Magánjáték: Zsákbamacska

Gyógyulását követően még marad a Déli Királyság területén. Hosszú utat még nem mer megtenni, még akkor sem, ha a törött lábból való felépülése igen hosszú időt vett is el tőle, amit nem ártana bepótolni. Kissé kockázatosnak érzi, mivel még nem biztos abban, hogy újonnan megerősödött tagja képes lesz-e tartani az eddig meszokott tempót. Az ilyesmit nem szabad siettetni, különben visszaesik oda, ahonnan indult, ezt pedig nem ártana elkerülni. Nem lesz még egyszer olyan nagy szerencséje, mint legutóbb volt.
Mikor levette a kötést, a két acélvesszőt, majd felállt, teljesen szokatlan volt. Különösnek találta, hogy ismét rendesen járhat, viszont rettentően jól is érezte magát ettől, és azonnal el is döntötte, hogy jár egyet a környéken. Itteni tartózkodása alatt hallott egyet s mást a helyről, némelyik meglepően érdekesnek is bizonyult a számára, így nem szalaszthatja el a lehetőséget, ami most elé tárul. Fel is veszi kopottas köpenyét, amely már hosszú ideje jól szolgál, belebújik cipőjébe, és botját megfogva már indul is a szabadba, egyenesen a kúria felé, amit érdekességként hoztak fel a helybeliek.
A táv, amit megtesz, enyhén megerőltető ennyi fekvés és tétlenkedés után. Érzi, hogy ez a kiesés legyengítette, hiába próbálta valahogy ellensúlyozni, sehogy sem sikerült. Az akkori unalmas perceket is fölöslegesen igyekezett elűzni bármivel is, a könyvek, amiket talált, nem bizonyultak túl érdekfeszítőnek és hasznosnak. Gondolatait szintén nem hagyhatta elburjánzani, mert annak sosincs jó vége, ezt megtanulta, így a legkülönfélébb megjegyzéseket egy irányban és egy témában tartotta: az emlegetett kúria felé. Jobb szórakozás híján elképzelte, mégis hogyan néz ki, eltűnődött azon, miféle nekromantáknak hasznos iratokat találhat - persze utóbbinak aligha van esélye. Csak egy halvány reménye van ezzel kapcsolatban, de nem csalódna akkor sem, ha nem találna semmit, csak koszt és öreg bútorokat, esetleg pár csontvázat.
Megérkezve szinte gondolatainak mását látja: egy hatalmas kőépítmény, vaskos faajtaja vassal díszített - bizonyára elég nehéz ahhoz, hogy huzamosabb ideig lefoglalja őt. Elégedetlenül felsóhajt, nekitámasztja a falnak fegyverét, majd nekifeszül az ajtónak, tolja teljes erejéből, és amikor belenyilall a fájdalom korábban törött lábába, megáll. Óvatosan mozgatja, szerencséjére semmi sem történik. Csak megerőlteti, ennyi az egész, a megoldás pedig nem más, hogy másik lábára kell jobban támaszkodni.
Felpillant az ajtóra, ami pár centit elmozdult. Közel sem elég ahhoz, hogy becsússzon rajta, így egy darabig még erőlködnie kell, az viszont biztos, hogy nem fogja teljesen feltárni. Még egyszer nekifut hát: taszítja magától az ajtót, amennyire csak tudja, és ahogy hallja annak nyikorgását, kissé megkönnyebbül. Már nem kell sok - ez jár a fejében, és valóban így is van. A fa és vas enged, és amint megfelelő mennyiségű hely lesz, Alicia meg is áll. Felegyenesedik, végighúzza alkarját homlokán, majd egy mély, fáradt sóhajjal botjához fordul. Elveszi azt, becsúszik a keletkezett résen, és elindul épületen belüli felfedezőútjára.

Nem sejti, hogy bárki is követné, hiszen ki lenne a környéken? Úgy véli, az öreg, elhagyatott épületek nem sokakat érdekelnek, legfeljebb a kíváncsiskodó, szellemeket hajkurászó gyerekek, akik bátorságpróbákkal tesztelik a másikat. Néha számára is hihetetlen, hogy meséknek bizonyultak a szellemhistóriák, az idő elteltével viszont ez változott: megtudta, hogy igenis léteznek.
Nyugodtan sétál az építményen belül, minden léptével felkavarja maga után a port hosszú köpenye miatt. A nyomok nem mindig hasonlítanak a lábnyomokra, szakaszonként viszonylag széles sávban tisztábban látszik a régi padlózat, amely recseg-ropog a súlyok alatt. Ennek a látványosabb nyomoknak köszönhetően viszont talán még könnyebben követhető, merre is haladt.
Egy darabig még lát az épületen belül. A festményekkel díszített szobában egy kissé álldogál, végignéz a réginek számító, kifakult arcokon és tájakon, odalépve végighúzza egyik-másik vásznon az ujját, mintha csak nosztalgiázna, viszont semmiféle emlék nem köti ehhez a helyhez. Szimplán kiváló a szoba ahhoz, hogy a sötét tündének kedve legyen visszaemlékezni - bár jobb, ha Alicia nem engedi el magát. Ellép hát a porosodott képektől, ujjaira ragadt koszt szétmaszatolja tenyerén, majd hirtelen fordítja a bejárat irányába a fejét. Hallotta a nyikorgást, amely nem lehetett más, mint az ajtó szélesebbre tárása. Szél egyértelműen nem lehetett, viszont másvalaki igen, aki nem gyerek. Egy olyan apróságnak elegendő lett volna az a hely, amelyen ő fért be, tehát egy szélesebb egyén merészkedett be.
Gyorsan keresi a sötét pontokat, megindul abba az irányba a fal mellett haladva, tapogatja azt, nehogy elvesszen, és amikor már végleg nem lát lábai elé, óvatosan, botját maga előtt tartva igyekszik egy másik helyiségbe befordulni. Talál is egy ajtót, kilincsét lenyomja, azonban nem nyílik. Jobban belegondolva talán jobb is: még a végén felfedné, merre tartózkodik. Minden elöregedett, ami azt jelenti, hogy a csendes közlekedés kizárt. Ha egy ajtó nyílik, az hangosan felsikolt, ha a padlóra lépnek, nyöszörög, és csak a kőalap az, amely biztos csendet adhat. Csak várhatja azt, mikor találhatnak rá, de nem adja fel ilyen könnyen: megy tovább.
Zajokat vél felfedezni a szobában. Enyhén mintha visszhangoznának is, de ezt nem venné biztosra - lehet, csak a képzelete játszadozik vele. Érzi, hogy egyre feszültebbé válik az ismeretlenségtől, majd amikor a helyiséget fényár önti el, megdermed. Alakjának árnyékát maga előtt vetül a falra, és szinte nevetnie kell, hogy ennyi volt a fogócska.
Nem húzza az időt sokáig. Még mielőtt a másik felszólíthatná őt, hogy forduljon meg, kilétét megmutatva, Alicia megteszi mindezt. Csuklyája miatt legjellemzőbb tulajdonsága, a hosszú fül takarásban marad, sápadt arca viszont bőven elegendő ahhoz, hogy az ismeretlen egy következő találkozónál felismerhesse. Fekete fürtjei kilógnak a ruhadarab alól, viszont szemeinek különlegességét ilyen messziről nem lehet észrevenni.
Megpillantva az érkező magasságát, azonnal egy gyerekre gondolna, viszont a páncélzat és a kölyköknél jóval idősebbnek tűnő arc nem igazán engedi, hogy ilyesmi eszébe jusson. Fogalma sincs, miféle szerzettel hozta össze ezúttal a sors, és még az is lehet, ez fordítva is igaz.
- Kit tisztelhetek kedves követőmben? - Hangja mintha enyhén gunyoros lenne, de még így is dominál a tőle megszokott hűvösség.

Érzi a másik bizalmatlanságát, amely Alicia felé irányul. Annyira veszélyben érezné magát, hogy már a kardját markolássza? Gondolatban megrázza párszor a fejét, hiszen ezt még ő se gondolhatja komolyan. Mégis mi oka lenne Aliciának támadást indítani? Esetleg a fegyveres készül valamire? Ilyen távból aligha érheti el, így erről az elképzeléséről ugyanúgy lemond.
Megannyi kérdés felmerül benne, de egyikre sem kap választ saját magától. A nőnek nem fogja feltenni őket, hiszen még a végén kivívna valami olyat, amiben nem biztos, hogy szívesen részesülne. Főként talán az a gondolat mozgatja, hogy mégis minek van itt ez a nőszemély, aki megjelenéséből és hangjából adódóan egyfajta katona lehet. És hogy hova tartozik? Aliciát nem különösebben foglalkoztatja sem ez, sem az, miféle erővel rendelkezik. Egyértelműen nem nekromanta, attól túlságosan elüt a külseje, ennek következtében pedig óvatos válaszokat kell adnia. Bárki lehet, aki ezer örömest átadja valamelyik hívő tökfejekkel teli csoportosulásnak - hacsak nem ő maga is egy ilyen.
- Alicia Zharis vagyok - mutatkozik be ő is a kérdés elhangoztát követően. - Helyesbítenem kell kijelentését: nem törtem be. Akkor durvább módszerekkel kerültem volna beljebb, feltörtem volna a zárat, tönkretettem volna az ajtót, ami azonban nyitva volt. - Eképpen kerüli ki a válaszadást. - A magam részéről pedig még maradnék egy darabig. Ha úgy tetszik, ön elhagyhatja az épületet, elvégre saját biztonságáról mindenki maga gondoskodik.
Egyre inkább mintha rászokna a hosszadalmas válaszokra, ami nem kifejezetten tetszetős a számára.

A játékot lezárom, sajnos TP-t nem tudok érte adni.