Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

Latest topics

» [Küldetés] - Arachnophobia
by Johnny Wood Today at 8:36 pm

» Archibald Stain (Készül)
by Archibald Stain Today at 8:30 pm

» Kereskedősor
by Crispin Shadowbane Today at 7:29 pm

» Cyne's Cauldron
by Crispin Shadowbane Today at 7:16 pm

» Árverések háza
by Crispin Shadowbane Today at 7:11 pm

» Cedrick von Nebelturm
by Jerobeam Today at 1:44 pm

» [Pályázatok] Bianca Brunner
by Jerobeam Today at 1:41 pm

» Küldetés: Vándorút
by Lothar von Nebelturm Today at 12:25 pm

» Valkyrie Weaponry Fegyverkovács Üzlet
by Kristin Dalgaard Yesterday at 9:38 pm

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szer. Okt. 05, 2016 3:20 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Finom zongorajáték lágyan folydogáló dallamai járják át a kúria ódon falait. Az autentizmus és mégis polírozott tisztaság megrezegtetve veri vissza a hangokat, csak néhány közülük szabadul ki a virágos ablakpárkányon túl a künn elterülő természetbe, s válik eggyé a szökőkút angyali csobogásával. A nap már lemenőben, ferde sugarai mélynarancs, megnyugtató és gyönyörködtető fényüket hintik szét. Moonviolet arcán is megpihen egynéhány, élvetegen sütkérezik fényükben, ahogy az elméjébe zárt hangokból újabb s újabb saját költeményeket alkot; bár követi az előre kikövezett utat, alkotása valahogy mégis kicsit egyedibb lesz, kicsit új, kicsit más, mint ahogy azt a szerző annak idején kitalálta. Ahogy kezei mozognak, s a karjai, s lassan az egész teste eggyé olvad a muzsikával, már nem ő követi azt, hanem az őt, s formálódik át az irányítása alatt, de nem kell ám parancsolni neki, hisz örömmel, készséggel követi és lényegül át, ahogy azt a lány kívánja...
Aztán újra meg újra... Már fejből tudja, mi következik, és az utolsó három alkalommal semmit sem rontott, de mégis, egyszerűen nem bírja abbahagyni. Újra akarja érezni ugyanazt, újra hagyni akarja, ahogy lelke felszárrnyaljon valahova messze, valahova, ami még ennél a helynél is szebb, nemlétező, álombéli nap fényével öntözött végtelen zöld rétekre, melyeken annyi virág nő, hogy ezt a képet megfesteni már giccs lenne, beszélni róla nonszensz, mert kinevetnék, ám ettől ő maga még nagyon szereti, és mikor ilyesmikre gondol, ahogy játszik - vagy ha éppen az ellenkezőjére, rémes, sötét, esőáztatta, netán véres képekre, és úgy testesíti meg a borzalmat, hogy még a hideg is kirázza közben -, mindig megdicsérik a játékát.
Viszont most már befejezi. Tudja, hogy be fogja fejezni. Hagyja, hogy a dallam vége felkunkorodottan, kiművelten és lágyan lecsengjen, majd finoman fölemeli kezeit, és a combjára helyezi őket. Néhány pillanatig még lengedezik önnön mesevilágának utóérzetében, majd kinyitja a szemeit, nagyot sóhajt, és kipirult arccal oldalra néz mesterére.
Öröm rándul a lelkében, ahogy látja, hogy Herr Georg sem jut szóhoz az első pillanatokban. Nem egyszer megesik ez. Sokáig csak ülnek egymásra nézve, a lány büszkeségét leplezni képtelenül vigyorog, a férfi pedig hitetlenül ráncolja már jó pár évtizedet meglátott, magas homlokát, majd füle mögé igazít pár belelógó, hamuszínűsödő tincset és aztán lassacskán lágyan elmosolyodik. Látni a szemeiben, hogy elégedett, s ennél több nem is kell a leányzónak. Ettől függetlenül azért szavakat is szokott kapni mellé.
- Nincsenek szavaim, kisasszonyka.
- Azt látom - jegyzi meg a boldogságtól kissé pimaszul, amit fel is ismer a következő pillanatban, ezért egy pillanatra lefagy, de látja a mester arcán, hogy nem bántotta meg.
- Nagyon ügyes voltál, mindent pont úgy csináltál, ahogy megbeszéltük, sőt... sőt! - emeli fel mutatóujját. - Pontosan megvolt az a többlet, ami általában hiányzik a legügyesebb tanulókból is. Pontosan lemásolnak mindent, úgy, ahogy azt kell, teljesen precízen adják vissza, még a lelkesedést is, de csak színlelik. A beleélést nem lehet megtanulni! Annak magadtól kell jönnie, nincs rá recept, akkor jó, ha csak a tied, még ha szabálytalan, akkor is.
Fürdőzik a szavakban, önnön sikere magát jutalmazó édességében. Pontosan úgy érezte, ahogy most hallja, a szavak mintha csak igazolnák egész lényét, egész akarását...
Persze annyi mindennel kell... kellene foglalkoznia a zenén kívül, de ez az egyik legfőbb, amelyben úgy érzi, otthon van...
- Köszönöm szépen - szavalja el a rutinmondatot, ám arckifejezése sokkal többet elmond a szívében nyugvó háláról, mint arra bármely szó képes lenne.
- Mondanám, hogy ugyanilyen ügyes legyél a versenyen is, de...
- De ne ugyanilyen legyek, mert ne akarjam másolni azt, ami egyszer jó volt. - bólogat. Hallotta már sokszor. - El tetszhetne menni filozófiatanárnak is. - mosolyog megint huncutul. Furcsa, de valahogy olyan közvetlenül tud elbeszélgetni ezzel a háromszor annyi idős emberrel, mint ő maga, ahogy korosztályos társaival szinte sosem sikerül. Tetszhetne? Vajon ilyen helyzetben lehet ezt a szót alkalmazni? Van egyáltalán ilyen szó?...
- Gondolkodtam, Violet, gondolkodtam rajta. De, tudod, nem kell feltétlen pénzt kapni azért, hogy művelj valamit - kacsint rá. - Ha úgy vesszük, te is filozófus vagy már.
- Óh. Köszönöm, ez megtisztelő - húzza ki magát és szegi fel a fejét sznob tartásban, majd elneveti magát. Együtt nevetnek. Violet szereti ezt az embert. Violet szereti magát, szereti a zongorázást. Violet szereti az életet. Violet szemei előtt most még egy sárral borított parasztudvar is gyönyörű lenne, mert hát az esőcseppek kristályok, a sár az legyen mondjuk csokoládé, a hideg pedig... a hideg fellelkesít, és megmutatja, hogy élsz.
Ahogy a fájdalom is. Jelen esetben viszont egyedül az fáj, hogy nem tudja hogy kifejezni, mennyire is... mennyire is mi?
Na, hát épp ez az.
Mindegy. Violet egész egyszerűen nem fog idegeskedni azon, hogy nem tudja eléggé kifejezni a boldogságát, mert akkor kioltaná önmagát. Violet egy igazi filozófus, és imádja ezt is. Violet egoista néha, ami persze túlzás, ezt is tudja, de nem igazán érdekli, na, ez sem teljesen igaz... Violet egy két lábon járó paradoxon. Amire valamiért nagyon büszke.
- No jól van, leányzó, ideje hazafelé venned utadat. Sok dolgod van még?
- Áh, csak a lovakkal kell foglalkoznom kicsit. Rég voltak megmozgatva. Bár lehet, hogy Astrid már megjáratja őket előttem - vigyorodik el.
- Az a csöppség is mindig is mennyire szerette az állatokat...
- Igen-igen. Odavan értük. Na meg a növényekért. Meg a csontokért... - Ezt a fajta lelkesedést nem osztja, ő inkább a szalonok illatos bútorzatai közt érzi otthon magát. Na meg virágos réteken. Ez közös bennük. Annyi különbséggel, hogy míg Violet elegánsan kihúzott tartással, mint egy tündér, sétál az illatos mezőben, lassan és méltóságteljesen, tekintetét a napsugarakban fürösztve, széttárva karjait, hogy belekapjon a lenge szellő... addig Astrid hangosan nevetve repül végig az előttük terülő táj egészén, hempergőzik meg a hajnali harmatos fűben, fon öt perc alatt több tucatnyi virágot a hajába és sározza össze a kezét. De hogy mindezt hogy teszi meg ennyi idő alatt? Az rejtély.
Mindenesetre Violet imádja a húgát.
- A csontok hasznosak. A leves ízét azok teszik olyan jó aromássá. Meg aztán ezek a billentyűk is csontokból vannak ám.
Georg bácsi mindenre tud valamit mondani. - Ez is igaz. No, akkor én indulok is. Köszönök szépen mindent.
- Magadnak köszönd, Letti. - Gyakran hívja Lettinek, ugyanis a némethez szokottaknak a hajlítások nehezen mennek... Bár volt már Violetta is, de azt sosem szerette. Úgy hangzott, mintha valami táncosnő művészneve lenne. Vagy... rosszabb... Brr. - Isten áldjon, leányom.
Muszáj? Tényleg? Megint?... Sóhajtva forgatja a szemeim. - Még mindig két Átkos gyermeke vagyok, Georg bácsi!
- S nézz oda, mégis mennyi áldást kaptál. No eredj. Találkozunk a versenyen! Ügyes leszel!
- Remélem - int viszlátot, s szoknyácskáját megigazgatva erőtől dúsan röppen ki a kis szobából, majd a díszes ajtón, még épp elcsípve egy nagy adag napfényt, amely egyenest az arcába tűz. Rámosolyog, és megpördül egyet, majd még indulás előtt fölkap egyet a kúria melletti gesztenyefa alatt összegyűlt termésekből. Majd odaadja Astridnak.

...aki jelen pillanatban épp nem nagyon szorul egy darab gesztenyére, ugyanis van neki már jó pár tucat. A másik pár tucat már nem gesztenyének számít, hanem figuraösszetevőnek, de ezzel a pár tucattal még nem csinált semmit.
Még.
Jelen pillanatban délutáni szabadságát kiélvezve kedvelt helyén tartózkodik, hol máshol, mint az erdőben. Tudja jól, hogy hiányolják otthon, s az enyhe bűntudat s megbánás soha nem tűnik el belőle, de ettől függetlenől még mindig nagyobb ingerenciája van szabadon létezni, mint hazamenni...
- Hé, te Lüke! Lüke volt az apád is, Lüke vagy te is, hát most gondolj bele, nem szörnyű? - csóválja a fejét vigyorogva a vállán ülő menyéthez fordulva. Amaz fehér kis értelmes fejét belefúrja a nyakába, ami még mindig csikiz, úgyhogy nevetni kezd. Igazából az illető állat apja neve Luke volt, legalábbis a beceneve, neki magának meg egyelőre nincs sajátja, mert Astrid és Cinnian nem tudtak megegyezni, mindegyikük ragaszkodott volna a saját ötletéhez. Többek között az ez szította a haragot, amelyet néhanap ez iránt a pelyhes kis élőlény iránt érez. Tulajdonképp még az is negatív, hogy most épp vele van. Cinnivel kéne lennie.
Ha tudnák, Cinni hol van...
- Jól van, ifjabb Lüke, leszállhatnál rólam, mert le fogsz esni. - A menyét kifejezéstelenül néz vissza rá. Vagy inkább tagadólag. Astrid az előtte fekvő kidőlt fatörzsre néz, méregeti, majd megint visszanéz az állatra. - Komolyan le fogsz esni. - Az állat így sem igen akar engedelmeskedni, így megfogja óvatosan, és leteszi maga mellé a földre.
A pálya már fel van építve. A fa ugye adott volt, meg van tervezve, hol fog leugrani, az érkezése helyszínére pedig összehordott őszi levelekből egy jókora kis alomkupacot. Ha egy bizonyos szemmel nézzük, arannyal és drágakövekkel teli kincsesládatartalomnak is beillik, bár a lány számára éppen annyi kincset megér. Hogy nem töri össze magát.
Lenéz maga mellett a kicsi állatra. Amaz cinkosan rápillant. - No mi az, kishaver? Versenyzünk? - pislant össze vele. - Picit előnytelen neked azokkal a pici lábaiddal...
Azzal megiramodik. Két kezét oldalt maga mellett tartja, hogy egyensúlyát megőrizze, és lendületből megindul fölfelé a fán... majd, amikor az már túlságosan elkezdene felfelé kanyarodni, olyannyira, hogy emberi, vagy legalábbis ahhoz valamilyen szinten hasonlító lénynek nehézkes lenne felkapaszkodnia rajta, oldalra veti magát és egy jókora bukfenccel továbbgurulva elterül. Csak az a helyzet, hogy így úgy jó két méterrel arrébb is meghempergőzik a földben, oda pedig már nem hordott leveleket. Ennek következtében hajdíszévé válik ismét pár gally és néhány vizes levél egy-két szárazabb fűszál társaságában. Enyhén kitekeredett pózban fekszik végül a földön, saját kezét maga alá gyűrve. A gallyakkal behálózott eget bámulja odafönt. Egy-két seregély elrepül tekintete előtt, de a nap még viszonylag magasan van. Tudja, hogy nincs sok ideje, s ez jeges ketrecként közeledik lelkéhez. Nem akar visszamenni. Egyszerűen nincs kedve.
Valami megint csikizi az arcát. Apró bajszok böködik szurtos bőrét, s ahogy oldalra fordul, két mélyfekete szempár néz szembe vele. - Én győztem, gondolom...?
Kebelére szorítja a kis állatot, aki akármennyire is tekergőzik, s néha-néha még karmait is beveti a harcba, nem tud szabadulni. Astrid ugyanis nem az a fajta, aki könnyen lemond dolgokról, vagy feladja. Senki sem menekülhet a szeretete elől!
Kedvelt tisztása felé iramodik meg. Megsárgult fűrengetegre veti sugarait a nap. Egy-két katáng díszíti még a rétet. Nem olyan zsengék már, mint egykoron voltak. Nem baj, majd egyszer megint ragyogó zöldek lesznek. A tavasz mindig eljön. És az ősz is szép egyébként. Csak hát az intézmények ilyenkor próbálnak fejébe minél több tudást beleverni, s úgy látszhat, mintha Astrid ezt nem szeretné, pedig épp ellenkezőleg, nagyon is örül neki, pusztán ez elég sok szabadidőt elvesz tőle... Időből, úgy látszik, soha nem lehet elég...
Ismét ágyfunkcióját használja ki a fűnek, elheveredik rajta, hagyva, hogy lábai a levegőben kalimpáljanak, akár a kisbabáknak. Ifjabb Luke hamarosan a hasára huppan, mire kezei ösztönösen rásimulnak a puha fehér szőrre. - Egyszer lesz egy farkasom, tudod? Szerezni fogok egy farkast. Ha kell, akkor én egymagam keresem meg. Nem holmi kutyát, áh! Nem kell nekem, hogy ott sürgölődjön a lábam körül kenyeret várva. És akkor majd lehetsz Cinnivel. - Sóhajt. Miért muszáj mindig az aggodalomnál kilyukadnia?
- Az a jómadár is, hol lehet? Na szerinted? És rólam mondják, énrólam, hogy állandóan elcsavargok. Rólam. Nahát... Több napra még sohasem tűntem el!... - A menyét oidalra billenti a fejét. - Oh, jól van, ne nézz már rám így! Egy éjszaka volt, jó?... Oké, kétszer egyetlen éjszaka. De reggel megjelentem! Három nap, érted? Három nap. Nem tudom, az iskolában is hogy fogja ezt megmagyarázni. - Beletúr kócos hajába, majd felül. Tarisznyájából - melyhez különleges csomózási technikát kellett elsajátítania, ha nem akarta, hogy folytonos szaladgálásai közben elveszítse minduntalan - előkotorja egyik faragványkezdeményét, mely egyébként Luke-ot tervezi ábrázolni, egyelőre viszont jobbára csak egy hosszúkás, helyenként rücskös fadarabnak látszik. Előkerül bicskája is, melyet egy ideig csak szemlél a nap felé fordítva pengéjét, kísérletezve, hogyan csillan meg rajta leginkább a fény.
- Ez itt - emeli fel a munkakezdeményt - te leszel, oktondi. Te bizony - böki orron a menyétet, mire az méltatlanul hátrébb húzza fejét, de már késbe. Ezek után nyifogva simogatja mancsával a fejét, miközben a lány csak nevet rajta. - Ha Cinnian végre előkerül, akkor - mert addigra biztosan kész lesz a faragványom, előbb nem látjuk színét, arra mérget vennék - ezt fogom a fejéhez vágni. De nem fog összetörni, ne aggódj. Annyira kemény feje azért nincs. - Próbálja idővel mérsékelni a nevetését, ugyanis nemigen kívánja megvágni magát.
Fél órával később jelentős mennyiségű fareszelékkel borított lesz a mező. Alakul a menyét. Tényleg... tényleg úgy érzi, képes lenne ezzel fejbevágni Cinnit, ha egyszer megkerül.
Szemöldökráncolva néz fel munkájából a körülötte lengedező fákra, majd fel az égre, és ismét megemelkedik válla egy sóhajjal. Cinni. Gyere vissza!

- Ismerős vagy, gyermek. - mondta a torkához pengét - meglehetősen gyönyörű pengét - szorító csuklyás alak, aki nyilvánvalóan nem kívánta leplezni, hogy a sötét oldalon áll. De most komolyan. Mi ez a ruha? Teljesen fekete talár, bár mívesebb anyag, és csuklya, mely teljesen elfedi az egész arcot. Egyáltalán hogy láthatnak ki belőle?
Gyanakvóan néz fel rájuk, zavarja, hogy nem talál még egy szemet se, amelybe belakapaszkodhasson. A fejét sem igen mozdíthatja...
- Láttam már valakit, aki nagyon hasonlított rád. De ő már akkor idősebb volt, mikor találkoztunk, mint te most.
Lázasan ver a szíve. Tudta, hogy rossz ötlet volt. Ó, tudta nagyon, hogy rossz ötlet volt. Nem kellett volna. Bolond volt, botorság volt, amit művelt. Persze, hogy tudta. De hiába ismételgeti magában, nem kerül vissza. Pedig most már hiányozna az otthon melege...
Neki van otthona melege!
Apának nem volt, azért került ide... azért találták meg... de hogy ő... hogy ő eljött ide, ez... borzasztó nagy őrültség volt. Persze nem szándékos. De mégis. Ha úgy vesszük, árulás volt. Bár mindegy is, minek nevezi, úgysem szabadul, ha engedi magát elveszni önnön pánikjában. Gondolkozni kéne. Végül is apát sem bántották. Elengedték. Aztán persze nemsokára a falunak, amelyben tartózkodott, kis híján minden tagja az áldozatukul esett... ám... itt nincs is falu a közelben, igaz? A legközelebbi település is megvan... legalább... másfél mérföldnyire...
Ami nem sok. Ó, hogy az a...
Válogatottabbnál válogatottabb káromkodások jutnak eszébe, fogait csikorgatja, de amíg nem feltétlen muszáj, egy árva szót sem szól. Ha megszólal, azzal már sorsa folyamát szándékozik terelni, de amíg nem biztos benne, merre akarja terelni, inkább hallgat.
- Mit kerestél erre?
Na, ezt valószínűleg sokan fogják kérdezni tőlem. Tűnődik, válaszoljon-e, vagy ne... Végül úgy gondolja, nemigen van veszítenivalója ez esetben. Illetve csak egyszerűen jólesne, és nem érdekli, mi jön később. Ez is igaz lehet. Belül jól tudja, mennyire felelőtlen, de nem akar ellenállni, csak... nem. - Szabadságot.
Astrid büszke lenne. Szinte várja, hogy pimaszságáért érkezzen a jól megérdemelt retorta, de mást kap.
- Akkor meg is találtad.
- Valóban? Akkor más fogalmaink vannak a szabadságról... - Ha már elkezdte, képtelen befejezni. Ez a másik hibája. Többek közt ezért is van itt most...
- A te választásod. Mi nem kényszerítünk semmire. De mondd. Apád volt az, ki olyan két évtizede találkozott egy magamfajta csuklyás alakkal, igaz?
"Magamfajta csuklyás alakkal." Van itt önbecsülés, kérem. - Apám nem elmeháborodott, hogy csuklyás alakokról beszéljen nekem. Nem hiszünk ilyesféle rémképekben - próbál hárítani. A nyílt hazugság nem jön a szájára neki sem... örökség. Meg aztán anyu... anyu tett róla, hogy soha ne legyen képes ilyesmire. Megvetendő bűnnek tartja. Még ha néha meg is könnyítene sok mindent.
- Egy napnyi haladékot kapsz. Ha holnap ugyanekkor...
- Várjunk csak, ezt a szöveget már hallottam. Akkor tényleg maguk azok! - Talán vissza kellene fognia magát. Mégis csak egyetlen mozdulat, és elvágják a torkát.
- Nem volt lehetőséged még arra, hogy megtudd, kik vagyunk. Ne tegyél úgy, mintha tudnád.
- Előfordulhatna, hogy úgy beszélgetünk, hogy nincs egy tőr a nyakamnak szegezve? - A fekete láthatóan megfontolja a döntést. Végül a bőrének feszülő hideg fém eltávolodik, s ő fellélegzik. - Ahh. Köszönöm. Sokkal jobb. Szóval mi is volt? Valami hollós volt, az biztos... - Szembefordul az alakkal, bár még négy másik áll mögötte, meg kettő a vele beszélő két oldalán, úgyhogy fogalma sincs, mire fel volt ez a hatalmas védelem... Hiszen ő csak egy egyszerű kis kölyök...
...látszatát kelti. Nyilván nem jutott volna ilyen messze az erdőben, ha csak egy szimpla utcakölyök lenne.
- Csinos kis fegyvereid vannak. Nyilván tudsz is bánni velük.
- Ez miért fontos? - Úgy, ennél hülyébbnek nem is tettethetném magam. Ez annyira bolond kérdés volt, hogy az már elvesz a hitelességéből.
- Tudod, vannak olyan emberek, akik hatalmas pénzeket képesek fizetni azért, hogy egy másiktól... hogy mondjam... megszabadítsák a világot. Te még fiatal vagy. A ruhádból ítélve nem túl fényes körülmények között élsz.
- Ch... - Majdnem elröhögi magát. Soha nem hitte volna, hogy a szakadt erdei vadászfelszerelésének egykor hasznát veszi. Jó, kétségkívül elég lehetetlen lett volna díszes öltözékben az erdőbe menni, de azért... - Nem leszek bérgyilkos - jelenti ki egyszerűen.
- Belegondoltál, mi lesz, ha most elmégy?
- Hazamegyek? Élem tovább az életem?
- Szerinted hagyni fogjuk? Hogy miután tudsz rólunk, csak úgy lófrálj a világban? - Nem enyhe hatalmi fitogtatást érez a mondatban, és bár alapvetően fenyítésnek hangzik, tényleg elmereng rajta, hogy egész egyszerűen kinyírják...
Így kell meghalnia? Így?... Ne... Ne már!
- Majd megteszek, amit tudok, hogy életben maradjak - Nyel egyet. - Mást nem tehetek.
Istenem, mekkora egy bolond voltam.
- Huszonnégy óra időd van meggondolni.
- Addig mi lesz? Kikötnek egy fához és itthagynak, majd visszajönnek, és megkérdik, mit döntöttem?
- Nincs huszonnégy óránk. Hagyják békén a fiamat.
Apa. - Megdobban a szíve. Remek. Ismét elkövetett egy eszeveszett baromságot, és megint megmentik! Hát ez szuper.
Nem tudja, hogy a saját maga iránt érzett gyűlölete, vagy apa iránt érzett hálája a nagyobb... Zaklatott kék tavakként pislantanak szemei a fák közül előtűnő vadászra. Néhány pillanattal később az egyik csuklyás torkában végzi egy penge.
Ekkor tűnik csak fel neki, hogy a körülöttük álló kör fele, akik mögötte álltak, már régen összecsuklottak és a saját vérükben fuldoklanak jelenleg...
Hitetlen nevetéssel elvigyorodik.
Kiből is akartak ezek igazi bérgyilkost csinálni?
Nemsokára már csak egy marad közülük... Apa a csuklyájához nyúl és hátralöki, mire feltűnik egy csapzott barna hajjal keretezett, rémült, értetlen arc. - Menj - adja ki a sötét tünde egyszerűen az ukázt, s amaz egy ideig tétovázik, majd megfordul és elvonszolja magát. Apa ránéz Cinnire, akinek fogalma sincs, hogy érezze magát. - Gyere, menjünk haza... - ragadja meg a kezét és a fiú tehetetlenül sodródik. Lelkében visszhangzik újra meg újra ugyanaz az érzés.
Nem fogják hagyni sosem, hogy elvesszen.
Mert tartozik valahova. És mindig is tartozni fog.

Felhasználó profiljának megtekintése

27 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Okt. 09, 2016 10:21 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nos, késve vagy sem, de immáron végre ránéztem a történetre. Egyértelműen látom, hogy nagyon élvezted a dolog megalkotását, s az is könnyen látszik, hogy komoly erőfeszítés ment bele. Emellett úgy érzem, helyenként elvetetted kissé a sulykot, ami nem jelentős probléma, elvégre mégis egy helyzet lenne, de azért mégis szólok érte egy-egy szót. 

1) Bár jól áll, de úgy érzem most kicsit túlzásba vitted azt, hogy mégis mennyi díszítőelemet használsz a történet Violet részénél. Tudom, hogy szereted a barokkosságot, s tényleg jól is csinálod, de jelenleg pont csak egy kicsit többet tetted a kelleténél. 

2) A Damienes részt én egy picit erősnek éreztem, úgy sejtem, hogy a karakter maxolt NJK szinttel se lenne képes ilyesmire, bőven túl van a szintjén, akkor is, ha csak 1-esek a bérgyilkosok. Ez egy helyzet, így nyilván nem veszem komolyan nagyon.

Emellett egyébként tetszetős történet volt, s tényleg örülök neki, hogy ennyire szíveden cipeled a gyerkőcök sorsát. Beszélhetünk még majd arról, hogy kaphatsz velük helyzetet, mert látszólag nagyon élvezed Very Happy 

Új helyzet: 

Mina egy nekromágussal való szerencsétlen találkozás után szemben találja magát a halállal, s eltávozik az élők közül... Ellenben a dal itt nem ér véget, ahogy annak erős varázslatának hála Kísértetként tér vissza. Mutasd meg kérlek nekem, milyen is a vámpírok léte, amikor élőholtként tengetik napjaikat?

Felhasználó profiljának megtekintése

28 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Hétf. Jún. 18, 2018 2:36 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Fleischlos




Rázkódik, mint egy álomban. Keszekusza, sötét és érthetetlen erők rángatják érzékeit, elfolyik minden és hiába próbálja elhelyezni magát térben és időben, tudata mindig visszazökken egy falról. Amíg egyszercsak valami pislákolni kezd. Minden erejével azon van, hogy egyben tartsa és összeszedje magát. Valami új. Teljesen új. Az érzékei már nem ugyanazok, mint eddig, ugyanis akkor egyszerűen ki kellene nyitnia a szemét, és megállapítani, nappal van-e vagy éjszaka. De valami azt súgja, éjszaka van. Örök éjszaka. Egy álom dereng föl elméje határán, egy álom, ami valamikor még ő volt. Ezek szerint... ezek szerint nem lett démon. De ki volt ő?
....Fordított sorrendben villannak fel előtte a képek. Mielőtt még teljesen felfogná, kicsoda is volt valójában, a halála jut eszébe.

Tudta, hogy nem jó ötlet bízni benne. Tudta, hogy nem jó ötlet otthagyni egyetlen társát, aki az örök védelmező szerepét játszotta. De pont ebből lett elege. Hogy folyton vigyáztak rá, mintha egy kisgyermek lenne, mindenki másnak hitte, mint ami, mindenki elvárt valamit, mindenki számított valamire... Damien mindig ott volt vele, akárhová indult, akármit tett, képes lett volna az életét is feláldozni egy szökött vámpírért. És lassan elege lett ebből.
Az éjszaka közepén indult el. Damien még aludt, teljesen kimerült volt, népének és erdejének elvesztése, a fájdalom még élénken munkált benne. Olyan ártatlan volt, szemei békésen lehunyva, pillái fehér fátyla néha meg-megrezzent. Remélem, szép életed lesz - gondolta, ahogy mindenféle jegyzet nélkül elindult otthonról, egy sötétkék, kissé díszes köpenyt magára terítve, amelyet még a toronyból hozott, de ezt próbálta elfeledni. Igazából fogalma sem volt, hová megy, abban sem volt biztos, hogy nem tér majd vissza, de a dac szembeszegült mindazzal, amiben eddig élt. Mindenhol. A családjánál, majd ebben a kis emberfaluban... Elkényeztetettség. Meg akarta mutatni, hogy képes rá egyedül is. Hogy képes úgy világot látni, hogy közben nincs szüksége egy testőr állandó tanácsára és glédában állására.
Egy darabig jól is ment minden. Apróbb munkákért kapott pénzt, úgy tekintettek rá, mint furcsa vándorra, ruhája - ruhái - lassan e titulushoz illően porosak, piszkosak, elnyűttek lettek. Megszokta az elítélő pillantásokat. Keresett valamit. Talán csak a magányt kereste, azt hívén, abban végre megtalálja a választ.
Aztán jött az a férfi...
Egy kisváros piacterén nézte ki magának. Olyan gyönyörű, sötét fény villogott a szemeiben. Mina sosem gondolta volna, hogy hosszú kabátja többet rejt, mint egy egész jó alkat, és hogy a nem túl mézesmázos, kellően csípős, de kedve szavak mögött egy olyan cél rejlik, amely az ő végét jelenti. Vak volt. Tudhatta volna. A tény, hogy egy sötét tündére bízta életét és biztonságát, elég nyilvánvalóan kellett volna, hogy mutassa, de nem akarta elhinni, mert akkor megfojtotta volna a kétségbeesés. Ha elhiszi, hogy önmaga nem képes semmire. Hogy önszántából sétál a halálba.
Csak annyit mondott, hogy herbalista, és meg akar neki mutatni egy különleges főzetet. Na nem szépítő főzetet, ennyire nem dőlt be a hiúságának. A főzet állítólag arra lett volna jó, hogy a napfény kevésbé ártson neki... Meg is lepődött, hogy valaki ennyire szimpatizál a vámpírokkal... Úton a kis városszéli kégli felé végig a varázslataira koncentrált, hogy ha szükség lesz rá, be tudja vetni őket. Végig sejtette, hogy vissza kéne fordulnia, bármikor megtehette volna, ha egyszerűen továbbáll, biztosan nem követik. De nem, muszáj volt bizonyítani. Aztán valahogy minden tudománya csődöt mondott. Lengtek az orrában a különböző füvek illatai, a férfi háttal állt neki és mormolt valamit, ő meg egyszerűen megbénult, és már tudta, hogy vége. Olyan szavakkal hordta el magát, amelyekről nem is tudta, hogy léteznek elméjében, és csak vergődött, szabadulni akarván. Az a szörnyeteg meg még csak elégedettnek sem tűnt, semmiféle bosszúálló mosoly nem volt az arcán, olyan pragmatikusan végezte a dolgát, mintha csak répát ültetne. Miközben elvette az életét. Nem kellett volna besétálni azon az ajtón, gondolta, lesétálni azon a lépcsőn. De már késő volt. Sikolya csak fejében zengett, valójában semmiféle hangot nem volt képes mondani.
Legalább szólj hozzám valamit - mondta volna, ám ajkai nem mozogtak. Kérdőn-vádlón nézett a férfi szemébe, ahogy a mágia olyan mélyről szívta ki az energiáját, mintha csak benyúltak volna a testébe és megtapintják a gerincét. Nem látott már semmit, de nem feketeség volt az, ami kitöltötte az érzékeit, inkább vibráló színek, ahogy mintha ezer apró darabra esett volna szét. Tudata nem érzékelte többé már a testét, fájdalom volt, maró bűntudat és megbánás, rángatózó, tehetetlen gyermek. Menekülni akart, akárhova. Akár a semmibe.


Ő volt hát. Wilhelmina von Nachtraben volt, egy vámpír. Aki elszökött. Majd egy olyan helyre került, ahol szerették. Majd megint elszökött. És meghalt. Halott vagyok - tudatosul benne, és emlékszik még, hogy erre a gondolatra két értetlen pislantással felelne, ha volna mivel pislantania. Mintha megfogták volna a gerincét... Gerinc, az maradt belőle. Csontok, hideg, rideg csontok, melyeket mágia mozgat. Hús nélküli. Hústalan.
Ekkor jön rá, hogy ha ő maga megtette is, az idő nem fagyott le. Léten túli csonthalmazából a természetfeletti érzékeivel jobb szó híján látja még mindig maga előtt, aki ezt tette vele. Itt áll előtte, sötétlila kabátjában, ebben a gyilkos palástban, és itt vannak, ugyanabban a szobában... Hát nem telt volna el semennyi idő? Míg végigsuhant az életén, semmi sem változott?... Ha lennének szemei, most hatalmasra tágulnának. Ha lenne tüdeje, most fújtatna, és ha lennének karjai, rángatná rajtuk a láncokat. De nem teheti. Csontjai maguk a láncok, és nem szabadulhat tőlük.... Ő itt, ez a férfi, sötétbarna hajszálakkal körüllengett arccal, s megszállott szemeivel, negédes hangjával...
- Üdv újra. - ennyit mond csak. Még mindig nem mosolyog rá. Valami vonzás húzza felé, noha lelke maradványai taszítják. Eddig még nem mondott semmi olyat, amire reagálnia kéne, de amint megtenné... - Szép halott voltál.
Ha lenne szája, vicsorogna, megvetően rándulnának meg az izmai. Tudata kétségbeesetten keres valami kapaszkodót. - Mit tettél velem? - kérdi, holott valahol mélyen tudja. Tudja, hogy mi lett. Gyermekkorától kezdve része a rémmeséknek az, amit a vámpírokkal művelni lehet. Természetesen ez volt az egyik legfontosabb téma, amelyet mélyen el kellett sajátítania. Nem mumusokkal ijesztgették, valós félnivalókat vertek a fejükbe és... és lám, hiába volt... Nevetni támad kedve. Ha Adelin, vagy az apja látná most, mit szólnának?
- Új életet adtam neked.
- Éltem - feleli fájdalmasan. Nem kellett neki új élet. Teljesen elégedett volt... várjunk csak...
- Tényleg? - És hirtelen elgondolkozik. Talán a férfinak sokkal inkább igaza van, mint azt tudja. Éltem én igazán? ÉN éltem? A saját életemet éltem? De ezen nem fog segíteni az, amit érez... hogy fogságban van. Ennek az embernek a börtönében.
- Mit fogsz tenni velem?
- Te fogsz tenni NEKEM... dolgokat. - És végre elmosolyodik. Ezt a sejtelmes mosolyt várta már jó ideje. A nekromanta körbesétál félhomályos illatos termében, a halál szobájában...fölemeli kezét, s annak a lénynek az álla irányába mozdítja, amely valamikor Mina volt. Mintha hozzá tudna érni. Hátralép. Csak csontok csörgését hallja. Semmi szívdobogás. De az akarata még megvan, hogy ellenkezzen. Ez jó. Csak ez tudja életben... vagy nevezzük akárminek, tartani...
- Nem teszek neked semmit. Eressz el.
Kegyetlen hidegség fogadja. Számított az ellenállásra. Hát persze. - Mit tennél nélkülem, vámpírmaradvány? Egyszer foglak megkérdezni. Mire mennél nélkülem? Tudod, hogy mi vagy? Semmi vagy. Egy semmi vagy nélkülem. Vagy a parancsomnak engedelmeskedsz, vagy csupán kósza szél leszel a világban. Céltalanul keringő. Így egy bábu vagy a játékban, de legalább hasznos bábu. Nem rossz bábmestert kaptál, azt meg kell hagyni. De te is megérdemled. Kiszemeltelek, már régóta figyeltelek. Nem érdekel, mi miatt voltál olyan, amilyen, de makacs vagy és ellenálló, meg fog még gyűlni a bajom veled, gondoltam... de túl könnyen sétáltál a csapdámba. Nem is tudom, miért beszélek még hozzád... vajon felfogod-e még, amit mondok... - Összeszűkíti szemeit. - Mennyi maradt belőled?... Áh. Mindegy is. Most már az enyém vagy.
Nem is ismerlek. Nem lehetek azé, akit nem ismerek. - Nem - suttogja az immár névtelen entitás. A semmibe ütődnek szavai.
És ekkor megérzi. Erős mágia folyik rajta keresztül, nincsen húsa, nincsen elméje, ami megállítsa. Csontos bal karja felemelkedik. Majd a jobb. Gyűlöli ezt a megadó pozíciót. Akaratereje hiába rángatja hústalan testét. A nekromágus szemei fogva tartják üres tekintetét.
- Látod?
Nem... nem... nem akarom, hogy ez legyen a további életem... Ha csak ez van, akkor tényleg nincs értelme élnem. - Nem tudsz egyszerűen csak megölni?
Még ez sem zökkenti ki a mágust. - Már megtettem. Mert kellettél nekem.
Hogy nem lehetett bárki más, akit kiválasztott. Hogy nekem kellett annak lennem. Ha visszamehetnék... soha többé nem szöknék el... Úgy hangzok, mint egy kislány. Egy rossz kislány. Damien. Gyere és ments meg. Aztán eszébe jut. Nem tudsz már megmenteni. A halálból még te sem tudsz visszahozni. A sötét tünde emlékét felidézve olyan erősen sajdul meg benne valami, hogy azt hinné, már a csontok is megtörhetnének. Világoszöld tekintete mennyiszer kísérte óvva mindentől. Mit tenne, ha látná őt, most, így...?
- Szeretnél még beszélgetni, kis kísértetem, vagy mehetünk elintézni egy régi jó ellenségemet? A régi jó barátomnak is mondhatnám... azt hitte, megbocsátom, amit tett. Rég volt, az tény. Soha nem fogja megtudni, hogy én voltam, még mindig azt hiszi, hogy csak egy nemesficsúr vagyok. De te majd elintézed helyettem.
- Őrült vagy. Mégis kihez beszélsz? - Furcsállja, hogy még van hangja. Olyan, mintha víz alá dugták volna a fejét, homályos és mégis érces egyszerre.
- Nézzenek már oda. Egy kísértet, humorérzékkel.
- Kik nézzenek oda? Nincs itt senki! - A személyiségemet nem tudod elvenni tőlem...

Legalábbis azt hitte. De idővel elfogynak a szavai. Már nincs értelme szembeszállni. Teszi, amit mondanak, mert nem tehet mást. Egy valaha volt mágust irányítása alá von a mágia, megállíthatatlanul. Játszanak vele, mint egy zongorával, ha leütnek egy billentyűt, úgy szól, ahogy a férfi akarja... S néha nemlétező füleibe suttog mézesmázos hangjával, még az sem érdekli, hogy nem figyel. Nem fog neki gyilkolni. Biztos, hogy nem fog neki gyilkolni. Rá kell jönnie, hogy szabadulhat meg. Ha örök halállal, hát azzal. Ha valami újjal... Bármi jobb, mint ez. Talán egy új fogságba jut, de onnan is kitalálhat még. Csak ne kelljen egy helyben ácsorognia.

Minden a terv szerint halad. A nemes, aki egykor becsapta a másikat, ellenségévé téve, gyanútlanul alszik agyondíszített, illatos szobájában. Puha párnán nyugtatja fejét, páncélos gárdisták őrzik kúriája ajtaját. És megtörténik a zavarás. Kapargálás, eldőlő tárgyak. Majd ismét visszatér a sötétbe. Az emberek csak csontok kattogását hallhatják, babonás lelkeikben élő, kattogó szívük jár sebesen. Ó, hogy élnek, mennyire élnek, életben tartja őket a félelem. Ő meg... Ő csak egy lebegő árny, szürke, használhatatlan utánzata önmagának. Lehetne bárki. Egy test csak, s a lelke mélyre bezárva, gondolatait csak ő maga látja.
A férfi megtalálja a levelet, amivel kicsalják. Átöltözés nélkül, nagy hirtelenséggel rohan le a lépcsőn. Az ő szíve is dobog. Él. A pajtához rohan. Megtalálja a vérfoltokat, melyek csak egy állathoz tartoztak, de ezt ő nem tudja. A levélben az állt, hogy elkapták a fiát, és ha meg akarja találni, akkor rohanjon... és ne szóljon senkinek... Szegény ember. Jószándékból tesz mindent, amit tesz. Még ha egy hazug gazember is volt életében.
Vajon belőle is olyat fog csinálni, mint belőlem? Megkérdezhettem volna. Mivel emberről van szó, kísértet nem lesz belőle, ám a nekromanta játékszere még lehet.
Ott várakozik a fenyőszagú deszkák mögött. Az áldozat lihegve közeledik. Mikor meglátja őt, lábai annak rendje s módja szerint földbe gyökereznek, szörnyülködő undor és rettegés veszi át a lázas aggodalom helyét. Nem látsz engem. Csak egy ronda csonttömeget látsz, igaz? Egy eszközt. Soha nem láttál engem. Nem is fogsz. Ezért most meg... Villanások. Az ellenkezés meg-megrándul benne. Damien fűzöld szemei, nevetések, cipóillat, gyümölcsök, piac, vér, a Nachtraben-torony, fantáziálások egy, kettő, több gyermekről... hajnali harmat, alkonyi napsütés. Nem erre az emberre kell haragudnom. Hanem arra, aki ezt tette velem.
Otthagyja hát a remegő roncsot, aki talán emiatt tanul valamit és további életében jobb ember lesz, mint eddig volt. Egyszerűen nem tesz semmit, fegyvert tartó keze leereszkedik, csontlábain megfordul és elsétál, még hallva a zokogást, szinte látva a férfi rázkódó vállait. Nyomorék. De legalább még élhet. A halált azért nem érdemli meg. És nem egy eszköz által érdemli meg.

A nekromágus fújtat dühében, mikor ismét szembenéz vele. Retteg, mert tudta, hogy nem kellett volna ismét visszatérnie ide... a fogság közelébe. Érzi, ahogy a mágus fogása egyre erősödik rajta, de idegességét talán ki tudja használni. - Hogy... mit művelsz? Nem lehet... Nem vagyok gyenge... Kéne, hogy tudjalak irányítani...
- Már megint magaddal vitatkozol, Mester - Gúnytől csöpögő szavaival egyre közelebb lép. Meglepetésére ugyanazt a félelmet látja ennek az élőlénynek a szemeiben is, mint azéban, akit el akart tenni láb alól. Te is csak ember vagy, halálmágus. Félsz tőlem, a teremtményedtől, hm? Közhelyes lesz, ami történni fog, de megérdemled.
- Nem vagy olyan tiszta, hogy eldöntsd, ki érdemes az életre és ki nem. Olyanba nyúltál bele, amihez nincs jogod. - Ez már ő. Érzi. Érzi elhatalmasodni az erőt, visszakapni saját magát...
Akaratuk összefeszül. Küzd ellene, keményen küzd, az életre gondol, mintha még most is tudna dobogni a szíve és feszülni az izmai. De akármi is, meg akarja tartani, az irányítása alá akarja vonni. Ha kósza szél lehet csak, akkor is... meg akarja tudni, milyen az. Elvégre ezért futott el. Hogy szabadon futhasson.- Nem... nem... nem! Hagyj békén! Szabad vagy, csak hagyj békén! - A végső kétségbeesés, ahogy közelít felé a fémmel, mely a halálát hozza majd el. És egy pillanatra el is gondolkozik rajta, hogy talán életben kellene hagynia... de nem, ez a nekromágus nem érdemli meg. Ha másokkal is ezt tenné, akkor nem.
Megtépázott, felőrölt és összetört lelke erősen szorítja csontujjai közé a penge markolatát, majd az élő húsba döfi. Nem élvezi, hogy elvehet életet, de ezzel legalább megszabadítja a világot ettől a mocsoktól.


Hangulatzene

Kósza Szél kerüli a városokat, mert ha meglátják, sikítva menekülnek. Ami valahol logikus, csak furcsa. Sikítva menekülnek. TŐLE. ...Egyszer keresett ugyan egy tükröt és belenézett, de semmit nem ismert föl, ami magára emlékeztette volna. A csontok alig mutatnak valamit hús és bőr nélkül. Egyszer egy temetőt keresett hajlékul, de egy szerencsétlen özvegy véletlenül arra járt, és majdnem követte férjét a halálba.
Egyvalakit akart még látni. De mivel nem szellem volt, hanem egy rondaság, ezért nem mutatta meg magát elsőre.  Erdőkön keresztül osont végig az éjszaka leple alatt egészen a kicsi faluig. Vakon is odatalált volna, s most, igazi szemek nélkül is megtette. Csontjai halott avaron zörögnek, ismerős ösvényeken tapos, míg végül elér a házikóhoz. Pontosan tudja, a hegyesfülű mikor alszik. Papírt és szenet csen, majd csontujjaival nagy nehezen, cikkcakkos vonalakban megírt levelet fabrikál. Félszegen az ablakhoz oson, nézi, ahogy olvassa, fáradt, szomorú szemei megdöbbennek, nem akar hinni az egészben. Majd elszalad.
Egy szaladó csonthalom, nevetséges.
De mégis azt akarja, hogy lássák. Csak előbb készüljön föl rá.
A temetőben várja. Elhagyatott, romos, a sírok is oszladoznak már, itt nem kell bujkálnia senki elől. Egy macska slisszan be a töredező kerítéskapun, fekete-fehér foltos, békés házimacska, sárga szemei érdeklődőn villannak. A hústalan nem mozdul, a macska pedig, mint holmi élettelen tárgyhoz, nekidörzsölődik, s ez valahogy mégis sokat jelent. A csontujjak megmozdulnak, mire az állat megugrik és elszalad, hullámzó simulékony mozgásával eltűnik egy bokor alatt.
Mozgások. Léptek közelednek. Fehér haj és sötét kabát, ez ő lesz. A hústalan hirtelen el akar süllyedni a föld alá. Ahova talán való. Kimondhatatlanul szégyelli saját valóját és retteg attól, mit fog egykori szerette arcán látni, ha meglátja... Miért teszem.. tettem ezt vele? Damien megtorpan. Ajkai közt kicsiny rés jelenik meg és nehézkesen kapkod levegő után. Izmai ösztönösen megfeszülnek, kapna fegyver után, védekezne... de lenyugtatja magát és csak áll ott, vizsgálva őt, keresve valami nyomát, hogy tényleg azt találta meg, amit keresett...
- Mina? - halk, síri hang. Illő egy temetőbe. A név. Igen, az voltam egykor. A koponya lejjebb hajlik kissé, bólint. A sötét tünde tétován lépked közelebb. - Mondj valamit...
Biztosan akarod hallani a hangomat? - kérdi, de úgyis tudja magában a válasz... - Sajnálom.
Sokatmondó szó. Amennyiszer kimondta már, elcsépelve, annyira igaz most. Majd megszakad nemlétező szíve, ahogy Damienre néz, s meglátja az örömöt rajta, amikor felismertetik az a pici szikra, amely még emberi, pontosabban vámpíri belőle.
- Él még az, aki ezt tette veled?
- Előrelátó kérdés - Gondolatban elmosolyodik. - Nem. El kellett tüntetnem, hogy ne ártson másoknak.
Damien lehunyja a szemeit, és könnycseppek gördülnek le. - Helyesen cselekedtél.
- Nagyon sajnálom. Buta voltam. Hiányozni fogsz.
- Te is nekem... Hová mész?
- Nem tudom. Azt mondta az az átkozott mágus, hogy egyedül csak kósza szél lehetek. A lombok mögül hirtelen előbújik egy majdnem félig teli hold ezüstös korongja, beragyogva Damient, mint saját eleme, megcsillantva szép hosszúra nőtt haját - neki legalább van, még az is... van húsa...
Kósza szél... ezt mondta, és Mina azt hitte, ezt természetesnek is kell venni. De ki mondta, hogy kósza szélnek kell lennie?
- Mi lenne, ha nem mennél sehova? - Mina megvonja nemlétező szemöldökét. - El tudlak rejteni. Tudok vigyázni rád.
Te... tényleg az egész életed rám áldoznád? Még így is?
- Ilyenkor annyira haragszom rád, amiért nem tudok sírni... Damien... Egy csonthalommal beszélgetsz...
- Nem mindennap történik meg. - És mosolyog. És képes mosolyogni. - Eléggé értelmes csonthalom.
Mindenki más szörnyülködve rohanna el vagy támadna rá és próbálná eltávolítani e világon létezők sorából, ő pedig... nem, nem akarja elhinni. Azok után, amit tett. Hogy lelépett, egész egyszerűen lelépett és volt képe ilyen profán módon elhalálozni. Hihetetlen, hogy az élet - illetve a halál - mikre képes. Fogalma sincs, megérdemli-e, csak abban biztos, hogy egy ilyen szerencsét nem utasíthat el.
Az élő test közelebb jön hozzá. Ruhába bújtatott karok ölelik körül testét. Koncentrál, hogy... elhomályosítsa érzékeit, mintha lehunyná a szemeit. Ha elképzeli, hogy olyan, mint régen, mintha volna teste, egészen elviselhető. Ha szív verne bordái közt mellkasában. Nevet, belül nevet... csak jól döntött... mindent jól tett... mintha képtelen lenne elrontani bármit is. Halott vagy - emlékezteti magát, de valami ellenkezik benne. Nem. Amíg érez, amíg ezt érzi, amíg képes lenne felrobbanni, addig soha nem lesz halott, akárhogy is néz ki, akárMI is lett valójában... És most először teljes mértékben érzi, hogy képes lenne ezt az élőlényt végigkísérni az életen. Aztán... aztán ki tudja, mi lesz.

Felhasználó profiljának megtekintése

29 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Jún. 21, 2018 5:24 pm

Név: Túlvilági mementó
Leírás: Egy fátyol, amit Mina ha az arca elé húz, akkor ábrázata pont úgy fog kinézni, mintha kísértet-önmaga volna. Ijesztegetésre, jelmezbálra de akár az ellenfél összezavarására is kiválóan alkalmas.

Új helyzet: Megkapod a kedvencemet, amire mindenkinél kíváncsi vagyok. Mina egy portálon átesik a modern világba. Az Átok abban a pillanatban megtörik, mágiája sincs. Mit kezd itt teljesne egyedül?

Felhasználó profiljának megtekintése

30 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szomb. Jún. 30, 2018 3:51 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Lost in today


Sötét, szélfútta falevelek keretezik az ösvényt. Furcsa borzongás szállja meg lelkét, mint gyerekkorában, ha tiltott útra lépett. De valami fénylik ott. Muszáj megnéznie. Ágak reccsennek a talpa alatt. Még hátranéz, Damien még nem jött utána, hogy megnézze, hogy van. Kifújja a levegőt, haját füle mögé igazítja. Csak nem lehet baj.
Elképesztően fényes az a sugárzás. Valami mágikus tárgy lehet, vagy... nem. Kerek. Ez egy kapu. Lüktető, pulzáló kapu. Ereklyeféle. Hogy is mondaná Damien? Artefact. De ez inkább egy átjárónak tűnik. Lehet, hogy valami illúziómágia. Végigmantrázza gondolatban varázslatait, majd megindul. Össze kell szűkítenie szemét, hogy ne bántsa az erős fény, és mintha valami furcsa zúgó hang is hallatszana a kapun túlról...  Közelebbről belenézve látja, hogy valami mozog. Az egész tér a körön belül hullámzik, vibrál, mintha tűz fölött lenne, de elképesztő sebességgel száguldanak el benne dolgok. Nyüzsög valami ott... Egy teleport lesz ez. De ha itt van, biztos két irányba használható...
Valami őrült késztetést követve átnyújtja a kezét. Természetesen semmit nem érez, ahogy a hullámzó felületbe belenyúl, ám rögtön utána megy a lába is, majd mintha valami természetfeletti erő gyakorolna erőt rajta, átlökődik. Meggyorsult pulzussal pottyan hasra, próbálva azt kezével tompítani, ámde a felület, amire érkezett, nagyon kemény, érdes, és már most érzi, hogy seb lett belőle. Idegesen feltápászkodik. Igen. Horzsolás. Remek.
Zúgás. Minden pillanat teleszőve zajokkal, elképesztően hangos, süvítő, fülsiketítő, menekülésre késztető. Felkapja a fejét és alig tudja felkaparni az állát a padlóról.
Mi a jóságos fűzfavirágistennő koronáján csillogó gyémánt... - Meghökkenésében észre sem veszi, hogy a földön maradt. Hatalmas, négyszögletű gépezetek száguldanak jobbra-balra, némelyeknek íveik is vannak, de némelyik csak simán egy borzasztón gyors... rohanó... téglatest. Egy rakás ember is sétál körülötte, tekintetük hosszan bámulva Minát, gyerekek mutogatnak rá ujjal. De ő jelenleg annyira meg van rémülve, hogy meg se moccan. Épületek magasodnak fölé, villogó, színes feliratok, melyeknek némelyikét... el tudja olvasni.
Fashion. Cleen teeth. Mi a...? Ezek valami ilyen mágiával világító cégérek, vagy mifene? - Olyannak tűnnek. Körbenéz. Az ott egy csábdémon? - lát meg egy egész szürke tömbfalat kitöltő képet egy élénkvörös ruhában - mely testét alig takarja - pózoló, vörösre rúzsolt, erősen kurtizánkinézetű hölgyről. Ekkora képet még életében nem látott. Akkora, mint a legmonumentálisabb festmények lehetnek az Egyház leggazdagabb templomaiban, melyekbe soha nem tenné be a lábát...
A nap pedig tűz. Ekkora hőséget! És sehol egy fa, hogy valamennyire enyhítse. Még szerencse, hogy csuklya van rajta. Izzadni is fog, ha így folytatja. Te jó ég, az átjáró!... Hátranéz. Eltűnt. Na hát ez gyönyörű.
Elhúz valami mellette. Két hangot váltogat, egy magasabbat és mélyet, pirosan és kéken villog, Mina pedig nem bírja tovább, ugyanis azt hiszi, az a hatalmas valami mindjárt átmegy rajta. Sikítva húzódik el az útból, lila szoknyaruháját hullámokban maga után rángatva. Persze nem figyeli, kik akadnak így útjába, természetesen érzi is, hogy nekiment valakinek. Dobogó szívvel, kitárult szemekkel fordul áldozatai felé. - Öhm... izé.. bocsánat... elnézésüket kérem... nem volt szándékos. - Megkérdezzem, mi a halál volt az a dolog ott? Ők úgy látszik, nem ijedtek meg tőle.
Egy anyukának ment neki, jön rá, aki szörnyülködő-rémült arckifejezéssel húzza arrébb kézen fogott kislányát. - Maga... menjen innen! Nem igaz, hogy nem tud máshol szórakozni, a bolondokházába lenne való. Itt ijesztgeti a gyerekeket! Meg veszélyezteti a közlekedést! Közveszélyes! Meg önveszélyes is... - hadarja felháborodva, majd miután befejezte a sápítozást, elvonulnak a tömegben. Ennyi embert! Mind embereknek néznek ki. Sehol egy hegyes fül, egy eltérő bőrszín... ó... várjunk csak! Hirtelen kiszúr valakit a tömegből, aki feltűnően színes ruházatát figyelembe nem véve akár sötételf is lehetne. Leszámítva, hogy..  az a bőr inkább barnás, az arcalkata pedig felettébb... állatias. Haja ezernyi kígyóként folyik alá, gyönyörű fekete fonatok tömkelege. Ahhoz aztán kellhet türelem.
- Watcha staring at?! Watch your step, girl! - A francba, észre sem vette, hogy őt is elkezdte bámulni.
De hát a sötét tündék nyelvén beszél. Akkor mégis...? - Sorry... - motyogja. El kéne indulni. Ha egy helyben marad, mindenki belé fog kötni... Ó te jó ég. Hogy lehet innen visszajutni haza?
Borzasztó kényelmetlen, hogy sehol egy növény. Csak egyenes, szögletes vonalak és... füst. Mérhetetlen mennyiségű füst.
Zavartan elindul egyenesen, mert úgy látja, errefelé mindenki ezen az egy vonalnyi, a mellette lévőből kissé kiemelkedő szürkeségen halad. Az út túloldalán is akad egy ilyen. Aztán egy ideig megállnak, megvárják, míg a nagy adag, közben felgyülemlett száguldó zajgépek is megállnak, majd akkor indulnak meg. Perceken keresztül figyeli ezt a ciklust, ámuldozva. Mindenki beszél, motyog, valami apró dolgot tartanak a fülükhöz és abba beszélnek. Úgy látszik, itt mindenkinek van kommunikálós köve. Jó fejlett lehet a technológia. Erre utalnak a világító cégérek is. De tényleg, ez az út, mintha egy akadálypálya lenne. Egy bonyolultan működő csapdarendszer.
Na várjunk. Amikor a közelében húz el egy olyan hangos valami, vesz csak észre egy fejet belül.
Ezt élőlények irányítják?!
Az már más... akkor talán nem akarják majd megölni. Lehet, hogy csak a gazdagabbaknak van ilyen gépezetük, ezért ők mehetnek... gyorsabban. Mi meg csak... battyogunk.
Mit tud mit tenni, halad tovább. A magasban alig látja az eget, mindenhol kitakarják ezek az óriási, színtelen tömbök. Nagy örömére viszont néhol már színesek, bár a logikát nem tudja követni, és semmiféle építészeti stílust sem nagyon tud felismerni. Aztán egyszer csak... meglát egy hatalmas forgó kereket az égben. Jó, valószínűleg a földön kezdődik, és elég lassan forog, de hatalmas.. Úgy dönt, ez lesz a célja. Ott biztosan kell lenni valami érdekesnek.
Azonban amikor nagy nehezen rászánja magát, hogy megkíséreljen átmenni az úton - természetesen egy csapat másik ember társaságában, akik nem úgy tűnnek, mintha törődnének egymással, leszámítva azokat, akik párjukkal beszélgetnek, vagy abba az izébe a fülüknél -, bepánikol. Legnagyobb meglepetésére egy kisgyermek sétál oda hozzá, reá meresztve hatalmas szemeit, és ismét a tündék nyelvén szólítja meg.
- Te egy tündér vagy, néni?
- Még hogy tündér! Menj el onnan, kicsi lyányom... - egy öreg néni ezzel meg is ragadja szegény ártatlan gyermek kezét, még mielőtt Mina szóhoz juthatna. Hirtelen beindul benne valami, nem akarja, hogy ez megtörténjen, valamit meg akar tudni erről a világról... ki kell derítenie valamit, és talán a gyerek nem fog félni tőle, ha már ilyen kíváncsian idejött... Mielőtt még gondolkodna, aktiválja családjától, azaz a Nachtrabenektől örökölt bénító nézését. Azazhogy aktiválná, de... nem történik semmi. Hiába koncentrál, képtelen bármit is tenni... Ez lehetetlen. Elvették az erejét! Vissza kell mennie! Lehet, hogy ez mégiscsak egy álom... Szemei hatalmasra kerekednek. Szegény öregasszony rémülete talán még nagyobb, mint a vámpírlányé, mert ekkor olyan hevesen kezd el lélegezni, hogy azt hihetnénk, menten összeesik. Váratlanul azonban teli tüdőből kezd el rikoltozni: - BOSZORKÁÁÁNY!  Nem tündér ez, hanem... átkozott.. boszorkány, segítség! - Az apróság sikít, de láthatóan nem Minától fél, sokkal inkább a... nagymamájától?... Mit tud mit tenni, lehajol és óvatosan átöleli a csöppséget.
- Ne aggódj. Nincsen semmi baj.
- Furán beszélsz, néni. Te is valami bevándorló vagy?
A tündér jobban tetszett... - Nincs miért félned, nem vagyok boszorkány. Csak egy vámpír vagyok, aki tud varázsolni. Illetve... tudtam... tudnom kéne, de most már nem tudok...
Mikor már azt hitte, sikerül kivívnia szegény kölyök bizalmát, ezekre a mondatokra valódi értetlenség és kétségbeesés ül ki az imádnivaló pofira. O-ó. Ez nem volt túl jó ötlet. - állapítja meg, mikor lefelé görbülnek a kislány ajkai és szalad is a vádló nagyihoz. Mina bölcsebbnek látja továbbállni.
Betekert fejű, barna bőrű lények jönnek szembe vele, és nagyon csúnyán néznek rá. Már-már kezdi úgy érezni, ez a világ összeesküdött ellene. Lassan észreveszi, hogy az embertömeg főként ott halad át az úton, ahol fehér csíkok szabdalják azt, igyekszik hát egy ugyanilyet keresni, valahol messze. Közben figyelmen kívül hagyni a zúgásokat, zajokat és a beszéd kakofóniává keveredő mormolását. Menekülni akar ettől. Mint egy ketrecbe zárt állat, úgy érzi magát, minden olyan hatalmas körülötte, mintha egy rémálomban lenne... tündér... bárcsak ez lenne.
Sötét köd ereszkedik elméjére, úgy teszi le lábát a kissé alacsonyabban fekvő útra. Arra viszont nem figyelt, hogy a zúgásból egy határozottan hangosabb, mint a többi, és közeledik. Balra néz, a hang irányába, két világító pont közelít felé és zúg, zúg, csikorog, csikorog, kanyarodik...
Ekkor hallja, hogy valaki kiált. Egy férfihang. Megragadják a karját és erőteljesen rántják egy olyan irányba, amelybe alapjáraton nem szívesen hajlana. Felsikít. A következő pillanatban az oldalán fekszik, sajogva, de úgy érzi, hogy ennek a fájdalomnak köszönheti, hogy életben van. Csak fekszik ott, hallgatva a dümdümöt a mellkasában. Mondjuk jelenleg mindenhonnan valami szívdobogásra emlékeztető zajt hall, ami nem épp megnyugtató.
- Maga megőrült?! - hallja a felelősségre vonó és teljesen érthetően megkérdőjelező hangot. - Nem látja, hogy piros van? - Azért felé nyújt egy kezet. Felpislog rá. Rövid haja van, mint furcsa mód a legtöbb férfinak, akit eddig látott.
- Maga is katona? - kérdi, ahogy elvörösödve próbál megállni a lábán, miután az erős, forró kezek felhúzták a kemény, durva, barátságtalan talajról.
Az idegen szeme elkerekedik és úgy néz rá, mint egy holdkórosra. Ez nem új. - Az kéne még! - nevet. - Dehogy vagyok én katona, banki alkalmazott vagyok, franc akar meghalni a semmiért... na de ez lényegtelen. A fontos az, hogy jól van. Igaz, jól van, kisasszony?
Nem sokat ért az egészből, de ez a kérdés azért világos. A válasz már kevésbé. - Háát... ez.. bonyolult. Az a helyzet, hogy... eléggé... eltévedtem.
- Hát azt látom. Nézze, van néhány szabad percem... félórácskám... esetleg lenne kedve egy kávéhoz?
Az valami helyi különlegesség? - Nem tudom, az milyen, még sosem ettem olyat, de nagyon kedves.
- Nos, enni még én sem - a férfi megint furcsállóan néz rá -, azért a kávébab magában elég keserű lenne... Itt van az egyik kedvenc kávézóm a közelben, beugorhatunk.
Felméri a helyzetet. Mekkora eséllyel akar ez a férfi bármi rosszat tőle? Nincs túl sok vagyontárgya, tehát ellopni nemigen tudna semmit, csak a ruhája és néhány fiolája, valamint ékszere társaságában indult útnak. Várjunk csak, ékszerek. Talán a nyakláncára pályázik... hát, azokkal vajmi keveset fog tudni kezdeni, hisz láthatóan nem vámpír és nem is mágiahasználó.
Elhatározza, hogy óvatos lesz. Nagyon óvatos. Damien nincs itt, tehát bármi baj történhet... Amúgy is kíváncsi, mi a fene az a kávé.
***

Meglepődve küszködik a folyadék kiköpése ellen. Nem nagyon szeretné tudni, milyen fejet vág. A vele szemben ülő, meglepően esztétikus külsejű és magas férfi tagja az emberi fajnak pedig jól szórakozik rajta.- Jól van, kisasszony?
- Meg akar mérgezni engem?
- Távol álljon tőlem... úgy látszik, a keserű nem az ő műfaja. Eszerint az alkoholokat  is megválogatja?
- Meg én. Olyannyira, hogy inkább rábízom akárki másra a pusztításukat. - Ne is próbálkozzon... Nem fog leitatni... - De ugye... ugye ebben nincs? - mutat az előtte levő, pici poharában ártatlannak tűnőn lötyögő barna löttyre.
- Dehogy, nyugodjon meg. Bocsásson meg, még be se mutatkoztam. James Darrow vagyok.
Normálisnak hangzó név. Egyáltalán nem összeillő a világgal, ami viszont semennyiben nem hasonlít az övére... furcsa. - Wilhelmina von Nachtraben.
- Húúú... maga egy német nemeskisasszony? Nem gondoltam volna!
- Fogalmam sincs, miről beszél...
- Jó-jó, nem fogok faggatózni. - A férfi olyan nyugodtan kortyolgatja azt a gyilkot, mintha sima patakvíz lenne... - Be kell valljam, gyönyörű ízlése van. Ruhaválasztás terén. Kissé extravagáns a fővárosi utcákra, de látni itt mindenfélét.
- Meghiszem azt.... - Kerek fülű, udvariatlan sötételfeket, szitkozódó nagymamákat... Úgy véli, ha folytatják ezt a beszélgetést, előbb-utóbb kisül valami kellemetlen. A családjáról például biztos nem fog beszélni. De hátha ez az ember tud valamit arról, hogy juthatna haza... - Figyeljen csak. Én igazából... nem lakom itt. - A férfi megértően bólint. - Fogalmam sincs, hogy keveredtem ide, egy erdőben voltam, sétáltam, és... - A férfi furcsállón felvonja szemöldökét. -... és egyszer csak megláttam egy hatalmas, világító valamit, egy portál lehetett, és én eszes átsétáltam rajta, aztán... egyszer csak... itt voltam, ebben a zajos... - James láthatóan teljesen elvesztette a fonalat. Értetlenül rángatózik a szája széle.
- Hihetően tudja tálalni a humorát, kedves Wilhelmina.
- Higgye el, én is azt kívánom, bárcsak humor lenne! - Hangvétele túlságosan is feltűnő, az üvegfalú teremben egyre több vendég tekintete fordul irányába. El akar tűnni innen, kereket oldani...
- Ez a főváros, nem sok erdő van a közelben.
Mintha egy ketrecbe zárták volna, melynek falai egyre közelednek egymáshoz...
- Mindenhol ez a szürkeség van? - Szörnyű. Borzasztó. Hogy tudnak ebben élni? - Na de... mit esznek? Hol vannak a földjeik, hol tenyésztik az állataikat?
- Ez nem egy középkori mezőváros... hanem egy ipari főváros. Itt gyárak vannak, meg irodaépületek, az élelmiszerekhez fontos dolgokat pedig behozzuk máshonnan... - Csalódást vél felfedezni az elegáns férfi szemeiben. Hát, ő is hasonlóan érez. Ő se fog segíteni neki hazajutni. Őrültnek nézi nyilván. A zsebében kotor, majd elővesz egy olyan távbeszélőkét. - Kérem, maradjon nagyon nyugodt. - Ajjaj, ez rosszul hangzik. - Hívok valakit, aki segíteni tud magának.
- Hazavinni? - csillan fel a szeme.
- Taláán... de csak... kérem. Ne csináljon semmi hirtelent, várjon szépen itt, és... - Nem is folytatja tovább a mondatot. Amint megbizonyosodott afelől, hogy Mina nem ugrik rá, füléhez tartja a szerkezetet és vár. Mina valami tompa fájást érez a fejében. Az asztallapot bámulja és az átellenbeni kijáratra pislog időnként. Kiszalad innen... csak az útra ne menjen rá, csak mellette, akkor nem mennek keresztül rajta, de le kell lépni...  Közben erősen fülel.
- Itt vagyok a Jackdaw Caféban, igen... onnan balra befordulsz, és... pontosan. Nem, ártalmatlan, de nincs teljesen rendben, azt mondja, valami portálon át jött ide és vámpírfogakat rakott be magának. De nem, teljesen eredetinek tűnnek, nagyon komoly... köszönöm... rendben. Szia. Maga meg... mit művel?!
Azt hitted, nem hallok semmit, igaz? Nem válaszol semmit, csak átveti magát az asztalon, kis híján fellökve azt, kitérve az utánakapó kezektől. Kivágja az ajtót, hátra se néz, csak rakosgatja sebesen egyik lábát a másik után, szembe a tömeggel, utánanéznek, de nem érdekli, hallja, hogy James fut utána egy darabig, aztán reményei szerint kellő mennyiségű ember került közéjük, hogy ne találják meg... De ezt a lila ruhát bárhol felismerné. El kell bújni.
Valahol  távolban kiszúr egy füves területet. Átveszi magát az addig tartó csapdamezőn, majd karját körbefonja a fán, ami az első, melyet lát már jó ideje. Megkönnyebbült sóhajjal fújja ki a levegőt. Meglát egy feliratot, ami valamiféle parkot hirdet. Valóban, sétányokkal átszabdalt füves terület, fák, bokrok, furcsa formációkra nyírva, de legalább növények, virágzó jázminbokrok, díszes, sorban ültetett színes virágok... A legcsodásabb kis gyöngyszem, amit eddig itt látott. Végre! - sóhajt fel, mintha megtalálta volna az otthonát. Ez a szépség mintha átadná azt, amit az otthona jelképezett, még itt, a világ másik felén is. Az illatok, a hangok kissé ismerősek... Azon veszi észre magát, hogy könnyek folydogálnak lefelé az arcán. Levelek ezrein táncolnak a fények. Befekszik egy bokor alá és játszadozik velük, a virágok szirmaival. Senki nemigen törődik vele, nem járnak erre, az árnyékos sötétbe csak néhol szökik be egy-két napsugár. Talán... sikerülni fog... visszatérni.
Várjunk csak. Hirtelen felsikkant, és elugrik. A fénypászmák hozzáértek a kezéhez, és... égetniük kellett volna. Hisz nem volt teljesen árnyékban!... De a fájdalom nyomokban sem jelentkezett. Próbaképpen, remegve, ismét a ringatózó takaráshiány irányába mozdítja ujjait. Szorosan becsukja a szemét. Semmi. Langyos, kellemes meleg, éltető...
A napfény... Nem fáj... Nagyra nyitja a szemét. Végül is varázsolni sem tud. Legalább ennyivel kompenzálták... akárkik művelték ezt... Ez végül is nem is olyan rossz! Erőteljesen hátradobja a csuklyáját, és színpadiasan a hatalmas, fák közti fényfoltba lép. Föltűri ruhája ujját, amennyire csak tudja. Hitetlenül bámul felfelé. A nap ugyan kissé zavarja a szemét, de nem gyilkos módon, ennyire valószínűleg bármelyik embert zavarja. Fürdik bőre a fényben, és nem árt neki. Felszabadult. Nem Átkos többé.
Boldogan hátrahajtja fejét és kacag, szemezve a csodás kék éggel. Körbepördül, elbotlik egy ágban majd hanyatt is esik, de nem zavarja, kezeivel végigsimogat a fűszálak között...
Az egyik emberhang azonban hirtelen hangosabb a többinél. Felkelti figyelmét és fölkapja a fejét. - Wooowww... - hangzik újra elnyújtva. Egy közeli fa tövében, oldalt ücsörög egy lány, haja alapvetően szőke, de néhol zöld, akárcsak a levelek. Ruhája úgy fest, mintha le akarna szakadni róla, amúgy sem sokat akar, hosszú rojtokban lóg le róla és elég sokat hagy látni egyébként vékony alkatából, hóka bőréből. Csuklói és nyaka körül megannyi fekete, csipkés és fából való ékszer lóg. Valamint a füléből is. Hozzákötve egy beszélőkéhez, legalábbis úgy néz ki. De utóbbit kivette most, begyűrte a zsebébe és nyomban oda is siet Minához.
- Szia! Ne haragudj, de ezt nem tudtam szó nélkül hagyni. Nagyon durván király ez a cosplay! Biztos nagyon drága volt. Vagy handmade?
Király ez a micsoda?! Mivel a lány az öltözékét vizslatja gyönyörködő szemekkel, úgy sejti, arra utalhat. - Szia... hát... nem én csináltam, de igen, szerintem kézzel csinálták. - A Nachtrabenek ráértek. Néha túlságosan is. Már amikor nem sötét ügyletekben konspiráltak, mint most...
- És fogaid is vannak, nemááár... - Azzal kimutatja ő is az övéit, de csak azért, mert szélesen vigyorog. Ajjaj. Már megint a fogak.
- Hát... Vannak. - Úgy látja, egyszerűbb elintézni ezzel. Ha magyarázkodik, azzal csak a baj van. - Megkérhetnélek, hogy ne...
- Semmi gáz. Nem ítélkezem. Figyu, van kedved együtt lógni egy kicsit? Úgyis ráérek.
- Te fel tudsz mászni ezekre a magas fákra?
Vidám nevetés válaszol csak. - Vicces vagy. Amúgy Candynek hívnak. - nyújtja a kezét. Hm. Lány. És kezet nyújt. Mindegy...
- Mina - úgy gondolja, ez a rövidítés is elég. Azonban mielőtt elérhetné Candy kezét, amaz elkapja azt, majd ismét nevetve löki meg a vállát. Nem ellenségesen, legalábbis nem tűnik annak. Mina próbálja letörölni az értetlenséget az arcáról. - Amúgy szívesen. Elfogadnék akár egy rövidebb idegenvezetést is. Csak ha van kedved. Nem igazán... lakom itt.
- Oh. Hogyne, szívesen. Persze rövid az nem lesz. London nem épp a legkisebb városka. Azt hittem, itt laksz, olyan kényelmesen feküdtél itt. Na meg pörögtél.
Elpirulva vállat von. - Jól érzem magam itt...
- Voltál már valamelyik Temze-hídon? Persze, hogy voltál...
- Nos, voltaképpen, nem, még nem voltam.
- Akkor gyerünk! Muszáj megnézni! Meddig maradsz a városban?
Candy lelkesedése szinte elsöprő, de hálás dolog ez, hiszen végre nem kérdezősködnek utána, pusztán jóindulattal viszonyulnak. Úgy látszik, sok közös lesz bennük. Talán szert tehet egy barátra. Aztán majd valahogy hazakeveredik. De a legjobb mód a túlélésre, ha mindig, minden helyzetben megpróbálja jól érezni magát, nem igaz?...
Elmosolyodik, kifelé és befelé is, ahogy egy jókora sóhajjal válaszol, miközben kifelé sétálnak a parkból, folyónézés ígéretével. - Na látod, ez egy nagyon jó kérdés...

Felhasználó profiljának megtekintése

31 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Pént. Júl. 13, 2018 9:37 am

Most jutottam el odáig hogy rendesen el is tudjam olvasni. Jó kis helyzet volt, és tetszett hogy a végére vegyült bele némi pozitív felhang is. Kíváncsi lettem volna Mina végül beilleszkedi-e vagy hazajut, de at hiszem ezt már homály fogja fedni.
Jöjjön hát a következő helyzet!

Hogy hogyan és miként pontosan azt rád bízom, de Mina lesz a Nachtrabenek új családfője. Mitasd meg nekem, hogy hogyan vezetnéd ezt a különös vámpírcsaládot, új irányokat adnál nekik vagy maradnátok a régieknél, esetleg elérnétek-e a vezetésed alatt valami nagyot... A határ a csillagos ég. (Note: Mindenképpen családfőnek kell lenned és uralkodnod kell, tehát az most nem opció hogy a karid visszautasítja)

Felhasználó profiljának megtekintése

32 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Aug. 05, 2018 10:50 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Tisztelt Wilhelmina von Nachtraben!

Egyesek mély fájdalmával, mások izgatott várakozásával és megint mások őrült tűkön ülésével tudatjuk, hogy Herr Johannes von Nachtraben eltávozott az élők sorából. Nyilván természetesnek tartaná mindenki, ha az öröklés az öröklésnek megfelelő, tradicionális módon úgy folytatódna, ahogy eddig, tehát apáról fiúra szállna családunk vezetőségének tisztje. Azonban jelen körülmények között ez sajnos akadályokba ütközik, tekintve, hogy említett fiú- avagy lányörökösről nem beszélhetünk.
A Herr megemlítette Önt, mint dicséretes és feltörekvő mágust, legalábbis, amíg a toronyban tartózkodott. Értesültünk arról is, miszerint évekkel ezelőtt távozott innen. Elsősorban szeretnénk ezt a levelet átadni egyben invitációként Nachtraben úr temetésére, melyet a torony 241. emeletén rendezünk meg, valamint kérjük szíves megfontolását annak, hogy jelentkezzen a választásra azok közé, akik közül majd kiválasztjuk a következő családfőt.


Mina levágja a papírt az asztalra. Ez nem lehet igaz. Ez most már tényleg egy álom kell, hogy legyen. Épp elég őrültségek történnek vele mostanában. Egy sötét tünde druidalány főzni tanulni jár hozzá, aki találkozott Azraellel, Damien pedig folyton elvörösödik, pedig az nem is az ő tisztje szokott lenni... Fogalma sincs, miért ezek jutnak eszébe. De... ez a levél nem létezhet. Mostanra már majdnem elhitette magával, hogy az az apjától kapott levél is kitalált volt. El akarta felejteni. De nem... Az létezett.
Újra fölveszi és nézi az aláírást: "Heinrich von Nachtraben". Fogalma sincs, ki lehet az. Valami hivatali személy, talán hallgatta a nevét kiskorában, de hát hány Heinrich létezhet?
Újra meg újra végigfutja a sorokat és mindannyiszor elneveti magát. Tűkön ülés, Hát, Heinrich úr nem szívelhette túlságosan. De... Hogyan halhatott meg? Hiszen olyan fiatal volt állítólag. Talán valamiféle merénylet végzett vele? Lehet, hogy ez az egész egy csapda. Azt akarják, hogy minél több Nachtraben jelenjen meg a választáson, és... Talán lehet, hogy mégsem halt meg, csak kiválasztott párakat, akiket nem szeretne az élők sorában, és...
Túlságosan is úgy gondolkodom, mintha mindenki az apám lenne. - ébred rá szomorú keserűséggel.
A gyertyák fénye elkezd pislákolni. Az ablak nyitva, enyhe szellő szűrődik be. Damien pedig épp most nyit be az ajtón. Megtorpan, ahogy meglátja.
- Szia. Kaptam egy levelet a Nachtraben-toronyból.
Damien lebiggyeszti az ajkát és megrántja kissé a szemöldökét.
- Várjál, ez még semmi. - Damien értetlenül pislog. - Azt írták, Johannes von Nachtraben, az eddigi családfő, elhalálozott.
Damien hirtelen habogna valami olyasmit, hogy Részvétem, aztán rájön, hogy voltaképp semmit nemigen tud érezni iránta. Valószínűleg Mina sem ismerte, hiszen olyan titokzatos, hogy még a tornyon belüliek sem találkoznak vele. Csak áttételesen.
- Nem nagyon fiatal volt?
Mina elhúzza a száját, vállat von. - Ez még mindig semmi.
Damien szemöldöke, ha lehet, méég magasabbra kúszik.
- Kiválasztottak, hogy álljak be azok közé, akik közül majd szavaznak. Arra, hogy ki legyen a következő családfő.
- Húha... aaz igen! Mármint, mennyi embert izé vámpírt választottak ki? Kezdem úgy nem találni a szavakat, mint te, látod?
- Persze, kend rám az egészet.
Nem hiszi el. A self mindent el tud viccelni, még ezt is. Pedig egy pillanatra tényleg megcsapta a szele, hogy milyen lenne. Mennyire tudna megfelelni?... De nem, esélytelen. Esélytelen, hogy őt válasszák.
- Fogalmam sincs, hányan lesznek... De lehet, hogy több százan.
- Ugyan, Mina. Gondolj bele. Ha csak közületek fognak választani... Nem lehetnek olyan sokan. Hisz bár nem tudjuk, kik szavaznak, de mégis, valamennyire ismerniük kell a candidate-eket. A... a személyeket, akik közül majd kiválasztják a...
- Értem, értem, mire gondolsz, két év együttélés alatt ragadt rám valami, hidd el... - enged meg egy angyali mosolyt.
- Jó. Szóval nem lehetnek olyan sokan. És biztosan oka van, hogy te vagy az egyikük. Ismerniük kell téged. Muszáj, hogy azt higgyék, erős és méltó mágus vagy erre a feladatra, valakik nyilván már így is tudnak rólad eleget, hogy ezt terjesszék...
- Nekem ne terjesszenek ilyesmit! Honnan veszed? Nem vagyok jó! Alig tudok valamit.. az elmúlt két évben teljesen elszabotáltam mindent, és alig van néhány különlegesebb varázslat, amit...
- Mina! Ne légy kishitű. Nem most kell mesterré válnod. Lesz még rá időd, a képességed meg megvan hozzá. Johannes von Nachtraben is fiatal volt, szerinted mindent tudott, amikor megválasztották? Nem voltak mesterei, akik segítették az úton?
- Nem hiszem, hogy a családfőt manipulálták! És engem sem akarom, hogy manipuláljanak.. Ráadásul Johannest lehet, hogy meggyilkolták. Ki tudja, miért? Talán irigykedtek rá. Akkor pedig az egész szavazás megint csak egy csel, vagyis egy fölösleges kör, hogy mégis hivatalos legyen a dolog, mert már pontosan megvan, hogy ki lesz a főnök. De nem szeretném azt hinni, hogy a családom... a volt családom, mindegy, ilyen összeesküvések áldozatává válna...
- A titok családja vagytok. De legalább ti egységesen tudjátok azt a titkot, amit védtek...
- Damien, te most viccelődsz a családomon?
- Távol álljon tőlem, én csak... én csak próbáltam költőien fogalmazni... - védi magát fölemelt kezekkel, majd kénytelen nevetni.
- Komolyan gondolod, hogy érdemes elmennem?
- Hát ha valami bajod lesz... Kérlek, vigyázz magadra. Mind szavakkal, mind a mágiáddal, ha szükséges, de bánj csínján velük, és lehetőleg térj vissza épen.
- Nem lesz ez komoly... - győzködi magát. - Biztosan nem. De... de ha mégis megválasztanának... akkor az azt jelentené, hogy ott kell maradnom. Veled mi lenne?
Az a mosoly Damien arcán... legszívesebben karmával festene mintákat rá ilyenkor. Szomorú belenyugvás? Szomorú belenyugvást merészel?!
- Nagyon imádni fogom az összes együtt töltött időnket. És talán valamit megtudhatok azokból a titkokból. De biztosan nagy dolgokat fognak elérni az uralkodásod alatt.
A gondolat súlya túl nagy ahhoz, hogy el merjen merülni benne, veszélyes, mély tó, és olyan régen úszott már...
- Jó, hagyjuk ezt... Még egyáltalán nem tudjuk az eredményt. Mindegy. Elmegyek, lesz ami lesz. Bár nem hiszem, hogy megérdemlem ezt a megtiszteltetést.

Amikor végre azt hiszi, kijelölődik az útja és sikerült elhatároznia, mihez kezdjen vele... természetesen kell jönnie valaminek, ami ebben teljesen megingatja. Olyan békésen éldegélt ebben a faluban. Gyakorolta a mágiát, tanulgatott, Damien meg tőrözgetett, ha szükség volt rájuk, alkalomadtán hadra foghatók is voltak, láttak sok szenvedést és életeket, érdekességeket, fajokat, összetűzéseket és kibéküléseket, kapcsolatokat... Teljesen függetlenül élt a fajától ezeken az éveken át. Eddig nem gondolt így erre, bár a renegát-életérzés mindig is ott lüktetett benne, amióta otthagyta a tornyot, sőt, talán korábban is. De a nővére emléke valahogy köddé foszlott és új fejezet nyílt, vagy nem is fejezet már, könyvespolc, aminek ha nem is Mina állt a középpontjában, de teljesen más fordulatot vett, mint amit elvártak volna tőle, mondjuk hogy egy olyasféle ranglétrán haladjon felfelé, melybe született és amelyhez tartozik.
Ahogy telnek a napok, azon kapja magát, hogy mérlegeli a dolgot, gondolkozik. A Mi lenne, ha című lapocskára egyre több írás felkerül, a lista szinte óráról órára bővül. Minden alkalommal próbálja figyelmeztetni magát, hogy nem érdemes belemerülnie a teóriájába, miszerint lehetséges, hogy tényleg ő lesz a Nachtrabenek feje - hiszen mégis milyen nonszensz gondolat ez? De a gondolatok akkor is csak jönnek.
A titkokkal kezdeni kéne valamit. Nem szerette azt az egész szorító, mindent övező misztériumot. Le merné fogadni, hogy a mostani paranoiája is onnan ered. Na persze, amellett, hogy paranoiás, a naivitása ezt nemhogy ellensúlyozza, de még túl is lendíti a ló túloldalára, így kevéssé lehet mondani, hogy túlságosan is vigyázna a dolgokkal. De aggodalmaskodni aggodalmaskodik, és ez nem jó. De persze nem gyereknevelési tanácsokon kéne ötölnie-hatolnia, csak nem mondhatja meg a családoknak, hogy legalább egymással legyenek őszinték...
Vagy megteheti? Végül is miért ne? Mindenről csinálhatnának szintén szavazást, vagy tárgyalásokat, elbeszéléseket, ott pedig olyan eredmény születhetne, ami ha nem is mindenkinek jó, de a legtöbbeknek. Belegondolni is szédítő, hogy megannyi vámpír őt nézi, benne bízik, és rá várnak, hogy végül döntsön, kimondja a végső szót vagy elhatározza magát. Hogy ő szervezze meg a dolgokat, ötleteljen és el fogják fogadni a tanácsait... Szédítő, elvarázsoló, elképesztő és rettentően félelmetes. De vajon el lehet-e utasítani, ha esetleg felajánlanák?
"Ne szaladjunk ennyire előre..." De nem tud. Nem tud nem előreszaladni. Egyre jobban várja a napot, amikor kiderül, hogy a torony végül is visszafogadja-e vagy sem. Mert végtére is annyira nem bánná. Amióta apjától teljesen elkülönült a család - és ha visszamegy, ezt is kiderítheti -, nincs semmitől se félnie. Nem, nem fogja hagyni, hogy bárki mást befolyásoljon ő és a hozzá hasonlók korrupt világnézete. Igen... ha vezető lesz, ki kell találnia valami ellenszert a megvadult vámpírok kezelésére. Talán... Talán a Rotmanteleknek már van is megoldásuk rá! Nyilván persze nem adnák teljesen ingyen. De megtalálná a módszereket, hogy rábeszélje őket, osszák meg vele.
Vigyorogva rángatóznak a lábai, ahogy fekszik a takaró alatt, lelki kezeit dörzsölgetve szemez a plafonnal. Majd kedve ismét lekonyul, amikor eszébe jut, meglehet, hogy világmegváltó tervei teljesen naivak, mint ahogy azt mindig mondják, és esély sincs rá, hogy valóra váljanak. Meg aztán... Mégis mekkora az esélye, hogy tényleg kiválasszák? Biztosan vannak ismert és híres Nachtrabenek ott, vagy ha nem is a gyermekei, de a rokonai az előzőnek nyilván pályáznak a posztra. És ott van még negatívumnak, hogy akit kiválasztanak, folyton velük kell majd versengjen. Mindig össze lesz hasonlítva az előző vezetővel, ez elkerülhetetlen, minden vezetőségben így zajlik. Muszáj felsorolnia egy csomó negatívumot is, hogy ne legyen olyan csalódott, amikor majd nyilvánvalóvá válik, hogy esélye sem volt erre. És minden visszatér a nyugodalomba, mehet szabadon, csinálhat, amit akar.
Az indulást megelőző napokban különösen sokat serénykedik a ház körül. Éjjel növényeket locsol, olvasgat, a lovakat becézgeti, történeteket mesél nekik, kicsit mintha ezek lennének az utolsó alkalmak, amikor ezt megteheti, Damient pedig könnyezve öleli meg, sokszor hangoztatva, mennyire őrült. Alig várja, hogy túl legyen az egészen. De közben eszméletlenül kíváncsi is. Az ambivalencia felőrölné, ha nem közeledne egyre jobban a nap, amikorra kitűzték...
De elérkezik.
És akkor pedig úgy búcsúzkodik, mintha tényleg kőbe lenne vésve valami...
Csuklyás ruhája fedi páncélos testét, a hold fogja világítani útját, mert a nap már lemenőben. Festi még kicsit a horizontot, tükröződik a levelekről. Mélyen magába szívja a falu békés, paraszti, primitív, természeti szagát, a gyerekek zsivaját, akiket még nem küldtek haza, engedik őket játszani, jól teszik, bár tennék mindig is... Lejárja tiszteletkörét a kertben és az istállóban, megeteti még egyszer ezeket a drága jószágokat, majd pedig szorosan öleli a lényt, aki jelenleg az egyik, ha nem a legfontosabb az életében.
- Most nézd meg. Úgy viselkedek, mint valami kislány. Úgyhogy ez nonszensz, kérem, fogalmam sincs, kinek a vicces ötlete volt, hogy megtréfáljon, de biztosan nem gondolták komolyan.
- Túlaggódod a dolgokat!
- Bagoly mondja verébnek! - nevet, majd útnak indul.

***

"Amennyiben úgy dönt, elfogadja a meghívást - és ezt teljes szívből ajánlom -, kövesse a levelet kézbesítő madarat. El fogja vezetni a toronyhoz."
A holló picit idegenkedve Hedwigtől, kering felette a magasban. Újra meg újra eszébejut, hogy miért is jött egyedül. De veszélyes lett volna idehozni egy sötét tündét. Egyébként sem hurcolhatja mindenhová magával.
Nyel egyet, ahogy megpillantja a tornyot. Már a házak mellett elhaladva is úgy érzi, csodálkozó szemek figyelik minden ablakból. Nem sokakat ismert innen. S vajon ha az apja észreveszi... vagy a család... nevezetesen újonnan két fő bármely tagja észreveszi... akkor mi fog történni?
Tornya ódon falai közé ismét betérni olyan, mintha vezekelne. Mintha neki kéne szégyenkeznie azért, amit tettek itt. Mindegy. Nem a családja miatt jött. Azazhogy... nem a közvetlen családja miatt.
Akivel találkozik, szigorúan csak annyit közöl, hogy a választásra jött, semmi többet. Miután elirányítják, hol várakozzon és közlik, hogy nagyjából másnap alkonyatkor jelenjen meg, szinte félve vonul el a kijelölt szálláshelyre, ahol már várakozik több Nachtraben. Nemesek. Nem emlékszik rájuk, kicsi korában annyira nem memorizált minden arcot és kapcsolatba sem lépett mindenkivel. Furcsa mód senki nem tűnik úgy, hogy megismerné. Ennyire megváltozott volna? Pedig direkt olyan ruhát vett fel, ami hasonlít azokra, melyeket innen hozott... Mindegy is.
Gondterhelten hajtja le a fejét és próbál arra koncentrálni, voltaképp milyen kényelmes is az ágy. Már hajnalodik. Az erős, kemény függönyökkel gondtalanul játszadozik a szél. Holnap este már mehet is haza...

- S aki végül a legtöbb szavazatot kapta... Wilhelmina von Nachtraben.
Megáll vele az idő.
Mi? Mi, hogy micsoda? De mégis hogy? Ez lehetetlen. Senki nem jött oda hozzám. Úgy tettek, mintha itt se lennék. Nincs is olyan nagy befolyása a családomnak. Persze, nemesek, de hát annyian vannak. És... nem voltam itt négy évig. Ezt meg hogy... nem, biztos rosszul hallottam.
- Wilhelmina kisasszony nincs jelen?
Megpróbál megszólalni. Közben a népek tekergetik a fejüket jobbra-balra ültükben, mindenhonnan susmorgás és türelmetlen beszéd hangjai szűrődnek. Hirtelen pánik fogja el. Talán egyszerűen ki kéne szaladni innen. Mintha itt se lenne. Na meg aztán szépen felébredni...
- Amennyiben a kisasszony nincs jelen, úgy pár napig türelmüket kell kérjem, küldünk még egy levelet, és...
- Itt vagyok.
S egy egész teremnyi vámpír ránéz. Pedig úgy hallotta, hangja nem volt több puszta egércincogásnál, mégis mindenki őrá néz. S elégedetten bólogatnak, igen, itt van, hisz látták is. A titok népe felülmúlta elképzeléseit. Egészen elszokott már tőlük. Úgy viselkednek, mintha nem terveznének semmit, közben pedig tökéletesen tisztában vannak mindennel és úgy csavarják a szálakat...
A papírokból olvasó, unottnak tűnő és eredményt hirdető idősebb férfi behideti a beavatási ceremóniáját. Majd hirtelen mindenki elkezd kiözönleni a teremből. Megvárja, míg az teljesen kiürül, majd kábán az ajt irányába sétál. Majdhogynem kiugrik a szíve, amikor édesanyját pillantja meg várakozni az ajtó mellett...
- Óh... sz-szia, anya...
S csak azt veszi észre, hogy két kar öleli erősen magához. Szemeit nem bírja becsukni, mozdulni sem, valamiért olyan erős bűntudat vesz erőt rajta, amely már fizikai fájdalommá alakul. Viszont kezdi sejteni, miért ölelget ő is mindenkit.
- Nagyon büszke vagyok rád.
- De... ennek... semmi értelme. Hogyhogy én? Nem is élek itt. Eltűntem. Megszűntem létezni. Azt is hihettétek volna, hogy nem élek. Hogy lehetek én a családfő, anya? Nem tudok semmit a vezetésről.
Annyi kérdése van, és annak nagy része nem saját magára vonatkozik...
- Tudtuk, hogy el fogsz jönni. És hidd el, nagyon ügyes leszel. Tudtuk, hogy mi történik veled, azt hitted, hogy nem figyelünk? - könnyek csillognak a szemében. Jaj, ne. Bár... cseppet se lehet ezen meglepve. Mina hirtelen magábanéz és elképesztően megrémül. Nem kellene neki is sírnia? Vagy bármi... mást éreznie a megilletődöttségen és félelmen kívül?
- Óh... értem... szóval akkor tudtok Damienről is...
- Róla írtál is. De igen, tudunk. Nagyon jól választottál.
Felvillan a gyanú... - Ugye tudod, hogy nem... neeem, ő a... a társam, de nem... nem úgy... vagyishogy... áh... - elkezd nevetni, ám úgy érzi, ha teljesen engedné magát elragadni az érzelmek által, akkor ez sírásba menne át.
- Gyere. Menjünk. Sokmindenről kell még beszélnünk, Mina, nagyon sokmindenről. - Ez kezd úgy érződni, mint valami elképesztően klisés történet, aminek következtében van egy rettenetesen kellemetlen érzés a gyomrában, de követi... tényleg, vajon mennyit változott? Anyukájára nagyjából így emlékezett, bár kissé reálisabban látja talán most, azt az egy-két apró hibát az arcán, aminek ellenére még mindig ugyanolyan szép. Csak talán kissé fáradt.
Meglepetésére és félelmére ugyanarrafelé vezetik, ahol lakott... vagyis ha a anyu már nem apuval él, akkor utóbbinak kellett távoznia... Sejtése pedig be is igazolódik, amikor egy eddig még soha nem látott, fiatalabb, olyan középkorú férfi jön vele szembe, kisétálva a szobájából...

Először egy levelet ír Damiennek, majd valahogy kieszközöl még egy látogatást haza. Haza... már nem teljesen biztos benne, melyik is az igazi hazája. Elveszett. Fogalma sincs, mit fog tenni. Rengeteg papírmunkát toltak elé és egy fantasztikus irodát, amely olyan magasan van, amilyenre mindig is vágyott, s olyan rejtetten, hogy ennél soha nem érezte magát inkább biztonságban...
"Uralkodása" első napjaiban mindössze a szobájával foglalkozik. Hátborzongató elhinni, hogy ebben a teremben élte élete nagy részét Johannes von Nachtraben. Először is kiépít egy védelmi rendszert, melynek következtében illetéktelenek nem nagyon tudnak bejutni ide. Az előzőt ugyanis feltörték, hiszen mint kiderült Herr Johannes sem természetes úton halálozott el... A szoba kicsit túlságosan sötét és nem elég díszes. Hónapokon keresztül azon ügyködik, hogy az összes bútor lehetőleg tartalmazzon valamiféle hullámot, a függönyökat kicseréli egy picivel világosabb árnyalatára a vörösnek, később lilásra...
Az egyedüllét az, ami legjobban kínozza. Ennek következtében folyton leveleket ír. Viszont valóban olyan, mintha visszatért volna haza. A mágiái pedig egyre fejlődnek és fejlődnek. Hihetetlen látni, hogy vannak, akik még annyit sem tudnak, mint ő. Rengeteget gyakorol velük. Fiatal, ambiciózus vámpírok, s elképesztő mosoly tud szétterülni az arcán, mikor látja, hogy utánacsinálják a dolgokat. Hogy a régebben ideges hadoválásnak számító magyarázatkezdeményei valamilyen szinten tényleg felfoghatók, mert bólogatnak, értik és csinálják.. az elméjükbe lát, a lelkükbe és érzi, hogy lesz belőlük valaki nagy képességű mágus. Akárcsak belőle. Itt él. Eldugva, a világ egy oly pontján, melyet senki nem bánthat, ha ő azt nem akarja.
Sokkal kevésbé él titokzatos életet, mint elődje, jóval gyakrabban találkozik a többi Nachtrabennel és ez egyelőre kifizetődőnek tűnik, ugyanis életben van és láthatóan dicséretesnek tartják, hogy nem csak egy árny a sötétben, aki messziről hangzó parancsokat osztogat. Apját jó ideje nem látták. Ki tudja, mi lett vele. Eltűnt ő is, akárcsak Mina, ám ő visszatért, nem is akárhogy... s nem tudja, nem is akarja leplezni a büszkeséget ezzel kapcsolatban.
Egyetlen dologgal kapcsolatban azonban mindig is elégedetlen volt. Ez pedig voltaképp maga az átok. Fajtájuk érzékenysége a napra. Sokáig gondolkozott, kit kérhetne segítségül vagy merrefelé fordulhatna. Végül Hannes von Rotmantel lányára, az újdonsült családfőre, Lithia von Rotmantelre esett a választás.

- Tudja, mennyire elrugaszkodott vállalkozás, amit tervez, Frau Nachtraben. - Mina megigazgatja a haját, a Rotmantel családfő pedig elgondolkozva szemléli az asztallapot, mely előttük fekszik, oly simán tükrözve vissza a rá eső fényt, mintha minden ilyen egyértelmű lenne... Lithia is fiatal, akárcsak ő. Mindketten nemrég lettek választva, reméli, elég a közös bennük ahhoz, hogy sikerüljön együttműködésre jutniuk.
- Tudom, persze.
- Az átkot megtörni szembemegy Isten akaratával, és mindezzel oly sokan próbálkoztak már. A természettel szembemenni lehet egy szintig, ám ez bizonyos rétegek privilégiuma. Ha mindenki megkapja ezt a hatalmat... ön szerint megérdemlik?
- Nos, tudom, hogy az Átok Isten büntetése volt. De ha jóvátennénk azt, amiért büntet minket, talán megváltozna mindez.
- Hogy vesz rá egy egész... egy hatalmas népet, vagy az egész világot arra, hogy elfelejtsék a háborúzást?
- Ha biztosra veszik, hogy ezáltal megszűnik a szenvedésük...
- Tudja, hogy amit kér, nagyon bizalmas.
- Ezek szerint elértek már valamit? Közel járnak a megoldáshoz? Tudják, hogyan működik a napfényre való érzékenységünk vagy esetleg más...?
Lithia sokáig hallgat. Tudnia kell valamit... - Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy bízhatunk egymásban.
- Bízhat bennem!... Nézze... a Nachtraben család az elme titkaival foglalkozik, mi pedig a testével.
- Erre magam is rájöttem. Nos, pár hét vagy hónap múlva kiderül, mit ér a bizalma, Nachtraben kisasszony.
Szélesen elmosolyodik. - Nem fog csalódni. Segédkezem mindenben. Megosztom a kutatásaimat, ha ön is az övéit.
- Természetesen.
- Ez... nagyon sokat jelent.
- El tudom képzelni. A probléma globális mivoltát nem kell magyaráznia. Először is, azt kell tudnia, hogy sok áldozatal fog járni meghozni ezt a tudást... nem többel, mint szükséges, de sokkal.
- Kísérleti alanyokra gondol?...
- Azokra.
- Nos... A holtakon is lehet kísérletezni.

- Maga megőrült?! Maga akarja alávetni magát az első terápiának, maga, a családfő?
- Nem az első lenne, ezt tudja, és egyébként is... ki akarom próbálni, igen. Át akarom élni az érzést, ahogy kisétálok a napra és a fénye nem öl meg első érintésre...
- Nos, erősen túloz, ugyanis...
- Tudom. Bocsásson meg. Sokat szoktam túlozni.
- Megmondtam, hogy nem vállalhatok felelősséget azért, mi történik. Bármi... bármi elsülhet rosszul, nem tudhatjuk, pont a teste hogyan reagál az anyagokra...
- Higgye el, hogy félek én is. De ezzel példát is mutatok nekik. Ha a Nachtraben-családfő meg meri kockáztatni, hogy valami rosszul sül el, ám véletlenül nem tenné, és mégis kiderül, hogy az önök családja képes volt kifejleszteni valamit, ami az egész életünket megváltoztatja...
-...s egyben erősebbé is tesz, több fenyegetést nyújtunk majd...
- Ugyan már, a nyaklánc eddig is megoldotta azt! Harci helyzetben eddig sem maradtunk alul, mint faj. Azonban ez az egész életünket megváltoztatja majd. S ha úgy van, ahogy mondta, hogy a szent fény sem ártalmas... mondja, el tudja képzelni... hogy vámpírokból papok vagy apácák lehessenek, amennyiben úgy akarják?
- Nos, kisasszony, én hamarabb gondoltam volna a harci előnyökre, mint arra, hogy bármelyik fajtársam is pap legyen, de ha ez a szívük vágya...
- A lényeg, hogy azt tehetnék, amit akarnak! Nem lennének korlátozva és kellene... kellene élnünk a pecséttel, hogy átkozottak vagyunk.
- S mit gondol, Isten miért jutalmazná sikerrel a fáradozásainkat, ha egyszer generációk óta így élünk?...
- Pontosan ezért... - néz ki az ablakon és mereng el a hold fényében. - Mert fáradozások. S mert hosszú éveket öltünk bele, hogy megszabaduljunk. Talán ez is csak egy csapda, amelyből ki kell szabadulnunk. Talán büszke lesz ránk, hogy végre sikerülnk leráznunk a láncainkat. Talán a trükk pusztán annyi volt, hogy összedolgozzunk. Talán még Abbadón is látja ezt...
Lithia von Rotmantel elmosolyodik. - Már csak a démonokat, a mélységiket, a tündéket s az embereket kell meggyőznie. Bár egy teljesen egyesült világot nem tudnék elképzelni.
- Nyilván, hisz senki sem képes elképzelni azt, amit még nem látott. Nem kérdéses, sok munka áll majd előttünk... de igen, vállalkozom... köszönöm a segítségét, kisasszony. - fognak kezet. Damien villan az eszébe. Sokszor teszi, mikor felmerülhet a kérdés, vajon túléli-e... s az édesanyja, és annak új párja. Meg úgy az egész család. Nem lenne szép, ha valóban rosszul sülne el a dolog. Elvonul, alszik még egy napot, hogy aztán új reményekkel keljen és vesse be magát az ismeretlenbe...

Teste fájdalmai kifordítják önmagából. Olyan érzés, mintha belekényszerítenék egy páncélba, amely túl kicsi rá, összeszorítja, préseli a csontjait, a bőrét, minden szövetét. Torka fáj, ordít, ahogy rajta kifér, bár nem hallja már. Szíve dobogását érzékeli, a vér mintha szétvetné egész testét. Ajkai közé is csöpögtetnek pár cseppet. Minden éget, mintha magát az Átkot sűrítették volna egyetlen adag szérumba... évek vagy órák telnek el, nem tudná megmondani... siet, menne már, szaladna ki innen a napfényra...
Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy a lábain áll. Két Rotmantel fogja közre, kérdezgetnek tőle valamit. Majd Lithia sétál le a lépcsőn s elhessegeti őket. A fele Nachtraben-népesség a Rotmantel-torony udvarára csoportosult. Nyakukban nyaklánc. Minán azonban nincs semmi, csak a puritán ruha, melybe csomagolták. Fáradt. Nem szokott ilyenkor ébren lenni.. A nap tűz, dél van, a fák levelei smaragdosan csillognak. Még egyszer Lithia szemeibe néz, s magabiztosan bólint. Szemei fáradtak a szenvedéstől, mintha éppen hosszú órák vajúdásán lenne túl.
Mérföldeknek tűnnek a lépések. De végül kiér az árnyékból.
Minden elemi félelmét le kell gyűrnie, hogy ne rezzenjen össze, mikor hozzáér a meleg... égető és forró, de most kellemesen simogatja, mint a melegvíz a fürdőben. Körbefordul, pislogva, pupillái kétségbeesetten húzzák magukat egyetlen fekete ponttá össze. Kezeire néz, mint mindenki, aki öntudatra eszmél s újjáébred, újjáéled. Hófehérek, a vér áramlásától kissé vörösek, de nyoma sincs rajtuk repedezésnek, sérülésnek. Föltekint ismét. Riadtan húzza össze magát, ahogy az ágak közül élesen süti meg a szemét a nap. Hatalmas és fehér, éles... bőre világít a fényében. A sok vámpír feszülten nézi őt és lassan elkezd mosolyogni. Majd nevetni. Fáradtan ugyan, de tiszta szívből nevet, ahogy hátraveti a fejét és amalgám nyaklánctól mentes nyakába süt a napfény. Kimerült. Elképesztően kimerült, de életben van...
Megkeresi Lithia tekintetét, aki pont olyan boldog és elégedett, mint ő. Sikerült. Talán egyszer magát az Átkot is le tudják győzni...
A Nachtrabenek és Rotmantelek némi örömujjongásban törnek ki. Pontosan tudják, hogy ez mit jelent. Mina csak lefekszik hanyatt a fűbe és élvezi, ahogy simogatja a nap. - Most már nem bántasz. Látod? Mondtam, hogy Isten értékeli, ha összefogunk. Most már nem kell félnünk tőled. Alhatunk, amikor csak akarunk, sötétben, világosban. És nem azért, mert bántani akarnánk bárkit is. Csak szabadok akarunk lenni...

Felhasználó profiljának megtekintése

33 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Pént. Aug. 10, 2018 1:20 pm

Végigrágtam magam, jó nagy helyzetet írtál... Egészen kimelegedtem mire a végére értem. Igazából teljesen logikus is volt, hogy Mina családfőként is az átkot akarta megszüntetni, vagy legalább fölé kerekedni, érdekes volt a szövetség a Rotmantelekkel is, egy szóval bebizonyítottad, hogy igazán jó családfő lennél.

Elnézésedet kell kérnem, hogy rajtad teszteljük az új jutalmazási rendszert. Helyzetért 3 kockával kidobott nyersanyagot fogsz kapni. Ez úgy működött hogy megszámoltam hány tétel van az Összetevők és Bolt topicban (97) majd dobtam discordon 3x ennek eredménye képp pedig a következő három random nyeranyagot kapod: Varjúszem, Kén és Jégsapka

Lássuk a következő helyzetet:
Minára nagy hatással volt a testvére halála. Mi lenne ha kiderülne, hogy a testvére él és virul?

Felhasználó profiljának megtekintése

34 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Aug. 16, 2018 8:22 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Vampireunio


/Set prior to becoming a countess/

A smaragd levelek zöldje zenélni tanítja a lelkét. Sugárzik át rajta az éltető nap fénye, ami mondjuk soha nem lesz teljes egészében az övé, ámde akaraterővel sok mindent meg lehet oldani... Természetszerető énje tobzódik és gyönyörködik a látványban, melyet az erdő mutat számára. Apró, színes foltokként tarkítják az egyébként is zavaros zöldet a virágok, valahol a távolban patak csobog, melynek hidege még most is lefagyasztaná a lábát, ám nincs tervei között, hogy beléjüktrappoljon. Pusztán az erdőt járja, figyelmesen, elmélyülve a vadonban, mintha maga is egy lenne közülük.
Egyszer azonban megpillant egy árnyat. Csuklyát visel, akárcsak ő szokta néha, bár már egyre kevésbé, nem sok oka van rá, hogy rejtőzködjön. Csak ott lapul, s mintha őt nézné. Nem tervez menekülni, de közelebb jönni sem. Összekuporodva álldogál egy fa barna törzse mellett, néhány sötét tincs lóg ki a csuklya alól. Egy eltévedt kislány lehet... vagy egy bérgyilkos. Esetleg egy szimpla fosztogató. Vagy valami kultusz tagja. Esetleg egy valódi kultista... Lábai tétován viszik közelebb, lépteivel az ágak s néhány elszáradt levelecske ijesztően roppan a lábai alatt.
- Segíthetek valamiben? - Hangja naivnak és törékenynek hat. Tudja, hogy így hat mindenkire, de nem tud változtatni rajta, és nem is szeretne. Mint ahogy nem is hazudik, hacsak nem elképesztően muszáj... Természetesen az alak nem szólal meg, így közelebb megy. Mina kezei ösztönösen felemelkednek maga előtt, s már készül a varázslásra...
- Szólalj meg, kérlek. Nincs ennek értelme. Ha ártani akarsz nekem, akkor jobb, ha elmondod, miért, különben... - összerezzen. A guggoló valószínűleg nő megmoccan. Csuklyájához ér és lassan, kínzóan lassan s szinte színpadiasan csúsztatja hátra, majd megrázza fejét, hogy haja kellemesebb irányokba rendeződjön, el az arca elől.
Mely arc borzasztóan hasonlít az övére, ugyanaz a hatalmas szemű, szomorú tekintet, pusztán az íriszek színe halványkék, ugyanaz a puha arcél, áll, a szemöldöke picivel sűrűbb, haja hasonlóképp éjszínű és enyhe hullámokat vet...
Biztosan borzasztóan idiótán néz ki, gondolja magában, ahogy körbenéz, hogy minden a helyén van-e. Éjszaka. Erdő. Igen, ő kijött az erdőbe sétálni, és egyébként is, már tisztázva lett jó rég, hogy életszerű álmok nem teremnek csak úgy. Rengeteg értelmes kérdés juthatna eszébe, neki mégis muszáj kimondania a legközönségesebb dolgot, amit ilyen helyzetben lehet: a nevet.
- Ade...?
Hisz még lehet, hogy rosszul látta... vagy kiderülhet bármi... jobb biztosra menni.
- Akkor még emlékszel rám. Ezt jó tudni.
Ééés valami oknál fogva a bűntudat olyan elemi erővel kezdi el marni, hogy legszívesebben elfutna... fogalma sincs, hogy reagáljon, így csak pislog és nézi ezt az arcot. Tényleg az övé. Bár kicsit idősebb, mint legutoljára, mikor látta, vagy inkább megviseltebb, akkor is az övé.
- Ade, te... te hogy... ne haragudj, de te meghaltál. Vagyis... ezek szerint nem, de... - Hát ez kész. Ez őrület. Vagy megőrült, vagy az agya tényleg furcsa módokon játszik vele. Ha ez egy álom, vajon megkönnyebbült vagy csalódott lesz, ha felébred és újra visszakerül a való világba?...
Az Ade arcát viselő valami furcsán elmosolyodik.
- Persze, hogy ezt hiszed. Nyilván. De nem, nem haltam meg. Csak elszöktem, mint te. És elég nehéz volt megtalálni téged, azt meg kell hagyni.
- Micsoda? Kerestél engem? És mióta? Atyaegek, hát... hát... én nem akartam elbújni, mármint el akartam, de nem előled, hanem előlük... - hebeg-habog, Ade pedig mintha megértően bólogatna. De hogy lehet itt?
Hirtelen beugrik neki, hogy látta utoljára. Vagyis nem utoljára, hanem amikor... azon az ajtón keresztül próbáltak vele kommunikálni, és... a leirtott falu... legutoljára éppen az életéért könyörgött... Mindez olyan, mintha valamiféle fátyol mögül nézné. Bűntudatot érez amiatt, hogy már nincs ott a fájdalom, ami anno annyira erős volt. Csak értetlenség maradt, és a vágy, hogy ne essen ő is abba a hibába. Meg a furcsa iszony, amit az apja iránt érez és szintúgy az értetlenkedés, hogy lehet valaki képes ily kegyetlen dolgokra...
...amik ezek szerint nem történtek meg?
- Régóta kerestelek: De jól elbújtál. Viszont most végre megtaláltalak... Nagyon hiányoztál, Mina - lép  hozzá közelebb, s az ösztönei azt súgják, lépjen hátra, de csak áll ott, mozdulatlanul, ahogy a karok köréfonódnak. Az övénél picit alacsonyabb, meleg test, az ismerős illat, a puha hajszálak... hirtelen mintha megolvadja, szétfolyna és tehetetlenül öleli vissza.
- De hogy... én ezt... nem tudom elhinni. - Borzasztó. Szörnyű. Mintha kifordult volna önmagából. Hová lesz ilyenkor a normális viselkedése?! Az életébe beköszöntő nagy fordulatokra sosem tudott normálisan reagálni, ez most sem változott... bár talán a hitetlenkedés az, ami gátolja.
- Az agy manipulálásával foglalkozunk. Nem csoda, hogy nehezen hiszed el. Egyébként is, ha sokk éri az agyadat, akkor sokszor megtörténik, hogy kitalál valamit, ami meg sem történt, hogy könnyebben elviselje...
- Na várjunk, szerinted könnyű elviselni azt, hogy a fejemben él a kép, ahogy el... ahogy elv... - És jönnek a könnyek. Remek.
- Mina... Itt vagyok, nem látod? - s kezébe fogja az arcát, mintha csak holmi kisgyerek lenne, s nem Ade volna a fiatalabb, az ő húga, akit meg kellett volna védenie... - Nem is félsz tőlem, hanem sírsz miattam? Ez az egyik legjobb azok közül, amikre számítottam.
Mintha csak magát hallaná. Már el is felejtette, Ade mennyire hasonlított rá. - Nem tudom. Félnem kéne? Most nem tűnsz valami vérengzőnek... - nevetés szökik ki belőle. Nevetés!
- Nem... Muszáj voltam... segítséget kérni. Én nem akartam őket bántani. Nem. De tudod, ez olyan, mint.... nem tudom, akarsz róla hallani?
Egy pillanatra megáll a pislogásban. Hogyne akarna hallani róla? Mindenről akar hallani. Viszont lelkiekben kissé fel kell készülnie. Most talán megtudhatja, mi volt az oka...
- Persze. Azóta akarok hallani róla, amikor... megtörtént az, ami ezek szerint nem történt meg?
- Mármint mi nem történt meg?
- Hiszen mondtam. Apáék közölték, vagyis... főleg ő... közölte, hogy így nem maradhatsz köztünk, veszélyezteted a hírünket és ilyenek, és... megöltek...
Ade egy ideig csak ráncolja a homlokát, aztán megrázza a fejét. - Alábecsültem, azt hiszem, ennek a családnak az erkölcse alacsonyságát és a mániáját...
- Nem... anyu most már mással él...
Húga felvonja szemöldökét. Eszerint ez neki is új volt. - Igen?... Jó. Helyes... nagyon helyes... ennek örülök - elmosolyodik, s immár mindketten mosolyognak. Ő valóban jobb sorsot érdemel. Csak még meg kell tudnia, hogy voltaképp mindkét lánya él és virul!
- Szóval.. ez az egész, amikor... úgymond átvette a hatalmat fölöttem... igazából olyan volt, ami az embereknél is előfordulhat. Mint a hiszti. Egy örvény, egy spirál, és ha elindulsz benne, nem tudsz kikeveredni.
- Ez ismerős... - Fél, hogy le lesz torkollva, de nem így történik.
- Igen. Csak erősebb, sokkal erősebb. Elegem volt mindenből, elegem volt belőlük, a titkokból, abból, hogy egy friss levegőt nem vehetünk, amikor akarunk, nem szaladgálhatunk csak úgy a mezőn a virágok között, mint a tündék... - Visszatért az ő tündehúgocskája. Aki ugyancsak kedveli a természetet, mint ő... Szeme ismét elkezd fátyolosodni. Közelebb bújik és szorosan magához öleli az ismerős testet.
- Úgy hiányoztál, Ade.
Már nem is létezik az a szörnyeteg, aki anno falvakat irtott. Ez nem ő... egyáltalán nem... - Te is nekem. Tudod, milyen nehéz volt téged megtalálni?!
Bűntudatosan vigyorodik el. - Egy nem feltűnő helyet kerestem...
- Hát az sikerült. Jobb helyre nem is kerülhettél volna. Még szerencse, hogy egy emberfaluban elég feltűnő jelenség vagytok.
- Miért? Teljesen jól beilleszkedtünk. Még zöldséget is termesztek. Meg vannak lovaim.
- Ja... egy gyönyörűséges díszes hintóval, ami egy nemeshez is illene... azt majd elmeséled, honnan van?
- Damien szerezte, ő tudja jól előadni a történetet. De ne aggódj, nem bűnös úton szereztük.
Ade mindentudón elmosolyodik. És mintha kicsit büszke lenne... - Ő az, akivel eljártál találkozgatni már egy ideje, nem?
Ó, tényleg. Ade is hallotta már hírét. Furcsa érzés, a kapocs kettejük között... - Igen. És mindenki folyton össze akar minket boronálni. Hát nem szörnyű? - Pislog egy párat. Ilyen mondatok soha nem szoktak csak úgy kiesni a száján... általában megvárja, míg valaki elindítja a feltételezést és aztán tagadja, vagy simán csak tagad, már elsőre, de viccelni nem szokott vele. Nem volt kinek...
- Miért, tán nem kéne?!
- Dehogyis! Ade... - vált át komolyba. - Nem csak úgy lehet kapcsolat két személy között... - pirul el sokadjára. - Soha nem volt bátyám. Ő olyan, mintha az lenne. Bármi történne, megvédene, jó, persze, én vagyok a mágus, de hidd el, képes vagyok olyan helyzetbe kerülni, hogy szükség legyen rá - forgatja a szemét felidézve néhány borzasztó botor ballépését.
- Elhiszem, hogy jó lehet... jól jött volna nekem is egy ilyen.
- De hát most már itt vagy! És itt vagyok én is. Ugye nem tervezed, hogy csak úgy elmész szó nélkül?
- Nem nagyon terveztem. A terv odáig tartott, hogy megtaláljalak.
Pedig azt hitte, összvissz egy élőlénynek fontos még ezen a világon...
- De ha anya valaki újjal él együtt... akkor talán ha visszamennék, nem is gyűlölnének annyira.
- Visszamenni?... El tudnád képzelni, csak úgy visszamenni? Bezárni magadat megint? Olyan sokmindent láttál kint, nem?
- De, láttam. A tündék eltűntek, a családunk leállt támogatni a háború egyik oldalát, így már lényegében mi is állást foglaltunk... de legalább lenne valami cél. Lenne miért harcolni.
- Nekem így is lesz. Egyébként nem muszáj bármiért is harcolnunk. Együtt maradhatunk és vándorolhatunk, amerre akarunk... hátha egyszer megtaláljuk azt a leejtett kardot megint...
- És mit csinálnál vele?
- Na ez egy jó kérdés.  De nem számít. Egy ereklye lenne, amit megtaláltam. De ne akarj visszamenni... mármint... egyelőre még ne... még járjuk egy kicsit a világot itt kint. Majd meglátjuk. De nem akarom, hogy újra... hogy hónapokon át azt hallgathassam, mit tettél és nézzem, milyen tekintetekkel néznek rád és ne lássák át az egészet.
- Meg kellene keresni a Rotmanteleket. Talán nekik van megoldásuk erre. El tudnák érni, hogy ne veszítsem el az eszem és ne akarjak folyton csak inni... te... te soha nem éreztél...
- Nem - rázza meg határozottan a fejét, és érzi már, hogy a pánik görcsbe rántja a tagjait. Nem.. nem akar olyat érezni, nem akar ártani senkinek. Damien az, aki a legközelebb van hozzá, biztosan őt bántaná elsőnek, azt pedig nem élné túl... egyikük sem. - Megkeressük. Megkeressük őket. Akár holnap útnak indulhatunk és valahogy bejutunk hozzájuk, hátha van valami megoldásuk... - vágna bele akár most rögtön is lelkesen. S Ade szemei csillanása a jutalma.. talán bele is vághatnak holnap... Új célt kapott az élete, új és áldásos célt. És egy személyt, aki nélkül szégyenszemre megtanult élni; bár erre a túlélés miatt volt szüksége. Az ehhez hasonló kellemes csalódásokhoz viszont hozzá tudna szokni. Milyen jó lenne például, ha egyik nap arra kelne fel, hogy nincsen Átok többé...

Felhasználó profiljának megtekintése

35 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Aug. 19, 2018 12:31 pm

Kíváncsi voltam melyik megoldást fogod választani, hogy kiderül, hogy Ade mégsem halt meg hiába mondták neked azt, vagy hogy az egész tragédia meg sem történt. Az előbbit választottad, így most lássuk a másodikat is! Mi lett volna, ha Ade nem kezd vérengzésbe, ha a gyerkkor idilli marad és titeket sose szakítanak el egymástól?

Felhasználó profiljának megtekintése

36 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Hétf. Aug. 20, 2018 10:27 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Borzasztóan idegesítő tud lenni, hogyha egy élőlénnyel kell osztoznod életed minden percében a helyen, ahol laksz. Jó ideje külön szobában laknak, mégis van, amikor egyszerűen csak elbújna, és nem kívánja, hogy bárki megkérdezze, miért olyan fejet vág, amilyet, megcsikizze, ki akarja rázni onnan, mert nem, ez nem katatónia, ez egyszerűen csak... most neki gondolkodni van kedve. Kész.
Ilyenkor persze a szülők rögtön azzal jönnek, hogy milyen volt, amikor a kishúga született. Szörnyű volt akkor is. Néha. Majd' megőrült, mert olyan volt, mintha nem létezne, a lelkesedése egyszerűen csak elporlott a falakon és mindenki valaki teljesen más, aranyos kicsi cuki valakivel volt elfoglalva. Arról folytak a beszélgetések, mit mondott, mit evett, tud-e már járni, és a kedvenc története, amikor "vigyázni" kellett rá, mert ők valamiért nem értek rá, tanácskozás vagy találkozó vagy ki tudja, mi. Vigyázni. Hát mégis miért kéne vigyázni, amikor nincs is itt semmi veszély? - kérdezte kicsi Mina. Ez egy biztonságos torony, biztonságos város, ők a titok őrzői, ide senki se be, se ki innen, körülöttük erdő, minek itt vigyázni bármivel?
Aztán kicsi Ade bebizonyította, hogy egyetlen szem szobában is képes életveszélyt hozni magára. Ekkor pedig kicsit Mina elgondolkozott, hogy vajon ő is ilyen ön-és közveszélyes volt? Ade mindent magára akart rántani, mindent elvinni jelenlegi állapotából, mindent megenni... az agy furcsa dolgokra képes. Például úgy átalakulni, hogy nem emlékszik, hogy ő is volt ilyen valaha.

- Hé, Mina, mit rajzolsz?
Az biztos, hogy ha átnéznek a válla fölött és leskelődnek, akkor nem fog rajzolni semmit, mert lefagy... Sóhajt egyet és fölnéz a plafonra. Díszes és ihletet adó... mint minden körülötte... mint az egész környezete lenne, ha nem zavarnák meg állandóan. Nyel egyet és a kezeiben tartott szénceruzára bámul, mely olyan haszontalannak tűnik most, mintha egy főzni képtelen egyénnek a kezébe adnának fakanalat.
Erről meg eszébe jut, hogy főzni is tanulni kéne, meg egyéb ilyen gyakorlatias, pórias dolgokat, amikhez semmi kedve... eh...
Elvörösödve és önérzetében teljesen megsértve hagyja, hogy Ade kíváncsiskodó szemei rávetüljenek a papírra, amin épp dolgozik. Egy hímnemű egyed található rajta, hosszú és irracionálisan tekeredő ezüst hajjal, ilyen csak akkor lehetne, ha egyszerre minimum öt irányból alkalmaznának rajta szélmágiát. Ezzel tisztában van, de nem érdekli, ha ilyen nem létezik, hát legalább rajzolni lehessen.
- Óóó... Csini.
Hogyne. Persze. Hirtelen kedve lenne eltépni az egészet és kiszaladni a világból. Ám csak sóhajt és megforgatja a szemeit.
- Csak egy rajz. Nem is létezik.
- Dehogynem létezik, ott van. Megalkottad.
S hirtelen mintha hallaná is a hangját a fejében. Ezüstös lenne az is, mint a patak csobogása... ááá, nem, ez túl lányos. Nincs is értelme az egésszel foglalkozni. - Nincs kedved inkább sétálni egy kicsit?
- Nem akarod befejezni? Még nincs kész. Az ott mi lesz?
- A farkasa. - Természetesen kell, hogy legyen neki farkasa. Aki pont olyan, mint ő, nemes, elegáns, ezüstszínű, és... gyönyörű. Lehet, hogy a farkas és a fiú egyébként ugyanazok. Valahol szeretné, ha léteznének, de nem hinné, hogy ez lehetséges. Meg aztán mihez kezdene velük? Az ilyen gondolatok túlontúl ijesztőek. Ha valaki létezne, az biztosan nem olyan lenne, mint ahogy azt ő szeretné és elképzelné. Az túl tökéletes lenne.
- Biztos nincs kedved sétálni?
- Dehogynincs! Csak kíváncsi vagyok, mit rajzikálsz.
- Rajzikálj magadnak is egyet...
- Jó. Holnapra rajzikálok! Illetve a holnap végére, mert hát ma séta...

Éjszín csillogó lombok veszik körül őket, ahogy a házak között surrannak ki. Odabent egyetlen ablak sincs, amit Mina eléggé nehezményez. Imádja a hold fényét például. Tanulta persze, hogy a sötét tündék azok, akik ebből energiát is tudnak meríteni. Szeretne ő is az lenni. Sötét bőrrel és.. a szeme színe talán maradhat. De annyira szépen nézne ki fehér hajjal. Egészen a fenekéig érne, majdnem, mint most. Mekkora szívfájdalom volt, amikor levágták... most már tudja, rossz ötlet volt. Soha nem szabad hagyni, hogy az egészet levágják, csak éppen picit, hogy a szálak feléledjenek és újult erővel csapjanak bele a növekedésbe. Rövid hajjal élni túl egyszerű. Nincs benne semmi kitartás, és mindig egyforma. Ha már annyi sok vámpírnak egyforma színű a haja, legalább a hossza ne legyen ugyanolyan.
Mina mestere a fonásoknak is. Magán persze sokkal könnyebben gyakorol... olyan tekintetben, hogy a maga haját nem fél húzni, bár olyan hangokat képes kiadni fésülködés közben, mint egy kisfarkas, akit éppen nyúznak, de Ade hajához olyan remegő kézzel ér hozzá, ugyanis egyetlen mozdulat és máris fájdalmat okozott. Ennél jobban csak azt utálja, ha őt fésülik.
Ade haja most is az ő keze munkáját viseli. Két kicsi copfba van fonva a picit hamuszínű, feketés hajzuhatag. Végükön szalag, mely libbenve hullámzik utána, ahogy egyik kőről a másikra ugrik. Ki ne ficamítsa a bokáját... Az aggodalom, hogy valami rossz történik velük idekint, ott munkál a lelkében mindig. De öröm minden egyes pillanat, ahogy szemét ráveti egy-egy fára, lombra, egy épületre ahol a náluk kevésbé nemes vámpírok élnek. A felfedezés, a vad szabadság öröme, mely ott csilingel mélyen a mellkasában, idióta nevetésre sarkallva néha. Tücskök ciripelése kíséri őket, ahogy a két árny, a két kicsi lány surran az éjszakában. Képzeletükben bérgyilkosok kelnek életre, akik ezüstösen csillogó pengével vadásznak rájuk. Szívük izgatottan dobog mellkasukban, ahogy egy jó fedezéknek ítélt kő mögé bújnak, s nagy levegőket véve pislognak ki amögül, kezükben képzeletbeli varázskönyvüket tartogatva. Ade elkiáltja magát, halandzsázva valamit, mely a kívülálló számára semmi jelentéstartalommal nem bírna. Ez azonban egy varázslat, mely a gonosz, sötét árnyakat elűzni hívatott. Van ezenkívül varázsszavuk fény idézésére, tűzre, vízre, viharra, arra is, hogy a cuccok csak úgy kipotyogjanak valaki zsebéből - kiváló, ha valaki tolvajokat akar lebuktatni -, és egy fonómágia is, bár Mina még mindig jobban preferálja kézzel végrehajtani a dolgot, úgy több benne a kreativitás.
Aztán azt játsszák, hogy Ade egy vadmacska, Mina pedig farkas, s üldözik egymást. Fújnak, fújtatnak, egymás ruhájába kapnak és megcibálják azt kicsit. A vészes harcjelenet közepette néhány szunnyadó fácán riad arrébb, olyan hangot csapva, hogy szegény lányok szíve jobban megáll, mint a magát zsákmánynak képzelő madáré. Sokáig nézik a távolodó szárnyas sziluettjét a horizonton. Úgy tetszik, átalakul sárkánnyá, mely a legjobb dísze az éjjeli égnek. Mély, vad üvöltést vél hallani lelke legmélyéről.
Meglát a távolban egy szimpatikusnak tűnő fát, s rohanni kezd felé. Büszkén és figyelmesen kapaszkodnak kezei s lábai egymás után, figyelve a helyes kitámasztásra, arra, hogy egyik kezével mindig kapaszkodjon valahol, az ágak tövére lépjen és a túl vékonyakat hanyagolja. A szél, minél magasabbra jut, annál inkább lengeti a fát, melyen tartózkodik. A kéreg összepiszkolta a kezét, de nem érdekli. A mélységbe bámul s elképzeli, ahogy sárkánya visszajön érte, egy fekete, denevérszerű sárkány, díszes szarvval és ébenesen csillogó csodás pikkelyekkel, s hagyja, hogy gazdája ráhelyezze kis súlyát. A fa mozog, Ade közeledik szintén fölfelé. Behunyja a szemét és hagyja, hogy picit elszédüljön... úgysem fog leesni innen, hisz erősen kapaszkodik, kezei megtartják. A kezében a sorsa, képes megmenteni magát. És Adét is. Bármitől.

- Alig jön rám. A másik lesz a jobb.
Fontos kérdés, hogy miféle öltözéket erőltessenek magukra a bálon. Azt mondjuk nem teljesen tudja, milyen okból is lesz a bál. De nem lényeges, tudnak majd egy jót szórakozni, megismerni újabb családtagokat.
Adelinen jelenleg egy aranyszínben tündöklő, pontosabban mélyarany, könyökig érő ujjal rendelkező és szoknyarésznél pedig térd alá érő női ruha van. Azonban elég szűkös, még Mináé volt, amikor kisebb volt. Húgát nem lehet kövérnek mondani, így csakis a csontozata lehet hibás a dologért. Viszont erről nehéz őt meggyőzni...
- Rám se jönne. Egyébként is, a bordó szín sokkal szebb szerintem. Jó lesz az.
Ade sóhajtva kikászálódik az arany ruhából, majd fölemeli s lefitymálón méregeti előző választását, egy fekete csipkés, sötétvörös dresszt.
- Nem közönséges mindig a vér színébe öltöznünk?
- Én nem csak a vér színébe öltözöm, hanem a szilváéba, az éjszakáéba, a... hát... kökényébe, vagy nem is tudom... sőt olykor még a napéba is.
Bár a sárgát ki nem állhatja. Azazogy sárga ruhája alig akad, ez a szín nem néz ki jól fizikai adottságaival, és annak színeivel.
- De neked jól áll a vörös. Viszont az én szemem kék. Milyen ez már? Hogy lehet egy vámpírnak kék szeme?
- A könyvben, amit olvasok, a sötét tündének van világoskék. Pedig nekik is vörösnek kéne lennie. Vagy olyasminek. De ez biztos olyan, mint az embereknél a sötét haj, ritka, de megesik. Ne is legyen mindenki egyforma. Eh... elég az, hogy mindenki fekete hajú, már ezt is unom...
- Befestheted bordóra... - vigyorodja el magát a húga nagyon, nagyon gonosz arckifejezéssel.
- Ugye nem a vérre gondolsz? - Ade csak a plafonra forgatja szemeit, szélesre húzott szájjal. - Persze, hogy aztán kész ragacsos legyen...
- Vagy valami porral fehérre...
- Brrr... hogy viszketnék utána!
- Vaagy... fetrengőzz bele a fűbe, és zöld lesz, mint a ruhád. Esetleg mártsd bele valami gyógynövényfőzetbe.
- Egyre jobb. Jó, hogy nem már kökényt kenjek rá.
- Az se rossz ötlet.
Mina inkább úgy dönt, színes szalagokat fon a hajába, ezzel oldja meg a devianciát. Pár perc szenvedés és néhány hajszál elvesztése után kész is a frizura. Befonja Ade haját is, majd bemászik lila ruhácskájába. Ekkor kopogást hall az ajtón és szokás szerint görcsbe rándul a gyomra.
- Lányok, kész vagytok?
- Kész! - kiáltanak vissza kórusban, majd összenevetnek. Izgatottan csapják össze tenyerüket, majd beállnak az ajtóval szembe, s amikor anyu kinyitja az ajtót, szívják magukba az elégedettséget, amit az arcán látnak.
- Nagyon gyönyörűek lesztek... vagytok. Remek, így jöhettek is, fordulj csak körbe, Ade...? Tökéletes!
Apu haja ugyan már nem hosszú - sajnos -, de éjszín és növénymintás öltönyében ő is nagyon elegáns. Ők összekarolva, a lányok pedig csak egymás mellett, kihúzva magukat lépdelnek, ünneplőcipőik hűvösen-érdesen koppannak a padlón.
A terem, ahová érkeznek, hatalmas, körben a falon tele gyertyák, a viasz mint díszítőelem folydogál szinte lefelé rajtuk. Vagy öt hatalmas csillár lóg a mennyezetről. Egyszer hallott egy történetet, melyben egy ilyen ráesett valakire... azóta kicsit fél tőlük.
- Szerinted lesz valaki, aki nem Nachtraben?
- Hát remélem...
Az ilyen különleges vendégek érkezése mindig öröm. Mert bár valahogy kimondatlan törvény, hogy a Nachtrabenek Nachtrabenekkel egyesülnek és házasodnak, valahogy mindig is arra vágyott, hogy egy ilyen ünnepélyen kifog valami csinos kis Neulandert vagy akármelyik más családból érkező szépséget, és együtt maradhatnak. Lehetőleg legyen azért haja. A hajat nem szabad bántani.
Megannyi ez utóbbi követelménynek megfelelő Nachtraben-ifjú sürög-forog már a teremben, hajuk lófarokban, szalaggal összekötve, ételeket cipelnek díszes tálcákon. Mina szeme a falikárpitokra téved, melyen denevérek és hollók járnak táncot.
Egyszer csak elkezd szólni a zene, mindenféle bevezetés nélkül. Szabad és kötetlen, ellentétben a jelenlévők ruházataival. Fűzők, öltönyök, elegáns kabátkák, felnőttek, idős férfiak és nők, elegáns középkorúak, kis kamaszok, cserfesek, nevetgélősek, apró szaladgáló kisgyermekek élénk színekben. Átlátszó üvegpoharakban állatok vérét szolgálják fel, mint ínyencség. Persze nem szabad ebből se sokat inni, olyasmi, mint embereknél na meg sötét tündéknél az alkohol.
Ade rögtön kézen fogja és pörögni kezd vele. Mindig is jól bírta a szédülést, azaz az anélkül való pörgést, így neki is feszül az iramnak rögtön. Körülük libbennek arrébb a népek, nehogy a lányoknak ütközzenek. Itt-ott elkap egy elismerő pillantást. Őszintén mosolyog pár szép ifjúra és kedves hölgyre, akik aztán folytatják a társalgást aktuális partnerükkel.
A zenészek, kik vonós hangszereikkel idéznek hangulatot, mely sötéten száguld és kanyarodik, akár holmi tengeri lény csápjai, vagy a futórózsa a falon, a bejárat mellett rögtön jobbra állnak. Hálás nekik, amiért színeket festenek a csendbe. Hirtelen rajzolni támadt kedve. Rajzol egy másik fiút. Sokkal színesebb lesz, színes ruhája lesz és talán egy sárkánya.
Lassan elfáradnak a pörgésben, és megállnak kissé kifújni magukat. A terem egyre telik, újabb és újabb ruhaköltemények ingáznak be rajta kísérővel vagy anélkül.
- Kisasszonyok? Szabad lesz valamelyikük? - szólítja meg hirtelen őket egy hang és szinte egyszerre, ijedten kapják fel a fejüket. Egy magas hímnemű egyed áll előttük, talán kicsivel idősebb Minánál. Haja ellentétben a többséggel nincs összefogva, szabadon terülnek vállára a szénszín tincsek. Szeme pedig vörös. Olyan kedvesen néz rájuk, olyan szabadon és őszintén... De most válasszanak maguk közül egyet, komolyan?
- Há... hát, végül is, mindketten. De van olyan tánc, amiben hárman táncolnak?
A fiú fölnevet, kellemes mély, lágy hangon. - Lehet olyan is. De ha kettesben akarnak, akkor a másikukkal majd táncol a bátyám. Derrick? - pillant jobbra, majd a tömegből kiválik egy újabb, eddig valamiféle felnőttekkel beszélgető fiatalember. Valóban észlelhető a hasonlóság köztük. De mintha ikrek lennének, csak az ő öltönye sötétkék, nem fekete.
- No jó, Ade, válassz, kérlek, te vagy a fiatalabb.
Az említett magas hangon felnevet, zavartan, Mina pedig hasonlóan zavartan mosolyog.. de ha ketten vannak, sosem fél annyira a kudarcoktól. Arca tűzforró.
- Nos, jó... Akkor én... téged választalak. Bár még nem tudom, hogy hívnak. - lép kecsesen megszólítójuk oldalára, Minát pedig kézen is fogja nyomban a Derrick nevezetű. Büszkén és boldogan igyekszik nem elesni, nem rálépni a lábára és nem nekimenni senkinek. Magába szívja a zenét, az illatokat, a mozdulatokat... közben hallja azt is, ahogy Ade és Herr Névtelen tanácskoznak.
- Wulfrick.
- Von Nachtraben?
- Áh, a kisasszony kedveli a formalitásokat...
Pedig biztos benne, hogy Ade nem ezért kérdezte. Derrick huncutul rámosolyog, ő pedig engesztelőn viszonozza a gesztust, próbálva nyugodtnak és vidámnak látszani s leplezni picike csalódottságát. Mindenki Nachtraben itt. Örömködnek és táncolnak, s titkokat szövögetnek, miközben Észak és Dél háborút vív egymással...

- Egy... angyalsárkány?! És mégis miért avatkozunk bele, ha eddig olyan jól elvoltunk itt? Miért kéne eldobnunk a biztonságunkat?
- Kislányom, itt a világ dolgairól van szó. Egyébként is, Johannes szerintem már meghozta a döntést.
- De apa, elég magasan vagyunk a ranglétrán ahhoz, hogy érjen valamit a szavunk! Még meggondolhatja magát...
- Mina, az csak... Menekülés lenne. Ha úgy döntünk, nem avatkozunk közbe, nem nyújtunk segítséget, attól a háború ugyanúgy folytatódik. Át kell adnunk valamennyit a hatalomból, aminek a birtokában vagyunk. Különben mégis mit érünk?
Fájdalmas, de mintha kissé magát hallaná... Azt hitte, biztonságban lehet itt. Hogy ez a kis burok megvédi majd mindentől. Hogy nem kell ebbe a kicsinyes, mocskos világba belenyúlnia tiszta, fehér kezének. De a vezetőség nem így döntött, vagy nem így látszik dönteni. És ott vannak az éhező gyerekek, a szerencsétlen emberek, az elhivatott keresztesek, papok, lelkészek, kik latinul vagy saját nyelvükön prédikálják, mit igaznak hisznek... annyi eltévelyedett kis hangya. Mi lesz ebből?
Úgy érzi magát, akár egy kisgyerek. Pedig a varázsképességeik nem utolsóak, ha valamiféle csata törne ki itt, akkor... ott az éjláng, s annak folyékony formája, a megannyi illúzió... Ők lehetnének a két máguslány. Kikről mindig megkérdezik, vajon ikrek-e, aztán csak csodálkoznak, mikor kiderül, hány év is választja el őket. Egymás tükörképei, a vörös és a kék szemű. Milyen szépen mutatna papíron egy kép, két arc fele látható, az egyik ő, a másik Adelin...
- Mindegy is... én... azt hiszem, rajzolok valamit. Majd szóljatok, ha szükség lesz rám.

Felhasználó profiljának megtekintése

37 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Hétf. Aug. 27, 2018 4:27 pm

Aranyos helyzet volt, és tényleg látszik mekkora hatással volt Mina életére a huga elvesztése. Szépen oldottad meg a feladatot a kis jelenetekkel minden életkorból, reflektálva a boldog gyerekkorra, de még a jelenre is, bár azt hozzá tenném, hogy ugyebár Abaddón megidézése teljes mértékben Johannes von Nachtraben hibája, ahogyan a mélységi Erborosh bebörtönzése (és az ügy elfuserálása) is, ez adott volna az egész sztorinak egy extra ízt, de így is teljesen jó volt. (És ez meg is ihletett egy későbbi helyzetre, de addig még van kettő a sorban amit meg akarok veled íratni.)

Ezért már jár a jutalom, és mivel el lett fogadva az ékszerész pályázatod úgy döntöttem megelelőlegezem a kötelező ékszerész nyersit is.
Ékszerésznek:
Kovahomok

A két random:
Len
Topáz

Következő helyzet:

Mina ajtaján egyszer csak kopogtatnak, az ajtóban pedig egy nagyon fess vámpír fiatalúr áll, bizonyos Peter von Neulander, Simon nagyúr unokaöccse. Egy papírrla tudja igazolni, hogy még gyermekkorotokban megegyeztek a családjaitok a házasságotokról, és hiába szöktél meg a családodtól, ennek ellenére a saját becsülete meg egyéb ilyen hóbortok érdekében még így is el akar venni. Hazavinni nem akar ha nem akarod, és egyébként rendes pasinak tűnik. Mit teszel ekkor?

Felhasználó profiljának megtekintése

38 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Aug. 30, 2018 2:39 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
A grófnő kényelmesen nyújtózkodik ágyában, és éppen egyik oldalról a másikra fordulna, amikor olyan dolog történik, amelyre kastélyuk nyugalmában és biztonságában a legkevésbé sem számított: kopognak náluk. Erre persze nem jön rá rögtön, egy láncreakciónak kell lefolyni, mire a felismerés eléri elméjét, hiszen először az immár grófnak kinevezett Damien Nightwind kopogtat az ő szobáján. Miután nagy nehezen sikerül az ébrenlétbe küszködnie magát egy jó adagnyi folyékony ködön keresztül, kinyitja szemeit valamennyire, és inkább szemöldökét felhúzva, kérdőn pislog a szintén álmosnak tűnő behatolóra, hogy mi végett ébresztette fel ilyen korai órán. Na várjunk. Damien is álmos meg ő is? Akkor mikor is lehet? Körbenéz, megállapítván, hogy sötét van, a függönyök mögül alig szivárog át valamennyi a hold fényéből, de nyilvánvalóan éjszaka kell, hogy legyen.
- Bocsi, hogy zavarlak... - Igen. Címek ide vagy oda, akkor is ez lesz a hatásos hozzászólás. Soha nem fognak egymással úgy beszélni, mint valami főnemesek, nem, arról már lekéstek. Esetleg viccből. - Valaki kopogott. Azt mondtam, várjon, szólok neked, konkrétan a nevedet mondta, téged keresett... egy Neulander.
Rengeteg gondolat cikázik végig az elméjén, azonban csak ennyit képes kimondani: - Rendben... majd... mindjárt... megyek....
Tehát egy másik vámpír kereste őt. Név szerint. Viszont nem Nachtraben, vagyis nem a drága család "üldözi" ismét. Eléggé meglepő lenne, ha ehhez egy diplomata segítségét kérnék, nem rájuk vallna. Viszont nem okozhat veszélyt, hiszen akkor Damien nem ilyen nyugodtan jött volna szólni. Lehet, hogy valamiféle ajánlata van.
Ez és még sok más kering a fejében, ahogy belebújik egy a kényelmest és elegánst egyesítő ruhába, melynek fő része lila, az ujjai fehérek és egyre kiszélesednek, ahogy kézfejéhez közelítenek. Egy elegánsabb fekete saruszerű lábbelit vesz föl, mely utcákon azért megnehezítené a járást, ha nem egy vámpírról beszélnénk, aki tud lebegni. Bemutatja haját a fésűnek, azonban gyorsan búcsút is mond neki, ugyanis a mai nap úgy tűnik, megint összevesztek, nincsenek túl jóban, talán egy kis külön töltött idő majd segít ennek a kapcsolatnak. Amint kész, belenyúl minden nap tisztított mosdótáljába és felfrissíti kissé az arcbőrét, hogy ne úgy fessen, mint egy nyúzott denevér.
- No, kész vagyok... - esik be úgymond Damien szobájába, aki ijedten fordul felé, majd tekintete elismerőbe vált.
- Szép leszel. Vagyis vagy. Mindig az vagy.
- De mondd csak, mit is akart pontosan?...
- Azt... hiszem, jobb, ha te beszélsz vele.
Mintha enyhe pír lepné el a sötét tünde arcát. Mina homlokot ráncol. Mi jöhet hát még itt? Vállat von és megindul lefelé a lépcsőn. Hála a szerencsének, nem csigalépcső. Ha csigalépcső lett volna az épületben, félő, hogy sokkal tovább tartott volna a felújítás, azt ugyanis ki nem állhatja, akármennyire is gyönyörűek...
Szívében izgalommal s aggodalommal tekerednek rá ujjai ajtaja kilincsére... majd vesz egy nagy levegőt és kinyitja azt.
Valóban egy vámpír áll vele szemben. Ápolt barna haja úgy omlik a vállaira, hogy elképzelhetetlen, milyen módszerrel sikerült azt a rengeteg szálat ilyen szépen egymás mellé fésülni. Márványfehér bőre mintha kissé pirosas lenne, csakúgy, mint Mina tükörképe szokott lenni, amikor tükörbe néz, vérszín szemei pedig őszinte várakozással néznek rá.
- Üd...vözlöm. Szép napot. Estét. Wilhelmina von Nachtraben - nyújtja a kezét, és eszébejut, milyen gyakran nyújtja mostanában a kezét, pedig talán nem kéne, hm, mindegy is... Talán a történelem elvisel egy, a szokványos illemtől eltérő vámpírt. A Neulander furcsállóan, de azért hálásan fogja meg a kezeit, kézszorítása se nem túl erős, se nem túl gyenge.
- Üdvözlöm, kisasszony. A nevem Peter von Neulander. Elnézését kell kérnem, amiért zavarom, de... azért jöttem... - ekkor Peter elkezd turkálni szép fekete kabátja zsebeiben, majd elővesz egy lapot, melyen cirádás betűk villannak a lány szemei elé. - Ezen dokumentum szerint az ön édesapja, Adolf von Nachtraben és az én nagybátyám, Simon von Neulander eljegyezték a család születendő gyermekeit. Azok volnánk mi. - hadarja zavartan, fel sem merve pillantani Mina egyre táguló szemeibe. Apa... Komolyan képes voltál... Komolyan, ez mégis miféle szokás már? Hát mik vagyunk mi, valamiféle ember-arisztokraták? Ráadásul én azt hittem, hogy a családom nagyon is ellene van a más családokkal való keveredésnek... - kergetik egymást a kérdések és válaszok, s csak azt veszi észre, hogy a csönd figyel rá.
Nem tudja nem újra végigmérni beszédpartnerét és belegondolni az olvasottakba. Eljegyezni. Akkor ez azt jelenti, hogy hozzá kéne mennie feleségül? Csak így? Hogy nem is ismeri?
Ami a legzavaróbb, hogy voltaképpen elképesztően aranyos és vonzó figurának tűnik. De... de hát... ez még valami trükk is lehet, és egyébként is, ez alapjaiban változtatná meg az életét...
- Hm... Értem. - Megint csak nevetne magát. Hogy lehet erre ezt mondani? De mégis, mi mást?
- Természetesen nem kényszerítem, hogy azonnal döntsön. Pusztán azért jöttem, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy...
- Erre a lehetőségre... értem...
- Jól van, kisasszony?
- Hogy én? Persze! Nem vagyok az az ájuldozós fajta... - különben nem szereztem volna meg ezt a kastélyt -, csak... nos, őszingén, meglepett - nevet fel halkan.
- Nem is csodálkozom. Azt is tudom, hogy már nem nagyon tartja a kapcsolatot a családjával. Hisz ha nem így lenne, akkor... akkor most ott lenne a Nachtraben-toronyban, és nem itt.
- Hát igen.. tettek róla, hogy ne akarjam... nem mondhatni, hogy az én döntésem volt, illetve az volt, de... áh, mindegy, hagyjuk a családomat - legyint. Be kéne fejeznie a folytonos beszédet. Ha ideges, mindig többet jártatja a száját, mint kéne.
- Nem terveztem kérdezősködni. - emeli föl a kezeit. Persze, egy diplomata nyilván tudja, mikor nem szükséges kérdezni.
- Köszönöm. Bár... nos... szerintem kerüljön beljebb. Készítek valamit enni és inni és akkor... - akkor megbeszélhetjük, mi a fene is ez az egész...
- Köszönöm, kisasszony.
- Hívhat nyugodtan Minának.
Peter elmosolyodik, tetszik neki a név, de a zavarát még mindig nehezen küzdi le. Mina viszont készségesen arrébb lép, egy kézmozdulattal beinvitálja az ajtón, majd a kastély főépületének földszintén rögtön ott is a bejárat mellett balra fordulva az étkezőhelyiség, oda vezeti.
- Egy pillanat, fölszaladok, szólok Damiennek, hogy egy darabig elfoglalt leszek.
- A világért sem tervezem rabolni az idejét. Írhat is levelet akár...
Hogyne, rögtön, és mit csináljak? Áradozzak benne a két szép szeméről? Áh, nem, inkább a hajáról, az tényleg gyönyörű... na a fene, abba kell ezt hagynom.
- Nem, én szívesen... pár perc. Sem. - biztosítja, majd sarkon fordul és sietve tipeg fel a lépcsőn.

Damien idegesen várakozva üldögél a szobájában, és azon veszi észre magát, hogy nem csinál semmit. Szinte megváltás, amikor végre nyílik az ajtó. Mert hát, kopogni már minek is...?
- El akar venni feleségül. - jelenti be lihegve a beeső Mina, majd bezárja az ajtót és körbenéz, némi megnyugtató biztonságra vágyva az ismerős szobában.
- Tudom.
- Tudod?!... Ja, persze, te beszéltél vele először...
- Nagyon ijedtnek tűnsz. - mosolyodik el halványan. Vicces Minát így látni. Szinte bármilyen apróság képes zavarba hozni, nem csoda, hogy egy ilyen ajánlat lassan túllő a célon.
- Mi legyek? - kezd el fel-alá lépkedni a szobában. - Ugye biztos, hogy nem hamisítvány az a papír? Mert ha át akarnak verni...
- Nem hinném, hogy át akarna verni. Őszintének tűnt. Olyasminek, mint te. - ez nem volt jó ötlet, jelzi a félelmetes szemvillanás a vámpír részéről. - Miért? Elképzelhetetlennek tartod, hogy összeilljetek?
- Tényleg bátorítani akarsz?
- Miért ne? Mármint... nem elképzelhetetlen, hogy jól kijönnétek.
- Házasságról beszélünk! Érted? És mit kéne csinálnom, odaköltözni a Neulander-toronyba?
- Van egy saját kastélyod, nem hiszem, hogy ne tarthatnád meg...
- Mit csinálnál egyedül egy kastélyban?! - Belegondolni, hogy itt hagyja ezt a helyzet, miután annyit dolgozott vele... szörnyű és borzongató.
- Hát azért - mosolyodik el csendesen - vannak ötleteim.
Kedve lenne megharapni ilyenkor. - De... Még nem is ismerem!
- Szerintem menj és beszélj vele. Várj.. ugye nem küldted el?
- Dehogyis! Lent vár, azt mondtam, készítek neki valamit enni... nincs túl közel a Neulander-torony...
- Ó...
- Ne ó-zz itt! Inkább ne is szóltam volna neked?
- Mina, nyugi... nem vagy kötelezve semmire... - áll fel és fonja a lány köré karjait. - Mindig itt lesz az átkozott-bátyusod, ugye tudod?
Bátyus? Mi? Most komolyan kimondta ezt a szót? - Ja, tényleg, vele is közölnöm kell majd, hogy az átkozott-bátyusom vagy. - vigyorodik el. Szinte biztos benne, hogy ez lesz Peter első kérdése, már ha rá mer kérdezni. Hálásan ölel vissza, majd erőt gyűjt...

- Ez a hús valami fenséges.
Mina elégedetten nézi, ahogy Peter majszol az asztalánál. Szerencsére ő nem éhes, így nyugodtan tud álldogálni a fal mellett és mosolyodni.é Mindig öröm, ha ízlik a főztje/sültje valakinek... de most komolyan háziasszonyt akarnak belőle csinálni?
- Olyan rossz nézni, hogy a ki... hogy csak ott állsz. Nem ülnél le és ennél te is?
- Éhes nem vagyok, de szívesen leülök, ha úgy könnyebb.
A magára erőltetett nyugalom lassan kezd természetessé válni, ami áldásos. Kihúz egy széket a férfi mellett és melléül, oldalról nézi a profilját és valóban nem lát rajta semmi olyan torz vonást, mint ami azok arcán szokott lenni, akik sok szörnyűséget láttak, sokat hazudtak már és hozzászoktak a színleléshez. Kisimult és boldog életet látott ez az arc, talán kissé naiv is, olyasmi, mint amilyennek saját magát látta. Drámaian persze eljátszadozott már a gondolattal, hogy óh, mennyi sötétet látott már ő a háború alatt.. de nem igazán. Kilábalt belőlük, mindből, és nem érzi úgy, hogy megtörték volna. Inkább erősebb lett. Nem ölt meg olyanokat, akiket nem volt muszáj. Sokkal többeket is megölhettek volna, de legtöbbjüket csak eszméletlenné tették.. persze a déliek kezébe így is odaadták a hatalmat, amivel megtámadhatták az adott helyet, így lehet, hogy később ők is meghaltak... de...
- Mi bánt?
Peter észrevette a bűntudatot az arcán. Nem... nem titkolózhat előle. Ha már megadta neki a bizalmat, hogy idejött és előadta a kérelmét, akkor őszinte lesz vele. Meg mert... ő ő maga.
- Peter, én... tudja, hogy miért kaptam ezt a kastélyt?
- Úgy tudom... jutalmul kapta a Dél dicsőségéért végrehajtott hősies küzdelmeiért.
Halkan felnevet. - Így is mondhatjuk. Nos... hát... igen, harcoltam. És sokakat meg kellett ölnöm. Nem akartam, de ez volt a feladatom. Ez most őrültnek hangozhat, hiszen fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor mi a csudáért vállaltam... de... úgy éreztem, hogy ezt is muszáj. Én lennék a legboldogabb, ha máshogy meg lehetne oldani a dolgokat, mondjuk mint ti szoktátok, diplomáciával. De egyáltalán nem mindenki vevő erre. Vérre éhesek és bosszúra, mert ártottak nekik, vagy mert pénzt kapnak érte. Én csak... azt akarom, hogy vége legyen egyszer. És attól félek, még sok szörnyűségben kell részt vennem ezért. De el kell hinnem, hogy oka van...
Megint belelovalta magát monológjába, olyan helyekre keveredett, ahová a kétségbeesés hajszolta.
- Van értelme, amit csinál.
- De nem érti? Csak azért mondom ezeket, mert tudja, hogy ez lesz a válaszom! Ez is csak irányított beszéd. Csak... kell valami, ami megnyugtat, hogy a jó utat járom. Látja? Itt ülök ebben a gyönyörű kastélyban, mikor az emberek nagy része örül, ha van egy parasztkunyhója és van mit ennie, meg se kellene szólalnom... erre azon aggódok, hogy erkölcsileg mennyire elfogadható, amit teszek...
Azt hiszi, elássa magát. Jönnek, hogy elvegyék feleségül, ő meg csak panaszkodik. Jellemző.
- Mert maga erkölcsös. És észrevette, hogy már megint magázódunk?
- Igen, de nem érdekel. Köszönöm... köszönöm, hogy meghallgatsz.
- Igazán szívesen. Öröm egy olyan lélekkel találkozni, mint te. Azt kívánom, bárcsak segíthetnék, hogy ne ezt érezd. Azt mondanám, nem szükséges tovább harcolnod ezt a háborút. De hogyha a lelked ezt kívánja, akkor akármennyi vagyont és javat biztosítok, vagy biztosítanak, nem lesz elég, igaz? Mert nem érzed úgy, hogy megérdemled azt.
- Nem, nem én, tényleg igazán hálás lennék... Azt mondod, sosem lehetek boldog?
- Mics... nem, dehogyis...
- Felejtsd el, nem vagyok teljesen az eszemnél.
Az egy mosoly, ott az arcán? Az egy mosoly?! - Ezt vegyem bóknak?
- Peter... mit tudsz rólam pontosan? Mármint, mi ösztönzött arra, hogy ennyi idő után idegyere most...
- Nem a kastély, abban biztos lehetsz. Nem voltak efféle hátsó szándékaim.
- Én nem arra gondoltam... áh, ez egyre rosszabb lesz - temeti kezeibe az arcát. Nem megy ez neki. Mikor fogják már föl végre, hogy a normális szociális viselkedés távol áll tőle?
- Nem kötelező semmit sem tenned, Mina. - nehezére esett kimondani a nevet, ám végül mégis sikerült. Valóban, ha kimondják a neved, az megnyugtat kissé. Bizalmat sugároz és biztonságot. De vajon elfogadhatja ezt? - A döntés rajtad áll.
- Épp ez a probléma. Hogyan tudnék dönteni ilyen hamar?
- Annyi időt kaphatsz, amennyit csak szeretnél. És hogy mennyire ismerlek? Nos, amennyit eddig láttam, az a legkevésbé sem okozott csalódást, azt kell mondjam...
- Ezek szerint voltak elképzelések... - Fejezd már be. Nyilván voltak.
- Az elmémet nem tudom leállítani sajnos...
- Ezt megértem. Én sem. - Fejezd már be, nem hallod?!
- De ha őszinték akarunk lenni, és úgy veszem észre, az szoktál lenni, akkor az az igazságos, ha én is eláruljak mindent, ahogy megérdemled. Nem értek egyet azzal, hogy a családjaink döntése befolyásoljon minket. Rengeteget gondolkoztam rajta, mit tegyek, mire arra az elhatározásra jutottam, hogy eljövök ide. Hiszen... mégis csak furcsa. Nem gondolod? A Nachtraben és a Neulander család egyesítése... Nemrég találtam meg ezt a papírt és én is alig hittem a szememnek. Nyilván tudod, mik az általános vélemények a családoddal kapcsolatban.
- Persze. Titkolózósok és nem beszélünk róluk.
- Nos... hogy úgy fogalmazzunk, nem a legpozitívabbak. Viszont egy ilyen szövetség létrejöttével... nem. Bocsáss meg. Nem ezt akarom. Nem azt akarom, hogy a feleségem egy diplomáciai eszköz legyen, a legkevésbé sem.
Mina annyira megkönnyebbül, hogy azt semmilyen sziklás hasonlattal nem tudná kifejezni. - Ezt... jó tudni. Egyébként tényleg, jó lenne egy ilyen egyezség. Csak az a probléma, hogy... már én sem igazán tartom velük a kapcsolatot. Én és a Nachtraben család két külön dolog vagyunk már, így diplomáciailag legfeljebb az én és Damien együttműködését tudom ígérni. Persze adott esetben lehet mozgósítani a falvakat is...
Csak most tűnik fel neki, hogy Peter közben végzett az ételével. Az vajon hogy fogyott el, miközben beszélt, és nem is tűnt fel, hogy teli szájjal tette volna?... Ügyes. Ráadásul egyetlen hajszálát sem érintette az étel. Komolyan, ennyire precízen étkezni még ő sem tud.
- Értem. Nos, igazából úgy terveztem, hogy ez a találkozás majd segít eldönteni, mit is tervezzünk.
- Sajnálom, de nem... krízishelyzetben elképesztően őrülten tudok viselkedni. Sajnos ha a mostani alapján akarsz megítélni, az talán... nem jó ötlet. Nem vagyok mindig ilyen, esküszöm. Tudok normálisabb is lenni. Meg... kevésbé.
A férfi kedvesen és megértőn mosolyog. Remek. Legalább nem neveti ki, ez is valami... Azt hiszi, kérvényezni fog egy ásót nemsokára, hogy eláshassa magát valahová jó mélyre. - Látom, hogy ideges vagy, és meg is értem. Ha gondolod, várok hónapokat is. Sőt, akár éveket is.
Nehézséget érez a szívén.... - Éveket?... De... nem teheted ezt. Nem zárhatod el magad a külvilágtól és bárki mástól, akire esetleg sokkal jobban vágysz, mint valakire, akivel összekötne egy papír.
- Az a valaki történetesen az egyik legkedvesebb személy, akivel életemben találkoztam.
- Ezt.... nem tudhatod már most! - rázza a fejét kétségbeesve.
- Nem mondtam, hogy elzárom magam. És neked sem kell. Mint mondtam, nem szabad hagynunk, hogy mások döntsenek helyettünk, ezt nyilván tudod már. Ha találsz valakit, aki mellett jobban el tudod képzelni az életed, akkor nagyon is boldog leszek. Megérdemled. - Nem tűnik végzetesen szomorúnak vagy lemondónak. Talán még van remény. Nem élné túl, ha már megint kárt okozna...
- Hagyjuk a dicsérésemet, így is túl sokat kapok már belőle... és... nehogy azt hidd, hogy ez Damien miatt van. Tudnod kell, hogy ő... olyan, mintha a testvérem lenne. Több dologban hasonlítunk, mint elsőre látszik. Lényegében árvák vagyunk és megvédjük egymást, de nem emiatt nem akarok dönteni még most. Egyébként sem tudnék. Nem tehetek ígéretet, ha nem vagyok biztos benne, hogy be tudom tartani.
- Értem.
Ennyi? - Ugye hiszel nekem?
- Nyilván nem hazudnál egy ilyen dologban... és másban sem...
- Nem fogsz rám haragudni, igaz?
A válaszmosoly határozottan olyan, mintha egy aranyos kislányra néznének. Nem tudja, hogy ennek örülnie kellene vagy sem, de úgy dönt, inkább örül, ez mindig egy jó stratégia.
- Nem haragszom, Mina. Csak azt kívánom, hogy leld meg a békédet.
- No azért... lesz segítségem benne. Meg van is. Minden bátorító szó, amit hallok, jót tesz, úgyhogy köszönöm. És fogunk még találkozni. Úgy sejtem.
- Örömömre szolgálna, kisasszony. Az étel pedig csodálatos volt, köszönöm. Hosszú út áll még előttem...
- Persze, hogyne, hosszú út. Pár perc, mindjárt csomagolok még valamit.

Felhasználó profiljának megtekintése

39 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szomb. Szept. 01, 2018 5:07 pm

Oda kellett volna írnom a helyzet végére, hogy muszáj vagy egy igent vagy egy nemet mondani, mert így csak vártam és vártam, hogy mi lesz, de végül nem derült ki, hogy mi is lesz a történet vége. Vagy ez nagyon-nagyon diplomatikus, aranypapírba csomagolt "nem" volt? Mindegy is, a helyzet teljesítve lett, lássuk a következőt!

Jöjjenek a fajcserés helyzetek. Mina ugyebár elég tündelélek, hogy alakult volna a történet, hogyha tündének is születik? Itt kitétel most, hogy ne csak a jellemet tartsd meg, de amennyire lehet a karakter történetét is, csak átalakítva. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

40 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Kedd Szept. 04, 2018 11:12 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja


Spirit of the Wild


Music

Wilhelmina Ravenheart sebesen szedve lábait rohan az erdőben. Az eső elkezdett cseperegni, ennek is köze van ahhoz, hogy rohan, na persze nem hazafelé, hanem húgocskája után. Pedig ahogy egyre idősebb és idősebb lett, észrevette, hogy a kis hugi egyre több mindenben igyekszik ellesni azt, amit ő csinál. Ilyenkor viszont mintha megfordulna a kocka, Ade fogja magát és rohanni kezd, ő pedig valami elemi késztetést követve veti magát utána, keresztül árkon-bokron, elesve, felkarcolva a lábait, és épphogy gyorskötözést végrehajtva a lelkén a nagy ijedelem után folytatva.
Hiába figyelmeztetik Adét, hogy az erdőben maradjon csendben, mert felriasztja a vadakat fölöslegesen, ami egyrészt a vadászoknak rossz, akiknek azt a kevés kis betevő falatot, picit se többet, nyílvégre kellene tűzniük, másrészt teljesen oktalanul zargatják szegény vadakat. A kislány ezzel nem törődik, aranyló kacagása szinte visszhangzik arról a pár dombról, mely körülveszi őket.
Ade fatörzseket ugrik át, Mina pedig mintha életre-halálra menne ez a verseny, fogösszeszorítva utána. Ahogy látja, merre kanyarodik, igyekszik elébevágni, erre természetesen megcsúszik a harmatos füvön. Keze csupa sár lesz, ruhája gyűrött és még be is ütötte az oldalát. Felsóhajtva szuszog a földön egy sort. Ade később persze visszajön, felnyalábolja, majd hazabaktatnak együtt... azaz hazabaktatnának... ám az út szélén felvillan egy gyönyörű sárga virág, még mindig harmatos kicsit. Ez pedig úgy vonzza a lányokat, akárcsak a méheket vagy pillangókat.
- Milyen gyönyörű! Le fogom rajzolni, ha hazaérek - határozza el, s elégedett falatkaként nyeli le az ötletet, elraktározva, elképzelve, hogy fognak az apró, pelyhes kis szirmok festeni a papíron. Hiába mondják a társai állandóan, hogy a rajzolásnak semmi gyakorlati haszna nincs. Számára van.
- Majd egyszer fogok tudni erdőt növeszteni... az is alkotás. Egyelőre csak lerajzolom. Az is alkotás.
Találnak egy víztükröt. Egymás mellé állnak, s csak annyi különbözteti meg őket, hogy Mina magasabb. Meg persze fehér a haja, de ezenkívül mintha két teljesen egyforma tündeleányzó lennének. Hegyes fülecskék, egyelőre fülbevaló nélkül, mert az akadályozza a mozgást, kócos, hullámos tincsek, cseresznyeajkak, hatalmas kék szemek, boldog vigyor, kivillanó kerek kis fogacskák. A víz hullámozva keni el vonásaikat, összekapcsolódó kezük miatt úgy festenek, mint két cseresznye egy ágon. Nincs bennük semmi sötét, semmi rossz, semmi kétely, semmi gonosz. Nincs aggodalom és nincs félelem. A legnagyobb fájdalom, amit valaha is éreztek, elesésekből született, horzsolások, apró beütések fájdalmai. Meg amikor belelépdeltek a szömörcébe, persze. Az iszonyatos. Hosszú hatása van és alig lehet elkerülni. Persze anyu folyton magyaráz, hogy melyik növény mit csinál, miért veszélyes, mire jó, melyikből lehet finom teát főzni, gyógyfőzetet. Anyu nagyon ügyes alkimista, így hívják, azt mondja, mindig jönnek és vesznek tőle főzeteket. Tud mérgeket is csinálni, azt mondta, de ezeknek a receptjét nem nézhetik meg, mert még a végén megcsinálnák és megetetnék valamivel - mondta apának. Pedig Mina soha nem akarna senkit sem megmérgezni. Bár... az a szomszéd kölyök, Thomas, vagy hogy hívják, néha megérdemelne egy jó kis hasmenést...
- Min gondolkozol?
- Csak Thomas. Amit a múltkor is csinált. - komorodik el a tekintete. Történetesen a gyerek fogta, és elkezdte őket dobálni sárgolyóval.
- Rá akartam dönteni egy fát. Nem baj, majd egyszer megtanuljuk azt is.
- Nem döntünk fákat. Csak irányítjuk, rátekeredünk majd az ágainkkal, megfogjuk a lábát és így fölemeljük...
- ...keresünk egy halom lótrágyát, és...
Mindkét leányzó arcán vigyor ül, ahogy elképzelik a történetet. Majd mindketten felemelik és összecsapják a kezüket, nevetésben kitörve.
- Én is akarok olyat, mint anyu, az olyan csodásan nézett ki... amikor egyszer csak... kinő egy hatalmas tövisbokor a földből.. - tárja szét karjait Ade, demonstrálva a folyamatot.
- SOK tövisbokor! - kontráz Mina, és csillogó szemekkel idézi fel azt a gyönyörűséget. Mindig jó, mikor a gonoszok megkapják méltó büntetésüket. A mesékben is. Hirtelen kedve támad fejlődni és fejlődni, rengeteg minden van, amit tudni akar megcsinálni... most viszont haza kell menniük, mert várják őket. A Tünde erdő fái is mintha vádlóan néznék őket, ahogy koszosak, sárosan, virágporosan, kipirultan battyognak vissza szintén összepiszkolt saruikban és itt-ott szakadt ruházatukban kis kunyhóikhoz. Ahogy elhaladnak Larissa, a druidamester háza mellett, Mina vágyakozón és ámuldozva bámul befelé az ablakon, ám Ade rögtön rángatja is tovább. - Come on, mum's going to kill us!

- So you think you are ready to learn, Mina?
Anyu szemeibe néz mélyen. Gyönyörű, mandulavágású zöld pillantás. Akár egy vadmacskáé. A hold élesen süt odafent. Azt hallotta, sötétbőrű unokatestvéreik Hold Anyának és Hold Apának nevezik... de hogy mikor melyiknek, az már jó kérdés. Viszont a fontos az, hogy éjszaka van. A sötét körülöleli, a sötét megvédi, a sötétből kiviláglik lelke csillogása és szeme fénye.
- Of course I am!
- Do you feel in yourself the responsibility to control a wild beast from the forest?
Szörnyeteg... ugyan már. Kedves és aranyos állatok. És az övéi lesznek. Máskülönben éles karmaik vadul hasítaná fel a testét, ám ha megszelídíti őket, társaivá válnak és védik őt a gonosz támadó erőktől. És Adét is.
Hevesen bólogat, majd anyu kézenfogja és megindulnak az erdei ösvényen. Többször pisszegi le a lelkes leányzót, és fogja vissza, amikor előreszaladna. Nem érti, az állatok miért félnek annyira. Mind elbújnak, ha a kétlábúak közelednek. Félénkek. Nem értik, hogy ők nem fognak nekik bántani. Az emberek talán, de ők soha. Csak annyit ölnek meg belőlük, amennyi az életben maradásukhoz szükséges, ez a szabály.
Anyu hirtelen erősebben szorítja meg a kezét, szíve pedig verni kezd, akár a pillangó a kezében, a kis buta pillangó, aki szintén azt hiszi, hogy össze fogja nyomni a markával, pedig ő el akarja engedni. Csak előbb még megtekinti hímporral fedett gyönyörű festményre illő díszítését.
- There is a wolf waiting there in the shadows. It wants to attack us. Reach out with your mind. Feel his anger, feel his fear and calm him. Reach out to him.
- Is it a he-wolf? - ragadja meg ismét a lényeget. De jelenleg túl izgatott ahhoz, hogy logikusan gondolkozzon.
- Yes. A wild he-wolf. Show him that you won't hurt him, but you are strong and you can lead him.
I can lead him... Can I?
- Don't hesitate, Mina. You know you are strong. Let your young spirit free. Feel him, let him know you can be trusted.
You can trust me. A farkas morogva tesz pár lépést közelebb. Gyönyörű bundája az avarban lapuló barna falevelekével keveredett ezüstre emlékeztet. Orrán csíkok képződnek, ahogy kimutatja hosszú és éles fogait. Karmai a földbe mélyednek, izmai meg-megfeszülnek, ahogy ő sem képes dönteni, mit tegyen, támadjon-e vagy meneküljön... körbe-körbe kezd el sétálni, mint mielőtt a ragadozók egymásnak esnek.
- Don't look in his eyes yet. They don't like that, they think you are malevolent. Bow your head and show him that you honor him.
Micsoda? Hódoljon be egy farkasnak? De hát...
Mindegy. Bízhatsz bennem.
Remegve hajlítja be a térdeit és ereszkedik lassan az egyikre, hogy alacsonyabbnak tűnjön. Behunyja a szemeit. Rábízza magát a farkasra. Lassan és óvatosan vesz levegőt, beszívja a mély éjszaka növényfűszerrel vegyes legét. Do what you wish with me. I am at your disposal. I chose you, will you accept me, beautiful creature? Silverfur? Will you be my mate in the night? Will you run with me? Will you share your life and strength with me. I am here, waiting for your answer. My name is Wilhelmina Ravenheart. What's yours?
S hirtelen fölnyitja a szemét. Egyenesen a farkassal szemez, közben ő közelebb lépdelt, mancsai szinte elérik Mina egyik térdét. Az orra és ezzel együtt a szája is félelmetesen közel van hozzá. Mégsem fél. Aranyszínű szemek olvadnak egybe a kékjeivel. Kiveszett belőlük a vadság, helyét átvette az elfogadás. Alig tudja megállni, hogy el ne vigyorodjon. Mint ezüst vizű patak, csordul le benne az elégedettség és a büszkeség. Hirtelen éhséget kezd érezni. Azonban rájön, hogy ez nem a sajátja.
- Are you hungry, you majestic beast? You beautiful? - kinyújtja kezét, hogy megsimogassa a farkas fejét, aki erre kissé ódzkodva húzódik el. Megrémülve rántja vissza a kezét. Mégsem kutyáról van szó. Azonban nem harapta meg. Ahogy kinyújtja felé elméjét, érzi még a benne dolgozó bizonytalanságot. De már hozzá kötődik, már az övé. Bízik benne.
- He has accepted you.
Fölfelé fordítja a fejét anyura. Anyu mosolyog. Ő is mosolyogni kezd, hátraveti a fejét és nevet, ahogy Ade szokott. Legszívesebben ráugrana a farkasra és összehemperegné a földet.
- So what is his name?
- Soulmate. I will call him soulmate.

Ade megint elment találkozni vele. Miért? - kérdezi magával Mina újra meg újra. Miért Adét választják és nem őt?
Ha a fiúra gondol, mindig elfogja a fájdalom és az értetlenség. Megőrli a kétség, mert szereti a húgát, imádja, de... nos, igen, a fiú. Gyönyörű. Persze elvileg nem szokásos hímnemű egyedekre ilyen szavakat alkalmazni, de ez Minát nem érdekli. Azért valamennyire csak büszke magára, mert sikerült ellopnia a lelkét, azaz lerajzolnia. Persze borzasztó bűntudata volt közben és elég nehéz volt rejtegetni a rajzot Ade elől. Na meg elég nehéz emlékezetből megpróbálni lerajzolni valakit. Mégsem kérheti meg, hogy maradjon egy helyben pár órán át.
Sóhajtva bámul kifelé az ablakon a citromfű-, bazsalikom- és rózsatömegre, mely az alatt elterül. Befolyó illatuk csak még kínzóbbá teszi a hiányt. Szomorkásan keresi elő a lapot, amit egy meglazult padlódeszka alá rejtett. A por miatt úgy néz ki, mintha öregebb lenne, pedig egyébként fiatal. Sötétbarna tincsei éppen csak a válláig érnek le - még -, arcának vonala finom, akár egy levél széle, mosolya táncolni hív a széllel, szemei égetően világosak, mint az ég, amikor egyetlen felhő sincs rajta, a nap pedig vakítóan süt.
Erről jut eszébe. A napsütésben kódorgás még mindig egy kellemetes tevékenység.
Szülei nincsenek otthon - audienciára mentek Amelie királynőhöz valami hivatalos ügyben, vagy utánanézni valaminek, vagy a fene se tudja, a lényeg, hogy egyedül van, és egyébként... ilyenkor úgy az egész világ az övé.
Az erdő ismét smaragdkövek sokasága, ahogy végigsétál rajta, sőt már szinte inkább fut, mintha egy hatalmas kincstárban lenne. Soulmate mellette fut, sólyma, Hella fölötte, ő már az unokája annak, akit először a sajátjának fogadott. Kiterjeszti látását és Hella szemein keresztül felülről nézi az erdőt. Majdnem olyan, mintha a felhők fölött lenne. A lombok innen olyanok, mintha piciny salátalevelek lennének. Rengeteg zöld elágazás. Hella alacsonyabbra ereszkedik, szárnyai elsüvítenek pár fészek mellett, néhány vércse, vörösbegy, barázdabillegető, rozsdafarkú köszön neki, néhány feketerigó csipog utána.
Amint kellően mélyre értek az erdőbe, Mina is leveti öltözékeit, és ahogy született, olyan meztelenül fut tovább. Talpa alatt reccsen néhány ág, a puha fű simogatja, s a szél hűti, hajába kap, kócolja, lobogtatja a fehér tincseket maga körül. Nevet, mert nincs itt senki, aki látná, csak az állatai.
Majd mélyen Soulmate szemébe néz. Majd olyan lesz, mint ő. Perspektívája alacsonyabbra helyeződik, bőréből szőrszálak nőnek ki és látása is megváltozik. Hirtelen ezernyi meg ezernyi szag és hang száguld át rajta. Érzi egy messze futó nyúl szagát, a falu füstjét, Soulmate bundájának közelségét, a madarakat a magasban, a nap által megfonnyasztott pitypangok szárát. Mancsai kemények, nem bántja őket a durva föld. Négy lábon meg ráadásul sokkal gyorsabban lehet közlekedni. Hemperegni kezd a földön, lábaival vidáman kalimpálva felfelé, majd feltápászkodik.
- Let's race!
Soulmate úgy látszik, vevő a dologra, mert lábai sebesen kezdik el kaparni a földet...

Téli éjszaka van. Most vadmacska lett, hiúz. Vastag bundája megvédi a hidegtől, mint egy gyönyörű, kiművelt kabát. A fák lehullajtották leveleiket. Olyanok most, mint valamiféle rúnák. Várakozva, eleven oszlopokként készülődnek arra, hogy éltető nedveik visszatérítsék majd beléjük a zöld csodát. De az állatok ugyanúgy élnek. Kik a föld alá bújva, fákba, üregekbe, puha, bélelt fészkekben keresve menedéket, egymást marva, éhezve, összetartva, kicsinyeikre vigyázva, összebújva...
Mina beolvadó szemlélőként jár közöttük. Egy közülük. Senki nem látja, mi ő valójában.

Két hiúz járja az éjszakát. Két holló szárnyal nappal az égen, két bagoly huhog éjjel a fákon. Pelyhes szárnyaik viszik őket egyikről a másikra. Néha bemerészkednek emberfalvakba, hogy templomtornyokban kutatgassanak és riogassák a népet. Amikor pedig visszatérnek az erdőbe, egyikük néha lánnyá változik és úgy szalad tovább, nevetve. Bújócskáznak. Állatalakban rejtőzködnek, majd hegyesfülű kétlábúként kacagva sietnek tovább. Keringenek és néha egymás tollába marnak. Öt év van közöttük, de olyan, mintha nem is lenne. Mert már mindketten az erdőhöz tartoznak, és egymáshoz. Egy falka rohanja az ösvényeket, Mina, Soulmate, Ade és Stareye. Négy farkas mancsai egymás után, egymás lábnyomát követik. Tücskök ciripelnek körülöttük, fácánok szállnak fel és falevelek keringenek. Nem érti, soha nem fogja megérteni, hogy tudja valaki úgy látni a világot, hogy nincs értelme, nincs benne remény. Az egész egy csoda, hát nem látják?
Elmerengve nézi a Holdat. - They are so blind. So many blind people cannot see the beauty in you. But I can. I will always be with you, on your side. I will protect them. I promise.

Music

Adelin más lett.
Nem tudná megmondani, miért. Pedig ő és Daryl gyönyörűek. Egymás kezét fogva sétálnak még a falun belül is, nem törődve azzal, kik miféléket szólongatnak utánuk. Daryl mindennap hoz neki egy csokor virágot, mindig mást, a rózsa az egyik kedvenc, de Ade szereti a vadvirágokat is. Jobban illenek hozzá. Ezért aztán Daryl egy nap úgy dönt, hoz Adelinnek egy gyönyörű vadrózsaágat...
A probléma csak annyi, hogy a szikla, amin az található, túl meredek, ezért Daryl belezuhan a szakadékba.
Ade pedig kis híján megőrül.
Mina farkasának és magának Minának kell lefognia, észveszejtően dobogó szívvel, hogy ne vesse le magát ő is. Nem mentheti meg. Akkor miért haljon meg ő is?
Mina soha nem tudta, hogy kell bánni a gyásszal. Nem tudott mit kezdeni a halottakkal. Csak annyit tudott, hogy mindenkit bánt, hogy azok. De ők már nincsenek, nem lehet velük beszélni, kérdezni, még csak elmondani se, hogy szerettük őket. Hisz ha lehetne, akkor nem múlt idő lenne. Viszont hirtelen már a napsütés sem szép. Ocsmány és oda nem illő ünneplés, gusztustalan, hát hogy lehet, hogy nem esik folyton az eső, amikor Ade szomorú? Végtelenül szomorú. És bezárkózó.
- You were too young anyway, Adelin. You will find someone more adequate for you.
Mina akkor gondol először arra, hogy talán amit a felnőttek mondanak, nem mindig a legtökéletesebb, mikor ezt a mondatot hallja az apjától... Nehezen nyelve tuszkolja magába az ételét, a maradékot. Valahogy neki se nagyon van étvágya.
Nem tudja, mihez kezdjen Ade bezárkózásával. Ám kezd nagyon nem tetszeni neki. És mintha az egésznek már nem csak Darylhez lenne köze... ő volt a kiváltó ok.
Egy nap hazatér a hírrel, hogy talált valakit. Valaki mást. Minának fogalma sincs, hogy lehet ilyen hamar eldönteni, hogy ki lesz megfelelő egy egész életen át való együttélésre...
I didn't say that yet. I just said I met someone.
A dac és az erőteljes ellenkezés úgy is kiszűrődik a hangjából, hogy próbál vidámnak mutatkozni. Szüleik rosszallása teljesen nyilvánvaló. Mina jobbára, mivel mást nem tehet, alsó ajkait rágja, amikor szóba kerül a téma.
Eljön viszont a nap, amikor találkozik is az illetővel... rögtön furcsa rajta valami. Megmagyarázhatatlan, talán csak apu és anyu ellenkezése váltja ki. Udvarias mosolyával próbálja leplezni zavarát. Egészen szemrevaló hímegyedről van szó. Magas, erős, a szeme nem kék, hanem sötét.
- Welcome, Wilhelmina. I have heard a lot about you. My name is Vince.
Rezzenés? Rándulás? Furcsa egy név. Persze lehet, hogy azt máshogy írják.
Viszont nem tud nem feltűnni a furcsa háromszög alakú jel a fiú homlokán.

Veszekedés hangjai szűrődnek kifelé. Határozottan nem kellemes erre ébredni. Mina és Ade szobájában egyedül Mina tartózkodik, nyilván, hisz az utóbbi személy és a szülők hangja a kelleténél és a barátságosnál valamivel hangosabban hatol át a falakon...
Nem teljesen érti, miről folyik a vita, bár sejti. Vince-ről, ki másról. Az ő nevét tudja kivenni a sértett hangok közül, meg azt, hogy veszélyes. Miért ennyire felháborodottak? Persze, hirtelen döntés volt, de miért kell ekkora mértékben kiakadni rajta? Nem érti. Tovább hallgatózik, ajtóhoz tapasztott fülekkel. Reméli, Ade nem most dönt úgy, hogy beviharzik ide, az fájna. De nem... sírni kezd... Ade szinte soha nem sír, nem, ez derogálna neki, hogy ily gyengének mutassa magát... és most sír... mi történhetett?
Húga fájdalma összeolvad az övével. Átérzi, mint ahogy átérzi Soulmate minden érzését és mint ahogy Hella szemein keresztül látja a világot. Összeszorítja a kezeit.
És ekkor meghallja, hogy csápok.
Mi? Csápok? Miféle csápok? Azok tudtával csak tengeri szörnyetegeknek vannak.
Ijedtében kinyitja az ajtót. De mindenki annyira el van foglalva a maga döbbenetével, hogy észre se veszik.
- We paved your path, we protected you, and this is how you show your gratitude?! - Rég hallotta apát ilyen dühösnek... Összeszorul a gyomra.
- Adelin, sweetheart.. you can do better than this. It is not too late to turn back yet.
Adelin ekkor elkezd nevetni. A nevetése a legijesztőbb dolog, amit életében látott vagy hallott. Ördögi, kifacsart, a természettől teljesen elrugaszkodott. Annyi gyűlölet van a szemeiben... Miért? Vissza akarja hozni, de azt sem tudja, honnan kéne... kétségbeesetten kapkod utána és mindig kicsúszik a kezei közül.
- Yes, it is! It is, because you won't let me choose a fate I like. You don't understand that it is not enough for everyone, the kind, peaceful life you live. For you, everything I do is unreasonable and unexplainable and... horrible. Why? Why are you here, who chose this fate for you? Weren't you forced together, and just learned to live together later? - Meg sem várja, hogy válaszolhassanak... - I don't want to commit this mistake. Whatever you say, I will have a new master tomorrow.
Mester? Miféle mester? Miért akarja, hogy bárki is a mestere legyen?
- Ade... You do not need a master... nature is your home, we live in symbiosis with it, why would you need a master, if you want to be free?
- This is no freedom. This is only boundaries.
És egyszerűen kiszalad az ajtón. Anyu és apu még kiabálnak utána valamit, de azt már Mina se fogja föl. Anyu kirohan az ajtón, apu próbálja megállítani, de mégis megteszi. Az ablakon át is látszik, ahogy tüskeerdő növekszik a ház környékére. Pár szomszéd rémülten szalad ki és kérdéseket kiabálnak. Ade előhívja Stareye-t, aki morogva fut a ház bejáratához. Nem.... nem támadná meg a saját szüleit, igaz?
Mi a francot műveltél, Vince, mit?!
Anyu rémülten és megütközve néz a morgó állatra, Adelin állati hangjára pedig csak még jobban összerezzen. Wince...
- LET ME GO!!
A tüskeerdő, mintha csak tűz sorvasztaná el, tűnik el, húzódik vissza a földbe. Anyu kábultan áll ott, majd könnyek kezdenek el patakzani az arcán lefelé. Ade elfutott az erdőbe... Mina csak áll ott, tehetetlen szemlélő, s nézi, ahogy a világ összedől körülötte...

- Mum... what kind of master was she talking about?
- That... that boy. That boy is to blame.
- Why?
- You know, Mina... there used to be angels.
- Yes.
- You know what happened to them?
- No...
- They have fallen to sins and God decided they didn't deserve his grace anymore. They became something... other, some.. dark and foul creatures. But they are very powerful. They dwell in ruins, and can control the mind. They offer some kind of help for some people. I don't know what this Vince has seen in his life, but for what she did to Adelin I want to...
- No!
Anyu megint sír. Nem szereti sírni látni. Senkit nem szeret sírni látni, haragszik rájuk...
- You can't hurt him, you have to change him! We must save Ade.
- She wants this Deep One as her master. Who knows, maybe she only...
És ennyi. Beadta magát a zokogásnak. Mina mérgesen rohan ki a fák közé. Friss levegőre van szüksége. Nem hagyhatja, hogy Minát eleméssze a sötétség. Meg kell keresnie.
Persze sejtette, hogy nem fogják engedni... de valahogy nem is bánja. Fél. Rettenetesen fél ettől a valamitől, ami képes volt az ő húgát, aki mintha a képmása lett volna, a világ ellen fordítani. Miért kellett az a nyomorult vadrózsa? Daryl, miért kellett meghalnod?

Néhány nap szinte úgy tűnik, mintha minden rendben lenne. Csak Ade nélkül. A falu egy ideig kérdezősködik, majd az érdeklődés elhalkul, csendes rezignáció veszi át a helyét. Ahogy a jót, úgy a keserűt is meglepően gyorsan meg tudják szokni az emberek.
Amíg egy nap a szomszédos faluból nem érkezik a hír, hogy csomóan meghaltak... csápok szúrták át a testüket, akik pedig életben maradtak, olyan szörnyű képekkel ébredtek a fejükben csendes álmukból, hogy inkább választották a halált, mint a küzdelmet. Saját magukkal végeztek.
A napsütéses, smaragdzöld levelekkel és ezüst bundával tarkított csodaszép világot bemocskolja valami romlás. Miért? Miért kell ez? Miért kellett ennek így történnie?
S amikor azt hinné, rosszabb már nem lehet... szülei végül is elhatározásra jutnak... miszerint... Ade nem maradhat tovább.
De hisz itt sem él.
Nem maradhat tovább... az élők közt.
Hogy... micsoda...
Minden ereje elhagyja. Olyan gyorsan kérdőjelezi meg maga körül a világot, amilyen gyorsan csak lehet. De vajon ezzel együtt nem esik Ade hibájába?... Hogy lehet? A szülei, akik támogatták, szerették... akármilyen szörnyűség is csábítja el, hogyan gondolhatnak ilyet?!
Magukkal viszik, ahogy elindulnak felkutatni. A faluban Vince az, akivel először találkoznak. Szívélyesen mosolyog, mint mindig. Akár egy őrült, egy megszállott. Apu eszeveszett dühvel támad neki, fölemeli botját, és hirtelen egy egész csapat állat jelenik meg, szarvasok, borzok, vadmacskák, s egyesült erővel, vadul támadnak a fiúnak, tépkedik le róla a ruhát... azonban annak karjai hirtelen holmi gusztustalan, nyálkás csápokká alakulnak, s játszi könnyedséggel üti félre őket. Mina is ráküldi farkasát, de fájdalmasan nyüsszen egyet, ahogy Soulmate hirtelen megtorpan. Hasogatni kezd a feje, orrából is folyni kezd a vér, fekete óceán zubog elméjében, látja szülei kezét, ahogy Ade torkát fojtogatják, aztán látja Adét, ahogy rohan feléjük...
...de ez már valós. Tényleg rohan. Szitkokat dobál, kiabál, halványan érzékeli csak fájdalmán keresztül... egyszerre érzi a farkas és saját fájdalmát. A földet kaparja, majd szinte a haját tépi a kíntól.
- Do you see now, Mina? Do you see what she is capable of? - zokogja az apja.. akit valaha annak nevezett. De már nem tudja, minek hívja.
És ismét megrendül a föld... tövisbokrok tünedeznek fölfelé, áttörve a gyep és föld finom puha rétegét, gyilkos kacsaikkal rátekeredve Vince lábára... tovább nem bírja nézni, ekkor hallja meg Ade kiáltását. Őt is fogva tartja egy adag inda. Majd még több. Az ő kezei is csápokká változnak, vadállatként vicsorog rájuk, Mina még látja benne valahol a farkast, aki egykor volt. Kétségbeesett arca, a könnyeivel, egy életre a lelkébe vésődik... arca egyre halványul. Fagyosan tudatosul benne a tudat, hogy ha nem teszi semmit, Ade meg fog halni. Nem tehet mást, az apja irányába ösztökéli Soulmate-et.
Please, help me, dear friend. Save my sister...
Szaladva megindul, hogy valahogy lefogja aput, megrázza, kirázza ebből az őrületből, ledöntse a lábáról, akármi... Soulmate-et is elkapják a tüskék. Fájdalmasan vinnyogva próbál szabadulni. Mina sikít, már nem is tudja, hogy mit. Az ő lábára is rátekeredik valami... Tehetetlenül tekergőzik, rángatózik, minden izma görcsösen, hisztisen feszül ellene a természet irányított erejének. Ade nyaka egy reccsenéssel megadja magát.

- So this is it. My life began like a wonderful fairytale, and now this is where I am.
- Thank you for your honesty. You know, it can always continue like a fairytale.
Hálásan néz Damienre. Együtt bámulnak lefelé a mélységbe, ami egy kissé még mindig Darylre emlékezteti. Damien azt is tudja, vele mi lett. És hogy mennyire szépnek találta. De nem ítélkezett semmi miatt sem. Pedig néhány részénél a történetnek szinte felfordult a gyomra. Főleg a végénél. Persze reméli, hogy korántsem ez a története vége, de akkor is. Szégyenli magát a saját szülei tette miatt. Szégyenli magát, amiért otthagyta őket. Talán maradnia kellett volna és támogatni Anyut. De nem bírta. Az egész hely ennek a borzadálynak az emlékét hordozta magán.
Damien hasonlít rá. Hófehér a haja, mint az övé, a bőre ugyan sötét, de mit számít ez? Vándor, rengeteg részét bejárta már a világnak. De most már Mina is vándor. Talán vándorolhatnának együtt. Persze a Tünde erdőt azért nem hagyják el. Csak esetleg Mistwoodsig. Gyönyörű hely az is. És nem is olyan szörnyű, ha valaki nem a szüleivel él. Soha nem fogja megérteni, mi alapján döntődik el, ki kivel alkot szorosabb köteléket, s ezek hogy tudnak megbomolni, de saját bőrén tapasztalta, hogy a család szentségét is van az a kosz, ami meg tudja törni. Küzdeni akar ellene, mindenképp...

Az erdő ég. Minden, amiben élt, amit szeretett, hamuvá lesz, lángol... s nyílik egy út, amelyen keresztül elmehetnek innen.
Egész életükben vándoroltak. Így bármennyire is kérdés, hogy megtegyék-e a lépést, valahol egyértelmű is... Mindketten árvák. Nem igazán tartoznak ide. Ebben a világban sehová sem. Mina pedig egész életében arra vágyott, hogy eggyé válhasson a természettel. Mesterséges ruháit levetve rohant a széllel, farkas volt, hiúz volt, madár volt az égen... ki tudja, mi várja majd ott? Biztos, hogy kevesebb korrupció. Unja már az emberek buta harcát egymással. Vitatkozni azon, hogyan értelmezzék ugyanazt, amikor van egy tényező, ami adott. Lerágott csonton acsarkodnak évszázadok, ezredek óta. Ideje hát itthagyni őket. Maguk mögött hagyni ezt az egészet, belevágni egy újabb kalandba, ahogy mindig is tették.
Megfogják egymás kezét, a két fehérhajú jelenés, majd követik Armint és Loreenát Anwnnba, az új világba...
Elven Mina
Elven Adelin

Felhasználó profiljának megtekintése

41 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szer. Szept. 05, 2018 12:28 pm

Az eredeti et-det is kedveltem, de ez még jobban tetszett. Szerintem minden pontosan a helyén volt, tökéletesen hoztad a tünde hangulatot minden apró részletben. Nem tudom belekötni egyetlen ponton sem, nem maradt hiányérzetem sem. A legvégén egészen tűpontosan fogalmaztad meg a tündék többségének az érzését, és hogy aki elment Alfheimbe az mégis miért döntött úgy. Adelin kultistává válása meglepő fordulat volt, hiszen mikor az et-d kitaláltad akkor még nem léteztek, de különösen beleillett, és a motiváció is teljesen életszerű volt.

Jöjjn a jutalom - ismét:
Ékszerészes: Kvarchomok
Random: Lószőr, rugó

(itt most úgy látom nem szeretett a kocka)

Új helyzet!

Kérdezted mi volt az amire ihletet kaptam és úgy döntöttem, hogy előre veszem. Olvastad az Ascensiot és így tudod mi az a fakó napkelet és hogy mi történt a küldetésben. Mit tett volna Mina, ha Johannes von Nachtraben oldalán ő is ott van a Dornburg toronyban, tud Erboroshról és a családfők minden féle machinálásáról?

Felhasználó profiljának megtekintése

42 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Nov. 18, 2018 3:18 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Am Ende der Welt


Azt hitte, hogy végzett ezzel az egésszel. Hogy végzett a családjával. Hogy elszökött, ezáltal elvarrt minden szálat, felelősségekkel és problémákkal együtt. Mindez teljesen összeomlott, amikor megkapta a családfő levelét.
Egyértelmű volt, hogy nem mondhat nemet egy ilyen eshetőségre. Számítanak rá. Valamiért pont őrá, és nem olyanokra, akik esetleg még a helyükön tartózkodnak, a toronyban élnek, igazi, törvényes nemesek. Valamiért Johannes von Nachtraben őt tartotta megbízhatónk. Akárhányszor gondol is erre, szédülés fogja el a gondolatra. De mégis, már a kezdetektől fogva tudja, hogy amint végigolvasta azt a levelet, már rég meghozta a döntést. Meg kell tennie. Nem lehet halogatni, eltaszítani, egyszerűen csak szükség van cselekedni, ha részt akar venni ily nagy keletű dolgokban, akár nem.
Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy egyedül kell mennie.
Oly rég volt egyedül úton. Minden sötétnek és kietlennek tűnik, mintha egy elveszett lányka lenne, s egyedülléte szorongása azért is felerősödik, mert tudja, hogy most nem lesz senki, aki támogassa majd a döntéseiben. Ki tudja, hogy a családfő mit tudott róla, és miért őt választotta, de biztosan megfigyeltette már akkor is, amikor a toronyban élt. Őróla kevesen tudtak bármit is, de maga Johannes bárkit szemmel tarthatott onnan a magasból, képletesen és szó szerint is.
Persze mindig is kíváncsi volt rá. De nem biztos, hogy a gyermeki kíváncsiság megér egy ilyen áldozatot.
Felszerelkezik, nagyjából puritán külsőt ölt magára, most nem vacakol a hajával és az öltözékével. Nehézpáncélba öltözik, hiszen Nachtrabenként van most rá szükség, és nem kizárt, hogy harcolnia is kell majd. Lustot viszi, szótlanul és néha egy-egy kedveskedő szót odavetve baktat el a Dornburg-toronyhoz.
Ami egy valóságos csoda.
Mindig is szerette a lebegést, és sosem értette a tériszonyosokat, akiket libabőr és hideg verejték lep el, ha a magasból lenéznek. Hiszen ennél magasztosabb dolog kevés létezhet. A puszta apró halandó testeddel fölé emelkedni az egész világnak. Átlátni akkora területeket, amelyhez egyébként fáradságos munkával meg kéne mászni egy hatalmas hegyet... Úgy érzi, mintha ismét gyermek lenne, aki felfedezi a nagyvilágot. Persze agyában rögtön elindul a figyelmeztető jelzés, hogy az ilyen technikai felfedezések kockázattal járnak, de az első pillanatokban úgy elámul, hogy képtelen a veszélyre gondolni. Nem érdekli, mennyire naivnak látják, be fogja bizonyítani, hogy képes arra, amit elvárnak tőle.
Legalábbis ezt határozza el. Aztán amikor kiderül, hogy mi is az egészen pontosan...
Egy mélységi.
Nem volt még szerencséje ezekhez a teremtményekhez. A szó pontosan olyan bizonytalan, sötét, katyvaszos, kaotikus, kavargó masszát alkotott az elméjében, mint amilyennek el kell képzelni ezeket a képződményeket. Furcsa, miféle torz lényekké váltak az Úr szolgái. Még jobb kérdés, hogy az elméletileg legokosabb vámpírcsaládok miért döntöttek úgy, hogy egy ilyen segítségét kérik a találmányukhoz.
Talán látják az arcán a kérdéseket, a kétségeket, amelyeket nem mer feltenni. Nem meri megkérdezni, mert akkor talán azon lendülettel repülne kifelé a lebegő kastélyból... Pedig kíváncsi. Hogy mégis miért éri meg ez a szemfényvesztés?
Ahogy kifelé bámul a kastély egyik ablakán, le a tátongó szakadékba, mely fölött egy olyan romlott valami tartja őket... eszébe jut egy mese az átkozott aranyakról. Ez is pont ugyanolyan. Meg mint amikor valaki eladja a lelkét az ördögnek. Az ár, amit követelnek, mindenképpen szörnyű.
Sokan mások is apró sakkfigurák ebben a játékban azok közül, akiket ismer. Csak szavakból jön rá, apró elejtett kifejezésekből, a tervnem feltétlenül publikus részeiből ismer rá, hogy kik kerültek ide, s lettek résztvevői ezen a színtéren a ki tudja, mit eldöntő játéknak.
Rossz ötlet volt. Úgy sejti, hogy rossz ötlet volt eljönni. Az otthon biztonságában kellett volna maradnia. Tudja, mi lenne a kötelessége. Az volna, hogy mint vámpír, védje a fajtáját és annak ügyét, hogy teljes mértékben hűséges legyen ahhoz, amivel megbízták. Az pedig azt jelenti, hogy hódoljon be egy mélységinek.
Csalódott. Nem mondhatja, hogy túlságosan elragadó képe volt családja vezetőjéről - bár máshogy volt ez, amikor még fiatalabb bakfis volt, de azóta, ha nem is teljes mértékben, de azért KISSÉ mégis csak felnőtt -, de azért az, hogy hajlandó legyen ehhez a módszerhez folyamodni...
Hát legalább az arcát láthatták.

Nem tudta megakadályozni Herr Dornburg meggyilkolását. Talán ha ott lett volna... Talán nem is akarta. Bár ezt magának sose vallaná be. Szándékosan hagyni, hogy valaki elveszítse életét? Egy családfő?
Áruló.
A szó csendesen kúszik elméjébe és nem hagyja nyugodni. Miért van ő itt? Miért őt választották?
A mélység. A fenyegető mélység. Azon kapja magát, hogy egyre többször fantáziál arról, milyen lenne, ha egyszer csak megmozdulna alatta a föld és elkezdene zuhanni az egész épület.
Aztán képzelgései valóra válnak.
Szinte megkönnyebbül, amikor végre megtörténik. Amikor eszkalálódik minden. Mintha egy hatalmas szikla esett volna le a válláról. Nos, a hatalmas szikla esik, valóban, még ha nem is az ő válláról, hanem inkább Erboroshéról, vagy mi a neve annak a förmedvénynek. Felszabadulás. Mintha ez azt jelentené, hogy nem kell többször döntenie. Nem kell többet azon gondolkodnia, kinek az oldalára álljon. Mert végül is nincs senkién. Nem tartozhat egyikükhöz sem. Nem ért egyet a Nachtrabenek elveivel, és még most, hogy  összeomlott az egész kép, sem képesek bevallani, hogy hiba volt. Nem folytathatja ezt. A maga útját kell járnia, ahogy tette eddig is. De legalábbis amíg ily sötét erők szerepelnek a játékban, addig ne számítsanak az ő segítségére.
Mintegy a bűn ellensúlyozásaként érkezik az angyalsárkány, akinek jelenléte babonákat és rég elfeledett történeteket kelt életre, mint hamva alól előmászó kicsi főnix. Száz meg száz szív  dobban meg egyszerre, ahogy a szent jelenés bejelenti a....
Bejelenti a.... pusztulásukat.
Akkor ott valami összeomlik benne. A gondolat, hogy semminek nincs semmi értelme, olyan monumentális erővel döngöli a földbe, mint amilyen erővel a Dornburg torony zuhant. El fognak pusztulni. Évszázados bolondságuk eredményeként el fognak pusztulni. Mind. És itt már nem lehet mérni, ki mennyire hibás, kik is indították a háborúkat és kiknek lett volna hatalmában megállítani azt. Ezek a kérdések már nem fontosak.
Aztán ismét, mint a főnix, előkúszik a remény... hogy... de hisz... van nyolcvan napjuk.
Az alatt még lehet valamit tenni. A második esélyt nem véletlenül kapták meg. Itt a lehetőség, hogy megmutassák, képesek rendes és békés lakói lenni ennek a földnek.
Ökölbe szorulnak a kezei.
Hát, ha rajta múlt volna... akkor erre nem lenne szükség. Bár... Vajon tényleg képes lenne békét tartani, ha nagyobb hatalom lenne a kezei között? Ha mindenki olyasmi lenne, mint ő, képes lenne agresszió nélkül megoldani dolgokat? Nem lenne-e ő is hiú és akarna mindig csak többet és többet, érdekelné vajon, hogy ezáltal másokon is keresztül kell olykor taposni?
Kétségek költöznek a szívébe. Mindegy, nem számít már. Nem gondolkodhat az eddigi hibáin. Haza kell mennie, haza, Damienhez, a faluba, s kicsi lépésekkel megtenni a legnagyobbat. Nem, nem hallgathat Johannesre, nem tarthat titokban semmit sem. Az embereknek és tündéknek és démonoknak, mindenkinek, tudniuk kell. Mindent tudniuk kell. Meg kell tanulniuk változni, hogy túlélhessenek.
És ő meg akarja nekik tanítani.

Felhasználó profiljának megtekintése

43 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Nov. 18, 2018 5:35 pm

Úgy látom ez a helyzet egy kicsit kifogott rajtad pedig tudom, hogy rengeteget gondolkoztál rajta. Nehéz is volt, talán a legnehezebb, amit valaha adtam. Vártam volna kicsivel több akciót, legalább hogy hogyan szöksz meg a toronyból, vagy mit kezdesz ha találkozol a többiekkel akiket esetleg ismersz. De a gondolatvilágot jól áthoztad végülis, úgyhogy nem gyötörlek tovább ezzel a szituval.

Jöjjön a következő. Mina ugyebár oroszlánrészt vállalt a háborúból, de van, hogy egy vámpír erőfeszítései kevesek, hogy megnyerjenek egy háborút. Mina ünnepelt hős, grófnő híresség... ám Északnak mégis sikerül elfoglalniuk Hellenburgot, és a háború véget ér a győzelmükkel. Nem is akarom jobban specifikálni, kérdés, hogy mit teszel ekkor?

Felhasználó profiljának megtekintése

44 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Pént. Dec. 07, 2018 9:20 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Lassan azt is elfeledte, ki ő. Mi volt eredetileg. Ez elvileg mindenkivel így történik, mégis furcsa, amikor konkrétan veled történik. Egyetlen cél lesz csak fontos, arra koncentrálódik minden erő, minden reggeli gondolat, amiért érdemes... amiért kötelező felkelni. Az egyetlen remény, amelyet a társakkal emlegettek hónapokon keresztül, ez kovácsol össze titeket, ez forgácsol belőletek csapatot, akik meglehet, hogy marnák egymást a világ bármely más területén, helyzetében, de mivel mindannyian déliek vagytok, ezért most össze kell tartanotok. És meg is teszitek, mert ez az egyetlen mód. Aztán rájöttök, hogy más közös is van bennetek, és voltaképp egész jól együttműködő csapat tudtok lenni, még ha néha egymás agyára mentek is. Hálát éreztek a másik iránt, még ha egyébként meg is vetnétek, amit a hétköznapjaiban csinál. De az életetekkel tartoztok neki, mert megmentette a tieteket, vagy meg fogja, de legalábbis kötelessége. Bíztok egymásban, egymásra vagytok utalva és tudjátok, hogy bárki számíthat segítségre.
Enyhe túlzással. De a hangsúly a reményen van, a motiváción. Amit ha egyszer elvesznek, hirtelen már színben tűnik fel az egész világ, és átértékelődik minden, amit az összes eddigi hónapban csinált... csináltak, amiért gürcöltek.
Természetesen az első reakciója az abszolút tagadás. Csak annyi a szerencse, hogy a hírmondó, aki átadta a hírt, maga a zsoldosfőnök volt, így aztán arra nem volt lehetőség, hogy Mina teljes mértékben elveszítse nyugalma felett a kontrollt, és pusztán saját magát tudta szétcincálni belülről e csodálatos újság fogadására. A bejelentéskor persze mindenkiben megfagyott a vér... s a teremben a levegő. Voltak, akik káromkodtak, voltak, akik sápadtan meredtek maguk elé és szinte látszott, ahogy teljes életük lejátszódik a szemük előtt, valakik törtek és zúztak utána, voltak, akik még könnyeket is hullattak, és ezt kevésbé titkolták. Ő valahol mindezek keverékének érezte magát, és a reakciókat itt-ott váltogatta. A legidegesítőbb az volt, hogy úgyis tudta, nem megy semmire. Itt már hiába tesz lépéseket, legfeljebb annyit tehetne, hogy fogja magát, elindul és önszántából a halálába sétál, annak pedig sok értelme nem lenne.
A zsoldosparancsnok szavai egyébként vajmi kevéssé igyekeztek megnyugtatni a tömeget. Furcsa volt a beszéde, afféle keveréke a szokásos főleg gyakorlatias motiváló szövegnek és a még szokásosabb, bár inkább a "köznép" körében elterjedt Északiakat való minden logika nélküli, választékos, nem túlságosan szép szavakkal illetett szidásának. Jótanácsként mindenki megkapta, hogy most már aztán igazán kezdjen valami hasznosat az életével, ha még maradt abból valami. Nos, ezzel sejtelme szerint nem lesznek problémák.
Ami igazán meglepte viszont, az Damien nyugodtsága volt. Inkább fáradtnak és kimerültnek tűnt a hír hallatán, mint bosszúsnak. Persze ez teljesen érthető volt, Mina módszere azonban minden krízishelyzetre a minél aktívabb érzelemkifejezés, ami mondjuk nem minden helyzetben vezetett megoldáshoz...
Most pedig a csapat nagy része odavan lerészegedni, ő pedig.... sokadjára fordul meg a fejében újra, hogy talán hasonló szokásokat kéne fölvenni neki is, és könnyebben viselné az életet. Avagy inkább a halált, hogy pontosan legyünk.
Valami furcsa fatalizmussal ül a szobában és néz maga elé, ahogy olyan gondolatok jutnak eszébe, amelyek miatt felháborodik. Viszont valahol megérti őket. Furcsa elégtétel terjed szét a lelkében, s felvesz egy afféle áldozatszerepet, amelyben már nem is kárnak érződik, ami történt. Mintha valamiféle módon ez... igazolná a sérelmeiket. Hiszen most aztán mondhatják, most már lesz mire hivatkozni, hogy miért él olyan rosszul mindenki. Bár hogy ez mekkora reményt tartogat a változás terén, az újfent egy jó kérdés...
Belesajdul a szíve, ha belegondol, hányan fognak éhezni ezek után. Mit fognak tapasztalni, mennyivel lesz erősebb az elnyomás, mi lesz... lesz-e egyáltalán élet még a déliek számára? A gazdaság egy dolog, s a jólét, de a nép identitása teljes mértékben meg fog változni. Mostantól A Vesztes Oldal lesznek. Lettek. Már most azok. S a könnyek a szemeibe akarnak szökni, amikor belegondol, hogy az a megannyi seb, az a rengeteg ötlet, amit megvalósítottak, s az a lelkesedés, amivel küzdöttek, mind hiába volt.
Persze nem, nem volt hiába, hiszen ha nem így lett volna, akkor ennyit sem érnek el. De hát olyan kevésen múlt... talán ez benne a legszörnyűbb.
Egyvalami van viszont, ami miatt még elképesztően hálás.
A háború véget ért.
Valahol mindig is ezt várta, annyi olyan pillanat volt, amikor kijelentette magában: mindegy, hogy ki nyer, csak legyen már vége. Izmai utolsó erejükből megfeszültek még, és elméje már a pihenésért kiáltott. Persze nem gondolta komolyan, hogy eladja Délt azért, hogy végre nyugta legyen... hiszen nem is volt lehetősége ilyen döntést hozni. Amikor menni kellett, ment, mert a siker volt az, ami hajtotta. De akármilyen bűnös gondolat is ez, borzasztó hálás azért, hogy vége.
Ezek után mindenképp be kell állnia majd valamiféle rendnek. Ha Észak képes működtetni Veroniát, akkor nyertek csak igazán. A fegyveres győzelemmel nem értek el mindent, most már felelősségük is van. Ki tudja, milyen uralom köszönt ezek után a világra, legfeljebb, ha túl sok elnyomást tapasztal Dél, akkor jöhet a lázadás...
Halkan felnevet. Komolyan ilyen könnyeden gondol erre? Amikor még nem is látta az eljövendő éveket? Vajon lesz erre esély? És... legfőképp fontos lesz-e ez? Talán csak rá kéne jönni, hogy nincs értelme azon háborúzni, hogy ki uralkodjon egy bizonyos terület fölött. De hát ez túl egyszerű lenne.
Kopogás hallatszik. Nem kell találgatnia, hogy tudja, hogy a sötét tünde az.
- Gyere csak. - Hangjában is zeng az a dédelgetett fájdalomérzet, amit mostanában vádlón sugároz a világra.
Damien belép az ajtón. Fáradtan, megtörten, de büszkén, egy falatka a régi életéből, egy darab a még kedvelt valóságból. Meggyalázva.
És teljességgel nem értve, Mina arca miért olyan üde. Kicsit hosszú időbe telne elmagyarázni, hogy épp most jutott el addig a gondolatmenetig, hogy talán nyugtuk lesz.
- Szia... csak nincs valami... ötleted? - ráncolja a szemöldökét.
- Ötletem? Jah, épp azon gondolkoztam, hogy részt vehetnénk majd az északiak elleni felkelésben... a jövőben... talán... ha lesz... persze ez elég illogikus, tudom, meg talán ha már béke van, akkor ülhetnék a fenekemen. De az túl egyszerű lenne.
Damien megejt egy kétkedő mosolyt, és megállapítja magában, hogy nehéz lenne az élet e nélkül a fura, alkalmanként humorzsák nélkül.
- Én csak odáig jutottam, hogy... megtettük, amit tudtunk.
- Ez is igaz.
Kissé aggódik. Attól fél, ez a pozitív hozzáállás hamarosan továbbáll, mintha csak elfújta volna egy szellő és a világ megint szörnyű helynek fog tűnni. Miután pedig ez sokszor váltakozik, már nem fogja tudni eldönteni, melyik az igazság. Talán szörnyű hely az valójában. De talán nem.
- Arra gondoltam, talán csatlakozhatnánk a többiekhez....
Tesz egy kört a szemével, hogy jelezze, mégse annyira határozott ez az ötlet, csak egy nagyon esetleges megoldás. A vámpír magasra röppenti a szemöldökét.
- Jah... szóval... megint álljak be harcolni az ellen, hogy leitassanak...
- Hagyjuk a harcot. Nem lesz abból több itt, egy ideig.
És nevetnek. Hogy a jó égbe tudnak nevetni, amikor...? Bár a sírásnak sem lenne semmi értelme. S talán találnak valakit, aki még nem annyira lelte meg a lelki békéjét.
Felkeresik hát a társaságot, először is felmérve, mennyire lenne veszélyes körükbe hatolni, azaz fennáll-e annak kockázata, hogy egy képzeletbeli ellenségnek szánt kés/pohár/egyéb alkalmatosság, ami a légen keresztül repül, véletlenül eltalálja őket... de többé-kevésbé nyugalmas a hangulat. A hangerő a kellemesnél hangosabb, na de emberi hang nehezen lehet élesebb és zavaróbb a puskalövésnél, azt pedig már majdhogynem megszokták.
Szinte alig tűnik fel, hogy beszivárogtak a tömegbe. Nagyjából mindenki az adott csapatánál van el, ahol egy-egy szóvivő viszi a társalgást, a többiek beszállnak vagy hallgatják, esetleg felváltják. Italok keveredő szaga nehezíti a levegőt, de valahol kellemesen bódító már ez is. Annyi mindent képes kellemesnek érezni, amit eddig egyáltalán nem... A háború megváltoztat. Éljen.
Hamarosan meg is látják Ludwigot, aki viszont a társaság többi részével ellentétben magányosan támasztja a falat, egyik lábát felhúzván, sötét tekintete a szokásosnál is sötétebb most. Ő még a szokásosnál normálisabb zsoldosokhoz tartozik, akinek nem állandó témája és szórakozása a női lét kifigurázása és a szebbik nemhez tartozók folytonos cukkolása illetve fogdosási... szándéka.
- Azt hiszem, meg is van a célpont.
Mina elvigyorodik. Most komolyan végigviccelik ezt az estét? Pont ezt?
- Bocsánat, azt hiszem, képtelen leszek gyászszertartást tartani.
- Azt hiszem, sokat mondod, hogy "azt hiszem".
- Látod, nekünk nem kell inni ehhez...
- De jó kedvetek van. - kortyol Ludwig a kezében tartott... pohárból. Hogy benne mi lehet, azt nehéz megállapítani, valószínűleg nem csak egyféle dolog.
- Ez csak illúzió. Igazából próbálunk túlélni.
- Az úgy látom, sikerült, különben nem lennétek itt. Eh... néha azt kívánom, bár úgy lett volna. Sokkal egyszerűbb lenne, ha ott hagytam volna a fogam a fronton valahol. Most csak a nyomor jön.
- Vár otthon valaki?
Hónapokig szolgáltak együtt, és mégsem tudják, van-e voltaképp családja. Az ilyenek nehezen derülnek ki, kivéve az olyanoknál, akik.. nos... bőbeszédűek. Bár ott is leginkább az asszony szokásait, azon belül is ágybéli szokásait lehet nagyon jól és behatóan megismerni, aki óhajtja, meg annak is, aki nagyon nem. Hacsak nem talál egy módot, hogy becsukja a fülét.
- Apám vár, már jó pár év, de ő ugyan hiába. Asszony... az nincs.
- Még lehet. - Lehet, hogy tényleg ivott valamit tudta nélkül, hogy ilyen felettébb elmés és hasznos megszólalásokkal boldogítja a társaságot.
- Hogyne. Ha saját magamat etetni tudom, majd akkor. Ki tudja, mi lesz még itt...azt hallottam, szétzúzzák a csapatot.
- Tessék? Szertefoszlunk?
- Ahogy valószínűleg a legtöbb zsoldoscéh Délen... hát minek. Észak győzött, ennyi, vége, pont. Mostantól azt csináljuk, amit ők mondanak, amíg...
- Amíg nem gyűlünk össze és szervezünk egy lázadást?
- Tetszik a gondolkodásod, leány. - mosolyognak össze. - És veletek mi lesz?

- Oké. Megvan a fegyveres csapat. A máguscsapat mögöttem lesz, és majd látványosan jelennek meg, amíg én tárgyalok... ha bármi közbejönne, akkor ti közbeléptek erről a rejtekhelyről.
Mindenki bólogat. Már ezerszer elmondta, de nem lehet elégszer. Mindennek működnie kell, az időzítésnek, az összes láncszemnek a helyén kell lennie, a fogaskerekeknek megfelelően egyszerre kell forogniuk.
Büszke mosolyok veszik körbe, belőlük táplálkozik, ők adják a reményt, hogy sikerrel járhat. Egy olyan módon, amelyre soha nem gondolt, hogy még hosszú távon hasznosítani fogja: rejtőzködéssel és ha úgy vesszük, zsarolással. Abból persze nem enged, hogy minél kevesebb veszteség, annál jobb.
A tömeg szétoszlik, mindenki megy pihenni, hogy összegyűjtsék holnapra az erejüket és bizalmukat önmagukban, őbenne, na meg a szerencsében.
Ludwig csendesen sétál mögé, és a vállára teszi a kezét úgy, ahogy egy bajtársnak szokás, csak kicsivel finomabban, mint ahogy egy férfival tenné.
- Nem hittem volna, leány, hogy tényleg megcsinálod.
- Még nem csináltuk meg. És ha sikerül, akkor is közösen. - álszerénykedik, de azért büszke mosollyal teszi mindezt.
- Soha nem hisz eléggé magában.
- Majd holnap este már talán hinni fogok.
Holnap este. Holnap este Észak leváltásra kerül, megmutatják nekik, mégis mire képes az összefogás. Holnap este visszakapják Hellenburgot. Visszakapják a szabadságukat.

Felhasználó profiljának megtekintése

45 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szomb. Dec. 08, 2018 4:34 pm

Azt hittem jobban fogsz örülni a háború végének, nem hittem volna hogy pont te leszel, aki újrakezdi. De jó kis helyzet volt, főleg az elején jól áthozta a vegyes érzéseket. Jöjjenek a jutalmak:

Fekete gyanta
Kovahomok/kvarchomok
És a harmadik ékszerészes:
Jáde

Jöjjön az új helyzet (remélem ez még nem volt, ha mégis szólj)

Rád bízom, hogy pontosan miért és hogyan, már ha bele akarod venni, de a lényeg az, hogy Mina meghal és démonként éled újjá. Emlékek nélkül, barátok nélkül, csak a bűne vágyától hajtva. Mit kezd ekkor? (Szeretném, ha kiderülne a helyzetből, hogy pontosan milyen démon vagy, és jó lenne ha olyan igazán démonos lenne.)

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.