Gobz a démon

Amikor Gobz tábortűz volt

Gobz aludt éppen, mikor egy hideg éjszaka néhány pásztor közelítette meg. Sejtésük sem volt, hogy Gobz... nos Gobz és letelepedtek mellé, a kellemes, égett pázsitra melegedni. Gobz mélyen aludt és mivel az utóbbi időben talált egy kisebb családot, amit megevett ezért még a bárányok hangos szólama sem ébresztette fel. A pásztorok szimpla beszélgetéseket folytattak maguk között, egy világító, forró szikla semmiség volt azokhoz képest, amiket eddig láttak. Gobz nagyon mélyen szundított, de Gobz csendesen alszik. A pásztorok nem is sejtették, hogy Gobz egy élőlény, hiszen sosem kerülték meg a földön összekuporodott kőhalmazt, ők nem hajszolták a tudást, mint egyesek. Nem látták, hogy rendelkezik arccal és egyéb emberi tulajdonságokkal, csak a hátát látták.
Reggel volt már és a pásztorok egész családjukkal a szikla körül voltak. A gyerekek játszadoztak a bárányokkal, a pásztorok és feleségeik pedig beszélték, hogy egy ilyen helyen mennyire előnyös lenne letelepedni. Az egyik gyerek azonban észrevette Gobz arcát, ahogy nyitni kezdte szemét. Odarángatta apját, majd kiderült aminek nem kellett volna. Hangos kiáltás követte a pillanatot és Gobz morcosan felkelt álmából. Ismét éhes volt. Fordult egyet hátán, majd a menekülő pásztorokat és családjaikat látta. Megfogta az egyik gyereket, aki elbotlott útközben. Gobz boldog volt, mert még pont karnyújtásnyi távolságban volt, így nem kellett sok testrészét mozgatnia. A pásztorok és családjaik megálltak.
Gobz tátott szájjal és a gyereket a szája felett lógatva vette csak észre a síró népet. Látta a bárányokat is.
- Bárány. - szólalt meg és remélte, hogy ebből megértik mire gondol. Gobz sosem szeret több szót mondani, mint a minimális ami szükséges ahhoz, hogy megértsék. Az egyik pásztor, hogy könnyben fetrengő feleségét megkímélje, odaterelte az egyik birkát Gobzhoz. Gobz elég alacsonyra emelte a gyereket, hogy ne essen baja, majd elejtette. Nem tette le, mivel az túl nagy erőfeszítés és óvatosság lett volna. Gobz megragadta a birkát, megette, majd visszafordult lomhán.
A pásztorok egymásra néztek és próbálták egymás gesztusaiból kideríteni, hogy maradjanak vagy sem. Gobz visszatért az álmok földjébe.
Másnap mikor Gobz felkelt, a környező emberek hangosabbak voltak, mint az előző reggel. Nem volt véletlen, mivel sátrak voltak Gobz körül. A pásztorok letelepedtek az örök melegséget nyújtó démon körül. Mégis mi sülhetne el rosszul? Szimpla emberek voltak, elfogadták a démon követelését. Azonban Gobz redukálni akarta a rá kényszerülő mozgást, így nem fordult meg, csak megszólalt.
- Bárány.
A pásztorok vártak egy keveset, majd rájöttek a fortélyra és megkerülték Gobzot. Gobz száját nyitotta, de a bárány sehogy sem akart belesétálni, akármennyire is motiválva volt gazdái által. Gobznak így nyúlnia kellett utána és szájába raknia. Ezúttal azonban még mindig éhes volt és az étkezés után ismét mondta.
- Bárány.
A pásztorok összenéztek, majd a boldog gyerekekre és családokra tekintettek és hozták a következő bárányt. Gobz azonban sajnos démon volt, így mindig egyre éhesebb és éhesebb volt két alvás között. A hetedik napra már két házikó is épült körülötte, de mindhiába. Gobz mondta:
- Bárány.
Gondolkozott már azon is, hogy nem mondja, csak kinyitja a száját és hagyja, hogy betereljék, de még kísérleti fázisban volt. A probléma az volt csupán, hogy Gobz nem kapott bárányt. Várt egy keveset és továbbá sem jött semmi. Így hát Gobz megette az összes ott élőt családjaikkal együtt és visszament aludni.

Amikor Gobz kályha volt

Gobz mindig is a legegyszerűbb utat kereste, de ez már evidens a kalandjainak olvasói számára. Azonban nem ez volt az egyetlen dolog, ami Gobz védőjegye volt. Eléggé szembetűnő volt a termetes nagysága és démoni kinézete is, amik miatt sajnos nem igazán akarták őt beengedni városokba. A démonokat amúgy is lenézik az emberek, még hát egy ilyen félelmetes falánkságdémont... Gobz valahogyan mégis egy kisebb településben tartózkodott valahogy.
Gobz éppen az egyik szokásosat csinálta a kettőből, evett. Kifejezetten tetszett neki az ilyen időben való lakmározás. Tél volt. A hideg hús nagyon kellemesen hűtötte Gobz belsejét, ami mindig kellemes, bizsergő érzést adott neki. Sajnos nem mindenki volt annyira szerencsés és boldog télen, mint ő. Az emberek ugyanis húsból vannak és nem kőből, így rászorulnak a melegre. Nos, ez az adott meleg nem mindenkinek adatik meg a földön és néhány embernek muszáj messzire mennie, hogy ne fagyjon halálra. Gobzra éppen egy ilyen ember talált.
Derek volt a neve, vagy Dorek vagy valami hasonló, de a tény az tény, megegyezett a démonnal, hogy etetni fogja, amennyiben Gobz melegíti a házat. A tárgyalás hosszadalmas és unalmas volt, meg Gobz amúgy sem emlékszik már rá, mert folyton elszundított két monológ között. Ő tudta a feltételeket és örült nekik. Így indult tehát Gobz egy kisebb település falain belülre.
Az óriási démon becsempészése nem volt egyszerű feladat, Der...Dor...Dar...egyszóval D-nek nehezére esett meggyőzni a szintén fagyoskodó őröket, de újabb hosszas monológok tömkelege után sikerült. Gobzot továbbra sem érdekelte D már-már példára méltó meggyőzőképessége, így nem engedte, hogy a szavak a fejébe jussanak. Fölöslegesen terhelték volna az agyát és Gobz inkább gondolkodott filozófiai kérdéseken. Szimplán követte D-t a nagy kapun és Gobznak elég szűkös utcákon keresztül a házikójáig.
Egymásra néztek. Szemükkel felmérték az ajtó méretét Gobz méretével és hamar eldőlt, hogy Gobz bizony nem fog beférni az ajtón. Gobz leült a földre és elmélkedni kezdett a bejutás módszerein. Tudta, hogy ledöntheti az ajtót, de az egyszerűen túl nagy erőfeszítés lett volna. Percek... órák teltek el, de továbbra is semmi... Gobz éhes volt és ezt jelezte is D-nek azzal, hogy ujjával a szája felé mutatott. Majd miközben D elment az ételért, Gobz kidőlt.
Mindig is kényelmesebbnek találta a földön való kinyúlást, mint az ülést, hiszen Gobznak nem volt probléma az arcát a földre rakni. Nem érzett a kavicsok miatt semmiféle kellemetlenséget. Olyan volt számára, mintha egy ember egy másik emberre feküdt volna. Gobz hangos zajra ébredt. A település szinte káoszban volt.
A szűk utcát egy kifeküdt démon torlaszolta el. A karavánokat húzó állatok féltek átmenni és bár az emberek elfértek volna Gobz mellett, ők is rettegtek. Ekkortájt érkezett meg D is. Gobz túl fáradalmasnak találta ezt a hosszas várakozást és kérdően morgott egyet.
- Mrrgh?
D majd sikeres interpretációja után meglengette a frissen sült sonkát Gobz előtt. Gobz rájött a problémára.
- Fölösleges megfőzni. Elpocsékolt idő. - jelentette ki démoni, mély hangján, majd arcába nyomta a húst. Finomabb volt, mint a nyers hús, de nem lakott tőle jobban, sőt a várakozás miatt még éhesebb volt.
- Többet ne. - mondta Gobz, egyértelműen jelezve szándékát, hogy inkább gyorsabban kéri az ételt, majd négykézláb bekúszott az ajtón. Gobz nem volt buta, ő két szundítás között már kitalálta a módját, hogy mégis miképpen menjen be az alacsony és viszonylag szűk ajtón, sőt anélkül, hogy fel kelljen állnia. Zseniális megoldás volt. Így teljesült be Gobz két napos sorsa, mint egy kisebb házikó kályhája.
Gobznak bár tetszett, hogy etették, kevés adagot adtak neki. Gobzhoz képest keveset. D mondta neki, hogy nem éppen gazdagok és sokat kell várni, hogy megfőzzék a húst. Gobz haragos lett, mert ő mondta, hogy ne főzzék meg. Átverve érezte magát, mert ő csak a maradékokat kapta a kicsiny emberi adagokból és két nap alatt éhesebb lett, mint volt valaha.
Így hát harmadnapon mikor felkelt és gyomra korogni kezdett megette D-t, a családját, majd kitörte a ház ajtaját és végül kisétált a településből. Gobz megfogadta, hogy sosem lesz többé kályha.

Amikor Gobz megtalálta a Paradicsomot

Gobz mindig érdekelt volt aziránt, amit az étele mondott. Sokuk utolsó szavaira figyelt már, bár még egyszer sem állították meg a folyamatot. Ez ezúttal sem történt így, azonban nem volt ám akármilyen történet. Az apáca szerűség azt ígérte Gobznak, hogy ha nem eszi meg, akkor megmutatja neki a Paradicsomot, ahol annyit ehet amennyit csak akar. Gobz nem tudta tovább hallgatni a reszkető nő sztoriját, mivel viszonylag hamar leharapta a fejét, de a Paradicsom szót megjegyezte.
Valamiért az előző életében sosem hallott még a Paradicsomról. Lehet pont ez az egyetlen fogalom maradt ki Gobz beépített értelmező kézikönyvéből, amit születéskor kapott. Sokszor elgondolkodott már, hogy milyen életet élhetett mielőtt démonná vált. Nem akart visszamenni az biztos, mivel most, hogy nagyon ijesztő már sokkal könnyebben aludhat, hiszen a legtöbb ember elkerüli mikor látja. Gobz élete szokásosan telt, evett és aludt.
Gobzot viszont nem hagyta nyugodni a Paradicsom és tudta, hogy meg kell találni, így akarva-akaratlanul, de kénytelen volt szóra bírni száját és mozgásra bírni lábait. A kutakodás nem tartott sokáig, hiszen Gobz bár még nem is tudta, de megtalálta amit keresett.
Szokásosan éhes volt a démon, így nem mondott nemet a vándorkereskedőnek, akit az úton látott. Az úr nagyon naivnak tűnt, mivel ahelyett, hogy menekült volna inkább beszélni kezdett Gobzhoz.
- Kedves...uram! Nem érdekelné esetleg egy kis alma, körte, paradicsom vagy...?
Gobz szeme felcsillant volna, de nem érezte úgy, hogy felcsillanni vala kedve, így csak egy kicsiny fokkal fényesebb lett.
- Paradicsom. - válaszolta.
A kereskedő ezután megfordult és elővett egy paradicsomot. Már kezdte volna mondani az árát, de Gobz megragadta a paradicsomot, majd megette. Várt egy keveset, még maga körül is megfordult. Ez erősen sugallta azt, hogy Gobz kifejezetten motivált és aktív volt abban a pillanatban. Nem gyakran nézett körbe, mert általában túl nagy fölösleges erőfeszítés, de ezúttal még azt is megtette. A végtelen mennyiségű étel csaknem akart megjelenni és Gobz haragos lett. Morcosan nyelte le a paradicsom utolsó darabkáit. Ezután a kereskedőt is. Majd mindenét ami volt. Gobz átverve érezte magát. Nem lakott jól a paradicsomtól.

Mindent tudsz amit tudnod kéne, jó kis sztori volt, még több ilyet

1000 Vált
100 Tp

Bónusz tárgy:

Név: Zabanyaklánc
Ár: 700 váltó
Leírás: Egy egyszerű, fából készült nyakék, ami pont úgy néz ki, mintha gyermekek rakták volna össze... Ám egy nagy kuruzsló azt mondta neked, hogy ennek varázslatos ereje van, s ha nem eszed meg, megkaphatod. Jó döntést hoztál, megetted, s még így a nyaklánc is a tied. Mivelhogy hiszel képességeiben, viselése során képessé váltál megemészteni az olyasmi dolgokat is, mint mondjuk a fém, vagy a cserzett bőr. Ennek hála nem fekszik meg a gyomrod ha el kell fogyasztanod egy katonán lévő páncélt vagy pajzsot, s bár nem tölti a mágiádat, mégis jólesően megtölt téged a dolog.

Ádáz Sámuel

Gobzot álma közben általában elkerülték az emberek, lévén iszonyúan ijesztő megjelenése van a démonnak, azonban az egyik nap majdnem halálát lelte, mikor egy igazán együgyű, de bátor ember toppant be megölni a gonosz démont. Próbálta is felkelteni Gobzot, hogy elmondja neki monológját, de szegény lélek nem tudta, hogy Gobzot szinte lehetetlen felkelteni mikor nagyon jól szundít. Így tehát fogta, leült és megvárta, hogy Gobz felébredjen... s Gobz felébredé vala. Kicsit meglepte a szakadt öltözetű, karddal rendelkező alak. Arca vékony volt és piszkos, kardja csorba. Felkelt a földről, megporolta a ruháját, bár teljesen fölöslegesen, mert így is tiszta kosz volt, végül torkának megköszörülése után monológjába kezdett.
- Én, a hősies Sámuel Unche Vable, második ezen néven itt és most megesküdök arra, hogy nem hozok szégyent családomra és a falumra és elüldözöm innen ezt a démoni fajzatot, hogy egyszer és mindenkorra béke honoljék eme környéken és békében... és nyugodtságban... - Gobz kezdett ásítozva felállni helyéről - élhessenek... itt... az... - Gobz nyújtózott egy nagyot, majd lenézett a fikarcnyi lovagra. A lábai remegtek a három méteres démontól és még a beszédét sem tudta befejezni. Gobz nem akart harcolni és igazából nem is tudott annyira, elég valószínű, hogy kinézet ide vagy oda, de vereséget szenvedett volna, szóval úgy döntött, hogy megszólal.
Egy ideig csak nézte a lovagot, aki tátott szájjal nézett a démonra. Úgy látszott, hogy nem számított ENNYIRE ijesztő kinézetű ellenfélre és teljesen elvesztette a reményt, mikor a nagy barlangban a talaj is rezgett egy keveset a hangos ásítástól. Kardját elejtette, majd próbált minél gyorsabban elmenekülni, de Gobz ezt nem hagyhatta. Ha menekülni hagyná, akkor elég valószínű, hogy nőne a távolság kettejük között és akkor már Gobznak nagyobb erőfeszítés lenne megenni a lovagot. Gobz úgy döntött, hogy utána nyúl és sikerült is megragadnia a nyakánál a piciny ürgét.
Sikoltozni kezdett volna, de minden hang kiadásánál Gobz jobban szorított a nyakán. Gondolt arra is, hogy arrébb rúgja a kardját biztos ami biztos, de az túl nagy erőfeszítés lett volna. A magát hősies harcosnak tettető lovagot tehát nyakánál fogva megemelte, majd a fejébe harapott.
Gobz békésen, de még nagyon álmosan próbálta leharapni Sámuel fejét, de tényleg nagyon álmosan. A szeme minimálisan volt nyitva, éppen annyira, hogy egy csöpp fény beérjen. Gobz azonban sehogy sem tudta elharapni a nyakát, sőt, mintha gumiból lenne az, úgy rúgta vissza Gobz éhes harapását. Nem volt elég, hogy Gobz nem tudta megenni az áldozatát, hanem még sikoltozott és ordibált is miközben Gobz szájában volt a feje. Ennél idegesítőbb dolgot Gobz nem tapasztalt még, így összevonta nem létező szemöldökeit. Arckifejezést ritkán lehetett látni a démontól. Általában fölöslegesnek gondolja, mert anélkül is megértik amit mondani akar. Viszont Gobz mégis megtette, annyira frusztrált volt. Másoknál ekkora mértékű frusztráltság már idegrohamot okozna... Gobzból pedig kihozta az arckifejezés fogalmát. Igazán szörnyű tapasztalat volt.
Gobz száját nyitotta, majd elejtette a lovagot. Gondolkodni kezdett mégis hogyan tudná a legrövidebben közölni az információját.
- Nem ehető? - jutott végül megoldásra Gobz. Két szónál rövidebben nem tudta volna tisztán közölni mondanivalóját. Azonban a válasz nem a várt volt.
Szavak helyett Gobz csak annyit kapott, hogy... nos... az alak magzatpózban hevert a barlang talaján a saját könnyeiben fürödve, hangosan óbégatva. Nagy ellenfél. Innentől Gobz már csak veszíthet és csupán napok kérdése, hogy felépüljön a lovag a lelki traumájából. Gobz hosszas merengés és hummogás után konszenzusra jutott és megszólalt.
- Nyertél. Megyek. - fejezte ki mondanivalóját.
Gobz teljes vereséget szenvedett és kicsoszogott barlangjából. Új barlangot kellett keresnie, mivel újdonsült riválisa teljesen legyőzte. Mivel Gobz nem szeretett volna messzire menni, így egy hosszas nap után, a környéken táplálkozva betért a barlangba, ami kettővel arrébb volt, mint az előző.
Teltek- múltak a napok, többnyire békésen, legalábbis Gobz számára békésen és nem azok számára, akiket elfogyasztott, majd megint egy váratlan vendég jött. A bizonyos vendég nem volt más mint a már Gobz által elfelejtett fiatalember. Fél arca gyógyuló sebekkel volt tarkítva és remegve állt meg a démon barlangja előtt.
- Én, Sámuel Unche Vable... - nyelt egyet - ...jöttem, hogy egyszer és mindenkorra... - fejezte volna be mondanivalóját, de Gobz gyorsan kapcsolt. Gobz nem volt idióta, csak mérhetetlenül lusta. Gobz tudta, hogy itt akár életveszélybe is kerülhet, így felkelt a földről, majd miközben Sámuel még a monológja közepén volt megfogta öklét, majd föntről nagyot lendített rajta és rácsapott a Gobznak kicsiny emberkére. Sámuel nem reagált időben. Sámuel nem volt erős, képzett vagy bátor, de őt küldték harcolni, mivel Sámuel szerette a hírnevet. Nem elég, hogy túlélte az első találkozást, a többieknek elmondott története is legalább annyira ferdített volt, mint jelen pillanatban a gerince az ütéstől. Sámuel szerint hősies küzdelem volt, ami arra kényszerítette a démont, hogy elmeneküljön. Nem volt tehát meglepetés, hogy megvárták Sámuel felépülését, hogy ismételten a démonnak küldjék. Természetesen biztos szívesen küldtek volna mellé erősítést, de akkor kiderülhetett volna Sámuel sötét titka, miszerint hazug volt és gyáva. Így nyomódott tehát össze a törékenynek bár a szó szoros értelmében nem mondható, de mégis törékeny ember. Ahogy a támadásból kiderült ugyebár nemcsak a nyaka volt rugalmas és haraphatatlan, hanem az egész teste is. Természetesen nem pattant vissza eredeti helyére, a magát lovagnak tartó ember úgy össze volt csomagolva, mint egy papírgalacsin. A teste lilult a vérhiány miatt, azonban Sámuel még mindig élt sebei ellenére és lehetetlen volt kivégezni. Gobz tehát úgy döntött inkább, hogy megspórolja az energiáját, nem üti tovább az embert, hanem megpróbálja megenni.
Nem volt egyszerű manőver, majdnem kiakadt a falánkságdémon állkapcsa, ahogy húzta-nyújtotta a reszkető, visítozó, síró testet. Azonban sehogy sem sikerült lenyomnia a gyomrába, és bár azt hitte ha mindent belead sikerülni fog, sajnos az ellenkezője történt. Sámuel egyszerűen megrághatatlan volt, legyömöszölhetetlen. Gobznak már a nyála folyt a szájából ahogyan próbálta legyömöszölni az eszméletét vesztett lovagot és sehogy sem sikerült neki. Csak kis részben sikerült a szájába tennie és csak az egyik lába csúszott le Gobz nyelőcsövén. A nyelőcsőben ficánkoló láb azonban elég kellemetlen érzést keltett a démonnak.
Gobz nem akart öklendezni. Számára egy étel visszahozása a legnagyobb bűn amit valaha valaki csinálhat, de Gobz kénytelen volt megtenni. Mióta szenved Sámuellel már körülbelül tíz perce, azóta folyamatosan hányingert érzett a szegény démon. Gobz kénytelen volt visszaöklendezni a lovagot.
Gobz távozott. Nem gyorsan, inkább elcsoszogott a helyszínről. Gobz rettegve menekült, nem annyira mint Sámuel a jelenlegi pillanatban a földön fekve és reszketve, de rettegett. Félt attól, hogy Sámuel egész életében kergetni fogja és Gobz sosem fog tudni nyugodtan aludni. Nem tudta kitalálni hogyan pusztíthatná el a lovagot. A démon nem volt képes eltávolítani vagy lenyelni és Sámuel egyszerűen csak követni tudta volna a világon keresztül. Gobz vette a fáradtságot és kénytelen volt energiát pazarolni. Ezúttal nem a legközelebbi barlangba költözött, hanem teljesen el is hagyta az Északi királyság területét. Délre ment, hogy Sámuelnek még a közelében se legyen. Gobz egy igazi riválisra lelt. Nem csak egy riválisra, hanem egy elpusztíthatatlan ellenfélre.
Gobz kénytelen volt új barlangot találni. Jó volt az északon töltött ideje, sok emlék kötötte az ottani falukhoz, de ideje volt tovább kalandoznia, messzebb mennie szülőhelyéről. Kíváncsi volt mennyire különbözőek a faluk délen, reménykedett, hogy teltebbek ott az emberek és többet ehet. Sámuel árnyéka azonban sosem hagyta el a démont.

INNENTŐL NON-CANON CSAK AZ 1500 SZÓ MIATT KELLETT HOZZÁTENNI...
(Nem kell elolvasni, nem számít megtörténtnek.)

Tudta, hogy a lovag egyszer a végzetét fogja hozni és bár legszívesebben nem pazarolta volna rá a gondolatait többé, mégis úgy érezte, hogy kénytelen volt kitalálni ellene valamit. Útközben rá is jött a megoldásra. Látva mennyire gyenge Sámuel... jelenleg, míg meg nem erősödik... Gobz arra a következtetésre jutott, hogy mentálisan meg kell semmisítse mielőtt ismét felépül a Gobz gyomrában lévő rövid vakációjából. Egy megoldás volt. Gobznak meg kellett ennie a családját.
Az ötlet nem volt annyira eszement, hiszen egyrészről Gobz nagyon szeretett enni, másrészről pedig ha a családja nem él, akkor nincs kikért harcolnia. A probléma csupán az volt, hogy ezt a falut már lovagi őrök védték. Nem holmi doppelgangerek akik próbáltak úgy kinézni mint az igazi őrök, de valójában csak egyszerű emberek voltak, ezek láttak már kardot életükben és háromból kétszer még el sem ejtenék azt. Gobz démoni élete során először írt levelet. Tudta hogyan kell, mivel emberként megtanult írni-olvasni, de ezen készségét óriási pazarlásnak gondolta, tehát sohasem használta. Besétálni azonban nem tudott a faluba, ki kellett csalogatnia a bent lévőket.
"Kedves családom. Én, Sámuel Unche Vable legyőztem a démont és szeretném, hogy együtt ünnepeljük meg az alkalmat. Kövessétek az utat délre." Nem tudta, hogy be fog válni a terve vagy sem, de ennél többet nem írni. Erre is nehéz volt rábírnia magát, főleg, hogy egy tollat is meg kellett hagynia az egyik megevett csirkéből. Péppé nyomott fűvel írta a levelet, így elég feltűnő volt az egész hadművelet, de Gobz reménykedett, hogy Sámuel nem esett messze a fától és a családja is legalább annyira kompetens, mint ő.
A levél küldése sem volt egyszerű feladat. A falu látótávolságán kívül kellett letegye a földre és várnia míg valaki bevitte a faluba. Karakterén kívüli volt az egész folyamat Gobznak és meg is fogadta, hogy soha többé nem fog semmibe se ennyi energiát fektetni.
Gobz terve valamilyen csoda folytán bevált és Sámuel családját is megpillantotta Gobz az úton. Miközben mentek az úton valahogyan sikerült megkerülnie őket és mögéjük kerülnie. Ahogyan közeledett, hogy megegye őket a hangos lépései miatt felfedezték őt, de már túl késő volt. Nem tudtak elmenekülni a démon elől és étellé váltak.

Gobz nem tudhatta, de Sámuel bőrének sérthetetlensége egy varázs talizmán miatt van.