Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték on Vas. Feb. 28, 2016 3:35 pm

Hilde von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Na mi a fene nagy helyzet?!

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték on Hétf. Feb. 29, 2016 5:23 pm

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Az a nagy helyzet, hogy a "nagyapád" megszűnt beszélni. Nincs igazán előjele, fogalmad sincs, hogy csak megnémult, megszabadult a lelke a fogságtól vagy totálisan megsemmisült. Hogyan reagál rá Fräulein Hilde von Hellenso... upsz, spoiler Nebelturm?

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

3 Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték on Csüt. Márc. 03, 2016 8:02 pm

Hilde von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
* Hideg vasárnapi reggel keltette a parókián, ébredésének oka az ablakon pattanva hangzó jég volt, mely őrült módra veretvén bántalmazta a soványka üveglapot, minden esésnél szinte betörve azt. Mocskos egy nedves idő volt, semmi jóval nem kecsegtette, bár legalább annyi szerencséje volt, hogy efféle ítélet napokon nem nagyon kellett elhagynia az otthonát, elvégre ekkortájt még a bitangok se nagyon sumákoltak az utcán, ha pedig komolyabb dolga akadna, akkor korábban keltették volna. A csönd maró volt, a kintről érkező recsegés-ropogás kivételével semmi neszelés nem piszkította a kakofónia fehér vásznát, még a gyakran hangzó éneklést gyakorló kóristáké sem. Furcsa nap volt, nem is kétséges. Alélt fáradsággal keltette magát a szakadozó barnás pokrócok közül, hosszan lenyúló inge jótékonyan takart mindent, ami lentebb lehetett. A libabőr azonnal végig szaladt rajta, teketóriázás nélkül lépdelt végig meztélába jéghideg csiszolt kövön, hogy a komódhoz lépvén egy vastagabb barna gyapjúnadrágot vegyen elő, meg egy pár lenharisnyát, hogy ne fázzék oly nagyon talpa. Mindezt teljes csöndben tette, mintha csak nem kívánná megzavarni a nyugalmat... De ezen nyugalomnak is megvan a maga ára, s végül hogy elkezdte zavarni, megköszörülte kissé a torkát, majd végül a lándzsához lépett, s leülve a székre, elkezdte azt repceolajjal kezelni, mintegy táncba hívásként, hogy ne ő legyen az aki először szólal meg. Nagy a becsülete, nem kelthette annak illúzióját, hogy jobban érdekli az öreg, mint egyébként szokta...
~ Így belegondolva ritka csöndes ma nagyapa... Talán valamilyen évforduló lehet ma? Vagy talán az idő teszi? Érdekes...
* A tárgyat metodikus közömbösséggel simogatta tovább, görcsösen figyelve arra, hogy minden porcikája kellőképpen ápolt, és erős legyen. A jó fegyver titka az ápoltság, s a feketeacél esetében ez még inkább igaz, elvégre relatívan értékes anyag, s ha ez nem lenne elég ok az odafigyelésre, ha mocskos marad, ráéghet a piszok, amit végül nagyon csúnyán súrolni kell, akár megsértve a fegyvert.  Utóbbi persze a lándzsát nem fenyegette, elvégre tudta magát javítani... De a szokás a legfontosabb, nem pedig annak aktualitása. Talán egy fél óra telt el így, mire végül visszatette a rongyot a vájlingba, amiben az olaj volt, s odalépett a szobájában lévő lavorhoz, melynek jeges vízében szappannal lemosta a csúszós folyadékot. Bántó volt a hangtalanság, gyakran zavarni szokta nagyatya felesleges fecsegése, de mégis vére lenne, s emellett egyetlen szüléjeként nem sok másba kapaszkodhatott.
- Ocsmány egy idő, nem?
* Hangja tétován csendült fel, szinte visszhangozva az üres szobában. Annak üressége csak most, hogy ily egyedül találta magát, hatott igazán maró tényként. Sok kis lakhelyek, egymástól méterekre, s mind egy külön világ, egy saját szféra, melyeket a lelkészek és a templomosok mind rettenetes vehemenciával védelmeznek... Mit keres hát mégis itt? S miért nem válaszol a nagyapja, hogy megtörje ezt a rettenetes csendet?
- He? Ocsmány az idő, ugye?
* Ahogy lecsengett mondata, a csönd ismét megült. Talán fél percig várakozott, mire végül felsóhajtott. Játssza a nehezen kaphatót, fene a fajtáját. Mi okból lehet most ilyen vehemens? Talán valami rosszat mondott tegnap? Nem tudta... Dühösen a földnek koccantotta a végét, amire is a fegyver ridegen megpendült. Az ilyesmi bolondságot mindig is utálta Eckbert, ártott lándzsa végének, s emellett gyerekes bolondozás volt, más semmi.
- Szólalj már meg, te vén szar.
* Immáron kissé elkeseredetten kiáltott a lándzsára, aki teljes közömbösséggel ignorálta. Ismét el kellett telnie pár percnek, lelkében még lángolt annak vágya, hogy hátha megszólalna a habókos vénember, s csak úgy játszva, bolondozva szidná le, hogy csak szórakozott. Erre megkönnyebbülvén mosolyodna el, s hisztisen hozzátenné, hogy nagyon rossz vicc volt... De várhatott, egész húsz percet is, miközben pedig minduntalan szólongatta vérét, aki látszólag teljes hangtalanságba temetkezett. Makrancos bosszúsággal lépett a szekrényhez, s felöltött egy hosszú barna köpenyt, melyet középütt megkötött. Táskáját vállára kanyarintott, majd a csukját felhúzta, hogy ne verje meg oly nagyon az istennek vihara. Kívánta jelenleg ezt a kis fázást, s a jég durván koppanó fájdalmát... Rettenetesen zavarta a lándzsa gyerekes játéka, semmi móka nem volt benne. Otrombán markolván húzta végig a földön a tárgyat, s duzzogva lépett ki a folyosóra, ahol a félhomályban nyugtatón villant pár pillanatra fel a rózsaablak, pompás színekbe festve az alant elheverő márványból faragott kövekkel kirakott padlózatot. A belső udvarra vágyakozott, sebes léptekkel slattyogott át oda, s leült egy fából veretett sámlira, hogy kissé levegőzzön, miközben éppenséggel kopogva jajdult teste bele a reá potyogó jeges daraboktól. Meg tudta volna most ölni az öreget, de leginkább ölelni akarta, ám az már nagyon régóta nem volt a régi, s a fém tapintása bár langyos volt, közel sem cipelte magával azt az emberi meleget, melyet néha szeretet képében kívánt volna.
- Elég lesz már a mókából, szólalj meg.
* A lándzsa továbbra sem reagált, ám a hangra egy fiatal lelkészleány lépett ki az oszlopos csarnokból, furcsállva figyelve a vámpírt, ahogy a fedett rész helyett a kis keringőben ül.
- von Nebelturm kisasszony, miért ül kint? Meg fog fázni...
- Áh, igaz.
* Ébredt fel egy pillanatra a keserű duzzogásból, s felemelkedvén belépett a csarnokos részbe, megállván a lelkészlány mellett. Aranyos teremtés volt, jóindulatú pirospozsgás arccal, s meggyőző mosollyal. Légynek se árthatott.
- Minden rendben van?
- Többnyire... * Hirtelen elméjének zavaros katyvaszából némi logikus ridegség szakadt fel, majd a fegyver nyelét a nőnek nyújtotta. * - Maguk lelkészek bele tudnak látni az emberek igaz lelkébe. Mit lát a fegyverben?
* A leány néhány rigmust elsorolván percekig figyelte a fegyvert, majd megrázta a fejét, s egy rövid meghajlás után távozóra fogta... Dühében tagjának minden erejével vágta a kőnek lándzsáját, szinte megrepesztve egy kissé az épület burkolatát. Hogy gondolhatott ilyet, hogy itt hagyja? Csak úgy? Miért?
- Te rohadt vén fasz...
* A tárgyhoz lépvén felkapta azt, s magához ölelte, miközben keservesen szipogva próbálta visszatartani a könnyek tolakodó áradatát, melyek véletlenül se hagyták magára a gyász tudatával... Gondolatai zavarosságában csak így csóringerbe öltve rohanvást indult meg az istállófelé, s bármiféle szerszám nélkül pattant hű lovára, melynek oldalába indokolatlan erővel sarkalt bele. Az állat nyihogva lépdelt hátra, majd végül mire kiért az istállóból, megindult vágtázva kifele a városból. A kapun úgy suhant át, mint holmi bolond, s lépten-nyomon ráverte a sarat a mellette haladó emberekre, akik bosszúsan kiabáltak utána, hogy mégis mit képzelt... Semmit sem, görcsösen ölelte magához hol a lovat, hol a lándzsát, keservesen nyüszörögve, melynek hangját szerencsére elnyomta a vihar. Köpenye alatt folyamként záporozott az eső, s taknya egyként folyt nyálával és könnyeivel, miközben tagadóan rázta meg magát minden olyan gondolat megjelenésére, mely arra mutatott rá, hogy talán eltávozott az egyetlen ember, aki őt igazán szerette. Az idő értelmét vesztette, a táv sem létezett, zihálva lihegő lova valamikor a jövőben kijuttatta a Nebelturm toronyig, ahol is fáradtan állt meg, szinte eldőlve. Szánalmasas sózsákként fordult le az állatról, egyenesen bele a sárba, figyelmen kívül hagyva minden logikát. Ő maga volt a merő szégyen, botorkálva lépdelte le a toronytól mért talán két kilóméteres távolságot, s lehajtott fővel sétált végig a városon, mely ott feküdt az épület mellett. A bejárathoz érvé két acélos őr fogadta, akik pillanat alatt megismerték a lándzsát ami kezében lógott... Messze túl otromba, hogy csak elkeverjék, ki más lett volna, ha nem őrült Eckbert. 
- Takarodj innen kitaszított, vagy azonnal megölünk. Ismered jól a törvényt.
* Kapucnijába bújva szánalmasan kapaszkodott bele az előtte lévő őr páncéljába, szinte magához ölelve a Nebelturmot, aki talán rokonja lehetett volna. 
- Eltűnt a nagyapám...
* Az őr erős páncélos kezével úgy sodorta el magától, mintha csak egy pihe lett volna, s a leány ismét egy pocsolyába hevert el, de immáron nem kívánt feltápászkodni, élvezte a láp büdös talajának nyugtató illatát, s a tényt, hogy ennél rosszabb már nem lehet.
- Előfordul néha, nem számít semmit... Takarodj innen mielőtt megölünk... Csak jót akarunk, menj innen, indulj azonnal! Nem is láttunk!
* Keserves, ordító zokogása még egy fertályóráig hangzott a mocsokban, ám végül felszedelődzködött, s botorkálva, a fegyvert mankóként használva indult meg a ló irányába. Se nem látott, se nem hallott. 
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* A kandalló tüzében recsegve roppant meg egy darab fa utolsó része, egy öreg, talán 130 éves asszony ült jóindulatú lángja mellett, némi kukoricát morzsolva. Kintről játszadozó gyermekek hangja hallott, egyre közeledvén... Hány éve is lehetett már az eset? Több mint száz... Öregszik, nem jó már az emlékezete. Az ajtó kitárult mögötte, három szőke kölyök rohant be, s csatakosan átölelték az asszonyt, aki kedvesen csókot nyomott azok fejére, vénséges cserepezett ajkával.
- Hát ti mit csináltok erre rosszaságok?
- Anyu küldött minket, mondta, hogy látogassuk meg a nagyit!
- Szia nagyiii!
- Mamaaa, elmeséled azt a történetet ükapuról?
* A kérdésre csak fáradtan elmosolyodott, majd szeme a kandalló felé mozdult, ahol pár fémből veretett kampón egy éjfekete lándzsa pihent, tökéletesen gondozva, s csillogván, a játszadozó tűz néha fel-fel kacsingató fényébe.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Hilde von Nebelturm- Helyzetjáték on Vas. Márc. 13, 2016 5:08 pm

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
A vége egészen idilli volt, jól ellenpontozva közvetlenül előtte a kétségbeesést. A következő adag:
A katonáknak ölniük kell, ez az idők kezdete óta így van. De mi történik, ha parancsot kapsz, hogy valaki olyan lelje általad a halálát, aki szerinted semmi rosszat nem tett?

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.