Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

1 Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szer. Jan. 27, 2016 6:35 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Na akkor most ugrik a majom a mélyvízbe Smile

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Jan. 28, 2016 6:40 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Ugrik is, ráadásul keményet toccsan! Twisted Evil
Az átok megszűnt. Nincs többé, egyik napról a másikra múlik el. De nem te találtad meg, valaki másnak jött össze. Nem tudod, ki és a környezetedben senki, de látszólag nem is nagyon érdekel senkit. Mihez kezdd most Mindenem-a-munkám-meg-a-sötételfem Mina kisasszony?

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

3 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Feb. 18, 2016 8:52 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Általában mesékben szokott olyan lenni, hogy amikor valaki felébred, azzal az érzéssel ébred, hogy valami megváltozott. Mintha az idő kereke egy hatalmasat fordult volna, mintha egy hatalmas felleg röppent volna el a fejünk fölül... mint mikor tavaszra fordul az év, csak nem szépen lassan, folyamatosan, hanem egyik pillanatról a másikra, Isten egyetlen csettintése nyomán változtatta volna meg öltözetét a világ.
Mina pedig pontosan ezzel az érzéssel ébred ma... De hisz Isten ugyan miért ültetne ilyen érzéseket a lelkébe? Mióta kedveli Isten a vámpírokat? ők elvégre is egy elátkzott faj...
Mozdul egyet a takaróján, majd kíváncsian kinyitja a szemét. Olyanféle izgatottság fogja el, hogy hirtelen elmegy a kedve a további fetrengéstől, ami egyébként mindig ébredési rituáléjának részét képezi. Halványan kinyitja a szemét, és meglepődve tapasztalja, hogy egyelőre nem lát semmi rendkívülit. A szomszédos ágyon Damin szuszog mellette ugyanolyan nyugodtan, mint ahogy mindig szokta...
Mina hirtelen indíttatásból kikel az ágyából, és azonmód, ahogy van, lenge hálóruhájában elhagyja a házat, hogy aztán az udvaron állva bámuljon feölfelé az égre, s ámulva nézze az eget... Egészen addig, amíg rá nem jön, hogy úgy viselkedik, mint egy őrült. Mi a fene ütött belé? Mit művel?
Figyel... erősen figyel, és próbálja elcsípni, hogy mi az, ami nem olyan, mint máskor. Falusi csönd, halvány füstszag lengedezik a levegőben, a hajnali pára és köd teszi nyirkossá a levegőt, harmatossá a kósza fűszálakat, itt-ott már kakas kukorékol, mert persze, hogy azok soha nem fáradnak el...
...a nap pedig óvatosan bukkan ki a hegyek mögül, s elönti a tájat fénypászmáival. Aranylóra festi a házfalakat, élénkre színez mindent. S fénycsóvái most ott pihennek Mina bőrén is.
A vámpírlány ott álldogál a napfényben.
Mikor éppen megdöbbenten kapna a karjához, egy erősebb szélfuvallat süvít át szerény házuk udvarán, egy-két kósza levelet felkapva, s átfésülve Mina jelentős fekete fürtjein, na meg lenge ruháján is, ami emlékezteti arra, hogy éppen egy szál semmiben ácsorog kint az udvaron... Borzongva húzza össze magát, s dobogó szívvel próbál magyarázatot keresni arra, hogy miért nem érez fájdalmat, mikor a napsugarak hozzáértek a bőréhez.
- Mina, mi a gond? - kiált utána egy gondoskodó hang, s mikor hirtelen odakapja a tekintetét, az ajtóban egy értetlen képű, álomkóros sötét tündét lát. Jelentősen zavartan iszkol vissza a házba, majd erőteljesen bevágja az ajtót, nekitámaszkodik, s liheg egy sort, hogy visszanyerje a szíve s légzése a normális ritmusát... Mindeközben arca körülbelül egy űzött vad kifejezését ölti magára.
- Mi a fene történt? Úgy nézel ki, mint aki szelleme látott. Rémálmod volt? És egyben alvajáró is lettél? Egyáltalán, mi a fenét keresel te ébren ilyenkor?! - záporoznak a felháborodott kérdések - amik persze csak azért felháborodottak, mert ő bajba sodorta magát -, amelyekben szinte mintha saját magát hallaná.
- Nem égett le a bőröm. - Láthatóan nagy jelentőséget tulajdonít a szavaknak... Damientől viszont csak egy olyan pillantást kap, mintha nem teljesen normálisnak néznék. Mina erre idegesen felmutatja a karját, és rábök a halovány bőrre... amelyen nem látszik semmi. - Látod? Semmi baja. Nem is éreztem semmit. Kint álltam a napfényben! És nem éreztem semmit! - Hatásszünet... Erre már kap egy szemöldökfelvonást. Damien értetlen arca és táskás szemei arról árulkodnak, hogy még ő is szívesen meghosszabbította volna alvási idejét pár órával. - Álmos vagy, tudom, de ez... ez... - Meleg kezek fonódnak rá heves gesztikulációba kezdeni akaró karjaira. - Én ezt a saját szememmel akarom látni, Mina... - közli a hegyesfülű higgadt, nyugodt hangon. - Csak légy szíves, várj egy fél percet...
Még egy sóhajtva ajtónak dőlés... Majd miután Damien felszedelődzködött - legfeljebb annyira volt ideje, hogy megdörzsölje a szemeit, de Mina türelmét már ez is próbára tette -, Mina meg normális öltözéket öltött magára, nevezetesen a kedvelt prémkabátját, ismét kivonulnak az udvarra, hogy immár ketten lássák a csodát...
- Éés most, pontosan mit kéne látnom? - kérdi Damien álmosan, Mina karját vizsgálva.
- Nem érted?! - az idegessége lassan kezd az egekig hatolni. Most semmit sem tud tolerálni. - Nem hat rám! Egyáltalán nem hat rám. Legalábbis fájdalmat kéne éreznem. Úgy érzem magam... úgy érzem magam, mint egy közönséges ember... várj! Add csak a kezed... - Hogy... mmi? Azt, megint? M-muszáj ezt...? - Ne aggódj, vigyázni fogok! - Fogalma sincs, ez mennyire meggyőző kijelentés egész testében remegve és vérben forgó szemekkel. De legalább megpróbálta. Damien vonakodva és húzódozva felemeli a kezét, Mina pedig megragadja azt, és... várja, hogy elinduljon a késztetés, de semmi. Ujját a sötét tünde csuklójára szorítja, érzi, ahogy sebesen áramlik benne a vér, egyre emelkedő ritmusban pumpálódik, ahogy a másik félelme erősödik, s várja, mi fog következni... Azonban nincs oka félelemre.
- Ez furcsa. Még soha nem éreztem ilyet.
- Még soha nem érezted azt, hogy nem akarod átharapni a csuklóm?!
- Nem. - Hát, jókor mondod... - Soha nem voltam ennyire nyugodt vér közelében! Nem érzek semmit, érted? Semmit! - És ez az üresség megijeszti. Valamint a sok fényhez sincs hozzászokva. Ösztönből azonnal menekülne vissza háza hűs rejtekébe, s már várja a büntető fájdalmat, de nem jön semmi.
- Körbenézek a faluban. - jelenti ki a lány hirtelen, majd ellentmondást nem tárően elkezd kifelé rohanni a portáról. - Mina, várj! - Lehet, hogy álmodom!... Akkor meg legalább hadd szaladgáljak egy kicsit.
Bár ilyen élénk érzelmeket sosem érzett még álmában. Sosem akart álmában megőrülni... Pedig most közel áll hozzá.
Egyből oda siet, ahol a legtöbb ember van: a fogadó. Már kora reggel is tele szokott lenni népekkel, melyek fele a még előző napról ott maradt részegek, mások pedig csak nemrég jöttek, hogy egy kis ébresztővel indítsák a napot.
- Valaki azonnal világosítson fel, hogy mi a csoda történt! - ront be az ajtón, mire mindenki megrökönyödötten kapja fel a fejét, hogy meglásson egy vérmes, csapzott hajú vámpírlányt.
- Nahát, Mina, téged se gyakran látni ilyenkor. - köszönti a szőke fogadóslány vidám mosollyal, amire csak még jobban kedve lenne hozzávágni egy tányért... csak az a baj, hogy nincs nála tányér. Mi a csoda ez? Mi ez a felhőtlen boldogság?
- Ezek szerint te tudod, mi történt? Anja, én nem értem...
- Miért vagy így kétségbeesve? Inkább örülnöd kellene, hogy végre nem kell rejtőzködnöd a nap elől. - Anja gyöngyös kuncogására ökölbe szorul a keze.
- Miért történik ez velem?
- Megtört az átok, te nagyokos.
És egyszeriben mintha megfagyna a világ.
Ha lehetséges az, hogy valakinek néhány pillanatra leálljon a szíve, majd újrainduljon, akkor most ez Minával megtörténik.
Majd csak áll ott, mint egy idióta, kezeit a bárpultra támasztva, ugyanabban a követelőző pózban, ahogy az imént, lassan, majd egyre gyorsabban szívva magába az éltető levegőt, amire egyre inkább szüksége van, mert úgy érzi, hogy menten összeesik, hogy a földet valaki egyetlen gyors mozdulattal kihúzza alóla, minden eltűnik körülötte, ő pedig csak lebeg a semmiben, kapaszkodó, támasz nélkül, süketen és vakon és elveszetten...
...mindeközben végig Anja vidám, ám csodálkozó arcába néz, aki nem tudja mire vélni a reakciót.
- Kisasszonka, még egy korsó sört, legyen olyan virágszál!
- Azonnal viszem! - csilingeli máris, s indulna kiszolgálni a vendéget, ám Mina megragadja a karját, amit enyhén rémült sikkantás követ. - Várj! Hogy... hogyan? Megtört? Mikor? És hogy? És ki... hol...
- Mit számít ez, drágám, örüljünk, hogy így történt. - von Anja vállat, majd folytatja is felszínes csacsogását a fogadóban tartózkodó többi személlyel, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a megsemmisült Minát, aki számára egyértelművé vált, hogy itt és most nem fog választ kapni.
Ordítani lenne kedve, és toporzékolni, sikítani, és minden hasonló nevetséges módon kifejezni nemtetszését... S nem is a józan ész vagy a tapintat az, ami megállítja ebben: pusztán az, hogy a döbbenettől moccani sem képes. Most már ideje felébredni - mondja magának, és csak áll ott... amíg percekkel később Anja vissza nem jön, hogy megkérdezze, jól van-e. Nem - akar válaszolni. Nem vagyok jól. - Helyette nyel egyet, hogy teljesen kiszáradt torkát megnedvesítse, ám ekkor csak annyit ér el, hogy köhögőroham jön rá. Anja azonnal intézkedik is, és még mielőtt tilakozhatna, egy valamiféle folyadékkal teli poharat nyomnak a kezébe, majd a szájába is, úgyhogy már muszáj lenyelni azt. Halvány csípést érez és a világ kicsit elkezd hullámozni a szemei előtt, de fogalma sincs, hogy ennek az ital az oka, vagy az, amit az imént hallott...
Viszont tovább nem bírja. A poharat nemes egyszerűséggel elengedi, majd sarkon fordul és erőből kiront a helyiségből. Még érzékeli a koppanást-csörrenést, amelyet a földdel érintkező ivóedény hangja okoz, de nem törődik vele, csak iszkol tovább...
...amíg teljes lendülettel neki nem ütközik egy Damiennek.
Ennek hatására mindketten a földön kötnek ki. Két megdöbbent szempár, egy vörös-rózsaszín és egy élénkzöld forr egymásba. - Na jó, Mina. És most szépen itt maradsz.
- Itt?! Nem is mászhatok le rólad?
- De... annyit megengedek, hogy lemássz rólam. De ne szaladj sehova, rendben?
Mindan fordul egyet oldalra, így már hanyatt fekszik a földön, s felbámul az egyre világosann liláskék színt fölvevő égre... hitetlenül bámul a hatalmas, elfolyó messzeségbe, s arra gondol, még sosem látott ilyen szépet. De még sincs joga hozzá... - Damien, lehetséges ez? Lehet, hogy valaki megtörte az átkot?
A sötét tündén látszik, hogy ez az első pillanat, amikor ő is kezdi megfontolni a tény esetleges igazságát... - De mit jelentene ez? Mi lesz veled? S a többi vámpírral? És mi lesz... mi lesz velem? - nem félve kérdi, pusztán elgondolkozón.
- Há... hát ha a bőröd elkezd világosodni, akkor tényleg elkezdhetünk félni... - Még most is van ideje viccelődni? Mégis hogy?... Az előbb úgy érezte, vége lesz mindennek. Igazából még most is úgy érzi, de ha van egy Damien, akihez beszéljen, valahogy minden elviselhetőbb.
Hirtelen eszébe jut valami, és villámsebességgel felpattan a földről, állásba. - El kell mennem hozzájuk! - Mármint...? - Hozzájuk! Vissza... a.... a családomhoz... - halkítja le a hangját, s egyszeriben összeszorul a torka, a gyomra, a szíve, mindene... már a viszontlátás gondolatától is görcsbe rándul mindene, de ez elkerülhetetlen. Ha bármit is ki akar deríteni, először őket kell keresni.
- Készen állsz rá? - A hegyesfülű hangjába rejtett aggodalomtól képes lenne elolvadni, viszont most nem alkalmas a helyzete az olvadásra... - Nem számít, készen állok-e. Most azonnal indulni kell. Különben megőrülök. - jelenti ki teljesen tárgyilagosan. - Jössz velem? Nem muszáj. - kész lenne egyedül menni, s ezt komolyan is gondolja. - Kizárt. - egyértelmű válasz, nincs apelláta. - Mármint, kizárt, hogy egyedül menj. - Rendben... Akkor induljunk...
A fogat körülbelül mindig útra készen áll, így most sem okoz gondot előkeríteni... és már úton is vannak... s nem számít, hogy Damien alig aludt az éjszaka, így kis híján elalszik, csak az út esetenkénti rázkódása képes ébren tartani, ő azért még jön, természetesen.

***

A Nachtraben-kastélyt övező hatalmas erdőségek közül alig látni ki. Még télen is. A nap egyre magasabbra kúszik fel, narancsszínre festve a földből csontvázkezekként kinyúló fákat. A lovaknak nincs egyszerű dolguk a tereppel való megbirkózással, viszont szegényeket úgy hajtják, hogy egy idő után már nem mernek lelassulni. - Gondolod, hogy ők voltak? - kérdi Damien már vagy hatodszorra az út során. - Fogalmam sincs... - Rengetegszer végigpörgette a az agyában az utolsó itt töltött éveit. Kutatott a felfedezések között, kereste, vajon melyik úton indulhattak tovább, hogy végül a végső megoldásnál kötöttek ki... S mégis hogy csinálták ezt úgy, hogy egyik éjszakáról a másikra történt, s semmi jele nem volt?
Hirtelen érdekes illat csapja meg az orrát, mely érzékenyebb, mint más halandóé, így hamarabb észleli a sötét tündénél is. Égő... égő valami szaga. Nem ennivalóé, alapvetően fáé, meg... sok minden másé, összességében olyan, mintha egy épület égne. Nemsokára a fák fölött szálligózó szürke csíkot pillant meg. - Na ne. - A szokásosnál is őrültebb sebességre ösztökéli a két paripát, akik meg is teszik a magukét, hogy leküzdjék a távolságot. Pár kanyar után pedig eléjük tárul egy lángoló kastély képe.
De még milyen szépen lángol. Az épület váza maga megmaradt, hiszen nincs az egész fából, a bútorzatot viszont mintha alaposan, következetesen, apránként lobbantották volna lángra, hogy most mint egy hatalmas, groteszk lámpás világítson azok számára, kik erre járnak, bár, hogy ki lehet az Minán kívül, azt nem lehet tudni.
A vámpírlány szörnyülködve nézi a monumentális lángoló tornycsomagot, és újfent nem akar hinni a szemének... Ahogy közelednek, a füstszag egyre erősödik, a lovagk pedig idegesen nyihogni kezdenek, s ágaskodnak, nem mernek tovább hatolni a sűrű felhőben. Mina minden teketória nélkül kivágja az ajtót és elkezd rohanni az épület felé... a hosszú ideig tartó üléstől elgémberedett tagjai viszont nem könnyítik ezt meg.
Elképesztően világos van neki, ami persze cseppet sem homályosítja el egykori otthonának aranyvörös fényét. Nem hall semmi mást, csak szívdobogását, léptei egyre gyorsuló kopogását és a tűz ropogását. Damien csak támolyogva tud utánaszaladni, és magában elmormol pár káromkodást, hogy már megint ezt a nőszemélyt kell hajkurászni, főleg, mivel egy ideig szent meggyőződése, hogy Mina berohan a lángoló épületb, hogy felszaladjon pár emeletnyit.
De nem teszi... A bejárat előtt megáll, s néz felfelé, gyönyörködve-szörnyülködve, majd megvárja, hogy a fehér hajú kifulladva, lihegve odaérjen mellé és erősen körbevonja a karjaival. Amiből persze nem sokat érzékel, csak annyit, hogy ott van mellette, és hallja, amit mond. - Miért? - kérdezi, amolyan költői kérdésként. Tudja, hogy választ nem fog kapni. Nem is vár ilyesmit... de a kérdést attól még fel kellett tennie...
Hosszú perceken keresztül csak állnak ott, szó nélkül, egészen addig, míg végül olyan érzésük támad, mintha az egyetlen létező hang a világban a tűz ropogása lenne, az egyetlen érzés ez a vészesen közeledő sugárzó hő, és az egyetlen szín az élénksárga.
Nem szükséges körbekutatni az épületet ahhoz, hogy tudják, itt már egyetlen élő lélek sincs. Minekutána így elpusztították a kastélyt, kizárt, hogy bárki is ott maradt volna. Az még nem világos Mina számára, hogy hová mentek... ha egyáltalán elmentek valahová...
Hamvak. Ahogy keringenek a levegőben, olyanok, akár körbe-körbe keringő hollótollak, melyek keresik a helyüket, de nem találják, végül föllebegnek az égbe, s eltűnnek örökre, ott, ahol már senki nem tudja nyomon követni őket. Fel a szürkeségbe. A levegőben pusztulás és káosz illata terjeng. Egyáltalán nem ismerős. Nem olyan, mint az otthon... nem, ez valami más; más lett, örökre megváltozott, sosem kapja már vissza eredeti állapotát. Az épület szomorúan és híven tükrözi mindazt, amit azok érezhettek, akik ezt tették vele: a reménytelenséget. Csodálatos máglyát állítottak a pusztulásuknak. Hogy vajon ők is itt pusztultakáe, vagy továbbmentek, az - bármilyen furcsa érzés is - szinte lényegtelen. Mina szívében az üresség szinte sajog, ahogy rájuk gondol, hisz elég csak rátekintenie erre a romhalmazra, hogy valahol belül érezze, nincs értelme a további keresésnek. Egy szó visszhangzik elméje palotájában: itthagyták. A gyermeki sértettség, az értetlenség és tehetetlenség fájdalmas dühvé alakul, ezáltal átvált érdektelenségbe. Persze, azook után, amit eddig tettek vele, nem biztos, hogy valaha képes lett volna megbocsátani nekik. De lehet-e ezt megbocsátani? Van-e egyáltalán kinek megbocsátani?
Miért kell élete célja beteljesülésének keserű szenvedéssé formálódnia? Az öröm így mind kárba vész. Lelkesedésének hulláma elröppent, akárcsak a pernye, fel a levegőbe, hogy soha vissza se térjen. Valahol sajnálja. Egészen szép lelkesedés vált volna belőle. Sőt, vált is. Hát, most már mindegy...
- Mina...! - A lelkesen aggódó hang csak sokadjára éri el, mikor már fizikai kontaktus is társul hozzá; a sötét tünde eleinte finoman, majd egyre erősebben rázza a vállát... majd egy letörten fátyolos pillantással találkozik. Mina kezei ökölbe szorulnak, vágatlan körmei tenyerébe vájnak, apró sebet szántva, amely most valahogy mégsem fáj... Végül az elkeseredés felháborodás formájában tör ki belőle, és egy gyermek tehetetlenségével zokogni kezd, várva, hogy Damien magához húzza. Ez nemsokára meg is történik. S pontosan úgy, ahogy várta, amaz nem szól semmit. Ha valaminek tud még örülni, akkor az ez a kiszámítható kedvesség. Ő mindig mellette lenne, bármi történjék is...
- Menjünk innen. - Hová? - kérdez vissza gyerekesen, ahogy szokott, és elszörnyed eltorzult hangjától. - Menjünk a sziklához... - határoz rögtön. - M...miért pont oda? - Nem érti ezt a rémültséget sehogy sem... Végül úgy dönt, nem törődik vele, kézen ragadja Damient s vonszolni kezdi.
Már fejből tudja, hol van az a bizonyos sziklaszirt, hiszen rengetegszer jártak itt, akár vakon is odatalálna... Amely körülbelül a jelenlegi állapotával egyenlő, hiszen könnyei csillogó fátyolán keresztül vajmi keveset érzékel a világból. Szinte hisztérikus sebességgel halad, majd, mikor végre megérkeznek, kicsit megnyugodni látszik... Damien pedig, amint beéri, rögtön át is fűzi karjait az övén és magához húzza szorosan, mintha csak vigyázni kellene rá. Azon nyomban letérdel a kőre, s csak bámulja a távolba nyúló leget, majd az azt megszakító dombot, fölötte a bíborvörösbe fordult horizonttal. És már erről is a lángok jutnak eszébe...
- Mina, még lehet, hogy a közelben vannak valahol. - Irreleváns szavak. Képtelen rájuk figyelni. Fogalma sincs, mit akar. Menekülni. Menekülni innen. De aludni nem fog tudni egy jó darabig... - Mina... Figyelj rám. Fél órája egyetlen szó sem hagyta el a szádat, és ez nyugtalanít. Mondj valamit. Akármit...
Ránéz. Komolyan ennyire kétségbeesett miattam? Már annyiszor próbálta felfogni, mit is jelent, hogy ennyire fontos legyen valakinek, de soha nem sikerült teljesen...
- Nem tudom, mit mondjak... Nem számít, hol vannak. Már nem tartozom közéjük. Már egy jó ideje nem. Nem tudom, valaha odatartoztam-e egyáltalán... Ki is vagyok én valójában?... Az... az voltam, aki meg akarja törni az átkot. De voltam-e ennél több is valaha? - Nem tudja, kitől kérdezi ezt, mindenesetre kap rá választ...
- Már hogyne lettél volna!... Felejtsd el ezt, te nem csak Nachtraben vagy, te nem egyetlen név vagy, nem egyetlen cél, hanem sokkal több annál!
Hogyne, hogyne, a szokásos magabiztosságnövelő szavak, amelyekért olyan hálás volt rég, most viszont... Fogalma sincs, hogyan tovább. Nem, mintha eddig különösebben biztos talajon állt volna, de akkor még minden más volt. Volt egy nagystílű remény, ami hajtotta, s most ez egyszeriben megváltozott, de ami a legszörnyűbb, esélytelennek tűnik kideríteni, hogy hogyan. A közemberek, a népek, mindenki természetesnek veszi... boldogan mosolyognak, s élik tovább a hétköznapjaikat, talán ünnepségeket tartanak majd és a mai nap nemzeti ünnep lesz? De arra nem is emlékeznek, kinek köszönhették. Már most sem. Mindez elfelejtődik majd, talán pusztán természeti csodaként fognak hivatkozni rá a történelemkönyvek. Semmiképpen sem lesz köthető egy Nachtraben-lány nevéhez...
- Annyira.... igazságtalannak érzem ezt. Ennek éltem. Születésemtől fogva, erre neveltek... - Ugyanakkor ott a másik oldal. Már azt sem tudja, kihez hűséges. Kihez volt hűséges... A családjába vetett bizalma megingott azok után, ami a húgával történt, de az Átok más kérdés volt. Az Átoknak nem lehet köze egyetlen családhoz, és annak problémáihoz, ez mindenkit érintett...
- Nem csak erre. Te is tudod. Azért nem tudsz elszakadni tőle, mert ez volt a te gyerekkori meséd.... tudom! Tudom, hogy nem mese volt. De egy gyereknek minden sokkal többet számít. És nem látja át teljesen, mi is az. Nem látod, hogy örülnöd kellene? Megkaptad, pontosan azt, amit akartál...
- Na ne... nehh... nem, ez nem pontosan az, amit akartam. - csóválja a fejét komoran, fekete tincsei időnként súrolva a hegyesfülű arcát. - Pedig ez kellene, legyen. A célod megvalósult, nem igaz? - Senki nem törődik vele. Olyan természetesnek veszik, mint a levegőt. Mondják, hogy a jót könnyű megszokni. Mondd, hogy szokjam meg, hogy többé nincs családom?!... És lassan életem értelme sem? Vagy legalábbis nem tudom, mi az... - Damien arcán valamiféle megmagyarázhatatlan fájdalom jelenik meg... - Nem egyszerű dolog. De könnyebb, ha hagyod, hogy segítsek. - Karok vonják féltő ölelésbe, a vámpír pedig egyszerre csak rájön, hogy mennyire szánalmas... Damienre akar támaszkodni... Követeli tőle a segítséget, még ha látszólag nem is hajlandó azt elfogadni. Tőle, aki éppen eleget szenvedett így is az életben... s most még a saját terhét is az ő vállára akarja rakni. Nem érdemled ezt... - suttogja neki egy belső hang. - Nem ezt érdemled.
- Micsoda?... Fejezd be ezt az őrültséget - válaszol amaz szinte kedvesen. - Hagyjuk a ki mit érdemel dolgot. Mit vársz, hogy hagyjalak magadra az erdőben kóborolni, és itatni az erdei patkányokat? Annyira még nem vagy erős mágus, hogy megvédd magad, így abból nem eszel.
- Idősebb vagyok nálad. Egy... egy Nachtraben vagyok. Akinek nincs családja. És a családja amúgy is utálta... és... Tőled várom el, hogy mindig mellettem légy... - Keserű kacagással rázkódnak a vállai, ahogy saját gyengeségén nevet. - Mindig is gondolkoztam, milyen lehet leugrani a szikláról, de most, hogy itt vagy, ezt valószínűleg már soha nem próbálhatom ki...
Még soha nem látta ilyen rémültnek Damient, soha... - Mi a fenéket mondasz? Ennyire nem mehetett el az eszed! Mássz ki az önsajnálatból, de rögtön, mert ha később eszedbe jut, miket hordtál össze, szégyenleni fogod magad. - a megtorló hangnem ellenére a sötét tünde nem tudja kizárni a hangjából a remegést, és olyan erősen szorítja meg Mina csuklóit, hogy az már fáj. Bár vámpírerejét tekintve talán ki tudna szabadulni, mégsem teszi, még ehhez is gyenge, pedig most, hogy elképzelte, valóban kíváncsi lenne arra a zuhanásra... Legfőképp Damien tartja vissza. S nem csak fizikailag. Nem akarja végignézetni vele, ahogy alázuhan a valószínűleg biztos halálba, ennyire sosem tudna kegyetlen lenni vele...
- Sajnálom, hogy ezeket kell hallanod. Már korábban ott kellett volna hagynod, és keresni egy boldog életet. Egy megszállottal ezt aligha találod meg. Damien, érted? Aminek a megszállottja voltam, odalett. Most már... Nincs is értelme itt lennem. De ez részben elégedettség is, érted? Nem vagyok szomorú...
- Elég legyen, te... te.. túl sok könyvet olvastál! Fejezd be, te szenvelgő hősnő.
Elmosolyodik. - Nem kell ennyire aggódnod értem. Nem érdemlem meg. - És megint kezded. Ne idege... Ne rángasd a kezed. Mi a fenére készülsz, le akarsz ugrani? Eszednél vagy?! - Ezt sose mondtam... - Nem dobhatsz el magadtól mindent, mert... teljesült, amit akartál! Ebben mégis mi a logika, mi?! - Túl messzire mentünk. Ha nem foglalkoznak generációk azzal, hogy megmásítsák a világot, miközben talán a világ egyáltalán nem ezt akarta... ha rendes életet élünk, mesterségeket űzve, ahogy mások... - De nem így volt, és erről nem te tehetsz. - Az nem számít... Ígérd meg, hogy boldog életet élsz, nagyon is megérdemled.
Damien annyira megdöbben, hogy a szorítása enged egy pillanatra... Mire észbe kap, addigra Mina már bőven a szédítő mélységgel szemez. Borzasztó szerencsére annyira elbűvöli annak szépsége, hogy még egy jó ideig ilyen magasról óhajtja élvezni, így mire meg ő kap észbe, kezei ismét meg lesznek kaparintva. Valami hirtelen felébred benne, valami, aminek hatására őrjítően megrémül a felismeréstől, hogy az imént még azt tervezgette, hogy emel egyet a lábán, és...
Damien erőteljesen szembefordítja magával, majd visszavonszolja biztonságos területre, messze a szikla szélétől. Kábultan rakosgatja egymás után a lábait, mintha most ébredt volna egy álomból. Arra számít, hogy pofont kap, helyette viszont Damien közel vonja magához és megcsókolja... határozottan, visszautasíthatatlanul és pozesszíven... Mina pedig - talán - végre valahára észhez tér...

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szomb. Feb. 27, 2016 4:30 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Meglehetősen terjedelmes, de kellemes olvasmány volt, a végén szinte fellélegeztem - végre!
A következő kör egy kicsit lazább és komikusabb:

Mi lenne, ha Mina és Damien testet cserélnének valamilyen balul elsült mágia miatt? Hogyan reagálnának, mit tennének?

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

5 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Márc. 10, 2016 7:22 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
A világ elég békés fordulatot vett. A tavasz közeleg, s a maga természetes valójában a várható reakciót, azaz boldogságot és várakozást vált ki a földkerekségen lakó élőlények nagy részéből. Ébredeznek a virágok, a fények, a hosszú évek óta nyugvó szarvasbogarak, a kagylók, az ebihalak, a medvék... Mina és Damien pedig alusszák az igazak álmát.
Nem is igen terveznek korábban felkelni, mint hogy az ég alja lángoló rózsaszínűre, sőt inkább lilásvörösre, a teteje pedig halványodó, sötét szürkéskékké változzon, az első csillagok pedig kezdjenek átviláglani az egyébként hatalmukat elbitorló, nem kevés egóval rendelkező Nap áradó sugarain.
Amint ez megtörténik, természetesen el is kezdenek ébredezni... Bár, ami azt illeti, annyira nem sietik el, hisz miért tennék? Előző nap kivándorolták és kikincsvadászták magukat kellőképpen, így ma lehet kicsikét tovább aludni. Ráérnek. Különben is, hétvége van. Ilyenkor még ékszereket sem kell árulni. Egyébként Damiennek bizony lenne dolga, mert nap ide, nap oda, valahonnan meg kell szerezni a betevő falatot... így hát kénytelen felvenni csuklyás kabátját és kiállni egy standdal, az azon felsorakoztatott díszes kacatok mellett. Mert, azt aztán csak nem várhatja el a sötét tünde, hogy a vásárlók csak úgy odamenjenek, elvegyék, ami megtetszik nekik és otthagyják az ellenértéket - hisz még ő sem naiv annyira, hogy ne tudná, mennyire romlott a világ, így kénytelen ott dekkolni, és őrizni kincseit. Nem, mintha annyira ragaszkodna hozzájuk; többnyire egyszerű csicsa számára mind, pusztán egy nem rossz eszköznek tartja őket a meggazdagodáshoz. Így hát mégsem hagyhatja, hogy csak úgy elvigyék. Néhanap Mina megszánja és elkíséri, hogy ne unatkozzon. Meg aztán, egy sötét tünde és egy vámpírlány együtt meglepően meg tudja emelni az érdeklődők számát; valaki pusztán a kettős látványa miatt odacsődül.
Na de ez nem egy ilyen nap. Így Mina, mikor ráeszmél, hogy immár lassacskán az ébrenlét állapotában kellene leledzenie, úgy dönt, hogy - mivel alvás közben valahogy a hátára kerül - fordul egyet, hogy ismét a bal oldalán feküdjön; mert ő ugye így szokott. Aztán meg gondol egyet, és a hasára fordul, és meglepve tapasztalja, hogy a mellei nem nyomódnak szét... pedig hát, miért is nem szoktak a nők hason aludni? Na miért?
Hoppá, ez gyanús. Színpadiasan értetlenül nyitja ki a szemét és bámul a párnájába, majd egy olyasféle hangot ad ki, hogy: - Hmm? - és ekkor még nagyobbra nyitja a szemeit, mert rájön, hogy a hang, amit hall, nagyon nem az övé, sokkal inkább a szobatársáé... vagy jobban mondva háztársáé, a ház ugyanis nem túl sokkal áll többől, mint egy szoba.
Hát ez nagyon furcsa. Hirtelen föl is pattan, azaz ül, hogy immár térdelve szemlélje a világot, ekkor jön rá, hogy nem a saját ágyában fekszik, hanem Damienében... ő maga pedig ott a szomszédos ágyon húzza a lóbőrt. Hát ez nagyon furcsa. Mit keres ő itt?  
Lenéz a kezeire, és, micsoda meglepetést, éjszín bőrt lát. Megtapogatja a mellkasát, amely lapos és kemény... ahogy a hasa is... lejjebb nem halad, mert... mert...
TE SZENT ISTEN!
Sikít benne valami, ám kívülre egy hang se jut. A sokktól megmerevedetten csak ül ott, valószínűleg úgy festhet, mint egy rakás szerencsétlenség, ám a pánik olyan szintű mozdulatlanságba rántotta, hogy szinte a fizikai valóján kívülre került. Vagy csak képzeli, mert azt szeretné elérni? Ki tudja...
Másodpercekig csak bámul maga elé, nem igazán lát semmit, pusztán érzékeli, ahogy a levegő ki s be jár a tüdejében.
Úgy érzi, ezer évekbe telik, valójában csak pár percbe, mire összeszedi a lelkierejét, kipattan az ágyból, és... hát, először is keres egy lábbelit, amit felkap, öngyilkos mégsem akar lenni... majd ezután azonmód kirohan a házból, csapot-papot maga mögött hagyva. Rémülten körbenéz, akár egy űzött vad, ám megnyugodva - az túlzás, nem szívbajt kapva - tapasztalja, hogy senki nem nézi őt árgus szemekkel. Ezek után a kis ház hátuljához rohan, ahol is azon a részen feszül a falnak, ahl egy vaskosabb tuja takarja az esetleges bámészkodók elől. Ha lenne valaki, aki az erdő széléről kukkolná éjnek idején.
Merthogy az ég már meglehetősen sötét, egy kicsiny lila árnyalatot ugyan felfedezni vél még benne, ám egyértelműen az éjszaka uralkodik.
Hála a Teremtőnek!... Éjszaka kevesebb eséllyel veszik észre...
Hátát a házfalnak támasztva vesz nagy levegőket. Miután rájön, hogy semmi értelme azon gondolkozni, mit reagáljon, ha találkozik valakivel - mivel erre kevés az esély itt és most -, arra terelődik a téma a fejében, hogy mi történik, ha Damien felébred.
Vagy ha Mina felébred?
Mert akkor ez most azt jelenti... hogy az meg ott ő?... Fogalma sincs, hogy ez a gondolat ijesztőbb, vagy az, hogy esetleg valami idegen szállta meg a testét.
Tényleg, a másik jó kérdés. Hogy a fenébe is történhetett ez?... Lázasan kutat emlékek után, amelyek bármiféle magyarázatot szolgáltathatnának arra az elképesztően furcsa jelenségre, hogy Mina teste meg a lelke elszeparálódtak egymástól. De hisz előző éjszaka... a pusztát járták, harcoltak, jól kifáradtak, gyűjtöttek pár holmit, aztán hazaértek, és hajnalban már javában aludtak. Ennyi történt. Akár megannyi nap azelőtt, mint bármikor máskor, hol itt a hiba?
Aztán eszébe jut. Pár napja. Az a főzet.
Hirtelen megáll a szíve egy pillanatra. Damien megmondta, hogy nem kellett volna kipróbálni... Ennek ellenére szépen legurították mindketten.
Mina hirtelen úgy érzi magát, mint egy haszontalan... nem is, még annál is rosszabb, rongy, aki mindent csak elront. Nahát, most aztán tényleg materializálódott a rossz befolyása.
Rémülten veszi észre, hogy a látása kezd elhomályosodni. Most komolyan, a saját házuk mögött bujkálva fog elkezdeni sírni, Damien testében. Hát ennél már semmi nem lehet rosszabb.
Eme utolsó gondolat volt csak szükséges ahhoz, hogy mint katalizátor, megállíthatatlanul beindítsa a félt folyamatot. Bekövetkezik a teljes összeomlás. Egyre lejjebb csúszik, míg végül már csak guggol, majd le is ül, felhúzza a lábait, átkarolja a térdét és ráhajtja a fejét. Aki erre jár, az csak egy csendesen sírdogáló... férfi... sötét tündét fog látni. Ezzel a gondolattal nyugtatja magát. Ám gondolkozni nem tud. Ahogy cselekedni sem, nem, ennyire azért nem erős. El akar bújni. Azt fontolgatja, milyen ásószerszám van a közelben, mert akkor készíthet magának egy lyukat, és belebújhat.
De mi lesz, ha felkel a nap?... Akkor muszáj lesz visszamennie a házba... Vagy, mégsem! Jobb ötlete van, elszalad, eltűnik az erdőben, keres valami barlangot, és... vagy inkább megkeresi azt a sziklát, és...
...de még mielőtt tovább jutna számottevő mennyiségű B tervei részletezésében, meghall egy már nagyon ismerős szót, nevezetesen a nevét... amit most furcsamód a saját hangja ordibál. Ha csak egy kicsivel is nyugodtabb lelkiállapotban lenne, akkor felnevetne ennek iróniáján - azonban a tény most inkább hozzáad a pánikot okozó tényezők listájára. Miért kell olyan hangosan ordibálni? Ráadásul a saját nevét?? Bolondnak fogják nézni...
Alapesetben nem nagyon ismerik a kis falu lakóit. Persze van a fogadós... de ővele is csak azért vannak többé-kevésbé afféle közeli ismeretségnek titulálható dologban, mert az illető olyan mértékben közvetlen, hogy ezt lehetetlen elkerülni; az asszony még egy antiszociális némát is képes lenne mesélésre bírni. Valahogyan megoldaná. A páros viszont ezenkívül ideje nagy részét vagy a házban, vagy a falu határától messzebb tölti, egyébként sincs ínyükre a környékbeli farmerekkel társalogni, így a kis falucska emberpopulációjának nagy részét pusztán látásból ismerik.
Ettől függetlenül Minában megfagy a vér, ha arra gondol, hogy a falubeliek bármelyike is észrevenné most őket.
Damiennek iszonyatos jó érzéke volt a nyomozáshoz mindig is - ez most sincs máshogy, hiszen mindössze egy perc kell neki ahhoz, hogy kikössön a ház hátuljánál; hogy azért jön-e erre, mert sejti, hogy Mina ide bújt, vagy, mert már nem látott más lehetőséget a ház környékén, nem tudni, mindenesetre Mina hamarosan szembetalálja magát saját magával.
Két meglepett alak bámul egymásra. Nem lehet tudni, melyikük van jobban meglepve.
Mina - kölcsönkapott teste véreressé csúfított zöld szemeivel - végigméri a vele szemben álló vámpírlányt. - Jézus, de karikás a szemem - csúszik ki a száján, majd azon nyomban el is takarja azt a kezeivel, egyrészt, mert megrémül a saját - neem, nem saját - hangjától, másrészt meg el sem hiszi, hogy még ilyenkor is képes ilyesmikre figyelni...
Láthatólag a másik sem - próbál semleges jelzőkkel hivatkozni rá, a valódi neve fura lenne ilyen külsővel -, így aztán felnevet, szép halkan, ahogy szokott, de most a lágy kellemes férfihang helyett lányos kuncogás lesz belőle. Ami meglepően passzol Minához.
A fenébe, így össze fogok zavarodni. A végén azt fogom hinni, kettő van belőlem... - De persze tudja, hogy ez nem lesz így. Elég megszólalnia, hogy rájöjjön...
- Te... sírtál?
Remek, most a saját hangján hallgathatja a felelősségrevonást. Egek. Teljesen máshogy hangzik kívülről... - Mintha nem lenne nyilvánvaló. - Morogja a fogai között ökölbeszorult kezekkel és lesütött szemmel. Azt várja, hogy a fekete hajzuhatag most majd előreomlik, hogy legalább eltakarja, mint egy védelmező függöny... erre... fehér függönyt lát.
- Te nem jól látsz - állapítja meg kicsivel később, ahogy körbenéz a sötétben, felmérve új szemeinek érzékelési képességét. A hangja olyan , amilyet még életében nem hallott... nem is hitte, hogy fog. Azon gondolkozik, hogy ennek a testnek a megalázásának a ténye neki vagy Damiennek nagyobb büntetés vajon.
- Elég irreleváns ezt kijelenteni krokodilkönnyektől fátyolos szemekkel.
- Jogos... egyébként... szép szemek lehetnek. Nem? Megnézhetem? Van nálad egy tükör? - Szokott nálam lenni tükör? - tűnődik, de nem úgy emlékszik, mintha tükröt szokna rejgetegni a hálóruhájában.
Hoppá. A hálóruhájában.
Mina-Damien a szájához kap, majd hirtelen rárivall Damien-Minára. - Kirohantál ebben a semmi ruhában? Meg fogok fázni!
A másik arca egy pillanatra bűntudatosnak tűnik. Minának ismerős ez az ábrázat, harmonikus az arcával, gyakran szokott ő is ilyen képet vágni...
- Ennyire bízol benne, hogy ez a... hm... helyzet úgy egy nap alatt megváltozik? - utal itt Damien arra a csodálatos tényre, hogy jelenleg ők a lélekvándorlás élő megtestesülései.
Ez pedig Mina számára nem valami szívderítő gondolat... - Viszont megfogadom a anácsod, kezdek fázni.
Mina megsemmisülten követi saját alakját vissza a házba, és sajnálkozva kell realizálnia, hogy már nem tud elbújni mögötte, mert jelenleg ő a magasabb. Nem nagyon feltűnő a különbség, de kicsit hasonlóan érzi magát, mint mikor gyderekként felemelték... Na tessék, gyerekkori emlékek. Csak ez hiányzott.
Bent sután leülnek az ágy szélére - ki-ki a saját testéhez tartozó ágyra, mert hát mégis....
Majd miután a rájuk telepedett csönd már visítani kezd, Mina megtöri azt, híven régi szokásához.
- Az egész az én hibám. - kezeibe temeti az arcát, majd végigszánt a haján az ujjaival, ami egyébként nem is rossz érzés, sőt... attól függetlenül még nem akar így maradni. Egy percig se tovább. A testében összezárva egy szobában, úgy érzi magát, mint akit börtönbe zártak a saját szempárja felügyeletével. Nem is bír ránézni magára, úgyis csak az történne, hogy egyre több bőrhibát vesz észre... Meg egyáltalán. Milyen ez a tartás? És hogy áll az a haj?... Bár lehet, hogy ez utóbbiak inkább köszönhetően a benne nyugvó, vagy jelenleg inkább idegeskevő léleknek, semmint a testnek magának... de akkor is furcsa.
- Ilyen érzés lenne, ha lenne egy ikertestvérem?
- Hm? - kapja fel társa a fejét. Az ő fejét, s az ő kék szemeivel néz rá. Egész szépek azok a szemek így élőben. Teljesen máshogy fest, mint ahogy tükörből látta magát... - Jaa... Lehetséges. Csak akkor te is az ő hangján beszélnél.
- Ne nehezítsd meg...
- Jó, jó... de... ha még nem tűnt fel, ugyanabban a csónakban evezünk. Ne... Nem te vagy a hibás, fejezd ezt be. Megoldjuk. Mindent megoldunk.
- Ha ilyen kioktató hangon beszélsz hozzám, a saját hangomon, tudathasadásos leszek.
- Aludni kellene valamit hajnalig - szólal meg a józan ész... Nem, ez nem illik Mina hangjához.
- Hajnalig. - rémület... na, hát ez se illik a hegyesfülűhöz... - Mert?
- Eladhatnánk pár ékszert. Talán nyugodtabbak leszünk, ha lefoglaljuk magunkat.
Mina keservesen pislog újonnan kapott zöld szemeivel. Tényleg, a tükör... áh, nem, inkább nem akarja látni a jelenlegi ábrázatát....
- Nem muszáj jönnöd. Megyek én.
- Hiányolni fognak. Agnes biztosan.
Agnes egy fiatal emberlány, akit eléggé beszippantott a divat árja ahhoz, hogy naponta látogassa Damien ékszeres standját. Vagy csak Damien miatt jár arra mindig.
- Ki mernél menni így Agneshez...?
- Mit vigyorogsz? Te meg... neked meg lányhangod van. Nem zavar? Őszintén. Nem igazságos, hogy te jobban viseled, mint én!
Fel-felcsapó hangerő, meg-megmozduló kezek... Itt hiszti készülődik. Az pedig nagyon csúnya lenne...
- Nem, nem viselem jo...
- Áhh, mindegy... kell egy kis idő egyedül... Hajnalra visszajövök és megyek veled árulni. - Ki fogom bírni Agnest valahogy... vagy jól elküldöm, aztán neked se lesz gondod vele több. - Ez nem is egy rossz ötlet.
- Jól értem, hogy azt tervezed, egyedül kimész az erdőbe, és hajnalig vissza se jössz?
- Igen. Nézz rám, szerinted nem tudo magamra vigyázni? - VÉGRE igazoltan mondhatja ezt a mondatot, véégre.... - Nem vagy az anyám.
- Anyád? - Mina, kezded élvezni a szerepjátékot? Ajjaj.... bár, legalább nem sírsz.
Nem, Mina nem sír, sőt, szabályosan mosolyog, azzal a jól ismert "győztem"-ragadozó-kifejezésmóddal az arcán. Hát, nem a sajátján, de ez nem lényeges.
Már éppen a kilincsre ér a keze, amikor megtorpan. - Ó, hogy az a...
- Csak nem meggondoltad magad?
Csend. Hosszú csend. Gyanúsan, ijesztően hosszú csend, Minához képest...
- Ööö.... semmi, csak... izé, el kéne mennem a... mellékhelyiségre.

Másnap reggel szokás szerint két alak várja Agnest az ékszerstandnál. Ám valahogy mindketten nyúzottnak tűnnek, olyasfajta nyúzottnak, amilyenné jó pár kialvatlan idegölő óra után válik valaki. Persze Agnest ez sem tántorítja el. Damien szemei, akármilyen karkásak is, vonzzák, mint tűz a molylepkét.
Így közelebb is libben kis virágos szoknyájávan - elvégre tavasz van -, vidáman jó reggelt kíván és elkezdi böngészni a sok száz csillogó, legkülönfélébb stílusú csecsebecsét, amelyekről ugyan Damien azt se tudja megállapítani, hogy tulajdonképp melyik testrészt is hivatottak díszíteni - Mina általában fel tudja világosítani e tekintetben -, ám Agnesnek egyértelműen nem okoz ez problémát. Mina észreveszi, hogy már most is virít rajta pár gyűrű, amit még biztosan itt vett.
- Valami különleges alkalom, Agnes? - érdeklődik Mina, pontosan úgy, ahogy azt a sötét tünde szokta, mivel az emberlány aligha derítheti ki, hogy ez most nem ő... legalábbis ez a szándékuk...
- Neem, semmi különös, csak hát, nem akarok lemaradni az újdonságokról... - Az a gesztikuláció. Az a szempillarebegtetés, az a kelletés, ahogy egyik lábáról a másikra áll... Mina lelki kezei ökölbe szorulnak, s az édes bosszúra készülve felveszi a kesztyűt.
- Amit nem adunk el egy nap, a következőn is kihozzuk, tudod jól - közli hidegen, azon gondolkozva, Damien mennyire tépi a haját, hogy ilyen szövegeket tesz a szájába. De annyira nem lehet szörnyű, mert a Mina-alak eyelőre jámboran álldogál mellette. Majdnem odaszól neki, hogy kezdjen már el beszélni, mert Mina aztán állandóan jártatja a száját... hátha Agnes gyanút fog... Bár, hogy gyanakodhatna bárki is ilyesmire?
Agnes nem vevő a kötekedésre viszont. - Ugyan már, ekkora baj, hogy minden nap láttok? Van egy biztos vevőtök. - Hát ez a nő mindenben meglátja a jót, az biztos.... - No. Valami szép zöld ékkövet keresnék...
- Gyűrű, nyaklánc?
Agnes úgy néz fel rájuk, mintha azt deklarálták volna, hogy a Teremtő nem létezik. - Karkötő!
- Oh, elnézést - emeli fel kezeit gúnyosan, majd szemeivel pásztázni kezd a halomban. - Milyenfajta zöld legyen? - provokál.
- Háát, olyan... - Agnes elkezdte az eget bámulni. - Olyan fűzöld, olyan... olyan... - Damien arca egyre közelebb hajolt hozzá, az információkövetelő ragadozópillantás egyre inkább belemélyülve az emberlány pillantásába, aki úgy nézett ki, mintha el akarna olvadni. Jesszus. Mit vétettem, mit... Agnes, ha a nyakamba mersz most ugrani, én sikítok. És az sikításra alkalmatlan hangszálakkal olyan borzasztóan fog hangzani, hoy életedben nem teszed a lábad a közelbe. Minának még életében nem dobogott így a szíve, még ha ez épp nem is a saját szíve...
Agnes csak bámul, egyenesen a szemeibe, majd kinyögi: - Olyan. Pont olyan. - Majd felvihog, idegesen és álszerényen, és elezdi a földet bámulni. Mina hátrahajol, gonosz-elégedett mosollyal arcán. De szeretné most látni magát kívülről. Damien sose vág ilyen gonosz arcot, pedig biztosan jól állna neki...
- Na, idefigyelj, kislányom. - kezdi, és érzi, ahogy a mellett álló test - a sajátja - alig észrevehetően megmoccan... - Azt hiszed, borzasztóan aranyos vagy az állandó bókjaiddal, amelyeket, azt hiszed, el tudsz rejteni, és nem nyilvánvaló, hogy odavagy értem. - Azt hiszi, összeesik, ahogy kimondja az "értem"-szót, de valahogy sikerül megőriznie a határozottságot... Egyre inkább belejön, ahogy észreveszi Agnes arcán a meghazudtolhatatlan szégyent, értetlenséget és felháborodást. Meg lassan némi félelmet is... Az édes elégedettség csak úgy ölik szét a lelkében. Úgy érzi, övé a porond most. Még soha nem osztott ki álarcban embereket. Kezd ráérezni az ízére. - Attól tartok, azt kell tanácsolnom neked, inkább a fajodbéli legénykék közül keress prédát, biztosan akadnak olyan szerencsétlen flótások, akik beleesnek a csapdába. - A lány szabályosan hátrálni kezd, megrökönyödve bámul rá, mintha csak elárulták volna... Egy csipetnyi lelkifurdalás kezd felébredni Minában, de ahogy eszébe jut, hogy ez az élőlény mennyi ideje lófrál a környékükön, s képtelen lekopni, ez tovatűnik. - Ne sértődj meg. Én csak jót akarok tenni veled. Túl átláőtszó vagy, és te se tudod valójában, mit akarsz.
Agnes megfordul és ellenkező irányba kezd el rohanni, még hallják a zokogását is. - Akkor mégse kéred a zöld ékköves karkötőt? - kiáltja utána, majd, mikor a lány már eltűnt a látóterükből, olyan mértékben eluralkodnak rajta az érzelmek, hogy majdnem elkezd hangosan nevetni.
Helyette azonban csak oldalra fordítja a fejét, ahl szembetalálja magát egy feddő, aggódó, meglehetősen anyás arckifejezésű sajátmagával. - Azért ez elég durva volt... De azért köszi... - Ezt viszont kuncogás követi.. a hófehér arc pedig pírba borul. Damien nem fogja megszokni, hogy képes kiadni ilyen hangot, az biztos. Ekkor viszont már egyikük se tudja megállni a nevetést. Ott állnak egy halom ékszer mellett, és nevetnek...
Mindenről kiderül, hogy mégsem olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre tűnt...



A hozzászólást Wilhelmina von Nachtraben összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 13, 2016 5:18 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Márc. 13, 2016 5:05 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Kezdem érteni, miért szeretem ezt csinálni. Folyt köv. amint lesz ihletem, addig is a jutalom:

Név: Nebelgänger
Leírás: Egy vámpír szőtte köpeny, mely egy parancsszóra (Gang) képes igen sűrű ködszerű fázist felvenni, ugyanakkor ugyanúgy megőrzi a funkcióját. Ez egyrészt vizuálisan király dolog, másrészt egy ködös vagy gőzzel teli környezetben igen könnyen fel lehet szívódni vele.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

7 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Márc. 17, 2016 7:27 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
A Damien-es dolgok mindig mókásak, így szerintem feltűzök még egyet a sorba. Egyenlőre idilli a kapcsolatotok, ám ennek ellenére mindig érzem azt a kis furcsa kellemetlen se veled, se nélküled állapotot. Mi történne, ha Damien találna magának egy másik sötételfet, akivel nagyon szeretik egymást? MI lenne Minával? Damien így is követné, vagy a már terhes feleségével maradna inkább?

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Pént. Május 20, 2016 9:40 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Nem tudja, mit érez.
Persze ez nem ritkaság nála. De eddig mindig meg tudta magyarázni valamivel. Valami felnőttes, bevett szöveggel. Keresi a helyét a világban. Nem akar felnőni.
Mi is volt a célja az életben? Ja, persze, hogy megtörje az átkot. Áh, semmiség ez. Persze, hogy nem az. Egyetlen rövid mondat, de valójában a világ legnagyobb terhe. Viszont mindez olyan valószerűtlen, olyan messzi, távoli, ebben a földi létben, hogy a hétköznapok sodrában szinte semmivé foszlik, az élet pedig átváltozik egy afféle lassú, selymes, hömpölygő tengődéssé. Ebbe persze beleférnek fájdalmak, megrázkódtatások, de ezeket gyorsan kiheveri a gyorsan regenerálódó test s lélek, s akármennyire is csíptek a hegek aktuálisan, később már képtelen olyan élénken visszagondolni rájuk. Pedig megpróbálja. Istenuccse, imádja sajnáltatni magát, de nem mindig képes - meg aztán, az önsajnáltatás is akkor a legjobb, ha van is, aki sajnáljon...
...ami most nem igazán áll fent.
Mégis hogyan mondhatná meg neki? Vagy hogyan kérdezhetne bármit is? Hogyan közölhetné a problémáját pont azzal a személlyel, aki maga is az okozója?
Nem, nem okoz ő semmit, szól közbe valami... de közben mégis. Nem tud nem haragudni rá. Akármilyen jogtalan is, nem tud. Hiszen pontosan attól a lehetőségtől fosztja meg most, amely mindig is az örök biztonságot, a legvégső menedéket, az utolsó mentsvárat jelentette: hogy ha valami baja volt Minának, mindig fordulhatott hozzá, ő meghallgatta, segítette, jámborul, szinte már őrülten elfogadóan, a végletekbe menően toleránsan.
Mostanában pedig csak néz rá azokkal a boldog szemeivel, futólag, ködösen, elmerülten, s nevet, mintha örömének Mina is része lenne, ugyanúgy, ahogy eddig mindig, a hosszú évek során, amíg együtt úsztak végig az életen. És nem veszi észre, hogy a vámpír már teljesen kívül került. Nem veszi észre, mert nem szán rá elég időt, hogy megpillantsa a fátyol mögött a könnyeket, melyek ki nem hullottak. És nem veszi észre, hogy az idegesítően cserfes lány néhány hónapja egyre szótlanabb, szürkébb, értetlenebb és elsodródottabb.
Pár hónapja... sokszor gondol vissza azokra a napokra. Ahogy néhanap elvonul szobája magányába - ezen állapotok siralmasan emlékeztetnek Nachtraben-kastélyabeli létére, ami nem kevésszer hagy keserű szájízt maga után -, és megpróbál olvasni valamit a sok könyv közül, amelyet a pár év alatt, mióta a kis faházban élnek, összegyűjtött, olvasás helyett mindig a gondolkozásnál köt ki. Próbálja végiggondolni, mit ronthatott el.
Vagy ott rontotta el, hogy azon gondolkozik, mit rontott el? De ha nem rontott el semmit, miért ilyen rossz mégis ennyire?
És megint ott tart, mint a legelején: Azt sem tudja, mit érez. Pontosabban de. Fájást. Ám akárhány definícióját olvasta, hallotta ennek a szónak, egyiket se tudja megfeleltetni ennek a... valaminek. Mintha valami ki akarna törni belőle. Gerincbe törni a testét, szívén keresztül kiszabadulni és szárnyra kelni, kirepülni az egész világból és eszét vesztve, ámokfutón teleröpködni az egészet dühében.
"A világ változik. Te is változol. Képzelj el egy süllyedő hajót, amin összevissza gurulgat egy üveggolyó. Te vagy az az üveggolyó. Vajon mi a hajó? És mi történik, ha talán egyszer belecsöppensz a tengerbe...?
Szemei csak siklanak át a lapokon, de ezeknél a soroknál megakad. Újra meg újra elolvassa őket, már vagy ezredszerre. Nem bír továbbmenni, ideszegezi valami. Kezei erősen szorítják a lapokat, szinte annyira, hogy később talán nyoma is marad a papíron az ujjainak, örök bélyegként hirdetve Wilhelmina kisasszony ki tudja, hanyadik idegösszeroppanását is, amikor...
Nyílik az ajtó.
- Oh, Mina... zavarok? - lép be Noisara a maga megszokott kedves, odafigyelő, ám ugyanakkor mégis szórakozott, gyönyörű arcával. Nem holdcsókolt, de lehetne akár az is, az ében bőr semmit sem von el szinte földöntúli szépségéből. Hófehér haját most már oldalra fonva hordja, eleinte ki volt engedve, hajadonosan hullámzott körülötte, mint valamiféle glória. Egyszerűbb ruhái is olyan ragyogónak tűntek rajta, mint valami királykisasszony díszes, színes, hatalmas abroncsos szoknyái, ám neki nem volt szüksége ilyesmikre. Maga a Hold ragyogott benne. Nem is csoda, hogy Damien azt látta benne, amit...
S pont ez volt a legrosszabb. Valahányszor ránézett, kénytelen volt elismerni, hogy elbűvölő. És ez még csak a kinézet volt. A lényeg ott rejlett az apró mozdulatokban, a bájos naivságban, melyek annyira védelmezendővé tettek néhány nőszemélyt, az őszinte pillantásban, ibolyaszín szemeiben és az azokat keretező ezüst pillákban, és abban a lágy hangban, melyek olyanok voltak, mint a hullámzó tenger.
Valami megrándult benne, ahogy ránézett. Minden alkalommal. Pedig Noi oly kedves volt mindig, most is teljesen őszintén bocsánatkérően nézett, fogalma sem lévén arról, hogy ettől Mina megőrül. - Már mért zavarnál? - halkan felnevetett és óvatosan a könyv lapjai közé biggyesztett egy madártollat, mint könyvjelzőt, majd letette maga mellé az ágyra. - Ez csak egy könyv, van sok, annyira borzasztóan nem vagyok elmerülve bennük... - csacsog, elűzve a figyelmet saját magáról. El akar tűnni innen, belesüllyedni az ágyba és lezuttyanni valahova, talán egyenesen a pokolba...
Noisara felnevet, szórakozottan, mintha amit mondott, rendelkezne bármilyen jelentőséggel. Utálja, mikor ezt csinálja. Jól tudja, hogy csak dadog, akkor mért kell úgy tenni, mintha értelmeseket beszélne?
- Csak szólok, hogy egy darabig valószínűleg nem leszünk itthon. Damien sétálni visz valahova. Illetve, hintóval indulunk, de azt mondta, valami meglepetéshelyre visz.
Szinte kínozza a sóvárgás. Ahogy látja a másik nő szemében az izgatott örömöt, amit tudja, hogy annyiszor érzett, akárhányszor indultak valahova... Persze... az többnyire nem volt titok, hogy hova. Konkrét cél sem volt, csak szimplán járták a vidéket. Jó, ezt Noisarától nem várhatja el, ő nem kincsvadász... eszerint valami biztonságos helyre mennek. De miért kell titkosnak lennie?
És miért nem mondta el ezt neki Damien?... Milyen rég is volt, hogy elmondott volna bármit is? Visszakeres emlékezetében... a legutóbbi közös étkezés... a tegnapi vacsora... áh, nem, akkor is Noival beszélgettek. Miről is? Az már kimaradt, csak a pillantások és a hangok égtek bele Mina agyába. És ahogy ő ült ott. Mint egy jégszoborrá fagyott alak. Mint akinek nem is ott a helye, akár felállhatott volna, és arrébb sétálhatott volna, az sem változtat semmin. Vajon tényleg nem történt volna semmi? - tűnődik. Damien nem pattan fel az asztaltól, és szalad utána, hogy megvigasztalja?
Nem... talán nem. Talán fel sem tűnt volna neki, ahogy egymás szavába vágnak az ibolyaszeművel. Amikor beszéltek, szavaik úgy áramlottak át egymáson, úgy találkoztak össze, mint a forró levegő, ahogy találkozik a hideggel... s ebből szél keletkezik, forgószél, s ez a forgószél nem veszi észre, hogy Minát teljes erővel félresöpri.
Most a forgószélből pislog rá ez a két ibolyaszín szem, s neki úgy kellene válaszolnia, mint egy normális, rendes életet élő, nyugodt lánynak, aki ráadásul boldog, mert tavasz van, és Damien is boldog, sőt, még van egy új lakótársuk is, mi ok lehet hát a gondra egyáltalán? Semmi, igaz?
A kényszer már-már kétségbeesetten nyomja össze, ahogy keresi a szavakat - na meg a kellő arckifejezést. Ebből csak tátogás lesz, majd végül megköszörüli a torkát, még mielőtt olyan rekedt lesz, hogy meg sem tud szólalni. - Rendben, addig majd őrzöm én a házat. - hunyja le a szemeit kuncogva. - Csak vigyázzatok, térjetek vissza épségben. - mondja őszintén, olyan módon őszintén, amiről Noinak fogalma sem lehet.
Mi lenne, ha nem térnének vissza? Ha ez egy szökés lenne? Ha keresnének valami sokkal jobb környéket, és ezentúl ott élnének együtt? Esetleg még küldenének Minának egy üzenetet valami madárral, amelyben írják, hogy boldogan élnek, és nyugodtan meglátogathatja őket, amikor akarja... Na persze, nem tudja elképzelni, hogy Damien ilyet tegyen, de... valahogy jólesik belegondolni. Azazhogy, dehogy esik jól. Borzasztóan fáj belegondolni. De valahogy elégtételt ad. Elégtételt ad a szomorúságának. Még ha nem is igaz.
Noisara mond még pár mosolygós szót, majd el is hagyja a szobát, Damien pedig... nem jön. A legközelebbi dolog, amit hall, lovak patájának s kerekeknek zaja a száraz, poros földúton.
Elmentek hát.

Közelednek a kerekek ismét... Mina röppen ki a ház elé, semmit se változva, ugyanabban a ruhában, ugyanannyi cselekvéssel a háta mögött, mint mikor elmentek... Mintha még a hold is erősebben sütne. Furcsán vidám nevetéssel szállnak ki abból a kocsiból. Ahogy beszélgetnek, halk hangon, nyilvánvaló, azt hiszik, ő már rég alszik. Persze, hisz közeledik a hajnal... honnan is tudnák, hogy nem tud aludni...
Nekisimul a házfalnak. Valamiért nem akarja, hogy meglássák. Oldalra hajtot fejjel leskel ki mögüle, még egy eperfa is takarja, a lombok közül, fogalma sincs, miért nézi perceken keresztül az egymást kézenfogó, homlokukat összetámasztó párost.
Valami megcsillan Noisara kezén a holdfényben. Nagyon nézi. Erősen nézik mindketten. Majd Noi sokadszorra öleli át szorosan Damient, és valamit sugdos a fülébe.
Óh, szóval tényleg... tényleg nincs menekvés.
Hatalmasat, hangtalant sóhajt, magát is meglepő, fájdalmas beleegyezéssel. Soha sem érzett még ennyi önsajnálatot, mint most. Visszahúzódik a ház mögé, színpadiasan nekitámasztva hátát annak. Azt képzeli, valaki figyeli ilyenkor, s legalább értékeli, milyen szépen teljesedik ki a fájdalmában. Nem, mintha bármiféle mozdulat kifejezhetné ezt. Fogalma sincs, hogy fejezze ki.
Bementek. Nemsokára észre fogják venni, hogy Mina nincs az ágyában, és elkezdenek gondolkodni, hol lehet... vissza kellene menni... gyorsan vissza kellene csempészni magát az ágyba, amíg még van idő. Akkor nem is veszik észre, hogy eltűnt. Olyan lesz, mintha semmi se történt volna. Holnap szépen bejelentik neki hivatalosan, ő pedig addigra begyakorol valamiféle csodálkozó, meglepett, boldog arcot, megölelgeti mindkettejüket, mint holmi aranyos kishúg...
Áhh... nem... ő erre nem lesz képes... ő ezt nem fogja megtenni. Mert pont ez az, ami ezentúl lehetne pusztán. Egy aranyos kishúg. És nem akar az lenni.
Mi akar lenni akkor?... Jó kérdés... De ahogy elképzeli a jelenetet... mintha jégkalitkába lenne zárva. S mit tenne utána? Ismét csak nem mondhatna semmit. Most már soha nem beszélhet velük őszintén? Damiennel sem? Soha többé?...
A kétségbeesés fojtogatja, lihegve, rázkódó vállal bámul a fákkal tarkított falusi éjszakába, majd fel az égre, a holdat keresve. Délig teli van. Épp elég, hogy megvilágítsa az utat.
Szinte ebben a pillanatban kilövik a lábai. És rohan. Pillanatok alatt eléri a fakerítést, de nem érdekli, átugrik rajta. Fogalma sincs, hol és mikor alakított ki ilyen reflexeket, de nem esik el, és fut tovább, fel a dombon, sűrű bozótoson, mindenen át. Az adrenalin hajtja, a hűs levegő pedig csak élénkíti tovább. Amikor egy-egy élesebb ág belemar a karjába, már szinte örömtelien üdvözli a fájdalmat. Egy helyütt viszont tényleg elbotlik egy sziklában, itt megáll gyönyörködni a karját borító karcolásokban és zúzódásokban. Tétován végigsimít rajtuk, majd körbenéz, a mélysötét erdőre, fel a sűrűsödő lombokon átszüremlő mélylila égre... majdnem, mint az ibolya...
Mérgesen kiált egyet, majd tovább szalad. Voltaképp fogalma sincs, merre megy, de úgyis tudja, hol fog kikötni. Mindig ott köt ki.
A sziklánál.
Voltaképp nem meglepő. Nincs messze, amennyiben valaki elindul a hegységre felfelé, ez az első nagyobb kőhely, amelyre rá lehet lelni, és elég szembetűnő kilátás nyílik róla, nehéz eltéveszteni...
Elégedett sóhajjal áll meg, ahogy kiér arra a bizonyos tisztásra és meglátja a már ismerős kőfelületet, melyen szinte megsiklik most a holdfény. Pár virág nő rajta csak, a repedéseken keresztül előfurakodó életek. Lágyan birizgálja őket a szél. Lent a faluból kutyák ugatása hallatszik fel, egyébként csend honol.
Lassacskán középre sétál, kitárja a karját, és hagyja, hogy a szél átfújjon rajta, mintha csak szárnyra kelhetne. Mintha tényleg holló lenne.
Tényleg, Hedwig merre lehet?
Mintegy varázsütésre ver szét két lombos ágat a szárnyaival egy madár, mire Mina gyorsan, várakozó, kerek szemekkel kapja oda tekintetét. Tényleg ő az. Mosolyra húzódnak az ajkai, ahogy kinyújtja karját. A madár bele is kapaszkodik, és gyorsan feljebb araszol a vállára. Kedvtelve simogatja meg Hedwig fejét, aki komolyan néz bele a szemébe, mintha csak azt üzenné: én még kitartok melletted. - Tudom... - sóhajtja, majd a szikla pereméhez sétál, ülő helyzetbe tornázza magát és lelógatja a lábait.
Milliószor csinált már ilyet, de jó régen esett meg, hogy pusztán Hedwiggel volt... A holló kinyújtja szányait és tollaival végigsimít a lány arcán. Lehunyja szemeit, hogy ne bántsák a tollak, majd rájön, hogy a maár igazából a könnyeket törli le. A meghatottságtól viszont ismét csak könnyezni kezd. Halkan, irányíthatatlanul felnevet, Hedwiget cirógatva. - Ha nagyobb lennél, óriási, akkor most teljesen magamhoz ölelhetnélek. - jegyzi meg panaszosan, majd ezen is nevet egyet, mert hát nem szánalmas, hogy még ebben is hibát talál?
Sóhajtva hanyattvágja magát, mire Hedwig a hasára telepszik. Mina a tarkójára teszi kezeit, hogy a madárra pisloghasson, aki hetykén álldogál fölötte. Nem tudja mire vélni kérdő, szúrós pillantását. - No mi az? Azt kérded, hová megyünk? - Lassan kiengedi a levegőt. - Az tényleg egy jó kérdés. Nem akarok visszamenni.
A csillagképeket kezdi el vizsgálni maga fölött. Még szépen kirajzolódnak, a nap közeledik, de még épp nem nyomja el az apró csillagok fényét. Gondolatban összeköti a vonalakat a már ismertek nyomán, majd újabbakat talál ki találomra. Hedwig közben helyezkedik, tisztálkodik rjta, majd mellé röppen, s a feje mellett lekucorodik.
Elgondolkodik, van-e neki joga ehhez egyáltalán? Mégis milyen alapon van kiakadva? Nem természetes dolog ez? Nem természetes valahol, hogy valaki párt talál és megházasodik? Nem ez az élet része? De miért most? Miért ilyen hamar? Miért pont vele? Ő... ő az enyém...
Persze Mina nem akart... összeházasodni vele. Soha nem is gondolt ilyesmire. Egészen addig nem gondolt rá, mi is pontosan, amit a férfi iránt érez, amíg az ibolyaszemű szépség fel nem tűnt. Rá Damien máshogy nézett. Máshogy bánt vele, furcsán viselkedtek, mintha ez a dolog kezdettől fogva valami egészen furának lett volna elrendelve, valami másnak, valami különlegesnek, mint a többi kapcsolat. Mint akár az övék. Pedig Mina azt hitte, az is különleges volt. Neki tökéletesen jó volt úgy, ahogy eddig volt.
De mi lett volna később? Más jócskán kint voltak a korból, idővel úgyis eljött volna az ideje a családalapításnak, nem lehet az egész élet során a világot kajtatni kincsek meg legendák után kutatni... Legalábbis Damien biztos így gondolta. Talán már az Átok sem annyira zavarja, már a kard megtalálását sem tartja annyira fontosnak, most, hogy itt van neki Noisara. De ha most csak ő kell neki, akkor Mina már nem is...?
Akkor Minára sohasem nézett úgy? Pedig... pedig így belegondolva, nem bánta volna. Nem bánta volna azokat a pillantásokat, egyáltalán. A gyűrűt sem bánta volna, az új házat sem.
De hát te egy vámpír vagy, őrült. Felnevet ismét. Hedwig oldalra fordítja a fejét, s ránéz. - Ah, ne törődj velem. Csak bolond vagyok. - Egy vámpír... Egyáltalán nem is értem, eddig miért viselt el engem. Egy vámpír és egy sötételf. Abszurd. Most, hogy Noi ott van, biztosan nem fognak sokáig ott élni abban a házban...
Azért hiányozni fog... hiányozni fog mindez... Várjunk, most tényleg magam mögött hagyom mindezt?... Muszáj lesz. Vissza nem mehetek. Talán... Talán vissza kéne mennem a családomhoz. Bár... vajon visszafogadnának? Kellenék még nekik? Egy ilyen szökevény... - gondolja keserűen, és azon gondolkozik, nem gondolna-e magára megvetően és árulóként, ha most visszakuncsorogna hozzájuk. De ha nem oda, hát hova menjen? Valamelyik nagyobb városba? És miből éljen? Tudósként talán szükség lenne rá, de ők sosem kerestek olyan sok pénzt. Talán mellékállásban felcsaphatna ékszerésznek vagy ilyesminek. - Mit gondolsz, Hedwig, szerinted jó ékszerész lenne belőlem? - A holló oldalra biccenti a fejét, elgondolkozik, majd megrántja a szárnyait, végül aprót biccent. Majd egy határozottabbat. Mina halkan felnevet és megsimogatja a feje búbját.
Hátradönti a fejét, és a csillagokat bámulja, kissé elmerengve azon, mennyire el is van veszve. Mintha csak egy szem deszkán sodródna a tengeren. Ő mászott a deszkára, persze, de inkább van itt, mint az égő hajón... persze a hajó még mindig ott világlik a távolban, mintegy fáklyaként, hívogatóan, de ha visszafordulna, csak a vesztébe menne. Másmerre pedig... egybefolyó, éjfekete sötétség.
Belefog a hajába és a szeme elé tesz pár tincset. Végül egész arcát eltakarja a dús fekete hullámokkal. Próbál úgy tenni, mint aki nem lélegzik. Furcsamód már nem sír. Kiürült. Már mintha semmi sem számítana, csak fekszik itt, nyugodtan. Nem tartozva sehova, nem tartozva senkihez. Vajon ha feljön a hajnal, lesz kedve továbbindulni? Lesz kedve felkerekedni és egy újabb élet, újabb cél felé nézni? Mert az kétségtelen, hogy ez az epizód már lezárult...
Mit csinálsz, Mina, mit csinálsz? - faggatja magát sóhajtva. Pontosabban mit csináltál?... Mitől jobb nálad Noisara? Mi van meg benne, ami benned nincs? - Ezen már sokszor gondolkozott, de nem jutott dűlőre. Viszont ez magában foglal még egy kérdést. Úgy akarta volna magának Damient, mint ő?... Ez pedig még egyet: Valaha működött volna?
Cifrább dolgok is megestek már a világban... - szól benne egy hang, és nevetnie kell. Mert valahol igaza van.
Meg valószínűleg annál cifrábbak is, hogy valakinek elege lesz mindenből, elszalad, és az eget bámulva köt ki. Ebben a jelen pillanatban viszont úgy érzi, hogy ő most nagyon különleges. Talán, mert amiket érez, azok csak a saját érzései, nem azokéi a millió más emberéi, és más szerzetéi, akik hasonlót követtek el... vagy követnek el épp ebben a pillanatban... S valamilyen szinten még büszke is. Hogy lépett. Hogy képes volt, hogy nem hagyta magát bezárva lenni.
A szabadság elképesztő magányával nézi a sötétkék vásznat maga fölött, amikor is egy kétlábú lény közeledését érzékeli.
Szinte azonnal száguld benne az adrenalin, s űzné, hogy bújjon el. Kapja föl magát, s fusson tovább, mindenen keresztül, neki az erdőnek. Vagy csak valamelyik bokorba surranjon be, s várja meg, míg az illető eltűnik. Mert biztosan itt fogja keresni a sziklán. Mert biztosan tudja, ki lesz az...
Zakjlatottan ront ki a tisztásra. A szikla széléhez szalad. Látszik, hogy hosszú volt az útja idáig és meglehetősen frusztrált is. Szinte remegnek a lábai, ahogy letekint a mélységbe, mintha egy kósza pillanatig tényleg azt hinné, hogy Mina ott van.
Aki közben egy bokorból kuksol. Guggol az ágak között, szemei szűkre húzott vadmacskaszemekként sasolják felkutatóját, aki kétségbeesetten forog körbe-körbe, tehetetlenül, nem tudva, hová mehetne innét... tudja, hiába kiabálná a nevét, nem jönne válasz. Damien belerúg egy kavicsba, mire az hatalmas lendülettel zúdul le a szikláról, majd jóval később tompa puffanás hallatszik, nyilván valamiféle ág fogta meg.
Valamiféle beteg elégtételt érez, ahogy innen nézi. Szívében sötét pókként kezdi szövögetni hálóit a káröröm, és áradó éjszín folyóként sugározza ki sértettségét... azzal, hogy nem bújik elő. Csak néz.
Damien tétován leül a sziklára. Pont úgy, ahogy a vámpír tette nem sokkal korábban. Lógatja a lábait a mélység felett s a holdat nézi. Kezeit letámasztja maga mellett oldalt. Mina csak lapul. Makacsul. Mozdulatlanul. Mint egy áldozatára váró macska. Most tulajdonképp ő az áldozat? Vagy ő a vadász?
Damien valami oknál fogva nem mozdul onnan. Ahogy néz a távolba, arcán mintha valamiféle nyugalom foglalna helyet. Válla lassacskán rázkódni kezd. Nem, nem sír... nevet. Majd megcsóválja a fejét. - Buta vagy. - szólal meg hirtelen halkan, és Minában megfagy a vér. Ez... kihez beszél ez? Ugye nem... - Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de elképesztően buta vagy. - Csak lóbálja tovább a lábait, ujjai óvatosan szántanak végig a szikla felszínén. Csak nem... csak nem érzi ott a keze melegét? Te jó ég, ennyire nem lehet jó nyomkereső... Menekülni... azt kellene, de a lábai nem mozdulnak, s nem csak azért, mert már hosszú ideje guggol. Szemei és fülei egyszerűen ráfixálódtak a sötét tündére, nem tudná most itt hagyni. Fogalma sincs, hogy beszélhet hozzá, de hozzá beszél. - Nem nőttél fel eléggé, Mina. Nem nőttél fel eléggé ehhez a világhoz. Pont ezt szeretem benned. - Ez a szó eltép minden erős szálat, ami a józan ítélőképességhez fűzte a leányzót. Akkor veszi csak észre magát, mikor az ágak rezzennek egyet. Megfeszül ismét, s kikerekedett szemekkel néz ki az ágak közül. Már úgyis észrevették... menekülni... - Előmászhatsz, el fog zsibbadni a lábad.
Ez... ez a fontos most. Hogy el fog zsibbadni a lábam - gondolja a félelem, zavartság és szégyen kimondhatatlan mértékű elegyével, ahogy Damien lassan feláll, közelebb lép a bokorhoz, majd benyújtja a kezét. Nemigen törődik a tüskés ágakkal. Mina kezét keresi... aki könnybe lábadó szemekkel bámul a feléje nyújtott kézre. Egy űzött vad vagy, nem más - szól benne egy hang. Nem több, mint egy szánalomra méltó, űzött vad. És ráadásul saját magad űzted el.
- Ne... ne csalogass, mint holmi... kiscicát. - sikerül kinyökögnie, ahogy elgyengülve térdre ereszkedik. Éjszín tincsei eltakarják az arcát, ahogy előrehullanak. El akar tűnni. Nem akar itt lenni. Nem akar lenni sehol. - Egyáltalán mit keresel itt? Vissza kéne menned hozzá... - Most ott van egyedül. Noi ott van egyedül, mert utánamjöttél... - Miért csinálod ezt? Nem értem... nem értelek.
Két kéz ragadja meg a kezeit, s finoman, de határozottan elkezdi húzni kifelé. Makacsul ellenkezni próbál, majd mikor már nem rejtik a bokrok, két lábra tornázza magát és úgy próbál szabadulni, de két kar ellentmondást nem tűrően fonja köré magát. - Nem csodálom, hogy nem érted. De nem is hagysz időt magadnak megérteni.
- Időt?! Nem, én... sajnálom, nem mehetek vissza. - jelenti ki, és most, hogy realizálja, ez mit is jelent, már rendesen folynak a könnyei.
- Túlságosan magadba égetted ezt, hogy nem mehetsz vissza. Nem kell menekülnöd mindenhonnan!
- Miért? Teljesen jól élnétek nélkülem... Ti ketten olyanok vagytok, mint a hold és a csillagok. Ő való neked. Látom, megértem. Semmi helyem ott, különben is...
- Hárman.
Mina pislog kettőt. Nem érti. Nem akarja érteni... A felismerés lassan kúszik be elméjébe, ahogy a hajnali fény egy pajta ablakán... - Tessék?
- Noinak... nekünk... gyerekünk lesz.
Bumm. Tessék. Ez már tényleg biztosan egy álom. Rémálmodsz, Mina. Semmi gond, érdekes, nézzük, mi lesz belőle.
Viszont kezd összeesni, noha Damien mindent megtesz, hogy megtartsa két lábán az egyébként nem vészes testsúlyát. Szét fog folyni. Kész. Vége. Túl sok.
- Tényleg elhagyod magad? Kimenekülsz a vadonba csak azért, mert...
- Nem mehetek vissza.
- Ne ismételgesd ezt. Csak magadat akarod meggyőzni. Ne csukd be a füleid a szavaimra.
- Nem csukok be semmit... Ne pazarold az idődet rám. Noi otthon van, szüksége van rád, menj csak...
- Te is tudod, hogy csak egy durcás lány szól belőled. Nem is veszed észre, milyen önző vagy! Vedd már észre. Úgy viselkedsz, mintha nem is törődnék veled, mintha semmi lennék számodra. Tudatosan taszítasz el magadtól hónapok óta, és próbálod elhitetni magaddal, hogy igazad van.
Nem... nem hajlandó elfogadni... ám akaratlanul is emlékképek materializálódnak a szemei előtt. Nem lát mást. Csak boldog nevetéseket, táncot. Harmóniát. Tavaszt. Hideg tavaszt, amelyben ő csak a háttérben álldogál, egy fa mögül leskel, egymagában keresgél négylevelű lóherét...
- Ne rázd a fejed. - fordítja szembe magával a lányt. - Nem szólalsz meg, látod, te is rájöhetsz. Így volt. De ez már túlzás. Valóban, az, hogy itt vagyok, kész őrültség... de megtettem. Megtettem, érted, te bolond. Hát ez nem elég bizonyíték?! - A végére már szinte kiabál. Mina megszeppenve pislog a sötétben mélyzöldnek tűnő szemekbe. Szörnyen érzi magát. Menj haza. Csak menj haza. Hagyj itt. - Nem hagylak itt, túlontúl egyszerű is lenne!... Ennél többet érsz nekem. - Csak pislog. - Majd egyszer megérted. Millióféleképpen lehet szeretni. Én téged szeretlek, ez soha nem volt kérdés. De Noi-t is szeretem. Soha nem volt tervem választani közületek. Noisara egy elképesztően csodálatos része az életemnek. De te is az vagy, akármilyen eszeveszett is néha. Ki fogom várni, igen, képes leszek kivárni, amíg megértesz mindent. De neked is segítened kell ebben. Mert egyszer te is rá fogsz jönni. Ha te is megtapasztalod, mindent érteni fogsz. Sajnálom, ez csak így lehetséges. Addig nem. Addig akármennyit olvasol, hallasz róla, nem tudod, milyen. De majd jön valaki. Tudom, Mina, hogy jönni fog.
Miért...? Miért kéne hinnie, hogy jönni fog valaki, akit még életében nem látott, és egy csapásra megváltoztatja az életét? Aki még gyakorlatilag nincs is számára?... - Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert a dolgok a legváratlanabb időben tudnak megtörténni. - vágja rá szinte gondolkodás nélkül. - Nem hiszed el, amíg meg nem látod. De ha bízol bennem, akkor elfogadod. Addig pedig várakozol békésen és nyugodtan, mert annyi szép van az életben. Minden apró részlete szép lehet, ha nem keseríted meg.
- Én...?
- Te. - ujjaival lassan cirógatni kezdi a vámpír arcát, aki megborzong. Túl sok könny van ott. Túl sok könny, amit érezni lehet már, nem csak látni. Nem, mintha eddig bármennyire is tudta volna leplezni őket... - Nem akarom hagyni, hogy mérgezettek legyenek a napjaid, csak mert én boldog vagyok, és úgy érzed, ebben a boldogságban nincs részed.
Miért vagy ilyen kedves velem? - Hirtelen elfogja az érzés, hogy még egy ilyen lényt a világon soha nem talál, és akármi történik, nem éri meg elszaladni/elszakadni tőle. Nem érti magát. Egyáltalán nem érti. Nem ért semmit. Minden, aminek valaha értelme volt, most szétesik. Alapjaiban reng meg az elméjében felépített világ.
- Visszajössz, igaz? Visszajössz hozzám. - Szinte beleszakad a szíve, annyi kötődést hall ezekben a szavakban. Nem vagy normális. - üzeni magának. Majd Damiennek: Nem vagyok normális, nem látod? Hogy tudsz így szeretni, mikor én szinte gyűlölöm magamat? - Csak pislogni tud. A szavak, úgy látszik, elhagyták.
De ettől függetlenül tudja. Érti. Érti, hogy értenie kell. És talán egyszer képes is lesz rá.
És tudja, hogy vissza fog menni.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Kedd Május 24, 2016 5:24 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Bónusz ajándék a kidolgozottság miatt: 
Név: Vérrubint 
Leírás: Egy különleges vámpíroknak gyártott ékszer (Lehet gyűrű, nyakék, fülbevaló, ahogy szeretnéd. Ezt majd szerezd bele a dologba.), mely egy nagy vörös követ tartalmaz. Ha ráharapsz a kőre, mintegy kortynyi vér folyik ki belőle, melynek segítségével képes vagy egy utolsó képességet kisajtolni magadból, ha esetleg elfogyna a mágiád. Kalandonként/harconként egyszer használható. 


Király kis történet lett, nagyon jó érzéked van a melodrámához. Ennek ellenére, picit jobban örültem volna, ha a vége nem pozitív felhanggal ér véget, de hát végül is miért is ne, még Veronián se lehet minden teljesen sötét és árnyékos. 


Következő helyzet: Mina jellemileg és pozíció tekintetében is mindig is egy Nachtraben volt... Kérni fogok egy eléggé mókás dolgot, mutasd meg nekem a Wilhelmina von Finsterblut-ot. Nem tudod milyen lesz? Király, én sem még! Jó szórakozást hozzá. 

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Május 29, 2016 3:50 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
A hold bajnokai

A tisztáson már nem nyújtottak kellemes menedéket a lángoló hőhullámoktól a fák. Pedig egyébként gyönyörűen tele voltak lombokkal. Mélyzöld, telt életet sugároztak, köztük az arany fénypászmák játékai olyan csodaszéppé varázsolták a tájat, mintha egy csicsás festmény kelt volna életre. Ám idekint csak fű volt. Majd derékig érő, magas, szabatlan fű, már mostanra kissé kiszáradt, pedig az évszak még nem is tombolt igazi valójában.
Damien már hosszú percek óta hadakozot a banditákkal, s kezdett elfáradni. Ugyanis elég sokan voltak, szám szerint öten - egy szem tőrös ellen -, ráadásul lovakon, így az elképesztő erőfölényt kicselezve egyenként kellett leugrasztania őkat a lovakról, majd azokat elijeszteni - bizony, ő nem bántotta volna az állatokat, sokkal inkább addig szurkálta őket, amíg azok úgy nem döntöttek, hogy tovább nem kérnek az éles pengéből, s nyihogva elszaladtak, otthagyván eddigi mestereiket, szétszéledtek a vadonban -, mindezek után egyenként megpróbálni hatásképteleníteni az öt haramiát, úgyhogy míg eggyel hadakozott, a maradék négy elől mindig időben kellett elugrania, különben rövid véget ért volna az élete.
Már voltaképp csak ketten voltak. De ez a kető olyan szívós volt ám, mint az öszvér. Talán mégis valamiféle másik harcstílust kellett volna választanom - gondolja. Hm. Talán mégis el kellett volna fogadnia azt az ajánlatot, és csatlakozni az orgyilkoscéhhez...
Természetesen ezeket nem gondolja komolyan. Tudja magáról, hogy nem tenne ilyet. Soha. De mikor már nagyon elege van...
Egyet sóhajt, majd jó adag erőt beledob a következő csapásába, a penge pedig az egyik - magasabb, vékonyabb - férfi mellkasán keresztül is hatol. Még épp időben rántja ki a pengét és bukik le, mert az utolsó megmaradt már a hátába is állítaná a fokosát. Így viszont az csak a társában köt ki, aki nyög egy megdöbbentet az újabb, váratlan fájdalom hatására...  eközben Damien már a támadó mögé is surrant, majd egy torokvágással megszabadítja őt e nehéz élet gyötrelmeitől.
Fáradtan telepszik le. A nap már lemenőben van. Vagyis nemsokára enyhülni fog az idő. Ez üdvös. Imádja a kánikulát, pusztán harcolni irtózatosan kimerítő benne.
Végigkutatja a banditák minden ruhadarabját, függelékeit, csizmaszárát, hátha talál bennük valami érdemlegeset - és csakugyan, egy-két kósza arannyla gazdagabb lesz. Mindezek után elbattyog egy már korábban fellelt közeli patakig és alaposan kezet mos. A pénz elképesztő mocskos jószág. Hát még, ha levágott banditák csizmaszárából kerül elő. Nem könnyű a magafajták élete...
Már, ha vannak egyáltalán magafajták. Szereti magát elég különleges státuszúnak érezni - meg aztán, nemigen szokott találkozni sokmindenkivel, aki úgy élné életét, mint ő. Talán, mert az ilyenek elég rejtőzködő típusok is.
A patakpartot egész kellemes helynek tartja a letelepedésre. A hullák eléggé messze vannak, fentebb, így bármit is vonzanak magukhoz, az őt nem fogja bántani... különben is, csak elszunnyad kissé délutánra... még éjszaka arrébb tervez menni valamivel. Leterít egy pokrócot, melyet előhalász táskájából - állandóan cipel magával valami ilyesmit, időnként lecseréli, de hát mégis, muszáj, hogy legyen min aludnia, amennyit jár a pusztaságban -, majd leheveredik rá, és úgy dönt, hogy ez most a pihenés ideje. Tarkója alá csapja a kezét és bámulja egy kicsikét, ahogy a szél játszadozik az ágakkal. Mintha egy füzérnyi smaragdot csörgetne a levegőben. Nem sokáig tart, míg az édes, andalító illarengetegben elszunnyad a madárcsicsergésre...

Wilhelmina von Finsterblut ki nem állhatja a nyarat.
Jobban mondva, a meleggel nincsen semmi baja. Egészen melegkedvelőnek mondhatjuk, egyik kedvenc szórakozása, hogy a kellemes hőfokban sétálgasson a szabadban, a nemlétező szabadidejében, mikor úgy érzédőik, mintha a bőre szinte eggyé olvadna a levegővel, mert semmi különbség nincs a melegségük között - igen, sétálgatni, a holdfényben. No de nappal...
A nappalok egyre hosszabbodnak, az éjek rövidülnek, s már alig lehet olyan időszakot találni, amikor az a hatalmas, pusztító sárga gömb az égen ne okádja magából gyilkos sugarait. Jóformán az est közepéig ki sem dughatja az orrát, legalábbis egy egész kollekciónyi napernyő, meg vgy húsz fátyol nélkül. Abban pedig szintén megsül. Ha tehetné, ilyenkor az egész napot átaludná - na de a kötelesség...
A kötelesség az bizony elmaradhatatlan.
Így aztán Wilhelminát most - egy forró nap naplementéje közelében - is ott lehet fellelni, ahol általában, azaz gyakorolva - nem négy fal között ugyan, de tetővel fedett gyakorlótéren, hol a nap egyáltalán nem éri hószín bőrét -, ahol is nagy hévvel gyakorolja a karddal való bánásmód legapróbb csínját-bínját egyik-másik szerencsétlenül járt próbababán. De hiszen azok arra vannak, arra lettek kitalálva.
Voltaképp már órák óta gyakorol, amely meglátszik enyhén kipirosodott bőrén, mely kissé csillog már a verejtéktől. De legalább lassan már hűvösebb lesz.
Éppen egy "halálos ütést" tervez leadni, amikor, amint keze épp a levegőben van, s a kard még éppen nem ért el a próbababa nyakáig, egy hang félbeszakítja.
- Úrnőm...
Úgy fagynak le a mozdulatai, mintha megállt volna az idő, majd egy szemforgatásos, fáradt sóhajjal engedi le kezeit, végül elteszi a fegyvert s szembefordul a küldönccel. - Mi az? - kérdezi, szinte nyűgösen. Nem szereti, ha közbeszólnak, nem szereti, ha abba kell hagynia, amit csinál, s főleg nem szereti, ha megakadályozzák az edzésben... Azt meg pláne nem szereti, ha ez a fickó teszi ezt. Van vagy három, akit állandóan küldözgetnek, hogy üzenjen neki, s egyik nyápicabb, mint a másik. Egyetlen megemelt hangú szóra összerezzennek, s fülüket-farkukat behúzzák, mint holmi kutya. Wilhelminát ez elképesztően idegesíti. Néha szokta is cukkolni őket. De csak egy ideig. Aztán megunja, mivel a reakciók mindig ugyanolyanok - a zavar alapvető és legegyszerűbb jelei. Van jobb dolga is.
- Jelentésünk érkezett. Több faluból is. A Silberstorm patak mentén. Állítólag egy csapat bandita fosztogat a környéken. Egész egyszerűen betörnek a falvakba, kirabolnak pár házat, majd továbblépnek.
Bólint. Nem különösebben izgalmas a téma, s nem túl meglepő. Ezer ilyennel találkozott már. Szinte csalódott, abban reménykedett, hogy valami izgalmasabb kihívás elé állítják. Sebaj, úgyis berozsdásodtak már a reflexei, nem fog ártani élő célpontokon is gyakorolni. - Merre látták őket utoljára?
- Nordenfeld pár megmaradt lakója írta az utolsó panaszlevelet.
- Hány panaszlevél volt már ebben a témában...? - szűkíti össze szemeit.
- Hát... khm... - A suhanc elvörösödik, lesüti a szemeit és kényelmetlenül kezdi el piszkálni öltözékét, zavarja, hogy nincs nála valami papír, amiből kikereshetne egy konkrét értéket. - Azt... nem tudom pontosan...
- Körülbelül? - sóhajt ismét fáradtan. Nincs türelme ezekhez a gyerekekhez, komolyan. - Egy és öt, öt és tíz között...?
- Ta...talán olyan öt körül.
- Mind másik településről? - Erre csak egy bátortalan bólintás felel. - Gyakorlatilag az egész Silberstorm-melléket szétfosztogatták, és én erről most értesülök?! - A kiskuta annak rendje és módja szerint le is sunyja a füleit és meg se szólal. A földet fixírozza. - Rendben. Menj utadra. Előállítok egy kisebb csapatot, és ha lement a nap, kimegyünk.
Ha más nem, túrázunk egyet a patakparton... - húzza ironikus mosolyra a száját, miközben hüvelyébe helyezi kardját és visszaindul főhadiszállása, azaz megzavarhatatlan szobája felé, hogy összeszedje magát. A srác már elsomfordált, Wilhelmina pedig átöltözik lovaglóruhába, fölveszi egyik masszívabb, de még elég szabad mozgást megengedő bőrvértjét, kardját oldalára csatolja, hosszú, éjszín hajzatát egy erős hajgumival megzabolázza - apja mindig kérdezi, miért nem vágja le, de egyszerűen nincs szíve megszabadulni tőle... -, majd pár emberével kilovagolnak a patakhoz.
Nem épp rövid az út, szegény lovak is izzadnak közben. Wilhelmina megy elöl, mögötte a kis társulat kialakítja a szokásos társalgását - mégse unják magukat teljesen szárazra... elég a szárazságból így is. Nem néz hátra, csupán hallgatja őket, csak akkor szokása beszélni, ha feltétlen muszáj, ha kérdezik, akkor természetesen reagál. Egyébként egész élvezettel figyeli őket. Olyanok, akár egy baráti társaság. Igencsak összetartóak, pedig e rothadt társadalom legkülönbözőbb szegleteiből vannak összeszedve... Mindenki arról beszél, hogy az ő csapata a legkülönösebb. A Finsterblut-parancsnok mindig is jó volt abban, hogy kiszemezz az értékeset a férgese közül, s az ilyesfélék, miután elég sok került mellé különböző helyekről, szinte már egy nagyobb családnak mondhatják magukat.
Persze megannyiszor el kell képzelnie, hogy valamelyiküket elveszíti, pusztán, hogy eddze magát a gondolatra... Havonta egyszer végigmereng ezen, sorban mindegyiküket elképzeli eltávozni, s belegondol, milyen lenne minden nélkülük. Persze olyannyira nem szeret a jövőbe nézni. Nem is tud.
A lovas csapat mögött baktat egy kivételes szereppel rendelkező egyén - Mysthera, egy gyönyörű, kifejlett nőstényfarkas, nem kis harci erő. Szőre egy jó adagnyi puha ezüstörvény, ebben a melegben nemigen van hasznára szerencsétlen állatnak, de nincs mit tenni. Rá úgy vigyáz Wilhelmina, mint a szeme fényére, talán még jobban. Családjának jelképei - a kard és a farkas - mélyen szívébe ágyazódtak. Tőlük válna meg talán a legnehezebben.
Ennek ellenére ők is rajta vannak a képzeletbeli veszteségi listán. Ez néha csak fokozza az örömet, amit akkor érez, mikor rájuk néz, s még mindig semmi bajuk. A kreált rémálom puszta nemléte is képes örömhöz juttatni.
Borzasztó hosszúnak tűnik az idő, míg elérik a Silberstormot. De elérik. A rohanó víz csilingelő kacaja felfrissíti a lelküket. Valószínűleg egyikük sem a banditákkal való harcra gondol most. Így Wilhelmina engedi nekik, hogy lepattanjanak hátasjószágaikról, s kissé megmosakodjanak, igyanak egy keveset. Sükségük lesz az erőre, frissességre.
Innentől csak vezetik a lovakat, nem könnyen járható az út, és a számukat sem olyan könnyű így távolról megállapítani. Több földön lévő lábat nehezebb összeszámolni.
A nap lassan közeledik a föld és ég találkozásához, arany, vörös, lila színnel vonva be az eget, melyet itt-ott fehér felhők pöttyöznek, de igazából roppantul kevesen vannak, csak eltévedt hírnökei már annak, hogy az eső még létezik valahol a világon. Bár, igazából, amilyen szeszélyes még az idő, ezek a hírnökök akár el is szaladhatnak bármikor erősítésért, s egy kész hadsereggel térhetnek vissza, mely a künn ragadt utazókra zúdítja nyilait.
Még szerencse, hogy ezek a nyilak inkább frissítenek, semmint ártanak.
Miután befejezte a felhőkről való képzelgést, int a többieknek, s továbbindulnak.
Fél óra erdőben való baktatás után hirtelen felemeli a kezét, s mindenki megtorpan. Kérdőn néznek rá, s hegyezik füleiket, ő pedig halkan súg: - Elöl. Ott a facsoport mögött. Tőlünk jobbra levő ösvény felé mennek. Vagy három alak. Nem túl nehéz fegyverzetben.
Néha úgy tetszik, hogy a nő egy kis hallgatózás után az illető felkutatott ellenség csizmájának a színét és anyagát is meg tudná mondani pár száz méter távolságból. Rebesgetnek is az udvaron belül ilyesmiket. Ez azért enyhe túlzás, bár tény, hogy a parancsnok érzékei elég kifinomultak.
- Kivárjuk, míg elhaladnak látótávolból. Utána mi ketten Tinával becserkésszük őket. Bran, Rhys, ti oldalról célozzátok be a szélső kettőt, ha lehet. Mi valahogy elbánunk a harmadikkal.
Mindenki érti a tervet. Jön a türelmes várakozás, majd az osonkodás, végül két íjfelhúzás hallatszik - vannak olyan éles fülek, melyek képesek ezt meghallani -, majd két bandita hörgéssel roskad össze, kilapítva pár vérehulló fecskefüvet. A harmadikuk viszont közelharcba keveredett Wilhelminával, s ekkor derül ki, hogy vannak azok többen is...
A fák közül újabb és újabb zsiványok kerülnek elő, már nem titkolva hollétüket, agresszívan vetik magukat a hadsereg tagjai közé, szervezetlenül és brutálisan. A nyavalyába. Nem számított ekkora haderőre. Honnan szedtek ezek össze ennyi embert? Nem bírtak jobb állás után nézni? Milyen szerencsétlen is ez a világ...
Az íjászok próbálnak minél többet leszedni közülük, de szinte átláthatatlanul özönlenek már mindenhonnan, sziklák, nagyobb fatörzsek mögül. Ezek itt várták őket?... Nem egyszerű rablók ezek, képzett fosztogatók. Talán a falvaknak feltűnésmentesebben kellett volna feljelenteni őket...

Damien dulakodás zajaira ébred.
Álmosan, kábán tápászkodik fel. Mi a fene? Azt hitte, ez egy nyugodalmas délután lesz, miután diadalmasan elintézett öt túlképzett banditát. Valami nekromanta felélesztette a barmokat, vagy mégis mi történt?
Miután felrázta magát és kiűzte fejéből az álmot - nagy morcosan -, rájön a hangokból, hogy a harc a patak felé pozicionálódhatott. Nem lehet rossz benézni. Ha már ezt az ötöt túlélte, sokkal rosszabb úgysem lehet...
Sietve felszerelkezik, majd óvatosan megközelíti a helyszínt. Már egész sötét van, de szemei megszokták a félhomályt. Különleges képességének köszönhetően észrevétlenül surran a fák között... mígnem rájön, hogy nagyon is alábecsülte a dolgot.
Rosszabb mindig lehet.
Ennyi banditát már jó régóta nem látott. És a felszereléseik sem a legrosszabbak. De kikkel harcolnak?
Könnyű kiszúrni az elleséges csapatot, s az öltözékükből, melyen a farkas és a kard gyönyörűen megmunkált jele díszeleg, na meg míves fegyvereikből azonnal sejti, kik lehetnek azok.
És lám, ott egy igazi farkas is. Csak stílusosan.
Hm... mit lehet tenni? Az lenne a legjobb, ha nem hívná fel magára a figyelmet. Viszont jó lenne segíteni nekik. Már csak azért is, mert ennyi banditát... jobb, ha nem cipel tovább a hátán a világ. Úgyhogy a fantom működésbe is lép.

Wilhelmina lihegve löki el magától a hatalmas monstrumot, aki ki tudja, hogy préselte bele magát abba a bőrruhába, majd visszafordul, s egy mozdulattal a torkába vágja a kardot. Egy pillanatig elégedetten nézi a túloldalt csöpögő vért, megnyalja szája szélét, majd kirántja a kardot, és ellenőrzi, megvan-e még az összes csapattagja...
Megvannak, az íjászok jó munkát végeztek, és a közelharcosok sem rosszak. De kezd elege lenni már ebből a tömegből.
Aztán... egyszer csak, mintha a hangzavar brutálisan lecsökkenne. Egyre több bandita fekszik holtan a földön, olyan helyeken, ahová nem emlékezett, hogy csapatának tagjai egyáltalán le is tették volna a lábukat. A rablóknak még idejük se volt a közelbe érni.
Mindezen incidensek általában nagyobb fák közelében történnek. Ám ezt még nem vette észre. Pusztán azt, hogy lassan szinte az összes ellen elfogy körülöttük.
A többiek is meglepve néznek körül, s lihegve szedik össze magukat, csodálkozva a hirtelen elmúlt veszélyen.
Mígnem mindannyian arra a következtetésre jutnak, hogy kell itt lennie valakinek. Még valakinek.
A hirtelen beállt csöndet egy halálhörgés töri meg.

Damien egyetlen vágással metszi fel a haramia torkát, utat engedve nagy adag kiömlő forró vörös folyadéknak, s egy hangnak, melytől az összes szőrszál felállna a hátán, amennyiben lennének ott szőrszálak.
Megnyugodva engedi a hullát összeroskadni, majd ellép tőle, lehajol hogy egy fűcsomóban megtörölje pengéjét, mire...
...észreveszi, hogy egy szúrós szemű, megdöbbent vámpír szemez vele. A kisebb csapattal a háta mögött. Elég különféle szerzetek, egy Finsterblut-parancsnokhoz... - Öhm... szép... estét. - nyögi zavartan, fogalma nem lévén, mit kellene mondania, még mindig próbálva visszanyerni lélegzetét.
- Ki maga?
Nohát, ez lenne a hála? Kicsikét elszomorodik, hogy ilyen szúrósan kell vele bánni, miután épp most asszisztált egy rakás törvényenkívüli eltávolításában. - A nevem Damien. Én így... hm... járok mindenfelé. - Valószínűleg konkrétabban kellett volna megfogalmaznia a foglalkozását... ahogy ezt a népséget ismeri, ennyivel nem fogják beérni. Talán még el is cipelik a kaszárnyába és kifaggatják. A francba. Kellett neki beleszólni a hadsereg ügyeibe... Mindig a hirtelen döntéseid, Damien, minig azok a spontán fellángolások...
- Ez a kérdésre a válasz? Hogy ki maga?
- Nem tartozom semmilyen szervezethez, a magam útját járom. Ha erre kíváncsi.
- Például - bólint a nő helyeslően. De, ahogy sejtette, nem elégszik meg ennyivel.
- Vándor vagyok. Alkalmanként bátorkodom magamra vállalni a... hm... világ... kellemetlenségektől való megtisztítását.
Mit látott felvillanni azokban a szemekben? Csak nem enyhe elismeréssel csillant meg az az alkonyszín szempár? És valóban megrándult kissé a szép vonalú száj sarka?... Nem lehet egyszerű valódi mosolyra bírni ezt a kemény alabástromarcot, mely mégis olyan lágy vonásokkal rendelkezik, mintha csak egy igen képzett szobrász faragta volna.
- Ez felettébb dicséretes vállalkozás.
- Akkor nem... nem citálnak törvény elé, igaz? - kérdi reménykedve, nagyra nyitva a tavaszi fák színét elcsent szemeit. - Nem fognak kivizsgálni?
Ismét az a rándulás. - Nem. A Finsterblutok sem zaklatják azt, aki segített nekik.
A nő időközben lenyugodott hátasához sétál és szinte hihetetlen ügyességgel felpattan rá. Int a társainak, hogy ők is cselekedjenek így. - További sok szerencsét az utazásaihoz, Damien. - emeli meg a kezét furcsán, sután, nemigen lehet eldönteni, hogy közvetlen, vagy hivatalos mozdulatnak szánta, de biztos, hogy nem bevett szokás náluk, pusztán most rögtönözte.
Majd elügetnek.
Sokáig néz utánuk a távolba, a csodaszép zöld tájba, mely elnyelte a lovasok alakját, s halványan elmosolyodik. Rájön, hogy még a nevét se tudja ennek a nőnek. Nahát, pedig az övét kitudakolták, szép...
Ki tudja, talán egyszer még valaha találkoznak. S akkor megtudja.

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Május 29, 2016 9:59 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Jutalom:
Név: Könnyített holdezüst tőr
Leírás: Egy míves holdezüst tőr, mely egy rég elveszett Nebelturm kovács keze munkáját viseli, s egy kicsi Ekt monogram található rajta. Jóval könnyebb, mint egy átlagos acéltőr, s emellett igen tartós is. A kinézetét megválaszthatod te. Egy furcsán ismerős Finsterblut holtteste mellett találtad egy erdőben, s mivel neki már nem volt szüksége, Damien ellopta a holttesttől a szép fegyvert, s a te kezed ügyébe juttatta.

Damien, Damien, Damine. Milyen jó is, ha van az ember karakterének egy biztos pont az életében. Tudod mi lenne nagyon rossz? Tudod? Hát ha Damien meghalna! Szeretném látni a karakter banális halálát, s ennek hatásait Minára. Igazi tearjerker legyen ám!

Get the fucking flow:

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Jún. 09, 2016 9:00 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
A hold könnycseppje

"Régebben hangosan sírtam, hogy meghallják, mert azt akartam, hogy segítsenek. Most már halkan teszem, hogy ne hallják, mert nem tudnak segíteni."



Megfeszült, patakként száguldó gondolatokkal teli csendben szemeznek a szarvassal.
Szőre, akár a frissen hullott hó, ékkőként, halovány selyemként világlik ki a gazdag zöld buja környezetéből. Úgy áll ott, vékony, deli lábain, mint egy megtestesült szobor, azt hihetnénk, hogy valóban pusztán márványból lett kifaragva, ám akkor kiemeli hosszúkás fejét a csörgedező ér vizéből, fülét hátracsapja, s figyelni kezd. Izmai megfeszülnek. Ritka fenséges jelenség. Mondhatnánk, minden tökéletes rajta... ha agancsa nem volna szabálytalan.
Az átkozottak nem tehetnek róla, hogy ők átkozottak. Ezzel kell élniük. Ám ennek is vannak fokozatai. Ha ez olyan léptékbe csap át, mely nem csak saját magának, de másnak is kárt okozhat - van-e az átkozottnak joga az élethez?
Ezek voltak azok a kérdések, melyeket e két lénynek, egy vámpírnak és egy sötét tündének el kellett döntenie. Mégpedig záros határidőn belül. Az állat egyetlen pillanat alatt tovaszökkenhet, s akkor örökre elvész ez a csoda.
Damienben valahol ott tombol egyrészt a birtoklási vágy, másrészt... - Elhozom neked az agancsát, jó? Ha akarod, kiállíthatjuk a szobában, olyan lesz, mint egy kis vadászlak. - Kedvesen mosolyog. Mina egy sértett kislány durcás arcával néz vissza rá.
- Soha nem a büszkeség jutna eszembe, mikor ránézek - suttogja, a fiolzófia mélységeibe merülő beszélgetésüket kénytelenek ily halkan lefolytatni... - hanem az, hogy elvettük egy ilyen gyönyörűség életét.
- Talán elvennék hamarosan úgyis. Vagy ő másokét. Hosszú, szenvedelmes halála lenne. Így segítünk neki. - Nem kevés győzködésre van szükség, hogy Mina elfogadjon egy ilyen lépést... Mina nem egy vadásztípus. Nehezen lehetne neki megmagyarázni ezt az ösztönt, hogy ahogy figyeled, amint az izmok egyet mozdulnak, már megfeszülsz te is. Egyébként moccanatlanul várod, ahogy amaz teljesen elveszíti a gyanút, hogy neki bármi baja eshet... nem, ilyesmibe nem gondolsz bele. Nem jár a fejed azon, mire gondolhat az állat. Hisz a sorsa már el van döntve, halott lesz. Már halott. Ez megtörtént, csak még pár perccel később. Akkor meg már mindegy, mire gondol.
A vad megmoccan, és kecses, hosszú lábain arrébb szökell. Damien egy pillanatra azt hiszi, elvesztette, de az állat csak egy kicsivel ment odébb, ki a tisztásra. Látszik, hogy különleges. Fogalma sincs, mennyire könnyű így elvenni az életét. A legnagyobb veszélybe helyezi magát. Pusztán azért, hogy a napfényben sütkérezhessen. Gyönyörű vagy. - gondolja, ahogy lombkoronaszínű szemeit moccanatlanul rászegezi. A szarvas lehajol, s elkezdi a kellemesen nyári zöld füvet majszolni. Percek telnek el. Mina csendben lekuporodik a fűbe. Innen nem mozdul el, majd nézi... úgyse tudna segíteni...
Damien már kizárt minden mást, csak ő maga van és a célpontja. Már bőven gyanút vesztett a fehér csoda, de azért még elnézi egy darabig. Nemigen tud betelni vele. Majd pedig beveti beolvadóképességét, s hangtalanul a háta mögé oson. Mindezek után az állat oldalához sétál. Mina segítségével sötét árnyfelleg veszi körül, így észrevétlen marad. A lány felé fordul, s egy bólintással köszöni meg a képességgel való besegítést, bár nem volt rá szükség, de azért hálás. Kezébe veszi míves tőrét, melyet nemrég kapott magától Armin hercegtől... kiélvezi még pár pillanatig, ahogy szíve együtt dobban a szarvaséval, majd előrelendíti a tőrt. Most pedig vége szép rövid kérészéletednek...
A hang, amit ezután hall, kényelmetlen kellemetlenséggel ráncigálja vissza a rideg valóság talajára. A szarvas fájdalmasan bőgni és kapálózni kezd. Damien átkarolja a nyakát. Nyugi... Közben pedig egyre az jár a fejében, hogy jót tesz, jót tesz, jót, jót. De akármilyen erősen szorít, a vergődést alig tudja visszafogni. Kezd megrémülni. Erősebb lenne, mint gondolta? Mi ez? Mért nem hagyja abba ezt a borzalmas hangot?... Iszonyodó tekintete ekkor szembekerül az állat hatalmas feketéivel, s nemigen tudná megmondani, milyen kifejezést lát abban a tekintetben. Nem félelmet. Fájdalmat, azt igen. Nem is csoda, egy ekkora sebbel.
S nem mozdul időben. Túlságosan is lenyűgözte, hogy a prédája szembenéz vele... S így elkésik. A következő pillanatban a szarvas leszegi a fejét, s szabálytalan, körülbelül egy tekeredő nyárséra hasonlító csonka agancsával átszalad rajta.
Meglepetten fogadja az egy csomagban érkező borzasztó mennyiségű fájdalmat, mely akkora, hogy nem is tud rá mit reagálni. Pár pillanatra teljesen megszűnik gondolkozni, csak engedi magán végighullámzani az iszonytató kínt, ami a testét éri...
Mire észreveszi magát, az agancs már ki is csúszott belőle. A szarvas pedig továbbra is vergődik előtte. Bőgve és nyöszörögve botladozik remegő lábain, elfelé próbálja vonszolni magát... de nem halad sokáig. A tisztás szélén összeroskad, s nem mozdul többet. Hasa viszont emelkedik még, látni, hogy lélegzik.

- Da... Damien? - Észlény, vadászat közben nem beszélünk. Na de mégis. Ezt már megnézi. Érdekes hangokat hall. A végén még kiderül, hogy valami baj történt.
Persze ezt cseppet se gondolja komolyan, amíg meg nem látja, hogy voltaképp sokkal inkább igaza volt, mint gondolta...
Voltaképp, mikor meglátja Damient a földön, teljességgel úgy reagál, mint ahogy az elvárható egy magafajta lánytól: nemigen hiszi el, amit lát.
Elakad a lélegzete és csak bámul ki a fejéből. Elképesztően idiótának érzi magát, de megmozdulni sem képes. A szarvasra néz, amely nem messze fekszik a földön, és szenved. Aztán Damienre. Aki nem szól semmit. Tiszta vörös az egész teste, és nem szól semmit.
Ekkor elkezd rohanni, mintha egy nyíl lenne, amit most lőttek ki, eddig pedig megfeszülve tartották... Na igen, csakhogy közben szépen el is esik a csuszamlós fűszálakon megcsúszva, így a térdére zuttyan. Felsikkant. Már a tenyerében érzi, ahogy dobog a szíve. Fogalma sincs, mi történt, csak azt, hogy valami nem jó. Túl nagy a csönd. Kikerekedett szemekkel feltápászkodik, és a sötét tündére néz, aki nagy nehezen próbál felkönyökölni és ránézni... Még most is aggodalom csillan a szemében, ismerős aggodalom. Mina kétségbeesve néz vissza rá. És valahogy... nem mer közelebb menni. Az a seb túlságosan is középen van. Túlságosan is úgy fest, mint ami nagyon fontos szerveket sértett. Attól fél, ha közelebb megy, azok a sebek még igazibbak lesznek. Talán ha megfordulna és elszaladna, vissza se nézne, egyszerűen megszűnnének létezni...
...persze tudja, hogy ez nem igaz.
Regénybe illően sétál a férfi mellé és roskad térdre, majd értetlenül, kérdően és követelően néz rá. Csakis az arcára. Nem mer lejjebb. Tudja, mennyire elszörnyedne attól, amit lát. Egész testében remegni kezd. Szabályosan vádló pillantása elfátylosodva mélyed bele a zöldekbe, mintha csak arról faggatná, hogy merte ezt tenni, és miért. És... most mi fog történni?
Mina szóhoz sem jut... annyi kérdés zúdul pedig az elméjére, de egyiket se tudja kimondani. - Mina... ne sírj- csak ennyit mond, valamiféle furcsa hangon, amit a vámpírnak nem esik jól hallani. Érződik rajta, hogy fáj.
Hatalmasat nyel és minden erejét megfeszíti, hogy képes legyen hangokat formálni. - M-mit csináljak, Damien? - Valamit tennem kell, nem igaz? Csak én vagyok itt. Hívnom kell valakit. Hová menjek? Nem tudom, mit kell tennem, segíts... segíts, hogy segíthessek.
- Ne sírj...
- Tudom!... Ezt már mondtad... - Damien keserűen felnevet. Ami valahogy nem hangzik egészségesnek. Szegény lány, most mégis mit mondhatna neki? - Gyere, hazaviszlek, hívok valakit...
- Hogy viszel haza? - Rossz. Rossz ötlet. Ezzel csak bűntudatot keltesz benne, nyomorék...
Mina remegve ejti combjaira a térdeit. - Nem tudom - suttogja. Majd sírni kezd. Egy gyermek szenvedő tehetetlenségével folynak a könnyei. Pedig a gyermek még meg se értette pontosan, mi történik. Csak azt, hogy sietni kéne. Ki fog futni az időből.
- Ne félj, Mina. - Rendben, akkor valamiféle célösszegző szöveg... el kellett volna terveznie ezt előre, akkor nem kéne improvizálni... nem baj, menni fog.... csak ne borítaná el az agyát annyira a sajgó fájdalom köde... - Te kedves vagy. Te... mindig jót fogsz cselekedni az emberekkel. Ezt ne feledd el. És egyszer talán az Átkot is sikerül megtörnöd. Vagy ha nem neked, akkor, akik utánad jönnek. De ezeket már mind tudod, már akkor is tudtad, amikor még... csak... "csak" Nachtraben voltál... sajnálom... Sajnálom, hogy nem tudok semmi hasznosat mondani. De egyet tudok: ne szomorkodj. Egy kicsit... egy kicsit szomorkodhatsz. De ne sokáig. Ne tedd tönkre magad, nem akarom... senki sem akarná, aki igazán ismer... Nem azt érdemled.
A gyermek elhomályosodott tekintetén keresztül nézi a valahova távolba pillantó szempárt és érteni nem akaróan hallgatja a szavakat, lélegezve, és lassan csóválva a fejét... - Te meg miről beszélsz?! Kelj fel azonnal, te lázas vagy, vagy nem tudom... - szidja felháborodottan, ahogy mindig is szokta, majd megragadja a vállát... de jobbára csak a szövetet tudja gyürkélni rajta. A fáradt test nem tűnik úgy, hogy meg tudna mozdulni.
- Mina... gyere ide. - Megfogja a kezeit és közelebb húzza magához... ő pedig remegő görcsként hagyja magát ráhajlatni az egyenetlenül emelkedő és süllyedő mellkasra. Pislogni is elfelejtve bámul maga elé és hallgatja az egyre lassuló szívdobogást. Kezek túrnak bele a hajába.
- Ne... ne csináld ezt. Nem hiszed... nem hiszed el te sem, hogy az a buta szarvas ennyire me... megsebesített, igaz? Menjünk haza, Damien, hagyjuk itt és menjünk haza...
Ismét egy hang... nevetés vagy zokogás? Nem tudni, melyik lesz belőle, talán bármelyik lehetne. De elhalkul, akár a nyári zápor, hirtelen tűnik el, válik semmivé, s rögtön be is issza a föld... vagy éppen a csend. Csak az emléke lebeg még ott. - Én... már nem megyek sehova. Hidd el, érzem.... - Bár Mina nem látja, de a hegyesfülű ráncolja a homlokát. - Nem hittem, hogy tényleg érezni fogom. Ennyire. - ragad le egy furcsa részletnél. Tényleg kezd hasonlítani Minára...
- Mit érzel te? Ne érezz csak nekem semmit...
- Nemsokára nem fogok...
- DAMIEN!!! - Ha az erdő tud visszhangzani, akkor most megtette. Még hall is pár szárnyast felszállni a közelben. Szálljanak is, messzire. Ez a minimum.
Kezeibe temeti az arcát. Nem. Ez nem lehet. Ez nem lehet igaz, ez nem történhet meg... Ez valami cifra rémálom... - Takarodj a fejemből, démon, elegem van belőled. Akármennyire érdemlem meg a szenvedést, most már elég! Nem játszadoztál még eleget?! Keress másvalakit, akit zaklathatsz! - kiabál a fák felé, az ég felé, miközben a kihűlt könnyeket folyamatosan váltják fel az új forróak. Nem tetszik neki ez a játék. Nem, nem akarja tovább... fel akar ébredni.
Ekkor tekintetét véletlenül a fehér kupac felé fordítja. Annak szemei épp találkoznak az övével. Te tetted ezt? - néz rá vádlón. Mégis miért? Miért kellett? Te csak egy állat vagy. EGY állat vagy a sok közül. Mégis hogy gondoltad? Ennek a vadászatnak boldognak kellett volna lennie. Csak egy lett volna a sok közül... Mégis hogy gondolod, hogy van jogod elvenni őt tőlem, te értelemmel nem rendelkező lény?! - Ezen a ponton összeroskad ismét és zokogni kezd. A tünde mellkasára hajtja a fejét, haja szerteszét terül mindenfelé. Érzi a vér szagát. Olyan elképesztő közelről... és valahogy annyira vonzza az a finom fémes illat...
Két kar próbálja lefogni rázkódását, de az indulatainak már kevés dolog szabhat gátat. Gyűlöli azt a szarvast ott. Gyűlöli a saját testét. Gyűlöli a percet, amelyben elhatározta, hogy ma ő ki akar ide jönni... gyűlöli a napot, amikor találkoztak Damiennel. Ha az nem történik meg, akkor talán...
- Ne aggódj, Mina. Sokat segítettél nekem. Gondolj erre. Mindig. - És... és éppen most? Segíteni? Hát persze... veszem észre. Tényleg veszem észre!
- I...igen? Sokat segítettem? - ül fel, csapzott haja pedig részben az arcára tapad, másik részéért tétova kezek nyúlnak ki, s kapaszkodnak bele, majd finoman cirógatni kezdik. - Segítettem, mikor állandóan ki kellett szedni a bajból? Me-megmagyarázni helyettem dolgokat? Menteni a bőrömet? Lebeszélni, hogy megölessem magam? Segítettem, amikor az állandó hablatyolásaimat kellett hallgatnod az Átokról? Lehet, hogy nem is lehet megtörni. Lehet, hogy örökre így maradunk, lehet, hogy az egész értelmetlen... - sorolja hisztérikusan, és valahogy minden szóval mintha megszabadulna a bűneitől. Minden könnycseppel megkönnyebbül. Végül csendes, könnyed, nyugodt üresség lesz benne. Mintha valamiféle szellem eltávozott volna a lelkéről. Miután már mindenben kételkedik... az jut eszébe, hogy talán mindez nem is számít. Nem számít, megéri-e, csinálni kell. Hisz ezért él. És Damien is megérti ezt. Ő mindig megérti.
Elhalkul és behunyja a szemét. Damien mindent megért.
Percek telnek el, a szél néha-néha beletúr a hajába, a könnyek rászáradnak az arcára. Fel sem tűnik neki, hogy telik az idő, csak mintha egy szikláról figyelné lelke hullámainak elcsendesülését... Aztán észreveszi, mennyire csend is van. A haját birizgáló kezek eltűntek. Már nincsenek ott. A földön fekszenek.
Nem tudta befejezni. Hát persze. Mindig így van. Soha nem tudják befejezni...
Ám Minának nem volt kedve regénybeillő történéseket megtapasztalni. Nem, ily módon nem.
Mi van, ha ő is csak valami regény része? Érezhet egy regényszereplő fájdalmat? Nem csak az érzi, aki olvassa? Eszerint akikről ő olvasott, ők is mind szenvedtek?... Mennyit szenvedhettek...
És most is az övé volt az utolsó szó...
Hirtelen görcsbe rándul az egész lénye. Mind a teste, mind a lelke. Úgy érzi magát, akár egy elveszett gyermek, aki hirtelen rádöbben, hogy a sötét erdőben fogalma sincs, merre kell menni. Pedig most csak úgy süt a nap. Mégis remeg. Körbenéz, és csak sötétséget lát. Fogalma sincs, hogy merre menjen, a pánik pedig lassan elhatalmasodik rajta. Hideg üresség veszi körül, és minél jobban néz, annál inkább magába rántja.
Mi lesz vele nélküle?
Ez itt előtte csak egy üres test már, nem több... bármennyire is nem tudja felfogni. Soha többé nem fog megszólalni. Soha többé nem tud neki segíteni.
Igen, még most is magára gondol...
Önzősége mintegy szorongató tüskebokorként szaggatja szét belülről, ám ennek most kevés helye van, nagyobb ugyanis a félelem, mely mint egy szélvész, próbálja szétrántani. Erőnek erejével tartja magát össze, s ujjai remegve, görcsösen szorítják Damien kezeit. Egy-egy pillanatban még imádkozik, hogy megérzi szívdobogását.
Nem tudja megérteni. Fel fogja fogni valaha?... Hirtelen szeme elé idéződik húga halála, s amit akkor érzett. Az az elképesztő mennyiségű iszony, hiány és vágyakozás, és rémület... és szégyen. Önvád.
Hányszor élheti át ezt valaki egy élet alatt?...
Egy igazán sokat megélt ember azt mondaná, ő még nem szenvedett semmit. Tudja jól. Talán csak most kezdődik a szenvedése. Vajon kiérdemelte ezt? Valóban Isten műve ez? Mire akarja megtanítani azzal, hogy elvette Damient? Hogy hibázott?  De mégis hol?!... Választ követel, útmutatásért kiált. Aztán persze megint csak csend.
Damienre borul, rázkódó vállakkal. Szinte könyörög neki, mintha ezzel vissza lehetne hozni. Elmerül, besüpped, úszik az önsajnálatban, nem is próbál védekezni ellene, tudja, hogy úgysem menne. Hagyja, hogy átmossa, újra meg újra megremegtesse minden idegszálát, a legkisebb szemernyi energiafoszlányt is kitépje belőle, teljesen kimerítse a sírás. Kívül és belül. Eleinte hangos, majd egyre inkább halkul. Végül már csak a könnyek maradnak. Minden egyes egy elégtétel az igazságtalanságnak... és valahogy... egyre kevésbé érzi bűnösnek magát. A végén már tényleg csak mint puszta áldozat létezik. Persze tudja, hogy senki nincs már itt, aki sajnálja. A fű, a fák, virágok, állatok nem tudnak segíteni.
Annyira egyedül van. Annyira fogsz hiányozni. Nem így képzelte el. Ha valahogy elképzelte, hogy elveszítse, akkor az jóval később, ágyban, párnák közt, egy csodás élet végén... vagy pedig egy hatalmas, világmegváltó csata közepette... hősiesen... mentve a hazát... a becsületet... vagy őt...
Semmiképpen sem... így.
Akárhogy keres mögöttes tartalmat e mögött, nem talál. Végül arra jut, hogy talán az életben a történéseknek nem feltétlen van értelmük. Nem kell, hogy megmagyarázhatóak legyenek. A véletlen... teljes káoszt szül. Ez a gondolat pedig nem többet, mint keserű nevetést.
Annyira hiányzol - hullajt még egy utolsó könnycseppet. Majd már úgy érzi, nincs szükség többre. Elfolyt minden érzése. Már egy hang se jön ki belőle. Egy könny se pereg le az arcán. Kinyitja a szemeit.
És tényleg. Tényleg úgy néz ki, mintha aludna. Mintha légzés nélkül aludna. És elképesztően gyönyörű. Zilált fehér tincsek. Szemei lehunyva, nem kell lecsukni őket... nem... soha nem kényszerítené Minát ilyesmire. Megoldotta magának. Szépen lehunyta őket. Mintha csak elaludt volna. Soha többé nem látja már azokat a zöldeket.
Azaz... dehogynem. Elég, ha felemeli a tekintetét. Ott vannak mindenütt. A levelekben, a fűben...
Így meg is teszi. Válaszul a szél megzizegteti a lombokat, melyek simogatóan hegedülnek az érintésére, a fény pedig változékonyan sziporkázik rajtuk. A nap elképesztő élénken süt. Erőt, energiát és életet sugároz. Vidámságot. Képes ezt tenni, mikor télen ilyenkor már koromsötét volt. Képes ezt tenni, amikor Mina szívének fele leszakadt. Vagy több is, ki tudja. De egyébként is, mit ér a fele nélkül? Mi haszna van egy testnek, melyet félbeszakítanak? Meddig él az?
Utálja a napot. Azt kívánja, bár lenne eső, hó, fagy, jégvihar, villámlás, bármi, amely megfelel annak, ami belül van... Látni akarja. Látni akarja saját lelke tomboló pusztítását, inni akarja a látványt, hogy most, hogy őt bántás érte, ő is bántani akar mindenkit...
Riadva gondol bele, mennyire eszeveszett gondolat is ez. Ennyi kellene hát? Ennyi, hogy valaki az őrület útjára léphessen?
Ekkor elméjébe vágnak a legelső Damiennel töltött emlékek... és hagyja őket átáramlani magán. A találkozás... a sok értelmetlen, jelentéktelennek tűnő kis kalandjuk, a rengeteg vitájuk, melyeknek valójában mindegyike szeretetet és törődést fejezett ki. Maga elé idézi a tekintetét, amelyet soha többet nem fog látni, és hagyja, hogy fájjon. Ha nem tenné ezt, eltűnne, az egész lénye, az egész emléke, mint egy őszi levél a szélben... Nem engedheti el. Tudnia kell, mi volt az övé. Tudnia kell, mit veszített el.
Vajon el fog ez halványodni valaha? A szavai, a hangja, az arca, a fehér hajszálak puhasága? A bátorság, amellyel mindig kiállt mellette?
Lassan lefekszik a mellkasára... ahogy telnek az órák, érzi a vér szagán, ahogy az lassan megalvad, tudja, hogy a színe is egyre sötétebb lesz, de nem vesz róla tudomást.
Vajon mi lett volna, ha nem mellé köti a sors? Vajon élne még? Mért ne tenné, hisz olyan fiatal volt. De ha ma nem jönnek ide ki.. ha csak ezen a szent napon nem... még lett volna egy jó fél évszázada legalább... most komolyan megvont tőle fél évszázadot egyetlen hirtelen döntés miatt? Hát ebben mégis mi a...
Nem számít, sóhajtja fáradtan egy hang. Most már mindegy. Már úgyis vége.
Meglepődik a magában talált ürességen. Meddig fog ez tartani? Meddig fog itt feküdni, tehetetlenül? Amíg valami őt is meg nem támadja?... Vajon, ha itt veszne ő is? Ha egy helyen lenne a sírjuk, itt, az erdő mélyén, ahol nem találja meg őket senki, csak majd az éjszaka árnyai?
Szép élet volt, üzenik Damien utolsó szavai... persze ezt nem mondta, de mondott sok hasonlót, és egész biztos erre gondolt. Tényleg hálás volt neki. Őrült. Egy őrült volt. Mina nem annyira jó... nem érdemelte meg ezt... ennyi kedvességet... De mégis megkapta. Vajon miért? Miért ő?
Nem számít... Fejezd már be. Nem számít? Semmi sem számít? - tudakolja a hangtól, majd kinyitja a szemét s egy darabig ebből a furcsa perspektívából nézi a világot... Úgy érzi, akár így is tudna maradni. Ha behunyná a szemét és elaludna, lehet, hogy többet nem kelne fel?
Ha felkelne... nem bírná ki. Nem tudna szembesülni a gondolattal, hogy elveszítette.
Nem hagyhatja itt, jut eszébe hirtelen, s gondolatban remegni kezd. Meg kell adnia a tiszteletet. Persze. És végre egyszer az életben valamit magának kell megcsinálnia.
Ekkor döbben rá, mennyire nem voltak ilyen dolgok az elmúlt... ki tudja, hány évben... Damien gyakorlatilag a családja volt. Az egyetlen és legkedveltebb. Fogalma sincs, mennyire hasonlított ez a kötődés a vér szerinti családjához valóhoz. De sajnos, bármennyire is ellenkezik ez a szabályokkal, úgy érzi, sokkal erősebb volt. Hát van ilyen? Lehet ilyet, szabad?
Ezek szerint létezik..... Legalábbis létezett.
Hazasétál, hogy keressen egy ásót... biztosan a raktárszobában van... abban a szobában van minden...
Útja közben oly módon szemlélődik mindenen, mintha most látná őket először. A fákat, a házakat, az egy-két kósza embert a faluban, kik furcsállva néznek rá, kíváncsian, s mégis idegenkedve - mint mindig. Mintha most látná őket először... vagy utoljára. Csodálkozón, elmélkedőn, gyönyörködőn... gyűlölködőn.
Meg is találja a keresett helyen. Furcsa érzáse támad, ahogy kezébe fogja az eszközt. Olyan ritkán nyúlt bármihez is, ami munkával kapcsolatos. Az önállóság meg valahogy elképesztően furcsa neki. Más esetben azon is aggódna, hogy egyáltalán megtalálja-e azt a tisztást visszafele menet, de most valahogy tudja, hogy meg fogja... az az erő, ami vezeti, legyőzhetetlen...
Pedig mit nem adna érte, ha nem lenne ott.
Ahogy visszafelé baktat az ösvényen, végtelenszer elképzeli, hogy Damien egész egyszerűen nem lesz ott, ahol hagyta. Hogy mind a szarvas, mind a sötét tünde helye hűlt lesz, pusztán az érintetlen gyep lesz ott, s ők ketten mintha felemelkedtek volna a mennybe, hogy ott magasztosuljanak... mint amilyen szent lények voltak valójában... a fehérhajú és hófehér gyilkosa... Az állat, aki maga volt a Véletlen...
imádkozik, idéz, könyörög... nem lesz ott semmi...
Ám mégis ott vannak. Semmi sem változott. Halk, ám nehéz sóhajjal hunyja le a szemeit. Tudja, hogy az elkövetkező pár óra kínszenvedés lesz. Párat rázkódik még a válla, mire elszánja magát.
Két sírt ás. Egyet a szarvasnak, egyet Damiennek. Egymás mellé. Sokkal több időbe telik neki, mint egy erősebb férfiembernek, vagy bárkinek, aki egyáltalán bármiféle fizikai munkához van szokva. Ám a fizikai megterhelésnél a lelki sokkal rosszabb. Nem akarlak, sírja belül minden egyes mozdulatnál - nem akarlak a föld alá tenni. Nem oda való vagy. Soha nem is voltál. - Újra meg újra összetörik minden alkalommal, ahogy ránéz. Egy újabb ígéret, egy újabb megszegett ígéret. Már beleélné magát, hogy még mindig ott van. Hogy maradt belőle valami ebben a porhüvelyben, hogy fel fog kelni, megölelni, nevetni és vigasztalni őt, hogy...
Fejezd be. -  szól rá komolyan idealista képzelgéseire, s komoran vág bele ismét a földbe. Erőből. Dühből. Gyűlöletből, dacból, makacsságból.
Mikor már egészen mélyen van, föltekint, s elképzeli, hogy lefekszik ide, s valaki őt hinti be földdel. Hűvös van és nyirkos. Akárcsak egy pincében. A hideg kirázza az ilyen helyektől. Mintha ez a világ teljesen más lenne, eltérne a külső, napban fürdő világtól. Már a föld is érzi, hogy őt most a túlvilághoz kötik.
Valami oknál fogva mégis ráveszi magát, hogy kimásszon. Valami hajtja. Erősnek kell lennie, legalább neki, ha már Adelinnek nem sikerült... Valamire vinnie kell az életben. Ha már Damien nincs...
...ám ahogy befedi őt földdel, ez az eszme valahogy köddé vész. Mi lesz őbelőle most? Egy távoli álmot kergető észveszejtett vámpír, egyes egyedül. Mások szemében csak egy naiv lányka. Egy tehetetlen, kedves tekintetű mágus. Egy... egy életképtelen. Damien nélkül nem él túl semmit... Damien nélkül... nincs értelme élni.
Pislog párat, ahogy ez eszébe jut. Csak nézi a két földhalmot. Hozott két táblát is, melyekbe éjlánggal belevéste, hogy "Damien Nightwind", nagy, kalligrafikus, ám remegős kezű, szabálytalanka betűkkel, alá pedig, hogy: "a Hold csodája, a Véletlen áldozata". A szarvaséhoz pedig csak ennyit: "Véletlen". Körbesétál és szed vadvirágokat. Elüti az időt vele, szinte már csak a csillagok fénye látszik, mire visszaér két jókora csokor éjfrissességgel illatozó színkavalkáddal. Beleszagol mindkettőbe... mintha csak az esszenciájukat szívná ki. Elvesz mindent, ami élet. A megmaradtad pedig odaadja Nekik. Összefont ujjakkal szemléli ezek után művét. Szíve hidegen lebeg az esti kellemes hűségben. Vendégnek érzi magát a világban. Szellemnek, tündérnek, valami éppen erre járó jótevőnek, aki megcsodálja ezt az elképesztően elbűvölő földet, majd továbblép...
- Szeretlek - mondja neki melegen és őszintén, teljes meggyőződéssel, kétségek nélkül, szinte győzködőn. - A Hold világítsa meg utadat. - Egy kissé lehajtja a fejét, s elenged még egy könnycseppet. A föld rögtön beissza azt. Talán a virágok meg is gyökereznek a talajban s még évek múlva is itt virítanak majd, keverten, kaotikusan, egyáltalán nem a maguk helyén, s mégis, teljes mértékben ott, ahol lenniük kell...
Mindezek után útjára indul.
Elképesztően szabadnak érzi magát. Szinte testetlenül lebeg végig az erdei ösvényen, hatalmasra nyílt szemekkel bámulva meg mindent, egy utolsó, simogató pillantást vetve rájuk, elraktározva szépségüket, hogy magával vihesse őket. A csillagok fénye világította leveleket. Az éjjeli erdő illatát. A távolról ideszűrődő falu hangjait, kutyák ugatását, egy-egy gyermek sírását. Legyen háborítatlan az álmotok... Fogalma sincs, mért kíván mindenkinek jót. Talán, mert neki már nem lehet az. Elégedetten veszi észre, hogy pont az ellenkező irányba jutott, mint a húga... nem akar bosszút állni. Furcsa, de tényleg nem akar.
Nem, ő már csak... nyugalmat akar.
Ösztönből odatalál sziklájukhoz - ez az első és majdhogynem utolsó hely, ahová tényleg képes odatalálni, olyan rengetegszer járt itt -, és mintha hazamenne, olyan érzése támad, ahogy kilép a mélyszürke kőszirtre. A csodaszép, széles kilátás hívogatóan fogadja, mintha csak arra várna a lég, hogy kitárja szárnyait, és repüljön. És neki is szaladna, olyan szívesen nekiszaladna... Hagyná, hogy hónai alá kapjon a hűvös, és csak repülne.
Aztán pedig vége lenne.
Lesz is. Ám még egy kicsit beszélget az éjszakával.
Hallgatagon. Szemeivel beszélget vele, kezeivel simogatja a levegőt, az pedig köréfonódik, úgy válaszol neki. Milyen szép ez a világ, még így az Átokkal is. Vajon a családja megtudja egyszer a nagy titkot? Vagy valaki más lesz az?... De valóban, számít ez egyáltalán? Hát nem élhetne minden népség boldogan így is?
Mért ne lehetnének boldogok, pusztán akkor, ha életben maradnak a Damienjeik? Miért az okoz szomorúságot, hogy valaki Átkozott?... Sokkal jobban fáj, hogy elveszítette. Inkább lenne százszor is Átkozott. Inkább kerülne a pokolba, inkább égne az örökkévalóságig a Gyehennán. Csak kaphassa vissza. Akár csak egyetlen órára.
Hagyja, hogy átfolyjon rajta a kínzó vágyakozás. Úgyse kaphatod meg - súgja szomorkásan az éji szellő. Tudom. Hagyj békén, tudom - válaszol neki. De azt akarom, hogy fájjon. Ha ő nincs, csak ez maradt.
És fáj.
Földi, emberi léptékkel mérve órák telnek el, hogy az elméjében mennyi, azt ő sem tudná megmondani. Időnként egy-egy lépéssel közelebb erül a szikla széléhez, majd mikor már lelke utolsó szeglete is rongyossá szakadt a hiánytól, s teljesen kiélte az önsajnálatát... Akkor dönt úgy, hogy most már itt az idő.
Úgyis meg fog halni. Mit számít, hogy most, vagy nyolcvan év múlva?... Megtette, amit megtehetett. S annyira szívesen lenne Damiennel. Akárhol is, akárhogy is. De itt már nincs több... persze lenne... mindig lenne. De nincs szüksége rá. Nem bírná. Ez a hely már nem neki való. Nem érezné otthon magát...
Repülni akar. Zuhanni. Viszlát. Üdvözlet. Soha többet nem látjuk egymást. Mindjárt találkozunk. A túloldalon. Gyönyörű vagy, világ. Gyűlöllek, ocsmány vagy, mocskos.
Tud választani? Kell-e választani?
Még mindig itt van... Pedig csak egy lépés kéne... de...
A kenyér illata. A frissen sült kenyér illata. Mi a fenéért jutnak eszébe ilyesmik? Egy fiatal gyerek arca, akit sose látott. Fényűző paloták, tánczenék, démonok, díszes szőnyegek. Bűzlő nyomornegyedek. Imádnivaló kisállatok. Háború, véres csaták, veszteségek, szenvedés. Gyermek, család, szerelem...
Mindez, ami rá vár, ha marad. És hogy ez most miért jut eszébe? Jó kérdés... Nagyra nyitja szemét, s a mélységbe bámul. Majd Damienre gondol. Szívverése hirtelen felgyorsul. Újrajátssza elméjében a szavait. Ne sírjon. De hisz nem sír. Megteszem, amit kérsz... Akkor miért tétovázik mégis?
S valahogy tudja, Damien erre mit mondana... "Mikor tettél mást?" Huncutul mosolyogna, mint aki tudja, hogy rosszat csinált, ám kicsit sem bánja meg.
Az emlék valamit feléleszt benne, ami azt hitte, nincs már ott. Talán megkaphatja még ezt az örömöt alahogy máshogyan is? Valami, valaki mástól? Ne hibáztasd magad, ne sírj... ezt mondta gyakorlatilag. Ezt akarta, erre gondolt.
Vajon ez azt jelenti, hogy... ne bánkódjon miatta? Ne meneküljön? Menekülés az, amit most tesz?
Remegni kezdenek a lábai, és hirtelen elveszti az egyensúlyát... előredől... s pánikba esetten próbálna meg hátralépni.
Rémülten jön rá, hogy elképesztően rémült. Nem mer szembenézni azzal a zuhanással. Nem tudna mindent itthagyni... most még nem... Nincs még eléggé békében önmagával ahhoz...
Lehet, hogy most meg már pont késő?!
Mire elhatározta, hogy nem fog zuhanni, lezuhan?
Pánikba esve bámul a feketeségbe, mikor egyszer csak károgva vágódnak fekete tollak a képébe. Valami rég elrejtett, mély érzelmmel teli sikoly tör fel belőle, s hátraugrik. Hátsó fele kőkemény sziklát ér, a sikítás elhalványul, majd tátott szájjal bámul maga elé, s rájön, hogy még fent van a sziklán. Még él.
Még mindig életben van. Perceken keresztül csak lihegve mered a madárra, aki agresszívan csipkedi mindenütt, mintha csak haragudna rá, s elképesztően fel lenne háborodva. Ám Mina nem nagyon reagál a fizikai fájdalomra. Tisztára mosott elméje próbálja felfogni, hogy még mindig itt van, és nem zuhant le. S ami még meglepőbb, hogy most már nem is akar.
Soha nem érzett még ilyen megkönnyebbülést. Ahogy felismeri, hogy nem akar ő mást... nem akarja tudni, mi lesz holnap. Mi lesz tíz, negyven, száz év múlva. Fog-e fájni valaha valami. Nem fél, hogy vajon fog-e szenvedni. Egyszerűen csak olyan elképesztően boldog, hogy ő él.
És hogy itt van ez az átkozott madár.
Csak hanyattvágja magát és nevet... és nevet... és nevet... addig, amíg már fáj, és ismét tele lesz könnyekkel az arca.
Aztán csendesen lélegzik. Hallgatja szíve dobogását. Él. S élnie is kell.
Föltekint a Holdra, s úgy érzi, mintha őt látná, mikor odanéz. Rámosolyog, mert úgy sejti, Ő is így akarná. Hisz mindig a jót akarta neki. Megteszem, amit tudok. Érted.
Hirtelen eszébe jut valami. Egy álom. Ahogy nyitott szemekkel figyeli a csillagokat, s gondolkozik, már tudja, mit fog tenni, amint felkel a nap.
Nem sokkal azután, hogy elvesztette fehér farkasát, elindul megkeresni a fehér rókát.
Aki talán létezik, talán nem. De mit veszíthet? Egész életében a csillagokat kergette. S ezentúl is ezt fogja tenni. Mert ez ő. És ő él.

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Jún. 09, 2016 10:26 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nagyon jó kis játék lett, igazán tetszett.

Új helyzet:

Feltételezzük, hogy van egy olyan világ ahol Minának és Damiennek lehetnek gyermekei. Mit lehetnek, vannak! Mutasd meg az anyaoroszlán Minát, meg a gyerkőcöket is! Jó szórakozást

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Jún. 16, 2016 11:23 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
A hold gyermekei




Ragyog a nap a forró nyárban. Az idő megállt, vagy kényelmesen elfolyt valamelyik patakkal, folyóval itt a környéken, mindenesetre olyan, mintha nem is létezne, békén hagyja az élőket. A holtakra pedig most nemigen gondol senki, legalábbis a kis ház gyeppel benőtt és virágokkal tűzdelt udvarán. Miért is gondolna bárki is, mikor az élet csak úgy nyüzsög?
Nyüzsög, már amennyire a kellemes nyugalom képes nyüzsögni. Éspedig képes.
Nyír- és nyárfák álldogálnak körülöttük, még apró csemeték voltak, amikor még a csemeték is aprók voltak, mostanra azonban már csinos kis időt őriző oszlopokká nőtték ki magukat. Lombjaik, melyeket hordoznak, mikor ringanak a szélben, mintha egy csokornyi zöld drágakövet ringatnának. Persze puhábban csilingelnek, mintha valóban kőből lennének; élő szöveteik gyöngéden simogatják egymást; tobzódnak egymás hegyén-hátán, s mégse gyűlölködnek. Néhány kétlábú igencsak követhetné szokásaikat.
Damien egy kis fából készült széken ücsörög egy félreesőbb helyen, fák árnyékában, ám egy világos folt, ahol a nap beszökik, pont megsüti a haját. Ez a lényeg. A szálak hosszú, hófehér rakoncátlan hullámzássá nőtték ki magukat, így eljött az ideje, hogy kissé ráncba szedjék már őket. S ki lenne erre alkalmasabb személy, mint egy érzékeny női kezekkel rendelkező, ízléses vámpír? No, hát pont van egy ilyen a háznál.
Persze esze ágában sincs megrövidítani a gyönyörű hajzatot, pusztán a legvégét szabja meg kissé, az ugyanis enyhén el van töredezve. Drága élete párja haja így ülve már csaknem a földet súrolja, így térdelnie fog kelleni, ha kezdeni akar vele valamit. Ám egyelőre pusztán annyit tesz, hogy végigszántja azt ujjaival, melyek mintha holmi fésű fokai lennének, s élvezi selymes simogatásukat.
Egy helyütt elakad az ujja, erre megjegyzi: - Nem lehet ezt már kezelni...
- Ugyan már. Tudom, hogy imádod - érkezik a magabiztos, szerénynek aligha mondható válasz, s érezhető, hogy a férfi mosolyog közben.
- A kettő nem zárja ki egymást.
Ez így megy már évek óta. Azt nem lehet tudni, melyiküké lesz az utolsó szó, de hogy nem a logikus válasszal zárják le a dolgot, az biztos. Valahogy mindig muszáj továbbcsűrni-csavarni a fonalat. Akárcsak a hajat... na igen, Mina aztán ért a kuszáláshoz.
Óvatosan kiszabadítja az ujját, majd végül letérdel és rendesen munkához látva igyekszik kiegyenesíteni a hajvégeket.
Ahogy az első vágást megejtené, kivágódik az ajtó... Mina sóhajtva teszi le az oillót a fűba, majd figyelmét a rohanó léptek felé fordítja.
- Anyuuu! Az egyik szék megint felgyulladt!
- Te szent egek. Jobban tudtok időzíteni, mint én. - mormolja az orra alá, majd elnézéskérő mosollyal áll fel. Damien vállat von, elücsörög ő még ebben a székben egy ideig. Mina pedig nagyokat sóhajtozva követi Astridot be a házba.
Ahogy belépnek, már kezd érezni valami kesernyés füstszagot. Ajjaj, akkor ezúttal nem csak füstöl valami, hanem tényleg ég is? Súlyosabbnak érződik, mint a múltkori eset...
A kócos hajú lányka már bőven megelőzte, idegesen toporog műve mellett, mire a nappaliba ér. Cinnian egy alig két méterrel arréb álló székben ücsörög, és láthatóan hidegen hagyja, hogy nem sokkal messze tőle lángok törnek a plafon felé. Arcáról pusztán életunt közöny tükröződik, s amolyan "megmondtam"-módon forgatja a szemeit.
- Igen, Astrid megint nem tudja, hogy fényes nappal fölösleges fáklyát gyújtani. Pláne székből. Mert az nem mozdítható.
- De igenis el tudnám mozdítani! - kontráz rá a lány a maga éles hangjával. Ám ikertestvére ezt a megszólalást már nem méltatja válaszra.
Voltaképp nem hasonlítanak annyira, mint amennyire megtehetnék. Azonos a hajszínük, bár Cinniané rövid - nővérei állandóan zaklatják, hogy növessze már meg, ám az ürügy, miszerint akadályozza a vadászatban, mégis mindig előkerül. Erre persze általában érkezik a következő érv, nevezetesen, hogy az apjuk is vadászik, mégis annyi haja van, hogy abból kijönne mindhármuké vagy ötször, ám a fiú hajthatatlan. Ha ő egyszer valamit elhatározott... akkor az úgy is lesz. Ám az a rövid haja, ami van, is kócos. Néha tollakat tűz bele. Az nem zavarja a vadászatban, á, az nem. Csak állandóan igazgatni kell, de nem zavarja...
Ugyanígy Astridé is. Egy nagy halom van neki, ám folyton lusta kibogozni, így leginkább kusza szálak sokaságának, semmint hajkoronának nevezhető. Alkalmanként fűszálak, ágak, virágok és egyéb erdei hulladék is fellelhető benne, s nem lehet eldönteni, melyik került bele véletlen, melyik direkt. Szeret ugyanis mások számára teljesen érthetetlennek talált függelékeket akasztgatni magára. Ezek közé sorolhatók például a fa- és csontnyakláncok, amiket saját maga csinált. Nem kenyere a hagyományos ékszerészet, ő inkább teljesen organikus alapanyagokból dolgozik, a fémeket és kidolgozott drágaköveket messziről elkerüli.
Mindkettejük szeme fűzöld, akárcsak apjuké, aki sokat siránkozott is rajta, hogy mindhárom csemete az ő hajszínét örökölte, Mina feketéjéből egyiküknek se jutott. Viszont Astrid hajában, amennyire ki lehet venni a kóc közül, fellelhető némi ezüstös-szürkés árnyalat is, ami már közelít a feketéhez - érvel Mina. Meg aztán, imádja a fehér hajat. Ezzel pedig minden el van intézve.
- Na de Cinnian, gyakoroltatok, nem? - kérdi fiától értetlenül. Cinnian felnéz rá, és csak bólint, valami önelégült negliganciával. - De hát hol marad az elementáris tudásod?
- Ez az! - csattan fel Astrid bosszúsan. Ám ha Cinnianról van szó, akkor mérge olyan, mint a sziklának csapódó tengerhullámok... Ez az, ami borzasztóan ingerli még. - Az lenne a lényeg, hogy gyakoroljunk, nem az, hogy ülj itt! Simán le tudnád vizelni azt a széket.
Cinnian már nem tudja visszafojtani a nevetést. Mina sóhajt egy hatalmasat. Próbálja visszafogni a rátörni készülő kuncogást. Megdörzsöli a szemeit.
- Rendben, gyerekek, ne most rivalizáljatok, ég a bútorzat. - zárja rövidre a témát. - Nem szeretném feltétlen cserélni, úgyhogy Cinni, légy szíves...
A fiú még mindig rázkódó vállal bólint. Most, hogy ennyit virult, már szíves örömest megszünteti azt a tüzet... Felemeli ujjait, amelyekből hamarosan hűs vízsugár kezd el áramlani, ezt könnyeden végigfolyatja a füstölgő széken. Mina hátrébb lép, Astridot viszont nem bántja a vizes füst szaga. Morcosan bámulja a kissé megfeketedett ülőalkalmatosságot, majd bátyjára néz vádlón. Amaz enyhe flegmasággal vegyes elégedettséggel néz vissza rá.
- Istenem, gyerekek...
- Tudom, nem tudunk normálisak lenni.
- Ezt meg ki mondta? - Ki mond ilyet a gyerekeimre? - villannak a szemei. Ők biztos nem. Vagy valakik mások... vagy ők mondanak ilyedt egymásra, nem tudja, melyik a rosszabb.
- Csak az az eszetlen szomszéd kölyök - sétál be a nővérük, Violet kecsesen, mint egy igazi hölgy, szokása szerint úgy kapcsolódva be a beszélgetésbe, mintha végig hallotta volna, miről van szó. Valójában persze csak az utolsó szavakat kapja el általában, ebből építi fel, miről lehet szó. Miután belábalt a szobába, színpadiasan megtorpan, észlelve az égett széket, s az idősebbek fölényével ráncolja szép sima homlokát. - Már megint nem volt kedvetek rendesen összedolgozni?
- Nekem volt. Neki nem volt. - mutat Astrid a bátyjára, aki úgy pislog vissza Moonvioletre, mintha teljesen jogos lenne, amit csinált. Nem zavartatja magát. Nem, egyikük sem zavartatja magát, Mina meg majd tépheti a haját szálanként, azzal ők egyáltalán nem törődnek...
- A közreműködés azt jelenti, hogy...
-...nem az egyén akarata számít, hanem mindenkié. Tudom.
- Nem baj, amíg össze nem dől ez a szék, nyugodtan használjátok gyertyának. Végül is van egy pár. Amúgy apa napszúrást fog kapni.
Astridnak hirtelen felcsillannak a szemei. - Anyu, majd az én hajamat is megcsinálod olyan szépre, mint az apáé? - mereszti huncut, hatalmas zöld szemeit fölfelé, úgy, hogy nem lehet rá nem mosolyogni. Főleg, mivelhogy...
- A te hajadat egyszerűen csak meg kellene fésülni egyszer, és majdnem úgy nézne ki, mint az apáé. - szólal meg Cinnian, hosszú idő óta először hallatva a hangját. Astrid csúnyán néz rá.
- Anyu, elszaladhatok?
Szent egek, mi ez már megint? - Hová szaladnál? - kérdi fáradtan.
- Csak ki az erdőbe, még több vackot szedni az agyamba. Nincs elég oka még Cinninek kritizálni a hajamat.
Cinnian megvonja a vállát. - Nem kritizáltam. Csak mondtam...
- A tied meg rövid. Pedig lehetne szép hosszú, mint az apáé.
- De vannak tollaim - emeli fel a mutatóujját a fiú, büszke ábrázattal, a biztos nyerés tudatában.
- Igen, persze. A hátadon.
Ezen még Moonviolet is elneveti magát. Pedig a maga nemes tekintetével meglehetősen kitűnik a két civakodó iker közül. De hát mégis a tesói. Ő pedig megérti, hogy nem mindenki olyan, mint ő, nem mindenki kötődik a normális, díszes ruhák viseletéhez, a szolid viselkedéshez, valaki egyszerűen csak szereti... összekoszolni és -karcolni magát, tollakat hordani a hajában és hasonlók. Na meg vadászni menni. Violetnek sose lenne szíve bántani egy állatot sem, de Cinnianben csak úgy lángol a vadászösztön. Apától örökölte, az biztos.
- Gyerekek, nincs kedvetek nyugodtan gyakorolni?
- Hát láthatod... - néz merően Cinnianre Astrid, még mindig őt hibáztatva mindenért.
- Rendben, akkor mit csinálnál szívesen, Cin? - Végső megoldás. Ha a makacsság hajthatatlan, engedni kell, hogy azt tegye, amit szeretne. Ennek következtében mondjuk megint kezdi érezni, ahogy csúsznak ki a kezei közül. Tudja, hogy ez a három annyifelé széledne, ahányan vannak. Talán Violet nem, ő nyugton tudna maradni és ellenne szépen a lovakkal, de az ikrek...
A fiú elgondolkozik. - Hm... nem is tudom, talán kést dobálnék.
- Nem belénk, azt azért remélem.
Cinnian felnéz rá. - Fába.
- Bántod a természetet?! - csattan fel hirtelen Violet, kapva az alkalmon.
- Holt fába - felel Cin egy magabiztos félmosollyal. - Deszka. Tudjátok. Már fel van állítva az udvar hátuljában...
- Áh, szóval az volt az a sok deszka, amit láttam...
- Az. Mehetek, anyu? - Előjönnek a kérlelő szemek, melyek annyira ellágyítják Cinnian arcát, hogy...
Nem, Minának ez nem megy. Egyáltalán nem tud ellentmondani, tipikus. Bár, miért is kéne? - Menj csak - teljesen ösztönből előrehajol és puszit nyom fia homlokára, aki boldogan szedelődzködik fel és rohan is ki az udvarra. Nemsokára tompa puffanásokat lehet hallani, ahogy a pengék beleágyazódnak a fába...
Egy.
Következik Astrid. - Mit csinálnál te az erdőben?
A lány gyorsan vállat von. - Nem tudom. Majd hozok virágot. Kárpótlásul.
Mina hirtelen valamelyik gyerekének érzi magát és megkérdezi kuncogva: - A hajadban?
- Akár ott is.
Végül AStrid is elengedésre kerül, és mint egy fehér galamb, repül ki. Damien pedig csak ül békésen a széken, s nézi, ahogy lánya elporzik mellette. Astrid rohan  az elemébe. A vadonba. Ahol annyi sok összeszedendő apróság van. Meg egyébként is, a nyári erdő gyönyörű. Nem kevéssé érződik benne elf vére. Vagy... fene tudja, miért. De imádja a természetet. Soha nem érzi magát egyedül ott. Ahol van állat vagy növény vagy bármi, ami él...
Violet és Mina ehhez a tempóhoz képest komótosan sétálnak ki az ajtón, Mina pedig végre folytathatja nemrég elkezdett munkáját. Halk nyiszitelés hallatszik, s apró, fehér szálvégek hullanak a fűbe.
- Olyanok, mintha nagyon pici virágok lennének - jegyzi meg Violet.
- Hogy ment a lovaglás?
- Szuper volt. Úgy száguldottunk, mint a... mint a... szóval sokminden. Mint Hedwig. Vagy nem is tudom.
Hedwig emléke még mindig ott él közöttük, noha a madarat már rég nem látták... nem volt fiatal... ám a holttestét nem találták meg sehol. Persze, nyilván, egy madárról van szó, de akkor is... ha meghalt volna, hazajött volna. Így még él a remény, hogy ő is él valahol.
Pár évvel később

A bandita nem számít a csapásra. Nem, egyáltalán nem hiszi, hogy céltalan életének ma vége lesz. Nem hiszi, hogy ez a kölyök itt bármilyen veszélyt jelent számára. Úgy tervezi, egy csapással leteríti, megnézi, van-e nála pár arany és ennyi. Nem veszi észre a fiú szemében lángoló elszántságot, s abban az erőt. Közelebb megy hozzá, kivicsorítja sárga foghíjas mosolyát és a képébe röhög.
- Na mi van, tollas? Gyere csak...
A kölyök szemében szánalom villan. A rossz útra sodródott ember pedig meglepetten hörgi utolsó sóhaját, ahogy Cinnian Nightwind pengéje átszeli a torkát. Apja szavai járnak a fejében. "Vannak, akikkel szemben soha nem éri meg feláldozni magadat. Jobb lesz neked, ha ők nincsenek. Jobb lesz nekik, ha ők nincsenek. Jobb lesz a világnak, ha ők nincsenek."
/ A kölkök:
- Moonviolet
- Astrid
- Cinnian /

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Pént. Jún. 17, 2016 11:06 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Következőnek kapsz jutalmat, mert utólagosan megnézve kicsit meg voltak szaladva a jutalmak, a kelleténél sokkal jobban. 

Új helyzet:

Lusta vagyok kitalálni valami olyasmit, ami szellemes akár csak egy kicsit is. Mutasd meg nekem kérlek, mi is lenne most kedvenc Nachtrabenünkkel, ha Damien sosem létezett volna? Találna valakit, aki képes lenne elviselni, vagy egyedül megerősödött volna? Talán halott lenne nélküle? Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szomb. Jún. 18, 2016 5:34 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Egy regényben olvasta, hogy a sok összegyűjtött tárgy, meg ugyanaz a szoba gyakran a múlt gyilkos erejével nehezedik a válladra és roppant össze. Olyan csapdát alkot, melyből, ha nem szabadulsz, maga alá temet és megfojt. Minden darabokra esik és összehullik, s lassan már te magad is.
Ilyen romhalmaznak érzi magát ő is.
Éjszakákon, heteken, hónapokon át kísérti az emlékkép... Adelin arca, vérfoltok a földön...
Nem, ezek már képek. Ezek már tényleg csak képek, amik benne élnek, de olyan, mintha az előző énje élte volna át őket. Őt elűzték, s ezt a kiüresedett létezést bezárták a testébe, amely még mindig itt él ebben a kastélyban. És nagyon utál itt élni ebben a kastélyban.
Igen, ez az érzés még megmaradt benne. Utálat. Vagy gyűlölet? Minek is hívja? A folyamatos elkívánkozást, az érzést, hogy bármire, bárkire ránéz ebben az aranykalitkában, kényszere támad remegő öklökkel nekitámadni és addig ütni, amíg csak bírja?
Ezek a gondolatok nem jellemzőek rá... S mégis, ezek azok, melyek tanyát vertek viharrvert lelkében. Az önsajnálat már olyan mértékben otthonosan érzi magát benne, oly mértékben berendezkedett, hogy voltaképp fel sem tűnik neki a jelenléte. Olyan, mintha mindig is ott lett volna, otthonosan érzi magát, tesz-vesz... és közben persze tönkretesz mindent.
Ami kevés megmaradt régi érzelmei közül, azt is bezárta, s csak alkalmanként veszi elő. Néha-néha éjszaka, mikor a fal felé fordulva nézi azt s elképzeli, ahogy egy földrengés olyan mértékben megmozgat mindent, hogy az egész épület összeesik, s ő is zuhan... majd saját, ősi generációja menedékének hatalmas, ősi kövei felismerhetetlenségig szétroncsolják a testét, s megnyúzott lelke végre a szabadba szárnyalhat e porhüvely pusztulásával.
Olyan szép, mikor elképzeli.
Régebben rettegett a fájdalomtól.
Várjunk... most nem retteg tőle? Kiskorában valahányszor akár beverte a lábát, vagy ilyesmi, percekig képes volt hisztizni miatta. Nem, nem hinné, hogy képes lenne valóban kát okozni magának. És amúgy is, okoztak már elég kárt neki. Mi értelme lenne hát? A csodára meg nem várhat. Nevezetesen, a földrengésre. Nem, ha ennyi ideig nem történt semmi ilyesmi, akkor nem most fog...
Átok, győzelem, kutatás... mit is számítanak ezek? Létezik egyáltalán megoldás? Fogalma sincs már, de kissé úgy érzi, mintha körülötte mindenki vak lenne, ő pedig szemtől szembe bámulná a teljesen egyértelmű megoldást. Nincs is módja talán az Átok megtörésének. S erre áldozta életét annyi Nachtraben. S áldozza még most is. Apa és anya egész biztosan még életük utolsó napján is ugyanazt fogják tenni, mint azelőtt mindig: könyveket lapozgatnak annak reményében, hogy mennek vele valamire...
Fásultan kezdi elfogadni azt a gondolatot, hogy Ade-nak volt igaza.
De ha Ade-nak volt igaza... és ő halott... mi ebben az igazság? Aki átlátja a dolgokat, annak vége kell legyen az életének?
Mégis ki alkotta ezt a világot így és miért?
Már-már ott tart, hogy magát Istent kérdezi meg, mégis mi értelme van mindennek. De aztán csak nevetnie kell magán. Mennyien megtették már. És kapott bármelyikük is választ...?
Azon a magas, kis eldugott bástyán álldogál, ahol annak idején annyiszor bámulták a messzeséget húgával. A ködbe vesző hegyeken, erdőségeken legelteti szemét. Kicsiben olyan, mint valami nagy mohaszőnyeg.
Lassan kezd sötétedni. A nyári mély, dús levegőt úgy szívja magába, mintha ez lenne az egyetlen dolog, amelyből nyeri energiáját. Igen, őt már csak az éjszaka élteti. Nappal túl világos van, elvakítja, az öröm emlékét és ígéretét sugározza, amely hiú remény. Ezért utálja a világost. A legkisebb mértékben is. Ezért többnyire állandóan alszik. Amikor nem alszik - mert sokszor megesik, hogy nem tud -, akkor csak fekszik, elfüggönyözve magát a külvilágtól. Küszöbén általában nem akarnak átlépni. Anya egy ideig próbálkozott vele, s szomorkás arccal mérlegelte szótlan lányát, ahogy ő makacsul ragaszkodott fekvőalkalmatosságán való létezéséhez. De hiába nézte, Mina nem nézett rá, mert nem bírta volna elviselni.
Az összes családtagjának arca emléke iszonyt vált ki belőle... Apára nem bír ránézni, amióta megpróbálta rávenni arra, amire. Amit aztán ő maga meg is tett.
Hogy tehetett egyáltalán ilyet?
Biztos, hogy ez az egész megtörtént...? Néha elkalandozik elméje és mintha egy madár lenne, kirepül, majd megszédülve tér vissza a fejébe és egy időre azt hiszi, hogy mindez csak valami furcsa képzeletjáték volt. Aztán viszont Adét tényleg nem találja a szobájában, és belehasít a fájdalmat felismerés.
Anyára nem bír ránézni, mert eszébe jut, hogy zokogott azon a napon.
Hedwig röppen oda mellé. Csak oldalra fordítja a fejét és ránéz. A madár azokkal a csillogó szemeivel üzenni akar neki valamit. Erőtlenül megemeli kezét és ujjaival piszkálni kezdi a szárnyas csőrét, aki kedveskedve csippenti meg. Kissé fáj, s máskor összerezzenne, ám most már nem teszi. Eltompult, egy ilyen apró fizikai fájdalomra már lusta reagálni.
- Halálmadár. - mondja kedveskedőn, s eszébejut egy könyv, melynek főszereplője szerelmi bánatból leugrott egy szikláról.
Milyen könnyedén le lehetne innen ugrani. Csak fölállna a párkányra, majd meglendülne, és már zuhan is.
Soha nem mert felállni erre a párkányra, jut eszébe hirtelen meglóduló szívdobogással. De hisz azért nem mert felállni, mert félt, hogy leesik. De ha direkt le akarna esni...? Azt végül is nem lehet elrontani. Mindegy, hogy ugrik, úgyis összetörik a végén.
- Hiányoznék valakinek?! - csattan fel, s csap kezével a párkányra, mire Hedwig ijedten rezzen arrébb. A vámpír maga is meglepődik saját intenzitásán. A holló gondlkodón oldalra biggyeszti fejét, majd hirtelen bólint egyet. Minában szétolvad a meghatottság, s felnevetve könnyezni kezd. Hirtelen körbekarolja a madarat és magához húzza, amaz pedig értetlenül és nehezen elhelyezkedve csapkod az ölelésében, de hagyja magát, s mikor már biztosan megáll két lábán, akkor simul. - Mondanám, hogy lennél Adéé, de hát már ő sincs. - Zokogni kezd. Forrón, puhán árasztja el ismét a friss fájdalom, akárcsak az e pillanatban ontott vér, beszínezve eddigi hideg márvány-mozdulatlanságát.
Lassacskán engenek lábai és összeroskad. Ülő helyzetbe tornázza magát a padlózaton, s térdeit felhúzza. Hedwig most csapdába esett a lány térdei és kezei közt.
Nem tudja, mennyi idő telik el, de a sötétség egyre erősebb lesz odakint. A levegő is hűvösödik. Órák telhettek el, valószínűleg, mikor hátrahajtja csapzott fejét. Arcára hajszálak tapadtak, de ott hagyja most őket. Oldalra fordul és a rácsok közé nyomja az orrát, bámulva a tájat, melyet egész láthatóvá tesz a kövér hold odafönt.
Minden könnycseppel egyre inkább szétáradt benne az elégedettség. Mostanra egy elfolyt massza lett. Szinte attól fél, hogy kifolyik a rácsok között és lecsorog az alant elhelyezkedő fenyőfákra. Próbaképp körbetapogat a földön, s észleli, érzékei még mindig működnek, fizikailag egyben van... lelkileg meg úgy.. darabokban mindenfelé.
Ám valami azt súgja neki, hogy most jó. Ez így jó. Azahogy nem, borzasztóan rossz. Ám a jó az, hogy már ezt tudja. Ennélfogva azt is tudja, mit kell tennie.
Kivárja a következő fordulópontot, a családi étkezést... Ahogy a levest kanalazza, eszébe jut "Az utolsó vacsora", és elneveti magát. Ennek következtében anya és apa úgy néznek rá, mintha szellemet láttak volna. Ő pedig visszanéz rájuk, titkos, sötét boldogsággal a szemeiben. Látja, hogy anyunak ettől sírni támad kedve, apában pedig gyanakodva forr a méreg... követelik, árulja el, min mulat olyan jól, ám ő meg sem szólal. Annyiban hagyják hát. Megszokták, hogy semmi sem hat rá. Kiabálhatnak vele, még kezet is emelhetnek rá, ha nem akar megszólalni, nem fog.
Jóízűen elfogyasztja a kiváló étket - anyu étke mindig kiváló volt, és mindig az is lesz -, kiélvezi az utolsó cseppjét is ennek a lakomának... Majd mielőtt nyugovóra térnének, hisz közelednek a hajnal fényei, eléjük áll.
Meghökkenten néznek rá, s szemeikben remény csillan, hogy most végre talán megszólal a lányuk...
Meg is.
- Elmegyek. Én többé nem lakom köztetek. Ez nem a családom. Nem vagyok többé Nachtraben.

Felhasználó profiljának megtekintése

17 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szomb. Jún. 18, 2016 6:30 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ajándék: 

" Bevallom, egy kicsit rosszul esett, amikor elkezdett dobálni mindenféle kövekkel a táskájából... Mármint, ki hord magával köveket? Mindegy is, gyomron szúrtam, attól nem védte meg. "
- Joachim Klein, zsoldoskapitány


Név: Bűvölt (Túrós) batyu 
Leírás: Egy egyszerű küllemű durva posztóból varrott vállon átvethető táska, mely teljesen úgy néz ki, mint egy átlagos tároló, ám titkon belülre rúnák és bájolások vannak varrva. Ennek köszönhetően minden bele került tárgy súlya feleződik, megkönnyítve annak szállítását. (Nem lehet bele olyasmi helyezni, ami nem férne el. ) Tolvajok kedvelt felszerelése. Ha mágiát semlegesítő tárgy közelébe kerül, vagy egy másik Bűvölt batyu kerül belé, felrobban.


Új helyzet:


Mutasd meg kérlek Femme Fatele Minát, a csábos csábdémont. Lehetőleg Damienen ábrázolva a modus operandit. A legtöbb dolog rád van hagyva, jó szórakozást! 

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szer. Jún. 22, 2016 9:49 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Beszélj hozzám




/Őszintén, gyerekek... Nem tudom, hogy ez 18+-e. Döntsétek el./

Imádja az éjszakát.
Imádja az éjszakát, mert az övé. És ki ne imádná, ami az övé? Meg aztán, ugyan kiben lenne több birtoklásvágy, mint egy magafajtában?... Bár voltaképp ahogy éli az életét, ritkán gondol bele ebbe. A farkas sem gondol bele, hogy ő farkas; egyszerűen csak felfalja a bárányt.
Issza az erdő illatát. Ha tehetné, egész életét itt élné le. Természetesen, amikor a csillagok fent vannak. A lombok rejtekében. Csak, hát, az a probléma, hogy általában kevés neki való vad akad ilyen elhagyatott környéken. Az ilyesmiknek szokása civilizált környezetben létezni, kivéve néhány eltévedt utazót, esetleg banditát, de azért neki is vannak igényei, nem minden szembejövőt tart a fogára valónak, válogat. Hisz megteheti. Kellemetlen azonban, mikor az ember... vagy... fene tudja, micsoda lányának két vágya üti egymást. Ez bizony a legrosszabb érzések egyike, mikor el kell döntened, melyikről vagy hajlandó lemondani...
De nem ám most. Mert amit most megpillantott, az egy olyan lehetőség, amit vétek lenne elvesztegetni... Egy szem magányos hímegyed az erdő kellős közepén. Már messziről észrevette. Megérezte az éhségét, fáradtságát, könnyed kis olvasható testének minden kívánságát, s ezek olyanok neki, mint molylepkének a láng. Ám ő nem ég meg a lángban, ellenkezőleg: magába szívja a fényét, s képes világítani vele jó hosszú ideig...
Igyekszik észrevétlenül megközelíteni. Nesztelenül oson a fák között. Szükségtelen persze, alkalmazhatna egyszerű illúziót is, hogy semmiképpen ne jöjjenek rá jelenlétére, de így sokkal izgalmasabb. Soha nem szerette teljes mértékben kihasznáni a hatalmát, késélen táncolva minden viccesebb volt.
Már látja is. Hirtelen besurran egy bokor mögé, onnan pislog kifelé. Óh, és még milyen szép is. A haja fehér, és hosszú, és kissé kusza, nyilván a hosszú vadonban töltött időtől. Elmosolyodva figyeli, ahogy a férfi hosszan ügyködik a tábortűz meggyújtásával, lepakolja a dolgait, leterít egy pokrócot, majd törökülésben elhelyezkedik rajta, és tűnődve néz egserűen maga elé. Azt a tucatnyi lila virágot nézi ott biztosan. Hoppá, felnéz, pont erre a bokorra.
Na mi az, csak nem észrevettél, drágaságom? - elvigyorodik a dús levelek takarásában, de mikor a férfi értetlenül elfordul, véletlenül mégis megmoccan. Hoppá. A sötét tünde a tőréhez nyúl és gyanakodva kezd közeledni a bokor felé... Gyorsan felteszi az illúzióit, így valamivel ártatlanabbul fest, és, mindenekelőtt, emberszerűbben. Szemei gyönyörű, csillogó tengerkékek, valami éteri ragyogással bennük, haja éjszín palást, hosszú, kiengedett. Ruhának most egy egyszerű, parasztlányos posztóöltözetet varázsol, nincs kedve többet gondolkodni... Kicsikét összekoszolja az arcát is, de csak annyira, hogy úgy nézzen ki, mint aki eltévedt egy erdőben, de a szépségét még ne palástolja.
Így, ahogy az a tőr - az az ó, micsoda gyönyörű, míves holdezüst tőr - félrehajt egy nagyobbacska ágat, a hóhajú egy félénken kuporgó, szinte gyermeknek tűnő lányt láthat.
- Óh. - megdöbbenten húzza vissza a fegyvert, s percekig úgy tűnik, nem tud vele mit kezdeni. - Én... Elnézést. Azt hittem... - Angyali kuncogása elhallgattata a férfit. - Szép hangod van - csúszik ki a száján egészen boldogan. Nem, most nincs kedve visszafogni magát...
- Öhm... Köszönöm. - A férfi elméjében kellemes visszhangra lel a külsejét illetően, ezt büszke mosollyal nyugtázza. - Eltévedtél?
Furcsán mélázóan mosolyodik el erre. - Hát már elég régen.
- Merre laksz?
Ohh, ezt ne... unom... - Miért nem vendégelsz meg egyszerűen, hmm?
Türelmetlenül kivárja a hegyesfülű értetlenségét. Megfordul a fejében, hogy egyszerűen csak le kellene vetnie az álarcát most rögtön - meg mást is... -, de nem tudja rávenni magát. Egyszerűen olyan aranyos, amikor értetlenkedik. Nem... nem hazudik neki... egyszerűen csak eltereli a témát. Egy ideig. Majd eljön a megfelelő pillanat...
- Ó... Éhes vagy?
Ha tudnád, mennyire... Szemei vadmacskásan villannak. Bólogati kezd, hevesen.
- Nos... Nem tudom, mennyire szereted a vadhúst, de csak az van.
- Mi mást várnánk egy utazótól - feleli elfogadóan. - Fácán? Nyuszi?
- Hm... fácán, actually. - Most azon gondolkozol, honnan tudtam, igaz?... Ehh... olyan naivak vagytok mind... - Egyébként Damien vagyok. - mosolyog kedvesen.
Megértően bólint. Aztán rájön, hogy biztosan azt várják, ő is bemutatkozzon... ám legyen. - Én meg Yfriehlia. De rövidítheted, ha szeretnéd. - Teljesen mindegy. Ez úgyis csak egy betűgyülekezet, amit én találtam ki.
- Hmm... A Frya jó lesz?
Vállat von és bólint, mosolyogva.      
/Hangulatzene/
Csodálóan vizsgálja a férfi vonásait, miközben az elkészíti az ízletes fácánpecsenyét. A pokrócka nem túl nagy, de Damien szorított neki helyet, hogy letelepedjen mellé.
- Öhm... bocsáss meg, de nem tűnsz... annyira... fiatalnak. Úgyhogy elnézést, hogy tegeztelek, csak először, mikor megláttalak... öh... mármint, nem úgy értem, hogy nem tűnsz fiatalnak...
De édes. Felnevet. Hátraveti fejét, szabadon hagyva vékony kis fehér nyakát és mellkasát, melyből a parasztruhához képest mély kivágású blúz enged láttatni nem keveset. - Ti férfiak nem unjátok meg ezeket a köröket, komolyan?
- Öhm... csak... általában nem akarunk udvaratlanok lenni...
- Szerintem fölösleges. De igazad van. Nem sokan gondolják így, csak én. Jó, azért akadnak még néhányan. De nem sokan... - sóhajt. - Tettetések és fölösleges dolgok világa a világunk - bámul bele a tűzbe. Kitölti az egész látóterét, imádja. Pattog és sugározza a hőt és remeg az egész lég, ahova elér... Hullámzik, szétfolyik....
- Gondoltál már arra, hogy az az igazi valóság, ami a tűzben van?  - Ezzel még jobban összezavarta a kormosképűt. De nem zavarja. Már megszokta. - A világ, amit látsz, túl... megváltoztathatatlan. Túl kemény és szúrós és... kellemetlen. Túl mozdulatlan. A tűzben minden kavarodik összevissza, minden pillanatban más. Sokkal reálisabban hangzik, hogy ilyen legyen az igazi, nem?
- Öhm... szabad megkérdeznem, mit keresel te ebben az erdőben?
Téged De egyébként nem is... Nem is csak őt. Nem őt kereste, őt csak találta.
- Nyugalmat. Szépséget. Mértéktelen sok szépség van itt... És te mit keresel?
- Nos... én... nem is tudom, szerencsét. Kincseket. Ha találok egy szörnyet, elintézem, aztán annyival kevesebbet árt másoknak.
- Óh. Nemes cél. Igazán értékes élőlény vagy. - Noh te is tudsz aztán dicsérni. Félszegen elmosolyodik, ahogy Damien értetlenül megvonja a szemöldökét.
- Köszönöm...?
- Köszönöd, hát. Nincs mit. Én csak az őszintét mondom. Mindig. - Hát... Ha már mondok valamit, akkor az igaz.
- Ez helyes.
- Én is értékes élőlény vagyok? - nevet fel.
- Nos, annyira még nem ismerlek...
Áh. Óvatos. És hűséges. Sajnállak, tulajdonképpen - gondolja, ahogy mélyen belenéz a szemeibe. Rabul is ejti őket, bár a férfi zavartan pislog, de egyre csak nézi őt, mintha próbálná megfejteni. Sajnállak, hogy most elkaptalak.
- Lassan jó lesz a fácán... - Hangja kicsit mélyebb és porhanyósabb, aminek következtében Damien még kevésbé tudja levenni róla a szemét. Torokköszörülve kapja vissza tekintetét végül a húsra, majd gyorsan kikapja azt a tűzből. Mintha remegnének a kezei, ahogy előkotor a holmijai közül egy fatálat.
- Sajnos... khm... sajnos csak ez van. Egyedül szoktam utazgatni, nem számítottam rá, hogy...
- Csss.... - Azokra a finom sötétszürke ajkakra helyezi egy ujját, miközben csitító szemei merően mélyednek a másik lombzöld pillantásába. - Nem kell itt problémázni - mondja halkan, bűvölően nyugtatóan. Damien bénultan pislog, fogva tartva pillantása által.- Az a lényeg, hogy együnk valami finomat, nem számít, honnan és miként... Pont olyanok a szemeid, mint a fák levelei.
- Óh... hát... lehet. Ritkán szoktam tükörbe nézni.
- A tavakban is nézhetnéd. Van egy nem messze. Gyönyörű lennél vízen tükröződve. Letaglóz az őszinteségem, igaz?
- Hát... ami azt illeti...
Látni rajta a rosszallást. Kellemetlen neki a helyzet. Érzi a vonzását, ám mégsem tudja összeegyeztetni önmagával. Vagyis, szenved. Ez vagy te - szól egy hang hozzá belülről. Pusztítás. - Igen ám, de nem csak - szól vissza egy huncut, vidám hang neki, és hangosan kuncogni kezd. Nem gonoszul, egész egyszerűen csak örömtelien.
- Nos, egy fácán van. Hogy együk? Ha nem szeretnél utánam enni, kezdd te.
- Hogyan? Ó, dehogyis... kezdd csak te...
Megpróbálja lehámozni a husit a madárról, de túlságosan is remegnek a kezei, úgyhogy megfogja őket. Érzi, hogy a sötét tünde megfeszül, de érzi a rezdüléseket is, amelyeket ez az érintés kelt. Finomak és messziek, de ott vannak, akárcsak a könnyed füstillat egy messzi faluból, melyet éppen elkapsz egy szélfuvallattal a dombon állva...
Elengedi és falatokra szeleteli a fácánt. - Innentől már ehetem kézzel, igaz? - kérdi kissé nyafogva, mint egy cica, mintha eddig nyűg lett volna neki normális polgár módjára cafatolni az ételt. Az is volt.
- Ahogy szeretnéd, de... tiszta a kezed eléggé hozzá? Van a közelben egy patak...
- Túlélem - mosolyog melegen. - Mennyit tudsz te aggódni.
Damien halkan felkuncog... vagyis inkább annak férfiverzióját hallatja. - Nos... nem szeretem, ha bárkinek baja esik. Jó étvágyat. - kissé feszélyezetten nyúl az első falathoz, ám utána mintha kissé felengedne.
- Jó étvágyat. És neked? Ha neked esik bajod?
Ez a kérdés is meglepi a fehérhajút. - Hát... igyekszem elkerülni. Úgy gondolod, nem tudom megvédeni magam?
- Nem, nem erre gondoltam, nem kívánom sértegetni a férfibüszkeségedet. Csak... sokat szenvedtél.
- Te azt honnan tudod?
- Nézlek - feleli egyszerűen. - Jól művelt vagy, de nem nemesnek születtél. A magad szorgalmából tudod azt, amit. Viszont a családoddal valami nincs rendben, az is biztos.
- Te meg javasasszony vagy? - Hmm, az a mosoly a szája szegletében...
- Csak sokat láttam.
Valamiféle kellemetlen, aggodalomszerű érzés fagyasztja szoborrá a férfi vonásait. - Vissza kéne ksérjelek valami faluba. Nem vagyunk olyan me...
- Nem kell falu. Sokkal jobb, mint a város, de még ott is túl sok ember van. Tú sok hangya.
- Mikor lettél ilyen embergyűlölő?
- Ahh, eltúlzom. Sok mindent eltúlzok. Csak egyszerűen nincs kevem hozzájuk.
- Hol laksz egyáltalán?
- Mért beszélünk rólam? Beszéljünk inkább rólad...
Valahogy mindketten borzasztó gyorsan elfogasztották azt a pár falatot, ami egyenként kijutott. Szinte oda se figyeltek, volt hús, nincs hús. No igen, neki nem ilyen hús kell...
- Miért érdekellek én annyira téged?
Tudja. - sóhajt szomorúan. Lemondóan csüccsen le a sarkára és kezdi el piszkálni az ujjait. - Tudod - kezdi olyan nagyon bölcsen, ahogy az öregek szokták -, tudod, én... elkezdtem ezt a mondatot, hogy valami nagyon okosat mondjak neked, aztán meg nem jut eszembe hirtelen semmi. - Méltatlanul leviszi a hangsúlyt, majd felnevet. Sokszor csak nevetni tud saját magán.
- Mi a baj, Frya? Segítek, ha tudok...
- Hát ez az. Segíteni. Annyi benned a segítség, mint égen a csillag. Túl jószívű vagy ehhez a világhoz, Damien.
- Miért mondasz ilyeneket?...
- Csak vigyázz, át ne verjenek... - mosolyodik el kedvesen, majd szembefordul fele és egyenesen rápillant.
Pár perc múlva Damien elmondja, hogy gyerekkora óta árva s járja a világot. Látja rajta a megkönnyebbülést, biztosan nem beszélt még erről sokaknak, ő pedig megértő bólintásokkal kísérve fogadja be az információt. Megannyi ilyen történetet hallott már. Megannyi ilyen felszabadultan őszinte, sok fájdalmat látott arcra tekintett már.
A zöldszemű nem vár választ. Legalábbis nem szavakban. Elég neki, hogy meghallgatják. Végig az arcán nyugtatja a tekintetét, s most a férfi a lángokból felpillant őrá. Hálásan. Annyira hálásan.
- Köszönöm, hogy meghallgattál. Nem kellett volna, hogy ezzel zargassalak...
- Nem. Nem kellett volna. De annyi mindent teszünk, amit nem kell. S nem mindegyik rossz. Sőt.
A hóhajú olyasféleképp szemléli őt, mint ahogy az ember az északi fényt nézi. Issza ezt a lenyűgözöttséget. Farkasszemet néz a csodálattal a szemeiben. Hagyja, hogy saját maga visszatükröződjön rá... ám ez már nem csak saját maga, ott van benne Damien is. Aki nem érti, nem is értheti, de mégis vágyik rá, fel akarja fedezni. Megengedi magának, hogy pár pillanatig teljesen csendben fürödjön ebben a fényben, hogy azoknak a gyönyörű lélektükröknek a pillantása simogassa az arcát.
De egyvalami más nála, mint az összes többinél. Damien nem a testét akarja felfedezni, hanem a lelkét.
Majd' meghasad a szíve. Annyira őszinte, annyira gyermek.
Elragadottan sóhajt fel. - Annyira tudnálak imádni... - Pillanatok kellenek, míg eljut a felismerés a sötét tünde elméjéig. Ekkorra a nő már mozdul, kezeit finoman lehorgonyozza a férfi vállain, majd felemelkedik és közelebb hajol hozzá, fejét kissé oldalra döntve, hogy megcsókolja, de...
...de nem ér el odáig.
Kezeket érez a vállán, melyek hátráltatják, de a lendület már viszi őket tovább, így Damien nemsokára a földön van, őt tartva maga fölött. Valamiféle olyan rémülettel az arcán, amilyet ritkán látott ebben a világban.
Lehűlten mászik ki a kissé kényelmetlen, kitekert pózból és ismét a sarkaira csüccsen, a hátán fekvő férfi mellett.
Hosszan fixírozza a combjait, elgondolkozón, arca mintha fölvette volna a mozdulatlanság függönyét, egy kis ideig nem akarja, hogy belássanak a színfalak mögé, amíg zajlanak az előkészületek...
Végül bágyadtan elmosolyodik. Nem, ez nem a kész színdarab, de hiába próbálkozna azzal.
Hallja Damien hangos légzését, érzékeli rémületét, ahogy a nyúl a rá leső farkas tekintetét. Valamiféle fájdalmas keserűség terjed szét benne, s egy ideig hagyja ezt, szinte élvezi, ahogy belémar, kínozza, fojtogatja újra, gonoszul nevetve a fülébe súgja: soha nem fogsz szabadulni tőlem, nem bizony.
- S...sa... sajnálom, én... - Ő is sajnálja, ahogy látja küszködni a szavakkal. Ránéz. Muszáj ennyire méltatnia. Tekintete részvétteljes és bocsánatkérő. Ám elszörnyed, ahogy látja a kormosképű pillantását. Olyasvalamit lát rajta, ami a halandó szív egyik legveszedelmesebb kínzója. A vívódást. - Én nem... - Könyökeivel próbálja ülő helyzetbe tornázni magát, de tagjai alig akarnak mozogni, így a művelet eléggé darabosra sikerül. Nem tud mit kezdeni a kezeivel, miután felült, pár pillanatig csak tartja őket maga előtt s nézi, ahogy remegnek. Bizonyára szégyelli is magát. Férfibüszkeség, óh, mennyi gondot okozol te. - ... nem tehetem.  - Suttogja, majd összeszorítja az ajkait és szemeit is szorosan behunyja. Felhúzza a térdeit, átfonja őket karjaival, ahogy a síró gyermekek, vagy éppen az őrültek szokták, s a nő egy pillanatra azt hiszi, valóban zokogni fog. De nem teszi. Csendesen, görcsösen, megalázottan, de tartja magát.
Elképesztően sajnálja.
Így közelebb is mászik hozzá, két karjával finoman körbefogja. Érzi, ahogy Damien összerezzen az érintésére. Finoman, kitartóan az arcához ér a keze, próbálva elviselni a férfi kínjait közben. Kisimogat néhány kósza fehér tincset az arcából, kedveskedőn, védőn, vigasztalón, összefolyásaképp annak, ahogy egy anya érinti gyermekét és szerető a szeretőjét.
- Ne... kérlek... - könyörög, és erőnek erejével próbálja a sötéthajú kezeit eltolni, de nem képes rá. Pillanatonként próbálkozik meg vele, de kezei minduntalan visszahanyatlanak.
- Tudom. - felel mély hangon a ki sem mondott szavakra.
- Mit? - kérdez vissza a síri hang... talán annak halvány reményében, hogy mégsem igaz a sejtése?
- Hogy tudod.
Rázkódik egyet a válla. Könnyek még nincsenek. Majd talán lesznek. Szinte már várja őket. Éhes szivaccsá lett most, mely élvezkedve, lelkesen szívja magába a fájdalmat.
- Ne félj. Ne aggódj - csitítgatja. Két kezébe fogja az arcát, Damien megpróbálja megrázni a fejét, de a kezek nem engedik el, végül megadja magát és kinyitja a szemeit. Mégis mit akarsz tőlem? - kérdezik szomorúan a szemei.
Ugyan mit akarnék? - felel, szintén szomorúan. - Nem lesz semmi baj, ha engeded, hogy kissé sodorjon az ár.
- Dehogynem... nem... nem érted... nem értheted. - Mennyire nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. Neki is fájnak hát.
- Persze, hogy nem. De te próbáld meg megérteni, amit mondok. - lejjebb csúsztatja a kezeit, immár a férfi nyakát fonják körbe, nem kis felületen érintkezve a gyönyörű, illatos, puha, forró bőrrel. Szinte érzi a tenyerein, ahogy lüktet a vére. Finoman cirógatja az arcélét ujjaival, ahogy a szemeibe mélyül. - Nem tudhatod, mi vár rád. De szerinted is az a célja az életnek, hogy boldog légy?
- Igen... - Nem lehet eldönteni, hogy a hang suttogás-e vagy sem... - De nem rövid boldogságot akarok... Nem rövidet és múlót, mert az hazugság...
- Na látod, itt a probléma. Nem az. - közelebb hajol, s apró puszit ad az orrára. Érzi, hogy képes lenne most elolvadni az érintése alatt, mind a fizikai, mind lelki valója. Egy csettintésére megtenne bármit, amit kívánna... lesné minden szavát... akár megszűnne létezni, ha kérnék. Bármit megtehetne vele. - Attól, hogy rövid, nem hazudsz. Te soha nem hazudsz. - halkan felnevet, meghatottan. Ujjai finoman elkalandoznak Damien ajkai felé. - Mindketten tudjuk, mit teszünk, te is, én is. Egyikünk sem hazudik. - kedvesen elmosolyodik.
Egyre fokozódik a hitetlenség a férfi szemében. Meglátta már. Meglátta, hogy igaza van, de nem akarja elfogadni, hogy kezdi elfogadni magában...
- Csak... azt szeretném... mért nem lehet... lehetett volna... máshogy, másként... máskor... - Behunyja szemeit. Látja rajta a szégyent.
- Tudom. Annyiszor kívánjátok ezt. - mélyet sóhajt... nagyon mélyet... s ahogy kifújja a levegőt, a forró levegő végigcirógatja a sötét tünde arcát. Valóban kezdene libabőrös lenni?... S mintha egy pillanatra elfeledte volna az aggodalmait, csak erre a forró légfuvallatra figyelt. Lásd... láss... csak vedd észre, kérlek... - Lelke már tébolyult sóvárgással nyúlna utána. Már annyira magához ölelné szorosan, és el sem engedné. - De nem lehet minden, bármi a tietek... mienk... Csak az itt... és csak a most... - Súgja a füleibe a világ egyik legigazabb közhelyét, és örömmel veszi észre, hogy a jég kezd olvadni az érintése nyomán. Egy szót sem hall, úgyhogy egy aprót harap a hegyes fülekbe... Tudja, mit érez most a másik. Mintha leöntötték volna egy tűzforró patakkal. Elégedetten játszadozik még el egy kissé a füleivel, kiélvezve minden egyes finom rándulást, melyet mozdulatai eredményeznek.
Hátrébb hajol kissé, hogy megszemlélje művét, s elmosolyodik, mikor Damien szemeit csukva találja, ajkait pedig enyhén elnyílva, csak egészen picit... Aztán hirtelen ismét kinyílnak a zöld szemek, s még mindig nem múlt enyhe ijedtséggel tekintenek rá. - Győzz meg... - kéri ágyakozón, s kezei próbaképpen megsúrolják a nő oldalát. Mosolyogva simul a kezeibe, biztatóan, csináld csak... - Győzz meg, kérlek...
Elégedett ragadozói éhséggel villannak meg a szemei, ahogy ismét közelhajol és öszeérinti az orrát Damienével, alig néhány centiről nézve a szemeibe. - Ezer örömmel.
Gyerünk... kész vagyok... - üzeni az a pillantás, mire lehunyja a szemeit és teljes testével közelebb simul. Mire az ajkaik összeérnek, már körbefonta a kezeivel. Megvagy. Visszafekteti a földre, közben egy kicsikét sem távolodik el tőle. Szenvedélyesen falva az ajkait préseli bele a földbe. Az enyém vagy. Ha csillag lenne, akkor most elképesztően világítana... Érzi, ahogy a vékony, izmos test egyre inkább felforrósodik alatta. Alig jut levegőhöz, ám nem, nem fogja kímélni. Incselkedve nyal végig finom ajkain, de nem, nem merül el a szájában, megvárja, míg a férfi teszi meg azt...
...nem is kell soká várni. Vajon hányszor csinálta már ezt? - tűnődik el futólag, ám a következő pillanatban már csak a hajába túró ujjakra figyel, és hagyja, hogy megborzongjon mindenütt...
Percek múltán Damien elszakad tőle egy kis levegőt venni, s kábultan, lihegve néz fel rá. Mosolyogva simít végig ismét az arcán, gyorsan, sietősen és erősen, érezni akarva forró bőrének minden négyzetcentijét. Beletúr a hajába. Egy hátránya van, hogy a földön fekszik, kevésbé férni hozzá a hajához... Sebaj, lesz ez még másképp is.
- Beszélj hozzám... - kéri forrón, apró puszikat adva a szájára.
- Így... mégis... hogy?
Kuncogni kezd. - Nem csak szavakkal tudsz beszélni...
Körmeivel cirógatni kezdi a nyakát, mire ő ösztönösen hátrahajtja a fejét... szabadon hagyva ezt az ajkaknak, amik ezek után követik. Ekkor már a kormos nemigen tudja kordában tartani sóhajtozását. Mellkasa sietősen emelkedik és süllyed, ahogy a finom ajkak, majd később az éles kis fogak csipkedik a bőrét. Koorinálatlanul simogatja Yfriehlia haját, mintha csak azt jelezné, hogy elég lesz már, mielőtt, valóban, mint valami patak, eggyé vák a földdel, beleolvad és elfolyik...
... de nem, túlságosan is élvezi ezt a forróságot annyira, hogy ne kímélje. Idővel már egészen agresszívan harap. Ezek a mozdulatok már történeteket mesélnek. Frusztrációt olyanok miatt, akik már rég elfeledettek, olyan dolgok miatt, amikre már senki nem emlékszik... keserűséget emiatt az egész élet miatt... De mégis... mégis, ezekért a sóhajokért megéri. Meg bizony.
Ki tudja, mennyi idő telik el, mire enyhén felemelkedik róla, kezeivel a férfi feje mellett kétoldalt támaszkodva. Lenéz rá, sötét haja körbefollya a sötét tünde arcát.
- Szeretnéd látni, hogy nézek ki valójában? - Keveseknek mutatja meg igazi valóját. Voltak, akik nem is tudták, micsoda ő, és talán soha nem tudták meg. Nem is volt szükség rá... De Damiennel megosztaná ezt, megadja neki ezt a bizalmat, és egyúttal a lehetőséget, hogy ha meggondolja magát, meneküljön... - Ha nem tetszik - mondja a kudarc lehetőségével teljesen tisztában levők hideg, fájó nyugalmával -, elmehetsz. Egyszerűen elmehetsz.
A vadász teljesen kábultan néz rá; úgyhogy szótlanul feltápászkodik - kicsi idő neki is kell, hogy kirázza a szédülést a fejéből -, majd sorban leépíti az illúziókat. Látja, ahogy Damien ismét megpróbál felülni - szegénynek nincs ezzel könnyű dolga ma -, s leplezetlen, fatális kíáncsisággal nézi őt, kissé, mintha valóban valamiféle végső ítéletre számítana.
Számára a nő eddigi szakadt ruhája hamarosan átváltozik egy jóformán csak a leglényegibb részeket takaró, hálószerű éjszín csipkévé, feje tetején két sötét szarv jelenik meg, háta mögül pedig egy pár, éjsötét tollakkal ékes szárny lengedezik. Tekintetében vegyesen keveredik a büszke, díszes tollú madár hiúsága és a pőrére vetkőztetett leány szégyene.
Ez hát ő. /Ez/
Damien arcán elképedés látszódik, de ahelyett, amire számított - az iszony helyett - csodálat. Hát... hát tényleg? Még így is szépnek találja? Még így is elfogadja?
- Gyönyörű vagy...- Teljesen őszinte...
Közelebb sétál hozzá, várva, hogy a préda végre feleszméljen, s elrebbenjen. De nem teszi. Ahogy letérdel elé, a hegyesfülű hirtelen nem tudja, hova nézzen. Elképesztően zavarodottá válik, hogy a szárnyakat, a szarvait vagy inkább szinte teljesen fedetlen kebleit válassza szemlélkedése célpontjául.
Erre hirtelen nevetni kezd. Nevetnie kell, nem tud ellene tenni semmit... - Annyira aranyos vagy. - Öleli át ismét és húzza magához közelebb. Szívén érzi a szívét dobogni. Máshol pedig... nos... valami mást.
Damien teljesen elragadottan simogatja a hátát, pusztán a csipkeszerű anyag érintésekor bizonytalanodik el. - Ah, nem tudod, hogy kell ilyen kevés ruhát lehámozni, igaz? - kuncog, mit sem törődve a zavarba jött vörös arcca. Hátrébb hajol, majd pár mozdulattal és pillanattal később teljes öltözékétől megszabadítottan ül a fűben.
A hóhajú pislog párat, bár nyilvánvalóan elpocsékoltnak érez minden pillanatot, mikor csukva van a szeme. A nő teste nemsokára új hévvel simul hozzá.
- Ideje, hogy rólad is lekerüljön ez a kényelmetlen erdőjáró-felszerelés... - dorombolja a nyakába, majd kezei valahogy megtalálják a csatokat és szíjakat a ruhán, gyorsabban, mint ahogy a sötét tünde magát szokta vetkőztetni, majd azon veszi észre magát, hogy felül róla is lekerült minden. Ezek után az újonnan hozzáférhetővé lett területek kapnak hasonló kényeztetést, mint eddig a fülei és a nyaka. Már képtelen minden másra azonkívül, hogy: -... még... - És bizony nem kell kérnie.
Pár pillanatig hidegséget érez a felsőtestén, de csak, amíg a nő a nadrágszíjával bíbelődik. - Emeld csak fel a... így. - bújtatja ki a ruhadarabból, mint valami kisgyermeket, majd fölé térdel és áthatón a szemeibe néz. - Legyél az enyém - suttogja, mielőtt letámdja az ajkait. Szárnyait magukra borítja, teljesen elvesznek a fekete tollak alatt. Majd átveti lábait a csípőjén. Hogy megkapja, amit akar.
Amit mindketten akarnak.

Felhasználó profiljának megtekintése

19 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Jún. 26, 2016 5:52 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Új helyzet:

Damien meghalt már párszor, Damien eltűnt már párszor. Folytatódjanak a Damienes szenvedések... Egy erős csábdémon bizonyos Yfriehlia ujjai közé csavarja Damien fejét, s megvadulva ront rád. Az érvelés semmit nem használ, nem tehetsz mást, minthogy megvéded magad, s meggyilkolod a férfit. Hadd lássuk, hogyan dolgozza fel Mina a szerelme saját kézzel való lemészárlását. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

20 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Júl. 07, 2016 6:56 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Hold volt, hol nem volt  
 

(Csak, hogy Cielnek legyen holdas cím)

Eltűnt. Egyik este még itt volt, másik reggel pedig nem.
Jó, persze, vadászni indult. Nyilván. Most az egyszer nélküle, holott ez régóta nem esett meg, így kissé ijesztő... Mi változhatott? Ám, ami még ijesztőbb, hogy napok óta nem került elő. Mina pedig hosszú napokig nem merte elhagyni az otthonát.
Ám nem bírja. Most már felemészti a várakozás. Muszáj elindulnia, hisz már az összes létező szörnyűséget elképzelte, ami a sötét tündével történhetett, és egyik rosszabb, mint a másik, nem szeretné, hogy bármelyik is beigazolódjon. Így aztán, borzasztó nagy lelkierővel ráveszi magát, hogy felszedelődzködjön és útnak induljon. Még Damien valamelyik itthon hagyott tőrét is magával vitte, noha borzasztóan fél mindennemű olyan helyzettől, melyben esetlegesen a használatára kényszerül. De attól is, hogy nincs nála, amikor kéne. Bár nem ért hozzá, de mégis jobb, ha ott van, mint ha nincs, nem? Kivéve, ha elveszik tőle és pont azt fogják ellene használni. Na igen, a vívódás. De sebaj, már elindult, és nála van.
Köpenyszerű felsőruházatot öltött magára, sötétbarna színűt, ez annyira nem tér el az erdő színétől, mint a vérszín, alá pedig bőrnadrágot. Nem lesz túl kellemes ebben a melegben, de valamivel védenie kell magát... Meg esetleg Damient is...
Órákon keresztül rója az erdőt, s már-már minden apró zajra összerezzen. Lassan kezdi elveszteni a reményt, az irányokat, az időt, na meg a józan eszét is. Amikor egyszer csak holmi nem túl régi füst illata csapja meg az orrát.
Lehetnek banditák is - jut eszébe. Sőt, nagy valószínűséggel azok. De akkor is ez az első és egyetlen nyom hosszú ideje, amelyen elindulhat, szóval nem is rest. Igyekszik alkalmazni, amit Damientől tanult, jóformán fától fáig kúszik és minden apró rezzenésre összehúzza magát és fél perc csendesen kuporgás követi ezt. Közben a szíve úgy dobog, hogy fél, a végén még ezt hallja meg holmi ragadozó a távolban. Miután leküzdötte paranoiáját, továbbmegy, és idővel be is érik keresése gyümölcse...
...amikor megpillant két alakot feküdni a földön.
Abban a pillanatban torpan meg, pár tavalyi levél fel is borzolódik a hirtelen mozdulat hatására. Kimerednek a szemei. Egy takaró alatt vannak. Egy takaró alatt. Egy sötétbőrű fehérhajú valaki, nagy valószínűséggel a keresett személy... meg valami nő...
Mi a szent rézfán fütyülő sárkánygyík?!...
Egyre gyorsabban lélegzik. Nem akar hinni a szemének, lassan szédülni kezd, s mintha kifutna alóla a talaj. Egy pillanatra valami mintha kirántaná a valóságból, ahogy így nézi őket, s mikor visszatér, olyan, mintha a valóság csak egy álom lett volna... de ahogy ismét körvonalazódik, ébred rá, hogy igen, ő itt és most van. Tényleg.
Fogalma sincs, mit tegyen. Még mindig nem képes felfogni, amit lát. Kezei valahogy ösztönösen az öltözékébe rejtett pengére tévednek, aztán megrémül ettől, fogalma sincs, mihez akart már vele kezdeni.
Ekkor a sors valahogy leveszi a felelősséget - khm, egy részét - a válláról, mert az a nőstényvalami, az, ott... hirtelen mocorogni kezd, majd felpillant. Egyelőre másik irányba, mint ő, ám a vámpírnak így is szinte kihagy egy ütemet a szíve. Értetlenül néz körbe a sötét hajzattal rendelkező valami. Háta teljesen fedetlen, megvillannak a lapockái és ahogy körbenéz az egyelőre számára valószínűleg teljesen üresnek tűnő erdőn, kirajzolódik tökéletes alakja. Élvetegen nyújtózkodik egyet, mert mintha úgy észlelné, nincs veszély. Mina eközben az aktuálisan legközelebb lévő fatörzs mögé slisszolt és elképedten bámul maga elé ajkaiba harapva és szája elé tett kézzel, hogy ne hallatsszon zaklatott légzése. Hallja, hogy a nő feláll, és mintha ruha súrlódását is észlelné. Egész testében remegve kipislog fedezéke mögül. Hát, sokkal több most sem fedi a nőt. Éppen csak a leglényegesebb részeket takarja valami sötét, szinte hálószerű anyag. Megbotránkozva fut végig rajta a tekintete és vérvörös lesz az arca. Valami azonban feltűnik. Ez a valaki, eltúlzott külseje ellenére valahogy elképesztően hasonlít arra, amit tükörbe nézve szokott látni...
Na jó, ez nem lehet igaz. Nem. Rázná a fejét, ha merné, így csak próbálja elhitetni magával, hogy a borzalmas érzések, melyek beleássák magukat, nem igaziak. Percekig csak áll ott, bámulva a talajt borító növényeket, majd felnézve a dús lombokat, a közülük átsugárzó gyönyörű napfényt... hisz csak nézni tudja. Mást nem engedhet meg magának. Még szerencse, hogy itt lent a lombok védik.
Ám mikor már épp felépítené a védelmező hazugságot magának, hangokat kezd el hallani hátulról.
- Mmmh... - mocorgás, forgolódás hangjai, mint amikor valaki éppen csak visszatér e világba az álmok földjéről.
- Jó reggelt.
- Feszült a hangod - Az övé meg kedves. Finom és puha és dédelgető. Minát kirázza a hideg. - Valami történt?
- Csak azt hittem, hallottam valamit... - Apró cuppanós hangot hall, s úgy érzi, meg kéne kapaszkodnia valami ágyban, mert össze fognak csuklani a lábai. Erőnek erejével tartja csak magát. A hangok viszont folytatódnak, s nem tudja megszüntetni őket, bármennyire is ráncolja a szemöldökét. Börtönben érzi magát. El akar szaladni, messze.
Nemsokára ismét felöltözéshangokat hall, és nyel egyet. Remek, ezek szerint legalább most már mindegyikükön van ruha. Nem akar belegondolni, mit csinálhattak ezek előző éjszaka...
Amint a borzalom fellege alól egy picikét felszabadul az elméje, eszébe jut, hogy... hogy mi is lehet voltaképp ez a nő. Akkor pedig Damien veszélyben van. Ráadásul, nem is lehet hibáztatni semmiért, nem tehet róla.
Akkor pedig Damient meg kell védenie.
Ujjaival ismét végigsimít azon az egy szem holdezüst tőrön. Óvatosan oldalra fordítja a fejét. Kipislog. Borzasztóan retteg minden pillanatban, hogy észreveszik. Ő nem tud úgy rejtőzködni, mint Damien...
...akin most frissen gyűrt vadászingje található, karjaiban pedig az a... az a...
Majd belefullad szívdobogása gyorsaságába. Ki kell lépnie innen. Meg kell mozdulnia, oda kell mennie... De mégis, lényegében földbe gyökereztek a lábai.
- Szépeket álmodtál? - kérdi negédes hangon a nő, és simogatni kezdi Damien haját, majd az arcát, majd a mellkasát...
- Hát... az az igazság... nem emlékszem... inkább, mikor még nem aludtam, az volt szép. - Na ne. Ezt nem akarja elhinni. Ezek a szavak, mintha csak egy ponyvaregény lapjairól szedték volna őket. Hát, nem, ez nem Damien... Vissza akarja kapni Damient, az igazit...
Újra megpróbálja elszánni magát, miközben azok ott csacsognak. Véget kell vetnie ennek. Ám ahogy lépne ki... Nem meri. Mégsem. Megpróbálja megállítani a mozdulatot, de egy ág reccsen a talpa alatt, teste meg már félig kifordulva.
Ahogy így teljesen láthatóvá vált, a démon, aki eddig a zöldszemű nyakába temette az arcát, olyan sebességgel pillant fel rá, akár egy macska. S olyan vadsággal is néz, mintha csak a zsákmányát veszélyeztetnék.
- Hát te? - kérdi sötéten, csendesen, gyanakvóan és agresszíven. Damien kábán bámul rá. De nem, most nem figyelhet rá, a nőre kell koncentrálnia...
- El kell engedned. - Próbálja elérni, hogy hangja erősnek és határozottnak tűnjön. - Nem bánthatod Damient, ereszd el! - kiáltja, bár a hangja még mindig magasabb lett, mint ahogy szánta. Összeszorítja az ajkait. Utálja azt a magabiztos mosolyt, ami a jelenleg éppen térdelő nőstény arcán megjelenik. Eltávolodik a férfitól és feláll. Nos, igen, elképesztően hasonlít arra, amit a tükörben szokott látni, eltekintve néhány... tulajdonságtól...
- Miért, ki vagy te? Azt hiszed, hogy a tiéd? - visszapillant Damienre. - Nézd meg ezt a kis édeskét, felvette ezt a cuki kis alakot, ami még hasonlít is az enyémre, azt hitte, átverhet.
Mi? Na ne szórakozz... Egy. Nyavalyás. Ponyvaregény. Lapjai. Szét akarja tépni őket. Millió apró pici darabkára.
- Mi? Mih? Mi vagyok én szerinted, csábdémon? Én?! - sipítja szinte hisztérikusan. - Hát nézz már magadra... - Remegnek a kezei, szemmel láthatóan, de most már az indulat miatt is.
- Kétségkívül jól játszod a szereped. - megvető-elismerő kettősséggel bólogat. Mina olyan szívesen fogná a legközelebbi fadarabot, és vágná hozzá... - Damien, ugye nem akarod, hogy a hatása alá kerülj? - kérdi, megjátszott félős hangon. A vámpír megborzong az undortól. Mintha a saját, görbe tükörben visszatetsző változatát látná. Te jó ég.
- Mi... te... Miért vagy itt? Mit akarsz tőlem? - kérdi értetlenül, a szemeibe nézve, a felismerés teljes hiányával. Majd kérdőn a démonra néz, mintha tőle várna megerősítést.
- Tudod, mit kell tenned - megsimogatja a fejét, mintha csak egy kiskutyával tenné... - Szakítsd meg a szenvedéseit ebben a világban. - Az álnok fajzat úgy tesz, mintha szomorúan felsóhajtana. S az a színpadias pillantás a földre. Ökölbe szorulnak a kezei.
- Menj innen. Hagyd Damient élni nyugodtan, nem bántalak, elfelejtem ezt az egészet, csak hagyj minket békén... - ajánlja, s közben már gyűlnek a könnyek a szemeibe.
- De úgy... hasonlítotok... - a férfi megrázza a fejét, látszólag össze van zavarodva. - Miért talál meg engem a baj mindig?
- Nem tudom, de... Vigyázz, kérlek... vigyázz magadra... vigyázz rám...
- Ne próbáld megjátszani magad, te felelőtlen kis... - Valami oknál fogva elkezd közelebb sétálni. Ismeretlen energiát érez magában, ami megmozdítja a lábait és azon veszi észre magát, hogy a démon felé sétál. Képes lenne megtépni azt a hosszú hajzuhatagot. Képes lenne két kézzel torkon kapni, és...
- Hagyd békén! - hallja ismét azokat a szavakat, melyeket az imént még ő mondott... És Damien beáll kettejük közé.
No, remek, már csak ez hiányzott.
Az imposztor félős arccal bújik el a háta mögött és simul neki. Mina már csak vicsorogni tud. El akarja távolítani innen. - Damien, nem.... Nem látod, hogy ő micsoda? Nem veszed észre? Nem is emlékszel rám?
- Én csak rá emlékszem. Ne próbálj meg átverni. Nem akarok senkit bántani, de kénytelen leszek, ha Frya veszélybe kerül - figyelmezteti olyan szigorúsággal, amelyet még nem hallott tőle. Fájdalmasan kerekíti el a szemeit. Hát ennyire elfeledtették volna őt? Mintha soha nem is létezett volna?
- Napok óta nem jöttél haza. Azt mondtad, vadászni mégy, de napokig nem jöttél vissza... Nem mertem elindulni keresni, mert... - elcsuklik a hangja a sírástól. Fojtogatja a kétségbeesés.
- Hát hogyne. "Haza". Biztosan együtt élnél egy ilyen vérszívóval, igaz?
- Sosem volt baja vele, hogy vérszívó vagyok! - kiabálja le indulatosan a hirtelen megint igencsak magabiztossá váló... Fryát?
- Intézd már el... Zavar...
És látja a hegyesfülű szemeiben az elszántságot. Hát ez nem lehet igaz. Tényleg képes lenne rátámadni. - Gyerünk. Támadj rá. - még meg is remeg a hangja, mintha tényleg félne. - Támadj rá... Most, amíg még nem túl késő!
- Damien, ne... - Már nyúlnak a kezei a tőréhez. Annak a párjához, ami Minánál van. Óh, és tényleg... Gyorsan előkapja őket, de csak ellenséges villanással találkozik a férfi szemeiben. - NE! Nem... Nem bántani akarlak. Nézz ide. Ez itt... - bök remegő ujjaival a tőrre - Ez a tiéd. Te kaptad. Armin herceg adta neked. Annak a párja, annak ott!
- Rendkívül ügyes próbálkozás, démon. De millió ilyen penge létezik. Te meg aztán bárhonnan szerezhetted. Talán egy sötét tünde volt az előző áldozatod. Talán pont maga Armin herceg. - mondja sötéten, megvetően, ahogy leporolja a ruháját, mintha lenne mitől. Damien arcán eme szavak hatására, mintha rajzolva lennének, változnak meg a vonások. Mintha csak a nő átsugározná a saját véleményét, a saját lényét belé. Képes lenne bármit megtenni, amit mond neki...
- DE ÉN NEM VAGYOK DÉMON! - csap a combjaira, már-már őrülten a tehetetlenségtől. - Ő az. Én csak segíteni próbálok... ne... ne csináld... - Valamiféle fatalisztikus arckifejezéssel közelíteni kezd hozzá. Mina összetörten hátrál a legközelebbi fáig, majd arrébb lép és tovább folytatja a hátrálást.
- Meg kell tisztítani ezt a világot... - Hangja halk, egyenletes, s lyan végzetesnek tűnik. Mintha semmi nem tudná megváltoztatni. - Most már senkinek sem árthatsz... - Erősen marokra fogja a pengéjét...
- Nem ártok senkinek - liheg. Hangja átment lehelletvékony, halk sivításba. Fölemeli a kezeit, egyikben a tőr, másikban semmi. Nem, nem fog tudni harcolni ellene... Miért néz rá úgy, mintha egy lenne azok közül a banditák közül, akiktől valóban megtisztítja a világot? - Emlékezz már rám! Mina vagyok, Wilhelmina von... - eszébe jut a démon - Tökmindegy! De nem hiszem el, hogy így kimosta az agyadat...
- Ne beszélj...
Tovább hátrál. - Értsd meg. Damien. Azt teszed, amit ő akar. Majd, ha kitisztul a fejed, rájössz. Menjünk innen. Nem akarlak becsapni! Én nem akarlak, ő...
- Mindent rám akar kenni! - nyafog a háttérben Frya. - Hallgattasd el... A végén még elhiszed. Gyerünk!
A tőr már felemelve. - Ne.... ne... ne csináld, kérlek... - Csak ennyit képes mondani. Minden áldott érv csődöt mondott. Már nem tud mást tenni, mint sírva könyörögni az életéért. De ezt a márványarcot nem töri meg semmi. Nem akar meghalni.
A tőr nekifeszül a mellkasának... - Ne... - súgja elhalóan.
- Szűnj meg.
- NEEE! - hall egy hangot sikítani, s az utolsó ösztöne, az életösztön előrelendíti a kezét. Ezzel együtt egész teste meglendül, s arca összesimul Damienével. Pár pillanatig olyan, mintha ölelnék egymást. Mintha nem is ő lenne itt. Mered ki a szemein, nézi az avar- és fűdús földet, majd feljebb emeli tekintetét, nézi az elképedt arcot vágó nőt, ki a szájához kap és mintha nem tudná eldönteni, hogy sikerült-e a terve vagy sem, ennélfogva a bosszú és a büszkeség váltakozik az arcán.
De az a nő most nem érdekli. Csak a karjai közt lévő férfi elhaló sóhaját hallja. Érzi, ahogy a kezei már nekifeszülnek a mellkasának. A penge... Várjunk, a másik hová lett?... Lepislog a földre, és észreveszi a holdezüst tőr párját. A tehetetlen kezek elejtették, pont, mielőtt kárt tehettek volna Minában.
Érzi, hogy a vele szemben álló lábai lassan összecsuklanak... Ellép tőle, és fölemeli a kezeit. Amelyek közül az egyet valóban vér lepte el. Remegve bámul rá, majd a földön elhasaló Damienre, aki kezeivel még próbál valamibe belekapaszkodni, de annyi ereje már nincs, hogy álló helyzetbe tornázza magát.
Elképedten néz rá. Úgy remegnek a lábai, hogy nem biztos benne, valaha el tud innen mozdulni. Aztán inkább hagyja magát térdre zuhanni.
Damien megsérült - csak ennyi jut el az agyához. Hirtelen a vállához nyúl, megfordítja, és ijedten hátrál, ahogy észreveszi a mellkasán tátongó sebet. Persze valahol messze, az eszével tudja, hogy azt ő csinálta.
- A francba.
Nem hallja a démon szavait - legalábbis hallja, de csak valami távoli zajként érzékeli őket, nem figyel rájuk. Damien szemeit keresi. Az zakatol az agyában, hogy meg kell menteni... De amikor az az iszonyodó pillantás összeforr az övével, valami eltörik benne.
Végleg.
- Damien... - suttogja a nevét, mintha keresné, azt az elveszett valakit, akit ismert, aki annyira hiányzik, aki már nincs is... És talán soha nem lesz.
Elvette a lehetőségét, hogy valaha is legyen.
A másik nő közeleb sétál hozzájuk. - Te is csak erre vagy képes, igaz? A kis félénk cafkaságoddal elvenni az élet igazi ízét. "Biztonságosan játszani." Hát, vedd tudomásul, így le fogsz maradni mindenről! Csitri. Most aztán ihatod a levét. Mégis mihez kezdesz? Mit fogsz csinálni az egyetlen drágád nélkül? Nem jöttél még rá, mekkora baromság egy lapra feltenni mindent? Most, hogy őt elvesztetted, mi lesz veled? Összetörsz, elveszel, talán szenvelgően leveted magad valami magas helyről. Vagy ehhez se lesz bátorságod, elmész valami banyához, veszel tőle mérget, és megiszod. Netán keresel valaki mást, és annak fogsz sírni még pár éven keresztül, míg őt is a sírba kergeted.
Összeszorítja a szemeit. Ne bánts. Nem akarom ezt hallani. Lehajtja a fejét, így haja csapzottan ragad könnyes arcára. A nőstény közelebb lépdel kecsesen és megvetően, majd megáll mellettük, és sóhajt egyet lemondón. - Igazán kár érte. Szép volt. Hallod-e... Nem hittem volna, hogy lesz erőd megölni őt. Ezért adok neked egy esélyt. Meghagylak. Talán még egész jó asszasszin is lehet belőled. - mintha mosolyogna az utolsó mondatnál.
Szinte őrjöngően sötét arccal felpillant rá. - Nem ismersz - a hangja szinte felismerhetetlen, szipogásokkal és rándulásokkal megszaggatott, de akkor is kierőszakolja a szavakat. - Ne tegyél úgy, mintha tudnád, mit akarok.
- Te se ismered magad - érkezik a válasz hidegen. - Meg már most sem olyan vagy, mint fél órája. - Leguggol, majd kezeit közelíti Damien arcához, hogy lecsukja a szemeit, de Mina szinte hisztérikusan csap le és markolja meg a csuklóját. - Hagyd békén! - sziszegi. A csábdémon felnevet, hátradobott fejjel, jóízűen kacagva emeli fel a karjait, majd feláll és hátrébb lép.
- Ám legyen. Őrizgesd csak te a hulláját, nem vagyok én semmi jónak az elrontója... ja, várjunk.
Olyan hangos sikoly hagyja el a torkát, amilyet régen nem produkált, talán utoljára gyerekkorában. Ő is hátraveti a fejét, majd előre ismét, s rároskad Damien mellkasára. Nekisimul a még ismerős melegségnek. Bezárja magát. Próbál úgy tenni, mintha itt se lenne. Mintha otthon lennének, és Damien épp vigasztalná őt valami kis bolondság miatt, ami megint elrontotta a kedvét...
A démon közben elsétál, de nemigen törődik vele. Csak fekszik ott, összekuporodva, zokogás rázza mindenét. Telnek a percek, órák, már teljességgel belegörcsöl ebbe a tartásba, mind a fizikaiba, mind a lelkibe...
Ezt tényleg ő tette? De akkor most... ő a hibás? Meg most önző, hogy azon agyal, ő-e a hibás? Számít-e ez egyáltalán?
Hagyja, hogy az összes együtt töltött élményük emléke, egészen a találkozástól, felvetődjön benne. Lassan mindet egy választási pontnak látja. Keresi, hol rontotta el, mit csinált rosszul. De... de talán tényleg nem számít. Talán ez mindenképp bekövetkezett volna. S mi lenne, ha nem mozdult volna meg? Ha a penge párja az ő testén hatol keresztül? Akkor vajon...
Akkor vajon Damien boldog lenne?
Boldog lenne. Talán. Valameddig. Amíg az a nőstény úgy dönt, vele marad. De egy hazugságban lett volna boldog. Ha öntudatánál lenne, biztosan nem akarná ezt...
Van egy pillanat, mikor azt gondolja, soha nem kell fel innen.
De Damien szerette őt. Ez biztos. Mikor még maga volt. Soha nem akarta volna bántani. Nem is ő bántotta, hanem az a nyomorult, felhasználva eszközként... Nem akarta volna, hogy baja essen. És most sem akarná.
Úgyhogy felemeli a fejét. Megrázza. Leküzdi a szédülést. Végül feláll.

Felhasználó profiljának megtekintése

21 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Júl. 10, 2016 11:25 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ajándék tárgy:

" Hát, ezt azért már nem adnám egy disznónak, nem állna jól neki, de az biztos, hogy legalább ha vámpír disznó lenne, elhinném neki, hogy igazából sima disznó. "
- Ciel von Eisenschnittel


Tárgy: Dornburg ruha
Típus: Ruha 
Leírás: Egy különleges, igazán jó minőségű textilből készült ruha (Kinézetét megadhatod te), mely nem minősül páncélnak, így fel tudod venni az alá. Elsőre talán nem feltűnő a hatása, ám viselése lehetővé teszi az azt viselő személ számára, hogy elnyomja egy kifinomult mágiának hála a vámpírokra jellemző sápadt bőrszínt, egy átlagos illúzióval lefedve azt. Ez megtörhető, s elmebefolyásoló hatásokra immunitást adó tárgyak is leleplezik... De a legtöbb embernek nem fog feltűnni.


Új helyzet:

Minden vámpír a lelke mélyén egy kicsit bestia is, s minden bestia egy... Ennek semmi értelme. Kérlek mutass meg egy Minát, aki megvadult a vérszomjtól és eszét veszejtve próbál vérhez jutni, nem foglalkozva akár a saját testi épségével sem. Hogy Damien benne van-e, rajtad múlik. Vérengzést akarok látni. Hajrá! 

Felhasználó profiljának megtekintése

22 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szomb. Júl. 16, 2016 1:38 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Holdkór



Szinte látja magát kívülről. Valahol ez a legnagyobb élvezet az egészben. Elképzeli kívülről saját sompolygó alakját. Csak a hatás kedvéért rebben sietve egyik menedéktől a másikig. Úgyse vennék észre. Úgy nem veszik észre, mint egy hollót, melynek nem hallik a szárnycsattogása... Most csak egy árnyék.
Egy elképesztően éhes árnyék.
Pontosan ezért nem tud itt maradni. Bár máskor imádná ezt a környéket. Tökéletesen fénytelen éjszakai erdő, dús lombokkal, kitűnően fürdőzhetne észrevehetetlensége gyönyörében... De nem, ma nem fogja beérni azzal, hogy feketerigókat facsarna ki azért a pár csepp vérért. Az csak felébreszti az étvágyát, aztán szenvedve hagyja, mert mire a következőt megtalálja, annyit kell szaladgálni... nem, mintha lusta lenne, de... most nagy falat kell!
Amúgy is, a tollak iszonyúan kellemetlenek. Meg a szőr is. És piszkosak. Sima, illatos, puha nyak... az kell neki. Amit talán éppen tegnap mostak, vagy pár nappal azelőtt, nem számít, a lényeg, hogy a szappan illata keveredjen a természetes bőrével, meg az alatta csordogáló vérfolyóval... Tökéletes aroma.
Összefut a nyál a szájában, ahogy nagyra nyílt véralkony-szemeivel felnéz. De a Hold most valószínűleg újhold, vagy legalábbis közelít hozzá. Alig látna valamit... ha közönséges ember lenne.
De nem az. Bár azok is közel vannak.
Alig tudja megállni, hogy fel ne kacagjon, ahogy meglátja a kis házikót. Ez az, itt kezdődik a kis falucska. Besurran a határban lévő bokrosba és egy ideig csak dörzsölgeti a kezeit. Beszívja az éjszakai levegőt. Mennyi, mennyi ember finom kis nyakacskával és rengeteg vérrel. Finom lesz.
A legelső ház ablakához surran. Zsindelytetős kunyhócska, picike, az ablak is aprócska, alig jön be ezen fény. Egy házaspár alszik egy nagyobbacska szalmaágyon, mellettük két kisebb kupac... azok bizony a gyerekek lesznek. Mindkettejüket eltakarja a hajuk, egyiküké sok és szőke, lánykáról van szó valószínűleg, a másik viszont fiúcska lehet. Puha kis barna haja majdnem eltakarja a füleit, de szabadon hagy egy kicsit a fehér, érintetlen bőrből... bár nem teljesen fehér, nem, azt nem mondaná. Olyan napbarnítottabb. Bár nem biztos, hogy a nap tette ezt, talán csak a genetika, mindegy is, a szín ugyan nem számít neki...
Körmeivel tenyerét kapargatva az ajtóhoz oson. Senki nincs az utcákon, de ha lenne, az sem zavarná. Benyit, hagyja, hogy az ajtó nyikorogjon kissé. De túl mélyen alszanak ahhoz, hogy észrevegyék.
A kicsikhez oson. Nem olyan nagyon kicsik már, jó pár tél van mögöttük... Olyan gyönyörűek. Lehajol hozzájuk és mélyen beszívja az illatukat. Fenséges. Ezek bizony éppen most lettek mosdatva. Kiváló. Óvatosan kitekeri összegöümbölyödött pózából a kislányt, aki erre nyöszörögve mocorogni kezd.
- Mami...? - kérdezi, s kinyitná a szemeit, ha azok nem lennének összeragadva. Így kissé tovább tart. Felemeli kezeit, hogy megdörzsölje őket, a vámpír pedig finoman a karjaiba veszi.
- Css... Nincs semmi gond, kicsim... csak annyira szeretlek ölelgetni titeket. - mosolyog, ahogy macskaszerűen közelebb bújik a lánykához. Finoman félresöpri szalmahaja függönyét, s már érzi, hogy a gyerek kissé megfeszül értetlenségében... De aztán mégis elernyed és bújik közelebb. Élvetegen hümmög a finom kis bőrre, éhesen kimeredt szemekkel. Ekkor látja, hogy a fiúcska megmozdult, és elképedten nézi őt, ahogy a háta húgát simogatja. A szülei ágyára néz, majd vissza rá... Rögtön kiáltana, ám egy kézmozdulattal elhallgattatja. A fiú csak tátog, majd kétségbeesetten a szájához kap, ahogy rájön, nem tud hangot kiadni. A biztonság kedvéért a mozgásképességét is elveszi. Legalábbis egy időre. Majd megkeresi a lányka ütőerét és végre-valahára belevájja a fogait. Ösztönösen is lehunyja a szemeit, ahogy az ízletes folyadék elárasztja a száját. Szinte egészen puhán mélyed bele, a vékony kis bőr egyáltalán nem tiltakozik. Milyen törékenyek is az emberek. Nem hagyja abba a háta simogatását. Nem hallatszik semmi, csak a kislány elhaló nyöszörgése. Egyre kevesebb erővel kapaszkodik. Pici kezei lassan lecsúsznak róla és már csak ő tartja a kezeivel.
Elégedetten szippantja ki az utolsó csepp vért is, amit erről a helyről kinyerhetett, majd felpillant a báty szörnyülködő arcára és rávigyorog. Körbenyalja az ajkait, egyetlen cseppet sem pazarolna el. Még hümmög is hozzá. Pontosan tudja, hogyan kell játszani, hogy a lehető legjobban kikészüljenek az emberek.... Felkuncog, de csak halkan, a szülőket nem kellene felverni még. Hol ott a móka.
Felszabadítja a kisfiút a némaság alól, de nyomban le is tapasztja száját a kezeivel. - Csss... - mosolyog rá angyalian, és közelebb mászik. Amaz a házfalig hátrál, majd rémülten nekisimul, körbepislog bármi menekülési lehetőségért, de ekkorra a nő karjai már körbefonják. - Ne akarj elfutni, kis farkasom. - suttogja a fülébe, majd körmeivel végigszánt a gyermek karjain. Néhol az ujjai is hozzáérnek, érzi, hogy teljesen libabőrös. A félelemtől, vagy...?
Rátenyerel a mellkasára, hogy érezze elképesztő sebességű szívverését. - Ezért szeretem, amikor megijedtek... Olyan gyorsan ver a szívetek.... csak úgy hajtja a vért...
Félresimogatja a puha, rendezetlen, ollót valószínűleg rég látott pelyhes barna hajat, hagyva, hogy hosszú, éles körmei néhol megkarcolják a bőrt, a libabőr meg ennek köszönhetően terjed, akár a futótűz. Már nem szükséges mágia ahhoz, hogy delikvense csendben maradjon. Feszülten, de szinte teljesen bénán és hangtalanul ül és sietősen lélegzik. Szíve, akár egy verébé.
Még egy puszit ad forró nyakára azelőtt, mielőtt megkóstolná, ajkaival finoman megcsippenti a bőrt, mielőtt a fogai is hozzáérnének. A fiú megrándul és ösztönösen is beszippant egy adag levegőt. - Hmmm... - megint lecsukódnak a szemei. Nincsenek erre szavak. -...annyira finom vagy. - mormogja, anélkül, hogy a fogai elhagynák a húst. Nem kis művészet, de idővel elsajátította, hogy nagyjából mindenféle helyzetben képes legyen beszélni. Merthogy szeret beszélni.
Nem csalódott, a sebesen verő szív jóval gyorsaban és intenzívebben hozza a vérfolyamokat. De mégis, olyan jó érzés volt csak úgy ringatni a lánykát a karjaiban... Mindennek megvan a maga zamata...
...Vajon a szülők mikor ébrednek fel? - férkőzik be egy zavaró gondolat az ízletes lakoma kommentálásai közé, s pont ekkor hall egy éles női sikolyt.
- Óóhh... - nyávogja csalódottan, ahogy még sietősen lenyalogatja a sebet, majd oldalra néz, s látja, hogy az asszony rémülten veri fel férjét, holmi szörnyetegről kiabálva, meg két nevet említ, valószínűleg a gyerekekét. Nem figyel rájuk, a nevek nem számítanak neki. Az alkat, a haj, az arcocska, a szemek, az erek, az illatok és a vérük - ezek alapján emlékszik az emberekre. - Mamiék túl hamar elrontották a mókát. - biggyeszti le az ajkait, ekkor már két vérmes szempár mered rá. Gúnyolódva néz vissza, és nyelvét nyújtja. Nem szereti a felnőtteket. Legalábbis az ilyeneket nem. Túl... öregek, túl konvencionálisak. Nem illenek az ő fiatalságához.
De azért lehet, hogy megkóstolja őket...
- Nyugalom... ez csak egy rémálom, nyugodjanak meg. - mosolyodik el kedvesen. Mintha csak gyermekekkel beszélne. Merően a férfiéba bámuló szemei sugározzák a sulykolást, hogy ne, ne tessék hozni a lapátot meg semmi egyebet... Utálja, ha elrontják bensőséges hangulatát holmi csépeléssel. Kárt nem tudnak tenni benne, ahhoz nincs meg a kellő felszerelésük. De mindig megpróbálják. S oly illúzióromboló.
Értetlenség figyelhető meg az arcukon, ám a varázslat lassan hat. Nem is kell több szó, készségesen elhiszik neki, hogy ő most a jótündér az álmukban, aki elűzi a rossz szellemeket...
Kecsesen közelebb libben a férjhez, a füleibe suttog valamit, mire ő kábán és egyértelműen nem a saját szavaival motyogja a feleségének: - Drágám... nyugodtan... visszafekhetsz... aludni. Minden rendben lesz.
A világ legnagyobb hazugsága. Ahol ez a mondat elhangzik, ott biztos, hogy nem lesz minden rendben. Mindenesetre most, hogy szabad a terep, cirógatni kezdi a férfit, egészen odáig, hogy ingét, melyben aludt, ki is gombolja, s apró csókokkal elkezd a vállától lefelé haladni... A csuklójánál először finoman végignyal az ereken, megízlelve iramukat, majd belemélyeszti a fogát.
Jól sejtette, eddig bírta. A férfi térdére ereszkedik és láthatóan küzd, hogy képes legyen nem teljesen elterülni a földön.
Egész jó. - állapítja meg. Nem olyan fiatal, de van még benne életerő. Azazhogy volt... - Kuncog, majd elengedi a csuklót, és áttér a másikra. Szereti a csuklókat. Majd úgy dönt, marad a karnál és egyre feljebb követi a vastag eret. Minden harapást egy-egy rándulás követ, amit öröm nézni. De idővel már unalmas, és még a nő is ott van... Így végül kíméletesen kivégzi egy nyakra mért harapással.
Úgy dönt, az asszonyt ott hagyja. Felszabadítja a bűbáj alól, majd kisurran a házból. Végignéz a ruháján. Direkt fehér, hogy minden kis csepp vér is meglátsszon rajta. Hmm, még alig vannak rajta foltok... de hát fiatal még az éjszaka, bőven lesz idő az egészet befesteni.
Újabb vadászszenvedéllyel tisztogatja a fogait és nyalogatja a száját. Ám alig hagyja el a házat, a feleség sipítva szalad utána. Nahát, éberebb, mint gondolta. Először bosszankodik, de aztán... Ez talán nem is olyan rossz így.
- Segítség, emberek, szörnyeteg, megölte a gyerekeimet, emberek, ébredjenek már, ez egy szörnyeteg!! - sikoltozza. Fel fogja verni az egész falut. Remek...
- Nem is futsz? Nem félsz tőlük? Tűnj már innen... csak menj el, és soha ne gyere vissza, te átok... - Láthatóan teljesen összetört. Még bosszúvágy sincs benne, csak fájdalom és félelem. Ch...
Csak áll ott, mint holmi kiállítási darab, várva, hogy gyülekezzenek a hangyák, mint eső előtt... Lassacskán nyílogatnak a meg nem szűnő kiabálásra és zokogásra az ajtók, s elképedt és elszörnyülő ordibálással jönnek elő emberek, különféle szerszámokkal a kezükben. Azt hiszik, bánthatják vele.
- Nyugodjon meg, asszonyom, végzünk vele! - hallatszik egy magabiztos hang. A vámpír megfordul és egy izmos legényt lát közelíteni. A kovács lehet, vagy annak a fia, vagy mindkettő. Valószínű, mert egy frissnek tűnő míves kard van a kezében. Legalább ezüstből van? - néz közelebb. És abból.
- Mit bámulod, te féreg. Meg fogsz halni általa, bizony.
Kuncog. Közben körbenéz, egyre többen szaladgálnak az utcákon, lassan teljes lesz a káosz... Síró és értetlen, fáradt gyerekek kérdezgetik szüleiket, mi baj van... Ne aggódj, kicsim, nincs semmi, maradj itt... Óóóh, mennyi finom kis gyermeknyak... De előbb a nagyokkal kell végezni.
Az asszonyra pillant még vissza, de ő átminősült egy térdelő síráshalommá. Majd a kovácsra koncentrál. Elszánt vigyorgó ábrázatára néz, s szélesen elmosolyodik, majd levitációval kiveszi a kardot az irányítása alól. Akárhogy kapaszkodik bele erős, markos kezeivel, a fegyver végül már a feje fölött lebeg. Rémülten és tehetetlenül néz a vérszívó elszánt, kemény márványarcára. Kezével próbál fölfelé hadonászni, hogy visszaszerezze a kardot, de éppen, mielőtt elérné, Mina mindig egy picivel följebb emeli azt. Mintha csak egy cicával játszadozna. Nevetni kezd, hátraveti a fejét, és a kard kissé megremeg a levegőben.
- Gyönyörű fegyver, tényleg - mosolyog elismerően, majd lejjebb ereszti azt, egyenesen a férfi nyakát szúrja át vele. Gyönyörködik pár pillanati a látványban, majd kihúzza a fegyvert és nekivágja az egyik házfalnak, s rohan, hogy nehogy a piszkos földet öntözze a szép piros vér. Hagyja a férfit összeesni a földön, majd lehajol hozzá és lecsap a nyakára. Bő, erős, fiatal vér. Szemeit nyitvatartja, hogy lássa a többieket. Néhányan kapával, ásóval jönnek, van, aki kaszával, egyesek még vasvillát is hoznak.
Feláll, egyetlen gyors mozdulattal, és körbenéz, hagyja, hogy haja fekete sörényként repüljön utána. Rávigyorog mindenkire. Az ajtókból gyermekeiket szoknyájuk mögött tartó asszonyok nézik, s fiatal lányok kiabálnak szörnyetegről és vérszívóról, biztatják a hímeket, hogy végezzék ki.
Lassan teljesen körbeállják. Hadseregnek képzelik magukat. Fegyverek repülnek felé, de ő egyetlen mozdulattal megállítja őket... s azok, mint holmi bumeráng, ugyanazzal a lendülettel visszaszáguldanak az őket eldobók felé. Hol a hasukba, hol a torkukba állnak bele, minden alkalommal éles sikkantásokkal követve. Ő meg csak elégedetten kuncog és hallgatja a hisztérikus átkokat, melyeket szórnak rá. Mintha számítana bármit is. Az övénél nagyobb Átkot úgysem szórhatnak rá.
Miután mindegyikük mozgásképtelen lett - egyszerűen el is varázsolhatta volna őket, de így viccesebb -, egyenként táplálkozik belőlük. Még azokból is szív némi vért, akiktől egyébként fanyalogna. Néhány testtől fintorogva emelkedik fel. Például ettől az öregtől itt. Ezt már alig lehet vérnek nevezni. Amint végez a nyakával, felpillant, és éppen egy megszeppent kislánnyal szemez.
- Az apád volt, vagy a nagyapád, vagy az ükapád? - kérdi tőle. - Nem volt már semmi íze. - A gyerek csak csendesen könnyezik. Felsóhajt és ráfintorog. A legénykék viszont egészen finomak voltak...- Noh lássuk... Most jönnek a leánykák. - dörzsölgeti a tenyerét kuncogva és végigsétál a házok előtt. Már elbújnak előle, az ajtót is szorosan bezárják, tán el is torlaszolják. Csak ablakokból mernek kiabálni rá. Csendesebb minden, csak innen-onnan hallani kétségbeesett nyöszörgést és sírdogálást.
Ahogy a falu végénél az egyik ház előtt elsétál, hirtelen megtorpan. - Ssss, Lizzy! Bújj el! - Suttognak. Azt hiszik, nem hallja.
Kopogni kezd. - Haaahóó... - hangja elnyújtott s negédes. - Van ott valakii? Nem kértek cukorkát? Gyertek előő... - Felkagac. Ez még neki is gyerekes. Sóhajtva nyit be az ajtón. Sehol senki, elbújtak. Megkeresi a hálószobát - kis házban nem túl nagy nehézség -, s bekukkant az ágy alá, ahol is két apró lurkó szemez vele. - Nohát, sziasztok, édeseim! - vigyorog rájuk, majd hirtelen megragadja a grabancukat és előhúzza a két vergődő, kiáltozó csöppséget. Kér karjában fogja őket, és még épp időben állítja meg nővérüket, aki késsel támadna rá. Elképedten bámul rá a lány, amint már hirtelen nem tud megmozdulni és lába megáll a levegőben. A vámpír kisétál a két gyermekkel, leteszi őket, s rájuk is mozdulatlanságot varázsol, majd visszamegy, és kiszívja a lány vérét. Ízletes. Valószínűleg szűz.
Végigjárja a maradék házakat, a bent lévőkkel elbánik könnyedén, a gyerekeket pedig mind kihozza, majd elbénítva egy kupacba gyűjti. Olyan sokféle van, még a hajszínük is teljesen különböző. Na meg az illatuk. Persze van, amelyik mocskosabb, de hát mit számít? Ő immúnis a betegségekre... a vér pedig csak vér marad.
Mikor az utolsó ház is üresen maradt élő lelkektől, visszatér gyűjteményéhez, ahol körben, ízlésesen elrendezve ülnek a mágiával kikötözött, friss apróságok. - Olyan szépek vagytok - dörzsöli össze a kezeit boldogan. - Nos, hát akkor kezdődjön az igazi móka.

Felhasználó profiljának megtekintése

23 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Hétf. Júl. 18, 2016 2:15 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Új helyzet: 

Tegyük fel, hogy Mina elhalálozik. Mi történik hát egy ilyen elképzelt helyzetben Damiennel? Mutasd meg nekem kérlek kivételesen nem Mina, hanem Damien történetét Very Happy

Felhasználó profiljának megtekintése

24 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szer. Aug. 10, 2016 3:19 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Hold on

A hold olyan, mint valami hiú reménység. Egy magasban lebegő, hófehér lámpás, mely a balladák szerint utat mutat és suttog neked, megvigasztal, könnyeket hullat, egy árva leány ő, sajnálni kell... holott csak egy hideg fény, semmi több. Persze ez sem igaz. Tudja jól, hogy nem igaz. De annyira gyűlöli most. Mert egyike azoknak a dolgoknak, melyek emlékeket csalnak elő benne.
Igazából minden emlékekké változott. A fű susogása, egy-egy szófordulat, a vadászatok, az ékszerek, a napsütés, maga az egész ház, az illatok, az ételek, a fogadóslány, a könyvek szaga, Hedwig éjsötét szárnyainak gyászos libbenése... Nincs hová menni előlük. Mindenhol ott vannak. S örökké ott is lesznek.
Mina. Annyi mindent tehetett volna még. Annyi mindent érdemelt volna, hogy tegyen. Annyi életkedv volt benne.
Sorolnak az agyában a közhelyes gondolatok és közben szinte nevetni tudna. Olyan furcsa az egész. Mégis mit kéne tennie? Sírni? Mina mit mondana, mit tegyen ilyenkor...? Alig veszi észre, hogy már megint az ő tanácsaihoz menne vissza. Pedig nincs sehol, úgyhogy már nemigen fog tudni tanácsot adni. Pedig régebben, még nagyon régen, mikor még nem is ismerte ezt a lányt, azt hitte, pontosan tudta, mit akar.
Hát, nem. Nagyon nem így volt.
Ez a törékeny, gyönyörű lélek felnyitotta a szemét olyasmikre, amiket eddig egyáltalán nem látott. Hogy is látott volna? Gyerekkora óta nem volt családja. Mina volt a családja. Sokáig nem értette, miért maradt vele. Talán részben menekülés volt. Nem volt máshová mennie. Részben segíteni akart. Részben... egyszerűen csak ez a lény volt az, aki a legjobban megértette őt és eddig senkiben nem találta meg ezt kerek e világon.
Keserűen sóhajtva bámul a mélykék, dúsan illatozó éjszakába, a ringadozó bokor- és faágakba, az itt-ott elrebbenő kismadarakat követve tekintetével. Ezt az utolsó éjszakát végig fogja várni itt ezen a sziklán, hagyva, hogy az összes emlék sorban mind meglátogassa, leróják tiszteletkörüket, majd szépen elvegyüljenek valahol bensője rejtekében, megnyugodva...
Vajon meg fognak nyugodni?
Az még semmi, hogy meg fognak-e nyugodni, de... nem emiatt aggódik. Arra még képesnek érzi magát, hogy megbirkózzon az emlékek fájdalmával.
De lesz valaha olyan boldog, mint amilyen az elmúlt években volt?
Most, hogy belekóstolt ebbe, vajon fog-e még ilyen mennyiségű szeretetet és szépséget találni bárhol is? Van-e?... Mina valamiért képes volt boldog lenni akkor is, mikor bárki másnak eszébe nem jutott volna boldog lenni. Mikor a legtöbb kétlábú elvesztett minden reményt és keseregtek volna a világ szörnyűségén. Mindenben meglátta a szépet, minden apróságban.
Ez a hideg üresség, amely belemarkol a bőrébe, borzongásra készteti. Kezének bőre sóvárgó vágyódással emlékszik vissza a puha, hamvas ujjakra, melyek köréfonódtak, s akár most is megtehetnék. Minden alkalommal, ahogy fehér hajába túr, arra gondol, Mina azt mennyire szerette. Valahányszor kimegy az erdőbe, s meglát egy vadat, és szinte csak egy fűszál választja el attól, hogy elvegye életét, megremegnek a kezei és görcsösen hátrál vissza, hagyva a megriadt zsákmányt tovaszaladni lakhelye biztonságos sűrűjébe, mert nem képes szembenézni a halállal, nem bírja rávenni magát, hogy ő maga végezzen valamivel. Az isten szerelmére, még a legyeket is óvakodva hessegeti el azóta.
Mindig is ilyen gyenge lett volna? Egyáltalán gyengeség ez?
Mit tegyen?... Nagyon rég érezte magát ilyen bizonytalannak. Annak idején sikerült rávennie magát, hogy egész egyszerűen elinduljon az úton, és menjen... de most valahogy, ahogy belegondol ebbe, elfogja a félelem. Nem akarja, hogy ez legyen a további élete.
Nem akarja, hogy Mina nélkül legyen a további élete...
És megint itt vagyunk.
Lassan szemerkélni kezd az eső, és jönnek a szavak, mondatok. Jönnek a szavak, amiket mondana neki. Annyi mindent akart még neki mutatni az életről, annyi mindent... kinyújtaná a kezét és megmarkolna valamit, de az már messze szállt és soha többé nem jön vissza. Csak Hedwig maradt. De vajon képes lesz-e neki is gondját viselni? Képes lesz-e szemeiben vád nélkül ránézni? Néhanap, mikor egymásra tekintenek, nem tudja, ő vádolja a madarat inkább vagy fordítva. Talán nem is vádolja mondjuk. Talán hála van azokban a szemekben.
Furcsállja, hogy Hedwig vele maradt. A jelenlétében mindig kényelmetlenül érzi magát most. Eddig se tudott vele sok mindent kezdeni, de eddig ott volt a gazdája. Most meg csak ő maradt. És szinte bánja, hogy maradt. Szinte szégyelli magát. Mitől jobb ő, mint Mina? Mitől érdemli meg jobban az életet?
Természetesen a legnagyobb bolondság lenne, ha elvenné azt magától, ettől Minának nem lenne se jobb, se könnyebb... semmilyen... azt mondaná, legyen boldog, legyen boldog nélküle is...
Hogyan, Mina? Hogyan? - Azért voltam boldog, mert itt voltál, hogy megmutasd, hogyan kell - motyogja elmélázva az éjszakának. - Szerinted tudni fogom egyedül is?
Tudnom kéne. Tartozom ezzel neked. Úgy érzi, a szomszédos bodzabokor mintha őt néznél. - Bolondnak nézel, hogy magamban beszélek, hm? - kérdi gyengén, és furcsamód üresnek hangzanak számára a szavai. Végül is, sírt jó sokat. Furcsa volt, mintha megint gyerek lenne. Évek óta nem sírt. Ami valójában borzalmas. Rengeteg érzelmet zárt magába, vagy... talán nem is zárt, mindenesetre hogy most mind kibomlott, az is biztos, mint egy széteső kéve. Vagy mint egy elszakadt gyöngysor. Most aztán lehet szedegetni egyenként a darabokat.
Tulajdonképpen gyűlöli magát. Részben. Minden, amit eddig tett, saját maga miatt volt. De hát nem önző-e az egész világ...?
Megörült, mikor rátalált Minára, és az a pár év olyan tökéletes volt... Valamiért azt hitte, örökké tart. De nem is bánta volna. Arra nem számított, hogy így lesz vége. Kell valaki. Valami menedék. De hisz nincs senki mása. Csak ő volt.
Mina... a száműzött lány... száműzte a sorsa és a családja, s ennek ellenére viruló volt, mint egy kisgyermek. Tönkre is tehette volna mindaz, ami vele történt. Elkeseredett, bosszúálló fúriává változtathatták volna azok a hónapok, évek, melyeket abban a tudatban élt le, hogy nem illik oda, ahová tartozik.
Hová mehetne? A népéhez Nebelwaldba? Botorság lenne. Nem érezné magát közéjük tartozónak.
Azt hitte, képes egyedül élni. Azt hitte, képes egymaga róni a magányos utat. De ahogy ránéz az útra most, az olyan végtelennek s beláthatatlannak tűnik, s annyira nincs kedve hagyni, hogy egyedül szaggassa utazóköpenyét a szél.
Halkan felnevet. - Elkényeztettél, Nachtraben. Már soha nem leszek olyan, amilyen voltam. Kérdés, ez a világ elviseli-e ezt? Elviselem-e ezt a világot?...
Lassan, nagyon lassan hajnalodni kezd, ezüstös pírral festi be az ég alját az életadó, feljövő napkorong. A szépség, mely elűzte, mely sötét kamrákba kergette őket mindig is. Amely elől bujkálni kellett. Ki hitte volna, hogy két átkozott lehet ilyen boldog.
Annyira szép volt. Annyira szép volt, hogy képes lenne végtelen számú könnycseppet hullatni miatta és világéletében csak Vollwindre borulva sírdogálni, míg az idő nem szólítja.
Képes lenne rá. Pusztán nem lenne semmi értelme.
Valójában mindvégig tudta, mit kell tennie. A szikla mellett egy csodaszép tisztáson temette el Minát. Illik hozzá a hely. Imádott itt lenni, tele van virágokkal és itt pillantottak meg egyszer egy gyönyörű szarvast... annyira gyönyörű volt, hogy a vámpír nem is engedte, hogy végezzenek vele, csak figyelték a távolból. Összehordott egy csomó virágot és teleírt olcsó bölcsességekkel egy pergament, amelyeket mégis közel érzett a szívéhez.
Tudta, hogy ezen a helyen többet nem maradhat.
Visszaindul hát. Hatalmasat sóhajt, és lebaktat a földúton. Minden lépéssel úgy érzi, mintha búcsúzna. Végigsimít néhány levélkötegen, rátekint egy-egy virágra. Viszlát, Mina.
Összepakolja az ékszereket és a szokásos felszerelését. Mindössze pár ruhát. Fölcsatolja Mina alkarvédőjét, ami mindig is nagy volt rá, és int Hedwignek. Hamarabb számít arra, hogy amaz iderepül és összecsipkedi, vagy kiszáguld az ablakon, minthogy engedelmesen kezére helyezkedjen, ám mégis megteszi. A kis menyétke sebesen szalad föl a lábain, majd nemsokára már a vállán ül. Oldalra fordítja a fejét és a puha szőrnek engedi simulni arcát. Egy könnycsepp gördül le, ahogy kilép a kis faházból.
A szőke lány a fogadóban nem érti, miért teszi ezt. Láthatóan sajnálkozik, mikor bejelenti, hogy távozni készül. Ragaszkodik hozzá, hogy Damien egyen valamit, de ő elnézést kér, most nem éhes. Mond neki pár kedveskedő szót, gondolkozik, megölelje-e, de végül nem teszi. Int, emlékezetébe vési ezt a kedves arcot, majd elhagyja a fogadót.
Visszatér az istállóba, bepattan a fogatba, hogy megkeresse a legközelebbi várost, ahol eladhatja. Nincs már szüksége erre a fényűzésre. Lustot, Mina kis kedvenckéjét útjára ereszti egy vad méneshez. Sokáig tart, mire rájuk talál. A domboldalon még egyszer átöleli a ló nyakát, letekint a zöld gyepes mezőre, majd megpaskolja a hátát és mosolyogva ösztökéli: eredj csak. A hátas értetlenül nyihog és gyönyörű barna szemei egybeolvadnak Damien zöldjeivel. Nem akarja itthagyni. - Sajnálom. - Vajon a lovak szőrét össze szokták könnyezni? Mert a kétlábúak ruházatát állítólag igen.
Még egyszer hagyja, hogy a puha fátyolsörénybe beletúrjanak az ujjai, aztán visszasétál Vollwindhez. Lust követi, testvére felháborodó hívására muszáj volt visszajönnie... A sötét tünde felpattan Vollwindre, majd elindulnak. Akadozón, tétován sorolnak a lépései. A ló vissza akarna nézni, ikertestvére pedig értetlenül s elhagyottan néz utána. majd tétován lebotorkál a domb túloldalán lévő méneshez.
Ki tudja, kit talál, mit talál még. Elég lesz neki ez az egyetlen paripa, hogy fölfedezze a világot. Ott lesz majd, hol hasznát veszik. Ahol szükség van rá. Lovainak patái száguldanak a harmatos fűben, magas kaptatókon, hegyoldalakon, napsütötte mezőkön, hollókárogással és tücsökciripeléssel kísérve. Távolról figyeli a falvakat, a közönséges embereket, kiknek élete ugyanazon az úton halad, melyen gyermekkoruk óta elindították őket.
Vajon mi lesz az övé?
Talán... talán valahol talál majd valakit, aki mérhető lesz Minához. Nem, nem olyan lesz, mint ő. Egyáltalán nem olyan lesz. De biztosan van valaki, akinek megmutathatja még a világ szépségét. Amelyet Mina tanított. Soha nem fog bánni egyetlen percet sem. Valahol egyszer talán megint összefuthat még azzal a nekromantával, akivel legyőzték a majdnem-háborúdémont. És sokakkal másokkal.
A jövő ott áll előtte, még ha most pusztán elveszett tekergő is e földkeregség kuszán tekergő térképén. A jövő ott van és abban annyi minden, aminek örülni lehet.
És ő még valamikor azt fontolgatta, hogy csatlakozik a Holló karmaihoz...
Nevetve indul neki a lejtőnek és a ló lábai sebesen viszik előre a hűvösödő éjszakába.

Felhasználó profiljának megtekintése

25 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Aug. 11, 2016 8:29 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Név: Dornburg csipke
Típus: Ruha, Kiegészítő
Leírás: Egy könnyed, szinte hablágyságú anyagból készült kellemes-puha csipkés, rubint berakásos könyök kiegészítő. Kedvelt felszerelés a nemes vámpírok körében, különösen a Neualdnerek felé. Viselése nem csak divatos, a csuklót érő bőrrész különféle titkos érc és ásvány keverékkel van átitatva, mely fokozza a szervezet öngyógyító képességét, passzívan immúnissá téve az embert a legtöbb betegséggel szemben. ( Nem mindenre hatásos, de a betegségek zömét teljesen semlegesíti)

Új helyzet:

Valamikor jelezted, hogy szeretnéd folytatni a családos dolgot, nekem nincs ellenemre, lényegében az is mindegy, hogy miként teszed. Annyit szeretnék csak, hogy a már kiépített gyermek karaktereket alkalmazd főleg és ne a felnőtteket. HAJRÁ!

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.