Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek

Latest topics

» { Theo Wagner } Ketyerék, és egyéb hasznosságok.
by Johannes Hagen Today at 12:37 am

» Kereskedősor
by Theo Wagner Today at 12:28 am

» Küldetés: Cinder & Ash
by Wilhelmina von Nachtraben Today at 12:15 am

» Cynewulf/Sheatro
by Crispin Shadowbane Yesterday at 10:28 pm

» Magánküldetések
by Pruinos Yesterday at 9:42 pm

» Egy korty orvosság
by Gloria Yesterday at 8:32 pm

» Cedrick von Nebelturm - helyzetjáték
by Cedrick von Nebelturm Yesterday at 7:47 pm

» Gloria pályázatai
by Lothar von Nebelturm Yesterday at 7:39 pm

» [Magánküldetés] - Temple of nightmares
by Dieter von Rotmantel Yesterday at 7:26 pm

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szer. Okt. 05, 2016 3:20 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Finom zongorajáték lágyan folydogáló dallamai járják át a kúria ódon falait. Az autentizmus és mégis polírozott tisztaság megrezegtetve veri vissza a hangokat, csak néhány közülük szabadul ki a virágos ablakpárkányon túl a künn elterülő természetbe, s válik eggyé a szökőkút angyali csobogásával. A nap már lemenőben, ferde sugarai mélynarancs, megnyugtató és gyönyörködtető fényüket hintik szét. Moonviolet arcán is megpihen egynéhány, élvetegen sütkérezik fényükben, ahogy az elméjébe zárt hangokból újabb s újabb saját költeményeket alkot; bár követi az előre kikövezett utat, alkotása valahogy mégis kicsit egyedibb lesz, kicsit új, kicsit más, mint ahogy azt a szerző annak idején kitalálta. Ahogy kezei mozognak, s a karjai, s lassan az egész teste eggyé olvad a muzsikával, már nem ő követi azt, hanem az őt, s formálódik át az irányítása alatt, de nem kell ám parancsolni neki, hisz örömmel, készséggel követi és lényegül át, ahogy azt a lány kívánja...
Aztán újra meg újra... Már fejből tudja, mi következik, és az utolsó három alkalommal semmit sem rontott, de mégis, egyszerűen nem bírja abbahagyni. Újra akarja érezni ugyanazt, újra hagyni akarja, ahogy lelke felszárrnyaljon valahova messze, valahova, ami még ennél a helynél is szebb, nemlétező, álombéli nap fényével öntözött végtelen zöld rétekre, melyeken annyi virág nő, hogy ezt a képet megfesteni már giccs lenne, beszélni róla nonszensz, mert kinevetnék, ám ettől ő maga még nagyon szereti, és mikor ilyesmikre gondol, ahogy játszik - vagy ha éppen az ellenkezőjére, rémes, sötét, esőáztatta, netán véres képekre, és úgy testesíti meg a borzalmat, hogy még a hideg is kirázza közben -, mindig megdicsérik a játékát.
Viszont most már befejezi. Tudja, hogy be fogja fejezni. Hagyja, hogy a dallam vége felkunkorodottan, kiművelten és lágyan lecsengjen, majd finoman fölemeli kezeit, és a combjára helyezi őket. Néhány pillanatig még lengedezik önnön mesevilágának utóérzetében, majd kinyitja a szemeit, nagyot sóhajt, és kipirult arccal oldalra néz mesterére.
Öröm rándul a lelkében, ahogy látja, hogy Herr Georg sem jut szóhoz az első pillanatokban. Nem egyszer megesik ez. Sokáig csak ülnek egymásra nézve, a lány büszkeségét leplezni képtelenül vigyorog, a férfi pedig hitetlenül ráncolja már jó pár évtizedet meglátott, magas homlokát, majd füle mögé igazít pár belelógó, hamuszínűsödő tincset és aztán lassacskán lágyan elmosolyodik. Látni a szemeiben, hogy elégedett, s ennél több nem is kell a leányzónak. Ettől függetlenül azért szavakat is szokott kapni mellé.
- Nincsenek szavaim, kisasszonyka.
- Azt látom - jegyzi meg a boldogságtól kissé pimaszul, amit fel is ismer a következő pillanatban, ezért egy pillanatra lefagy, de látja a mester arcán, hogy nem bántotta meg.
- Nagyon ügyes voltál, mindent pont úgy csináltál, ahogy megbeszéltük, sőt... sőt! - emeli fel mutatóujját. - Pontosan megvolt az a többlet, ami általában hiányzik a legügyesebb tanulókból is. Pontosan lemásolnak mindent, úgy, ahogy azt kell, teljesen precízen adják vissza, még a lelkesedést is, de csak színlelik. A beleélést nem lehet megtanulni! Annak magadtól kell jönnie, nincs rá recept, akkor jó, ha csak a tied, még ha szabálytalan, akkor is.
Fürdőzik a szavakban, önnön sikere magát jutalmazó édességében. Pontosan úgy érezte, ahogy most hallja, a szavak mintha csak igazolnák egész lényét, egész akarását...
Persze annyi mindennel kell... kellene foglalkoznia a zenén kívül, de ez az egyik legfőbb, amelyben úgy érzi, otthon van...
- Köszönöm szépen - szavalja el a rutinmondatot, ám arckifejezése sokkal többet elmond a szívében nyugvó háláról, mint arra bármely szó képes lenne.
- Mondanám, hogy ugyanilyen ügyes legyél a versenyen is, de...
- De ne ugyanilyen legyek, mert ne akarjam másolni azt, ami egyszer jó volt. - bólogat. Hallotta már sokszor. - El tetszhetne menni filozófiatanárnak is. - mosolyog megint huncutul. Furcsa, de valahogy olyan közvetlenül tud elbeszélgetni ezzel a háromszor annyi idős emberrel, mint ő maga, ahogy korosztályos társaival szinte sosem sikerül. Tetszhetne? Vajon ilyen helyzetben lehet ezt a szót alkalmazni? Van egyáltalán ilyen szó?...
- Gondolkodtam, Violet, gondolkodtam rajta. De, tudod, nem kell feltétlen pénzt kapni azért, hogy művelj valamit - kacsint rá. - Ha úgy vesszük, te is filozófus vagy már.
- Óh. Köszönöm, ez megtisztelő - húzza ki magát és szegi fel a fejét sznob tartásban, majd elneveti magát. Együtt nevetnek. Violet szereti ezt az embert. Violet szereti magát, szereti a zongorázást. Violet szereti az életet. Violet szemei előtt most még egy sárral borított parasztudvar is gyönyörű lenne, mert hát az esőcseppek kristályok, a sár az legyen mondjuk csokoládé, a hideg pedig... a hideg fellelkesít, és megmutatja, hogy élsz.
Ahogy a fájdalom is. Jelen esetben viszont egyedül az fáj, hogy nem tudja hogy kifejezni, mennyire is... mennyire is mi?
Na, hát épp ez az.
Mindegy. Violet egész egyszerűen nem fog idegeskedni azon, hogy nem tudja eléggé kifejezni a boldogságát, mert akkor kioltaná önmagát. Violet egy igazi filozófus, és imádja ezt is. Violet egoista néha, ami persze túlzás, ezt is tudja, de nem igazán érdekli, na, ez sem teljesen igaz... Violet egy két lábon járó paradoxon. Amire valamiért nagyon büszke.
- No jól van, leányzó, ideje hazafelé venned utadat. Sok dolgod van még?
- Áh, csak a lovakkal kell foglalkoznom kicsit. Rég voltak megmozgatva. Bár lehet, hogy Astrid már megjáratja őket előttem - vigyorodik el.
- Az a csöppség is mindig is mennyire szerette az állatokat...
- Igen-igen. Odavan értük. Na meg a növényekért. Meg a csontokért... - Ezt a fajta lelkesedést nem osztja, ő inkább a szalonok illatos bútorzatai közt érzi otthon magát. Na meg virágos réteken. Ez közös bennük. Annyi különbséggel, hogy míg Violet elegánsan kihúzott tartással, mint egy tündér, sétál az illatos mezőben, lassan és méltóságteljesen, tekintetét a napsugarakban fürösztve, széttárva karjait, hogy belekapjon a lenge szellő... addig Astrid hangosan nevetve repül végig az előttük terülő táj egészén, hempergőzik meg a hajnali harmatos fűben, fon öt perc alatt több tucatnyi virágot a hajába és sározza össze a kezét. De hogy mindezt hogy teszi meg ennyi idő alatt? Az rejtély.
Mindenesetre Violet imádja a húgát.
- A csontok hasznosak. A leves ízét azok teszik olyan jó aromássá. Meg aztán ezek a billentyűk is csontokból vannak ám.
Georg bácsi mindenre tud valamit mondani. - Ez is igaz. No, akkor én indulok is. Köszönök szépen mindent.
- Magadnak köszönd, Letti. - Gyakran hívja Lettinek, ugyanis a némethez szokottaknak a hajlítások nehezen mennek... Bár volt már Violetta is, de azt sosem szerette. Úgy hangzott, mintha valami táncosnő művészneve lenne. Vagy... rosszabb... Brr. - Isten áldjon, leányom.
Muszáj? Tényleg? Megint?... Sóhajtva forgatja a szemeim. - Még mindig két Átkos gyermeke vagyok, Georg bácsi!
- S nézz oda, mégis mennyi áldást kaptál. No eredj. Találkozunk a versenyen! Ügyes leszel!
- Remélem - int viszlátot, s szoknyácskáját megigazgatva erőtől dúsan röppen ki a kis szobából, majd a díszes ajtón, még épp elcsípve egy nagy adag napfényt, amely egyenest az arcába tűz. Rámosolyog, és megpördül egyet, majd még indulás előtt fölkap egyet a kúria melletti gesztenyefa alatt összegyűlt termésekből. Majd odaadja Astridnak.

...aki jelen pillanatban épp nem nagyon szorul egy darab gesztenyére, ugyanis van neki már jó pár tucat. A másik pár tucat már nem gesztenyének számít, hanem figuraösszetevőnek, de ezzel a pár tucattal még nem csinált semmit.
Még.
Jelen pillanatban délutáni szabadságát kiélvezve kedvelt helyén tartózkodik, hol máshol, mint az erdőben. Tudja jól, hogy hiányolják otthon, s az enyhe bűntudat s megbánás soha nem tűnik el belőle, de ettől függetlenől még mindig nagyobb ingerenciája van szabadon létezni, mint hazamenni...
- Hé, te Lüke! Lüke volt az apád is, Lüke vagy te is, hát most gondolj bele, nem szörnyű? - csóválja a fejét vigyorogva a vállán ülő menyéthez fordulva. Amaz fehér kis értelmes fejét belefúrja a nyakába, ami még mindig csikiz, úgyhogy nevetni kezd. Igazából az illető állat apja neve Luke volt, legalábbis a beceneve, neki magának meg egyelőre nincs sajátja, mert Astrid és Cinnian nem tudtak megegyezni, mindegyikük ragaszkodott volna a saját ötletéhez. Többek között az ez szította a haragot, amelyet néhanap ez iránt a pelyhes kis élőlény iránt érez. Tulajdonképp még az is negatív, hogy most épp vele van. Cinnivel kéne lennie.
Ha tudnák, Cinni hol van...
- Jól van, ifjabb Lüke, leszállhatnál rólam, mert le fogsz esni. - A menyét kifejezéstelenül néz vissza rá. Vagy inkább tagadólag. Astrid az előtte fekvő kidőlt fatörzsre néz, méregeti, majd megint visszanéz az állatra. - Komolyan le fogsz esni. - Az állat így sem igen akar engedelmeskedni, így megfogja óvatosan, és leteszi maga mellé a földre.
A pálya már fel van építve. A fa ugye adott volt, meg van tervezve, hol fog leugrani, az érkezése helyszínére pedig összehordott őszi levelekből egy jókora kis alomkupacot. Ha egy bizonyos szemmel nézzük, arannyal és drágakövekkel teli kincsesládatartalomnak is beillik, bár a lány számára éppen annyi kincset megér. Hogy nem töri össze magát.
Lenéz maga mellett a kicsi állatra. Amaz cinkosan rápillant. - No mi az, kishaver? Versenyzünk? - pislant össze vele. - Picit előnytelen neked azokkal a pici lábaiddal...
Azzal megiramodik. Két kezét oldalt maga mellett tartja, hogy egyensúlyát megőrizze, és lendületből megindul fölfelé a fán... majd, amikor az már túlságosan elkezdene felfelé kanyarodni, olyannyira, hogy emberi, vagy legalábbis ahhoz valamilyen szinten hasonlító lénynek nehézkes lenne felkapaszkodnia rajta, oldalra veti magát és egy jókora bukfenccel továbbgurulva elterül. Csak az a helyzet, hogy így úgy jó két méterrel arrébb is meghempergőzik a földben, oda pedig már nem hordott leveleket. Ennek következtében hajdíszévé válik ismét pár gally és néhány vizes levél egy-két szárazabb fűszál társaságában. Enyhén kitekeredett pózban fekszik végül a földön, saját kezét maga alá gyűrve. A gallyakkal behálózott eget bámulja odafönt. Egy-két seregély elrepül tekintete előtt, de a nap még viszonylag magasan van. Tudja, hogy nincs sok ideje, s ez jeges ketrecként közeledik lelkéhez. Nem akar visszamenni. Egyszerűen nincs kedve.
Valami megint csikizi az arcát. Apró bajszok böködik szurtos bőrét, s ahogy oldalra fordul, két mélyfekete szempár néz szembe vele. - Én győztem, gondolom...?
Kebelére szorítja a kis állatot, aki akármennyire is tekergőzik, s néha-néha még karmait is beveti a harcba, nem tud szabadulni. Astrid ugyanis nem az a fajta, aki könnyen lemond dolgokról, vagy feladja. Senki sem menekülhet a szeretete elől!
Kedvelt tisztása felé iramodik meg. Megsárgult fűrengetegre veti sugarait a nap. Egy-két katáng díszíti még a rétet. Nem olyan zsengék már, mint egykoron voltak. Nem baj, majd egyszer megint ragyogó zöldek lesznek. A tavasz mindig eljön. És az ősz is szép egyébként. Csak hát az intézmények ilyenkor próbálnak fejébe minél több tudást beleverni, s úgy látszhat, mintha Astrid ezt nem szeretné, pedig épp ellenkezőleg, nagyon is örül neki, pusztán ez elég sok szabadidőt elvesz tőle... Időből, úgy látszik, soha nem lehet elég...
Ismét ágyfunkcióját használja ki a fűnek, elheveredik rajta, hagyva, hogy lábai a levegőben kalimpáljanak, akár a kisbabáknak. Ifjabb Luke hamarosan a hasára huppan, mire kezei ösztönösen rásimulnak a puha fehér szőrre. - Egyszer lesz egy farkasom, tudod? Szerezni fogok egy farkast. Ha kell, akkor én egymagam keresem meg. Nem holmi kutyát, áh! Nem kell nekem, hogy ott sürgölődjön a lábam körül kenyeret várva. És akkor majd lehetsz Cinnivel. - Sóhajt. Miért muszáj mindig az aggodalomnál kilyukadnia?
- Az a jómadár is, hol lehet? Na szerinted? És rólam mondják, énrólam, hogy állandóan elcsavargok. Rólam. Nahát... Több napra még sohasem tűntem el!... - A menyét oidalra billenti a fejét. - Oh, jól van, ne nézz már rám így! Egy éjszaka volt, jó?... Oké, kétszer egyetlen éjszaka. De reggel megjelentem! Három nap, érted? Három nap. Nem tudom, az iskolában is hogy fogja ezt megmagyarázni. - Beletúr kócos hajába, majd felül. Tarisznyájából - melyhez különleges csomózási technikát kellett elsajátítania, ha nem akarta, hogy folytonos szaladgálásai közben elveszítse minduntalan - előkotorja egyik faragványkezdeményét, mely egyébként Luke-ot tervezi ábrázolni, egyelőre viszont jobbára csak egy hosszúkás, helyenként rücskös fadarabnak látszik. Előkerül bicskája is, melyet egy ideig csak szemlél a nap felé fordítva pengéjét, kísérletezve, hogyan csillan meg rajta leginkább a fény.
- Ez itt - emeli fel a munkakezdeményt - te leszel, oktondi. Te bizony - böki orron a menyétet, mire az méltatlanul hátrébb húzza fejét, de már késbe. Ezek után nyifogva simogatja mancsával a fejét, miközben a lány csak nevet rajta. - Ha Cinnian végre előkerül, akkor - mert addigra biztosan kész lesz a faragványom, előbb nem látjuk színét, arra mérget vennék - ezt fogom a fejéhez vágni. De nem fog összetörni, ne aggódj. Annyira kemény feje azért nincs. - Próbálja idővel mérsékelni a nevetését, ugyanis nemigen kívánja megvágni magát.
Fél órával később jelentős mennyiségű fareszelékkel borított lesz a mező. Alakul a menyét. Tényleg... tényleg úgy érzi, képes lenne ezzel fejbevágni Cinnit, ha egyszer megkerül.
Szemöldökráncolva néz fel munkájából a körülötte lengedező fákra, majd fel az égre, és ismét megemelkedik válla egy sóhajjal. Cinni. Gyere vissza!

- Ismerős vagy, gyermek. - mondta a torkához pengét - meglehetősen gyönyörű pengét - szorító csuklyás alak, aki nyilvánvalóan nem kívánta leplezni, hogy a sötét oldalon áll. De most komolyan. Mi ez a ruha? Teljesen fekete talár, bár mívesebb anyag, és csuklya, mely teljesen elfedi az egész arcot. Egyáltalán hogy láthatnak ki belőle?
Gyanakvóan néz fel rájuk, zavarja, hogy nem talál még egy szemet se, amelybe belakapaszkodhasson. A fejét sem igen mozdíthatja...
- Láttam már valakit, aki nagyon hasonlított rád. De ő már akkor idősebb volt, mikor találkoztunk, mint te most.
Lázasan ver a szíve. Tudta, hogy rossz ötlet volt. Ó, tudta nagyon, hogy rossz ötlet volt. Nem kellett volna. Bolond volt, botorság volt, amit művelt. Persze, hogy tudta. De hiába ismételgeti magában, nem kerül vissza. Pedig most már hiányozna az otthon melege...
Neki van otthona melege!
Apának nem volt, azért került ide... azért találták meg... de hogy ő... hogy ő eljött ide, ez... borzasztó nagy őrültség volt. Persze nem szándékos. De mégis. Ha úgy vesszük, árulás volt. Bár mindegy is, minek nevezi, úgysem szabadul, ha engedi magát elveszni önnön pánikjában. Gondolkozni kéne. Végül is apát sem bántották. Elengedték. Aztán persze nemsokára a falunak, amelyben tartózkodott, kis híján minden tagja az áldozatukul esett... ám... itt nincs is falu a közelben, igaz? A legközelebbi település is megvan... legalább... másfél mérföldnyire...
Ami nem sok. Ó, hogy az a...
Válogatottabbnál válogatottabb káromkodások jutnak eszébe, fogait csikorgatja, de amíg nem feltétlen muszáj, egy árva szót sem szól. Ha megszólal, azzal már sorsa folyamát szándékozik terelni, de amíg nem biztos benne, merre akarja terelni, inkább hallgat.
- Mit kerestél erre?
Na, ezt valószínűleg sokan fogják kérdezni tőlem. Tűnődik, válaszoljon-e, vagy ne... Végül úgy gondolja, nemigen van veszítenivalója ez esetben. Illetve csak egyszerűen jólesne, és nem érdekli, mi jön később. Ez is igaz lehet. Belül jól tudja, mennyire felelőtlen, de nem akar ellenállni, csak... nem. - Szabadságot.
Astrid büszke lenne. Szinte várja, hogy pimaszságáért érkezzen a jól megérdemelt retorta, de mást kap.
- Akkor meg is találtad.
- Valóban? Akkor más fogalmaink vannak a szabadságról... - Ha már elkezdte, képtelen befejezni. Ez a másik hibája. Többek közt ezért is van itt most...
- A te választásod. Mi nem kényszerítünk semmire. De mondd. Apád volt az, ki olyan két évtizede találkozott egy magamfajta csuklyás alakkal, igaz?
"Magamfajta csuklyás alakkal." Van itt önbecsülés, kérem. - Apám nem elmeháborodott, hogy csuklyás alakokról beszéljen nekem. Nem hiszünk ilyesféle rémképekben - próbál hárítani. A nyílt hazugság nem jön a szájára neki sem... örökség. Meg aztán anyu... anyu tett róla, hogy soha ne legyen képes ilyesmire. Megvetendő bűnnek tartja. Még ha néha meg is könnyítene sok mindent.
- Egy napnyi haladékot kapsz. Ha holnap ugyanekkor...
- Várjunk csak, ezt a szöveget már hallottam. Akkor tényleg maguk azok! - Talán vissza kellene fognia magát. Mégis csak egyetlen mozdulat, és elvágják a torkát.
- Nem volt lehetőséged még arra, hogy megtudd, kik vagyunk. Ne tegyél úgy, mintha tudnád.
- Előfordulhatna, hogy úgy beszélgetünk, hogy nincs egy tőr a nyakamnak szegezve? - A fekete láthatóan megfontolja a döntést. Végül a bőrének feszülő hideg fém eltávolodik, s ő fellélegzik. - Ahh. Köszönöm. Sokkal jobb. Szóval mi is volt? Valami hollós volt, az biztos... - Szembefordul az alakkal, bár még négy másik áll mögötte, meg kettő a vele beszélő két oldalán, úgyhogy fogalma sincs, mire fel volt ez a hatalmas védelem... Hiszen ő csak egy egyszerű kis kölyök...
...látszatát kelti. Nyilván nem jutott volna ilyen messze az erdőben, ha csak egy szimpla utcakölyök lenne.
- Csinos kis fegyvereid vannak. Nyilván tudsz is bánni velük.
- Ez miért fontos? - Úgy, ennél hülyébbnek nem is tettethetném magam. Ez annyira bolond kérdés volt, hogy az már elvesz a hitelességéből.
- Tudod, vannak olyan emberek, akik hatalmas pénzeket képesek fizetni azért, hogy egy másiktól... hogy mondjam... megszabadítsák a világot. Te még fiatal vagy. A ruhádból ítélve nem túl fényes körülmények között élsz.
- Ch... - Majdnem elröhögi magát. Soha nem hitte volna, hogy a szakadt erdei vadászfelszerelésének egykor hasznát veszi. Jó, kétségkívül elég lehetetlen lett volna díszes öltözékben az erdőbe menni, de azért... - Nem leszek bérgyilkos - jelenti ki egyszerűen.
- Belegondoltál, mi lesz, ha most elmégy?
- Hazamegyek? Élem tovább az életem?
- Szerinted hagyni fogjuk? Hogy miután tudsz rólunk, csak úgy lófrálj a világban? - Nem enyhe hatalmi fitogtatást érez a mondatban, és bár alapvetően fenyítésnek hangzik, tényleg elmereng rajta, hogy egész egyszerűen kinyírják...
Így kell meghalnia? Így?... Ne... Ne már!
- Majd megteszek, amit tudok, hogy életben maradjak - Nyel egyet. - Mást nem tehetek.
Istenem, mekkora egy bolond voltam.
- Huszonnégy óra időd van meggondolni.
- Addig mi lesz? Kikötnek egy fához és itthagynak, majd visszajönnek, és megkérdik, mit döntöttem?
- Nincs huszonnégy óránk. Hagyják békén a fiamat.
Apa. - Megdobban a szíve. Remek. Ismét elkövetett egy eszeveszett baromságot, és megint megmentik! Hát ez szuper.
Nem tudja, hogy a saját maga iránt érzett gyűlölete, vagy apa iránt érzett hálája a nagyobb... Zaklatott kék tavakként pislantanak szemei a fák közül előtűnő vadászra. Néhány pillanattal később az egyik csuklyás torkában végzi egy penge.
Ekkor tűnik csak fel neki, hogy a körülöttük álló kör fele, akik mögötte álltak, már régen összecsuklottak és a saját vérükben fuldoklanak jelenleg...
Hitetlen nevetéssel elvigyorodik.
Kiből is akartak ezek igazi bérgyilkost csinálni?
Nemsokára már csak egy marad közülük... Apa a csuklyájához nyúl és hátralöki, mire feltűnik egy csapzott barna hajjal keretezett, rémült, értetlen arc. - Menj - adja ki a sötét tünde egyszerűen az ukázt, s amaz egy ideig tétovázik, majd megfordul és elvonszolja magát. Apa ránéz Cinnire, akinek fogalma sincs, hogy érezze magát. - Gyere, menjünk haza... - ragadja meg a kezét és a fiú tehetetlenül sodródik. Lelkében visszhangzik újra meg újra ugyanaz az érzés.
Nem fogják hagyni sosem, hogy elvesszen.
Mert tartozik valahova. És mindig is tartozni fog.

Felhasználó profiljának megtekintése

27 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Okt. 09, 2016 10:21 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nos, késve vagy sem, de immáron végre ránéztem a történetre. Egyértelműen látom, hogy nagyon élvezted a dolog megalkotását, s az is könnyen látszik, hogy komoly erőfeszítés ment bele. Emellett úgy érzem, helyenként elvetetted kissé a sulykot, ami nem jelentős probléma, elvégre mégis egy helyzet lenne, de azért mégis szólok érte egy-egy szót. 

1) Bár jól áll, de úgy érzem most kicsit túlzásba vitted azt, hogy mégis mennyi díszítőelemet használsz a történet Violet részénél. Tudom, hogy szereted a barokkosságot, s tényleg jól is csinálod, de jelenleg pont csak egy kicsit többet tetted a kelleténél. 

2) A Damienes részt én egy picit erősnek éreztem, úgy sejtem, hogy a karakter maxolt NJK szinttel se lenne képes ilyesmire, bőven túl van a szintjén, akkor is, ha csak 1-esek a bérgyilkosok. Ez egy helyzet, így nyilván nem veszem komolyan nagyon.

Emellett egyébként tetszetős történet volt, s tényleg örülök neki, hogy ennyire szíveden cipeled a gyerkőcök sorsát. Beszélhetünk még majd arról, hogy kaphatsz velük helyzetet, mert látszólag nagyon élvezed Very Happy 

Új helyzet: 

Mina egy nekromágussal való szerencsétlen találkozás után szemben találja magát a halállal, s eltávozik az élők közül... Ellenben a dal itt nem ér véget, ahogy annak erős varázslatának hála Kísértetként tér vissza. Mutasd meg kérlek nekem, milyen is a vámpírok léte, amikor élőholtként tengetik napjaikat?

Felhasználó profiljának megtekintése

28 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Hétf. Jún. 18, 2018 2:36 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Fleischlos




Rázkódik, mint egy álomban. Keszekusza, sötét és érthetetlen erők rángatják érzékeit, elfolyik minden és hiába próbálja elhelyezni magát térben és időben, tudata mindig visszazökken egy falról. Amíg egyszercsak valami pislákolni kezd. Minden erejével azon van, hogy egyben tartsa és összeszedje magát. Valami új. Teljesen új. Az érzékei már nem ugyanazok, mint eddig, ugyanis akkor egyszerűen ki kellene nyitnia a szemét, és megállapítani, nappal van-e vagy éjszaka. De valami azt súgja, éjszaka van. Örök éjszaka. Egy álom dereng föl elméje határán, egy álom, ami valamikor még ő volt. Ezek szerint... ezek szerint nem lett démon. De ki volt ő?
....Fordított sorrendben villannak fel előtte a képek. Mielőtt még teljesen felfogná, kicsoda is volt valójában, a halála jut eszébe.

Tudta, hogy nem jó ötlet bízni benne. Tudta, hogy nem jó ötlet otthagyni egyetlen társát, aki az örök védelmező szerepét játszotta. De pont ebből lett elege. Hogy folyton vigyáztak rá, mintha egy kisgyermek lenne, mindenki másnak hitte, mint ami, mindenki elvárt valamit, mindenki számított valamire... Damien mindig ott volt vele, akárhová indult, akármit tett, képes lett volna az életét is feláldozni egy szökött vámpírért. És lassan elege lett ebből.
Az éjszaka közepén indult el. Damien még aludt, teljesen kimerült volt, népének és erdejének elvesztése, a fájdalom még élénken munkált benne. Olyan ártatlan volt, szemei békésen lehunyva, pillái fehér fátyla néha meg-megrezzent. Remélem, szép életed lesz - gondolta, ahogy mindenféle jegyzet nélkül elindult otthonról, egy sötétkék, kissé díszes köpenyt magára terítve, amelyet még a toronyból hozott, de ezt próbálta elfeledni. Igazából fogalma sem volt, hová megy, abban sem volt biztos, hogy nem tér majd vissza, de a dac szembeszegült mindazzal, amiben eddig élt. Mindenhol. A családjánál, majd ebben a kis emberfaluban... Elkényeztetettség. Meg akarta mutatni, hogy képes rá egyedül is. Hogy képes úgy világot látni, hogy közben nincs szüksége egy testőr állandó tanácsára és glédában állására.
Egy darabig jól is ment minden. Apróbb munkákért kapott pénzt, úgy tekintettek rá, mint furcsa vándorra, ruhája - ruhái - lassan e titulushoz illően porosak, piszkosak, elnyűttek lettek. Megszokta az elítélő pillantásokat. Keresett valamit. Talán csak a magányt kereste, azt hívén, abban végre megtalálja a választ.
Aztán jött az a férfi...
Egy kisváros piacterén nézte ki magának. Olyan gyönyörű, sötét fény villogott a szemeiben. Mina sosem gondolta volna, hogy hosszú kabátja többet rejt, mint egy egész jó alkat, és hogy a nem túl mézesmázos, kellően csípős, de kedve szavak mögött egy olyan cél rejlik, amely az ő végét jelenti. Vak volt. Tudhatta volna. A tény, hogy egy sötét tündére bízta életét és biztonságát, elég nyilvánvalóan kellett volna, hogy mutassa, de nem akarta elhinni, mert akkor megfojtotta volna a kétségbeesés. Ha elhiszi, hogy önmaga nem képes semmire. Hogy önszántából sétál a halálba.
Csak annyit mondott, hogy herbalista, és meg akar neki mutatni egy különleges főzetet. Na nem szépítő főzetet, ennyire nem dőlt be a hiúságának. A főzet állítólag arra lett volna jó, hogy a napfény kevésbé ártson neki... Meg is lepődött, hogy valaki ennyire szimpatizál a vámpírokkal... Úton a kis városszéli kégli felé végig a varázslataira koncentrált, hogy ha szükség lesz rá, be tudja vetni őket. Végig sejtette, hogy vissza kéne fordulnia, bármikor megtehette volna, ha egyszerűen továbbáll, biztosan nem követik. De nem, muszáj volt bizonyítani. Aztán valahogy minden tudománya csődöt mondott. Lengtek az orrában a különböző füvek illatai, a férfi háttal állt neki és mormolt valamit, ő meg egyszerűen megbénult, és már tudta, hogy vége. Olyan szavakkal hordta el magát, amelyekről nem is tudta, hogy léteznek elméjében, és csak vergődött, szabadulni akarván. Az a szörnyeteg meg még csak elégedettnek sem tűnt, semmiféle bosszúálló mosoly nem volt az arcán, olyan pragmatikusan végezte a dolgát, mintha csak répát ültetne. Miközben elvette az életét. Nem kellett volna besétálni azon az ajtón, gondolta, lesétálni azon a lépcsőn. De már késő volt. Sikolya csak fejében zengett, valójában semmiféle hangot nem volt képes mondani.
Legalább szólj hozzám valamit - mondta volna, ám ajkai nem mozogtak. Kérdőn-vádlón nézett a férfi szemébe, ahogy a mágia olyan mélyről szívta ki az energiáját, mintha csak benyúltak volna a testébe és megtapintják a gerincét. Nem látott már semmit, de nem feketeség volt az, ami kitöltötte az érzékeit, inkább vibráló színek, ahogy mintha ezer apró darabra esett volna szét. Tudata nem érzékelte többé már a testét, fájdalom volt, maró bűntudat és megbánás, rángatózó, tehetetlen gyermek. Menekülni akart, akárhova. Akár a semmibe.


Ő volt hát. Wilhelmina von Nachtraben volt, egy vámpír. Aki elszökött. Majd egy olyan helyre került, ahol szerették. Majd megint elszökött. És meghalt. Halott vagyok - tudatosul benne, és emlékszik még, hogy erre a gondolatra két értetlen pislantással felelne, ha volna mivel pislantania. Mintha megfogták volna a gerincét... Gerinc, az maradt belőle. Csontok, hideg, rideg csontok, melyeket mágia mozgat. Hús nélküli. Hústalan.
Ekkor jön rá, hogy ha ő maga megtette is, az idő nem fagyott le. Léten túli csonthalmazából a természetfeletti érzékeivel jobb szó híján látja még mindig maga előtt, aki ezt tette vele. Itt áll előtte, sötétlila kabátjában, ebben a gyilkos palástban, és itt vannak, ugyanabban a szobában... Hát nem telt volna el semennyi idő? Míg végigsuhant az életén, semmi sem változott?... Ha lennének szemei, most hatalmasra tágulnának. Ha lenne tüdeje, most fújtatna, és ha lennének karjai, rángatná rajtuk a láncokat. De nem teheti. Csontjai maguk a láncok, és nem szabadulhat tőlük.... Ő itt, ez a férfi, sötétbarna hajszálakkal körüllengett arccal, s megszállott szemeivel, negédes hangjával...
- Üdv újra. - ennyit mond csak. Még mindig nem mosolyog rá. Valami vonzás húzza felé, noha lelke maradványai taszítják. Eddig még nem mondott semmi olyat, amire reagálnia kéne, de amint megtenné... - Szép halott voltál.
Ha lenne szája, vicsorogna, megvetően rándulnának meg az izmai. Tudata kétségbeesetten keres valami kapaszkodót. - Mit tettél velem? - kérdi, holott valahol mélyen tudja. Tudja, hogy mi lett. Gyermekkorától kezdve része a rémmeséknek az, amit a vámpírokkal művelni lehet. Természetesen ez volt az egyik legfontosabb téma, amelyet mélyen el kellett sajátítania. Nem mumusokkal ijesztgették, valós félnivalókat vertek a fejükbe és... és lám, hiába volt... Nevetni támad kedve. Ha Adelin, vagy az apja látná most, mit szólnának?
- Új életet adtam neked.
- Éltem - feleli fájdalmasan. Nem kellett neki új élet. Teljesen elégedett volt... várjunk csak...
- Tényleg? - És hirtelen elgondolkozik. Talán a férfinak sokkal inkább igaza van, mint azt tudja. Éltem én igazán? ÉN éltem? A saját életemet éltem? De ezen nem fog segíteni az, amit érez... hogy fogságban van. Ennek az embernek a börtönében.
- Mit fogsz tenni velem?
- Te fogsz tenni NEKEM... dolgokat. - És végre elmosolyodik. Ezt a sejtelmes mosolyt várta már jó ideje. A nekromanta körbesétál félhomályos illatos termében, a halál szobájában...fölemeli kezét, s annak a lénynek az álla irányába mozdítja, amely valamikor Mina volt. Mintha hozzá tudna érni. Hátralép. Csak csontok csörgését hallja. Semmi szívdobogás. De az akarata még megvan, hogy ellenkezzen. Ez jó. Csak ez tudja életben... vagy nevezzük akárminek, tartani...
- Nem teszek neked semmit. Eressz el.
Kegyetlen hidegség fogadja. Számított az ellenállásra. Hát persze. - Mit tennél nélkülem, vámpírmaradvány? Egyszer foglak megkérdezni. Mire mennél nélkülem? Tudod, hogy mi vagy? Semmi vagy. Egy semmi vagy nélkülem. Vagy a parancsomnak engedelmeskedsz, vagy csupán kósza szél leszel a világban. Céltalanul keringő. Így egy bábu vagy a játékban, de legalább hasznos bábu. Nem rossz bábmestert kaptál, azt meg kell hagyni. De te is megérdemled. Kiszemeltelek, már régóta figyeltelek. Nem érdekel, mi miatt voltál olyan, amilyen, de makacs vagy és ellenálló, meg fog még gyűlni a bajom veled, gondoltam... de túl könnyen sétáltál a csapdámba. Nem is tudom, miért beszélek még hozzád... vajon felfogod-e még, amit mondok... - Összeszűkíti szemeit. - Mennyi maradt belőled?... Áh. Mindegy is. Most már az enyém vagy.
Nem is ismerlek. Nem lehetek azé, akit nem ismerek. - Nem - suttogja az immár névtelen entitás. A semmibe ütődnek szavai.
És ekkor megérzi. Erős mágia folyik rajta keresztül, nincsen húsa, nincsen elméje, ami megállítsa. Csontos bal karja felemelkedik. Majd a jobb. Gyűlöli ezt a megadó pozíciót. Akaratereje hiába rángatja hústalan testét. A nekromágus szemei fogva tartják üres tekintetét.
- Látod?
Nem... nem... nem akarom, hogy ez legyen a további életem... Ha csak ez van, akkor tényleg nincs értelme élnem. - Nem tudsz egyszerűen csak megölni?
Még ez sem zökkenti ki a mágust. - Már megtettem. Mert kellettél nekem.
Hogy nem lehetett bárki más, akit kiválasztott. Hogy nekem kellett annak lennem. Ha visszamehetnék... soha többé nem szöknék el... Úgy hangzok, mint egy kislány. Egy rossz kislány. Damien. Gyere és ments meg. Aztán eszébe jut. Nem tudsz már megmenteni. A halálból még te sem tudsz visszahozni. A sötét tünde emlékét felidézve olyan erősen sajdul meg benne valami, hogy azt hinné, már a csontok is megtörhetnének. Világoszöld tekintete mennyiszer kísérte óvva mindentől. Mit tenne, ha látná őt, most, így...?
- Szeretnél még beszélgetni, kis kísértetem, vagy mehetünk elintézni egy régi jó ellenségemet? A régi jó barátomnak is mondhatnám... azt hitte, megbocsátom, amit tett. Rég volt, az tény. Soha nem fogja megtudni, hogy én voltam, még mindig azt hiszi, hogy csak egy nemesficsúr vagyok. De te majd elintézed helyettem.
- Őrült vagy. Mégis kihez beszélsz? - Furcsállja, hogy még van hangja. Olyan, mintha víz alá dugták volna a fejét, homályos és mégis érces egyszerre.
- Nézzenek már oda. Egy kísértet, humorérzékkel.
- Kik nézzenek oda? Nincs itt senki! - A személyiségemet nem tudod elvenni tőlem...

Legalábbis azt hitte. De idővel elfogynak a szavai. Már nincs értelme szembeszállni. Teszi, amit mondanak, mert nem tehet mást. Egy valaha volt mágust irányítása alá von a mágia, megállíthatatlanul. Játszanak vele, mint egy zongorával, ha leütnek egy billentyűt, úgy szól, ahogy a férfi akarja... S néha nemlétező füleibe suttog mézesmázos hangjával, még az sem érdekli, hogy nem figyel. Nem fog neki gyilkolni. Biztos, hogy nem fog neki gyilkolni. Rá kell jönnie, hogy szabadulhat meg. Ha örök halállal, hát azzal. Ha valami újjal... Bármi jobb, mint ez. Talán egy új fogságba jut, de onnan is kitalálhat még. Csak ne kelljen egy helyben ácsorognia.

Minden a terv szerint halad. A nemes, aki egykor becsapta a másikat, ellenségévé téve, gyanútlanul alszik agyondíszített, illatos szobájában. Puha párnán nyugtatja fejét, páncélos gárdisták őrzik kúriája ajtaját. És megtörténik a zavarás. Kapargálás, eldőlő tárgyak. Majd ismét visszatér a sötétbe. Az emberek csak csontok kattogását hallhatják, babonás lelkeikben élő, kattogó szívük jár sebesen. Ó, hogy élnek, mennyire élnek, életben tartja őket a félelem. Ő meg... Ő csak egy lebegő árny, szürke, használhatatlan utánzata önmagának. Lehetne bárki. Egy test csak, s a lelke mélyre bezárva, gondolatait csak ő maga látja.
A férfi megtalálja a levelet, amivel kicsalják. Átöltözés nélkül, nagy hirtelenséggel rohan le a lépcsőn. Az ő szíve is dobog. Él. A pajtához rohan. Megtalálja a vérfoltokat, melyek csak egy állathoz tartoztak, de ezt ő nem tudja. A levélben az állt, hogy elkapták a fiát, és ha meg akarja találni, akkor rohanjon... és ne szóljon senkinek... Szegény ember. Jószándékból tesz mindent, amit tesz. Még ha egy hazug gazember is volt életében.
Vajon belőle is olyat fog csinálni, mint belőlem? Megkérdezhettem volna. Mivel emberről van szó, kísértet nem lesz belőle, ám a nekromanta játékszere még lehet.
Ott várakozik a fenyőszagú deszkák mögött. Az áldozat lihegve közeledik. Mikor meglátja őt, lábai annak rendje s módja szerint földbe gyökereznek, szörnyülködő undor és rettegés veszi át a lázas aggodalom helyét. Nem látsz engem. Csak egy ronda csonttömeget látsz, igaz? Egy eszközt. Soha nem láttál engem. Nem is fogsz. Ezért most meg... Villanások. Az ellenkezés meg-megrándul benne. Damien fűzöld szemei, nevetések, cipóillat, gyümölcsök, piac, vér, a Nachtraben-torony, fantáziálások egy, kettő, több gyermekről... hajnali harmat, alkonyi napsütés. Nem erre az emberre kell haragudnom. Hanem arra, aki ezt tette velem.
Otthagyja hát a remegő roncsot, aki talán emiatt tanul valamit és további életében jobb ember lesz, mint eddig volt. Egyszerűen nem tesz semmit, fegyvert tartó keze leereszkedik, csontlábain megfordul és elsétál, még hallva a zokogást, szinte látva a férfi rázkódó vállait. Nyomorék. De legalább még élhet. A halált azért nem érdemli meg. És nem egy eszköz által érdemli meg.

A nekromágus fújtat dühében, mikor ismét szembenéz vele. Retteg, mert tudta, hogy nem kellett volna ismét visszatérnie ide... a fogság közelébe. Érzi, ahogy a mágus fogása egyre erősödik rajta, de idegességét talán ki tudja használni. - Hogy... mit művelsz? Nem lehet... Nem vagyok gyenge... Kéne, hogy tudjalak irányítani...
- Már megint magaddal vitatkozol, Mester - Gúnytől csöpögő szavaival egyre közelebb lép. Meglepetésére ugyanazt a félelmet látja ennek az élőlénynek a szemeiben is, mint azéban, akit el akart tenni láb alól. Te is csak ember vagy, halálmágus. Félsz tőlem, a teremtményedtől, hm? Közhelyes lesz, ami történni fog, de megérdemled.
- Nem vagy olyan tiszta, hogy eldöntsd, ki érdemes az életre és ki nem. Olyanba nyúltál bele, amihez nincs jogod. - Ez már ő. Érzi. Érzi elhatalmasodni az erőt, visszakapni saját magát...
Akaratuk összefeszül. Küzd ellene, keményen küzd, az életre gondol, mintha még most is tudna dobogni a szíve és feszülni az izmai. De akármi is, meg akarja tartani, az irányítása alá akarja vonni. Ha kósza szél lehet csak, akkor is... meg akarja tudni, milyen az. Elvégre ezért futott el. Hogy szabadon futhasson.- Nem... nem... nem! Hagyj békén! Szabad vagy, csak hagyj békén! - A végső kétségbeesés, ahogy közelít felé a fémmel, mely a halálát hozza majd el. És egy pillanatra el is gondolkozik rajta, hogy talán életben kellene hagynia... de nem, ez a nekromágus nem érdemli meg. Ha másokkal is ezt tenné, akkor nem.
Megtépázott, felőrölt és összetört lelke erősen szorítja csontujjai közé a penge markolatát, majd az élő húsba döfi. Nem élvezi, hogy elvehet életet, de ezzel legalább megszabadítja a világot ettől a mocsoktól.


Hangulatzene

Kósza Szél kerüli a városokat, mert ha meglátják, sikítva menekülnek. Ami valahol logikus, csak furcsa. Sikítva menekülnek. TŐLE. ...Egyszer keresett ugyan egy tükröt és belenézett, de semmit nem ismert föl, ami magára emlékeztette volna. A csontok alig mutatnak valamit hús és bőr nélkül. Egyszer egy temetőt keresett hajlékul, de egy szerencsétlen özvegy véletlenül arra járt, és majdnem követte férjét a halálba.
Egyvalakit akart még látni. De mivel nem szellem volt, hanem egy rondaság, ezért nem mutatta meg magát elsőre.  Erdőkön keresztül osont végig az éjszaka leple alatt egészen a kicsi faluig. Vakon is odatalált volna, s most, igazi szemek nélkül is megtette. Csontjai halott avaron zörögnek, ismerős ösvényeken tapos, míg végül elér a házikóhoz. Pontosan tudja, a hegyesfülű mikor alszik. Papírt és szenet csen, majd csontujjaival nagy nehezen, cikkcakkos vonalakban megírt levelet fabrikál. Félszegen az ablakhoz oson, nézi, ahogy olvassa, fáradt, szomorú szemei megdöbbennek, nem akar hinni az egészben. Majd elszalad.
Egy szaladó csonthalom, nevetséges.
De mégis azt akarja, hogy lássák. Csak előbb készüljön föl rá.
A temetőben várja. Elhagyatott, romos, a sírok is oszladoznak már, itt nem kell bujkálnia senki elől. Egy macska slisszan be a töredező kerítéskapun, fekete-fehér foltos, békés házimacska, sárga szemei érdeklődőn villannak. A hústalan nem mozdul, a macska pedig, mint holmi élettelen tárgyhoz, nekidörzsölődik, s ez valahogy mégis sokat jelent. A csontujjak megmozdulnak, mire az állat megugrik és elszalad, hullámzó simulékony mozgásával eltűnik egy bokor alatt.
Mozgások. Léptek közelednek. Fehér haj és sötét kabát, ez ő lesz. A hústalan hirtelen el akar süllyedni a föld alá. Ahova talán való. Kimondhatatlanul szégyelli saját valóját és retteg attól, mit fog egykori szerette arcán látni, ha meglátja... Miért teszem.. tettem ezt vele? Damien megtorpan. Ajkai közt kicsiny rés jelenik meg és nehézkesen kapkod levegő után. Izmai ösztönösen megfeszülnek, kapna fegyver után, védekezne... de lenyugtatja magát és csak áll ott, vizsgálva őt, keresve valami nyomát, hogy tényleg azt találta meg, amit keresett...
- Mina? - halk, síri hang. Illő egy temetőbe. A név. Igen, az voltam egykor. A koponya lejjebb hajlik kissé, bólint. A sötét tünde tétován lépked közelebb. - Mondj valamit...
Biztosan akarod hallani a hangomat? - kérdi, de úgyis tudja magában a válasz... - Sajnálom.
Sokatmondó szó. Amennyiszer kimondta már, elcsépelve, annyira igaz most. Majd megszakad nemlétező szíve, ahogy Damienre néz, s meglátja az örömöt rajta, amikor felismertetik az a pici szikra, amely még emberi, pontosabban vámpíri belőle.
- Él még az, aki ezt tette veled?
- Előrelátó kérdés - Gondolatban elmosolyodik. - Nem. El kellett tüntetnem, hogy ne ártson másoknak.
Damien lehunyja a szemeit, és könnycseppek gördülnek le. - Helyesen cselekedtél.
- Nagyon sajnálom. Buta voltam. Hiányozni fogsz.
- Te is nekem... Hová mész?
- Nem tudom. Azt mondta az az átkozott mágus, hogy egyedül csak kósza szél lehetek. A lombok mögül hirtelen előbújik egy majdnem félig teli hold ezüstös korongja, beragyogva Damient, mint saját eleme, megcsillantva szép hosszúra nőtt haját - neki legalább van, még az is... van húsa...
Kósza szél... ezt mondta, és Mina azt hitte, ezt természetesnek is kell venni. De ki mondta, hogy kósza szélnek kell lennie?
- Mi lenne, ha nem mennél sehova? - Mina megvonja nemlétező szemöldökét. - El tudlak rejteni. Tudok vigyázni rád.
Te... tényleg az egész életed rám áldoznád? Még így is?
- Ilyenkor annyira haragszom rád, amiért nem tudok sírni... Damien... Egy csonthalommal beszélgetsz...
- Nem mindennap történik meg. - És mosolyog. És képes mosolyogni. - Eléggé értelmes csonthalom.
Mindenki más szörnyülködve rohanna el vagy támadna rá és próbálná eltávolítani e világon létezők sorából, ő pedig... nem, nem akarja elhinni. Azok után, amit tett. Hogy lelépett, egész egyszerűen lelépett és volt képe ilyen profán módon elhalálozni. Hihetetlen, hogy az élet - illetve a halál - mikre képes. Fogalma sincs, megérdemli-e, csak abban biztos, hogy egy ilyen szerencsét nem utasíthat el.
Az élő test közelebb jön hozzá. Ruhába bújtatott karok ölelik körül testét. Koncentrál, hogy... elhomályosítsa érzékeit, mintha lehunyná a szemeit. Ha elképzeli, hogy olyan, mint régen, mintha volna teste, egészen elviselhető. Ha szív verne bordái közt mellkasában. Nevet, belül nevet... csak jól döntött... mindent jól tett... mintha képtelen lenne elrontani bármit is. Halott vagy - emlékezteti magát, de valami ellenkezik benne. Nem. Amíg érez, amíg ezt érzi, amíg képes lenne felrobbanni, addig soha nem lesz halott, akárhogy is néz ki, akárMI is lett valójában... És most először teljes mértékben érzi, hogy képes lenne ezt az élőlényt végigkísérni az életen. Aztán... aztán ki tudja, mi lesz.

Felhasználó profiljának megtekintése

29 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Csüt. Jún. 21, 2018 5:24 pm

Név: Túlvilági mementó
Leírás: Egy fátyol, amit Mina ha az arca elé húz, akkor ábrázata pont úgy fog kinézni, mintha kísértet-önmaga volna. Ijesztegetésre, jelmezbálra de akár az ellenfél összezavarására is kiválóan alkalmas.

Új helyzet: Megkapod a kedvencemet, amire mindenkinél kíváncsi vagyok. Mina egy portálon átesik a modern világba. Az Átok abban a pillanatban megtörik, mágiája sincs. Mit kezd itt teljesne egyedül?

Felhasználó profiljának megtekintése

30 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Szomb. Jún. 30, 2018 3:51 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Lost in today


Sötét, szélfútta falevelek keretezik az ösvényt. Furcsa borzongás szállja meg lelkét, mint gyerekkorában, ha tiltott útra lépett. De valami fénylik ott. Muszáj megnéznie. Ágak reccsennek a talpa alatt. Még hátranéz, Damien még nem jött utána, hogy megnézze, hogy van. Kifújja a levegőt, haját füle mögé igazítja. Csak nem lehet baj.
Elképesztően fényes az a sugárzás. Valami mágikus tárgy lehet, vagy... nem. Kerek. Ez egy kapu. Lüktető, pulzáló kapu. Ereklyeféle. Hogy is mondaná Damien? Artefact. De ez inkább egy átjárónak tűnik. Lehet, hogy valami illúziómágia. Végigmantrázza gondolatban varázslatait, majd megindul. Össze kell szűkítenie szemét, hogy ne bántsa az erős fény, és mintha valami furcsa zúgó hang is hallatszana a kapun túlról...  Közelebbről belenézve látja, hogy valami mozog. Az egész tér a körön belül hullámzik, vibrál, mintha tűz fölött lenne, de elképesztő sebességgel száguldanak el benne dolgok. Nyüzsög valami ott... Egy teleport lesz ez. De ha itt van, biztos két irányba használható...
Valami őrült késztetést követve átnyújtja a kezét. Természetesen semmit nem érez, ahogy a hullámzó felületbe belenyúl, ám rögtön utána megy a lába is, majd mintha valami természetfeletti erő gyakorolna erőt rajta, átlökődik. Meggyorsult pulzussal pottyan hasra, próbálva azt kezével tompítani, ámde a felület, amire érkezett, nagyon kemény, érdes, és már most érzi, hogy seb lett belőle. Idegesen feltápászkodik. Igen. Horzsolás. Remek.
Zúgás. Minden pillanat teleszőve zajokkal, elképesztően hangos, süvítő, fülsiketítő, menekülésre késztető. Felkapja a fejét és alig tudja felkaparni az állát a padlóról.
Mi a jóságos fűzfavirágistennő koronáján csillogó gyémánt... - Meghökkenésében észre sem veszi, hogy a földön maradt. Hatalmas, négyszögletű gépezetek száguldanak jobbra-balra, némelyeknek íveik is vannak, de némelyik csak simán egy borzasztón gyors... rohanó... téglatest. Egy rakás ember is sétál körülötte, tekintetük hosszan bámulva Minát, gyerekek mutogatnak rá ujjal. De ő jelenleg annyira meg van rémülve, hogy meg se moccan. Épületek magasodnak fölé, villogó, színes feliratok, melyeknek némelyikét... el tudja olvasni.
Fashion. Cleen teeth. Mi a...? Ezek valami ilyen mágiával világító cégérek, vagy mifene? - Olyannak tűnnek. Körbenéz. Az ott egy csábdémon? - lát meg egy egész szürke tömbfalat kitöltő képet egy élénkvörös ruhában - mely testét alig takarja - pózoló, vörösre rúzsolt, erősen kurtizánkinézetű hölgyről. Ekkora képet még életében nem látott. Akkora, mint a legmonumentálisabb festmények lehetnek az Egyház leggazdagabb templomaiban, melyekbe soha nem tenné be a lábát...
A nap pedig tűz. Ekkora hőséget! És sehol egy fa, hogy valamennyire enyhítse. Még szerencse, hogy csuklya van rajta. Izzadni is fog, ha így folytatja. Te jó ég, az átjáró!... Hátranéz. Eltűnt. Na hát ez gyönyörű.
Elhúz valami mellette. Két hangot váltogat, egy magasabbat és mélyet, pirosan és kéken villog, Mina pedig nem bírja tovább, ugyanis azt hiszi, az a hatalmas valami mindjárt átmegy rajta. Sikítva húzódik el az útból, lila szoknyaruháját hullámokban maga után rángatva. Persze nem figyeli, kik akadnak így útjába, természetesen érzi is, hogy nekiment valakinek. Dobogó szívvel, kitárult szemekkel fordul áldozatai felé. - Öhm... izé.. bocsánat... elnézésüket kérem... nem volt szándékos. - Megkérdezzem, mi a halál volt az a dolog ott? Ők úgy látszik, nem ijedtek meg tőle.
Egy anyukának ment neki, jön rá, aki szörnyülködő-rémült arckifejezéssel húzza arrébb kézen fogott kislányát. - Maga... menjen innen! Nem igaz, hogy nem tud máshol szórakozni, a bolondokházába lenne való. Itt ijesztgeti a gyerekeket! Meg veszélyezteti a közlekedést! Közveszélyes! Meg önveszélyes is... - hadarja felháborodva, majd miután befejezte a sápítozást, elvonulnak a tömegben. Ennyi embert! Mind embereknek néznek ki. Sehol egy hegyes fül, egy eltérő bőrszín... ó... várjunk csak! Hirtelen kiszúr valakit a tömegből, aki feltűnően színes ruházatát figyelembe nem véve akár sötételf is lehetne. Leszámítva, hogy..  az a bőr inkább barnás, az arcalkata pedig felettébb... állatias. Haja ezernyi kígyóként folyik alá, gyönyörű fekete fonatok tömkelege. Ahhoz aztán kellhet türelem.
- Watcha staring at?! Watch your step, girl! - A francba, észre sem vette, hogy őt is elkezdte bámulni.
De hát a sötét tündék nyelvén beszél. Akkor mégis...? - Sorry... - motyogja. El kéne indulni. Ha egy helyben marad, mindenki belé fog kötni... Ó te jó ég. Hogy lehet innen visszajutni haza?
Borzasztó kényelmetlen, hogy sehol egy növény. Csak egyenes, szögletes vonalak és... füst. Mérhetetlen mennyiségű füst.
Zavartan elindul egyenesen, mert úgy látja, errefelé mindenki ezen az egy vonalnyi, a mellette lévőből kissé kiemelkedő szürkeségen halad. Az út túloldalán is akad egy ilyen. Aztán egy ideig megállnak, megvárják, míg a nagy adag, közben felgyülemlett száguldó zajgépek is megállnak, majd akkor indulnak meg. Perceken keresztül figyeli ezt a ciklust, ámuldozva. Mindenki beszél, motyog, valami apró dolgot tartanak a fülükhöz és abba beszélnek. Úgy látszik, itt mindenkinek van kommunikálós köve. Jó fejlett lehet a technológia. Erre utalnak a világító cégérek is. De tényleg, ez az út, mintha egy akadálypálya lenne. Egy bonyolultan működő csapdarendszer.
Na várjunk. Amikor a közelében húz el egy olyan hangos valami, vesz csak észre egy fejet belül.
Ezt élőlények irányítják?!
Az már más... akkor talán nem akarják majd megölni. Lehet, hogy csak a gazdagabbaknak van ilyen gépezetük, ezért ők mehetnek... gyorsabban. Mi meg csak... battyogunk.
Mit tud mit tenni, halad tovább. A magasban alig látja az eget, mindenhol kitakarják ezek az óriási, színtelen tömbök. Nagy örömére viszont néhol már színesek, bár a logikát nem tudja követni, és semmiféle építészeti stílust sem nagyon tud felismerni. Aztán egyszer csak... meglát egy hatalmas forgó kereket az égben. Jó, valószínűleg a földön kezdődik, és elég lassan forog, de hatalmas.. Úgy dönt, ez lesz a célja. Ott biztosan kell lenni valami érdekesnek.
Azonban amikor nagy nehezen rászánja magát, hogy megkíséreljen átmenni az úton - természetesen egy csapat másik ember társaságában, akik nem úgy tűnnek, mintha törődnének egymással, leszámítva azokat, akik párjukkal beszélgetnek, vagy abba az izébe a fülüknél -, bepánikol. Legnagyobb meglepetésére egy kisgyermek sétál oda hozzá, reá meresztve hatalmas szemeit, és ismét a tündék nyelvén szólítja meg.
- Te egy tündér vagy, néni?
- Még hogy tündér! Menj el onnan, kicsi lyányom... - egy öreg néni ezzel meg is ragadja szegény ártatlan gyermek kezét, még mielőtt Mina szóhoz juthatna. Hirtelen beindul benne valami, nem akarja, hogy ez megtörténjen, valamit meg akar tudni erről a világról... ki kell derítenie valamit, és talán a gyerek nem fog félni tőle, ha már ilyen kíváncsian idejött... Mielőtt még gondolkodna, aktiválja családjától, azaz a Nachtrabenektől örökölt bénító nézését. Azazhogy aktiválná, de... nem történik semmi. Hiába koncentrál, képtelen bármit is tenni... Ez lehetetlen. Elvették az erejét! Vissza kell mennie! Lehet, hogy ez mégiscsak egy álom... Szemei hatalmasra kerekednek. Szegény öregasszony rémülete talán még nagyobb, mint a vámpírlányé, mert ekkor olyan hevesen kezd el lélegezni, hogy azt hihetnénk, menten összeesik. Váratlanul azonban teli tüdőből kezd el rikoltozni: - BOSZORKÁÁÁNY!  Nem tündér ez, hanem... átkozott.. boszorkány, segítség! - Az apróság sikít, de láthatóan nem Minától fél, sokkal inkább a... nagymamájától?... Mit tud mit tenni, lehajol és óvatosan átöleli a csöppséget.
- Ne aggódj. Nincsen semmi baj.
- Furán beszélsz, néni. Te is valami bevándorló vagy?
A tündér jobban tetszett... - Nincs miért félned, nem vagyok boszorkány. Csak egy vámpír vagyok, aki tud varázsolni. Illetve... tudtam... tudnom kéne, de most már nem tudok...
Mikor már azt hitte, sikerül kivívnia szegény kölyök bizalmát, ezekre a mondatokra valódi értetlenség és kétségbeesés ül ki az imádnivaló pofira. O-ó. Ez nem volt túl jó ötlet. - állapítja meg, mikor lefelé görbülnek a kislány ajkai és szalad is a vádló nagyihoz. Mina bölcsebbnek látja továbbállni.
Betekert fejű, barna bőrű lények jönnek szembe vele, és nagyon csúnyán néznek rá. Már-már kezdi úgy érezni, ez a világ összeesküdött ellene. Lassan észreveszi, hogy az embertömeg főként ott halad át az úton, ahol fehér csíkok szabdalják azt, igyekszik hát egy ugyanilyet keresni, valahol messze. Közben figyelmen kívül hagyni a zúgásokat, zajokat és a beszéd kakofóniává keveredő mormolását. Menekülni akar ettől. Mint egy ketrecbe zárt állat, úgy érzi magát, minden olyan hatalmas körülötte, mintha egy rémálomban lenne... tündér... bárcsak ez lenne.
Sötét köd ereszkedik elméjére, úgy teszi le lábát a kissé alacsonyabban fekvő útra. Arra viszont nem figyelt, hogy a zúgásból egy határozottan hangosabb, mint a többi, és közeledik. Balra néz, a hang irányába, két világító pont közelít felé és zúg, zúg, csikorog, csikorog, kanyarodik...
Ekkor hallja, hogy valaki kiált. Egy férfihang. Megragadják a karját és erőteljesen rántják egy olyan irányba, amelybe alapjáraton nem szívesen hajlana. Felsikít. A következő pillanatban az oldalán fekszik, sajogva, de úgy érzi, hogy ennek a fájdalomnak köszönheti, hogy életben van. Csak fekszik ott, hallgatva a dümdümöt a mellkasában. Mondjuk jelenleg mindenhonnan valami szívdobogásra emlékeztető zajt hall, ami nem épp megnyugtató.
- Maga megőrült?! - hallja a felelősségre vonó és teljesen érthetően megkérdőjelező hangot. - Nem látja, hogy piros van? - Azért felé nyújt egy kezet. Felpislog rá. Rövid haja van, mint furcsa mód a legtöbb férfinak, akit eddig látott.
- Maga is katona? - kérdi, ahogy elvörösödve próbál megállni a lábán, miután az erős, forró kezek felhúzták a kemény, durva, barátságtalan talajról.
Az idegen szeme elkerekedik és úgy néz rá, mint egy holdkórosra. Ez nem új. - Az kéne még! - nevet. - Dehogy vagyok én katona, banki alkalmazott vagyok, franc akar meghalni a semmiért... na de ez lényegtelen. A fontos az, hogy jól van. Igaz, jól van, kisasszony?
Nem sokat ért az egészből, de ez a kérdés azért világos. A válasz már kevésbé. - Háát... ez.. bonyolult. Az a helyzet, hogy... eléggé... eltévedtem.
- Hát azt látom. Nézze, van néhány szabad percem... félórácskám... esetleg lenne kedve egy kávéhoz?
Az valami helyi különlegesség? - Nem tudom, az milyen, még sosem ettem olyat, de nagyon kedves.
- Nos, enni még én sem - a férfi megint furcsállóan néz rá -, azért a kávébab magában elég keserű lenne... Itt van az egyik kedvenc kávézóm a közelben, beugorhatunk.
Felméri a helyzetet. Mekkora eséllyel akar ez a férfi bármi rosszat tőle? Nincs túl sok vagyontárgya, tehát ellopni nemigen tudna semmit, csak a ruhája és néhány fiolája, valamint ékszere társaságában indult útnak. Várjunk csak, ékszerek. Talán a nyakláncára pályázik... hát, azokkal vajmi keveset fog tudni kezdeni, hisz láthatóan nem vámpír és nem is mágiahasználó.
Elhatározza, hogy óvatos lesz. Nagyon óvatos. Damien nincs itt, tehát bármi baj történhet... Amúgy is kíváncsi, mi a fene az a kávé.
***

Meglepődve küszködik a folyadék kiköpése ellen. Nem nagyon szeretné tudni, milyen fejet vág. A vele szemben ülő, meglepően esztétikus külsejű és magas férfi tagja az emberi fajnak pedig jól szórakozik rajta.- Jól van, kisasszony?
- Meg akar mérgezni engem?
- Távol álljon tőlem... úgy látszik, a keserű nem az ő műfaja. Eszerint az alkoholokat  is megválogatja?
- Meg én. Olyannyira, hogy inkább rábízom akárki másra a pusztításukat. - Ne is próbálkozzon... Nem fog leitatni... - De ugye... ugye ebben nincs? - mutat az előtte levő, pici poharában ártatlannak tűnőn lötyögő barna löttyre.
- Dehogy, nyugodjon meg. Bocsásson meg, még be se mutatkoztam. James Darrow vagyok.
Normálisnak hangzó név. Egyáltalán nem összeillő a világgal, ami viszont semennyiben nem hasonlít az övére... furcsa. - Wilhelmina von Nachtraben.
- Húúú... maga egy német nemeskisasszony? Nem gondoltam volna!
- Fogalmam sincs, miről beszél...
- Jó-jó, nem fogok faggatózni. - A férfi olyan nyugodtan kortyolgatja azt a gyilkot, mintha sima patakvíz lenne... - Be kell valljam, gyönyörű ízlése van. Ruhaválasztás terén. Kissé extravagáns a fővárosi utcákra, de látni itt mindenfélét.
- Meghiszem azt.... - Kerek fülű, udvariatlan sötételfeket, szitkozódó nagymamákat... Úgy véli, ha folytatják ezt a beszélgetést, előbb-utóbb kisül valami kellemetlen. A családjáról például biztos nem fog beszélni. De hátha ez az ember tud valamit arról, hogy juthatna haza... - Figyeljen csak. Én igazából... nem lakom itt. - A férfi megértően bólint. - Fogalmam sincs, hogy keveredtem ide, egy erdőben voltam, sétáltam, és... - A férfi furcsállón felvonja szemöldökét. -... és egyszer csak megláttam egy hatalmas, világító valamit, egy portál lehetett, és én eszes átsétáltam rajta, aztán... egyszer csak... itt voltam, ebben a zajos... - James láthatóan teljesen elvesztette a fonalat. Értetlenül rángatózik a szája széle.
- Hihetően tudja tálalni a humorát, kedves Wilhelmina.
- Higgye el, én is azt kívánom, bárcsak humor lenne! - Hangvétele túlságosan is feltűnő, az üvegfalú teremben egyre több vendég tekintete fordul irányába. El akar tűnni innen, kereket oldani...
- Ez a főváros, nem sok erdő van a közelben.
Mintha egy ketrecbe zárták volna, melynek falai egyre közelednek egymáshoz...
- Mindenhol ez a szürkeség van? - Szörnyű. Borzasztó. Hogy tudnak ebben élni? - Na de... mit esznek? Hol vannak a földjeik, hol tenyésztik az állataikat?
- Ez nem egy középkori mezőváros... hanem egy ipari főváros. Itt gyárak vannak, meg irodaépületek, az élelmiszerekhez fontos dolgokat pedig behozzuk máshonnan... - Csalódást vél felfedezni az elegáns férfi szemeiben. Hát, ő is hasonlóan érez. Ő se fog segíteni neki hazajutni. Őrültnek nézi nyilván. A zsebében kotor, majd elővesz egy olyan távbeszélőkét. - Kérem, maradjon nagyon nyugodt. - Ajjaj, ez rosszul hangzik. - Hívok valakit, aki segíteni tud magának.
- Hazavinni? - csillan fel a szeme.
- Taláán... de csak... kérem. Ne csináljon semmi hirtelent, várjon szépen itt, és... - Nem is folytatja tovább a mondatot. Amint megbizonyosodott afelől, hogy Mina nem ugrik rá, füléhez tartja a szerkezetet és vár. Mina valami tompa fájást érez a fejében. Az asztallapot bámulja és az átellenbeni kijáratra pislog időnként. Kiszalad innen... csak az útra ne menjen rá, csak mellette, akkor nem mennek keresztül rajta, de le kell lépni...  Közben erősen fülel.
- Itt vagyok a Jackdaw Caféban, igen... onnan balra befordulsz, és... pontosan. Nem, ártalmatlan, de nincs teljesen rendben, azt mondja, valami portálon át jött ide és vámpírfogakat rakott be magának. De nem, teljesen eredetinek tűnnek, nagyon komoly... köszönöm... rendben. Szia. Maga meg... mit művel?!
Azt hitted, nem hallok semmit, igaz? Nem válaszol semmit, csak átveti magát az asztalon, kis híján fellökve azt, kitérve az utánakapó kezektől. Kivágja az ajtót, hátra se néz, csak rakosgatja sebesen egyik lábát a másik után, szembe a tömeggel, utánanéznek, de nem érdekli, hallja, hogy James fut utána egy darabig, aztán reményei szerint kellő mennyiségű ember került közéjük, hogy ne találják meg... De ezt a lila ruhát bárhol felismerné. El kell bújni.
Valahol  távolban kiszúr egy füves területet. Átveszi magát az addig tartó csapdamezőn, majd karját körbefonja a fán, ami az első, melyet lát már jó ideje. Megkönnyebbült sóhajjal fújja ki a levegőt. Meglát egy feliratot, ami valamiféle parkot hirdet. Valóban, sétányokkal átszabdalt füves terület, fák, bokrok, furcsa formációkra nyírva, de legalább növények, virágzó jázminbokrok, díszes, sorban ültetett színes virágok... A legcsodásabb kis gyöngyszem, amit eddig itt látott. Végre! - sóhajt fel, mintha megtalálta volna az otthonát. Ez a szépség mintha átadná azt, amit az otthona jelképezett, még itt, a világ másik felén is. Az illatok, a hangok kissé ismerősek... Azon veszi észre magát, hogy könnyek folydogálnak lefelé az arcán. Levelek ezrein táncolnak a fények. Befekszik egy bokor alá és játszadozik velük, a virágok szirmaival. Senki nemigen törődik vele, nem járnak erre, az árnyékos sötétbe csak néhol szökik be egy-két napsugár. Talán... sikerülni fog... visszatérni.
Várjunk csak. Hirtelen felsikkant, és elugrik. A fénypászmák hozzáértek a kezéhez, és... égetniük kellett volna. Hisz nem volt teljesen árnyékban!... De a fájdalom nyomokban sem jelentkezett. Próbaképpen, remegve, ismét a ringatózó takaráshiány irányába mozdítja ujjait. Szorosan becsukja a szemét. Semmi. Langyos, kellemes meleg, éltető...
A napfény... Nem fáj... Nagyra nyitja a szemét. Végül is varázsolni sem tud. Legalább ennyivel kompenzálták... akárkik művelték ezt... Ez végül is nem is olyan rossz! Erőteljesen hátradobja a csuklyáját, és színpadiasan a hatalmas, fák közti fényfoltba lép. Föltűri ruhája ujját, amennyire csak tudja. Hitetlenül bámul felfelé. A nap ugyan kissé zavarja a szemét, de nem gyilkos módon, ennyire valószínűleg bármelyik embert zavarja. Fürdik bőre a fényben, és nem árt neki. Felszabadult. Nem Átkos többé.
Boldogan hátrahajtja fejét és kacag, szemezve a csodás kék éggel. Körbepördül, elbotlik egy ágban majd hanyatt is esik, de nem zavarja, kezeivel végigsimogat a fűszálak között...
Az egyik emberhang azonban hirtelen hangosabb a többinél. Felkelti figyelmét és fölkapja a fejét. - Wooowww... - hangzik újra elnyújtva. Egy közeli fa tövében, oldalt ücsörög egy lány, haja alapvetően szőke, de néhol zöld, akárcsak a levelek. Ruhája úgy fest, mintha le akarna szakadni róla, amúgy sem sokat akar, hosszú rojtokban lóg le róla és elég sokat hagy látni egyébként vékony alkatából, hóka bőréből. Csuklói és nyaka körül megannyi fekete, csipkés és fából való ékszer lóg. Valamint a füléből is. Hozzákötve egy beszélőkéhez, legalábbis úgy néz ki. De utóbbit kivette most, begyűrte a zsebébe és nyomban oda is siet Minához.
- Szia! Ne haragudj, de ezt nem tudtam szó nélkül hagyni. Nagyon durván király ez a cosplay! Biztos nagyon drága volt. Vagy handmade?
Király ez a micsoda?! Mivel a lány az öltözékét vizslatja gyönyörködő szemekkel, úgy sejti, arra utalhat. - Szia... hát... nem én csináltam, de igen, szerintem kézzel csinálták. - A Nachtrabenek ráértek. Néha túlságosan is. Már amikor nem sötét ügyletekben konspiráltak, mint most...
- És fogaid is vannak, nemááár... - Azzal kimutatja ő is az övéit, de csak azért, mert szélesen vigyorog. Ajjaj. Már megint a fogak.
- Hát... Vannak. - Úgy látja, egyszerűbb elintézni ezzel. Ha magyarázkodik, azzal csak a baj van. - Megkérhetnélek, hogy ne...
- Semmi gáz. Nem ítélkezem. Figyu, van kedved együtt lógni egy kicsit? Úgyis ráérek.
- Te fel tudsz mászni ezekre a magas fákra?
Vidám nevetés válaszol csak. - Vicces vagy. Amúgy Candynek hívnak. - nyújtja a kezét. Hm. Lány. És kezet nyújt. Mindegy...
- Mina - úgy gondolja, ez a rövidítés is elég. Azonban mielőtt elérhetné Candy kezét, amaz elkapja azt, majd ismét nevetve löki meg a vállát. Nem ellenségesen, legalábbis nem tűnik annak. Mina próbálja letörölni az értetlenséget az arcáról. - Amúgy szívesen. Elfogadnék akár egy rövidebb idegenvezetést is. Csak ha van kedved. Nem igazán... lakom itt.
- Oh. Hogyne, szívesen. Persze rövid az nem lesz. London nem épp a legkisebb városka. Azt hittem, itt laksz, olyan kényelmesen feküdtél itt. Na meg pörögtél.
Elpirulva vállat von. - Jól érzem magam itt...
- Voltál már valamelyik Temze-hídon? Persze, hogy voltál...
- Nos, voltaképpen, nem, még nem voltam.
- Akkor gyerünk! Muszáj megnézni! Meddig maradsz a városban?
Candy lelkesedése szinte elsöprő, de hálás dolog ez, hiszen végre nem kérdezősködnek utána, pusztán jóindulattal viszonyulnak. Úgy látszik, sok közös lesz bennük. Talán szert tehet egy barátra. Aztán majd valahogy hazakeveredik. De a legjobb mód a túlélésre, ha mindig, minden helyzetben megpróbálja jól érezni magát, nem igaz?...
Elmosolyodik, kifelé és befelé is, ahogy egy jókora sóhajjal válaszol, miközben kifelé sétálnak a parkból, folyónézés ígéretével. - Na látod, ez egy nagyon jó kérdés...

Felhasználó profiljának megtekintése

31 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Pént. Júl. 13, 2018 9:37 am

Most jutottam el odáig hogy rendesen el is tudjam olvasni. Jó kis helyzet volt, és tetszett hogy a végére vegyült bele némi pozitív felhang is. Kíváncsi lettem volna Mina végül beilleszkedi-e vagy hazajut, de at hiszem ezt már homály fogja fedni.
Jöjjön hát a következő helyzet!

Hogy hogyan és miként pontosan azt rád bízom, de Mina lesz a Nachtrabenek új családfője. Mitasd meg nekem, hogy hogyan vezetnéd ezt a különös vámpírcsaládot, új irányokat adnál nekik vagy maradnátok a régieknél, esetleg elérnétek-e a vezetésed alatt valami nagyot... A határ a csillagos ég. (Note: Mindenképpen családfőnek kell lenned és uralkodnod kell, tehát az most nem opció hogy a karid visszautasítja)

Felhasználó profiljának megtekintése

32 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Vas. Aug. 05, 2018 10:50 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Tisztelt Wilhelmina von Nachtraben!

Egyesek mély fájdalmával, mások izgatott várakozásával és megint mások őrült tűkön ülésével tudatjuk, hogy Herr Johannes von Nachtraben eltávozott az élők sorából. Nyilván természetesnek tartaná mindenki, ha az öröklés az öröklésnek megfelelő, tradicionális módon úgy folytatódna, ahogy eddig, tehát apáról fiúra szállna családunk vezetőségének tisztje. Azonban jelen körülmények között ez sajnos akadályokba ütközik, tekintve, hogy említett fiú- avagy lányörökösről nem beszélhetünk.
A Herr megemlítette Önt, mint dicséretes és feltörekvő mágust, legalábbis, amíg a toronyban tartózkodott. Értesültünk arról is, miszerint évekkel ezelőtt távozott innen. Elsősorban szeretnénk ezt a levelet átadni egyben invitációként Nachtraben úr temetésére, melyet a torony 241. emeletén rendezünk meg, valamint kérjük szíves megfontolását annak, hogy jelentkezzen a választásra azok közé, akik közül majd kiválasztjuk a következő családfőt.


Mina levágja a papírt az asztalra. Ez nem lehet igaz. Ez most már tényleg egy álom kell, hogy legyen. Épp elég őrültségek történnek vele mostanában. Egy sötét tünde druidalány főzni tanulni jár hozzá, aki találkozott Azraellel, Damien pedig folyton elvörösödik, pedig az nem is az ő tisztje szokott lenni... Fogalma sincs, miért ezek jutnak eszébe. De... ez a levél nem létezhet. Mostanra már majdnem elhitette magával, hogy az az apjától kapott levél is kitalált volt. El akarta felejteni. De nem... Az létezett.
Újra fölveszi és nézi az aláírást: "Heinrich von Nachtraben". Fogalma sincs, ki lehet az. Valami hivatali személy, talán hallgatta a nevét kiskorában, de hát hány Heinrich létezhet?
Újra meg újra végigfutja a sorokat és mindannyiszor elneveti magát. Tűkön ülés, Hát, Heinrich úr nem szívelhette túlságosan. De... Hogyan halhatott meg? Hiszen olyan fiatal volt állítólag. Talán valamiféle merénylet végzett vele? Lehet, hogy ez az egész egy csapda. Azt akarják, hogy minél több Nachtraben jelenjen meg a választáson, és... Talán lehet, hogy mégsem halt meg, csak kiválasztott párakat, akiket nem szeretne az élők sorában, és...
Túlságosan is úgy gondolkodom, mintha mindenki az apám lenne. - ébred rá szomorú keserűséggel.
A gyertyák fénye elkezd pislákolni. Az ablak nyitva, enyhe szellő szűrődik be. Damien pedig épp most nyit be az ajtón. Megtorpan, ahogy meglátja.
- Szia. Kaptam egy levelet a Nachtraben-toronyból.
Damien lebiggyeszti az ajkát és megrántja kissé a szemöldökét.
- Várjál, ez még semmi. - Damien értetlenül pislog. - Azt írták, Johannes von Nachtraben, az eddigi családfő, elhalálozott.
Damien hirtelen habogna valami olyasmit, hogy Részvétem, aztán rájön, hogy voltaképp semmit nemigen tud érezni iránta. Valószínűleg Mina sem ismerte, hiszen olyan titokzatos, hogy még a tornyon belüliek sem találkoznak vele. Csak áttételesen.
- Nem nagyon fiatal volt?
Mina elhúzza a száját, vállat von. - Ez még mindig semmi.
Damien szemöldöke, ha lehet, méég magasabbra kúszik.
- Kiválasztottak, hogy álljak be azok közé, akik közül majd szavaznak. Arra, hogy ki legyen a következő családfő.
- Húha... aaz igen! Mármint, mennyi embert izé vámpírt választottak ki? Kezdem úgy nem találni a szavakat, mint te, látod?
- Persze, kend rám az egészet.
Nem hiszi el. A self mindent el tud viccelni, még ezt is. Pedig egy pillanatra tényleg megcsapta a szele, hogy milyen lenne. Mennyire tudna megfelelni?... De nem, esélytelen. Esélytelen, hogy őt válasszák.
- Fogalmam sincs, hányan lesznek... De lehet, hogy több százan.
- Ugyan, Mina. Gondolj bele. Ha csak közületek fognak választani... Nem lehetnek olyan sokan. Hisz bár nem tudjuk, kik szavaznak, de mégis, valamennyire ismerniük kell a candidate-eket. A... a személyeket, akik közül majd kiválasztják a...
- Értem, értem, mire gondolsz, két év együttélés alatt ragadt rám valami, hidd el... - enged meg egy angyali mosolyt.
- Jó. Szóval nem lehetnek olyan sokan. És biztosan oka van, hogy te vagy az egyikük. Ismerniük kell téged. Muszáj, hogy azt higgyék, erős és méltó mágus vagy erre a feladatra, valakik nyilván már így is tudnak rólad eleget, hogy ezt terjesszék...
- Nekem ne terjesszenek ilyesmit! Honnan veszed? Nem vagyok jó! Alig tudok valamit.. az elmúlt két évben teljesen elszabotáltam mindent, és alig van néhány különlegesebb varázslat, amit...
- Mina! Ne légy kishitű. Nem most kell mesterré válnod. Lesz még rá időd, a képességed meg megvan hozzá. Johannes von Nachtraben is fiatal volt, szerinted mindent tudott, amikor megválasztották? Nem voltak mesterei, akik segítették az úton?
- Nem hiszem, hogy a családfőt manipulálták! És engem sem akarom, hogy manipuláljanak.. Ráadásul Johannest lehet, hogy meggyilkolták. Ki tudja, miért? Talán irigykedtek rá. Akkor pedig az egész szavazás megint csak egy csel, vagyis egy fölösleges kör, hogy mégis hivatalos legyen a dolog, mert már pontosan megvan, hogy ki lesz a főnök. De nem szeretném azt hinni, hogy a családom... a volt családom, mindegy, ilyen összeesküvések áldozatává válna...
- A titok családja vagytok. De legalább ti egységesen tudjátok azt a titkot, amit védtek...
- Damien, te most viccelődsz a családomon?
- Távol álljon tőlem, én csak... én csak próbáltam költőien fogalmazni... - védi magát fölemelt kezekkel, majd kénytelen nevetni.
- Komolyan gondolod, hogy érdemes elmennem?
- Hát ha valami bajod lesz... Kérlek, vigyázz magadra. Mind szavakkal, mind a mágiáddal, ha szükséges, de bánj csínján velük, és lehetőleg térj vissza épen.
- Nem lesz ez komoly... - győzködi magát. - Biztosan nem. De... de ha mégis megválasztanának... akkor az azt jelentené, hogy ott kell maradnom. Veled mi lenne?
Az a mosoly Damien arcán... legszívesebben karmával festene mintákat rá ilyenkor. Szomorú belenyugvás? Szomorú belenyugvást merészel?!
- Nagyon imádni fogom az összes együtt töltött időnket. És talán valamit megtudhatok azokból a titkokból. De biztosan nagy dolgokat fognak elérni az uralkodásod alatt.
A gondolat súlya túl nagy ahhoz, hogy el merjen merülni benne, veszélyes, mély tó, és olyan régen úszott már...
- Jó, hagyjuk ezt... Még egyáltalán nem tudjuk az eredményt. Mindegy. Elmegyek, lesz ami lesz. Bár nem hiszem, hogy megérdemlem ezt a megtiszteltetést.

Amikor végre azt hiszi, kijelölődik az útja és sikerült elhatároznia, mihez kezdjen vele... természetesen kell jönnie valaminek, ami ebben teljesen megingatja. Olyan békésen éldegélt ebben a faluban. Gyakorolta a mágiát, tanulgatott, Damien meg tőrözgetett, ha szükség volt rájuk, alkalomadtán hadra foghatók is voltak, láttak sok szenvedést és életeket, érdekességeket, fajokat, összetűzéseket és kibéküléseket, kapcsolatokat... Teljesen függetlenül élt a fajától ezeken az éveken át. Eddig nem gondolt így erre, bár a renegát-életérzés mindig is ott lüktetett benne, amióta otthagyta a tornyot, sőt, talán korábban is. De a nővére emléke valahogy köddé foszlott és új fejezet nyílt, vagy nem is fejezet már, könyvespolc, aminek ha nem is Mina állt a középpontjában, de teljesen más fordulatot vett, mint amit elvártak volna tőle, mondjuk hogy egy olyasféle ranglétrán haladjon felfelé, melybe született és amelyhez tartozik.
Ahogy telnek a napok, azon kapja magát, hogy mérlegeli a dolgot, gondolkozik. A Mi lenne, ha című lapocskára egyre több írás felkerül, a lista szinte óráról órára bővül. Minden alkalommal próbálja figyelmeztetni magát, hogy nem érdemes belemerülnie a teóriájába, miszerint lehetséges, hogy tényleg ő lesz a Nachtrabenek feje - hiszen mégis milyen nonszensz gondolat ez? De a gondolatok akkor is csak jönnek.
A titkokkal kezdeni kéne valamit. Nem szerette azt az egész szorító, mindent övező misztériumot. Le merné fogadni, hogy a mostani paranoiája is onnan ered. Na persze, amellett, hogy paranoiás, a naivitása ezt nemhogy ellensúlyozza, de még túl is lendíti a ló túloldalára, így kevéssé lehet mondani, hogy túlságosan is vigyázna a dolgokkal. De aggodalmaskodni aggodalmaskodik, és ez nem jó. De persze nem gyereknevelési tanácsokon kéne ötölnie-hatolnia, csak nem mondhatja meg a családoknak, hogy legalább egymással legyenek őszinték...
Vagy megteheti? Végül is miért ne? Mindenről csinálhatnának szintén szavazást, vagy tárgyalásokat, elbeszéléseket, ott pedig olyan eredmény születhetne, ami ha nem is mindenkinek jó, de a legtöbbeknek. Belegondolni is szédítő, hogy megannyi vámpír őt nézi, benne bízik, és rá várnak, hogy végül döntsön, kimondja a végső szót vagy elhatározza magát. Hogy ő szervezze meg a dolgokat, ötleteljen és el fogják fogadni a tanácsait... Szédítő, elvarázsoló, elképesztő és rettentően félelmetes. De vajon el lehet-e utasítani, ha esetleg felajánlanák?
"Ne szaladjunk ennyire előre..." De nem tud. Nem tud nem előreszaladni. Egyre jobban várja a napot, amikor kiderül, hogy a torony végül is visszafogadja-e vagy sem. Mert végtére is annyira nem bánná. Amióta apjától teljesen elkülönült a család - és ha visszamegy, ezt is kiderítheti -, nincs semmitől se félnie. Nem, nem fogja hagyni, hogy bárki mást befolyásoljon ő és a hozzá hasonlók korrupt világnézete. Igen... ha vezető lesz, ki kell találnia valami ellenszert a megvadult vámpírok kezelésére. Talán... Talán a Rotmanteleknek már van is megoldásuk rá! Nyilván persze nem adnák teljesen ingyen. De megtalálná a módszereket, hogy rábeszélje őket, osszák meg vele.
Vigyorogva rángatóznak a lábai, ahogy fekszik a takaró alatt, lelki kezeit dörzsölgetve szemez a plafonnal. Majd kedve ismét lekonyul, amikor eszébe jut, meglehet, hogy világmegváltó tervei teljesen naivak, mint ahogy azt mindig mondják, és esély sincs rá, hogy valóra váljanak. Meg aztán... Mégis mekkora az esélye, hogy tényleg kiválasszák? Biztosan vannak ismert és híres Nachtrabenek ott, vagy ha nem is a gyermekei, de a rokonai az előzőnek nyilván pályáznak a posztra. És ott van még negatívumnak, hogy akit kiválasztanak, folyton velük kell majd versengjen. Mindig össze lesz hasonlítva az előző vezetővel, ez elkerülhetetlen, minden vezetőségben így zajlik. Muszáj felsorolnia egy csomó negatívumot is, hogy ne legyen olyan csalódott, amikor majd nyilvánvalóvá válik, hogy esélye sem volt erre. És minden visszatér a nyugodalomba, mehet szabadon, csinálhat, amit akar.
Az indulást megelőző napokban különösen sokat serénykedik a ház körül. Éjjel növényeket locsol, olvasgat, a lovakat becézgeti, történeteket mesél nekik, kicsit mintha ezek lennének az utolsó alkalmak, amikor ezt megteheti, Damient pedig könnyezve öleli meg, sokszor hangoztatva, mennyire őrült. Alig várja, hogy túl legyen az egészen. De közben eszméletlenül kíváncsi is. Az ambivalencia felőrölné, ha nem közeledne egyre jobban a nap, amikorra kitűzték...
De elérkezik.
És akkor pedig úgy búcsúzkodik, mintha tényleg kőbe lenne vésve valami...
Csuklyás ruhája fedi páncélos testét, a hold fogja világítani útját, mert a nap már lemenőben. Festi még kicsit a horizontot, tükröződik a levelekről. Mélyen magába szívja a falu békés, paraszti, primitív, természeti szagát, a gyerekek zsivaját, akiket még nem küldtek haza, engedik őket játszani, jól teszik, bár tennék mindig is... Lejárja tiszteletkörét a kertben és az istállóban, megeteti még egyszer ezeket a drága jószágokat, majd pedig szorosan öleli a lényt, aki jelenleg az egyik, ha nem a legfontosabb az életében.
- Most nézd meg. Úgy viselkedek, mint valami kislány. Úgyhogy ez nonszensz, kérem, fogalmam sincs, kinek a vicces ötlete volt, hogy megtréfáljon, de biztosan nem gondolták komolyan.
- Túlaggódod a dolgokat!
- Bagoly mondja verébnek! - nevet, majd útnak indul.

***

"Amennyiben úgy dönt, elfogadja a meghívást - és ezt teljes szívből ajánlom -, kövesse a levelet kézbesítő madarat. El fogja vezetni a toronyhoz."
A holló picit idegenkedve Hedwigtől, kering felette a magasban. Újra meg újra eszébejut, hogy miért is jött egyedül. De veszélyes lett volna idehozni egy sötét tündét. Egyébként sem hurcolhatja mindenhová magával.
Nyel egyet, ahogy megpillantja a tornyot. Már a házak mellett elhaladva is úgy érzi, csodálkozó szemek figyelik minden ablakból. Nem sokakat ismert innen. S vajon ha az apja észreveszi... vagy a család... nevezetesen újonnan két fő bármely tagja észreveszi... akkor mi fog történni?
Tornya ódon falai közé ismét betérni olyan, mintha vezekelne. Mintha neki kéne szégyenkeznie azért, amit tettek itt. Mindegy. Nem a családja miatt jött. Azazhogy... nem a közvetlen családja miatt.
Akivel találkozik, szigorúan csak annyit közöl, hogy a választásra jött, semmi többet. Miután elirányítják, hol várakozzon és közlik, hogy nagyjából másnap alkonyatkor jelenjen meg, szinte félve vonul el a kijelölt szálláshelyre, ahol már várakozik több Nachtraben. Nemesek. Nem emlékszik rájuk, kicsi korában annyira nem memorizált minden arcot és kapcsolatba sem lépett mindenkivel. Furcsa mód senki nem tűnik úgy, hogy megismerné. Ennyire megváltozott volna? Pedig direkt olyan ruhát vett fel, ami hasonlít azokra, melyeket innen hozott... Mindegy is.
Gondterhelten hajtja le a fejét és próbál arra koncentrálni, voltaképp milyen kényelmes is az ágy. Már hajnalodik. Az erős, kemény függönyökkel gondtalanul játszadozik a szél. Holnap este már mehet is haza...

- S aki végül a legtöbb szavazatot kapta... Wilhelmina von Nachtraben.
Megáll vele az idő.
Mi? Mi, hogy micsoda? De mégis hogy? Ez lehetetlen. Senki nem jött oda hozzám. Úgy tettek, mintha itt se lennék. Nincs is olyan nagy befolyása a családomnak. Persze, nemesek, de hát annyian vannak. És... nem voltam itt négy évig. Ezt meg hogy... nem, biztos rosszul hallottam.
- Wilhelmina kisasszony nincs jelen?
Megpróbál megszólalni. Közben a népek tekergetik a fejüket jobbra-balra ültükben, mindenhonnan susmorgás és türelmetlen beszéd hangjai szűrődnek. Hirtelen pánik fogja el. Talán egyszerűen ki kéne szaladni innen. Mintha itt se lenne. Na meg aztán szépen felébredni...
- Amennyiben a kisasszony nincs jelen, úgy pár napig türelmüket kell kérjem, küldünk még egy levelet, és...
- Itt vagyok.
S egy egész teremnyi vámpír ránéz. Pedig úgy hallotta, hangja nem volt több puszta egércincogásnál, mégis mindenki őrá néz. S elégedetten bólogatnak, igen, itt van, hisz látták is. A titok népe felülmúlta elképzeléseit. Egészen elszokott már tőlük. Úgy viselkednek, mintha nem terveznének semmit, közben pedig tökéletesen tisztában vannak mindennel és úgy csavarják a szálakat...
A papírokból olvasó, unottnak tűnő és eredményt hirdető idősebb férfi behideti a beavatási ceremóniáját. Majd hirtelen mindenki elkezd kiözönleni a teremből. Megvárja, míg az teljesen kiürül, majd kábán az ajt irányába sétál. Majdhogynem kiugrik a szíve, amikor édesanyját pillantja meg várakozni az ajtó mellett...
- Óh... sz-szia, anya...
S csak azt veszi észre, hogy két kar öleli erősen magához. Szemeit nem bírja becsukni, mozdulni sem, valamiért olyan erős bűntudat vesz erőt rajta, amely már fizikai fájdalommá alakul. Viszont kezdi sejteni, miért ölelget ő is mindenkit.
- Nagyon büszke vagyok rád.
- De... ennek... semmi értelme. Hogyhogy én? Nem is élek itt. Eltűntem. Megszűntem létezni. Azt is hihettétek volna, hogy nem élek. Hogy lehetek én a családfő, anya? Nem tudok semmit a vezetésről.
Annyi kérdése van, és annak nagy része nem saját magára vonatkozik...
- Tudtuk, hogy el fogsz jönni. És hidd el, nagyon ügyes leszel. Tudtuk, hogy mi történik veled, azt hitted, hogy nem figyelünk? - könnyek csillognak a szemében. Jaj, ne. Bár... cseppet se lehet ezen meglepve. Mina hirtelen magábanéz és elképesztően megrémül. Nem kellene neki is sírnia? Vagy bármi... mást éreznie a megilletődöttségen és félelmen kívül?
- Óh... értem... szóval akkor tudtok Damienről is...
- Róla írtál is. De igen, tudunk. Nagyon jól választottál.
Felvillan a gyanú... - Ugye tudod, hogy nem... neeem, ő a... a társam, de nem... nem úgy... vagyishogy... áh... - elkezd nevetni, ám úgy érzi, ha teljesen engedné magát elragadni az érzelmek által, akkor ez sírásba menne át.
- Gyere. Menjünk. Sokmindenről kell még beszélnünk, Mina, nagyon sokmindenről. - Ez kezd úgy érződni, mint valami elképesztően klisés történet, aminek következtében van egy rettenetesen kellemetlen érzés a gyomrában, de követi... tényleg, vajon mennyit változott? Anyukájára nagyjából így emlékezett, bár kissé reálisabban látja talán most, azt az egy-két apró hibát az arcán, aminek ellenére még mindig ugyanolyan szép. Csak talán kissé fáradt.
Meglepetésére és félelmére ugyanarrafelé vezetik, ahol lakott... vagyis ha a anyu már nem apuval él, akkor utóbbinak kellett távoznia... Sejtése pedig be is igazolódik, amikor egy eddig még soha nem látott, fiatalabb, olyan középkorú férfi jön vele szembe, kisétálva a szobájából...

Először egy levelet ír Damiennek, majd valahogy kieszközöl még egy látogatást haza. Haza... már nem teljesen biztos benne, melyik is az igazi hazája. Elveszett. Fogalma sincs, mit fog tenni. Rengeteg papírmunkát toltak elé és egy fantasztikus irodát, amely olyan magasan van, amilyenre mindig is vágyott, s olyan rejtetten, hogy ennél soha nem érezte magát inkább biztonságban...
"Uralkodása" első napjaiban mindössze a szobájával foglalkozik. Hátborzongató elhinni, hogy ebben a teremben élte élete nagy részét Johannes von Nachtraben. Először is kiépít egy védelmi rendszert, melynek következtében illetéktelenek nem nagyon tudnak bejutni ide. Az előzőt ugyanis feltörték, hiszen mint kiderült Herr Johannes sem természetes úton halálozott el... A szoba kicsit túlságosan sötét és nem elég díszes. Hónapokon keresztül azon ügyködik, hogy az összes bútor lehetőleg tartalmazzon valamiféle hullámot, a függönyökat kicseréli egy picivel világosabb árnyalatára a vörösnek, később lilásra...
Az egyedüllét az, ami legjobban kínozza. Ennek következtében folyton leveleket ír. Viszont valóban olyan, mintha visszatért volna haza. A mágiái pedig egyre fejlődnek és fejlődnek. Hihetetlen látni, hogy vannak, akik még annyit sem tudnak, mint ő. Rengeteget gyakorol velük. Fiatal, ambiciózus vámpírok, s elképesztő mosoly tud szétterülni az arcán, mikor látja, hogy utánacsinálják a dolgokat. Hogy a régebben ideges hadoválásnak számító magyarázatkezdeményei valamilyen szinten tényleg felfoghatók, mert bólogatnak, értik és csinálják.. az elméjükbe lát, a lelkükbe és érzi, hogy lesz belőlük valaki nagy képességű mágus. Akárcsak belőle. Itt él. Eldugva, a világ egy oly pontján, melyet senki nem bánthat, ha ő azt nem akarja.
Sokkal kevésbé él titokzatos életet, mint elődje, jóval gyakrabban találkozik a többi Nachtrabennel és ez egyelőre kifizetődőnek tűnik, ugyanis életben van és láthatóan dicséretesnek tartják, hogy nem csak egy árny a sötétben, aki messziről hangzó parancsokat osztogat. Apját jó ideje nem látták. Ki tudja, mi lett vele. Eltűnt ő is, akárcsak Mina, ám ő visszatért, nem is akárhogy... s nem tudja, nem is akarja leplezni a büszkeséget ezzel kapcsolatban.
Egyetlen dologgal kapcsolatban azonban mindig is elégedetlen volt. Ez pedig voltaképp maga az átok. Fajtájuk érzékenysége a napra. Sokáig gondolkozott, kit kérhetne segítségül vagy merrefelé fordulhatna. Végül Hannes von Rotmantel lányára, az újdonsült családfőre, Lithia von Rotmantelre esett a választás.

- Tudja, mennyire elrugaszkodott vállalkozás, amit tervez, Frau Nachtraben. - Mina megigazgatja a haját, a Rotmantel családfő pedig elgondolkozva szemléli az asztallapot, mely előttük fekszik, oly simán tükrözve vissza a rá eső fényt, mintha minden ilyen egyértelmű lenne... Lithia is fiatal, akárcsak ő. Mindketten nemrég lettek választva, reméli, elég a közös bennük ahhoz, hogy sikerüljön együttműködésre jutniuk.
- Tudom, persze.
- Az átkot megtörni szembemegy Isten akaratával, és mindezzel oly sokan próbálkoztak már. A természettel szembemenni lehet egy szintig, ám ez bizonyos rétegek privilégiuma. Ha mindenki megkapja ezt a hatalmat... ön szerint megérdemlik?
- Nos, tudom, hogy az Átok Isten büntetése volt. De ha jóvátennénk azt, amiért büntet minket, talán megváltozna mindez.
- Hogy vesz rá egy egész... egy hatalmas népet, vagy az egész világot arra, hogy elfelejtsék a háborúzást?
- Ha biztosra veszik, hogy ezáltal megszűnik a szenvedésük...
- Tudja, hogy amit kér, nagyon bizalmas.
- Ezek szerint elértek már valamit? Közel járnak a megoldáshoz? Tudják, hogyan működik a napfényre való érzékenységünk vagy esetleg más...?
Lithia sokáig hallgat. Tudnia kell valamit... - Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy bízhatunk egymásban.
- Bízhat bennem!... Nézze... a Nachtraben család az elme titkaival foglalkozik, mi pedig a testével.
- Erre magam is rájöttem. Nos, pár hét vagy hónap múlva kiderül, mit ér a bizalma, Nachtraben kisasszony.
Szélesen elmosolyodik. - Nem fog csalódni. Segédkezem mindenben. Megosztom a kutatásaimat, ha ön is az övéit.
- Természetesen.
- Ez... nagyon sokat jelent.
- El tudom képzelni. A probléma globális mivoltát nem kell magyaráznia. Először is, azt kell tudnia, hogy sok áldozatal fog járni meghozni ezt a tudást... nem többel, mint szükséges, de sokkal.
- Kísérleti alanyokra gondol?...
- Azokra.
- Nos... A holtakon is lehet kísérletezni.

- Maga megőrült?! Maga akarja alávetni magát az első terápiának, maga, a családfő?
- Nem az első lenne, ezt tudja, és egyébként is... ki akarom próbálni, igen. Át akarom élni az érzést, ahogy kisétálok a napra és a fénye nem öl meg első érintésre...
- Nos, erősen túloz, ugyanis...
- Tudom. Bocsásson meg. Sokat szoktam túlozni.
- Megmondtam, hogy nem vállalhatok felelősséget azért, mi történik. Bármi... bármi elsülhet rosszul, nem tudhatjuk, pont a teste hogyan reagál az anyagokra...
- Higgye el, hogy félek én is. De ezzel példát is mutatok nekik. Ha a Nachtraben-családfő meg meri kockáztatni, hogy valami rosszul sül el, ám véletlenül nem tenné, és mégis kiderül, hogy az önök családja képes volt kifejleszteni valamit, ami az egész életünket megváltoztatja...
-...s egyben erősebbé is tesz, több fenyegetést nyújtunk majd...
- Ugyan már, a nyaklánc eddig is megoldotta azt! Harci helyzetben eddig sem maradtunk alul, mint faj. Azonban ez az egész életünket megváltoztatja majd. S ha úgy van, ahogy mondta, hogy a szent fény sem ártalmas... mondja, el tudja képzelni... hogy vámpírokból papok vagy apácák lehessenek, amennyiben úgy akarják?
- Nos, kisasszony, én hamarabb gondoltam volna a harci előnyökre, mint arra, hogy bármelyik fajtársam is pap legyen, de ha ez a szívük vágya...
- A lényeg, hogy azt tehetnék, amit akarnak! Nem lennének korlátozva és kellene... kellene élnünk a pecséttel, hogy átkozottak vagyunk.
- S mit gondol, Isten miért jutalmazná sikerrel a fáradozásainkat, ha egyszer generációk óta így élünk?...
- Pontosan ezért... - néz ki az ablakon és mereng el a hold fényében. - Mert fáradozások. S mert hosszú éveket öltünk bele, hogy megszabaduljunk. Talán ez is csak egy csapda, amelyből ki kell szabadulnunk. Talán büszke lesz ránk, hogy végre sikerülnk leráznunk a láncainkat. Talán a trükk pusztán annyi volt, hogy összedolgozzunk. Talán még Abbadón is látja ezt...
Lithia von Rotmantel elmosolyodik. - Már csak a démonokat, a mélységiket, a tündéket s az embereket kell meggyőznie. Bár egy teljesen egyesült világot nem tudnék elképzelni.
- Nyilván, hisz senki sem képes elképzelni azt, amit még nem látott. Nem kérdéses, sok munka áll majd előttünk... de igen, vállalkozom... köszönöm a segítségét, kisasszony. - fognak kezet. Damien villan az eszébe. Sokszor teszi, mikor felmerülhet a kérdés, vajon túléli-e... s az édesanyja, és annak új párja. Meg úgy az egész család. Nem lenne szép, ha valóban rosszul sülne el a dolog. Elvonul, alszik még egy napot, hogy aztán új reményekkel keljen és vesse be magát az ismeretlenbe...

Teste fájdalmai kifordítják önmagából. Olyan érzés, mintha belekényszerítenék egy páncélba, amely túl kicsi rá, összeszorítja, préseli a csontjait, a bőrét, minden szövetét. Torka fáj, ordít, ahogy rajta kifér, bár nem hallja már. Szíve dobogását érzékeli, a vér mintha szétvetné egész testét. Ajkai közé is csöpögtetnek pár cseppet. Minden éget, mintha magát az Átkot sűrítették volna egyetlen adag szérumba... évek vagy órák telnek el, nem tudná megmondani... siet, menne már, szaladna ki innen a napfényra...
Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy a lábain áll. Két Rotmantel fogja közre, kérdezgetnek tőle valamit. Majd Lithia sétál le a lépcsőn s elhessegeti őket. A fele Nachtraben-népesség a Rotmantel-torony udvarára csoportosult. Nyakukban nyaklánc. Minán azonban nincs semmi, csak a puritán ruha, melybe csomagolták. Fáradt. Nem szokott ilyenkor ébren lenni.. A nap tűz, dél van, a fák levelei smaragdosan csillognak. Még egyszer Lithia szemeibe néz, s magabiztosan bólint. Szemei fáradtak a szenvedéstől, mintha éppen hosszú órák vajúdásán lenne túl.
Mérföldeknek tűnnek a lépések. De végül kiér az árnyékból.
Minden elemi félelmét le kell gyűrnie, hogy ne rezzenjen össze, mikor hozzáér a meleg... égető és forró, de most kellemesen simogatja, mint a melegvíz a fürdőben. Körbefordul, pislogva, pupillái kétségbeesetten húzzák magukat egyetlen fekete ponttá össze. Kezeire néz, mint mindenki, aki öntudatra eszmél s újjáébred, újjáéled. Hófehérek, a vér áramlásától kissé vörösek, de nyoma sincs rajtuk repedezésnek, sérülésnek. Föltekint ismét. Riadtan húzza össze magát, ahogy az ágak közül élesen süti meg a szemét a nap. Hatalmas és fehér, éles... bőre világít a fényében. A sok vámpír feszülten nézi őt és lassan elkezd mosolyogni. Majd nevetni. Fáradtan ugyan, de tiszta szívből nevet, ahogy hátraveti a fejét és amalgám nyaklánctól mentes nyakába süt a napfény. Kimerült. Elképesztően kimerült, de életben van...
Megkeresi Lithia tekintetét, aki pont olyan boldog és elégedett, mint ő. Sikerült. Talán egyszer magát az Átkot is le tudják győzni...
A Nachtrabenek és Rotmantelek némi örömujjongásban törnek ki. Pontosan tudják, hogy ez mit jelent. Mina csak lefekszik hanyatt a fűbe és élvezi, ahogy simogatja a nap. - Most már nem bántasz. Látod? Mondtam, hogy Isten értékeli, ha összefogunk. Most már nem kell félnünk tőled. Alhatunk, amikor csak akarunk, sötétben, világosban. És nem azért, mert bántani akarnánk bárkit is. Csak szabadok akarunk lenni...

Felhasználó profiljának megtekintése

33 Re: Wilhelmina von Nachtraben: Helyzetjáték on Pént. Aug. 10, 2018 1:20 pm

Végigrágtam magam, jó nagy helyzetet írtál... Egészen kimelegedtem mire a végére értem. Igazából teljesen logikus is volt, hogy Mina családfőként is az átkot akarta megszüntetni, vagy legalább fölé kerekedni, érdekes volt a szövetség a Rotmantelekkel is, egy szóval bebizonyítottad, hogy igazán jó családfő lennél.

Elnézésedet kell kérnem, hogy rajtad teszteljük az új jutalmazási rendszert. Helyzetért 3 kockával kidobott nyersanyagot fogsz kapni. Ez úgy működött hogy megszámoltam hány tétel van az Összetevők és Bolt topicban (97) majd dobtam discordon 3x ennek eredménye képp pedig a következő három random nyeranyagot kapod: Varjúszem, Kén és Jégsapka

Lássuk a következő helyzetet:
Minára nagy hatással volt a testvére halála. Mi lenne ha kiderülne, hogy a testvére él és virul?

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.