amennyiben sikerrel járnak, ön is részesül az egyház jutalmából. Ez így megfelel önnek is, ugye?
Jutalomra nem gondolt volna, így viszont még jobb.
- Természetesen - bólint egyet visszafordulva.
A kocsmáros is elneveti végül magát.
- Hát kisasszony, akkor akár a városban is ehetne - pödri meg ismét bajszát, mire Alicia fagyos pillantást vet a kövérkés férfira, aki erre enyhén megszeppen. Még ilyet... Ezzel gyakorlatilag megrendíti a papok hitét, miszerint a nekromanta elég elkötelezett ahhoz, hogy élelmet szerezzen a falunak.
- Persze minél több a segítő kéz, annál több élelmet lehet szállítani, nemde? - nevetgél ekkor már kínosan. - A kisasszonynak is biztosan adnak egy kiváló csődört.
- Akkor ezt meg is beszéltük. Mikor induljunk? A holnap kora reggel megfelel? - érdeklődik a férfi kedvesen.
- Nekem akár most is megfelelne. Attól függ, az atya mennyire fáradt - fordul vissza Astonien felé. El se hiszi, hogy valóban atyának szólította a másikat.
- Szerintem jobb lenne, ha Astonien tudna egy kicsit... - kezdi Franz, azonban társa közbevág.
- Tökéletes, most is indulhatunk. Hol találjuk a lovakat? - kérdezi a kocsmárostól, mire Franz meglepetten néz rá. Astonien úgy viselkedik, mintha ezt észre sem venné. A csapos is csak pislogni tud a második atya reakcióján, de aztán  jókedvűen elvigyorodik.
- A kocsma mögött van egy kis épület, ott vannak a lovak. Günternek csak mondják meg, mit szeretnének, azonnal odaadja a két legderekabb paripát.
- Akkor én is most indulok vissza a Katedrálisba, hisz nekem csak eddig tartott az utam. Az Úr segítse lépteitek - búcsúzik el Franz, majd fejet hajt.
- A tieid úgyszintén, Franz testvér - teszi meg ugyanazt a mozdulatot a másik, Alicia pedig csak biccent egyet elköszönésként.
- Isten áldja, atyám - integet a csapos.
Az atya elhagyja az épületet, így eggyel kevesebb álszent van az épületben, majd Astonien a nőhöz fordul, és így szól:
- Akkor indulhatunk, ugye? - Alicia erre a kérdésre bólint egyet. - Ha kényelmesen haladunk, reggelre a városba érünk. Ugye? - néz ekkor a kocsmárosra megerősítést várva. A kocsmáros erre elgondolkodik a plafont vizsgálgatva, állán húzógatva ujjait.
- Elméletileg igen. De nem lesz veszélyes ilyenkor menni? - érdeklődik aggodalmasan.
- Megoldjuk - rendezi le ennyivel a nő, majd ellép a pulttól, és az ajtó felé veszi az irányt.
- Ne féltsen minket, az Úr kegyelme soha nem hagyja el a híveit - mondja, szavain érződik az őszinte hit, majd elmosolyodik, és a nő után indul.

***

A barna, izmos lovakon ülve haladnak a város irányába. Günter nagyon segítőkésznek bizonyult, de Aliciának egyértelmű volt, hogy csak azért viselkedett úgy, ahogy, mert szüksége van neki is az élelemre. Elvégre az tartja életben őt is, nyilván bármilyen szintre képes lealacsonyodni bárki, ha egy éltető dolgot akar megszerezni, Alicia pedig élő példa erre.
- Nem unják már az Úr dicsőítését? - szegezi Astoniennek a kérdést, rá se nézve a férfira.
- Ennek szenteltük az életünket. - Hangján hallatszódik a mosoly, ami megjelent arcán. - Igaz, tényleg töménynek tűnik, de aki valóban elkötelezi magát az Egyháznak, az rájön, hogy nem tud elégszer hálát adni.
Még mindig csak elborzadni tud ezektől a szavaktól. Bizonyára ismét belefolyik egy olyan beszélgetésbe, ami Isten létezését taglalja, bár egy lényegesen más személlyel, más körülmények között.
- Nem? - Alicia szinte elneveti magát. - Időpocsékolás az egész rengeteg korláttal és szabállyal. Hogy lehet hálát adni bárminek is, ha kutyaként kell viselkedni?
- Igaza lehet. - Mintha megértené Alicia hozzáállását, de a nekromanta valahogy mégsem tudja elhinni. - Nekünk ez mégsem teher. A mi dolgunk, hogy fenntartsuk a kapcsolatot az Úr és az emberek közt, így örömmel vállaljuk ezt a nemes feladatot, minden velejárójával együtt - magyarázza. - Igen, van, mikor nehéz... mégis megéri, hisz így soha nem hagy el Istenünk kegyelme. Mi vagyunk a felelősek ezért, így eleget teszünk a feladatunknak.
- Egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy ez mennyire szánalmas? - érdeklődik. - Egy olyan dologban hinni, ami csak kitalált, és még csak nem is létezik... Sokallom azt a fegyelmet, amit mutatnak, azt a csőlátást, amit időről időre bizonyítanak - árulja el az ő véleményét a dologról.
- Isten létezik - mondja, Alicia meglepetésére minden felháborodás nélkül. Igazat megvallva nem hitte volna, hogy megtartja nyugalmát, hiszen a hívők eléggé érzékenyen kezelik az Istenüket.
- Nem a semmiből nyerjük az erőnket. Az energiát, ami ima közben átjár minket, senki más nem érezheti... talán ezért is vélekedik úgy, ahogy. Mégis tapasztaltam, hogy létezik, és pont emiatt szenteltem neki az életem. Másnak ez sok, nekünk teljesen természetes, hisz mi vagyunk az Egyház.
- Szerintem az is csak szimpla mágia, az imával járó erő pedig a képzelet szüleménye - húzódik egy enyhe félmosolyra szája. Az a szintű badarság, amit a másik összehord, szinte fáj neki. Méghogy Isten az, aki az erejüket adja? Meg hogy létezik? Ugyan már. Akkor a nekromantáknak, másfajta mágusoknak mi biztosítja?
- Mondja csak, mégis hogy tapasztalta ezt a fenséges erőt? Nekem sosem volt benne részem, hiába intéztem Hozzá a szavaimat - kezdi feszegetni a húrt a nő.
- Mivel nem ismerem a gondolkodását, nem tudok válaszolni erre. Talán a hit ereje, talán a belefektetett idő a különbség köztünk. Ez nem egyenlő a vak bizalommal; ha kell, tettekkel váltjuk valóra az Úr akaratát. Nem csak szavakkal akarunk a hasznára lenni, és ez az, amiért ez több, mint csőlátású hit és szép szavak.
Újabb Alicia által megcáfolható kijelentést tesz Astonien, a nekromanta pedig meg is ragadja a kritizálás lehetőségét.
- Tettekkel Isten akaratát? Ne nevettessen, kérem... Maga szerint emberek máglyára vetése Isten akarata? - enyhe rosszallás hallatszódik hangján.
- Isten akarata, hogy fellépjünk az Egyház és az emberek ellenségeivel szemben. Az inkvizítorok feladata, hogy kegyetlenek tudjanak lenni, ha kell, és erre sajnos elég sokszor van szükség.
- És elég sokszor ártatlanokat ölnek meg, ez valóban kegyetlenség - ismeri el gunyorosan. - Nem értem, hogy tudnak még mindig emberek elé állni, a szemükbe nézni.
- Ha nem az emberek javát szolgálnánk, nem lennénk méltók a feladatunkra. Én bízom abban, hogy az inkvizítorok is helyesen döntenek a vádlottak ártatlanságáról... hisz Isten mellettük áll.
- Ezen csak nevetni lehet. Az Egyház szimpla gyilkosokat állít elő, akik Isten nevében cselekednek, az ő nevében ontanak vért, pedig tudtommal az Úr nem épp ezért teremtette egyikünket sem.
Egy ideig hallgat a társa, ami Aliciában akarata ellenére is elülteti a gondolatot, hogy kezdi meggyőzni a másikat. Viszont valóban ilyen könnyű lenne egy hívőt felvilágosítani? Vagy inkább meggyőzni a saját igazáról?
- Kemény szavakat mondott az előbb, tisztában van vele? Könnyen magára haragíthatná egész északot... mint a protestánsok tették - neveti el magát a férfi, mire Alicia felvonja a szemöldökét, eleinte enyhén rosszalló pillantást vet rá, azonban ez hamar szúróssá válik. Magában tesz egy-két megjegyzést, miszerint mivel nekromanta, aligha haragíthatna magára ennél jobban bármilyen népet is.
- De a protestánsok nyomába sem érhetnek ennek a pofátlanságnak - vigyorog Aliciára, aki nem tudja mire vélni ezt a mondatot. Pofátlanság? Véleményének kinyilvánítása valóban az lenne? Végül is ilyen szavakkal nem csoda.
- Már akkor sejtettem, hogy érdekes lesz az utunk, mikor Franz szavaira reagáltál, de okosabb vagy, mint hittem. Hiába próbáltalak megtéveszteni a szokásos maszlaggal, nem vetted be... pedig a legtöbb ember ugrik az ilyesmire. Mint a birkák, komolyan.
Ezen szavak hallatán értetlenség veszi át a helyét arcán, mivel nem tudja mire vélni ezt változást. Részben a hirtelen tegezés okozza ezt, másrészt a következő szavak:
- Szokásos maszlag? Birkák? - adja a másik tudtára zavartságát. - Most átverni próbál? - marad még az önözés formájánál, bár az eddig elárultak után teljesen mindegy, mennyire ügyel erre - bizonyára ez lenne egy pap legkisebb problémája jelen helyzetben.
- Nem, ez kivételesen egy olyan pillanat, mikor NEM akarlak átverni - vigyorog most úgy, aminek az előbb jellemezte Aliciát: pofátlanul. - Igaz, hogy sokfelé terjengenek pletykák az Egyház árnyoldalairól, de hogy valaki ilyen nyíltan hangot merjen adni ennek északon, ráadásul egy felszentelt pappal szemben, még engem is meglep. Őszintén gratulálok, hogy téged nem tudtalak megetetni ezzel az egésszel. Túl unalmas lett volna.
Köpni-nyelni nem tud egy ideig. Akiről eddig azt hitte, hogy egy teljes értékű pap, kiderül róla, hogy köze sincs az egészhez. Legalábbis... Világnézet szempontjából biztosan távol áll a többi egyházitól ezen mondatok alapján. Hirtelen azt se tudja eldönteni, hogy valóság-e az, amiben most van, vagy ez egy bolondos álom, ami megvicceli egy kicsit, hátha elkezd hinni az Egyház viszonylagos jóságában.
- Megetetni? - folytatja az értetlenkedést. - Ha felszentelt pap vagy, hogy változhatott meg ennyire a viselkedésed? - tegezi már ő is. - Mintha egy közönséges csaló lennél.
- Közönséges? - kérdezi érdeklődve. - Ha valóban közönséges lennék, nem szenvedtem volna végig a papi képzést, csak hogy kibővüljenek a lehetőségeim. Ne nézz ennyire kezdőnek... annál én ügyesebb vagyok - hajtja félre a fejét, és érdeklődve néz a nőre.
- És érezhetően szerény is - teszi hozzá, és az eddigi enyhe ellenségesség megszűnik. Talán mintha barátságosabbá válnak a vonásai.
- Akkor beletrafáltam? Egy csaló lennél, aki papnak álcázva magát járja a világot? - érdeklődik könnyeden.
- Szerinted? Franz úgy tudta, hogy nincs semmi ötletem, miként fogom ezt megcsinálni, így érthető, hogy örült a segítségnek. Én nem mondhattam, hogy nem, hiszen az gyanús lehetett volna. Mit akarhat egy pap, amit nem láthat meg más?
- Megmondtad volna, hogy nagyon sajnálod, de nem akarsz terhelni ilyesmivel egy nőt - vonja meg a vállát, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga. - Szerintem egyszerű és érthető kifogás, bár ennyitől nem hátráltam volna vissza, az is tény.
- Na látod. Ha nem hátráltál volna meg, akkor felesleges rajta vitázni. Egyébként is jobb, hogy velem jössz... ki tudja, talán tényleg segítő lesz az a kéz - néz Aliciára, majd elneveti magát, és újból az utat figyeli.
- Tekintve, hogy egy tolvaj van mellettem nem kevés színészi tehetséggel megáldva, és az én tarsolyomban is van pár dolog... Tisztelendő atyám, nem bánná, ha felvázolnék egy tervet? - próbálkozik meg színészi tudásának csillogtatásával, bár egyáltalán nem olyan kíváló az alakítás, mint Astoniené.
- Nocsak. Ilyen hamar? Így, hogy egyáltalán nem ismerjük a várost, bármelyik pillanatban megváltozhat a helyzet, de... mondd, lányom. Tudod, hogy bármikor meghallgatom a bánatod, és ahogy tudok, segítek - beszél a végén ismét ájtatosam. - De előbb árulj el valamit. Mi a neved?
- Alicia vagyok. Alicia Zharis, nekromanta - mutatkozik be, az első mondatot direkt időhúzásnak szánva, amely alatt átgondolja, feltétlenül közölnie kell-e a másikkal kilétét. Persze az ötletének egyik része miatt úgyis sor kerülne erre.
- A terv pedig...

***

- Állj! Ne mozduljatok, vagy a hóban fogtok rothadni! - jelenik meg váratlanul egy feketébe öltözött alak, arcát ruhaanyagok fedik. Alicia csak hangról ismeri fel, de egy pillanatig ő sem biztos abban, hogy az álarc mögött valóban Astonien lapul-e.
A férfi rájuk szegezi a kardot, amit a nekromanta még nem látott korábban nála, a lovak pedig, melyek a szekeret húzzák, felágaskodnak és hangosan nyerítenek - megrémültek a fegyveres személytől. Az Alicia mellett ülő kereskedő alig tudja tartani kezében a gyeplőt, a nő mindeközben döbbenten néz a rabló irányába - legalábbis próbálja felvenni azokat a vonásokat. Végignéz a kardon, majd rémülten fordul a kereskedőhöz, akit láthatóan annyira nem hatott meg Astonien megjelenése.
- Egyedül? Ne viccelj, fiacskám, egyedül ellenem nem érhetsz semmit, hiába van egy kard a kezedben. Tudod egyáltalán forgatni? - horkan fel, és ez a vakmerőség enyhén meglepi.
- Maga megőrült? - sziszegi Alicia, kifejezi hitetlenségét.
- Nem mondtam, hogy megszólalhatsz - dönti félre a fejét támadójuk a férfira nézve. - De legyen... téged öllek meg elsőnek, ha nem szállsz le azonnal. Persze ez nem jelenti azt, hogy gyors halálod lesz - fenyegeti meg a kereskedőt.
- Háh! Nem olyan könnyű elintézni, mint ahogy hiszed! - Láthatóan túlbuzog az önbizalomtól, ami a nekromantának nem kifejezetten tetszik. Már a találkozásuk pillanatában sejtette, hogy problémás lesz elvenni tőle a szekeret, de hogy ennyire? Még ő se gondolta volna.
- Mit akarsz? - áll fel Alicia, kérdését a fegyveresnek intézve.
- Kedves, adja ide azt a botot, elintézem, és mehetünk tovább. Ez csak egy kölyök, nem kell félni tőle - nyúl a fegyver felé, de a nő engedélye nélkül nem veszi el tőle.
- Maga szerint egy bottal mehetünk bármire is? - teremti le a nő útitársát, ezzel éreztetve, hogy teljesen bolondnak nézi.
- Kövesd a hölgyike példáját, és lapíts, mielőtt kivágom a nyelved! - förmed Astonien is a kereskedőre. - Ennyire meg akarsz halni, ember? - ejti ki gúnyosan az utolsó szót, a megszólítottnak viszont esze ágában sincs meghátrálni.
- Az öregasszonyok nyelvét, na azt esetleg ki tudod vágni! - felel haragosan. - Egy ilyen nyeszlett fiúcska nem tud semmit se csinálni, csak beszélni! - legyint egyet, majd Alicia felé fordul. - Kedves, üljön vissza, megyünk tovább.
- Hm... ha ennyire tovább akarsz menni, akkor legyen - válaszol Astonien, aki megemeli ökölbe szorított bal kezét, és kinyújtja a férfi felé. - Továbbmehetsz. Mit szólsz hozzá?
Mivel a jel az ökölbe szorított kéz, Alicia már cselekszik is, koncentrál, olyan halkan ejt ki pár szót, hogy a többiek ezt nem érzékelhetik, így Astonien közelében megjelenik egy csontváz.
- Végre, fiacskám, eszedhez tértél - húzza el a száját a férfi, a megidézett lényt még nem veszi észre. Ismét a nőhöz fordul.
- Látja? Nem volt értelme félnie.
- Uram... - mondja enyhe remegéssel hangjában a nekromanta, és felemeli kezét, hogy megmutasson valamit. A férfi erre abba az irányba néz, és meglátja a csontvázat, amely eddig még nem volt ott, ujjai közt ott van a mérgezett kard.
- Te jóságos... - döbben meg, a rémület azonnal kiül az arcára. - Mit... Mit akarsz? A... A po-portékámat?
- Nos... először valóban csak azt akartam. De megmondtam, nem? Ne hidd, hogy gyors halálod lesz. Úgyis hiányzott már egy kis szórakozás - engedi le kezeit a fegyveres, aki érdeklődve figyeli a kereskedőt.
- K-Kérem, kegyelmezzen! - áll fel felemelt kezekkel, Aliciának pedig feltűnik a hirtelen váltás: magázni kezdte Astonient. Egy csontváz valóban ilyen meglepő jelenségnek számít? Teljesen elfelejtette már az érzést, amikor először találkozott egy ilyen lénnyel.
- Csak egy kereskedő vagyok! Mi mást kér? Megadom! Csak árulja el, megadok bármit, csak kegyelmezzen! - hangja remeg végig, élete láthatóan értékes a számára. Alicia továbbra is döbbenten figyel, fenntartva a színjátékot, majd visszahuppan a helyére.
- Mennyivel másabb... - csendül fel az elégedettség a tolvaj hangjában. - Mit szólnál a két karodhoz? Megfelelő ár az életedért? - Az a csevegő hang, amelyen megszólal, a nekromantát letaglózza. Hihetetlenül jól játssza a szerepét, és már nem csodálkozik azon, miért nem kételkednek benne az Egyháznál.
- De hiszen belehalok, ha elveszítem! A semmi közepén vagyunk, kérem, ne tegye ezt velem! - könyörög tovább, majd oldalra fordul egy pillanatra. Alicia érzékeli ezt, felé tekint, és észreveszi a szemében az árulás csillanását.
- Ezt a nőt odaadom, azt tesz vele, amit akar! - ragadja meg a nekromanta karját, és felrántja a helyéről, amit az előbb foglalt el.
- Mi... ?! - alig bír megszólalni, annyira hihetetlennek találja ezt a váltást. Komolyan képesek erre az emberek? Eladni valakit a saját életükért cserébe?
Alicia megpróbálja kirántani magát a kereskedő szorításából, de az nem hagyja. Erősen tartja, ujjai rászorulnak a törékeny, vékony karra, és az így keletkező fájdalomtól Alicia már felszisszen. Inkább nem is próbálkozik tovább, csak tűr. Érzi, hogy fogvatartója remeg, bizonyára egész testében.
Astonien meg sem rezzen, mikor ez a durvaság történik.
- Ejnye, ejnye... hát ezt érdemli egy nő? Te aztán aljas vagy, tudod-e? - teszi fel a költői kérdést, amire a kereskedő nem tud válaszolni. Csak várja az ítéletet, amit a fegyveres szab ki rá.
- Ez tetszik... nagyon is tetszik. - Kényelmes tempóban odasétál a férfihoz, közben int a csontváznak, aki Alicia parancsát követve Astonien után lépdel. - Tudod mit? Ezért a kis árulásodért cserébe nem foglak bántani. Elmehetsz, de a nő itt marad. Vidd az egyik lovat, úgy talán nem döglesz meg.
- Ha valaha ismét találkozunk, én foglak kibelezni - sziszegi az árulónak.
- Feltéve, ha valaha találkozunk, kedves... - válaszol halkan, és jobban rászorít a nő karjára, mire az felnyög. Hogy tud még mindig így beszélni? Legszívesebben a csontvázat azonnal ráküldené erre a személyre, és háromszor megforgattatná a gyomrában a pengét.
- Köszönöm nagylelkűségét. - A férfi hangjába némi öröm szökik, majd lemászik a szekérről. Az egyik lovat leszereli, de nem teljes nyugodtsággal: óvatos pillantásokat vet a rabló ész idézett lény felé.
- Mocskos tolvaj... - morogja Alicia Astoniennek intézve ezt a két szót, azonban a másik úgy tesz, mintha meg se hallaná.
A rablót játsszó személy odalép a kereskedőhöz, kardjával átvágja a hámot, a lovat pedig megtartja baljával, hogy ne fusson el.
- Jó kis játékszernek tűnik a nő. Azt hiszem, megérte megkímélni az életed érte. - Elég hangosan mondja ezt ahhoz, hogy a nekromanta is meghallja. Vidám hangszínnel beszél, a paripát pedig még mindig fogja úgy állva, hogy a férfi felszállhasson.
- Á, köszönöm - hálálkodik amaz még mindig remegő hangon, majd megpróbál felülni a jószágra.
- Mintha hagynám, hogy játékszer legyen belőlem. Egy ilyen undorító embernek nem fogok eleget tenni - préseli ki a nekromanta a szavakat fogai közt a kereskedővel egy időben.
- Ó, és még valami - néz fel a már lovon ülő férfira Astonien, majd meglendíti a kardot, amelyre az áldozat reagálni sem tud. Mivel a bal oldalon áll, a bal csuklót célozza meg, amivel a gyeplőt tartja, és sikerül akkora erejű csapást végrehajtania, hogy leválassza az egész kézfejet. A vér azonnal ömleni kezd onnan, a hófehérségre csöppenve olyan, mintha mérgezetté tette volna. A fájdalom sokk miatt pillanatokkal később hasít belé, és hangosan üvölt fel. Szorítja a testrészt, és egy idő után nem lehet eldönteni, hogy sír-e vagy elfojtottan kiált.
- Az árulás nem szép dolog. Jobb, ha megjegyzed - lép hátra, majd a kardlappal rávág a ló hátsójára, hogy az megugorjon a faluval ellentétes irányba. A csődör erre nyerítve vágtába kezd, a kereskedőnek pedig van annyi esze, hogy megkapaszkodjon, így nem esik le róla. Lehet, iszonyatosan nagy fájdalmai vannak, de ha a túlélésről van szó, meglepően sokat tud tenni azért.
Alicián a műsor láttán az őszinte döbbenet olvasható le, megrökönyödve keresi a helyét, hova visszaereszkedik. Az eddigi gyenge színészi próbálkozásai teljesen eltörpülnek emellett. Felfoghatatlan, hogy ilyet művelt a tolvaj, egyszerűen nem számított rá. Szentül hitte azt, hogy hagyja elmenni mindenféle sérülés nélkül. Be kell látnia, valamelyest alábecsülte a másikat.
- Már nagyon idegesített - közli könnyedén. Leguggol, és a hóba törli a vért a pengéről.
- Mielőtt bármit is gondolnál rólam, most ártottam először közvetlenül valakinek. Mégis megérdemelte... ehhez képest én angyalka vagyok, de komolyan. - Halk nevetés hallatszódik felőle, összeborzong, majd nagy levegőt vesz.
- Persze, ezek a piszkos árulók nem érdemelnek mást - válik elégedetlenné az összes vonás Alicia arcán, majd karba tett kézzel leül, int egyet, mire a csontváz eltűnik. - Mellesleg honnan szedted azt a kardot? - bök a fegyver felé.
- Loptam. Nem egyértelmű? - néz rá a fegyverre, majd a megmaradt vérnyomok láttán megint megborzong. Alicia behunyt szemekkel ingatja a fejét - gondolhatta volna. Enyhe félmosoly válik láthatóvá arcán.
- De jobban szeretem a saját módszereim, mintsem az ehhez hasonló fegyvereket - magyarázza tovább, majd pár másodperc eltelik, mire a nő ismét megszólal.
- Tetszel nekem, mondtam már?
Pár másodpercig nem is reagál semmit a másik, mintha csak lefagyott volna, aztán észbekap, és leveszi az arcát takaró kendőt.
- Hát... igazából még nem - pislog. Arcán értetlenség tükröződik, mire Alicia is zavarttá válik.
- Most... Most mi az? - néz ő is ugyanolyan értelmesen, mint társa, de nyoma sincs annak a kislányos pirulós-visítós hangulatnak. Hangja inkább hideg, kissé száraz.
- Nincs ezzel semmi hátsó szándékom, ha erre gondolsz. Szimplán tetszik, amit csinálsz és ahogy csinálod. Ennyi - vonja meg a vállát. - Különben is, van nálatok valami cölibutaság is, nem? Meg se forduljon a fejedben, hogy olyan tartalmú megjegyzéseket teszek, amik az egyik szabályodat megszegnék.
- Mondtam már, hogy jó vagy félreérthető mondatok alkotásában? - érdeklődik. - Egyébként komolyan... úgy ismersz engem, mint valakit, aki betartja a szabályokat? Ne sértegess, kérlek - húzza fel az orrát megjátszva.
- Na látod, ez tetszik nekem - mutat Astonienre, utalva a megjátszására, na meg a szabályszegő életmódjára. - Különben még nem. Életemben nem beszéltem annyit, mint az elmúlt fél napban, lassan a torkom is kiszárad, szóval pattanj fel, induljunk - int egyet, maga mellé invitálva Astonient.
- Nem is rossz ötlet. Én is megszomjaztam, bár én hozzászoktam az értelmetlen beszédhez, elhiheted - indul el a facsoport mögé, és a következő pillanatban a két barna, izmos jószággal tér vissza. Az egyiken a reverenda és a buzogány pihen.
- Áh, képzelem. Nem is értem, hogy bírod ki - rázza meg a fejét sajnálkozva, majd figyeli a másik tevékenykedését.
- Képzelheted is - bólogat fájdalmas arccal, majd lerakja az ülésre a kardot, és a lovakat a szekérhez kötözi. - Mondjuk aki már öt éve szokja, annak könnyebb.
Lát ebben a megjegyzésben igazságot, így nem szólal meg. Astonien közben végez a kötéssel.
- Na, ez csak kibírja a faluig. Mehetünk. Nem tett volna jót, ha ezt a két szép lovat elveszítjük, nem?
- Igaz, majdnem el is felejtettem - követi továbbra is a férfi mozdulatait, aki  megfogja a reverendáját és a fegyverét, és hamarosan felpattan a nekromanta mellé.
- Alicia, nem kell egy kard? - érdeklődik.
- Ha megbízol bennem annyira, és nyugodt szívvel feltételezed azt, hogy nem szúrlak le vele... - megvonja a vállát. - Amúgy nem, úgy állna a kezemben, mint valami gally. A fegyverforgatók sírva fakadnának, ha meglátnák, mit művelek vele.
- Akkor nem kell? Rendben. - Ezzel egy könnyed mozgulattal eldobja a hóba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Na, indulunk? Engedelmeddel én közben öltözni fogok, szóval ne nagyon rázd a kocsit.
- Azt hittem, azt fogod mondani, hogy ne nagyon nézelődjek - jegyzi meg szórakozottan. Egyszerűen nem bírja megállni, hogy ne mondjon ilyet, és most az egyszer enged ennek a kísértésnek.
- De rendben, majd igyekszem - fogja meg a gyeplőt, megrántja azt, és ezzel elindítja a lovat, amely a szekér előtt maradt.
- Öltözést mondtam, nem vetkőzést... - vet egy ferde pillantást a nőre, majd mikor elindult a szekér, kibontja az összehajtogatott ruhát, és felveszi, meg a buzogányt is.
- Elnézését kérem, atyám. Azt hiszem, az ördög kísért, kérem, oldozzon fel - forgatja a szemeit, direkt magasabb hangon beszélve, kiparodizálva a hívő asszonyokat, erre a válasz Astonientől egy jókedvű nevetés.

***

- ...tehát én csak a futár voltam, aki elhozta a városból a valódi segítséget. Nem akartuk nagydobra verni, nehogy véletlenül kirabolják a szekeret, és amint látják, épségben ide is ért.
A szabadban vannak, állnak a hidegben, mert a kíváncsiskodó népség nem igazán akarta őket útjukra engedni a fogadóba, ahol legalább átmelegedhetnének. A szekérnél rajtuk kívül még ott van a kocsmáros, a falu elöljárója, és még három-négy teljesen jelentéktelen személy, akik csak bámészkodni jöttek.
Alicia csendben, falnak vetett háttal várakozik karba tett kézzel, botját ujjai közt tartva. Lehajtott fejjel, behunyt szemekkel hallgatja Astonien meséjét, ami egy eget verő hazugság.
- Azért az a pár farkas igazán mehetett volna más irányba - pillant ekkor a férfira csak egy megjegyzés erejéig. Tekintve, hogy egy ló hiányzik a szekér elől... Más nagyon nem lehetett, csak a farkasok, nem igaz?
- Igen, az biztos... de szerencsére az Úr ereje elkergette őket, csak az egyik lovunkba került a kaland.
Mintha enyhén elégedett mosolyt vélne felfedezni az itteniek arcán. Biztosan megnyugodtak, hogy ilyen könnyedné megoldották a szorult helyzetet, ami nem nekik volt az, hanem a kereskedőnek, aki Isten tudja csak, merre járhat most.
- Köszönjük! Nem gondoltam volna, hogy ekkora segítséget nyújt az Egyház. Hogyan háláljuk meg? - hálálkodik az itteni vezető.
- Az úrnak köszönd, övé az érdem, én csak egy hű követője vagyok - mosolyog kedvesen Astonien, újra felvéve a papi gúnyáját. Hihetetlenül undorítónak találja ismét.
- De ha hála, akkor egy kiadós étkezést megköszönnénk. Megéheztünk, főleg az említett farkasok miatt.
Alicia egyetértőn bólint, erősítve a báránybőrbe bújt farkas kijelentését. Ez lesz az első alkalom hosszú ideje, hogy végre annyit ehet, amennyit akar, olyan jóízű falatok kerülhetnek most az asztalra, amilyet csak akar - jó, nyilván korlátokkal. Viszont mégis sokkal biztatóbb, mintha pár váltós értékű vacsorával térne aludni, ami éppen csak megtölti a gyomrát.
Az elöljáró természetesen beleegyezik, hiszen kettővel több vagy kevesebb már aligha számít. Ráadásul őnekik köszönhetik, hogy az elkövetkezendő napokban ételhez juthatnak, ez az ár a minimum szolgálataikért.
Még intéz egy félmosolyt Astonien felé, majd elindul a fogadóba, hogy nekiláthasson az étkezésnek.

// Tetszel nekem -> ördög teljesítése //


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

10Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Szomb. Jan. 23, 2016 1:17 am

Nem értem az egyházat.
Miért egyetlen papra kell bízni tizenöt-húsz fő etetését? Rendben, hogy háború van, satöbbi, de attól még képtelen vagyok felfogni. Ráadásul egy frissen felszentelt alak kapta meg, semmi tapasztalattal: én. Mégis mit gondoltak, mire képes egy pap? Addig imádkozik, amíg nem ereszkedik le egy halom étel az égből, aranyszín fénnyel övezve? Marhaság. Valószínűleg csak fenn akarják tartani a látszatot, hogy tesznek valamit az emberekért, anélkül, hogy valóban segítenék őket.
Az pusztán a véletlen műve, hogy én tényleg meg tudom csinálni. És kénytelen is leszek, ha nem akarom, hogy tovább nyaggassanak.
Még egy kísérőt is adtak. Átlagos pap, egy jó adag üres hittel és jámborsággal, mégis egész jól elbeszélgettük az időt, amíg ide nem értünk. Most, hogy itt állunk a fogadó előtt, újra elmerengek azon, mi a francot keresünk mi itt... de ismét nem jutok eredményre.
Belépünk hát.
Már az is fura, hogy egy ilyen kis... falunak? Vagy inkább már tanya? Mindegy, szóval ennek van egy saját kocsmája, de az még jobban meglep, hogy jól néz ki. A kocsmáros is stimmel, pont olyan kövérkés, mint a megszokott.
És nincs egyedül, ráadásul a vendégével pont arról beszélgetnek, hogy nincs mit enni. Én szívem szerint megvárnám, amíg elmegy a nő, de Franz természetesen odalép. Törne ki a bokája.
-Ha jól hallottam, pont a legjobbkor jöttünk... - mondja mosolyogva, majd a csaposhoz fordul. - Én Franz Weiskopf vagyok, a társam pedig Astonien Michelberger. A Veronai Kegyelmes Isten Egyházától jöttünk, Astonien testvérem küldetése, hogy segítsen a falu élelmiszerhiányán. De hát nyilván már tudta, hogy jövünk.
-Igen, megteszem, ami tőlem telik... ha az Úr is a segítségemre lesz, biztosan sikerülni fog. - szúrom közbe, csak úgy, üdvözlet helyett. Nehogy azt higgyék, megnémultam.
- Nahát, végre megjöttek, atyáim - csillan fel a csapos szeme az érkezők láttán. - Valóban tudtam róla, de hogy ilyen hamar megérkezzenek? Nagyon hálásak vagyunk, hogy így törődnek ezzel az apró hellyel is. - nagyon megragadó, ahogy csóválja a fejét. Szegény nem tudja, hogy ez csak átverés az egyháztól...
-Az egyház igyekszik gondját viselni minden hű követőjének. - mondja, enyhén megnyomva a 'hű' szót. - Remélem, Astonien testvérem a segítségükre lesz, és megoldódik az éhezés ebben a nemkívánatos helyzetben is.
Bólogatok, mintha egyetértenék, persze korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Közben viszont rájövök... ezek tényleg ennyire vakon bíznak bennünk. Tényleg azt hiszik, hogy Isten nevének puszta említésére megoldódik minden. Az Egyház nagyon durván megvezette a népet... ezért sikerülhet ilyen nyilvánvaló gyökérségekkel elhitetni velük, hogy segítséget kapnak.
- Biztosan. Hisszük, hogy aki Istent szolgálja, azt megsegíti az Úr, és Astonien atya már a jelenlétével nagy segítséget jelent. - most ez összebeszélt a kísérőmmel, vagy tényleg ugyanolyan ájtatos? Jó, tudom, még én beszélek... de én legalább direkt csinálom.
-Ha jól hallottam, nem messze tőlünk van egy város, ugye? Melyik irányban található? Talán ott eszembe jut valami, amivel segíthetnék a falunak. - legalább beszélek valamit, és megtöröm ezt a nagy áhítatot.
- Fél, esetleg egynapi járóföldre van innen. Ilyen hidegben pedig nem csodálnám, ha másfél napot is igénybe venne az utazás, így nem feltétlen javasolt nekivágni gyalogosan - nocsak, nocsak. Nem tudok elfojtani egy érdeklődő pillantást a nőre.
- Ahogy a kisasszony mondja. Meglepően kemény telünk van, nem gondolják?
-Igen, és ezt a háború csak rosszabbá teszi. - csóválja a fejét Franz. - Lehet, csak holnap érdemes indulnod, igaz, Astonien testvér?
-Lehet, Franz testvér. - már egész jól megszoktam ezt a testvérezést is. Nem minden pap ragaszkodik ehhez a hülyeséghez... Franz igen. Na mindegy. - Tud a falu lovat kölcsönözni nekem? Fizetni nem tudok érte, csak a segítségemmel... és az ígérettel, hogy épségben visszahozom. - kérdezem a kocsmárostól.
- Természetesen. Senki ellenére sem lesz, ha elvisz arra az időre egy lovat. Legalább azzal segítünk, amivel tudunk. - nos, ez nem meglepő.
- Esetleg én is mehetek? Lovam nincs, így nekem is kéne egy - na, ez már meglepő. Hogy... jönni akar? Mindhárman pont ugyanolyan meglepetten nézünk rá, és pont ugyanakkor, gyakorlással se mehetett volna jobban. Ez viszont most mellékes.
Ha jön, nem tudok lopni. Ez baj. Nagy baj.
-Hogy jöhet-e? Hisz alig tud erről az egészről valamit. Nem kételkedem az őszinteségében, de ha megtudhatom, miért akar segíteni Astonien testvérnek? Hisz az Úr útjait járni nem könnyű. - odanézzenek, a végén még Franz is jó lesz valamire. Mondjuk nem valószínű, hogy ennyi elég lesz a nőnek.
- Alig tudok? - az igen, úgy mondja, mintha épp gúnyosan nevetne. Pedig csak beszél. Tök hasznos tud lenni, meg kellene tanulnom. - Egy vándor tud a legtöbbet erről mesélni. Az Úr útját járni pedig valóban nem könnyű, de ha segítő kéz akad, miért kell burkoltan elutasítani?
Ééés bumm. Vesztettem, látom Franzon is, hogy bele fog egyezni, én pedig nem utasíthatom el. Félre kellene állítanom az utamból? De mégis hogyan?
-Félreértett, hölgyem, úgy értettem, hogy a mi ügyünkről alig tud valamit. Mindazonáltal, ha tényleg segíteni akar, már csak a testvéremen múlik, mennyire fogadja szívesen ezt a kezet. - tessék, megmondtam: vesztettem. Ha nemet mondanék, az gyanús lenne, azt pedig nem engedhetem meg magamnak.
-Mi tagadás, egyedül nehéz lenne bármit is tennem. Bízom Urunk útmutatásaiban, így örömmel elfogadom a segítségét. - egy kis műáhítat, és mindjárt hitelesebbé válik az egész. Hihetetlen, milyen könnyű utánozni a bugyutaságot.
-Kitűnő! Természetesen mondanom sem kell, hogy amennyiben sikerrel járnak, ön is részesül az egyház jutalmából. Ez így megfelel önnek is, ugye? - ó, Franz, hogy egy sárkánygyík használjon kaparófaként... hogyne felelne meg.
- Természetesen -na tessék. Már csak az a kérdés, hogy a nő tényleg csak a jutalom miatt csinálja-e. Ha csak enni akarna, ott lenne a város...
-Hát kisasszony, akkor akár a városban is ehetne... - franc ebbe a kocsmárosba, hagyja békén a gondolataim! A nőnek sem tetszik különösebben, ahogy látom, és ettől a pocakos férfi is megszeppen. - Persze minél több a segítő kéz, annál több élelmet lehet szállítani, nemde? A kisasszonynak is biztosan adnak egy kiváló csődört.
-Akkor ezt meg is beszéltük. Mikor induljunk? A holnap kora reggel megfelel? - igazából nem érdekel a válasz, csak egy kérdés van az elmémben.
Mi a francot fogok csinálni?
- Nekem akár most is megfelelne. Attól függ, az atya mennyire fáradt.
-Szerintem jobb lenne, ha Astonien tudna egy kicsit...
-Tökéletes, most is indulhatunk. Hol találjuk a lovakat? - vágok közbe. Fáradt egyáltalán nem vagyok, és túl akarok esni ezen az egészen.
- A kocsma mögött van egy kis épület, ott vannak a lovak. Günternek csak mondják meg, mit szeretnének, azonnal odaadja a két legderekabb paripát. - jön a válasz egy jóízű mosoly kíséretében.
-Akkor én is most indulok vissza a Katedrálisba, hisz nekem csak eddig tartott az utam. Az Úr segítse lépteitek. - neked meg törne ki a lábad.
- Isten áldja, atyám -köszön el a kocsmáros is. Jól egymásra találtak ezzel a pappal, az biztos.
-A tieid úgyszintén, Franz testvér. - meghajtom a fejem, mint ő, majd miután elmegy, a nőhőz fordulok. - Akkor indulhatunk, ugye? Ha kényelmesen haladunk, reggelre a városba érünk. Ugye? - az utolsó szót már a kocsmárosnak címzem.
- Elméletileg igen. De nem lesz veszélyes ilyenkor menni? -már nyitnám a szám, hogy megszólaljak, de nem tudok.
- Megoldjuk -az ám a határozottság.
-Ne féltsen minket, az Úr kegyelme soha nem hagyja el a híveit. - próbálok valami magyarázatfélét adni, de... igazság szerint engem sem érdekel a kocsmáros. Búcsúzóul elmosolyodom, és a nő után indulok. Istenem, mi lesz itt...

***

Lovagolunk. Tényleg jó állatokat kaptunk, valószínűleg igazat mondott a kocsmáros, mikor azt mondta, hogy a legjobbakat adják ide.
- Nem unják már az Úr dicsőítését?
Igazából nem lep meg a kérdés. Tisztán érződött a nőn, hogy hülyeségnek tartja ezt az egészet. Mint én. Na, akkor jöjjön egy kis maszlag, amolyan igazi papként.
-Ennek szenteltük az életünket. - itt egy mosoly a nő felé... csak ügyesen. - Igaz, tényleg töménynek tűnik, de aki valóban elkötelezi magát az Egyháznak, az rájön, hogy nem tud elégszer hálát adni.
- Nem? - én mosolygok, ő meg szinte elneveti magát... na szép. - Időpocsékolás az egész rengeteg korláttal és szabállyal. Hogy lehet hálát adni bárminek is, ha kutyaként kell viselkedni?
-Igaza lehet. Nekünk ez mégsem teher. A mi dolgunk, hogy fenntartsuk a kapcsolatot az Úr és az emberek közt, így örömmel vállaljuk ezt a nemes feladatot, minden velejárójával együtt. Igen, van, mikor nehéz... mégis megéri, hisz így soha nem hagy el Istenünk kegyelme. Mi vagyunk a felelősek ezért, így eleget teszünk a feladatunknak.
- Egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy ez mennyire szánalmas? Egy olyan dologban hinni, ami csak kitalált, és még csak nem is létezik... Sokallom azt a fegyelmet, amit mutatnak, azt a csőlátást, amit időről időre bizonyítanak.
-Isten létezik. - még csak nem is méltatlankodom. Az más kérdés, hogy létezni létezik... de a fanatikus imádatában nem osztozom. Belül. - Nem a semmiből nyerjük az erőnket. Az energiát, ami ima közben átjár minket, senki más nem érezheti... talán ezért is vélekedik úgy, ahogy. Mégis tapasztaltam, hogy létezik, és pont emiatt szenteltem neki az életem. Másnak ez sok, nekünk teljesen természetes, hisz mi vagyunk az Egyház.
- Szerintem az is csak szimpla mágia, az imával járó erő pedig a képzelet szüleménye - enyhe mosoly jelenik meg ajkain, bár ez valószínűleg közelebb áll a gúnyoshoz, mint a jókedvűhöz. - Mondja csak, mégis hogy tapasztalta ezt a fenséges erőt? Nekem sosem volt benne részem, hiába intéztem Hozzá a szavaimat.
-Mivel nem ismerem a gondolkodását, nem tudok válaszolni erre. Talán a hit ereje, talán a belefektetett idő a különbség köztünk. Ez nem egyenlő a vak bizalommal; ha kell, tettekkel váltjuk valóra az Úr akaratát. Nem csak szavakkal akarunk a hasznára lenni, és ez az, amiért ez több, mint csőlátású hit és szép szavak.
- Tettekkel Isten akaratát? Ne nevettessen, kérem... Maga szerint emberek máglyára vetése Isten akarata?
Itt valami nem stimmel.
Ez a nő sokat tud. És elég merész ahhoz, hogy ezt ki is mondja.
-Isten akarata, hogy fellépjünk az Egyház és az emberek ellenségeivel szemben. Az inkvizítorok feladata, hogy kegyetlenek tudjanak lenni, ha kell, és erre sajnos elég sokszor van szükség.
- És elég sokszor ártatlanokat ölnek meg, ez valóban kegyetlenség. Nem értem, hogy tudnak még mindig emberek elé állni, a szemükbe nézni.
-Ha nem az emberek javát szolgálnánk, nem lennénk méltók a feladatunkra. Én bízom abban, hogy az inkvizítorok is helyesen döntenek a vádlottak ártatlanságáról... hisz Isten mellettük áll.
- Ezen csak nevetni lehet. Az Egyház szimpla gyilkosokat állít elő, akik Isten nevében cselekednek, az ő nevében ontanak vért, pedig tudtommal az Úr nem épp ezért teremtette egyikünket sem.
Jó, én eddig bírtam. Ez túl jó ahhoz, hogy tovább bírjam a hazudozást.
Nem elég, hogy sokat tud és pofátlan, mindezt ügyesen is használja fel.
-Kemény szavakat mondott az előbb, tisztában van vele? Könnyen magára haragíthatná egész északot... mint a protestánsok tették. - mondom, miután egy ideig tűnődőn néztem rá.
Aztán felnevetek. Hát ez nem lehet igaz. Kockáztatok? Igen, konkrétan minden eddigi eredményemet egy pénzfeldobásra teszem fel, de nem érdekel. Most már nem.
Rávigyorgok a nőre. Őszintén.
-De a protestánsok nyomába sem érhetnek ennek a pofátlanságnak. Már akkor sejtettem, hogy érdekes lesz az utunk, mikor Franz szavaira reagáltál, de okosabb vagy, mint hittem. Hiába próbáltalak megtéveszteni a szokásos maszlaggal, nem vetted be... pedig a legtöbb ember ugrik az ilyesmire. Mint a birkák, komolyan.
- Szokásos maszlag? Birkák? Most átverni próbál? - hát persze, nem tud mit kezdeni ezzel az újdonsággal. Igazából én sem.
-Nem, ez kivételesen egy olyan pillanat, mikor NEM akarlak átverni. (pofátlanul vigyorog) - Igaz, hogy sokfelé terjengenek pletykák az Egyház árnyoldalairól, de hogy valaki ilyen nyíltan hangot merjen adni ennek északon, ráadásul egy felszentelt pappal szemben, még engem is meglep. Őszintén gratulálok, hogy téged nem tudtalak megetetni ezzel az egésszel. Túl unalmas lett volna. - hogy miért tegezem? Csak. Mi okom lenne magázni? Hisz felfedtem neki azt, amit talán nem kellett volna... de nem érdekel.
- Megetetni? Ha felszentelt pap vagy, hogy változhatott meg ennyire a viselkedésed? Mintha egy közönséges csaló lennél.
-Közönséges? Ha valóban közönséges lennék, nem szenvedtem volna végig a papi képzést, csak hogy kibővüljenek a lehetőségeim. Ne nézz ennyire kezdőnek... annál én ügyesebb vagyok. - hajtom félre a fejem érdeklődve. Kíváncsi vagyok, mit lép erre.
- És érezhetően szerény is -hogy mi? Mintha nem lenne ellenséges. - Akkor beletrafáltam? Egy csaló lennél, aki papnak álcázva magát járja a világot?
Na jó, ezt meg én nem értem.
-Tolvaj. - csak kitűnő színészkedésemnek köszönhető, hogy normális hangon beszélek. - Tudod, mennyire fel voltam húzva Franzra? Készülök valami kikapcsolódásra, erre a nyakamba varr egy nőt, akivel természetesen nem lophatok, hisz lebuktatnám magam papként. De hogy őszinte legyek, most már örülök neki, hogy rám akaszkodtál. Izgalmasabb így.
- Nyakadba varr? Ellenezhetted volna, de te belementél. Talán annyira feltűnő lett volna az elutasítás?
-Szerinted? Frank úgy tudta, hogy nincs semmi ötletem, miként fogom ezt megcsinálni, így érthető, hogy örült a segítségnek. Én nem mondhattam, hogy nem, hiszen az gyanús lehetett volna. Mit akarhat egy pap, amit nem láthat meg más?
- Megmondtad volna, hogy nagyon sajnálod, de nem akarsz terhelni ilyesmivel egy nőt - és egy vállvonással kíséri a mondatot. - Szerintem egyszerű és érthető kifogás, bár ennyitől nem hátráltam volna vissza, az is tény.
-Na látod. Ha nem hátráltál volna meg, akkor felesleges rajta vitázni. Egyébként is jobb, hogy velem jössz... ki tudja, talán tényleg segítő lesz az a kéz. - ismét elnevetem magam, majd az utat figyelem.
Vajon csak átver, és csapdába akar csalni? Nem... franc tudja, miért, de belőle kinézem, hogy többre tart egy tolvajt, mint egy papot. Viszont akkor ő sem lehet a legtisztább alak. De kit érdekel?
- Tekintve, hogy egy tolvaj van mellettem nem kevés színészi tehetséggel megáldva, és az én tarsolyomban is van pár dolog... Tisztelendő atyám, nem bánná, ha felvázolnék egy tervet?
Tervet?
-Nocsak. Ilyen hamar? Így, hogy egyáltalán nem ismerjük a várost, bármelyik pillanatban megváltozhat a helyzet, de... mondd, lányom. Tudod, hogy bármikor meghallgatom a bánatod, és ahogy tudok, segítek. - az utolsó szavaknál újra visszahozom az ájtatosságot, de csak rövid ideig, aztán normálisan folytatom. - De előbb árulj el valamit. Mi a neved?
- Alicia vagyok. Alicia Zharis, nekromanta. A terv pedig...

***

Nekromanta.
Így már érthető.
Miközben várakozom a fák mögött, a megbeszélt útvonalon, máskor talán a tervet gondolnám át újra, de most csak erre a szituációra tudok gondolni.
Mi a franc is történik éppen? Felhozott egy olyan tervet, ami egyrészt jó, másrészt... konkrétan nagyobb szerepet játszik benne, mint én. Ez azért érdekes. Csaliként használni magát, és hagyni, hogy elraboljam... ehhez képest az én feladatom, hogy eljátsszam a rablót, már semmi.
Pontosan itt fog jönni a szekér, azt már tudom. Miután Alicia (fene a furfangos elméjét) rábeszélte a kereskedőt, hogy fuvarozza el, valami utolsó elintéznivalóra hivatkozva még gyorsan elmondta, merre fog haladni. Ide eljutni a két lóval már semmiség volt, és még arra is bőven volt időm, hogy levegyem a reverendát (nem a semmiért hordok alatta sima fekete ruhát), és a buzogánnyal együtt feltegyem az egyik lóra. A két hátast valamivel arrébb kötöttem ki, így nem fogják meglátni őket... és mivel okos jószágok, hangoskodni sem fognak. Remélem.
Szóval most várok. A terv olyan kockázatos, amilyen szép, bár... de majd kiderül, mi lesz.
És meghallom a zajt. Ez egy szekér, egyértelmű, tehát Aliciáék jönnek épp erre... azaz készülhetek. Megigazítom a fekete kendőt az arcom előtt, megmarkolom a kardot, amit csak úgy, sebtében loptam, és elvigyorodom.
Ideje szórakozni.
Ezt már szeretem.
-Állj! Ne mozduljatok, vagy a hóban fogtok rothadni! - rájuk szegezem a fegyvert, és kíváncsian várok.
- Egyedül? Ne viccelj, fiacskám, egyedül ellenem nem érhetsz semmit, hiába van egy kard a kezedben. Tudod egyáltalán forgatni? - nos, ahogy sejtettem, ez nehezebb lesz. Szerencsére. Alicia sziszeg valamit, amit nem hallok, de sejtem, mi lehet az.
Menjünk bele a játékba.
-Nem mondtam, hogy megszólalhatsz. - döntöm félre a fejem. - De legyen... téged öllek meg elsőnek, ha nem szállsz le azonnal. Persze ez nem jelenti azt, hogy gyors halálod lesz.
- Háh! Nem olyan könnyű elintézni, mint ahogy hiszed!
- Mit akarsz? - odanézzenek, Alicia felállt.
- Kedves, adja ide azt a botot, elintézem, és mehetünk tovább. Ez csak egy kölyök, nem kell félni tőle.
- Maga szerint egy bottal mehetünk bármire is?
Nagyon érdekes a vita, de lassan itt az ideje tenni is valamit.
-Kövesd a hölgyike példáját, és lapíts, mielőtt kivágom a nyelved! - emelem fel a hangom. - Ennyire meg akarsz halni, ember? - ügyelek rá, hogy az utolsó szó gúnyos legyen. Gondoljon csak, amire akar.
- Az öregasszonyok nyelvét, na azt esetleg ki tudod vágni! Egy ilyen nyeszlett fiúcska nem tud semmit se csinálni, csak beszéln - nicsak, nicsak, valaki dühbe gurult. Mi több, nem is foglalkozik velem, inkább a nőhöz fordul. - Kedves, üljön vissza, megyünk tovább.
Felettébb érdekes fejlemény. De sajnos számítottunk arra, hogy ez lesz. Most mintapéldáját mutatjuk be annak, miként dolgozhat együtt egy pap egy nekromantával.
-Hm... ha ennyire tovább akarsz menni, akkor legyen. - emelem fel ökölbe szorított bal kezem. - Továbbmehetsz. Mit szólsz hozzá? - játszom kicsit vele. Úgyis jólesik a szórakozás.
-Végre, fiacskám, eszedhez tértél - nem érdekel a gúny, látom Alicián, hogy összpontosít. - Látja? Nem volt értelme félnie. - fordul a nőhöz, aki viszont, kitűnően tettetve a félelmet, felém mutat.
Én viszont... már előbb észrevettem. Itt van mellettem. Egy halott lény csontváza, egy sötét varázslat megtestesülése, ami szigorúan tiltott... és ami a papoktól a legtávolabb áll.
És egész izgalmas érzés. A kereskedőnek nemkülönben.
-Te jóságos... Mit... Mit akarsz? A... A po-portékámat? - nocsak, máris nincs akkora hangja. Akkor folytassuk.
-Nos... először valóban csak azt akartam. De megmondtam, nem? Ne hidd, hogy gyors halálod lesz. Úgyis hiányzott már egy kis szórakozás. - persze nem akarom megölni, csak játszadozom. Leengedem mindkét kezem, úgy figyelem a reakciót. És az nem marad el.
- K-Kérem, kegyelmezzen! Csak egy kereskedő vagyok! Mi mást kér? Megadom! Csak árulja el, megadok bármit, csak kegyelmezzen! - szinte már megsajnálom, ahogy ott áll felemelt kezekkel, aztán mégsem. Túlzottan élvezem ahhoz.
-Mennyivel másabb... - nem is próbálom leplezni az elégedettségem. Sőt, rá is játszom. - Mit szólnál a két karodhoz? Megfelelő ár az életedért? - kérdezem csevegő hangon. Felettébb érdekes ez az egész.
- De hiszen belehalok, ha elveszítem! A semmi közepén vagyunk, kérem, ne tegye ezt velem! - aztán... megragadja Aliciát. - Ezt a nőt odaadom, azt tesz vele, amit akar!
Hé... őt az én dolgom elrabolni. És ezt a lehetőséget nem szívesen adom át másnak. Ennek ellenére szemernyit sem változik a viselkedésem.
-Ejnye, ejnye... hát ezt érdemli egy nő? Te aztán aljas vagy, tudod-e? Ez tetszik... nagyon is tetszik. - kényelmesen odasétálok hozzá, közben intek a csontváznak, így az követ. Nagyjából egy méter távolságra a szekértől megállok. - Tudod mit? Ezért a kis árulásodért cserébe nem foglak bántani. Elmehetsz, de a nő itt marad. Vidd az egyik lovat, úgy talán nem döglesz meg.
Közben kettőjük közt is érdekes beszélgetés folyik. Úgy látom, nem igazán kedvelték meg egymást.
- Köszönöm nagylelkűségét - mondja a kereskedő, immár hangosabban, és lejön a szekérről. Leszedné a lovat, de én odalépek, és elvágom a hámot. Csak tűnjön már innen. Közben tartom a jószágot, persze, hogy ne fusson el... még csak az hiányzik.
-Jó kis játékszernek tűnik a nő. Azt hiszem, megérte megkímélni az életed érte. - persze ezt hangosan mondom. Csak úgy van értelme.
- Á, köszönöm - és végre felül. Alicia kedves bókjáról nem veszek tudomást, csak a férfira koncentrálok... nagyon is.
-Ó, és még valami. - vigyorodom el. Meglendítem a kardot, s bár nem vagyok a legjobb a használatában (enyhén szólva), a gyeplőt tartó bal csukló még nekem is könnyű célpont. A fém keresztülhatok húson és csonton, hogy a kéz élettelenül hullhasson a földre. - Az árulás nem szép dolog. Jobb, ha megjegyzed.
Hallja-e az üvöltéstől? Igazából nem tudom, és nem is érdekel. Hátralépek, és a kardlappal megütöm a ló hátsó felét, így az megindul a faluval ellenkező irányba... a férfi megtartja magát, ami dicséretes, de ha leesne, akkor se csinálnék semmit. Rajta múlik, életben marad-e. Elfordulok a távolodó zokogástól, és Aliciára nézek.
Hát, kicsit megleptem.
-Már nagyon idegesített. - leguggolok, és a hóba törlöm a pengéről a vért. - Mielőtt bármit is gondolnál rólam, most ártottam először közvetlenül valakinek. Mégis megérdemelte... ehhez képest én angyalka vagyok, de komolyan. - halkan felnevetek, de nem tudok elfojtani egy megborzongást és egy mély levegőt. Nem valami felemelő ilyet csinálni először, az tény.
- Persze, ezek a piszkos árulók nem érdemelnek mást - nagyon egyedi, mikor int egyet, és eltűnik a csontváz. - Mellesleg honnan szedted azt a kardot?
Ez kérdés?
-Loptam. Nem egyértelmű? - nézek le a pengére, és megint megborzongok. - De jobban szeretem a saját módszereim, mintsem az ehhez hasonló fegyvereket.
- Tetszel nekem, mondtam már?
Mi van? Öt másodpercre leblokkolok, csak utána tudok válaszolni. Nem, nem értettem félre, egyszerűen csak... hirtelen jött.
Hát... igazából még nem. - most erre mit mondjak?
- Most... Most mi az? Nincs ezzel semmi hátsó szándékom, ha erre gondolsz. Szimplán tetszik, amit csinálsz és ahogy csinálod. Ennyi - és mindemellé kapok egy olyan értetlen tekintetet, ami az enyémmel vetekszik. - Különben is, van nálatok valami cölibutaság is, nem? Meg se forduljon a fejedben, hogy olyan tartalmú megjegyzéseket teszek, amik az egyik szabályodat megszegnék.
-Mondtam már, hogy jó vagy félreérthető mondatok alkotásában? Egyébként komolyan... úgy ismersz engem, mint valakit, aki betartja a szabályokat? Ne sértegess, kérlek. - húzom fel az orrom.
- Na látod, ez tetszik nekem - hát... nők. - Különben még nem. Életemben nem beszéltem annyit, mint az elmúlt fél napban, lassan a torkom is kiszárad, szóval pattanj fel, induljunk - és int nekem.
De még nem.
-Nem is rossz ötlet. Én is megszomjaztam, bár én hozzászoktam az értelmetlen beszédhez, elhiheted.
- Áh, képzelem. Nem is értem, hogy bírod ki.
-Képzelheted is. Mondjuk aki már öt éve szokja, annak könnyebb. - vágok egy fájdalmas arcot, majd a kardot az ülésre teszem, és elmegyek a lovakért. Miután odavittem őket a szekérhez, megpróbálom kezdetlegesen odakötözni őket... gyenge, de a faluig megteszi. - Mehetünk. De nem tett volna jót, ha ezt a két szép lovat elveszítjük, nem?
- Igaz, majdnem el is felejtettem.
Magamhoz veszem a reverendát és a buzogányt, majd felszállok... és ekkor veszem észre a kardot. Hát ez meg? Ó, hogy még én raktam ide.
- Alicia, nem kell egy kard?
- Ha megbízol bennem annyira, és nyugodt szívvel feltételezed azt, hogy nem szúrlak le vele... - megvonja a vállát. - Amúgy nem, úgy állna a kezemben, mint valami gally. A fegyverforgatók sírva fakadnának, ha meglátnák, mit művelek vele.
-Akkor nem kell? Rendben. - és eldobom. Csak úgy. Egész messzire repül, csak aztán esik le a hóba. - Na, indulunk? Engedelmeddel én közben öltözni fogok, szóval ne nagyon rázd a kocsit.
Azt hittem, azt fogod mondani, hogy ne nagyon nézelődjek. De rendben, majd igyekszem.
-Öltözést mondtam, nem vetkőzést... - nézek ferdén a nőre, és kicsomagolom a reverendát.
-- Elnézését kérem, atyám. Azt hiszem, az ördög kísért, kérem, oldozzon fel... - magasítja fel a hangját, mire én csak nevetek.
És haladunk vissza, a faluba.

***

...ééés végre itt is vagyunk. Már itt is van az elöljáró, a kocsmáros, meg két-három alak, akiről fogalmam sincs, kicsoda. De nem is érdekel.
-...tehát én csak a futár voltam, aki elhozta a városból a valódi segítséget. Nem akartuk nagydobra verni, nehogy véletlenül kirabolják a szekeret, és amint látják, épségben ide is ért.
- Azért az a pár farkas igazán mehetett volna más irányba - jegyzi meg Alicia.
--Igen, az biztos... de szerencsére az Úr ereje elkergette őket, csak az egyik lovunkba került a kaland.
És mesélünk tovább. Egyikünknek sem esik nehezére hazudni, bár a munka oroszlánrésze rám hárul... amit nem is bánok.
-Köszönjük! Nem gondoltam volna, hogy ekkora segítséget nyújt az Egyház. Hogyan háláljuk meg? - szólal meg az elöljáró.
-Az úrnak köszönd, övé az érdem, én csak egy hű követője vagyok. De ha hála, akkor egy kiadós étkezést megköszönnénk. Megéheztünk, főleg az említett farkasok miatt. - kedvesen mosolygok, persze ez senkinek sincs ellenére. Igaz, ami igaz, rendesen elfáradtam, de bőven megérte. Az Egyház jutalma nem érdekel, de a történtek kárpótolnak.
Lehet, hogy még találkozom is ezzel a nekromantával.
Milyen érdekes.

Felhasználó profiljának megtekintése

11Azonnali küldetés: Mellékes problémák Empty Re: Azonnali küldetés: Mellékes problémák on Szomb. Jan. 23, 2016 11:13 am

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Áh, remek, szép munkákat olvashattam, köszönöm a postokat! Mindenkinek jár a 100 tapasztalat! Most pedig menjetek, keressétek meg a lovamat az új azonnaliban, mert már hiányzik!

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.