Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 52

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 94


You are not connected. Please login or register

Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom Empty Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom on Szomb. Jan. 23, 2016 12:16 am

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Különös hirdetés terjed el az egész kontinensen:

"A Tünde-Erdő melletti Waldburg kisvárosa közelében eltűnt lovam. Mivel szeszélyes időszakát éli, ez többször is megtörténhet, szóval kérem minden jóérzésű társam, - felekezettől és fajtól függetlenül - hogy segítsen nekem visszahozni. Egy Rémálom nevű fekete csődör az, könnyen felismerhető ezüst szerszámairól.. Én magam nem érek rá, de 2500 váltó üti mindenki markát, aki visszahozza nekem. A Waldburgi könyvtárban kell jelentkezni, ha megvan a lovam.

Köszönettel: H.p. E.
"

Aki vállalkozik a küldetésre, annak minden esetben az újra elkóborolt Rémálmot kell visszacibálni Waldburgba. A ló nem könnyű préda, nagyon makacs és gyors. Nem lekenyerezhető, szóval ténylegesen küzdeni kell vele. Aki visszaviszi, és jelentkezik, az szerény személyemmel, Hauptpaster Esroniel-lel találja szembe magát, aki hálás lesz, és bárkit, ténylegesen bárkit kifizet, majd hagy elmenni, következmények nélkül. Egy kör, ezer szó. Határidő most hétfő éjfél. Az interakcióért nyugodtan keressetek!

Jó munkát a kedves testvéreknek!

Felhasználó profiljának megtekintése

2Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom Empty Re: Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom on Vas. Jan. 24, 2016 6:07 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
* Három nap... Harmadik napja próbálja becserkészni azt az istenverte lovat, immáron kezén se számolva, hányszor sikerült megközelítenie, de mindig elmenekül előle a nyavalyás, s minél inkább próbálja megkaparintani annak fékjét, annál nagyobb vehemenciával ellenkezik neki... A mai nap más lesz, a mai nap nem fogja feladni. Nem... Se páncél, se kötél, se fegyver... Nincs mitől megriadnia a vadnak... Ember és állat.
~ A Sátán lova, a szavamra mondom, más alak nem tartana egy ilyen vehemens kancát, olyan mintha nem tisztelné az embert... Életemben nem láttam még ekkora hercegnőt, pokolian illik rá a neve...
* Csizmája sebesen csúszik lábára, miközben rövid időre bérelt fogadó-szobájában mérgelődve méregeti a helyzetet. Jó lovas, kifejezetten ért is az állatokhoz, de ez a pokoli, göthös gebe minduntalan túl jár az eszén, s olyan fényes, gúnyos intelligenciától égő lánggal figyeli, hogy legszívesebben rávetné magát, akárcsak egy ragadozó, s foggal körömmel tépné a húsát ott ahol tudja... Némi hiszti egy katonának is megadatik, nem?
- Vigyél répát!
- Szerinted nem próbáltam? Az a kolbászba való gebe még a méregdrága kockacukorra se jön, nem hogy a répára... Lassan több lesz a kiadás, mint amennyi hasznot hozna.
- Nemes állat?
- Hogyne, ilyen rakoncátlan nem lehet egy hétköznapi ló... De hogy mi baja van, fogalmam sincs... Borral itatják víz helyett? Nem zabot kap, hanem a pokol bugyrából felhozott üszkös szenet?
- Ki tudja...
* Valamiért elméje még mindig nem dolgozta fel, hogy egy lándzsával társalogni nem különösebben egészséges, megigazítván hűvösebb időkben hordott öltözékét be is vágja hát maga mögött az ajtót, s megindul az erdő menti ritkásan benőtt rengetegbe, a helyre ahol eddig számtalanszor meglelte már a kancát... Csak ő és a ló, semmi más. Igazából nem is kell sokat keresgélnie, legnagyobb meglepetésére már úgy fél órával az indulás után megpillantja a bestiát, ahogy éppen egy ritkásabb füves tisztáson Goblinfület legel.
~ Na most nem...
- Rémálom! Rémálom az apád térdét, gyere ide! Gyere te göthös ló, gyere rémálom, nem foglak bántani.~
* Hangja a tőle kifejezetten nem gyakori negédes magasságban mozog, mondandója élesen szemben van a hordozott stílussal, de végül is talán annyi mégsem várható el egy állattól, hogy képes legyen értelmezni azt, hogy most éppenséggel gúnyolva van.
- Gyere Rémálom, gyere! * Száját egy éles füttyentés hagyja el, amire a ló menten felemeli a fejét, s irányába is fordul... Sejti a sumákolást * - Ide Rémálom, jó Rémálom, gyere Rémálom! ~
* Balja közben kinyújtva előre, mindkét keze tisztán láthatóan üres, egyértelmű, hogy jelenleg nincs nála kötél, s még a mozgása sem annyira fenyegető, hogy az állatnak menten szaladnia kéne. Rémálom fülét megrándítja, fúj egyet, de mást véletlenül se tesz.
- Remélem Rémálom, hogy a gazdád tényleg fizet... Nagy franc lehet, akinek ilyen göthös állat kell~
* Úgy látszik egyenlőre működik az ármány, az állat valóban megindul irányába lassan... Idáig már eljutott párszor, még meg is simogatta a dögöt, de ennél tovább sosem tudott jutni... De a mai nap más lesz, most megkaparintja, vagy máskülönben ne legyen a neve az, ami. Megfeszül, nem mozog... Rémálom kíváncsisága lesz az, aminek győzedelmeskednie... Vagy éppen veszítenie kell.
- Gyere paci, gyere jó, ügyes, rohadt paci~ Gyere~.
* A dög tudja, ő is tudja... Mégis közelít, fülével ugyan néha gyanakodva csapkod, esetleg szipog, de mégis közeledik, s immáron csak két méter van kettejük között... Kritikus pillanatok ezek... Kezét kinyújtja, nem szabad sietni, most nem ő diktál, most itt kérem a karmester az állat.
- Rémálom, gyere rémálom!~
* S siker, tenyere az állat durva szőréhez ér... Értékeli a simogatást, ám egész biztos, hogy nem sokáig. Kettőt paskol annak orrnyergén, majd menten hátra is lép, hogy elengedje a nyomás alól. Az állat pár pillanatig csak figyeli az egészet, de végül ismét előre lép... Mohó bestia.
~ Jól van, itt a vége, nem menekülsz...
* Forradásos kacsója végigsuhan a bestia arcán, majd némi nyújtózkodás után szügyén is. Gyorsnak kell lenni, előre lép, s határozottan ráfog a gyeplőre. A pokol menten elszabadul, akkorát rándul a kanca, hogy menten elesik, de acélosan szorítja a féket, s bár már a menekülni próbáló állat a földön húzza, össze-vissza sározva durva szabászú barna nadrágját.
- Hóóó, hóóó!
* Rémálom nem hallgat a szép szóra, Hilde ereje lassan fogyóban, így kénytelen elkeseredett döntést hozni, s a gyeplőbe kapaszkodva felkászálódni, hogy még így futás közben előre vetődjön, s belekapaszkodjon másik kezével a nyeregbe. Isten se tudja hogyan, de ez valahogy mégis sikerül neki, s most már csak lábait kell bele erőltetni a kengyelbe. Az egész egyébként kifejezetten nem megy egyszerűen, ugyanis mindeközben a ló mozog, s igen keményen próbálja lerázni, mikor két lábra állva, mikor simán nekilökve egy fának. Piszkosul meg is sínyli ezt, de egy pár másodperc múlva biztos a fogása, s sikerül felülnie a nyeregre. Diadal, megtestesült diadal. 
- NA most lesz ennek végre, te rohadt dög. Gyí!  
* Jól esne belerúgni a dög oldalába a sarkantyúval, de kétségtelen, hogy már így is eléggé vad, így ezt a lépést most inkább kihagyja, s ehelyett nyugtatóan súg valamit a fülébe, amitől végül valahogy végre lenyugszik. Most már csak lassú ügetésre kell ösztönöznie azt, s szerencsésen meg is indul az állat, aminek hála már egy pár perc múlva meg is érkezik a könyvtárhoz. Fához vezeti azt, majd jó erősen rögzíti a gyeplőjével a vékonyabb bükkre. Istállósért kiállt, aki menten meg is érkezik, majd elvezeti az állatot a fogadó közelében lévő pajtába.
~ Ez is megvolna, már csak a fizetség hiányzik.
* Csizmája kopogva lépked a könyvtár márvány padlózatán, nem igényel különösebben sok keresgélést, hogy megpillantsa von Himmelreich zsinatelnököt. A kép darabjai összeállnak, mindent ért végre... A ló Esronielé, ő az, aki ezt a sátánt tartja, s ő az a gazda, akit oly hevesen szidott eddig. Némi szégyent érez, egy keveset, de nem fog tovább időzni ezzel, s féltérdre ereszkedvén meghajtja a fejét.
- Jó látni hogy a sajátjaim jönnek először.
- Örömmel, zsinatelnök úr...
- Nagyon nehéz volt?
- Makrancos egy állat, illik rá a név... * Fejét kissé megemelvén észreveszi a suttogva mocorgó papírokat, nem is kérdés, hogy azok biza váltók, s éppen emiatt még több szégyen lesz rajta úrrá. Fejét megrázza. * - Szó sem lehet róla, nem tudtam hogy öné az állat, nem fogadhatok el jutalmat... így csak a dolgomat tettem.
- Ha nem most, hát egy későbbi feladaton adom oda, csak tegye el.
- Hát legyen...
* Még ültében bólint magának egy rövidet, majd felemelkedik a pózból, s közelebb lépve kissé kelletlenül, de átveszi a jó adag pénzt. Mégiscsak megérte ezzel a szörnyeteggel szórakozni, rég volt a kezében ekkora összeg, fedezni kell a kiadásokat, amiket a kovácsmesterség tanulása jelent.
- Minden rendben megy? Nem akadékoskodnak a többiek a vámpírsága miatt?
- Minden a legnagyobb rendben, semmi, amit ne érdemelnék meg... Nos... Azt hiszem nem illendő tovább zavarnom a munkában, köszönöm a fizetséget...
* Mindig meglepi egy picit, hogy mennyire egy kedves ember is a zsinatelnök, nem sok rosszat tudna róla elképzelni, bár aztán a fene se tudja, hogy mégis mennyi kosz ragad rá. A hatalom, s az uralkodás sajnos néha megköveteli, hogy olyan döntéseket is kelljen hozni, melyeket az ember nem akarna.
- Ha bármi gondja akad, küldjön levelet! Áldás, békesség!
- Áldás Békesség.
* Sarkon fordul, többet nem is nagyon néz hátra az egyház feje irányába... Lépései még egy kicsit bongva hallatszódnak a tágas épületben, ám nem is oly sokára már pakol a szobájában, s utazik is vissza Hellenburgba, hogy bepótolja azt a munkát, amit elsumákolt a ló keresése során.

Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom Empty Re: Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom on Vas. Jan. 24, 2016 7:59 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
'A Rémálom? Az csak félig ló. Mit nézel úgy, fiú? Ja, hogy a másik fele? A másik fele ördög.'
Egyetlenegyszer került szóba ilyen nevű ló a fülem hallatára úgy, hogy ilyen hosszú idő elmúltán is emlékezzek rá: fekete félvér volt, hosszú lábú, széles ékfejű fiatal mén. Nem tűrte a vasat a lábán, nem tűrte a nyerget - egész héten át arra kötöttek fogadásokat mindenfelé a legények, ki tudja megülni elsőnek. A részletekre nem emlékszem, s arra sem, kié lett végül... az azonban biztos, hogy ezzel a Rémálommal, hiába az eltelt évtizedek, ugyanolyan nehéz dolga lesz annak, aki megpróbálja visszavinni.
Van időm effélére - több, mint egy hét szabadidőt kaptam pihenésül, s most, hogy a vasderes Ólmosesőt elveszítettem, nemigen találom a helyem a Katedrális birtokain. A legtöbb lovat meg tudom ülni, a rájuk kényszerített munka mégis mérföldekkel elmarad attól a sikerélménytől, amely a ló meg a lovas közötti ösztönös egyetértésből fakad.
Fogalmam sincs, kicsoda H.p. E., de a Rémálmot visszaviszem neki; ha másért nem, hát a ló kedvéért. Egy férfi meg a lova összetartoznak.
És addig sem kell tétlenül bóklásznom az udvaron.

Az ajtóban torpanok meg.
Rendesen nem vinnék magammal fegyvert - akadályoz a szabad mozgásban, amelyre alighanem nagy szükségem lesz -, de ki tudja, hová keveredem közben? Túl sok minden terheli a számlámat ahhoz, hogy neki merjek fegyvertelenül vágni; kelletlenül bár, de visszafordulok a kardomért, mielőtt lekocognék az istállóba.
A nagy harci mént viszem, amelyet még Hellenburgból hoztam el. Lassabb, mint ideális volna, de az erejére szükségem lesz; valami azt súgja, a szökött állat nem kezesbárány éppen.
Szerencsém akad bőven, mert verőfényes idő van: a téli ég fagyosan szikrázik odafenn, s az út meg az erdei talaj egyaránt sártól mentesek. Foltokban ül meg csak rajtuk a jég - ha időjárást kérhetnék a kedvemre az Úrtól, hát valami ilyesmi jönne a nyelvemre a télen. Jókedvű galoppban vágok neki a terepnek, Waldburg felé toronyiránt; a ló, még ha szökik is, nem nagy kalandor. Szívesen marad az otthona tájékán.
Dombos, tisztásokra oszló vidék terül el errefelé: jól tettem, hogy kitartó lovat választottam, de az ítélőképességem dicsérete idáig terjed mindössze.
A szökevény fekete mén ugyanis sehol.
Órák óta rójuk a környéket, és még mindig semmi: szarvast és rókát már találtunk nem egyet, Rémálomnak azonban nyoma sincs. Miért is gondoltam, hogy a végtelen tájon csak úgy rábukkanhatok az állatra? Az is lehet, hogy a háborúban éhező parasztok még a szökése napján elkapták és megették az utolsó morzsáig. Majd a szerszámzata szebejön a gazdájával az egyik feketepiacon, ha ugyan túl tud adni bárki is efféle drága holmin.
A fejemet ingatva ugrom le a nyeregből a patak partján, hogy a lovammal együtt igyak a vízből; egymás mellett hajlunk a zubogó, áttetsző tükör fölé, amikor mozgást látunk a túlparton.
Ő az!

Dermedten bámuljuk egymást a víz felett, az ember meg a két ló: a jövevény csak Rémálom lehet, mert a fején makulátlan, fényes csatokkal és karikákkal összefogott szíjak szikráznak. A patái fénye sem kopott még meg a kóborlásban, szinte érzem az olaj illatát, amellyel ápolták egészen pár nappal ezelőttig...
Erős, tökéletes ívű hátán fekete bőrből való nyereg, alacsonyra engedett kengyelszíjjal.
Akárki is legyen H.p. E., a lába olyan hosszú, mint az enyém.
Én mozdulok elsőnek, villámsebesen ugrom talpra, s már elrugaszkodtam a lovam felé, amikor Rémálom észbe kap; idehallatszik a szilaj prüszkölése, ahogy csöpögő pofáját felrántja és helyben fordul sarkon, hogy nekihuzakodjék a vágtának.
Aztán futunk. Átgázolva a patakon, felhajrázva a domboldalon és le a túloldalán; kiugró tölgyfagyökéren ugratok át a nyomában, hogy belemelegedtünk mindhárman.
Kegyetlenül gyors a fekete mén, elmaradunk tőle: szerencsére a lovamat hiú versenyszellem hajtja utána, én pedig elég gyakorlott erdei lovas vagyok, hogy tudjam, merre fordulva tudok a sarkában maradni. Így üldözzük egymást egy darabig: hogy eléje vágok, néha éles kiugrásra ösztönzöm, az idő pedig úgy illan el a fejük felett, mintha számon kéne tartanunk hozzá, hogy az általunk ismert ütemben teljék. Csatakos zihálásban osztozunk mindannyian egyhamar; akkor is, amikor a nyereg szarvára hurkolt kötéllel oldalról célba veszem a nyakát.
Természetesen elvétem.
Rémálom hátrahőköl - a sátánfajzatnak jobbak az ösztönei, mint egy vadászkutyáé -, a hurok pedig ártalmatlanul hull a földre egy szomszédos fa tövében; szitkozódva rántom vissza, csaknem lerántva magam a nyeregből, ahogy megakad valamiben odalent. Ösztönösen helytelen mozdulattal kapaszkodom meg a saját lovam kantárjában, amivel oldalra rántom a fejét: fájdalomtól nyerítve táncol a fekete csődör felé, aki a közelségétől megvadulva, gondolkodás nélkül előreugrik.
A mellső lába beleakad a kötélbe, kitépi a lemért hosszát a kezemből; hogy szabaduljon, vadul ugrik egyet, de csak pár lábnyi teret nyer vele. A kötél megfeszül, mindkét ló felháborodottan, fülsértőn nyerít - aztán Rémálom összegabalyodott mellső lábakkal zuhan előre, s én nem várom meg, hogy teljesen fölhemperedjék. Leugrom a csatamén hátáról, vakmerő ívben a szökevény felé; ahogy az féltérdre emelkedik, én már ott is vagyok, megragadom a sörényét és átvetem felette a lábam.
Könnyedén találom meg a kengyelvasat a lábammal, a kantár azonban sokkal nehezebb falat: az a ló ficánkolásától előrecsúszott annak homlokán, nem hagyva nekem semmi más fogódzót, csak a nyerget vagy a dús, hullámos fekete sörényét. Egy pillanatra megdermedünk, amíg felfogjuk, mi történt: én reagálok először, és előrehajlok a nyaka mentén, hogy megszerezzem a szárat, mire a csődör előrenyújtja a hosszú, makacs fejét.
Komolyan?
Megreszkírozom a mozdulat elnyújtását, fél kézzel a nyeregbe kapaszkodva, és egy percig úgy érzem, nem sok választ el a sikertől, amikor Rémálom úgy dönt, elérkezett a megfelelő pillanat. Oldalra fordul lendületesen, amitől félrebillenek a hátán; hátrahőkölök, hogy megtartsam az egyensúlyom, ő pedig a nyaka minden erejét beleadva hátrafejel. Egyenesen homlokon talál, és én ösztönösen tudom, mi következik: ahogy felágaskodik, felállok a kengyelben és átölelem a nyakát. Két lábon táncol hátra egy lépést, amíg én a szédülő fejem a sörényébe fúrva fohászkodom, hogy ne rúgjon ki hátrafelé - azzal a fején át előre vetne le magáról, és szinte biztos vagyok benne, hogy ha sikerrel jár, azonnal eltipor.
'Ja, hogy a másik fele? A másik fele ördög.'
Szerencsém van, egy vágtaugrást választ: kemény izmai felpattannak, akár az íjhúr és már messze járnánk, ha a kötél nem volna a másik mén nyergére hurkolva - így csak félrerándul a teste keményen. Alighanem a térdére hurkolta a lelazult hosszát, amíg velem birkózott. Szédülve kapaszkodom a nyereg szélébe meg a kezembe akadó meréknyi sörénybe, úgy cseng a fülem, akár a Katedrális fiatornyába akasztott harangfüzér; ő felbakol alattam, és hiába szorítom a lábammal, ahogy csak tudom, mégiscsak sikerül feldobnia a nyeregből. Előre rettegek, teljes joggal, mert nem várja meg, hogy visszataláljak a kengyelbe a lábammal; szilaj dobbantását azonnal megismétli, én pedig, hogy az övön aluli ütéstől meneküljek, letámaszkodom a farára, hátrafelé. Rossz döntés, mert észre sem vettem, hogy közben kitáncolt oldalra; a felpattanó háta egyszerre találja el a combomat meg a jobb kezem, és hirtelen nem tudom, a csuklóm vagy a lábam tört-e el. A mén nem várja meg, hogy kiderüljön, hanem megrázza magát még egyszer; érzem, hogy ezúttal gunyorosan kevés energiát öl a mozdulatba, de nincs is szüksége többre - ennyi éppen elég e pillanatban, én pedig akkorát esem a magas hátáról összegömbölyödve, félvakon, hogy a föld is belerázkódik alattunk.
Rettegve ugrom fel, hogy elkerüljem a lesújtó patáit, de nem jutok túl messzire - becsületesen hemperedem a göröngyös talajra két botladozó lépés után, aminthogy fogalmam sincs, merre a lefelé, s merre a fel: csak egy pár pillanat múlva, ahogy keservesen feltápászkodom
(vigyen akkor el az ördög lovastul, H.p. E!)
akkor veszem észre, hogy végül mégiscsak győztem: a szökevény csődör a bal mellső térdére hurkolt kötéllel ácsorog, ellenségesen hátracsapott fülekkel, de a patája csak az élével érinti a földet: ahogy félrehúzódik, látom, hogy egy kissé sántít. Megránthatta a nagy ficánkolásban.
Legszívesebben orrba vágnám, és ingerülten meredünk egymásra, leszegett fejjel: mindenem fáj, mintha vasdoronggal vertek volna végig, de ő is megszenvedte a találkozást: kifulladva zihálunk egy ideig, mielőtt lazítanék a tartásomon.

Másnap reggelre jár az idő, mire Waldburgba érünk.
A lába fájdalmát bizalmatlanul, de sokkal szelídebben adta a kezembe, mint a hátát - órákba telt, mire engedte, hogy bekötözzem, de a végén egy egész fertályórára nyugtatta súlyos, puha orrú pofáját a vállamon. A sántasága a lassú sétában tovatűnt hajnaltájt - most meglehetősen engedelmesen sétál utánunk, egészen a könyvtár előtti térig.
Nem próbáltam meg felülni rá többször.
Eloldozom a lovamtól, s kipányvázom az istálló elé - nyurga lovászfiú szalad elém, megragadva az értékes kantárt. Megveregetem Rémálom nyakát, utoljára - leverem a rám ragadt port a vállamról meg a mellkasomról, és felsétálok a lépcsőn.

A könyvtár számos asztalánál, az egybenyíló helyiségek közepén egyetlen ember ül: magas, karcsú alakja, lehajtott feje, az arcába lógó világos, hosszúszálú haja eltéveszthetetlen ugyanúgy, ahogy a vigyor is, amely a képére kúszik, amint belépek az ajtón.
- Hozott valamit, vagy inkább vinne, Kather?
A férfi hangja kedélyes, tartásában semmi feszültség. Tudhattam volna.
- A fejemet éppen megtartanám - felelek csakoly nyugodtan. - Hanem a lova elkóborolt, zsinatelnök. Mentségemre legyen mondva, nem tudtam, hogy a magáé.
- Ha tudja, hogy az enyém, akkor vissza se hozza, hanem elviszi?
- Magától jött át a határon - vigyorodom el gondolkodás nélkül. - Így nem az igazi.
Esroniel von Himmelreich szeme nevetősen szikrázik, életre keltve a mosolyát egy pillanatra. A főeretnek erszényt vesz elő az asztalfiából.
- Ha magamtól adom ezt, akkor visszajön?
- Megtarthatja. A ló kedvéért tettem.
- Ha nem fizetem ki, még a végén elszökik megint. Vigye nyugodtan.
- A fejébe vette, hogy nem marad adósom, igaz? - vonom fel a szemöldököm, további ellenkezés nélkül.
- Odaírtam, nem? Mindenkinek jár a pénz.
- Azt nem írta, hogy a lova a Sátán fia.
Nem sok híja volt, hogy a zsinatelnök lova véghez vigye azt, amire az emberei képtelenek. A férfi derűsen mér végig.
- A tündéktől kaptam. Használati utasítás nélkül.
- Kint várja.
- Köszönöm, Boszorkánypöröly.
Szívdobbanásnyi szünet. Csak nem te voltál...?
- Ne kísértsen - ingatom a fejem egy horkanással, de már sarkon is fordulok: meg kell hagyni, hogy von Himmelreich zsinatelnök nem mozdul a helyéről. A tekintetét magamon érzem, ahogy kisétálok a teremből, majd átvágok a hallon, mégsem támad rám senki.
Az istállóig még kibírom sántítás nélkül.



A hozzászólást Norven Kather összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 24, 2016 9:04 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

4Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom Empty Re: Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom on Vas. Jan. 24, 2016 8:06 pm

Amelia Tewelon

Amelia Tewelon
Déli Katona
Déli Katona
Először egyáltalán nem foglalkoztam a hirdetéssel, amiben valaki az elveszett lovának visszaszerzéséért ajánlott jutalmat, de mikor már a harmadik fogadóban is belebotlottam, ráadásul a pletykák egyre vadabbak lettek azzal kapcsolatban, hogy a ló igen csak hű a nevéhez, egy igazi Rémálom és még senkinek sem sikerült kötőfékvégre kapnia, elgondolkoztam a dolgon.
Nem vagyok egy nagy lószakértő, de nem gondoltam volna, hogy kifog rajtam egy egyszerű ló, ha úgy döntök még is megpróbálom.
Nem mondom, hogy ebben nem játszott szerepet a csábító 2500 váltó.
Végül is ott jártam a közelben, így nem nagy kitérő lenne.
Ez aztán el is döntötte a kérdést és másnap reggel felpattantam Hűséges hátára, hogy körbe nézzek a kisváros környékén, merre lehet az a szabadságra vágyó paripa, mely ennyi pénz megér ennek ellenére a gazdájának.
Nem vagyok egy nagy nyomolvasó, de találtam egy patakot, amihez az állatok inni jártak, így úgy gondoltam érdemes egy kis időt rááldozni és lesben állni, háta feltűnik a hátas is. Nem lesz nehéz akár még a sötétben is felfedezni, hiszen az írás szerint teljes szerszámzatban vált kámforrá.
Nagyon reméltem, hogy nem jöttem hiába és valaki már nem vadászta le előttem, mert sejtésem szerint jó pár embernek már csak az ezüst szóra is megcsillant a szeme, így bőven számíthattam akár konkurenciára is.
Azonban szerencsém volt, csak egy délutánomba került és feltűnt a pataknál Rémálom.
Épp a vacsorámat pakoltam ki magam mellé a fűbe, mikor megláttam, de azonnal ott hagytam mindent és elindultam a vízre hajoló ló felé nyugodt léptekkel, mert természetesen nem állta szándékomban elijeszteni.
- Csak nyugi Rémálom, csak nyugi! – nyújtottam előre a kezem úgy igyekeztem felé, halkan beszélve hozzá.
Persze azonnal felkapta a fejét és fülét hátracsapva meredt rám nagy fekete bogár szemeivel. Egyre közelebb értem hozzá és már biztos voltam benne, hogy mindjárt megragadhatom a kantárját, mikor megvillant valami a szemében és nagyot horkantva mellső lábaival ugorva egyet dobbantott és a következő pillanatban már csak a farát láttam távolodni. Olyan közel volt, hogy a farka szinte az arcomba csapott.
- Hogy az a……..! – káromkodtam, dühösen csapva egyet a levegőbe.
Viszont a ló nem ment messzire. Csak annyira távolodott el, hogy még lássam a lassan lefelé haladó tompuló fényben és megállt legelészni.
Ismét elindultam felé, ha lehet még lassabban, mint az előbb. Láttam a füle mozgásából, hogy észrevett, de jóízűen harapta a füvet tovább, de ahogy ismét csak egy hajszálnyira álltam arról, hogy megragadjam, megint elszaladt. Ezt még eljátszottuk vagy háromszor és megesküdtem volna, hogy a nyihogásában káröröm hallatszik, minden alkalommal nagyobb és vidámabb.
- Dögölj meg te rusnya démon! – roskadtam a földre lihegve, miután majdnem sikerült a kengyelt legalább elkapnom.
Ekkor lobbant utolsót a nap fénye és már Rémálmot sem láttam a sötétben.
- Ha nem fizet ki a gazdád, magam vezetlek a mészároshoz és csizmát csináltatok a bőrödből. – morogtam, ahogy visszacaplattam Hűségeshez, aki közben széttúrta és felzabálta a vacsorám felét is és most szinte rám vigyorogva rágcsálta a zabláját. – Ezért fizettem neked fedett istállót, vettem neked drága zabot és csutakoltalak le minden egyes este? – néztem rá szemrehányó tekintettel.
Viszont az ételmaradékra ismét visszanézve eszembe jutott egy ötlet és most már én is rávigyorogtam Hűségesre.
- Minden meg van bocsátva pajtás………vagyis, csak akkor, ha sikerrel járok, különben nem leszünk ilyen jóban. – fenyegetem meg a ujjammal.
A fogadóban, ahol megszállok, másnap reggel veszek pár almát és egy köteg répát, majd visszatérek oda, ahol tegnap találkoztam Rémálommal.
Nem messze az ivóhelytől találtam egy kellemes kis fát, melynek ágai alkalmasak voltak a célra.
Szép sorban fellógattam úgy jó két méter magasságban a vásárolt gyümölcsöt, zöldséget, majd magam meg felmásztam egy fölötte lévő ágra és elrejtőztem a lombok között.
Már csak várnom kellett és reménykedni, hogy a paripa még itt van.
Egyre türelmetlenebb lettem, ahogy ment lefelé a nap, de végül megláttam a hátast, aki óvatosan közeledett, fülei radarként forgolódtak.
Nem volt kétséges, hogy igen ravasz jószággal vert meg az ég, nem csoda, hogy még senkinek nem sikerült befognia.
Még levegőt sem mertem venni, mozdulatlanul vártam, hogy csemegézni kezdjen megnyugodva. Úgy éreztem teljesen elgémberedtem, de végül eljött az én időm és elrúgtam magam az ágtól, egyenesen a nyeregbe vetve magam.
Rémálom először megdermedt, majd akkorát bakolt, hogy majdnem lezuhantam róla, aztán megpróbált nekinyomni a fának, de időben rántottam fel a lábam.
- Hééééé! hóóóóó! A jó anyádat! Milyen gazdád volt neked? Biztos valami anyámasszony katonája, aki még egy lovat sem tud betörni! Hóóóó, te ördögfattya!
Lement a nap, mire verejtékben úszva sikerült engedelmességre bírnom, akkorra már olyan lószagom volt, hogy magtól is elszédültem.
Viszont nem akartam egy istállóba vinni, mert akkor egész éjjel őrizhettem volna, így inkább úgy döntöttem, megyek most, hátha szerencsém lesz és nem csak egy üres Könyvtár fogad majd.
Azért még nincs annyira későn, mikor az épülethez érek, még az utcán is siet egy két járókelő, a Könyvtárban meg fényt látok.
- Hála az égnek! –sóhajtok fel és kipányvázom a lovat.
Rémálom is elég lestrapáltnak tűnik most már.
A helyiségbe lépve egy kényelmes székben olvasó alakot látok, akinek ruházata alapján jómódú fickóra gondolok, így ha szerencsém van, ő lesz a hirdetés feladója.
- Meg van a ló, itt van a Könyvtár előtt, azt javaslom vágja le és vegyen egy másikat! – szólítom meg egyenesen, mert túl fáradt vagyok az udvariaskodáshoz.
- Ejha, ilyen rossz lenne?
- Maga a sátán! Ravasz egy dög! Majdnem kitörte a nyakam!
- A tündének, akitől kaptam, a gerincét törte el. - vonja meg a vállát.
- Mondom jobb levágni! - morgom egy pillanatnyi meghökkenés után. - De a maga dolga, én végeztem vele!
- A pénz itt lesz, viheti. - mondja, és kicsúsztatja az asztal szélére az összeget.
- Köszönöm, úgy érzem semmiért nem dolgoztam még meg ennyire. - lépek oda és kapom fel a pénz, majd biccentek egyet és sarkon fordulva elvonszolom magam.
Már csak valami szállást kell találnom magamnak, hogy végre lefekhessek és két napig fel se kelljek.
Persze másnap már jobb színben látom a világot és a reggeli elfogyasztása után még szebben.
- Hallottad, hogy meg lett a zsinatelnök lova?
- Pedig már azt hittem örökre elveszett az a jószág.
Még jó, hogy már lenyeltem a falatot, mert biztos megfulladtam volna, mikor meghallottam a konyha felé eltűnő két cseléd beszélgetését.
~ A zsinatelnök? Esroniel von Himmelreich volt az személyesen, akivel beszéltem, akivel ÚGY beszéltem? Atya.... Úr...... Isten! ~
Még jó, hogy nem mondtam egyebet is!
Jobb, ha gyorsan elhúzom a csíkot, míg esetleg nem gondolja meg magát.
Fizettem és már ott sem voltam. De azért meg kell hagyni jó móka volt, bár soha többé nem fogok felcsapni lóvadásznak.




Felhasználó profiljának megtekintése

5Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom Empty Re: Azonnali Játék: Egy igazi Rémálom on Kedd Jan. 26, 2016 7:52 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Köszönöm a lovat, jár a pénz, testvérek!

[color:490e=#copper]2500 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.