Magánjáték: Nebelwalddal csak a baj van

Nem kellett volna visszajönnöm a Nebelwaldba, ezt Elsarea is többször a tudtomra adta. De néha a legtapasztaltabb vadásznak is mutathat újat a prédája, ha elkényelmesedik, nekem pedig tudnom kellett, mi változott a helyen, amit régen az otthonomnak hívtak. Persze a halállal kacérkodtam, mivel ha Julia úrnő vagy bármelyik családtagom észrevett, a nyíl hegyesebb végén találhattam magam. De én mindig ezt tettem.
- Kérjük, vadász! Nem bírunk már velük. Bevették magukat az erdőbe de rajtunk élősködnek. Egyszerű banditák csak, de mi egyszerű földművesek vagyunk! - Ezt egy apró félelf falu szószólója mondta nekem, alig néhány mérföldre a határtól, ahol a Köderdő és a tündék erdeje összemosódott. - Kifizetünk, amennyire tudunk!
- Nem kell. Tündék? - kérdeztem lesegítve Lizt lovam hátáról, ám a válasz egy fejrázás volt.
- Emberek. - Emberek. Pont, mint annak idején. Valahogy akárhová mentem, az emberek csak bajt okoztak ennek az amúgy sem nyugodt földnek. Örömmel vágtam ki a fekélyüket egy ilyen jobb sorsot érdemlő területről. Nem gyűlöltem őket, de a tetteiket igen, ez pedig elég indok volt. Gyorsabban szálltam vissza lovam hátára, minthogy Elsarea felelni tudjon és megsarkantyúztam.
- Maradj itt, pirkadatra itt leszek! - kiáltottam vissza, bár nem tudom a hűvös szél a patadobogáson keresztül elég messzire vitte-e a hangomat.
Nem kellett volna visszajönnöm, de egyedül főleg nem. Egészen ostobán, tőlem szokatlan módon futottam bele a kifeszített kötélbe ami azzal a lendülettel le is vetett a nyeregből. Kfer természetéhez hűen pánikba esve vágtatott tovább; biztosan vissza jön majd, ha sikerül túlélnem azokat, akik a csapdát állították. Négyen léptek elő kissé esetlenül egy levelekkel rejtett fedezék mögül, nyilván nem számítottak társaságra ilyenkor. Amilyen gyorsan tudtam feltápászkodtam, de az egyik elég közel került, hogy szédüléstől erőtlen kezemből sikeresen kiüsse egyetlen fegyveremet. Mielőtt összeszedhettem volna magam egy kemény ütés csattant az állkapcsomon, valami fa fegyvertől ami ismét vízszintesbe küldött. Most rosszabbul estem, mint először; ösztöneim valahogy nem akartak úgy működni ahogy szoktak. Tüdőmből gyorsan szaladt ki minden levegő, és míg kétségbeesve kapkodtam lélegzet után körbevettek és  kemény rúgásokkal támogatták meg amúgy sem rózsás helyzetemet.
- Nocsak, egy vámpír! - Az ember hangja olyan volt, aminek elképzeltem egy alávalóságában is dölyfös, elegancia nélküli barbárt. - Azt hittem, azok erősebbek. Mi van, te vérszívó, te átkos féreg! Válaszolj valamit! - Az újabb rúgások csak tovább fokozták a haragot, ami a gerincemtől kúszott végig minden porcikámon és a torkomat marta.
~ Csak egy pillanat szünet kellene, te patkány, egy szemrebbenésnyi kétely és megtudnád, milyenek a vámpírok!

~Nebelwalddal csak a gond van!~ gondolta bosszúsan miközben a határ felé tartott, immáron gyalogosan. Jóskát egy közeli faluban hagyta, nem akarta a patadobogással felhívni magára a határon megbúvó banditák figyelmét. Lovagként az ő feladata volt, hogy fenntartsa a rendet, főleg az olyan esetekben ahol a határőrség már nem volt elég. Az ilyen összemosódott területeken ráadásul még külön nyalánkság volt kideríteni, hogy ki éppen az illetékes, ő pedig "lady"-ként már volt olyan pozícióban, hogy egy esetlegesen fellépő vitát elsimíthasson. Nem szívesen jött a Köd-erdőbe, de valahogy mindig volt valami, és a felettesei mindig szerették őt leküldeni. Egy idő után már komolyan megfordult a fejében, hogy ez nem több, mint a legújabb és egyben legfiatalabb lovag szivatása, ameddig be nem illeszkedik a közösségbe. Pont mint az őrségben, pedig remélte, hogy itt már bizonyított eleget ahhoz, hogy ne kelljen újra elszenvednie ezeket.
Hamar leér a faluhoz. Előzetesen már tájékoztatták, hogy ember banditákról van szó, ami valahol szégyenletes, hogy egyáltalán be tudták vetni magukat az erdejükbe, másrészről viszont, hogyha végső esetben meg kell őket ölni, akkor viszont még mindig kevésbé sajnálná őket, mint valami megvadult sötét tünde társaságot.
Amint megközelíti a banditák táborát, felmászik egy fára. Egymaga van sok ember ellen, így esze ágában sincs szemtől szembe megküzdeni velük. Az ágak között közlekedik, és már egész közel jár, amikor meghallja az egyik banditát. "Nocsak egy vámpír!" Vámpír? Milyen vámpír? Még közelebb óvakodik, egészen addig, míg egy fa tetejéről meg nem látja a cseppet sem kellemes jelenetet, amelyben is egy földön fekvő alakot rúgdos négy másik. A lány nagyot sóhajt. Kivesz egy nyilat a tegezből, majd némi koncentrálás után a mágikus íjra illeszti. A vésetek felragyognak a lány pedig lő. Direkt nem céloz közvetlenül halálos helyre, neki az is elég, ha harcképtelenné teszi a csapatot, legalábbis egyenlőre, de ha véletlenül úgy talál be, hogy az ember menthetetlen lesz akkor... Nos akkor az úgy járt.
Ha a nyíl betalál, akkor aktiválódik a mágiája, és egy erős széllökés fogja hátrarepíteni a haramiákat a földön fekvőtől, így az talán egy kis lélegzethez juthat.

Hirtelenjében nem tudtam, hogy ellenség érkezett-e, vagy barát. A négy ember úgy repült szét, mintha hirtelen ciklon támadt volna közöttük a túlélési ösztönöm pedig épp ekkor döntött úgy, szolgálatba helyezi magát. A fájdalom okozta haragot használva erő helyett magam alá húztam a lábam és cseppet sem elegánsan, de határozottan vergődtem talpra, ujjaim közé négy számszeríj tövist kerítve a mozdulat közben. Önkénytelenül görnyedtem kissé előre, mint az ugrani készülő ragadozók, szemeim gyorsan keresték meg a banditákat és már vetődtem is a legközelebbi felé. Nem akartam eldobni az acélhegyeket, annyira azért nem voltam ügyes. Helyette erősen rájuk markoltam és a lendületemet kihasználva úgy döftem bele a gyönge bőrruhába, mintha az öklömből nőttek volna ki. A férfi szemei kidülledtek, ahogy a tövisek behatoltak a tüdejébe a bordái között, egy érthetetlen bugyborékolással próbált még valami használhatót mondani, de nem sikerült. Öntelt felsőbbségtudattal néztem végig, ahogy karjai erőtlenül kapaszkodnak a vállamba, a felismerés fellobbanó majd kihunyó szikrájával a szemében, majd egyszerűen lelöktem magamról. Körbenéztem, hogy az életemet megmentő elemi erőnek sikerült-e mással is elbánnia majd a megmaradó ellenfelek felé fordultam. Természetesen rögtön nem volt az a beképzelt bátorság, ahogy vinnyogva menekülni próbáltak, de ezuttal nem volt könyörület. Gyorsan felkaptam számszeríjam, a vágatba helyezve az egyik kezemben maradt acélhegyet, célra tartottam és lőttem. Az ismerős csu-surr, ahogy az ideg engedett a feszültségnek és a menekülő ember hátába reptette a lövedéket, a törő csigolyák halk roppanása és az elhaló nyögés, ahogy a préda rángva esett a földre, egészen megnyugtattak. A gyors csata végeztével az adrenalin kiszökött a véremből, a fájdalom új erővel tört rám, ami térdre kényszerített. Ki kellett pihennem magam, de még mindig kétséges volt, ki keltette azt a széllökést.
- Megmentő vagy hóhér? - kérdeztem bele a levegőbe, amilyen hangosan csak telt tőlem.

Érdeklődve figyeli, ahogyan a széllökés keltette kavarodás némiképp átrendezi a status quo-t, és az előbb még földön fekvő vámpír válik hirtelen a támadóvá. Letelepszik a faágra, amin eddig guggolt és ráérősen lógatja le páncélozott lábait. Érdekes nézni a küzdelmet, ami egy olyan harcmodor, amit még nem ismert, ráadásul nem neki kell dolgoznia. Egész élete a munkája, de nem szereti, ha ő a gyilkos. A rendet szereti, nem a halált. Amikor viszont az egyik bandita kezd el hátulról nekiszaladni a férfinak, akit korábban vámpírnak neveztek, ismét felemeli az íját és lő. Csak egyet, de azt pontosan, így a bandita még azelőtt a földre terül, hogy elérné a számszeríjast, a hátából pedig egy jellegzetes zöld tollal ékesített tünde nyíl áll ki. A többivel úgy tűnik már elbánik egyedül. Nem is voltak sokan... Látszólag, de a táborukat még fel kell deríteni, hogy ne maradjon egy sem a határaikon belül. A csetepaté végeztével viszont kétségtelen, hogy tartozik némi elszámolással. Ha a férfi, akit az imént "kiszabadított" felnéz, akkor már láthatja a zöldbe és barnába öltözött lovaglányt, amint látszólag ráérősen lógatja a lábát.
- Inkább megmentő.
Leugrik az ágról, így közvetlenül az egyik bandita teste mellett ér földet. Hátán tünde köpeny, rajta a lovagi kitűzővel, testét könnyűvért védi, haja lazán összekötve a tarkójánál. A tündék között nem számít klasszikus szépségnek, az viszont messziről lerí róla, hogy katona-féle.
- Mennyire sérült meg? - kérezi a férfit, és közben megpróbálja végigmérni. Valahonnan ismerős neki... de nem ugrik be honnan.

Ahogy felkaptam a tekintetem a hang irányába egy tündét vettem észre a faágak között. Ahogy az a tündéknél szokás volt szinte alig különbözött a lomboktől, vörös haja az őszt, zöld ruhája a nyarat idézte, egyedül bőre és élénk zöld szemei nem illettek az összképbe. Elegáns mozdulattal ért földet, habár viszonyítás kérdése volt. Tündéktől nyilván megszokott lehetett, hozzám képest akrobatikus volt. Szavaira kissé fellélegeztem; legalább nem kellett az újabb harctól tartanom abban a roncs állapotban, amiben voltam.
- Mennyire? - kérdeztem vissza kissé esetlenül, mélyen beszívva a levegőt. A tüdőmnél érzett éles fájdalom gyorsan tudtomra adta, hogy bordáim nem vészelték át épségben az esetet, és az izmaim is sajogtak, de komolyabb bajom nem volt. - Semmi halálos. Pihennem kell csak. - Csak ezt kimondva tört rám a dac, az elvégzetlen munka keserű epéje, mire fogaimat egymáshoz préselve, nehézkesen felálltam. - Miután kiirtottam ezeknek a kígyóknak a fészkét. - ahogy alaposabban szemügyre vettem a fiatal tünde íjászt, arcvonásaiban ismerős dolgokat fedeztem fel. Láttam már valahol, de akkor még nem volt a plecsni a nyakában és az erő a szemében. Legalább is nem ennyi. Bár tévedhettem is, egyik tünde olyan, mint a másik, még ha nem is találkoztam még olyan sokkal. - Feltételezem ugyanez vezetett ide, nemde?

Láthatóan a vámpírban több volt az akarat, mint amennyire ténylegesen jól volt, de ezt nem jegyezte meg hangosan. Tudja milyen az, amikor inkább a dac viszi tovább az embert és nem a józan ész, olyankor pedig nem lehet szépen kérni, sem pedig érvelni. Valószínűleg nem csak a bordáiba hanem a büszkeségébe is belegyalogoltak. Arra, hogy semmi halálos és azonnal ellátandó sebesülést nem szerzett a lány bólintott.
- Mit tudunk, mennyien vannak még? - jó lenne ha minél kevesebben lennének. Ha a férfi tud valami annál jobb, ha nem akkor el kell mennie felderíteni, kicsit körbejárni a tábort, majd előállni valami ütős haditervvel, ami kellően kímélő a vámpírnak, ugyanakkor mégis kiveheti a részét a küzdelemből. Egyáltalán miért is érdekli ez? Részben szolidaritás, másrészt viszont nincs kedve egyedül szembenézni egy csapat emberrel. Több esélyük van ha ketten vannak, vagy így... másfelen. Mielőtt elszaladna körbenézni azért csak nem tudja magában tartani a kérdést. Legfeljebb azt mondja a másik, hogy még életében nem látta.
- Nem találkoztunk már valamikor? Óriást ölni egy nekromantának...- utána mind felszívódtak, ki merre látott, nem siettek szoros barátságokat kötni. Nem is tudja mi történt utána, hogy Lloyd kiürítette a kincstárat és hazamentek.

- Fogalmam sincs. - ráztam meg az első kérdésre a fejem, majd nagyot sóhajtottam saját ostobaságomon. Ostoba módon rohantam előre, kérdések és terv nélkül. Azt hittem, nem okozhat gondot nekem, de tévedtem. És ez a kellemetlen pofon az élettől jobban fájt, mint a hirtelen megemelkedésre és visszasüllyedésre fájdalmas nyilallással válaszoló bordáim. Azt már elképzelni sem mertem, Elsarea mit fog szólni ehhez. A második kérdésre újra, alaposabban végigmértem a tünde nőt, próbálva a lehető legrészletesebben megfigyelni minden vonását, míg eszembe nem jutott. A rossz helyre tévedt ficsúr és az akaratos, szótlan íjász, akik Draugr csarnokában - a bemocskolt Nebelturm toronyban - elszabadították a pokolt, akivel együtt vadásztuk le az óriást. Innen volt ismerős.
- Találkoztunk. - bólintottam határozottan. - Azóta határozottan jobban megy a német. - mosolyodtam el amennyire tőlem telt; ami jelen esetemben legfeljebb egy fanyar, keserű próbálkozást jelentett csak. - Furcsa, azóta egyesével jönnek szembe az akkori társak. Először a démonháborúban, most meg itt... - Ahogy szervezetem lassan tompította a fájdalmat jutott csak eszembe az illendőség, habár a vámpír etikett ritkán tért ki másra a vámpírokon kívül. - Reingard. - hajoltam meg amennyire mertem az újabb fájdalomrohamot kockáztatva. - Azt hiszem, ezt legutóbb nem mondtam. Noha talán nem is érdekelt.

Tehát fogalma sincs a banditatáborról, csak úgy besétált? Inenntől Lory egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy úgy ellátták a baját, azon viszont jobban, hogy nem sietett senki az itt lévő banditák segítségére bentről. Vagy hullarészeget, vagy figyelmetlenek, mindkettő kapóra jöhet a későbbiekben.
Az viszont, hogy a vámpír is megismeri igazolja a feltételezését. Valamiért megörül neki, hogy olyannal készül együtt dolgozni, akivel már őrzött együtt kecskét. A dícséretet halvány mosollyal jutalmazza.
- Egyre több alkalmam van gyakorolni. - és kell is. Bárhova megy, valahogy mindig neki kell németül beszélnie, ahelyett, hogy a világ tanulna meg végre tündéül. Ők legalább nem köpködnek és hörögnek beszéd közben... A démonháborúra azonban felvonja a szemöldökét. Tehát vele is szembe jönnek az akkoriak.
- Érdekes... A démonháborúban ugyan nem találkoztunk, de én is ott voltam. Részben azért kaptam a lovagi címemet. Ha hinnék az emberek istenében,feltételezném, hogy ez túl sok véletlennek. - von vállat. Persze nm hisz az emberek istenében, legalábbis nem a klasszikus módon, úgyhogy ez tárgytalan, de akkor is különös, hogy bizonyos lelkeket az élet folyamatosan egy helyre sodor. Azt hitt először, hogy csak Lloyd meg ő ennyire szerencsések, de utána ott volt Rhony a vadász is, most meg a vámpír aki Reingardként mutatkozik be. Kíváncsi lenne rá, kikkel fonódott még össze a sorsa ilyen módon.
- Loreena. És mostmár érdekel.
Vesz egy nagy levegőt és kisimít egy vörös tincset az arcából.
- Intézzük el a banditák maradékát, utána pedig elkísérlek a faluba hogy megnézzék a sebeidet. Ha szerencséd van nincs belső vérzésed. Javasolnám a lopakodást, és hogy távolról szedjünk ki annyit amennyit lehet. Nekem az is jó ha csak megsérülnek, megkötözzük őket a helyi határőrség meg majd kidobja őket az erdőnkből vagy átadják őket az embereknek. - vázolja röviden a haditervet, és elindul egyenesen előre a fák árnyékában. Felhajtja a tünde köpeny csuklyáját, hogy észrevétlenebb legyen a fák között bár a mozgást emberek is kiszúrhatják majd...

Nem nehéz elmenni egymás mellett egy nyüzsgő csatatéren, de ha mindenki démon, nem lett volna nehéz három nap alatt kiszúrni egy tündét. De nem tettem, vagyis vagy az ellenség oldalán állt vagy nagyobb frontra terjedt ki a dolog, mint gondoltam.
- A Teremtőnek van humora, én így fogom fel. Engem például szeret nekromanták felé terelgetni, vagy olyan helyekre, ahol semmi keresnivalóm. Például neki egy kifeszített kötélnek. - fájdalmas fintort vágtam, ahogy ráeszméltem mekkora gyengeelméjű lépést tettem. - Nem is tudom, hogy nem vettem észre. Talán azt hittem, ebben az erdőben már nem jöhet szembe semmi, amit ne ismernék. - Meg is érdemeltem a megaláztatást és a verést is. Ez volt mindig apám első leckéje: a beképzelt, prédáját lenéző vadász az első, aki nem tér vissza a vadászatról.
Loreena. Tünde név, furcsa, nyakatekert, de szép. Talán képes leszek megjegyezni.
- Követlek. - bólintottam. - Fedezlek, ahogy tudlak, jelenleg sajnos sok másra nem vagyok jó. Egyébként már várnak rám a közeli faluban, ahol fél tündék laknak. Legalább is a vezetője az volt. És a lovamat is meg kellene keresnem, de nem akarlak feltartani feleslegesen. - Nem tudtam, mikor akart Kfer visszakullogni, de reméltem még azelőtt, hogy kitakarítanánk az emberek nyomát innen.

A kifeszített kötélre elvigyorodik. Tehát így kapták el! Kellemetlen, bár neki eszébe sem lett volna lovon idáig jönni. Egyszerűen nem áldozta volna fel a meglepetés erejét, márpedig a lópatáknak már a dobogása is elég árulkodó. Ha közelebbi kapcsolatban lennének, most bíztatóan veregetné meg Reingard vállát, amiért azt hitte ebben az erdőben már nem láthat újat. Néhány kilóméterre északra ez így is lenne nagy valószínűséggel. A tünde erdő barátságos, többnyire rend és béke uralkodik benne, és az esetleges kellemetlenségeket nagyon gyorsan elintézi az őrség, vagy ha azok nem, akkor a lovagok. Csakhogy ez már nem a Tünde erdő volt. Határterület ugyan, így itt még beleszólhattak a dolgokba, de gyakorlatban túl erős volt a Köd-erdő hatása.
- Ne aggódj. Ez itt Nebelwald. Sosem tudhatod éppen mibe futsz bele, és amikor már azt hinnéd összebarátkoztál az erdővel, akkor kiderül, hogy ezt ő másképp látja. - anarchia, haramiák, megbízhatatlan sötét tündék... Mi kell még? Bár ha jól emlékezett a vámpírok jóban voltak a sötét tündékkel, afféle két átkozott nép tartson össze alapon.
Azonnal megegyezésre jutnak a haditervet illetően szerencsére.
- Rendben, akkor oda kísérlek vissza. Szerencsére nincsenek nagy távolságok. - bólint a félvér falura, majd egy intéssel jelzi, hogy menjenek. Lassan lopakodik a fák között, ameddig tábortűz táncoló fényét nem látja. Néhány hordóval, szedett-vetett sátrakkal van körbevéve, odébb lovak nyerítését hallja, de embert olyan távból nem lát még az ő éles tünde-szeme sem. Nyilat illesztett az idegre, majd közelebb óvakodott. Az lett volna a legjobb, ha szép csöndben mindet elintézi egy-egy lövéssel, először a szélét, hogy ne tudjon kiáltani, utána pedig esetleg a többit... Ehhez viszont ölnie kellett mert ha csak megsérül valaki, akkor az rögtön felveri a többit és a banditák nem lesznek olyan kíméletesek, mint amilyen a lány szeretne lenni.
Hirtelen artikulálatlan és nagyon hamis dalolás ütötte meg a fülét, majd valami csorgó hang viszonylag közelről. Az első elkóborolt bárányka. Közelebb óvakodott, és kilőtte. Szegény bandita még a gatyáját se tudta felhúzni.
- Minusz egy. Látod beljebb mennyien lehetnek? És látsz módot, hogy ne öljük meg mindet?

A tünde leírása a Nebelwaldról megmosolyogtatott.
- Tudom. Itt éltem, mielőtt... - Egy pillanatra elhallgattam, mivel nem tudtam, mennyit oszthatok meg egy tünde lovaggal. Kizárt dolognak tartottam, hogy hallott a száműzetésemről, de sosem lehettem elég óvatos, ahogy azt a helyzet is tanúsította. - Mielőtt tovább kellett állnom. - engedtem el a kérdés fonalát.
Elfhez méltóan szinte hangtalanul osont előre a növényzet között a banditák tábora felé, én pedig fegyveremet készenlétbe helyezve követtem olyan halkan, amennyire telt tőlem. Könnyebb lett volna, ha lebeghetek, de sajnos ez a technika hiányzott a jelenlegi repertoáromból. A lány ügyesen dolgozott és pontosan, egyetlen lövéssel leterítette az egyik elkülönült embert, aki halk nyögéssel terült el. Rajtam kívül valószínűleg senki nem hallotta.
- Még hármat látok, kettő a tűz másik oldalán, egy a jobb oldali sátor mellett. De valami neszt hallok a túloldalról, talán többen is lehetnek. - feleltem egy kicsit megemelkedve, hogy belássam a területet. - Nagyon szét vannak szórva egymástól, ha sikerül mögéjük lopakodni esetleg el tudnánk fojtani a levegőjüket annyira, hogy elájuljanak de meg ne fulladjanak. Illetve tudnád, mivel jelenleg én nem tudok ilyen csöndesen közlekedni. Bár még mindig biztosabb út, ha egy gyors lövéssel végzünk velük, több is, mint amit érdemelnek. - feleltem államat dörzsölve. Felettébb humánus egy tünde volt.

Bólint arra, hogy Reingarditt élt. Annyira nem meglepő, hogy fennakadjon rajta, és mindenkinek a múltjában lehetnek sötét foltok. Végülis vámpír a saját tornyán kívül (még akkor is ha nem tudja a vezetéknevét), szóval valami nem szokványos biztos van a történetében. Nem az ő tiszte faggatózni, és amúgy sem szeret belegyalogolni mások magánéletébe. Ennyi illemtudás még belé is szorult. Így nem kérdezgeti a férfit arról, hogy mi történt, inkább a feladatra koncentrál.
Szinte azonnal kilövi az első, dolgát végző banditát, majd türelmesen meghallgatja a vámpír tervét. Hát persze, fojtás... Gondolhatott volna rá, talán ezt is elintézhette volna ezen a módon. Kicsit lelkiismeret furdalása támad, hogy nem ez jutott eszébe azonnal, hanem a... nyíl a hátba. A háború és a sok kaland tlaán rossz hatással volt a morális érzékenységére és kezdenek kitolódni a határok? Ezen jobban el kell gondolkoznia, ha végzett itt. Nem szerette volna elveszíteni önmagát, vagyis amilyen lenni szeretett volna, az erdőt és másokat védelmező hősies tünde harcost.
- Rendben, kezdjük a lopakodással. A fojtást technikailag meg kéne tudnom csinálni de... Félek nm vagyok elég erős hozzá. Esetleg... Kölcsönadnád a sálad? Azzal sokkal egyszerűbb lenne. - kéri meg a vámpírt bizonytalanul. Sürgősen fel kell vennie a fegyvertárába ilyen nem szokványos eszközöket is, hogy megkönnyítse a saját dolgát. Nem kifejezetten gyenge, de van amihez még kevésnek érzi magát, és elég egyszer hibáznia, hogy felverje az egész tábort.
- Igazad van egyébként, a nyíl biztosabb a hátukba, ha támadnak, lövünk. De addig... Megpróbálnék minél kevesebbet ölni. Vagyis nem teni ha nem muszáj. - még az óriást is sajnálta, de ezt nem akarta elmondani Reingardnak. Nem akarta, hogy a férfi gyengének nézze, ráadásul könnyű volt bebújnia az "élet védelme" elv mögé, amit elvileg a tündék vallottak. Előre osont, remélhetőleg a kapott sállal és megpróbálta a segítségével ártalmatlanná tenni az első őrt. Később persze úgy gondolta, hogy majd visszamegy érte megkötözni, csak előbb legyen ártalmatlan az összes.

Valahogy szegény szerencsétlen sálamnak sosem lehetett nyugta. Ez volt a harmadik, az első egy vadászat alatt ment tönkre egy szarvasbika agancsain, a másodikat Elsarea tépte csíkokba többszöri alkalommal. Reméltem, hogy ezúttal legalább visszakerül hozzám.
- Ne kíméld, hozzá vagyok szokva! - mosolyodtam el fanyarul, miközben letekertem a nyakamból és átadtam a sálat. Meglehetősen erős szövésű anyag volt, volt egy olyan sejtésem, hogy Dornburg eredetű lehetett. Könnyedén el tudta szorítani egy átlag ember légcsövét ha Loreena meg tudta találni a megfelelő pozíciót. Ahogy a tünde osonva elindult az első őr felé, térdelve stabil pozíciót vettem fel és egyik szememet behunyva követtem végig társam mozgását számszeríjam célkeresztjén keresztül. Nem szerettem volna használni, ugyanis felettébb hangosabb, mint egy íj és így több célpontra nem igazán volt ideális, főképp, ha észrevétlenek akarunk maradni. Loreena sikeresen teperte földre a kiszemelt célpontot én pedig egyelőre röviden fellélegeztem. Bár ilyen simán menne minden.

Hála Reingard sáljának, megvan az első bandita, amelyik nem lelőve végzi, csupán a tábor mellett összerogyva. Loreena roppantmód elégedett magával, hogy ezt sikerült végrehajtania, és már settenkedik is a következőhöz. Átfogja a karjával a férfi nyakát, majd odahúzza a sálat is, hogy elszorítsa a légcsövét. Minden tökéletes, egészen addig ameddig valaki meg nem szólal a háta mögött.
- Hé! Há' itt meg mi folyik?
Bár az előző haramia már békésen hortyog a lábai előtt heverve, az új szereplővel hirtelen nem tud mit kezdeni. Előhúzza a tőrét, az egyetlen fegyverét, ami alkalmas közelharcra, de remélhetőleg Reingard fedezi a hátát, és nem lesz rá szükség. A nagyobb baj az, hogy a hangos szóra az egész tábor felbolydul. Egyesek dülöngélve kapnak a fegyvereit után, mások viszont egész fürgén igyekeznek a betolakodó nyomára akadni, és nem is kell nekik túl sokáig keresgélniük...

Nem mehetett minden tökéletesen, ez meg volt írva a Teremtő könyvében. Vámpírnak nem lehetett szerencséje, még egy tündén keresztül sem; nekem főleg nem. Loreenának sikerült a következő őrt is hatástalanítania, mielőtt beütött a krach.
- Hé! Há' itt meg mi folyik? - hallottam meg a fennhangú kijelentést, ahogy az egyik bandita a tünde mögé áll, és nem én vagyok az egyetlen. Az egész tábor megelevenedik, a távolban motoszkálók közelebb somfordálnak, fegyverek után kutatva.
~ Kettő, három, négy... Nem lesz ez így jó! ~ számolom meg őket gyorsan, majd habozás nélkül lövök. Az ideg pengve egyenesedik ki, eleresztve a tövist, ami könnyedén szaladt be a szemfüles ember bordái között, a szíve tájékán. Nem értem rá azzal foglalkozni, sikerült-e megölnöm, azonnal a kallantyút keresik ujjaim, amit tekerve felhúzhattam számszeríjam idegét eredeti pozíciójába. Ez volt a másik hátránya a fegyvernek, igen lassú volt újra használatba helyezni, de nem is arra tervezték, hogy egynél többször kelljen elsütni. Csak remélni mertem, hogy a pattanó ideg jellegzetes hangja elegendő volt, hogy elvonjam legalább néhány ember figyelmét Loreenáról. Ahogy sikerült újra hegyet illesztenem a vágatba keresem is a következő célt, ugyanis jól tudtam, hogy ebből csetepaté lesz, méghozzá nem is kicsi.

Neki valahogy semmi sem sikerülhet. Lassan a mantrájává válik, amit az első gondolata most is: "Nebelwalddal csak a baj van!" Szinte belekiabálná a fák közé. A felé menő bandita hátából viszont hamarosan Reingard egyik nyila áll ki. Odabiccent a vámpírnak, majd a kezében lévő sálat az övébe tűzi hogy ne zavarjon, ugyanis jobb híján nyilakat fog ereszteni a banditákba. Sajnálja őket, bár a jó oldala, hogy kettő végülis túlélte. Nem gyilkoltak le eszetlenül mindenkit, hanem tényleg megpróbálták... Legalább ennyivel tisztább lehet a lelkiismerete, még ha így is mardosni fogja. Mit fog kezdeni egy igazi háborúban, ahol már nem csak démonok lesznek? De most küzdeni kell, túlélni kell, nem kezdhet el moralizálni azon, hogy hány életet olt ki. Katona lenne az isten szerelmére!
Reingard kicsit elvonja az éberebbek figyelmét, így felé csak hárman futnak. Először egy csatabárddal megáldott nagydarab kigyúrt emberférfi szalad felé. Felhúzza az íját és lő, de a nyíl a vaskos mellizomba áll bele és mintha meg sem kottyant volna a férfinak. Újat lő, de a bandita még mindig nem esett össze. Alig bír kigurulni a fejét lecsapni készülő bárd elől, viszont így elég közel került, hogy a bandita térdébe vágja a tőrét.
- TE ROHADT KIS K***A! - üvölt fel a haramia féltérdre esve. Lory hátra ugrik, és újabb nyilat illeszt az íjra. A felé szaladó másik két bandita közül egyet azonnal le tud lőni, de addigra már a másik is elég közel ér...Ismét hátrál, ki a tűz fényéből, de a nagydarab is feláll, márpedig ha odaér a lányhoz, akkor nagy bajban lesz. Próbálja nem szem elől téveszteni Reingardot és kicsit úgy forogni, hogy közel legyen hozzá, de ez elég felemásra sikerül. Igyekszik kilőni a másik felé futót is, de az kicsit dülöngél, így nem lesz könnyű dolga... A naggyal (aki éppen letörte a belé állt nyilak végét) meg még nem tudja mit fog kezdeni.

Hatan vannak, szinte kizárt dolog, hogy Loreena egyedül elbánjon ennyi haramiával, még ha nagyon ügyes is. Főképp, hogy íjhoz van szokva, ahhoz pedig nem ideális a helyzet. Célra tartottam az egyik hátul tétován keresgélőre, majd ruganyosan (már amennyire ez lehetséges volt nekem) felálltam és lőttem. A szerencsétlen lemaradó sovány nyakába fúródott be a tövis, átszúrva az inakat és a légcsövet, gyors lefolyású fulladást okozva. Ketten néztek csak a lövedék útján visszafelé, egyenesen rám és bizonytalanodtak el egy pillanatra. Nem eléggé, hogy újratöltsek, de legalább annyit elárult a viselkedésük, hogy nem számítottak egy vámpír megjelenésére.
- Korcsok! - vicsorítottam ki agyaraimat, amire az ostobább, de jelen esetben szerencsétlenebb módon reagáltak. Alaktalan ordítás hagyta el a torkukat, ahogy futólépésben megindultak felém én pedig próbáltam elegendő erőt összekaparni, hogy hárítani tudjam az első csapást. Az egyiknél kard volt, a másiknál pallos, ami jelen esetben jót jelentett, ugyanis egy gyorsabb fegyverrel aligha tudtam volna versenyre kelni. Oldalra lépve hárítottam az egykezes kard pengéjét, lehajoltam a pallos elől, közben folyamatosan araszolva oldalra, Loreena felé, mivel esélyesnek tartottam, hogy szükségem lesz a segítségére. Az egyik bandita elhibázott egy lépést, lába megbicsaklott és megbillent, amit ki is használtam, hogy egy árnyéknyilat eresszek a vállába. A meglepetéstől, hogy betöltetlen számszeríjjal rá lőttem és a fájdalomtól megremegett egy pillanatra, mire gyorsan két újabb követte az előző árnyat, ezúttal a tüdejébe és a szíve felé. Ahogy a gyorsabb fegyver kihullott a kezéből egy hajszálon múlt, hogy nem csapott ketté a pallos és ahogy láttam, a tünde lánynak sem állt jól a szénája.
- Mi van, te Átkos féreg, izzadsz? - vigyorgott rám egy lendítés közben a bandita, böszme fegyvere úgy szelte előttem a levegőt, hogy hallottam annak sziszegését. Szorult a hurok a nyakunk körül.

Rosszul áll a szénája, de sajnos Reingardé sem áll jobban, így nem nagyon tudnak egymáson segíteni. Látja ugyan a szeme sarkából, hogy a vámpír kettőt is elintézett, de még neki is hátra van kettő. Nem lehet, hogy egy sérült könnyeben bánjon el a banditákkal mint ő, elméletileg ereje teljében lévő lovaglány! A hegyomlásnyi bandita szitkozódását nem vette magára, így sajnos a haragba sem tud kapaszkodni. Érdekes módon nem haragudott ezekre az emberekre. Megvetette és szánta őket, de nem volt meg benne az az elemi düh, ami segítette volna a küzdelemben.
Tovább hátrált a táboron kívül lévő fák felé. A fák segítenek, védelmet nyújtanak... Egész életében fák között harcolt. Hátrált, elég gyorsa ütemben, vigyázva, hogy egy gyökérre se lépjen rá. Kicsit kitartotta az íjat, hogy pontosan tudjon célozni, majd a másik, felé futó még ép banditába lőtt még egy nyilat. A pontos célzás meghozta az eredményét, a férfi lendületből csuklott össze, és hasalt el a kitaposott füvön. Már csak a nagy, sebesült férfi igyekezett felé. A térde használhatatlan volt, sántított és fojt belőle a vér, de még így is elég veszedelmesnek tűnt. Lory egy fához hátrálva várta a csapást, amikor pedig a férfi üvöltve vetette volna rá magát ugrott. Gondolkodás nélkül, ahogyan Shadowthorntól tanulta, és gyakorolta bőszen azóta is a lovagi kiképzése alatt. Még mindig nem tudott akkorát ugrani, mint a tiszt, de ahhoz pont elég volt, hogy elkapja a kezével a legalsó faágat és lendületből arcon rúgja a haramiát. Az hátra tántorodott, meg is botlott amikor megpróbált a sérült térdére nehezedni. A tünde csak erre a pillanatra várt, elengedte az ágat, és egy elegáns fordulattal vágta el az ember torkát a tőrével.
Amikor az a nyakát markolva összeesett csak elsietett mellette a sérült vámpír felé. Gondolkodás nélkül lőtt a közelében lévő banditákra, és így végül, bár csak egy hajszálon múlott, de ellenfél nélkül maradtak.

Szarvasokra szoktam vadászni és farkasokra, vagy óriásokra és egyéb bestiákra. A fennhangon hadonászó ember sem olyan gyors, sem olyan erős nem volt, mint ezek és szerencsémre annyira okos sem. Mindezek ellenére én sem voltam tökéletes formában, így csak elkerülni tudtam, visszatámadni nem. Szerencsére először az önteltsége miatt nem volt képes eltalálni, utána idegessége ette bizonytalanabbá és a befektetett erő miatt lassabbá a támadásait. Mikor kardja először csapódott a földbe, tudtam, hogy csak idő kérdése volt a győzelmem. Nem egy profival álltam szemben, még csak nem is egy rutinos átlag fegyveressel. Egy kezdő volt, aki fegyvert kapott a kezébe. Annál idegesítőbb volt, hogy lelassult mozgásommal így sem tudtam elég nyitott helyzetet kialakítani egy ellentámadáshoz. Így csak táncoltam a halál szélén, sosem elég közel a széléhez, hogy veszélyes legyen, míg Loreena végzett ellenfeleivel és míg az ember velem volt elfoglalva egyszerűen, de pontosan lőtte hátba. Unalmas módszer volt, de határozottan működő. A tünde felém sietett, én pedig egyik kezemmel térdemen támaszkodtam, másikkal nyilalló mellkasomat karoltam át és ziháltam, ahogy illett.
- Köszönöm! - néztem a lányra a legőszintébben, ahogy tudtam. - Lassan egy szokásunk lesz.

Harc közben mindig elveszik az időérzéke. Mintha órák óta hadakoznának, pedig bizonyára csak néhány perc telt el. Amikor kilövi az utolsó nyilat Reingard támadójába, akkor pedig mintha az egészet elvágták volna. Csönd telepedett rájuk, amit csak a hátrahagyott tábortűz ropogása szakított meg néha-néha. Talán tényleg túl egyszerű volt hátba-lövöldözni az embereket, de minek bonyolítsa? Nem arénában harcoló gladiátor, hogy látványosan öljön, a közönség szórakoztatásáért, hanem hogy gyorsan és tisztán intézze az ügyeit a lehető legkevesebb áldozattal. Egyáltalán nem biztos persze, hogy akiket most meglőtt meg is haltak.
- Szívesen. - válaszolja kedvesen a vámpírnak, de mosolyogni cseppet sincs kedve. Visszaadja a sálat, ami egész tűrhető állapotban maradt, majd elmegy megkeresni azokat a testeket, akik csak elkábultak de nem haltak meg Nincsenek sokan. Nem kéri meg a férfit, hogy segítsen őket a tábor közepére húzni, mert nem tenne jót a sérüléseinek, viszont a megkötözés jól jöhet.
- Megtennéd, hogy összekötözöd őket? Csak addig kell hogy tartson ameddig nem jön ki a tünde őrség... - ha a vámpír is segít, akkor együtt viszonylag gyorsan végeznek. A hullákkal, akik egyértelműen halottak nem foglalkozik, nem sírásó ő, és legrosszabb esetben is az erdő eltakarít saját maga után.
- Visszakísérlek a faluba ahonnan jöttél. Ha gondolod nyugodtan támaszkodj rám, erősebb vagyok mint amilyennek tűnök. - ajánlja fel, amikor végeztek.

- Hogyne. - feleltem a kérésre, majd nekiláttam átkutatni a tábort valami kötél vagy hasonló funkcióra rábírható anyag után. Kis kereséssel megtaláltam annak a testvéreit, amelyik hirtelen meglepetésként vágott mellbe befelé jövet. A kötözéssel nem volt probléma, ugyanis a hurokcsapdáimhoz használt csomók tökéletesen megfeleltek ideiglenes bilincseknek is és nem kellett sok erő, hogy kivitelezzem őket. Loreena sem a babérjain ült közben és percek alatt meg voltunk az egésszel. Amit ott hagytunk pedig eltakarítják majd a vadállatok.
- Én pedig nehezebb. Fémmel van erősítve a ruhám, gyakorlatilag nehéz páncél. Biztos vagy benne? - néztem rá egy pillanatig zavartan.

Reingard nagy segítségére van, így nem telik sok időbe a banditák lerendezése, már csak a visszaút van hátra. A fémmel erősített ruhát egyébként jó ötletnek tartja, bár most tény, hogy kicsit meg fogja nehezíteni a dolgukat.
- Próbáljuk meg. Ha nem megy, akkor majd nagyon lassan haladunk, de a mozgásodból ítélve bordád tört... Nem lenne jó ha átszúrná a tüdődet. - ellátni nem tudja a sérüléseket a legalapabb elsősegélyen túl, de azért eleget látott már belőlük ahhoz, hogy nagyjából be tudja azonosítani a problémát, főleg ha harci sebesülésről van szó. Még neki is volt jónéhány törött bordája a kiképzése során.
- Esetleg nem segítene ha... Innál? Nem tudom hogy működik nálatok az ilyesmi, de itt végülis van két még élő de ájul banditánk.
Ő maga írtózna a gondolattól, és amúgy sem tartja gusztusos szokásnak a vérivást, de ha meggyógyítja vagy segít rajta, akkor most pont van rá lehetőség. Akár él vele Rein akár nem, megpróbál a férfi hóna alá nyúlni, és megtámasztani, hogy lássák mennyire bírja el. Legfeljebb megállnak pihenni néhányszor. Ha pedig nincs más dolguk, akár el is indulhatnak.

- Ha eljutunk a faluba, lesz, aki ellásson. - Ekkor tört rám a felismerés, ki vár rám a félelfek között; és mit fog tenni az amúgy sem rózsás kedélyű vámpír hölgy, ha egy idegen nő vállán lát meg betámolyogni összeverve, miután pofátlanul ott hagytam. - De szerintem... - kezdtem volna a mentegetőzést inkább a saját irhám mentése végett, minthogy őt megkíméljem a kellemetlenségtől, bár a kettő most egyre ment. Azonban gyors véget vetett neki a tüdőmbe nyilalló fájdalom, ami nem sok jót jelentett. Szükségem volt Elsarea segítségére, még ha meg is fog ölni. Elmosolyodtam, mennyire illett ez a mondat a Rotmantelekre.
- Ha innék? - eltartott egy kis ideig, mire rájöttem, mire utal. - Nem, sajnos nem. Csak a varázserőm regenerálódik, a testem nem. Semmivel nem járunk jobban. - Hagytam, hogy alulról támasszon meg, és rá kellett jönnöm, hogy nem csak a levegőbe beszélt. Tényleg több volt az erő vékony alakjában, mint első pillantásra látszott. Lassan, nehézkesen indultunk meg, még egyszer körülnézve, látom-e valahol lovamat, de sehol nem tűnt fel a szürke herélt ismerős alakja. Valószínűleg a faluba rohant vissza azon az úton, amelyen jöttünk. - Lehet, hogy lesz egy kis perpatvar, ha visszaértünk. - kezdtem óvatosan felvezetni azt a nem kívánatos jövőt, ami rám várt.

Reingard nehéz volt, de ketten együtt már visszajutottak a faluba. Sajnálta, hogy nem tudott segíteni a gyógyításban, de a lelke legeslegmélyén kicsit meg is könnyebbült, hogy nem kell végignéznie, ahogy egy vámpír kiissza a keservesen "megmentett" banditáik vérét. Lassan haladnak a fák között, hagyja, hogy a férfi mutassa az utat. Amikor az perpatvart emleget felvonja a szemöldökét.
- Haragudni fog az asszony, hogy megsérültél, vagy a falusiakat mérgesítetted fel? - utóbbival tudna mit kezdeni, de a családi perpatvarhoz nem ért. Alapvetően híresen szerencsétlen ami a párkapcsolatokat illeti, főleg hogy még egy igazi kapcsolata sem jött össze, pedig egy időben még próbálkozott is. Hát ilyen az ő szerencséje.

Mielőtt válaszolhattam volna, elgondolkodtam. Fogalmam sem volt, hogy állt a helyzetünk Elsareával. Nem volt az "asszonyom", mert túl büszke lett volna bevallani, hogy ezt szeretné. Az, hogy mit érzett tagadhatatlan és világos volt mindkettőnknek, az meg, hogy én mit éreztem nem számított. Jobb volt neki nélkülem, habár ameddig ő be nem látta, igyekeztem mindent megtenni, hogy velem se legyen rosszban része. Illetve csak amennyiben muszáj.
- Mondjuk, hogy az első, bár nem teljesen igaz. - feleltem végül, lezárva magamban a cseppet sem könnyű gondolatmenetet. - Elsarea von Rotmantel, herr Hannes legidősebb lánya. Bravúros orvos, de kissé vad természet. - grimaszoltam. - És most valószínűleg felettébb ideges, mivel egy szó nélkül hagytam ott. És hogy az asszonyom-e, arra nehéz válaszolni. - mosolyodtam el fájdalmasan. Azt hiszem, ennyi közös vadászat után a tünde megérdemelt ennyi nyíltságot. Főképp, hogy az első házak lassan megjelentek a látóhatáron.