Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Borkagar
Faj: Démon
Frakció: Semleges
Kaszt: Háborúdémon
Nem: Férfi
Kor: Fél éves
Kinézet:
Bőre színe akár az alvadt vér. Termete, mint egy hegyomlás. Magassága közel két és fél méter. Súlya könnyedén lépi át a másfél mázsát. Szemei örök tűzben izzanak, míg arcán bőr helyett vastag csont alakult ki, így ember legyen a talpán, aki megmondja, épp milyen hangulatban van. Egész arcát, mintha egy sziklából faragták volna vésővel. Mivel ajkai nincsenek, így csak furcsán, sziszegve tud beszélni. Fogai inkább tépésre valók, hiszen élesek és hegyesek. Feje tetején két kissé már sárguló szarv kanyarodik az ég felé. Míg tarkóján fehér sörény tűnik elő, ami csaknem a derekáig lenyúlik.
Egész testéből sugárzik az erő, amit még púpos megjelenése sem tud elvenni tőle. Karjai így szinte lenyúlik a térde alá. Könyökeiből két csontkinövés mered elő, plusz a kezén a körmök is karmokká nőttek.
Öltözködése nem igazán változatos és nem igazán szemet gyönyörködtető. Felsőtestét csupán egy széles bőröv takarja, amin a épp használt fegyverét hordja. Alsótestét pedig páncéllapokkal megerősített hosszú csataszoknya takarja. Míg lábeliként, szintén silány minőségű lemezekkel erősített bakancsot visel. A fegyverén kívül mindegyiken látszik már az idő vasfoga és az időjárás.
Jellem:
Tipikus háború démon. Igazán csak harc közben érzi magát elemében. Ha nincs épp egyben benne hamar unatkozni kezd és akkor igyekszik provokálni egy kicsit, csak hogy felrázza magát. Az ölés nem igazán érdekli és hozza lázba és talán épp ezért nem is nagyon foglalkozik. Könnyedén osztogatja a halálos csapásokat bárkinek. Épp ezért érzi, hogy mintha hiányozna belőle valamit. Lelkéből egy jókora szeletet kihasítottak büntetés gyanánt.
Mint bármelyik társa ő is igencsak heves természetű. Hamar elveszti a „fejét”. Főleg amikor unatkozik akkor válik igencsak ingerlékennyé.
Nem szeret az árnyakban lapulni. Igazán a nyílt harcokat élvezi. Kiállni valaki elé nyíltan és úgy legyőzni. Az árnyakból való támadásban nincs semmi felemelő és dicsőséges. A frontális támadások csontropogtató dallamát és szólamait. A sikolyokat és halálhörgéseket. Ilyenkor furcsa nyugalom és összeszedettség szállja meg.
Igazándiból csak az hátas állatoktól tart. Valami megmagyarázhatatlan belső kényszer hatására fél és idegenkedik tőlük, de épp ezért gyűlöli is őket. Talán az előző életének hozadéka, de ezt csak Isten tudhatja biztosra.
Előtörténet:
Emlékek
Homály, a rettentő homály, amit csak néhány emlék, világító foszlánya szakítja keresztül. Ez maradt az előző életemből. Csaták pillanatai, amikor még egész suhanc volt, szinte az állam se pelyhedzett még. Ahogy félve állok a falban és várom, hogy valami történjen. Valami imaféleség hagyja el ajkaimat. A Következő képen már a csata forgatagában vagdalkozom eszét veszte. Üvöltök és sírok egyszerre. Félek a haláltól. Félek az ellenségtől és a fájdalomtól. Majd megint a sötétség.
Majd az emlékeim csak úgy suhannak mindegyik harcról és öldöklésről szól, de a félelem egyre inkább eltűnik, és valami más kerül a helyére. Valami új és gyönyörű. Az pedig a vérszomj és kegyetlenség. Már nem elég egyszerűen csak megölni a másikat. Meg is kell szégyeníteni. Már az okoz örömet, ha több liternyi vér tapad a kezeimhez. Ha zsigerek között gázolhatok. Én lettem a kéjesen vigyorgó fattyú. A harcok végére alvadt vér borította egész alakomat, ami csak úgy ropogott, amikor megmozdultam. Majd érkezik az utolsó felvonás. Velem szemben fiatal suhanc, akár csak én fiatalon. Mellettem már hullák hegye emelkedik. Büszkén állok ki vele, hisz nincs félni valóm tőle. Az élet azonban mind a kettőnk számára más tartogat. Valaki biztos jót röhögött a rövidke összecsapáson. Hiszen nagy igyekezetemben megbotlotok egy kiontott hulla, kunkorodó belében. A kurafinak csak meglett a bosszúja, amit üvöltözött, miközben a beleit igyekezett hasába visszatömködni, hasztalan. Szinte komikus lassúsággal estem össze. Majd a testem is megadta magát túl sokat vett ki belőle a napok át tartó véres, ám jelentéktelen csata. Tehetetlenségemben harsányan kacagni kezdek. A vén kaszással is még vigyorogva találkozom. A kölyök pengéje elmetszi a gerincemet. Még érzem, ahogy kifordul a kétkezes, viharvert penge a kezemből, és ahogy maradék erőm is elszáll. Majd vigyorogva hagyom ott eme világot. Körülöttem hullákkal.
Legalábbis egy időre…
A pokolban?
Érzem a meleget a bőrömön. Köröttem üvöltések hallatszanak és szitokszavak. No meg velőtrázó nevetés. Érzem valaki forró leheletét a tarkómon. Ekkor ébredek és szinte azonnal fel is állok. Mintha valami parancs harsanna, valami túlvilági hang. Kissé megszédülök, de sikerül megkapaszkodnom valamiben. Valami ruganyosban és nedvesben. Így magam mellé nézek és látom, hogy a szikla, legalábbis amit annak véltem inkább húsból és zsigerekből emelt bucka. Ám valamiért nem hoz lázba. Nem érdekel és hidegen hagy. Így a szuszogó alak felé fordulok, aki inkább tűnik roncsnak a trónuson, amin pihen. Talán még össze is roppanthatnám, ám valami megállít.
Majd beszélni kezd. A szavaira még, vagy már nem emlékszem. Valami bűnről beszélt, meg vezeklésről. No meg egy új esélyről. Az egész hideg hagy és nem érdekel. Csupán a vérem forrong és vár valamire.
Majd elhangzik egy név. Kérdően nézek rá, ám ő ebből mit sem vesz észre.
„Borkagar” – gondolja magában. – „ így neveznek.”
Kissé ízlelgetem magamban eme nevet. Nem mond számomra semmit és valószínűleg más számára sem fog. Teljesen érdektelen és jellegtelen. Nem mozgatja meg lelkem húrjait, eléggé semmit mondó.
- Jó lesssz. – jön ki egy furcsa hang a számból.
Mély és eléggé magabiztos annak ellenére, hogy semmi nincs mögötte. Hisz egy új élet most az enyém. Emlékeim nincsenek, csupán koromfeketeséget érzek a helyükön, mintha valaki a földbe taposta volna azokat. Pedig tudom, hogy éltem valamikor. Szinte el is merültem magamban és vég nélkül kavargó gondolataimban, amikor a másik összeüti a tenyereit. Fejcsóválva néz rám, majd megereszt egy furcsa szelíd mosolyt.
- Ideje távoznod! – szól furcsán a másik, ami valahogy már hatással van rá.
Ezt követően ismét a mély és feneketlen sötétség.
Valami hiányzik…
Nem oly rég volt, amikor ébredtem. De tisztán emlékszem rá. Vér és sár ízét éreztem a számban és nehezemre esett a mozgás is. A föld alatt voltam. Majd mocorogni kezdtem, ahogy érzem a levegő nyomását, mivel kezd elfogyni. Valahogy belsőm indítatására elkezdtem magam kitúrni sekélyke síromból. Ami pár perces küszködés után sikerült is. Éreztem, amikor arcomat kidugtam, hogy eső veri. Jól eső és kissé nosztalgikus érzés kerített a hatalmába. Hagytam is magam így pihenni pár pillanatig, majd újra neki gyűrköztem és amikor végre kifúrtam magam láttam, hogy bizony korom sötét éjszaka borult a tájra. Körbenézek, de semmi ismerőset nem látok. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok és rövid ideig azt sem, hogy mit keresek itt. Akár egy csecsszopó újszülött. Ekkor akadt meg tekintetem egy csorba kardon. Aztán egy összecsukott lemezvérten, meg egy törött dárdanyélen. A földből kezek álltak az ég felé, amiket görcsbe rántott a halál. Szájuk is kirajzolódott előttem csakhamar, amint néma könyörgésre nyílt, hasztalan, hisz tekintetük vakon néz már ég felé. Már amelyiknek megvan még és nem vájták ki a varjak.
Ekkor zajok ütötték meg a fülem.
„Úgy fest más dögevők is járnak erre, nem csak szárnyas barátaink”. – gondoltam magamban.
Majd szinte komótosan fordultam a hang irányába. Néhány csuhás alak látszott a halottak között. Felemeltek ezt-azt, majd a maguk után vontatott kordére hányták őket. Nem is igazán vettek észre, míg meg nem mozdultam, és a vörös hold rám nem vetetette fényét. Egy pillanatra kővé meredten bámultak rám, majd mindet ott hagyva rohanni kezdtek az ellenkező irányba, ezzel egy időben ordítozni kezdtek.
- DÉMON!! – kiáltották szinte egyszerre teli torokból.
Erre kissé meglepődtem. Majd lenéztem magamra. Ami fogadott megdöbbentett. A vörös és néhol pikelyes bőröm. No meg meztelenségem, amit sáros és véres föld fedett. Aztán a kezemre nézek és látom, hogy karmok pihennek, majd feljebb nézek és mintha két jókora szarv meredne előre. Ezt követően értelmet nyert a túlvilágon látott alak mondókája.
- Ssszóval e a ’ütettésem. – szólalok meg.
Meglep, hogy csak így tudok beszélni, ennyire torzan, így arcomat is megtapogatom. Furcsa és kemény csontot érzek ott. Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem, hogy vajon ez is a büntetésem része lenne-e. Emiatt aztán kissé be is kattantam. A két rohanó alak után vetettem magamat. Könnyedén beértem őket. Az egyiket egy szerencsés ütéssel szinte azonnal le is terítettem. Érzem és hallom, ahogy törnek a csontjai és a száját egy hörgés hangja hagyja el, majd arccal előre belebukott az iszapos földbe. A másik túl sok időt nem fecsérelt a társára, hanem csak rohant tovább. De ő sem menekült sokáig. Vicsorogva vetettem magam utána és pár lépést követően már ott is voltam. Majd egyszerűen ráugrottam. Lábai az enyém alá kerültek és azon nyomban el is törtek, akárcsak a száraz kóró. Üvölt a fájdalomtól, de még így is próbálja magát tovább vonszolni. Most már nyugodtabb vagyok. Szinte komótosan szállok le róla. Lelkemben mégis ürességet érzek. Csak egy valami változott. A bensőmben valami engesztelhetetlen hang suttogja halkan. „Még, Még… „. Vég nélküli mantrája szinte megőrjít.
- Ssszóval e’ a üttetésem? – kérdeztem tőle sziszegve, hisz biztosra akartam menni.
De ő nem is figyelt rám. Szánalmas életét próbálta menteni, de hasztalan. Egyszerűen az arcába tapostam, ami úgy durrant ki, akár egy túlérett tök. Most már elégedetten fordítok hátat, ám a csöpp kis hang még mindig suttogja dallamát.
Majd a kordéhoz mentem és valamennyire felöltöztem. Ahogy egy kardot a kezembe fogtam, tudtam, hogy használni is tudom. Tudok vele ölni. De túl kicsi volt nekem. Így inkább jókora, még használható pörölyt vettem kézbe. Forgattam kicsit. Suhintottam vele egyet-kettőt a levegőbe. bólogatva kerestem hozzá egy hámot, amit aztán felvettem.
Azóta sok felé jártam már. Ráadásul néhány emlékem is visszatért. Leginkább csak harcokról és mészárlásokról, de ez így van rendjén egy háborúdémonnál. Ez alatt a hat hónap alatt megannyi csatában megfordultam már. Öltem, akit csak tudtam és engem is megpróbáltak visszajuttatni oda, ahonnét előbújtam. Egyenlőre sikertelenül. A kis hang azonban még mindig ott van. Még többet követel. Ráadásul mintha hiányozna belőlem valami. Mintha nem lennék egész. A harc határtalan örömet okoz, és minél többet harcolok annál többet követel tőlem. De valami nem volt teljes. Azonban rájöttem, hogy mi hiányzik. Az ölés egyszerűen nem okoz örömet. Teljesen hideg hagy mások, sőt a saját halálom is.
Ám egyszer egy portyázó csapat részeként hallottam Azrael, a háború angyalának kardjára. Ami állítólag ijesztő hatalommal bír. Legalábbis annak, aki megtalálja. Talán nekem is vissza tudná adni azt a részemet, amit kiszakítottak belőlem. Ezen gondolkodtam, miközben téptem a sült húst.
Majd az éjszaka alatt míg a többiek pihentek egy névtelen falucska alatt, döntöttem. Nekem kell az a kard. Akarom, hogy az enyém legyen. Így magamhoz vettem kevéske felszerelésemet, Majd leültem a tábor szélére. Vártam a reggelt. Ennyi még kijár nekem.
A reggel első fényével keltek is. Majd kérdően néztek rám egészen addig, míg az elől álló nagypofájú vezérüknek be nem zúzta a fejét egy pöröly. Utána már nem voltak kérdéseik. Harcoltunk. Folyt a vér, köztük az enyém is. De a kis csetepaté elég hamar véget ért. Közel tíz ember feküdt bezúzott mellkassal, vagy épp fejjel, groteszk pózokba meredve a mezőn. A fűszálakon is a gyöngyöző pára helyett véres cseppek nehezedtek.
Kevéske összerabolt pénzüket és élelmüket összeszedtem, majd útra keltem. Fogalmam sincs, hogy mit és merre keressek, de majd csak lesz valami. Hiszen az idő nem sietett.
Faj: Démon
Frakció: Semleges
Kaszt: Háborúdémon
Nem: Férfi
Kor: Fél éves
Kinézet:
Bőre színe akár az alvadt vér. Termete, mint egy hegyomlás. Magassága közel két és fél méter. Súlya könnyedén lépi át a másfél mázsát. Szemei örök tűzben izzanak, míg arcán bőr helyett vastag csont alakult ki, így ember legyen a talpán, aki megmondja, épp milyen hangulatban van. Egész arcát, mintha egy sziklából faragták volna vésővel. Mivel ajkai nincsenek, így csak furcsán, sziszegve tud beszélni. Fogai inkább tépésre valók, hiszen élesek és hegyesek. Feje tetején két kissé már sárguló szarv kanyarodik az ég felé. Míg tarkóján fehér sörény tűnik elő, ami csaknem a derekáig lenyúlik.
Egész testéből sugárzik az erő, amit még púpos megjelenése sem tud elvenni tőle. Karjai így szinte lenyúlik a térde alá. Könyökeiből két csontkinövés mered elő, plusz a kezén a körmök is karmokká nőttek.
Öltözködése nem igazán változatos és nem igazán szemet gyönyörködtető. Felsőtestét csupán egy széles bőröv takarja, amin a épp használt fegyverét hordja. Alsótestét pedig páncéllapokkal megerősített hosszú csataszoknya takarja. Míg lábeliként, szintén silány minőségű lemezekkel erősített bakancsot visel. A fegyverén kívül mindegyiken látszik már az idő vasfoga és az időjárás.
Jellem:
Tipikus háború démon. Igazán csak harc közben érzi magát elemében. Ha nincs épp egyben benne hamar unatkozni kezd és akkor igyekszik provokálni egy kicsit, csak hogy felrázza magát. Az ölés nem igazán érdekli és hozza lázba és talán épp ezért nem is nagyon foglalkozik. Könnyedén osztogatja a halálos csapásokat bárkinek. Épp ezért érzi, hogy mintha hiányozna belőle valamit. Lelkéből egy jókora szeletet kihasítottak büntetés gyanánt.
Mint bármelyik társa ő is igencsak heves természetű. Hamar elveszti a „fejét”. Főleg amikor unatkozik akkor válik igencsak ingerlékennyé.
Nem szeret az árnyakban lapulni. Igazán a nyílt harcokat élvezi. Kiállni valaki elé nyíltan és úgy legyőzni. Az árnyakból való támadásban nincs semmi felemelő és dicsőséges. A frontális támadások csontropogtató dallamát és szólamait. A sikolyokat és halálhörgéseket. Ilyenkor furcsa nyugalom és összeszedettség szállja meg.
Igazándiból csak az hátas állatoktól tart. Valami megmagyarázhatatlan belső kényszer hatására fél és idegenkedik tőlük, de épp ezért gyűlöli is őket. Talán az előző életének hozadéka, de ezt csak Isten tudhatja biztosra.
Előtörténet:
Emlékek
Homály, a rettentő homály, amit csak néhány emlék, világító foszlánya szakítja keresztül. Ez maradt az előző életemből. Csaták pillanatai, amikor még egész suhanc volt, szinte az állam se pelyhedzett még. Ahogy félve állok a falban és várom, hogy valami történjen. Valami imaféleség hagyja el ajkaimat. A Következő képen már a csata forgatagában vagdalkozom eszét veszte. Üvöltök és sírok egyszerre. Félek a haláltól. Félek az ellenségtől és a fájdalomtól. Majd megint a sötétség.
Majd az emlékeim csak úgy suhannak mindegyik harcról és öldöklésről szól, de a félelem egyre inkább eltűnik, és valami más kerül a helyére. Valami új és gyönyörű. Az pedig a vérszomj és kegyetlenség. Már nem elég egyszerűen csak megölni a másikat. Meg is kell szégyeníteni. Már az okoz örömet, ha több liternyi vér tapad a kezeimhez. Ha zsigerek között gázolhatok. Én lettem a kéjesen vigyorgó fattyú. A harcok végére alvadt vér borította egész alakomat, ami csak úgy ropogott, amikor megmozdultam. Majd érkezik az utolsó felvonás. Velem szemben fiatal suhanc, akár csak én fiatalon. Mellettem már hullák hegye emelkedik. Büszkén állok ki vele, hisz nincs félni valóm tőle. Az élet azonban mind a kettőnk számára más tartogat. Valaki biztos jót röhögött a rövidke összecsapáson. Hiszen nagy igyekezetemben megbotlotok egy kiontott hulla, kunkorodó belében. A kurafinak csak meglett a bosszúja, amit üvöltözött, miközben a beleit igyekezett hasába visszatömködni, hasztalan. Szinte komikus lassúsággal estem össze. Majd a testem is megadta magát túl sokat vett ki belőle a napok át tartó véres, ám jelentéktelen csata. Tehetetlenségemben harsányan kacagni kezdek. A vén kaszással is még vigyorogva találkozom. A kölyök pengéje elmetszi a gerincemet. Még érzem, ahogy kifordul a kétkezes, viharvert penge a kezemből, és ahogy maradék erőm is elszáll. Majd vigyorogva hagyom ott eme világot. Körülöttem hullákkal.
Legalábbis egy időre…
A pokolban?
Érzem a meleget a bőrömön. Köröttem üvöltések hallatszanak és szitokszavak. No meg velőtrázó nevetés. Érzem valaki forró leheletét a tarkómon. Ekkor ébredek és szinte azonnal fel is állok. Mintha valami parancs harsanna, valami túlvilági hang. Kissé megszédülök, de sikerül megkapaszkodnom valamiben. Valami ruganyosban és nedvesben. Így magam mellé nézek és látom, hogy a szikla, legalábbis amit annak véltem inkább húsból és zsigerekből emelt bucka. Ám valamiért nem hoz lázba. Nem érdekel és hidegen hagy. Így a szuszogó alak felé fordulok, aki inkább tűnik roncsnak a trónuson, amin pihen. Talán még össze is roppanthatnám, ám valami megállít.
Majd beszélni kezd. A szavaira még, vagy már nem emlékszem. Valami bűnről beszélt, meg vezeklésről. No meg egy új esélyről. Az egész hideg hagy és nem érdekel. Csupán a vérem forrong és vár valamire.
Majd elhangzik egy név. Kérdően nézek rá, ám ő ebből mit sem vesz észre.
„Borkagar” – gondolja magában. – „ így neveznek.”
Kissé ízlelgetem magamban eme nevet. Nem mond számomra semmit és valószínűleg más számára sem fog. Teljesen érdektelen és jellegtelen. Nem mozgatja meg lelkem húrjait, eléggé semmit mondó.
- Jó lesssz. – jön ki egy furcsa hang a számból.
Mély és eléggé magabiztos annak ellenére, hogy semmi nincs mögötte. Hisz egy új élet most az enyém. Emlékeim nincsenek, csupán koromfeketeséget érzek a helyükön, mintha valaki a földbe taposta volna azokat. Pedig tudom, hogy éltem valamikor. Szinte el is merültem magamban és vég nélkül kavargó gondolataimban, amikor a másik összeüti a tenyereit. Fejcsóválva néz rám, majd megereszt egy furcsa szelíd mosolyt.
- Ideje távoznod! – szól furcsán a másik, ami valahogy már hatással van rá.
Ezt követően ismét a mély és feneketlen sötétség.
Valami hiányzik…
Nem oly rég volt, amikor ébredtem. De tisztán emlékszem rá. Vér és sár ízét éreztem a számban és nehezemre esett a mozgás is. A föld alatt voltam. Majd mocorogni kezdtem, ahogy érzem a levegő nyomását, mivel kezd elfogyni. Valahogy belsőm indítatására elkezdtem magam kitúrni sekélyke síromból. Ami pár perces küszködés után sikerült is. Éreztem, amikor arcomat kidugtam, hogy eső veri. Jól eső és kissé nosztalgikus érzés kerített a hatalmába. Hagytam is magam így pihenni pár pillanatig, majd újra neki gyűrköztem és amikor végre kifúrtam magam láttam, hogy bizony korom sötét éjszaka borult a tájra. Körbenézek, de semmi ismerőset nem látok. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok és rövid ideig azt sem, hogy mit keresek itt. Akár egy csecsszopó újszülött. Ekkor akadt meg tekintetem egy csorba kardon. Aztán egy összecsukott lemezvérten, meg egy törött dárdanyélen. A földből kezek álltak az ég felé, amiket görcsbe rántott a halál. Szájuk is kirajzolódott előttem csakhamar, amint néma könyörgésre nyílt, hasztalan, hisz tekintetük vakon néz már ég felé. Már amelyiknek megvan még és nem vájták ki a varjak.
Ekkor zajok ütötték meg a fülem.
„Úgy fest más dögevők is járnak erre, nem csak szárnyas barátaink”. – gondoltam magamban.
Majd szinte komótosan fordultam a hang irányába. Néhány csuhás alak látszott a halottak között. Felemeltek ezt-azt, majd a maguk után vontatott kordére hányták őket. Nem is igazán vettek észre, míg meg nem mozdultam, és a vörös hold rám nem vetetette fényét. Egy pillanatra kővé meredten bámultak rám, majd mindet ott hagyva rohanni kezdtek az ellenkező irányba, ezzel egy időben ordítozni kezdtek.
- DÉMON!! – kiáltották szinte egyszerre teli torokból.
Erre kissé meglepődtem. Majd lenéztem magamra. Ami fogadott megdöbbentett. A vörös és néhol pikelyes bőröm. No meg meztelenségem, amit sáros és véres föld fedett. Aztán a kezemre nézek és látom, hogy karmok pihennek, majd feljebb nézek és mintha két jókora szarv meredne előre. Ezt követően értelmet nyert a túlvilágon látott alak mondókája.
- Ssszóval e a ’ütettésem. – szólalok meg.
Meglep, hogy csak így tudok beszélni, ennyire torzan, így arcomat is megtapogatom. Furcsa és kemény csontot érzek ott. Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem, hogy vajon ez is a büntetésem része lenne-e. Emiatt aztán kissé be is kattantam. A két rohanó alak után vetettem magamat. Könnyedén beértem őket. Az egyiket egy szerencsés ütéssel szinte azonnal le is terítettem. Érzem és hallom, ahogy törnek a csontjai és a száját egy hörgés hangja hagyja el, majd arccal előre belebukott az iszapos földbe. A másik túl sok időt nem fecsérelt a társára, hanem csak rohant tovább. De ő sem menekült sokáig. Vicsorogva vetettem magam utána és pár lépést követően már ott is voltam. Majd egyszerűen ráugrottam. Lábai az enyém alá kerültek és azon nyomban el is törtek, akárcsak a száraz kóró. Üvölt a fájdalomtól, de még így is próbálja magát tovább vonszolni. Most már nyugodtabb vagyok. Szinte komótosan szállok le róla. Lelkemben mégis ürességet érzek. Csak egy valami változott. A bensőmben valami engesztelhetetlen hang suttogja halkan. „Még, Még… „. Vég nélküli mantrája szinte megőrjít.
- Ssszóval e’ a üttetésem? – kérdeztem tőle sziszegve, hisz biztosra akartam menni.
De ő nem is figyelt rám. Szánalmas életét próbálta menteni, de hasztalan. Egyszerűen az arcába tapostam, ami úgy durrant ki, akár egy túlérett tök. Most már elégedetten fordítok hátat, ám a csöpp kis hang még mindig suttogja dallamát.
Majd a kordéhoz mentem és valamennyire felöltöztem. Ahogy egy kardot a kezembe fogtam, tudtam, hogy használni is tudom. Tudok vele ölni. De túl kicsi volt nekem. Így inkább jókora, még használható pörölyt vettem kézbe. Forgattam kicsit. Suhintottam vele egyet-kettőt a levegőbe. bólogatva kerestem hozzá egy hámot, amit aztán felvettem.
Azóta sok felé jártam már. Ráadásul néhány emlékem is visszatért. Leginkább csak harcokról és mészárlásokról, de ez így van rendjén egy háborúdémonnál. Ez alatt a hat hónap alatt megannyi csatában megfordultam már. Öltem, akit csak tudtam és engem is megpróbáltak visszajuttatni oda, ahonnét előbújtam. Egyenlőre sikertelenül. A kis hang azonban még mindig ott van. Még többet követel. Ráadásul mintha hiányozna belőlem valami. Mintha nem lennék egész. A harc határtalan örömet okoz, és minél többet harcolok annál többet követel tőlem. De valami nem volt teljes. Azonban rájöttem, hogy mi hiányzik. Az ölés egyszerűen nem okoz örömet. Teljesen hideg hagy mások, sőt a saját halálom is.
Ám egyszer egy portyázó csapat részeként hallottam Azrael, a háború angyalának kardjára. Ami állítólag ijesztő hatalommal bír. Legalábbis annak, aki megtalálja. Talán nekem is vissza tudná adni azt a részemet, amit kiszakítottak belőlem. Ezen gondolkodtam, miközben téptem a sült húst.
Majd az éjszaka alatt míg a többiek pihentek egy névtelen falucska alatt, döntöttem. Nekem kell az a kard. Akarom, hogy az enyém legyen. Így magamhoz vettem kevéske felszerelésemet, Majd leültem a tábor szélére. Vártam a reggelt. Ennyi még kijár nekem.
A reggel első fényével keltek is. Majd kérdően néztek rám egészen addig, míg az elől álló nagypofájú vezérüknek be nem zúzta a fejét egy pöröly. Utána már nem voltak kérdéseik. Harcoltunk. Folyt a vér, köztük az enyém is. De a kis csetepaté elég hamar véget ért. Közel tíz ember feküdt bezúzott mellkassal, vagy épp fejjel, groteszk pózokba meredve a mezőn. A fűszálakon is a gyöngyöző pára helyett véres cseppek nehezedtek.
Kevéske összerabolt pénzüket és élelmüket összeszedtem, majd útra keltem. Fogalmam sincs, hogy mit és merre keressek, de majd csak lesz valami. Hiszen az idő nem sietett.
A hozzászólást Borkagar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Márc. 14, 2016 7:12 pm-kor.
