Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 61

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 96

[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

Azonnali játék: Hazafelé

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali játék: Hazafelé Empty Azonnali játék: Hazafelé on Szomb. Feb. 20, 2016 7:09 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Egy aprócska féltünde kislány botorkál a semmi közepén, hatalmas szemei fátyolosak a könnytől és nagyon szeretne hazajutni. Ha megesik rajta a játékosok szíve elmondja, hogy a tünde erdő melletti kis faluból származik, csak elbújt egy kereskedő szekerén és messzire keveredett. De nagyon szeretne hazajutni, így óriási bociszemekkel kéri meg az őt megtalálókat, hogy vigyék haza. Kis kellemetlenség, hogy éppen a 'de miért' fázisban van és felettébb beszédes a kis hölgy, így nem lesz unalmas az út. A játék ott ér véget, hogy hazajuttatjátok a csöppséget, ahol a szülei rendkívül hálásan köszönik meg az önzetlen segítséget.

Jutalom: 100 TP



A hozzászólást Darrakard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 21, 2016 10:43 am-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2Azonnali játék: Hazafelé Empty Re: Azonnali játék: Hazafelé on Vas. Feb. 21, 2016 12:58 am

Ritka eset, hogy megfordulnak erre, a vámpírlány és sötét tünde kíérője, de erre is sor kerül, hisz furcsamód az ismeőrseik száma is meglepően gyarapszik, meg a megismert területeké is. Ahogy a világ egyre inkább kinyílik számukra, úgy jönnek rá, mennyi felfedezetlen szegmense is van még ennek a kontinensnek. Furcsa érzés úgy vándorolni e tájon, hogy úgy érzed, nem tartozol sehova, nincs egy konkrét pont, ahová mindig visszavágynál... azonban Minánál lassan egyre több ilyen pont van. Néha úgy érzi, annyi is elég, hogy a holdra jó rálátása legyen. Persze azért ennél többről van szó. De a kíváncsiság néha legyőzi a honvágy érzését, így aztán nem egyszer pusztán magáért a kóborlásért indulnak útnak... Így van ez most is.
Mina mindig is azt mondta, ha nem vámpírnak, akkor tündének született volna. Persze vannak olyanok, akik hisznek a lélek vándorlásában. Ő nem tartozik ezek közé, hisz még nem látott rá bizonyítékot. Bár, a hollói lelkének vándorlásában hitt anno, de idővel rájött, hogy ez csak gyerekkori tévhit volt, csak vérkapcsolat volt a madarak között, a lelkük azért nem maradt ugyanaz, még ha hasonló is.
Már egy ideje járják a Tünde erdő furcsán otthonos, kellemes, egészen átjárhatónak mondható erdős vidékeit, ahol már-már érzékelteti magát a közelgő tavasz, az élővilág félve bár, de elő-előnézeget itt ott... persze, hogyha még egy vámpír is bemerészkedik ezekre a területekre, akkor Mina nem érti, mi félnivalója lehet mondjuk egy rügynek, de hát... Ki tudja, talán azok óvatosabb természetűek még nála is.
Hedwig mellettük szálldos fáról fára, az alkalmanként utukba keveredő madártársakkal persze le is áll csacsogni, s szomorúan áll tovább, merthogy a gazdája ugyan nem ér rá minden áldott bokornál, amely feketerigót tartalmaz, megállni. - Fene egye azt a barátkozós természetedet - mondja neki néhol; persze azért nagyon is örül, hogy egy barátságos madárral áldotta meg a természet, nem egy vad kányával, aki képes lenne őellene fordulni és összevissza karmolni. Az több szempontból sem lenne előnyös.
Útközben nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy a környezetük, vagy épp bármiféle eszébe ötlő dolog mibenlétéről kommenteket alkosson és azt megossza a mellette lépdelő sötét tündével, aki nyitva tartja a szemét, hátha talál valami érdekes csecsebecsét... de az erdő kincsein kívül, szarkaszemnek kívánatosnak ígérkező, eladható értékeket nem lát egyelőre.
Egyszer azonban egy vakondtúrásban megpillant valami csillogót. - Hé! Odanézz. Legyen az egy gyűrű, jó, kérlek, legyen...
- Ne engem kérj - felel a vámpír nevetve, és vigyorog, ahogy Damien azonmód kézzel kezdi el kaparni a földet, majd elégedetten fel is emeli talált kincsét, ami, mit ad isten, tényleg egy gyűrű. Gyorsan letisztítja a vastag réteg sáros földtől, ekkor feltárul egy egész szépen csiszolt zafírkőzet. Maga a gyűrű valószínűleg nem különösebben értékes aranyból készült, és talán a kő is csak utánzat, de nem számít. Damien büszkén méregeti, akár vadász a zsákmányát.
AHogy továbbmennek, hamarost figyelmesek lesznek egy kevésbé vidám dologra. Sírást hallanak, mégpedig egyértelműen gyerekét.
- O-ó... - mondja Damien, és vele szinte teljesen egyszerre Mina is... majd... felnevetnének, de most inkább nem teszik.. hanem úgy döntenek, megkeresik a hang forrását. Ehhez be kell fordulniuk egy kis ösvénykén, ahol szűkösen ugyan, de elférnek, csak vigyázni kell, hogy az ágak ne csapjanak a szemükbe. Nemrég esett, úgyhogy lábbelijük nagyjából úszik a sárban, de ez nem érdekli őket.
Még pár, egyelőre leveletlen ágacska félrehajtásával, egy kisebb csapáslabirintusban észrevesznek egy apró alakot, nyilvánvalóan ő adja a kétségbeesett hangokat. Egy kisgyermek az, lépései sietősek, de céltalanok, nyilvánvalóan fogalma sincs, merre tart, de minél gyorsabban szeretne odajutni... Mina szíve azon nyomban elszorul, s ezt nem is titkolják az arcvonásai. Damiené is, ám ez rajta kevésbé látszik. Inkább nosztalgikus komorság veszi át a helyét az iménti elégedett mosolynak. Mina rápillant a sötét tünde arcára, majd a kislányhoz siet, aki rémülten összerezzenve pördül hátra, s bámul rájuk óriási, kikerekedett, sírástól vörös szemeivel, amelyek színe egyébként tiszta kék lenne, akár egy hegyi tó vize. A lányka haja lenszőke, csapzott, aprócska fonatokkal díszített, és itt-ott össze is van fogva, valamiféle növényi résszel talán. Mina mindig is gyönyörűnek találta a frizurákat... mindegy, most ez nem lényeges.
- Hé. Nyugodj meg, nem bántunk. - hangja kedves, lágy, bársonyos, nyugtató, olyan, ahogyan egy nő ösztönösen szól egy gyermekhez pláne, ha vigasztalni akarja. Mások talán túlontúl negédesnek mondanák, de neki ez a természetes viselkedése. Nem tehet róla, valahányszor gyermeket lát, eszébe jut Damien... meg a saját húga... és ekkor keserűség markol a szívébe, de mivel nem tud küzdeni ellene, így annál inkább segíteni próbál. Persze egyébként is megtenné. De az emlékek csak erősítik a hajlandóságát. Mintha máris személyesen kötődne a kicsihez, pedig azt sem tudja, kiféle-miféle. De nem is számít, most bajban van.
A kislány nem tudja irányítani az őt szorongató zokogást, nehézkesen, szaggatottan veszi és fújja ki a levegőt, válla rázkódik,ahogy félve néz fel. Mina ösztönösen leguggolt hozzá, de Damien nem, és ahogy a kicsi hegyesfülű felnéz a magas, ráadásul fekete bőrű idegenre, csak még jobban elkezd sírni. Kétségbeesésében kezeibe temeti az arcát, mire Mina óvatosan köréfonja a karjait és magához húzza. A lányka nem ellenkezik - ez a legjobb, amit tehet, hogy szorosan az ölelésbe simul. Egész könnyen megszokja, ahogy Mina a hátát simogatja - néhol hozzáérve a selymes szőke hajhoz is, arra gondolva, a húgáénak is ehhez egész hasonló tapintása volt...
- Hé... semmi gond. Ne sírj. Mindent megoldunk, ne aggódj, nem lehet olyan nagy gond, hogy arra ne találjunk megoldást. - Nem tudja, ez egy idegen szájából mennyire hangozhat megnyugtatóan egy gyereknek, de az elsődleges baj már lassan fakulni kezd, a hiszti csillapodik, és ez jó... így talán lassan beszélgetni is tudnak. - Hogy hívnak? - Minden történetben ezt kérdezik először gyerekektől, nem? Vagy azt kellett volna, miért sírsz? Most már mindegy...
A kicsi félve rázza a fejét, és tehetetlen fájdalommal mélyed bele a pillantása Mináéba, ahogy arcát kissé hátrébb húzza.
- Neh... nem tudom, elmondhatom-e nektek... Félek...
- Mitől félsz? Tőle? - fordítja oldalra a fejét, ahol egy, nagyban a szomszédos bokrok apró hajtásait szemlélő, elvörösödött Damien álldogál, a kezeit gyürkélve és láthatóan nem tudva hová rakni. - Nem kell tőle félni, ő csak Damien... - Na, kösz... - Mina kuncog, a kislány pedig nagyon nem érti, mi is folyik itt, de szerencsére az érdeklődés kiváltja a félelmet most. - Ő nagyon jó barátom, és semmi rosszat nem akar neked. Sőt, bármiben segít, ha úgy adódik, érted? Ő mindig mindenben segít nekem is - simítja a gyermek arcára tapadt tincseket hegyes fülei mögé, amelyek, most tűnik fel neki, nem is annyira hegyesek... talán félvér a kicsi?
- De miért ilyen sötét a bőre?
- Mert sötét tünde vagyok. - a kicsi először összerezzen a hangra, és bátortalanul néz fel Damienre. Nem tudja mire vélni, hogy amaz mosolyog. Damien meg próbálja figyelmen kívül hagyni a gyermek arcáról tükröződő irtózást és iszonyatot, ami lassan átavanzsál értetlenséggé, végül már majdnem kíváncsisággá... Még csak egy kicsi, még nem tudhat semmit... Valószínűleg sosem látott még olyasmit, mint ő. Esélyesen nem sokszor vitték a falujától messzebbre. - Tudod, van ilyen faj. Az Átok óta. Az Átokról hallottál már, mesélték neked, mi történt?
A gyerek szeme felcsillan. - Igen... anyu... anyu mesélte... - de nem folytatja a mesélést, mert ismét csak eszébe jut, hogy jelenleg anyu nélkül van. - Vissza kell jutnom hozzá. Ha visszavisztek... beszélhetünk mindenről. Az Átokról is. Ígérem. Csak vigyetek vissza hozzá, légyszi! - teszi össze a két kicsi kezét. Damien beletúr hosszú fehér hajába, és eszébe jut az árvaház...
- Merről jöttél?
- Neem tudoom... én... rossz voltam. Elmenekültem. Anyu haragudott rám, és nem akartam, hogy kiabáljon, és elfutottam, felmásztam egy szekérre, az meg döcögött, aztán meg nem tudtam, hogy hol vagyok, és megijedtem, és most is ijedt vagyok, és most se tudom, hol vagyok.
- Mi a neve a faludnak, azt tudod? - kérdi gyorsan Damien, mielőtt a szájacska ismét lefelé görbülne.
- Azt... azt... azt hiszem, tudom. Fadeleaf. Szép név, ugye? - kérdi, majd halványan elmosolyodik. Gyorsan változik a hangulata, az biztos...
- Szép bizony. Na, szerintem nem is lehet olyan messze. Mennyit zötykölődtél, míg ideértél? - csak reméli, hogy a jó kérdéseket teszi fel... szeretne minl hamarabb az ügy végére járni, a világért se akarja, hogy a szülei ott idegeskedjenek a kis tündepalántájuk miatt.
- Nem tudom. Elég sokat. Szerintem sok volt, de amúgy nem volt sok. Csak nekem volt sok.
- Negyed és fél óra közöttire tippelnék - fordít Damien. - Van itt valahol valami tábla, amin eligazítások vannak?
Mina felemeli mutatóujját. - Van! Emlékszem egyre, nem is rég hagytuk el. Gyertek! - azzal lelkesen neki is iramodik kecses vámpírlábain végignyargalni az ösvényeken, hogy visszaérjen egy korábbi állomásukhoz - Damien alig tudja csak tartani vele a lépést, s miután a kislány még lassann, így egy idő után már az ölében cipeli. Nem hitte volna, hogy a gyerek meg fogja engedni, de úgy tűnik, miután látta, hogy bár fekete a bőre, mégse eszik kislányokat, talán megbízik már benne. És egészen élvezi, hogy cipelik.
- Olyan magas vagy. Nem szédülsz innen?
- Nem... fokozatosan lettem ilyen magas... majd megszokod te is. - Ez Minának mindig is jobban ment...
- Én is ilyen magas leszek, mint te?
- Hát, talán nem ennyire. De igen, sokkal magasabb leszel, mint most vagy.
- És akkor el fogom érni a barackfán a barackot anélkül, hogy megkérném bátyust, hogy emeljen föl?
- Egy idő után biztosan. De még mindig nem mondtad, hogy hívnak.
- Ja... Nala. A másik nevem meg Whitelace, de úgy nem hívnak, csak úgy, hogy Nala. És titeket hogy hívnak? Várj, te már mondtad... vagyis ő mondta, hogy te...
- Damien. - ismétli meg a nevét mosolyogva. Kezdi megkedvelni a kiskölyköt... - Ő pedig Mina.
- Itt van! - Mina közben megtalálta a faoszlopot, amelyből kis lapkák állnak ki az elágazás különböző irányaiba mutatva, rajtuk díszes ornamentikával környékezett helységnevek. Rövid böngészés után ki is szúrja Fadeleafet. - Erre van! - mutat a néhány fenyőfával övezett útra. - És nézzétek, ott a keréknyom is a földön!
- Keréknyom? Az honnan?
- Hát, azt mondtad, egy szekéren jöttél, nem? Na, az jöhetett erre. És aamarra ment tovább, de biztos, hogy a ti falutokból jött, vagyis, röviden, jó irányba megyünk. - A lényeget meghallva Nala megörül, és nevetni is kezd nyomban.
- Jaj, de jó! Ti olyan ügyesek vagytok. Hazavisztek akkor? Nektek is van szekeretek?
- Véletlenül éppen van, de messze. Szerintem menjünk gyalog, közel van a falud, nemsoká otthon leszel.
Nala tapsol őárat örömében, majd egyik lábáról a másikra kezd ugrálni, eközben egyre mélyebbre süllyed a cipője a sárban...
- Hé, vigyázz! Piszkos leszel!
- Jajj!... Anyu még mérgesebb lesz... - az öröm mintha egyszeriben elillanna.
- Tényleg, az előbb azt mondtad, rossz voltál. Ez mit jelent? ...Jaj, ne, ne sírj megint, meg fog bocsátani anyu, majd beszélünk vele!
- De nem szeretem most magamat, mert rossz voltam, és bántottam őt, és nem akartam, és nem akarom, hogy így legyen, de már nem tudom úgy, hogy ne legyen így...
- Mit csináltál?
- Van egy macskánk. Még kicsi volt. Csak úgy az út szélén találtuk. Nekem kellett volna vigyázni rá, de elszökött...
Megint nincs megállása a könnyeknek... Nem lesz egyszerű ez az út. - A macskák ilyenek. Elkóborolnak néha. Még visszajöhet.
- Té... tényleg?
- Persze. Lehet, hogy otthon vár már.
- De... mi van, ha nem?
- Akkor lehet, hogy inkább a vadonban szeretne élni, idekint fog egerekre vadászni, meg a napon sütkérezni, meg kimászni a sziklákra, meg a többi macskával... a többi vadmacskával... nem tudom, mit szoktak csinálni. Közösen vadásznak, talán.
- Miért, egyedül nem tudják elkapni az egeret?
- Néha több egér van. Na, de induljunk, mert sosem érsz haza?
- Miért? Ha tovább beszélek, nem visztek?...
- Jaj, dehogyisnem, ez csak egy szófordulat volt. Na gyere szépen.
- Nem lehetne, hogy... fölvesztek a nyakatokba?
Damien kétkedően néz rá Minára. Ezt most komolyan? Mina elmosolyodik. - Hát, csak nem vagy olyan nehéz...
- Nem vagyok nehéz! Még kicsi vagyok. És vékony, apu azt mondta, olyan a súlyom, mint a pehely.
- Rendben. Damien, volnál oly kedves, hogy a nyakamba raknád ezt a kis sózsákot?
- Most komolyan? Azt hittem, cipeljem én.
- Cipelem én szívesen.
- Szó sem lehet róla. Te lány vagy.
- Ehh... - Mina szemforgatva és fejcsóválva emeli föl Nalát a hónalja alatt óvatosan megrakva, és Damien kérésére rásózza. Az út további részében ő cipeli, ami fizikailag nem jelent túl sok nehézséget, mivelhogy a kishölgy nem túl nehéz valóban, ámde amennyit beszél... Az már más kérdés. Ráadásul minden ösvényfordulónál figyelni kell, hogy a faágak össze ne karcolják a bőrét, vagy ilyesmi... Nem szokott ő hozzá egy fél méternyi függelékhez, ami még hozzáadódik a magasságához... Nala viszont láthatóan nagyon élvezi, hogy ilyen magasságból szemlélheti a világot. Minden második fára rákérdez, hogy az milyen fa, és Damien óriási szerencséjére Mina jó párra emlékszik is a botanikuskönyveiből. Meglepően jól el tud boldogulni egy kisgyerekkel... sokkal jobban, mint más fajok felnőtt tagjaival. Miután túlélte a traumát, hogy Nala kis híján szívbajt kapott Damien láttán, már egészen jól mennek a dolgok.
- Mennyi idő, míg odaérünk? Csak azért kérdezem, mert az lenne a jó, ha sok lenne. Sokáig akarok így menni - lóbálja a kezét a levegőben.
- Te nem is mész, csak én - válaszol Damien, szinte már kisujjból, akire az elmúlt fél óra alatt ráragadt, hogy minden szóba belekössön. Te jó ég, a végén kész Mina lesz.
Végül Nala bánatára-örömére megpillantanak egy kis erdei házat, amiről először nem jönnek rá, hogy egy ház, ugyanis igazából egy fa, amibe bele van építve egy házikó. Az épület olyan szimbiózisban él magával az élőlénnyel, hogy meg sem lehet különböztetni a hatalmas törzsű fát a többitől, amelyekben nincsenek bútorok. Az egész nyilván sokkal természetközelibb, mint a márványpalota, amiben Mina felnőtt, így furcsán idegen számára, de mégis egzotikusan gyönyörűnek találja. Ritkán lát ilyeneket élőben...
A házból hamarosan kidugja a fejét egy elf, nyilván meghallotta, hogy közeledik valaki... Egy nő az, az ő flei teljesen hegyesek, haja világosbarna és hasonlóan díszített, akár Naláé. Megkönnyebbülten szalad elibük, ahogy meglátja őket, bár először nem tudja mire vélni, mit keres a drága gyermeke egy sötétbőrű nyakában...
- Nala kicsim, csakhogy megvagy..! Maguk találták meg? Annyira köszönöm, hogy visszahozták! Úgy aggódtam érte...
Damien kiszedi a nyakából a csöppséget, utána úgy érzi, enyhe masszázsigénye lesz az említet testrésznek azért... Ahogy Nala lábai földet érnek, azonnal tepernek is anyuhoz, és sűrű bocsánatkérések közepette simul oda hozzá. Anyu természetesen nem bánja a dolgokat, mert apu - valószínűleg valami vadászféle, az öltözékéből ítélve, egy vállig érő barna hajú szakállas férfi, na, benne semmi tünde nincs, szóval Nala minden bizonnyal tényleg féltünde - szintén feltűnik a bejáratnál, kezében egy macskával, aki valószínűleg az eltűnt, majd mégis megkerült háziállat lehetett... Nala pedig nem is lehetne boldogabb.

Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali játék: Hazafelé Empty Re: Azonnali játék: Hazafelé on Hétf. Feb. 22, 2016 7:50 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A tünde erdő levelei között még éppen besüt a késő délutáni napfény. Most először érzi igazán, hogy tavasz van, miközben kényelmes tempóban lovagol a főváros felé a sikeresen teljesített küldetéséről. Még napokba fog telni, mire visszaér, de nem is rohan túlságosan, csak élvezi az erdő nyugalmát és hallgatja a néha már felcsengő madárdalt, ami a közelgő párválasztási időszakot hivatott jelezni. Ezt az utópisztikus világot töri meg a nyöszörgő zokogás, ami egészen közelről ütötte meg a tünde lovagnő hegyes füleit. Megállította Jóskát, és hallgatózott. Igen, egyértelműen hallotta, nem csak képzelődött. Leugrott a nyeregből, és körbenézett, de csak egy árnyékot és valami kéket látott elsuhanni a szeme sarkából, be az egyik fa mögé. Nagy sóhajjal indult meg abba az irányba, lassan, kezeit feltartva, hogy bárki is az, lássa, hogy nem akarta megtámadni.
- Ne félj tőlem! Nem bántalak!
Egy apró kerek arcocska és két hatalmas, csillogó barna szempár nézett ki félénken az egyik fatörzs mögül. Loreena kedvesen mosolyodott el, és guggolt le tisztes távolságban. Nem akarta megijeszteni a gyereket, ugyanis így már elég egyértelmű volt, hogy egy félvér kislány az, aki a félénk kinézés után szeppenten szipogott rá.
- Hát szia. Hogy kerül egy ilyen pici kislány ennyire az erdő mélyére? – próbálta legbarátságosabb ábrázatát mutatni.
- Én… nem is vagyok kicsi. – válaszolt a kislány durcásan.
- Bocsáss meg. Persze, hogy nem vagy. – bocsánatkérő mosoly suhant át az arcán, a gyermek pedig óvatosan kilépett a fatörzs mögül. Kék ruhácskája piszkos volt és szakadt, de látszott, hogy egyébként jól táplált apróság volt.
- Én… - újabb szipogás – én eltévedtem. Nem tudja a néni, hogy… hogy merre van haza?
Tett még néhány bizonytalan lépést Lory felé, de a nő még mindig guggolva maradt inkább. Jóska közben jóízűen beleharapott egy közeli bokor leveleibe. Az a jószág bármit képes volt megkóstolni, pedig azt hinné a tünde, hogy a lovak finnyásak.
- Nem tudom, hogy melyik faluban laksz, de ha megmondod a nevét, akkor talán Jóska lesz olyan kedves, hogy elvisz minket oda a hátán. – mutatott a hátas felé.
- Az a te pacid?
- Bizony az enyém.
- Óóóóóóóóó! – a szemekből kezdtek eltűnni a könnycseppek, cserébe viszont beléjük költözött a csodálat. A szürke csődör jól tartott állat volt, és elég jámbor is. Loreena most állt csak fel és lépett oda, hogy megsimogassa az állat nyakát.
- Ő itt Jóska. Hmmm, hogy mondod? Ó hát igen. Ő is szeretné tudni a te nevedet. – fordul a kislányhoz, vagyis fordult volna, ha látja. Ijedten nézett körbe hogy hova tűnt, ameddig a félvér gyermek egészen közelről meg nem húzgálta a nadrágja szárát. Nem is látta, hogy mikor jött annyira közel. Hirtelen lépett hátra és nézett le, de a kislány csak megbabonázva bámulta a békésen falatozó lovat.
- Emilia vagyok. Szia Jóska! És a nénit hogy hívják?
Néni. Ennyire öregnek tűnik, hogy nénizze egy kislány? Valahogy nem érezte még magát annak, pedig tulajdonképpen belefért.
- Lory vagyok. Nagyon örvendek Emilia.
- Megsimogathatom?
- Hát persze. Gyere, óvatosan. – megfogta a kislány kezét, aki annyira le volt nyűgöve Jóskától, hogy mg ezt is engedte, majd óvatosan megemelte, hogy az meg tudja simogatni az állat nyakát.
- A kereskedőnek is nagyon szép pacija volt, de az fekete volt, nem ilyen szürke. Anya engedte, hogy vigyek neki répát, szóval felmásztam a szekérre, hogy keressek egyet, de nem találtam… Aztán fáradt lettem, és gondoltam becsukom a szemem kicsit és elaludtam.
Loreena letette közben a kislányt a földre. Emilia úgy tűnik készséges mesélő volt, de a lány nem bánta, örült, hogy nem kell harapófogóval kihőzni belőle, hogy mégis hogyan téved el.
- Aztán amikor felébredtem akkor már sötét volt. És lemásztam a szekérről és haza akartam menni de képzeld el! Az már nem is az én falum volt. – ismét elerednek a hatalmas krokodilkönnyek, Loreenának pedig majd megszakad a szíve szegény gyerekért. Sosem volt különösebben oda értük, de azért ő is nőből volt a lelke mélyén, egy síró gyermek látványa pedig belőle is kihozta azokat a bizonyos ösztönöket. Ismét leguggolt és megsimogatta Emilia karját.
- Figyelj… Semmi baj nem történt. Az erdő vigyázott rád, hiszen mindenkire vigyáz, akiben tündevér folyik. Mi lenne, ha Jóska és én hazavinnénk a faludba? Elmondod a nevét?
Közben odaadta a zsebkendőjét a kislánynak, aki hatalmasat trombitált, de közben azért bólogatott is.
- Emeraldcreek a falum neve. Az erdő szélén van.
Loreena bólintott. Nagyjából tudta merre van a hely, de ha el is véti, az erdő széli vegyes-falvak elég jól ismerték egymást ahhoz, hogy könnyedén odataláljon. Sosem értette, hogy hogyan voltak képesek tündék és emberek így együtt élni és keveredni is egymással – hiszen Emilia is egyértelműen egy ilyen frigyből fogant, de tényleg több ilyen település is volt a határ szélén.
- Akkor…. Hazavisztek?
- Hát mondtam nem? Na gyere.
A kislány hóna alá nyúlt, és lendületből feltette Jóska nyergébe, és felpattant mögé. A lovat nem rázta meg túlzottan, hogy néhány kilóval többet kell cipelnie, egyébként a tünde lány sem volt túlságosan nehéz csontozatú.
- Kapaszkodj meg itt elől a nyeregben, és szorítsd össze a combodat. Ültél már lovon?
- Még nem… De nagyon szerettem volna! Nehéz?
- Nem. Csak fogod a kantárt itt, meg szorítod a lábaddal, és arra fordul, amerre a kantárt húzod a térdeddel meg tolod.
Emilia kikapta Lory kezéből a kantárt és megpróbálta, de Jóska csak rosszallóan horkantott egyet.
- De hát… Nem megy! Miért nem megy?
A lovagnő felnevetett.
- Nem eszik azt olyan forrón. Először is elindítjuk. – belenyomta a sarkát a ló oldalába és kicsit meg is szorította. Összeszokott páros voltak, így a csődör szinte rögtön elkezdett lépkedni. – Most pedig nyugat felé fordulunk, amerre a falud van, így… Látod?
-Ez jó ez jó! Csinálhatom én?
Nem tudta, hogyan magyarázza el egy kislánynak, hogy azért egy élő állat nem játék, és a lovak ha megbokrosodnak, akkor le is dobhatják a hátukról, akkor pedig nagyon megsérülhet… Egyszerűen nem volt szíve letörni Emilia lelkesedését most, hogy végre nem sírt.
- Tudod mit? Fogd mega kezem, és együtt csináljuk.

Szerencsére Loreena ismerte az erő rejtettebb ösvényeit is, így letértek az útról és három óra múlva már Emeraldcreek szélén jártak. Közben leginkább ügettek, egyszer pedig még vágtáztak is egy ritkásabb ligetben, amit a kicsi különösen élvezett, bár majdnem lecsúszott közben a ló hátáról. A félvér kislány nagy rikkantásokkal és nevetésekkel, a lényeg hogy nagyon hangosan adta a lovag tudtára, hogy otthon vannak.
Emilia édesanyja – szintén féltünde – könnyeit törölgetve rohant ki a kislánya felé, akiről azt hitte, hogy örökre eltűnt a Tünde erdő sűrűjében. Addig hálálkodtak a lovagnőnek, hogy a végére Lory már nagyjából menekült volna haza… Emilia még egyszer utoljára megsimogatta Jóskát, és megígérte hogy többé nem szundít el szekereken, majd sűrű integetés közepette tűnt el a kis falusi házikóban. Loreena még egy ideig mosolyogva nézett utána, és meglepődve tapasztalta, hogy a gyermek jelenléte valahogy kevésbé idegesítette, mint várta volna magától.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali játék: Hazafelé Empty Re: Azonnali játék: Hazafelé on Hétf. Feb. 22, 2016 9:27 pm

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
Idegesség áramlik át rajta egyre több és több hullámban, és lassan minden mozdulata fölött átveszi az uralmat. Már-már sugárzik belőle a fortyogó harag, a mögötte baktató kislány viszont egyáltalán nem veszi ezt észre. Vagy… Lehet, észreveszi, csak nem kifejezetten foglalkozik vele.
Ahelyett, hogy csöndben maradna, csak beszél, beszél, beszél, és be nem áll a szája. Alicia lassan már ott tart, hogy komolyan haját tépi az apró teremtménytől, ha már bántani nem bánthatja túlságosan — saját lelkiismerete nem engedi ezt. Viszont mégis mivel tudná elhallgattatni? Hogyan tudná rábírni arra, hogy kicsit csendben maradjon? Mondjuk egy percre? Vagy kettőre? Már megpróbált szavakkal hatni rá, de semmi nem történt. Talán két lélegzetvételnyi idő telt el két hang között; ennyit ért vele.

***

A nekromanta szokásos vándorútját folytatja. A poros, kitaposott ösvényeket járja: hol kietlen a környezet, hol dús növényzet burkolja a csupasz földet. Jelenleg is csak egy átlagos mezőn halad keresztül égbeli társával, kit felpillantva a felhőkkel tarkított kékségre vehet szemügyre. Madara minduntalan ráfekszik egy-egy újabb légáramlatra, ezzel a lehető legkevesebb szárnycsapással megtéve métereket. Nyugodtan, feltűnő mozdulatok nélkül siklik végig a kék vásznon, Alicia pedig hosszasan nézi — gyakran vágyódik az után, hogy ő is képes legyen ilyesmire. Néha szívesen elhagyná jelenlegi helyét, viszont akkor nem tudná teljesíteni azt, amiért annyit áldozott.
Gyakorlatilag a semmi közepén van: nincsenek építmények közel s tova, még állatok is alig-alig bukkannak fel. Ha elő is jön egy rágcsáló rejtekhelyéről, arra Voile bizony lecsap, és most is egy ilyen alkalom van. Legyen akár nappal, akár éjszaka, a vadászösztön erősen él benne, néha talán a kelleténél erősebben. Megkérdőjelezhetetlen vágyának kérését ismét teljesíti ezen a területen, így amint egy apró mozgást észrevesz a távolból, gyorsan közelít a föld felé, a magasabb fűben pedig eltűnik — bizonyára elkapta prédáját.
A közelben valami tompán koppan a talajon abban a pillanatban, ahogy a ködszín baglyot eltakarják a különféle növények. A sötét tünde odapillant, tekintete pedig egy apró teremtményen akad meg: egy kislányon. Elfhez hasonlító vonásokkal rendelkezik, szépnek is lehet nevezni, de valahogy mégsem érzi azt, hogy egy tünde igazi leszármazottja lenne. A testfelépítése inkább tűnik egy emberkölyökének, mint egy hegyesfülűének. Valamivel zömökebb, erősebbnek is tűnik, mint "fajtársai".
Mit keresel itt? — érdeklődik, majd közelebb lépdel hozzá. Voilét hagyja táplálkozni, és jobbnak is találja, ha a csöppség nem lát olyan csúnya dolgokat, mint a ragadozók vadászattal kapcsolatos technikái és következményei.
A lány megtörli mogyorószín szemeit, és csak ebből válik egyértelművé, hogy nem túl régen sírt. Jobban megfigyelve még észrevehető, hogy szemei enyhén vörösek és nedvesek, fátyolosak, de lényegesen jobb állapotban lehet most, mint pár perce.
Nem tudom, hol vagyok… — magyarázza bizonytalanul, elöl összekulcsolva kezét.
És az hogy lehet? — kérdez tovább a nő. Észreveszi a korábban leejtett tárgyat — egy babát —, leguggol a kislány elé, felveszi a játékot, majd visszaadja neki. Mivel a gyerek nem lép el, így a sötét tündének lehetősége van arra, hogy kezét óvatosan a másik fejére tegye megnyugtatóan.
Hát… — hallgat el egy pillanatra. Bizonyára eltűnődik azon, hogy el kéne-e árulnia, miért is van itt.
Felmásztam egy szekérre, mert csupa jó dolog volt rajta, amiket haza akartam vinni, mert jó játéknak tűntek. De… De aztán elindult, én meg… Nem tudtam leszállni — szipogja, végig félénken beszél, babáját szorongatva ujjai közt. Alicia belül savanyú arckifejezést vesz fel, kívülről azonban tartja a megszokott hidegséget. Csak pillanatokkal később folytatja a beszélgetést, de legszívesebben elmenne, hiszen még a végén ez a gyerek rácsimpaszkodik.
Mondd, hol laksz?
Nem, nem ezt a kérdést akarta feltenni. Teljesen más volt az eszében, valahogy mégis ez csúszott ki a száján. Esze ágában sem volt visszavinni oda, ahonnét származik — keressék a szülei, kutassák fel ők, ha ennyire nem figyeltek a porontyra és még kívánnak vele törődni. Nem ez lenne a feladata úgyse… Nem arra specializálódott, hogy vakarcsokkal foglalkozzon, elvégre ő egy nekromanta, neki holtakat kell idéznie, nem holmi gyerekcsőszködést vállalnia...
Az erdő mellett... — felel, a nőnek pedig nem sok hiányzik, hogy megforgassa a szemeit ezen felettébb kielégítő válasz hallatán, viszont még nem szeretne ellenszenvet ébreszteni a másikban.
Pontosabban, esetleg?
A tündék mellett... Tudod, sok a fa arra, meg sok a vadász meg a kutya, meg egy csomó cica is van, amik ííígy néznek rád! — Apró ujjait szemeihez teszi, és széthúzza szemhéjait, hogy nagyobbnak tűnjenek az érzékszervek. Alicia megpróbál elmosolyodni, hogy ne bántsa meg a félvért, viszont ezt a kifejezést inkább érez grimasznak, mint annak a jóleső gesztusnak, aminek a megteremtését kísérli meg.
És hogyan hívják ezt a helyet? Biztosan van valami neve... — erőlteti tovább a témát a sötételf. A kislány elgondolkodik, hangosan hümmög, és egy pillanatra a felnőtt agyán átfut a gondolat, hogy lehet, ezt még a környező falvakban is hallják, hiába vannak messze.
Tehát?
A félelf körbenéz, és ahogy észreveszi a baglyot, amely fölrepül, egy pillanatra riadt vonások jelennek meg rajta. Megragadja a nekromanta ruháját, jelezvén, hogy hajoljon közel hozzá, aki teljesíti is ezen kérését kérdő vonásokkal. Odatartja a félvér szájához a fülét, hiszen mi mást is akarhatna? Végül aztán a nő feláll, az égre tekint, ahol már ismét ott szárnyal Voile. Kissé gyötrődve figyeli a madarat, majd megrázza a fejét.
Nem kell félned tőle — fordul ismét a kisebb felé. — Csak egy madár, nem árt — teszi még hozzá, de nem emeli fel kezét, hogy a bagoly leszálhasson karjára, hanem hagyja, vagy inkább kényszeríti, hogy még vitorlázzon a levegőben. — Mellesleg rendben, indulhatunk, így már nagyobb az esélye annak, hogy eltalálunk oda — sóhajtja, mivel a lány közölte a helységet, ahol lakik. Ha már ennyi mindent megkérdezett, ideje lenne segíteni is, még ha nem is túlzottan szívesen teszi. Azt viszont meg kell hagynia, hogy jó messzire eljutott azon a nyavalyás szekéren...

***

És ez miért jó? — az elmúlt pár napban ezt már számtalanszor feltette. Az első húszig a tünde még számolta, azonban utána párszor elveszítette a türelmét, és magát a számot is elfelejtette így. Mostanára talán van az már kétszázszor is, hogy ezt a pár szót hallotta azon az idegtépő, sipákoló hangon.
Nem mindegy az neked? — forgatja a szemeit elöl haladva, a lányt kézen fogva, nehogy elcsatangoljon valamerre. Szerencsére a félvér van olyan alacsony, hogy ne fedezhesse fel a legkülönfélébb és legsértőbb arcvonásokat, melyeket a nő kérdésről kérdésre felvesz.
Nem! — vágja rá hisztisen.
És mégis miért nem? — érdeklődik szenvtelenül a nekromanta.
Mert én tudni akarom!
Mit nem? — jegyzi meg enyhe gúnnyal hangjában, mire az apróság hirtelen megáll, kirántja a kezét, és dühödten figyeli a nála sokkalta magasabb személyt. — Na, most mire készül a hercegnő? — teszi karba a kezét nem egyszer, nem kétszer, hanem rengetegszer már ezidáig.
Nem hercegnő vagyok, hanem Heike! Heike!  — puffog.
És mit akar a kedves Heike hercegnő? — kérdez rá ugyanolyan hangszínnel, mint az előbb is tette, mire a kislány felhördül.
Csak azt, hogy mondd el, mi az! Minek kell olyan? — válaszol haragosan.
Áruld már el, mennyit magyarázzak még neked? Tudod, hányszor kérdeztél az elmúlt pár napban? — Alicia is kezdi elveszíteni a hidegvérét. Minden második dolognál elhangzott a "miért" és "mi az", és már felettébb elege van ebből. A torka gyakorlatilag kiszáradt ettől a kis vacaktól, és ha figyelmen kívül hagyta a csicsergőt, csak még hangosabban ejtett ki minden egyes szót.
Nem tudom, de nem is érdekel! Engem az érdekel, mit csinálnak azok az emberek ott! Azt mondd el nekem! Most! — utasítja a nőt, miközben rámutat arra a pár személyre, akik még kinn dolgoznak a földeken. A lány vékony hangja cseppet sem illik ehhez a stílushoz, túlságosan ironikus az egész így.
Alicia szemöldökei a magasba szöknek.
Na ide figyelj, te kis törpe! — lép Heike elé, aki még ettől se szeppen meg: hősként állja ki ezt a próbát. — Vagy befogod a szádat, vagy én teszek valamit, hogy elhallgass. Nagyon nem ajánlom az utóbbit, mert elég nagy az esélye annak, hogy egy életre megbánod, hogy meg mertél szólalni — préseli ki a szavakat fogai közt már-már úgy, mintha szitkokat és átkokat fojtana el.
Utállak! — lábad könnybe a szeme a kislánynak, de még mindig méregtől szikrázó tekintettel mered a sötét tündére.
Utálhatsz, engem úgyse érdekel — reagál hűvösebben, némileg visszanyerve nyugalmát a másik.
Azt hittem, jó vagy! — folynak le az első könnyek, hangja megremeg.
Nem érünk erre rá — közli a sötételf. — Menjünk tovább, nem akarok a kelleténél többször rád is költeni.
Megragadja Heike karját, aki erőtlenül próbál kiszabadulni a nő ujjainak szorításából, közben pedig szemeit törli, hogy lásson is valamit az útból, ne csak homályos foltokat.

***

És az mire jó? — érdeklődik pár nappal később már megint. Most épp egy távoli malomra mutogat, ám ez Aliciát nem izgatja fel annyira, hogy lelkes magyarázásba kezdjen. Legszívesebben haját tépné már — egyszerűen nem bír ezzel a gyerekkel. Borzasztó, a szája állandóan jár, órákat zeng arról, hogy milyen pocsék ételeket vesz neki a nekromanta. És ha ez még nem lenne elég, minden nap hangoztatja legalább háromszor, hogy mennyire utálja. Ekkor támadt fel benne egy pillanatra a remény, hogy végre csend és békesség lesz, ezzel ellentétben viszont még kérdez tovább, válasz reményében...
Ott csinálják a lisztet... — adja a belefáradt választ.
És az mihez kell? — tekint fel rá hatalmas szemekkel. A tünde elfojtja néhány kelletlen megjegyzését, és igyekszik a lehető leghiggadtabban feleletet adni.
A kenyérhez... Amit megeszel, tudod — magyarázza kinyomva magából a szavakat.
És azt hogy csinálják? — folytatja a faggatást Heike.
A pék majd elmondja — sóhajtja már-már erőtlenül.
Ez nem ér! — nyávog már megint, mire Alicia finoman megmasszírozza halántékát és orrnyergét, végül kezét homlokára helyezi. Le kell nyugodnia... Nem szabad ismét idegesnek lennie... De azt mégis hogy csinálja emellett az ördögi teremtés mellett?! Nem is, ez a lény nem egy ördögi teremtmény... Ez maga a Sátán!
Figyelj csak...
Mégis mire? Inkább vála... !
Csak... Csak maradj csöndben! — fordul a félvér felé, félbeszakítva őt. — Jó?
Miért mara... ?
Szádat befogod! — szól rá aztán ingerülten, a lány pedig duzzogva elfordítja a fejét. Ezúttal meghátrál, mert már tapasztalta, milyen rossz vége lesz annak, ha folytatja. Az persze egyértelmű Alicia számára is, hogy pár órának kell eltelnie, és ismét rázendít... Mennyi van még hátra ebből a fránya útból?!

***

Idegesség áramlik át rajta egyre több és több hullámban, és lassan minden mozdulata fölött átveszi az uralmat. Már-már sugárzik belőle a fortyogó harag, a mögötte baktató kislány viszont egyáltalán nem veszi ezt észre. Vagy… Lehet, észreveszi, csak nem kifejezetten foglalkozik vele.
Ahelyett, hogy csöndben maradna, csak beszél, beszél, beszél, és be nem áll a szája. Alicia lassan már ott tart, hogy komolyan haját tépi az apró teremtménytől, ha már bántani nem bánthatja túlságosan — saját lelkiismerete nem engedi ezt. Viszont mégis mivel tudná elhallgattatni? Hogyan tudná rábírni arra, hogy kicsit csendben maradjon? Mondjuk egy percre? Vagy kettőre? Már megpróbált szavakkal hatni rá, de semmi nem történt. Talán két lélegzetvételnyi idő telt el két hang között; ennyit ért vele.
Jó, talán nem olyan vészes a helyzet, viszont az a pár óra csend neki igazi áldás. Olyan gyorsan röppen akkor az idő, hogy valóban úgy tűnik, mintha pillanatok alatt tették volna meg a leghosszabb távokat.
A távolból megpillantják az apró házakat, mögötte pár mérfölddel a hatamas erdőséget, mely nem tárja fel belső csodaszép értékeit. Sűrűn állnak a fák, hirtelen változik azzá a vidékké, ami már Tünde Királyság része, az előtte lévő terület inkább mondható sík vidéknek pár lombbal tarkítva, ami árnyékot adhat napfényes időszakban. A kislány ennek láttán hangosan felsikkant, és ezt hallva Alicia hirtelen elengedi a kezét, füléhez kap, megelőzve korai megsüketülését. Egyértelmű, hogy Heike felismerte otthonát, ami örvendetes, hiszen végre megszabadulhat ettől a töpörtyűtől, aki az idegeit teljesen hazavágta. Igazi örökkévalóságnak tűnt az elmúlt... Egy hét? Kettő? Érzékei szerint volt az egy év is, de nem is foglalkoztatja ez sokáig.
A félvér meg se várja a nekromantát, már rohan is, és ugyan még messze vannak az épületek, valamint bizonyára fáradt is lehet a sok gyaloglástól, mindent elfelejt az ismerős környezetet megpillantva.
Szaladj is anyuci szoknyájához, és meg ne lássalak még egyszer... — morogja a sötételf az orra alatt, majd irányt változtat.
Semmi kedve betérni oda, ahol ez a zajos szörnyeteg van.


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

5Azonnali játék: Hazafelé Empty Re: Azonnali játék: Hazafelé on Hétf. Feb. 22, 2016 9:35 pm

Mi tagadás, fárasztó ez az út.
Meguntam Délt - legalábbis ez lenne az érvem, ha valaki megkérdezné, miért térek vissza a Fővárosba. Valójában viszont más vezérel... az mennyire lenne bizarr tőlem, hogy érzem az egyház hívó szavát? Pedig tényleg valami ehhez hasonló a helyzet, persze nem a lelkiismeretem miatt; egyszerűen nem akarom, hogy feltűnjön a távollétem Északon. Messze nem tudtam meg annyit Hellenburgról, amennyit szerettem volna, de legalább szórakoztam jó párszor, és azért az a kevés is több, mint a semmi. Most egy ideig újra Északon játszom a jófiút, aztán... hát, majd ahogy alakulnak a dolgok.
Van időm bőven.
Igyekszem gyorsan haladni, de nem hajtom túl a lovam. Ha idő előtt kidől, azzal magamnak is ártok, és ennyi késlekedés bőven belefér, ha már megengedhettem magamnak, hogy csak úgy eljövök délre. Hol is járhatok most? Nagyjából félúton... ó, akkor már csak még egyszer ennyi van hátra. Tökéletes.
Valami élőt pillantok meg. Valami rókafélének hiszem, de mikor közelebb érek, látom, hogy ez bizony egy kislány, méghozzá egyedül. No, hát ez egészen érdekes. Nemhogy a két nagyváros, de még az erdő sincs a közelben, hogy keveredett ide? Arrafelé veszem az irányt, letérve az útról, és a közelébe érve látom, hogy tünde... vagyis... mintha ahhoz hasonló vonásokat látnék rajta. Félvér lehet, de ez még mindig nem magyaráz meg semmit.
Ahogy a közelébe érek, rögtön látom rajta, hogy nem igazán akar ő itt lenni. Könnyes szemei és riadtsága mindent elárulnak, tőlem is megijed, ahogy odaléptetem a hátasom.
Jobbnak látom hát leszállni, úgy odamenni hozzá, és leguggolni elé. Nyolc-kilenc évnél nem lehet több, és így, hogy egy magasságban vagyunk, mintha kíváncsibb lenne rám.
Vajon tud németül?
-Hát te mit keresel itt? - kérdezem ezen a nyelven. Ha papként már megtanultam, hogy játsszam el a kedvességet, most hasznosítom is ezt a tudást. Úgy látszik, nem csak akkor jön jól, ha reverendában vagyok, a barna utazóruhának is jó kísérője lehet.
-[color=#ffffffNem tudom...[/color] - hát, valami ilyesmire számítottam. Mindenesetre figyelemreméltó az az őszinteség, ami süt róla. Van, aki ilyen szép gyerekkort él át? Én ilyen koromban már gyakorlottnak számítottam a tolvajlásban. Milyen rég is volt...
...nem, nem nosztalgiázni. Az a gyengeség jele. Nincs múltam, nincs hazám. Csak jövőm van.
-Nem tudod? Hogyhogy? - tulajdonképpen miért is érdekel ez engem? Na mindegy, most már azt teszem, amiben a legjobb vagyok: sodródom az árral, és igyekszem a legjobbra alakítani az egészet.
-Én... én csak... - mondja akadozva, és szipogni kezd. - ...elbújtam, de nem akartam ám rosszat! Csak játszottunk, arról nem tehetek, hogy a gonosz kereskedő bácsi elindult! Alig tudtam leszökni a kocsiról!
Várjunk csak... tényleg láttam egy szekeret nem sokkal ezelőtt, Hellenburg irányába, ezek szerint arra szökött fel a kislány.
-Hogy hívnak?
-Sophie...
-Sophie... én Astonien vagyok. És hol laksz?
-Hát a faluban!
Gratulálok.
-Mi a neve a faludnak?
-Stormfall! Ott van az erdő határán! - Ó. Erről a helyről mintha már hallottam volna... ha tényleg félúton járok, nincs is messze innen.
-Hazaviszel? - hogy mi? - Naaa... - teszi még hozzá, látva meglepettségemet. Micsoda kérlelő szemek. Ha ez megjátszás, akkor én is tanulhatnék tőle.
Végül is... nem nagy kitérő. Csak a tündék erdejének határát kellene követnem, amíg el nem érek Stormfallbe. Remélem, nem találó a neve.
Ó, mielőtt bárki elképedne mérhetetlen jó szívemen és segítőkészségemen, a kislány nem különösebben érdekel. Az viszont, hogy jó benyomást teszek egy erdőhatáron lévő faluban, annál inkább; ki tudja, mikor jön jól egy ilyen viszonzatlan szívesség. Még lehet, lopni sem fogok onnan emiatt... na jó, azért ne essünk túlzásokba.
-Na jó... - eddig jutok, mert a kislány boldogan a nyakamba ugrik. Hm, nem túl visszahúzódó természet.
-Köszönöm! És mikor indulunk? Most?
-Persze, azonnal.
-És merre megyünk?
-Az úttól keletre, amíg el nem érünk az erdő határáig, onnan pedig északnak.
-És felszállhatok én is?
-Hogyne. - válaszolok birkatürelemmel a kérdések áradatára. Több kell ennél, hogy kijöjjek a sodromból.
-De jó! - nevet. Úgy látszik, ennyi volt a szomorúság.
Mosolyogva lefejtem a karjait a nyakamról, és felállok. Itt az ideje indulni. Ha már öncélból teszek szívességet, legalább essek túl rajta... elindulok a lovam felé, mire Sophie kíváncsian követ. Megfogom a derekánál, és felemelem a nyeregbe... még annál is könnyebb, amire számítottam.
Nem kimondottan fél, csak vidám kacagással reagál a magasságra, és integet nekem a nyeregből. Felugrom mögé, és elkezdem fürkészni az utat. Ideje indulni.

Már a fák mellett vezet az utunk.
-Kapaszkodj! - mondom, mire kíváncsian hátranéz, de a ló hirtelen megugrása meggyőzi, és inkább megmarkolja a kantárszárat. Puszta kíváncsiságból ösztökélem vágtára az állatot, kíváncsi vagyok, hogy tűri az utasom. Hogy tűrné? Tünde, ezek szinte egyként élnek a természettel... még csak vigyáznom sem kell rá. Persze azért odafigyelek, a szülei nem biztos, hogy jó néven vennék, ha összetörve vinném vissza a lányukat. Határozottan nem valószínű.
Persze nem akarom kínozni a lovat, hamar lelassítok kényelmesebb tempóba. Sophie kicsit durcásan hátranéz, de nem sokáig törődik ezzel.
-Mikor érünk oda? - nem érződik rajta türelmetlenség, egyszerűen érdekli a válasz.
-Hamarosan.
-Hosszú még az út?
-Annyira nem.
Nagyjából tíz másodpercnyi hallgatás következik.
-Te mit kerestél itt?
-Megyek vissza északra.
-Északon élsz? Mit csinálsz ott? - hm... az egy dolog, hogy ő nem veszélyes, de könnyen továbbadhatja bárkinek az információt. De... ha már belekezdtem ebbe az idióta tervbe, miért ne bonyolíthatnám még tovább?
-Pap vagyok, az Egyházat szolgálom.
-Pap? - tátja el a száját hátrafordulva. - Azok jó emberek, nem? Legalábbis azt mondta apukám. Tudod, ő ember. Csak az inkvizítorok csúnya bácsik, sok rosszat csinálnak, ugye?
[Lel, Norven, get rekt]
-Az apukád ennyi mindent tud az egyházról? - csak óvatosan. Engem személy szerint nem érdekel, mi mindent követ el az egyház, csak álcaként használom őket, de jobb lesz vigyázni... egy ilyen gyereknek könnyen eljárhat a szája.
-A Fővárosból jött, és sokat mesélt nekem, milyenek ott az emberek. Ő mondta azt is, hogy mindenki buta, amiért egymással háborúznak, ahelyett, hogy békében élnének.
Ez a kislány okosabb, mint amilyennek látszik. És merészebb.
-Nem az én dolgom megítélni a háborút, csak egy egyszerű pap vagyok...
-Nem tudod? Nem vagy elég okos hozzá?
Ez direkt heccel?
-Nem ezt mondtam... - az enyhe bosszúság a hangomban csak megjátszás, valójában egész jól szórakozom. - Csak hiába mondanék bármit, nem történne változás.
-Akkor az emberek tényleg buták, ha nem hallgatnak arra, aki mást akar.
-Lehet, hogy igazad van.
-Te nem akarod, hisz pap vagy, ugye? És a papok jó emberek, nem igaz?
-Nem. Vagyis igen. Vagyis... - megrázom a fejem. Rég volt már, hogy belezavarodtam a beszédbe, és hogy pont egy kislány miatt... érdekes. - Szóval nem akarom, de mint mondtam, kevés vagyok én ahhoz, hogy ez bármit is számítson.
-Akkor te jó ember vagy, csak gyenge?
-Mondhatjuk így is. - még arra se veszem a fáradságot, hogy beismerésfélét csempésszek a hangszínembe. Jobbnak látom nem elmondani, hogy tulajdonképpen cseppet sem érdekel, mennyire öldöklik egymást, hisz nem akarok kiesni a szerepemből; elég az, hogy megmutattam az álca alatt rejtőző álcám.
-Astonien! - fordul hátra, mire kérdőn nézek rá. - Te kedves ember vagy, ugye?
Tud ám kérdezni, az már biztos.
-Kedvesnek tűnök?
-Hmm... igen. Legfeljebb butának, de nem annyira, mint a többi ember.
Szelíden bólogatok. Valószínűleg nem sokan bírnák ilyen kötélidegekkel a féltündét, de nekem nagyon érdekes, ahogy megalkotja a véleményét a maszkomról. Tulajdonképpen egész jó emberismerőnek bizonyul... és az őszintesége lenyűgöző.
És merész. Túl merész. Valószínűleg nem sokat találkozhatott idegenekkel.
-Astonien! - pontosan ugyanúgy kérdezi meg, ugyanúgy hátrafordulva, és én is ugyanazt a kérdő tekintetet ismétlem meg. - Milyen egy városban lakni?
Kicsit elgondolkodom a válaszon.
-Gyors. És zsúfolt. Mindenhol házak, emberek, nem könnyű kiigazodni közöttük. Bárhová nézel, mindig van új dolog, amit megismerhetsz, felfedezhetsz. És mikor kiismerted őket, újakat fedezel fel. És...
...és mesélek neki. Mesélek a gyűrűkről, a király lovagjairól, a tömött piacterekről. Sikerül is, közbeszólás nélkül hallgat, közben azt se veszi észre, hogy már megjelennek előttünk egy falu körvonalai...

-Köszönöm! - ha jól számolom, két perc alatt most hallom ötödször a szót a tünde nőtől, aki magához szorítja a kislányt. A férfi még csak kétszer mondta... vagy háromszor? Hm, na mindegy.
-Úgyis erre vezetett az utam, hisz a Főváros felé tartok. - ismétlem meg türelmesen. - És nem, nem kérek érte semmit, szívesen segítettem. - vigyáznom kell, amennyiben viszonozzák a szívességet, már nem élhetek vissza vele.
-Jól szórakoztunk! - igen, igen, ki más is szólhatna közbe. - Nem olyan buta, mint a többi ember, csak egy kicsit.
A szülők arcára fagy a mosoly, de mikor csak kedvesen mosolyogva bólogatok, megnyugodnak, hogy nem veszem komolyan.
-Azt nem ígérem, hogy minden egyházit szívesen látunk, ahhoz túl előítéletes a falu... - szólal meg a férfi is - ...de te nyugodtan ellátogathatsz ide, ha van kedved. A Főváros nyüzsgése után jól jöhet egy kis csend, nem igaz?
-Ebben van valami. - komolyodom el. - Nem akarok visszaélni vele, de lehet, hogy kihasználom a lehetőséget.
Hogy miért a nő bólint mosolyogva, mikor a férfinak válaszoltam, azt nem tudom, de nem is érdekel.
Újabb lehetőség nyílt meg előttem. Mégis megérte kimerészkedni a városból, ha a véletlen ilyen utakat nyit meg előttem. Most van egy hely, ahol csak a keresztnevem tudják, és azt, hogy pap vagyok.
Ha tényleg még pofátlanabb módon akarok szórakozni, jól jöhet egy ehhez hasonló búvóhely.


_________________
'Feel the power of true Astonishing!'
Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali játék: Hazafelé Empty Re: Azonnali játék: Hazafelé on Kedd Feb. 23, 2016 2:06 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
* Lova lába halkan dübögve lépdelt a határ deres füvében, a nap utolsó sugarai véres árnyalatba festették a korábban merő szürke tájat. Jól esett most szemének ez a kis változatosság, a felhők végre kitisztultak, s a piszkosan mosódó színeket a vér tagadhatatlan árnyalata vette át. Majdnem egészen a határon akadt dolga, egy Tünderdő s Észak közötti őrposztot kellett meglátogatnia, ahova procedúramódosításos levelet hozott, néhány extra kardot a hiányok pótlására, s egy demizsonnyi Hellenburgi Veres Örömöt, melyet von Holzheim kapitány küldetett el vele a saját kontójára, hogy legalább egy kis örömben legyen része az unalmas, de kétségkívül rettentő fontos munkát végző katonáknak. Roppant örömmel fogadták, istenigazából meg is kínálták az itallal, de bölcsebbnek vélte visszautasítani az ajánlatot, s helyette megelégedett egy kézfogással. Nem kívánt sokat időzni, pokoli sok órába került ide eljutnia, s véletlenül se volt szándékában kint tölteni az éjszakát a hidegben, Feldburgban biztos akad majd egy szoba ahol megszállhat majd. A szürkés kanca fáradtan baktatott alatta, kivételesen nem a saját lován érkezett, hanem inkább a sürgős üzenet áthozása miatt kihasználta a Katonaság lovas sürgönyszolgáltató rendszerét, aminek is hála gyakran válthatott friss lovakra, jóval meggyorsítva az utazás folyamatát. Jól haladt, talán másfél-két kilométerre lehetett már csak a kis várostól, s a horizontot ölelő épületek, illetve az azok fölé emelkedő templomtorony biztosan jelezte számára az irányt.
~Gyönyörű környék ez, meglepő, hogy sosem jártam errefelé még.
* A ló tovább nyargalt, zihálva a mozgástól, ám végig figyelt rá, hogy véletlenül se fárassza ki túlzottan az állatot. Mikor csak fél kilométerre lehetett a várostól, a mosódó sötét tájban egy homályos formát figyelt meg, ahogy éppen távozik elfele. Kantárját megrántva változtatott irányán, s úgy döntött megvizsgálja, mégis ki lehet az. Csak egy pár perc kellett, s ki is vehette a szürkülő formát, ami egyértelműen egy gyerekhez tartozott.
- Hóó, deres, hóó!
* A számára kissé idegen ló megáll a gyermek előtt úgy öt méterre, aki menten visszahőkölt az fenséges állat előtt. Elf volt, tejfeles, rendezetlen haja sűrűn omlott képébe, s bájos kis orcája vöröslően világított a hidegtől, mely kicsípte. Arca maszatos volt, kis híján ráfagytak a könnyek. Fogalma sem volt róla, hogy mit kereshetett itt, elfektől talán 10 kilométerre, de kissé megesett rajta a szíve.
- Merre-merre kisasszony?
* A lány a szóra összerebbent, még egyszer végig nézte a furcsa páncélt viselő nőt, s az alant deres füvet rágcsáló lovat. Úgy tűnt, nem igazán bízik meg bennük.
- Kérdeztem valamit!
- Nem beszélek idegenekkel.
* Szólt a dacos válasz, s a kisleány máris lassan megindult a várostól elfele. Az ideg egy pillanatra kiverte, segítő kezet nyújtana, de ily rútságos módon ignorálják, mikor minden szándékok legszentebbikével fordult a másikhoz. Megsarkantyúzta a lovat, majd lehajolván oldalra elkapta a gyerek grabancát, s felemelte maga elé a lóra. Mindeközben az elf torkaszakadtából visított, s a lehető legvadabb módon vagdalkozott, egy jó nagyot karmolva arcába.
- Milyen harcias kis kölyök, nem pont ilyen vadóc voltál gyerekként?
- SEGÍTSÉG, A VÁMPÍR MEG FOG ENNI!
- Csihadjál már, te kis szar! Csak segíteni akarok, elviszlek arra amerre haladsz, mielőtt megveszejt az Isten hidege.
- ÉS MÉG CSÚNYÁN IS BESZÉL!
* A gyerek egyre tovább hadonászott, ide-oda ütögetve a lányt, nem okozva neki komolyabb sérüléseket néhány karmolás kivételével, de természetesen az ideg egyre jobban mászott felfele a fejére, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy eljárjon a keze. 
- Csinálj vele valamit, csinálj vele valamit, az Istenért, vagy kettéharapom!
- KETTÉ FOG HARAPNI, SEGÍTSÉG!
- Nyugodj le, jó bácsik és nénik vagyunk, nem bántunk.
- ÉS HAZUDNAK IS! EZ CSAK EGY PISZKAVAS!
- ... Egy jó piszkavas...
- Egy jó?
- Igen, nem bántunk senkit.
- Attól még idegenek vagytok!
* A lány olyan erővel törölte magát homlokon, hogy kis híján lerepült a saját feje. Ez egy olyan jó nap volt, miért is kellett megállnia a gyerek mellett? Igaz, ami igaz, csak nem hagyhatta, hogy meghaljon a szerencsétlen... De lehet mégis jobb döntés lett volna sorsára hagyni, s később bevallani bűneit Istennek, aki ha minden igaz, megbocsájtott volna neki.
- Én Hilde vagyok, ez meg itt Piszkavas. Piszkavas, elf gyerek. Elf gyerek, piszkavas.
- Bah!
- Áh, én Selena vagyok.
- Mit keresel itt Selena?
- El akartam szökni otthonról, ezért felültem egy utazó karavánra, de mikor megtudták, hogy felszöktem, elzavartak... Ezért most haza akarok jutni.
- Hol laksz?
- A Határtól nem messze egy kis faluban, Alchesterben.
* A név hallatán kicsit elgondolkodott, elvileg itt kell lennie a közelben. Térképét előhalászva belőtte a távolságot, s megfordította a lovat, ami máris megindult Kelet felé. Kicsit gyorsított a tempón, még így se lesz sok idő eljutni a kis félelf faluba, talán akad majd ott is egy fogadó, ahol megszállhat, mert erdőben aztán tényleg nem akar éjszaka kóricálni. Szeme a bájos, 10 év körüli gyerekre szaladt, aki ezt azonnal táncra való felhívásnak vette.
- Miért segítesz?
- Mert ez a dolgom, s mert segíteni akarok.
- Miért akarsz segíteni?
- Mert én is voltam ám kislány, s nekem is segítettek.
- Miért segítettek?
- Mert szükségem volt a segítségre, s mert jó emberek voltak.
- Miért volt szükséged rá?
* Legszívesebben már lecsapta volna a gyereket, de valahogy dühöngve megerőltette magát, s visszafogta a kitörőben lévő mérgét. Csak egy gyerek, idegesítéssel még nem lehetett ölni... De lehet ő lesz az első, aki ebbe belehal. Nagyot szusszant, majd belenyúlt a táskába, s egy karéj kenyeret vett elő belőle.
- Mert szükségem volt rá. 
- Miért?
- Nem vagy éhes?
- De, mindjárt éhen halok. Nagyon jól esne most egy kis kalács, vagy mézes kenyér, vagy lekváros tészta vagy túrós bukta... A mákos tésztát is nagyon szeretem, anya néha csinál! Nagyon finom ám!
* Belenyomta a kenyeret a gyere kezébe, majd még elővett egy darab sajtot a táskából, s fejét beletemette tenyerébe, fohászkodva az úrhoz, hogy a csönd áldását megkaphassa. Egy fertályórára működött is az ima, ám sajnos az édes csend ismét foszladozni kezdett, s ahogy a gyermek letörölte a morzsát a szájáról, ismét akkorára nyílt, mint a bécsi kapu.
- Miért beszél a lándzsa?
- Mert így készült el.
- Miért készült így el?
- Mert megbüntették.
- Miért büntették meg?
* A paprikás düh lassan teljesen emberszínűre festette a fejét, pont úgy nézhetett ki, mint egy rettenetesen erőlködő nyárspolgár, aki éppen próbál nem kettészúrni egy gyereket ( Így belegondolva az is volt!) A megoldás sebesen jött, s rettenetesen önelégült, gyerekes képpel kiáltotta rá a gyerekre a választ.
- Idegesítő kisgyerek volt, aki nagyon sokat kérdezett, s ezért megbüntettem... Egy lándzsába rejtettem, amiből sose fog kiszabadulni.
* Ennek hallatára a lány szája pillanatra megremegett, majd torka szakadtából bömbölésbe kezdett, túlkiabálva szinte bármilyen maga által ismert állatot. Erre reakcióként ő maga is felordított, s szinte hörögve kiáltott, hogy hagyja már abba, csak viccelt. Mindeközben a lándzsa majdnem kidőlt a kacagástól, s igen nagy öröm, hogy a fegyverek nem tudják összerondítani magukat, mert akkor biza takarítani kellett volna utána.
- FOGD MÁR BE, FOGD MÁR BEEEEEEEEEEEEEEEEEE!
* Az út megmaradó rész így telt, lassan mindenki elvesztette a hangját, s mire megérkeztek a gyermekkel, már nagyban kereste őt az egész falu, hogy mégis hova tévedhetett el az erdőben. Először elcsattant pár pofon, nagy volt a sírás rívás, ám végül a béke szentül a helyére került, s a gyermek kapott is egy jó adag mákos tésztát. Még neki is jutott egy kevés, s ha másként nem is jött jól ki a dologból, legalább kapott vacsorát, ingyenes alvóhelyet, s egy strigulát a " Hilde jótettei " táblára.

Felhasználó profiljának megtekintése

7Azonnali játék: Hazafelé Empty Re: Azonnali játék: Hazafelé on Kedd Feb. 23, 2016 9:52 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Ügyes munkák, jókat mosolyogtam mindegyiken. Jár mindenkinek a 100 TP!

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.