Az erdő magas fái közt egészen otthonosan mozog, köszönhetően részben nebelwaldi, részben vándoréveinek. Jó érzéssel tölti el az itteni friss, tiszta levegő, de hogy mi leshet rá a bokrok mögül, még mindig feszültséget okoz. Hatalmas figyelmet szentel környezetére, de nem azért, hogy gyönyörködjön — évek óta nem azt vizsgálja, hogy megtalálja a szépet. Biztonsága fontosabb, még ha ezzel az örömöktől meg is fosztja magát. Néha olyan, mintha mindig csak arról szólna az élete, hogy figyeljen, hogy gyanakodjon, hogy óvakodjon mindentől, ami veszélyes rá nézve, de ez közel sincs így: vannak olyan pillanatok, amikor teljesen védtelen. Szimplán csak akkor bújik elő ez az oldala, amikor biztos benne, hogy senki sem figyeli.
A lombos vidék hangjai töltik meg a környéket. A néha feltámadó szellő megzörgeti a leveleket, párszor hallani lehet az állatok halk neszezését, ahogy rálépnek néhány letört gallyra, vagy ahogy a madarak szárnyaikat csapva repülnek egyik ágról a másikra. Nebelvoile most nem kíván a fák karjai közt keringőzni, így Alicián ékeskedve ücsörög nyugalomban. A nő alkalmanként vet rá egy rosszalló pillantást; nem elég, hogy neki kell megbirkóznia az erdő keskeny, alig járható, emelkedő útjával, még ezt a hatalmas dögöt is cipelnie kell.
— Rettentően idegesítő vagy, tudsz róla? — kérdezi, de hangjában nincs az az ellenszenv, ami a szavakhoz jobban illene. Voile természetesen tudomást sem vesz arról, mit mondott gazdája, csak behunyt szemekkel élvezi a lehetőségeit.
Igen. Még szemtelen és pofátlan is. Amint megszületik a tünde fejében ez a gondolat, csak megforgatja szemeit, és ismét a kitaposott ösvényre terelődik figyelme.
Hangos, cammogó léptek ütik meg a fülét hosszabb, csendes gyaloglást követően. Megtorpan, majd hallgat, mégis honnan jöhet a hang. Megállapítja, hogy nagyjából mögötte van, így megfordul, viszont nem lát semmit: takarásban van a zajongó. Ez némileg nyugtató, hiszen ez azt jelenti, hogy a közelben lévő sem pillantotta meg, viszont az ismeretlenség sosem jó.
— Voile — tekint madarára, aki kelletlenül felborzolja tollazatát, aztán kitárja szárnyait, és felemelkedik a levegőbe. A karmokat még nem szerelte fel rá, de talán nem is lesz rájuk szüksége. Legalábbis… nagyon reméli, hogy elkerülhető veszéllyel néznek szembe.
Amíg a bagoly felderítő körútját teszi, Alicia halad tovább, korábbiakhoz képest valamivel gyorsabban téve meg a lépteket. Voile miatt egyáltalán nem aggódik, könnyedén megtalálja, na meg okos madár, még ha gyakran nem is ezt mutatja, tudja jól, gazdája merre halad. Amíg a földes utat követő, baj nem lehet. Túlságosan távolra úgyse kerülnek egymástól, így Voile könnyedén tehet kerülőrepülést is.
Pillantana hátra, hogy lássa, foltos kedvence visszatér-e, és ahogy fordítja a fejét, megakad valami máson tekintete. A fák közt egy ismeretlen alak ácsorog, egyértelműen nő, és ez nem is lenne különös egészen addig, ha nem lenne rajta az a furcsa viselet, amely nem rémlik neki sehonnan sem. Sosem botlott bele olyan egyénbe, aki ilyen öltözetet vet volna magára. Sötétebb a bőre is, mint az átlagos embereknek, haja világosbarna, ami ugyanúgy enyhe gyanakvást ébreszt a sápadtban. Arcáról egyelőre nem tud sokat mondani, mivel oldalról szemléli a másikat, csupán szép ívű orra és finom vonásai azok, amikről szólhatna.
Csodálkozásából baglya az, aki kirángatja. Meglepetten figyel fel társára, aki egyértelműen nem akar letelepedni ismét Alicia karján — bizonyára közel a veszély. Abba az irányba fordítja tekintetét, ahol a lány álldogál, és még mindig ott van, de már nem egyedül.
A nekromanta szemei abban a pillanatban nagyobbra nyílnak, amint meglátja az előtte tornyosuló medvét. Még nem készült fel a támadásra, egyszerűen csak pár méterrel odébbről méricskéli a különös szerzetet, de a tünde számára egyértelmű, hogy nem sokáig marad fenn ez a békés állapot.
— Voile! — ejti ki ismét az állat nevét, mire a madár rá figyel, majd Alicia a még nyugodtan ismerkedő barna szőrmókra mutat. A tollasnak se kell több, már indul is egy elterelő hadművelet. Sokkal szerencsésebb lenne, ha a vaskarmok is rajta lennének, viszont arra nincs idő, hogy azt felszerelje rá. Ha ilyesmivel megpróbálkozna, annak bizony csúfos vége lenne.
A medve lassan felemelkedik, erdőt zengető üvöltéssel emeli fel mancsát, hogy egy csapással elintézze az őt bárgyún bámulót, aki meg se próbál elmenekülni, csak figyeli, mit is művel a nagyra nőtt fenevad. Mielőtt még bármilyen kárt tehetne az ismeretlenben az erdő egyik legfőbb veszélye, Alicia társa megérkezik, sebességéből adódó lendületét kihasználja, és mélyen felszántja a vadállat pofáját. Erre a megtámadott fájdalmasan és dühödten felüvölt, hirtelen haragjától elvakultan üldözőbe veszi Voilét. A fehér tollas elvezeti őt egy teljesen más helyre, a nekromanta pedig tökéletesnek látja az alkalmat arra, hogy a lányt elráncigálja onnan, aki enyhe meglepettséggel és csodálattal figyeli az előtte zajló jelenetet. Láthatóan fogalma sincs a dolgokról… Talán elmebuggyant lenne?
Durván megragadja az ismeretlen karját, aki értetlenül és rémülten figyeli Aliciát.
— Most velem jössz! — mondja a sötét tünde, és elrángatja a különös ruházattal rendelkezőt jelenlegi helyéről. Nem szól semmit, csupán zavartan szemlélődik tovább, majd percekkel később, amikor Alicia biztonságosnak véli a környezetet, megáll. A sötétebb bőrű felé fordul.
— Mégis mit keresel itt? — hangzik a kérdés. Enyhe felháborodását érezteti a másikkal a szavak keményebb kiejtésével, aki félredönti a fejét, és olyan nyelven szólal meg, amitől a sötételf szinte sokkot kap. Nagyra nyílt szemekkel, döbbenten mered az ismeretlenre, a harag pedig tovaszáll, mintha sose lett volna.
Mi ez? Ki ez? Honnan került ez ide? Ilyen szavakat még sosem hallott. Német és angol nyelvtudása teljesen rendben van, azokat bárhol bármikor felismerné, és bár a latint nem érti, tudja jól, hogy annak teljesen más hangzása van.
— Ki… vagy? — hátrál egy lépést, mire a lány vészesen magyarázni kezd valamiről. Úgy jár a nyelve, mintha az életéről lenne szó, a tünde pedig teljes mértékben el tudja képzelni, hogy arról is beszél. Kétségbeesett és reményvesztettnek tűnik, mindemellett elveszettnek is, amin nem kifejezetten csodálkozik. Mégiscsak Veronia számára teljesen ismeretlen szavakat használ.
Még egy szótagot dem ért meg a másik mondandójából, és ez döbbenti meg a leginkább. Nem tud németül… Ezek szerint nem is idevaló? A Schattenschilden túlról jött volna?
Gondolatban megrázza a fejét. Lehetetlennek tartja, viszont tekintve, hogy fogalma sincs a németről, na meg még meglehetősen más ruházattal is rendelkezik, csakis erre enged következtetni. Nem lehet veroniai. Az ismeretlenből kellett jönnie.
Nebelvoile visszaér, és követeli a helyét Alicia karján. Karmai kissé véresek, de nem azért, mert megsérült volna — a medvéé színezi a lábakat. A nekromanta még mindig az enyhe sokktól oda sem figyelve emeli meg a kezét lassan, hogy a madár nyugodtan ráfészkelhessen. Amint az ujjak rászorulnak a karra, lejjebb engedi, hogy kényelmesen tarthassa társát.
A lány kérdőn méregeti a fehér, itt-ott feketével tarkított állatot, majd rámutat, és ismét mond valamit, aminek Alicia nem látja értelmét. Halvány sejtése van, mégis mire akart — hangsúlyból ítélve — rákérdezni, így megpróbál egy érthető választ adni rá:
— Bagoly.
Mindössze ennyi telik tőle ilyen állapotában. Olyannyira letaglózta ez a nőszemély, hogy még értelmes mondatokat sem képes formálni.
— Ba… goly? — vonja fel egyik szemöldökét a másik. Érezhetően nem tudja mire vélni ezt a kifejezést, a tünde viszont bólint egyet, biztosítva a barnát afelől, hogy jól ejtette ki a szót.
— Bagoly — ismétli a nekromanta.
— Bagoly — hangzik el ismét ez a szó ezúttal már magabiztosabban. Ahogy ujját közelebb viszi a tollas barátjukhoz, az odakap figyelmeztetésképpen. A lány ijedten ugrik össze, és újra megszólal saját nyelvén.
— Veszélyes, vigyázz — tisztázza lassan, miközben a madarat nézi, bár biztosra veszi, hogy a különös szerzet úgyse érti meg magyarázatát.
Alicia visszafordul, az ismeretlen tiszta szemeibe néz. Különösen fényesen ragyognak, szépek — ilyen kristálytisztát még nem látott. Nincs benne semmi, ami múltbéli fájdalmakra utalhatna, teljesen felhőtlen és hálás tekintet ez. Kissé talán mintha irigyelné is.
— Alicia — mutat magára, majd a lány mellkasát böki meg. — Te?
— Abby — válaszol pár értetlenkedésre szánt pillanat után a pettyezett szemeket vizsgálgatva.
— Arra? — bök abba az irányba, amerre Alicia tart. — Vagy arra? — int aztán a másikba. Remélhetőleg ennyiből egyértelművé válik az idegen számára, hogy ezzel mégis mit akart kifejezni.
— Arra? — billenti félre a fejét, szája elé emelve ujját, és az elsőnek mutatott irányba tekint, mire Alicia azt hiszi, a lány arrafelé akar menni.
— Gyere — hívja maga felé egy újabb intéssel, majd elindul. Voile azonnal a levegőbe emelkedik, amint a nekromanta megrántja a karját, és vezeti őket. A furcsa ruhás követi a nekromantát, ám gyakorta lemarad, hogy kissé furcsálló pillantásokat vethessen a környezetükben lévő fákra. Ilyen alkalmakkor a sötét tünde figyelmét a foltos madár hívja fel, és mivel nem egyszer történt meg nagyjából fél óra alatt, az elf megelégelte a szakaszosságot.
— Mi olyan furcsa? — fordul meg jobbját csípőre téve. Enyhén fenyegető látványt nyújthat, mivel a másik kissé összerezzen, amint meghallja a hideg hangot, de aztán egy kérdés erejéig megered a nyelve. Már csak azt kéne kitalálni, hogy mégis mi a fenéről karattyol már megint…
— Maradjunk annyiban, hogy ez egy fa — ér hozzá a jelenleg nézett lombkoronás növény kérgéhez.
— Annyi… ban? — cseng ismét értetlenül a lány hangja, mire Alicia homlokához emeli kezét. Kissé megmasszírozza a halántékát.
— Fa — mutat végig az egészen a nő. — Kéreg — paskolja meg az említett részt. A másik végigméri a jól megtermett növényt, majd felmutat az egyik ágra.
— Mi? — Nocsak, még a végén megtanul beszélni.
Alicia hátrál pár lépést, hogy megtudja, mit is akar tudni Abby.
— Mókus — válaszol tömören. Fölöslegesnek véli az egyéb mellékes kérdések feltételét, hiszen az idegen úgyse tudná értelmezni. Az még kicsit messze van, mire eljut odáig, hogy mi a szép és aranyos, vagy épp ehhez hasonlók. Mindenesetre ez így elég fárasztónak ígérkezik. Csupán annyi szerencséje van, hogy nincs túl messze a falu, amerre mindketten tartanak. Nem kevés kérdés merül fel benne, viszont ez így vállalhatatlan. Hiába érdekli, mi van Schattenschilden túl, egyszerűen így képtelenség bármiről is faggatni ezt a személyt.
— Most már tényleg menjünk… — sóhajt fel Alicia, és megfogja a tudatlan kezét, úgy húzza maga után. Ha meg akarna állni bárhol is, hogy magába szívja a lehető legnagyobb tudást, amit itt úgyse fog megszerezni, nem fogja hagyni: minél hamarabb egy településen vannak, ahol otthagyhatja, annál jobb. Ezen a lükén rajta kell tartania valakinek a tekintetét, mert még a végén megint elbóklászik, és olyasmiba keveredik, amibe nem kéne.
— Nem! — harsogja a nő, amikor megérzi, hogy Abby ki akarja húzni csuklóját ujjai közül.
— Nem! — mondja a másik is egy idő után, Aliciának pedig enyhén tikkelni kezd a szeme. Nem bírja, egyszerűen nem bírja… Valaki vállalja már át tőle ezt a súlyos feladatot! Belepusztul, ha sokáig ezt kell elviselnie.
— Csak egy falut, hamar… — motyogja halkan, már-már könyörögve, de még igen hosszan kell menetelniük ahhoz, hogy megpillanthassák az első épületeket. Nebelvoile azonnal siklik is előre a fáktól már csupasz területen. A szél itt némileg erősebben fúj, beletúr a hajukba, a nekromanta közben minduntalan igazgatja magán a csuklyát, nehogy véletlenül lecsússzon.
A lány megkönnyebbülten sóhajt fel. Hátranézve a tünde hatalmas lelkesedést pillant meg a különc arcán, követve tekintetét pedig rájön, hogy az építmények váltják ki belőle ezt a reakciót. Talán már találkozott ilyesmivel, még szerencse, ezt legalább nem kell magyaráznia.
Némileg megnyugszik, és úgy gondolja, elengedheti ezt a furcsa szerzetet, aki rögtön futni kezd, egyenesen a lakott terület felé.
— Csak ne olyan gyorsan! — kiált fel Alicia, közben megragadja a szeszélyes lány karját. Csak az hiányzik, hogy eltűnjön, mielőtt rábízhatná valakire.
A zavart tekintet láttán megrázza a fejét, ezzel a másik tudtára adva, hogy ne siessen sehova. Hogy ebből Abby mégis mit hámoz ki, nem különösebben foglalkoztatja, mivel elméje hemzseg azoktól a gondolatoktól, hogy hogyan fogja lepasszolni valaki másnak a bugyuta lényt.
Amint beérnek a helység területére, a lány megfordul, méghozzá Aliciával szembe.
— Kö… Köszönöm? — érdeklődik a szó helyességéről. Á, szóval... Szóval akkor ez kellett neki! Bizonyára az erdőben is arról hablatyolhatott, hogy egy lakott helyet keres, egy falut, akármit, csak emberekkel legyen tele. Neki meg fogalma sem volt arról, hogy azt akarja. Tudta nélkül teljesített egy feladatot, és még egy szórakozott gondolat erejéig még az is megfordul a fejében, hogy megy tolmácsolni, legfeljebb kitaláció lesz az egész szöveg, amit előad.
A nekromanta szája szegletében egy halvány mosoly táncol, majd behunyja szemét, és úgy teszi a másik fejére kezét, hogy beletúrjon annak hajába.
— Szívesen — rázza meg a fejét, mintha elégedetlen lenne a jelenlegi helyzettel. Pedig… Igazából csak meglepett ettől az egésztől.
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
