Név: Leo Brightleaf (becenevén Rainbow)
Faj: Tünde
Frakció: -
Kaszt: Tünde őrző
Nem: Igen! De egyébként férfi
Kor: 18
Kinézet: volt valaki, aki egyszer azt tanította neki, mindig az első benyomás a legfontosabb...azóta is átkozza őt. Talán a külseje lehetne megnyerő, bizalomgerjesztő, szimpatikus és még sorolhatnám. De ő nem az a fajta ember, akit a külsőségek izgatnának. Dús szőke haját egyszerűen hordja, hosszát úgy hagyja, hogy sose érjen le a válláig. Az ezt kiegészítő szőke szempárral akár még „szőke-herceg” is válhatott volna belőle, de sajnos ez az élet nem vonzotta őt kellőképpen. Helyette inkább írható le félelmetesnek, vagy akár hátborzongatónak, ezt a benyomást erősíti meg a bal fülébe tűzött több apró piercing is. Ehhez társul még a tőle megszokott mogorva ábrázat. Ruházata egyszerű, lévén nem túlzottan kedveli a csicsás, túldíszített öltözékeket, kimerül egy ingben és egy nadrágban, valamint a színben hozzá illő bőrcipőben. E fölött általában egy sima, mintátlan bőrpáncélt visel, ami véd a gyengébb vágások ellen. Ennél nehezebb páncélzatot nem hajlandó viselni, mert rontaná a sebességét. Hátán két kardhüvely foglal helyet, bennük egy pár egykezes karddal.
Jellem: Általában mindenkivel közönyösen és nemtörődöm módon viselkedik, mintha nem lenne képes mások érzelmeit megérteni. Ha valaki bármiféle gondját baját elé tárja, alig figyel oda rá, inkább foglalkozik valami mással, s azt mondja, minden embernek magának kell megoldania a problémáit. A valóság azonban teljesen más: egyszerűen csak lusta. A sors iróniája, hogy mindenkinél erősebb benne a felelősség tettei iránt, s már-már zavarbaejtően nagy benne a felelősségtudat. Így aztán szó sincs arról, hogy ne érdekelnék mások sőt, éppen hogy kötelességének érzi segíteni mindenkin, akin csak tud, csak szeretné minden fölösleges energia-befektetéstől megkímélni magát.
Talán a jelleme miatt, talán amiatt, hogy céltudatossága révén már többször ítélték el fegyelemsértés miatt, a „Gárda Feketebáránya” névvel illetik őt társai. Többször ült már börtönben is, ennek oda hogy a törvény helyett inkább a saját értékrendjét veszi figyelembe, legyen szó bármiről. Számára nem bűn a akár egy felette ellen is fordulni, ha az őrzőhöz méltatlanul cselekszik. Mindezek ellenére hűsége és odaadása, valamint megbízhatósága miatt még nem utasították el az őrzők közül.
És mégis, szabadidejét teljesen átlagos, normális tevékenységekkel tölti el, olvas, edz (rengeteget edz!), a társaival mulatja el az időt. Igencsak nagy borfanatikus, ebből is származott már nem egy problémája (leginkább abból kifolyólag, hogy szolgálatban szigorúan tilos leittasodni).
Mindezt kiegészítendő, van a jellemének egy elég furcsa oldala: beteges álmodozó. Hisz abban, hogy a szivárvány tövében aranyat lehet találni sőt, szerinte ez csak a jégyhegy csúcsa és a szivárvány az ember kívánságaihoz és céljaihoz mutatja az utat. Ezt nem szégyellte hangoztatni is, emiatt társai a gárdában ráaggatták a „Rainbow” gúnynevet.
Előtörténet:Réges-régen kezdődött ez a történet, amikor a Tünde királyság még békés volt, nem bolygatta az emberek mindennapjait holmi vallásháború. Ebben az áldott időszakban talált egymásra egy tünde őrző és egy druida. Nem kellett sokat várnia a népeknek, hamar egybekeltek, s a munkájukból visszavonulva családot alapítottak egy erdei kunyhóban, nem messze egy, a Tünde erdő mélyén lapuló várostól. A házasságnak hamarosan meg is lett a gyümölcse egy vígan sírdogáló kisbaba formájában. A lány a Kathena nevet kapta. Rá közel egy évre született egy öccse, aki Leonak kereszteltek el a szülei. A két gyermek örökölte apjuk és anyjuk gyönyörűségesen szép haját és ragyogó pár szemét. De nem ez volt az egyetlen: már egészen fiatal koruk óra rendkívül fogékonynak bizonyultak a fegyverforgatás művészete és a természet erőinek megzabolázása terén. Leo nemsokára belépett a gárda kiképzőtáborába, Kathena pedig megtalálta tanárát egy idős druida mester személyében.
Ám az idők változnak. Kitört a háború, s ezzel együtt a Tünde királyság vitézeit is újra hadba hívták. A Brightleaf-testvérek szülei is kénytelenek voltak eleget tenni hazájuk hívószavának, s attól a naptól kezdve a gyereket egy szót sem hallottak szeretett szüleikről. A hírek szerint eltűntek az egyik csatában, és mivel a holttestükre nem akadtak rá, eltűntnek nyilvánították őket. Ennek ellenére a két gyerek kitartóan folytatta tanulmányait, míg elég idősek nem lettek, s Leo belépett az őrzők kötelékébe, Kathena pedig elfoglalta helyét a druidák között. És ettől a pillanattól kezdve mindketten élték a békés mindennapjaikat a királyságban...egészen addig a bizonyos napig.
***
Csendes volt aznap a Tünde erdő eldugott városa. A háború szele messze sodort mindenkit, akinek részt kellett vennie a harcokban, s az itt maradottak a jól megszokott napi rutinjukat végezték, mintha mi sem történt volna. Leo mérgesen ült a város börtönének egyik cellájában. Megint lecsukták. Mindig talál valami okot, ami elég neki, hogy törvényt szegjen. És ha katona az ember, nincs figyelmeztetés, mész rögtön a zárdába. Felettesét, az öreg Chargaff kapitányt nemrég kivezényelték más területekre, így ideiglenesen új parancsnokot kapott a helyi őrzők alakulata. Ő valamiért sokkal szigorúbban kezelte az esetleges ügyeket, így Leo is kénytelen volt némi önuralmat gyakorolni. Ennek ellenére most sem tudta megállni, hogy ne szedje meg a törvényt és mondjon ellen felette parancsának, így a cellában ülve várhatta, hogy (ismételten) leteljen a büntetése.
Éppen unott arccal bámulta a falat azon tűnődve, vajon mennyi időt kell még itt töltenie, amikor hangos csattanással kinyílt a fogda ajtaja és két őrző jött be rajta egy tomboló ifjút vonszolva maguk után. A fiú nem más volt, mint Gerard. Látszólag nem igazán akart velük jönni.
- Eresszetek el, de azonnal! NEM HALLJÁTOK! Ezt még keservesen meg fogjátok bánni! – toporzékolta, miközben a két őrző egyike kinyitotta Leo cellájának ajtaját, majd a másik egy határozott mozdulattal belökte a démont a rácsok mögé.
- Tessék Rainbow, kapsz egy kis társaságot.Mondták, majd nevetve rájuk zárták az ajtót és távoztak. Kifelé menet még egy fényesen világító kardot letámasztottak a sarokban elhelyezett megannyi fegyver közé. Amint kiléptek az ajtón, Gerard abbahagyta a vergődést a földön, majd felállt, leporolta a köpenyét és odafordult a tünde felé.
- Hali.Leo azt se tudta, mit válaszoljon. Az őrjöngő ifjú a szeme láttára változott át egy elegáns és méltóságteljes emberré, mintha csak heccből csinálta volta az egész cirkuszt őrzőtársaival.
- Mi volt ez az egész? – szegezi neki a kérdést.
- Ja, az előadásomra gondolsz? Kellett egy hely, ahol megszállhatok éjszakára, de nem volt kedvem fizetni érte. Így hát kicsit megtréfáltam őket, ami miatt begurultak rám és láss csodát, itt vagyok.Feleli egy hangos kacagást követően. Barátságosan mosolyogva végignéz cellatársán. Megpróbál közeledni hozzá, elvégre nem egy szerencsés dolog fasírtban lenni azzal, akivel egy helységbe van zárva.
- És téged milyen galádság miatt csuktak le?Leo egy pillanatra maga elé tekintett a földre, majd mogorva arccal visszanézve válaszolt.
- Ha minden áron tudni akarod, megszegtem egy parancsot.- Parancsot? Csak nem őrző vagy te is? – kérdez vissza még mindig mosolyogva.
- És ha igen!? Talán hagynom kellett volna, hogy ártatlan civileket büntessenek kalodával csak azért, mert a kapitány szerint tiszteletlenek voltak velünk és kigúnyoltak minket?- Nem is tudtam, hogy nálatok ennyire komolyan veszik ezeket....- Á, csak a parancsnok, az a felfuvalkodott hólyag ennyire érzékeny.Ezután egész nap egy szót sem szóltak egymáshoz. Mindketten a cella egyik végében ültek, minél távolabb egymástól. Végül, nagyjából egy órával sötétedés után, Leonak megeredt a nyelve.
- Mondcsak... – kezd bele a plafont bámulva.
- Mi az? – kérdez vissza mosolyogva.
- Jártál már a szivárvány tövében?- He-he, ez meg miféle kérdés?- Tudod...azt mondják, a szivárvány alján aranyat lehet találni. Sőt, azt mondják az a kapu az ember minden álmához.Gerard egy pillanatra döbbenten nézett, majd elnevette magát.
- Igen? Akkor nekem ott a helyem!- Tessék? – döbbenti meg Leot a még különösebb válasz. Eddig még senki sem volt, aki így reagált volna a szivárványos meséjére. Általában kis szokták nevetni miatta.
- Az én álmom is biztosan ott lapul – egy pillanatra elgondolkozik –
igen, máshova nem is rejthették!- Ugyan mit?- Hát Azrael kardját!- Micsoda? Azt ne mond, hogy te is azt keresed. Komolyan, a fél világ meghülyült a legendától, miközben ezerszer fontosabb dolgokra kéne figyelniük.- Hát, legalább együtt tudok veled érezni – feleli, miközben kissé kiölti a nyelvét.
Az este hátralévő részét beszélgetéssel, csevegéssel töltötték. Ők ketten valahogy egy húron pendültek, elég sok volt a közös vonásuk is...például mindketten utálták a szárított húst. Egy szó mint száz, az este gyorsan elrepül, ha az ember számára élvezetes dologgal tölti azt, így Leo és Gerard már csak arra figyelt fel, ahogy a nap sugarai besütnek az épület rácsos ablakain. A tudásdémon elégedetten nyújtózkodott egyet. Aludni ugyan nem aludt túl sokat, de valahogy mégis frissnek érezte magát, talán a kiváló társaság miatt.
- Na, asszem lassan ideje indulnom.- Miről beszélsz. Nem engednek csak úgy ki....- Csak előbb még felkapom a motyómat. – folytatja oda se hederítve Leo szavaira. –
azt mondja, hogy... – mormog magában, mialatt odaballag a rácsokhoz –
körübelül öt hat méter. Ej, kicsit nehezebb lesz.
Előrenyújtotta a kezét, majd egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Gyere elő, Árnybéklyó!Parancsszóra megjelent a kezében egy sötét, mágiából álló kötél, majd kígyó módjára odakúszott a szoba sarkába elhelyezett fegyverrakáshoz és rácsomózta magát a fiú kardjának markolatára. Gerard rántott egyet rajta elégedetten tapasztalva, hogy az húzza magával a kardot is. Mikor magához vette a becses fegyvert, visszafordult hogy kijárat után kutasson. Leo eközben csak döbbenten figylete.
- Te...te mágus vagy?Gerard elmosolyodott.
- Démon mágus. Képes vagyok színtiszta varázslatból különféle dolgokat teremteni.Leonak a lélegzete is elállt a választól. Méghogy egy démon...egy démon, akivel ő ilyen jól összebarátkozott. Csak meredt tekintettel nézte, ahogy a démon magához veszi a kardot. A fegyvernek könnyen érezhető szent aurája volt.
- Na én most megyek. Jössz?- Hova?- Hát el innen. Semmi kedvem nincs itt maradni.Mialatt ezt mondta, tekintetét a falra szegezte a tekintetét. A cella ajtajának kulcsai ott lógtak egy fogason csak arra várva, hogy egy ügyes rab elorozza őket. Persze lehetetlenség több métert nyújtózkodni értük, de egy árnyból formált kötélnek nem akadály megragadni a szabadulás kulcsait.
- Bocsi, de nem szegem meg a törvényt.- Azt hittem már megszegted. Gyere inkább velem! Keressük meg együtt, ami elveszett...Leo dühösen nézett vissza rá.
- Hogy én egy démon társa legyek!? Előbb húzzanak izzó vaskaróba!Gerard bamba fejjel bámulta.
- Hát...oké. Szia! – törődött bele, majd tárva nyitva hagyva az ajtót kiviharzott az épületből.
Leo ezt követően sokáig csak fel alá járkált a cellájában. Egyfolytában arról fantáziált, milyen kalandokat élhetne át a fiatal démon oldalán. Hogy talán még a szivárvány aljához is sikerülne eljutnia.
~ Nem, nem hagyhatom itt a várost! Mi lesz az itt élőkkel? Mi lesz, ha a nővérem megtudná?Ugyan távol éltek egymástól, de a két testvér között a kapcsolat nem halványult el az évek során. Egészen egy évvel ezelőttiig minden hónapban találkoztak és megmérkőztek egymással. Bár Leo mindig veszített, szép emlékekként raktározta el ezeket a pillalantokat. Az utóbbi időben azonban már nem tudtak időt szánni egymásra, s egy idő után a nővéréről egy kósza hír sem érkezett róla Leo otthonába. Pletykák szólnak róla, hogy nyoma veszett. Talán ezért is érezte hívogatónak Gerard ajánlatát, mert mindennél jobban látni szerette volna újra a tervérét.
***
Mindeközben Gerard csalódottan sétált a város utcáin. A helyieket látszólag nem zavarta, hogy tegnap sokak szeme láttára vonszolták el a börtönhöz. A helyzet az, hogy amióta a város őrzői új kapitányt kaptak, egyre gyakoribban voltak a (sokszor indokolatlan) letartóztatások. Nyilván azt gondolták, hogy csak fenyítésképp zárták be egy éjszakára.
~ El se hiszem. Pedig azt hittem, jönni akar.~ Ne búslakodj miatta. Megtettük, ami tőlünk telik.~ Talán. Asszem, lassan tovább kéne áll...- De kérem, nem tehetünk ilyesmit. Ő mégiscsak egy közülünk! – szakítja félbe a gondolatmenetét egy kétségbeesett hang tőlük alig pár méterre.
- Nem tűrök ellentmondást. Az a férfi nem méltó rá, hogy a gárda tagja legyen!Két tünde őrző beszélgetett egymással. Az egyikük egy magas, szálkás izomzatú sebhelyes arcú férfi volt, a másik egy nálánál valamivel alacsonyabb, hosszú hajú és kicsit kevesebb páncélt viselő alak. A magasabb férfi páncélzatát több helyen fémlemezek erősítették meg. Látszólag a nagydarab fickó a másik elöljárója volt, erre utalt az is, hogy beosztottja vigyázzállásban tisztelegve beszélt hozzá.
~ Nyilván ő lehet a tünde felettese.- Ma sötétedéskor: parancsba adom a kivégzését!- De uram...- Ez parancs. Vagy talán zendüléssel kéne szembenéznem!? – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon.
Gerard döbbent tekintettel bámult maga elé.
~ Ennek a fele se tréfa. Szerinted mik kéne tegyek.~ Hát...amondó vagyok, hogy menjünk vissza.~ Ha más nem, figyelmeztessük, hogy mi is vár rá.***
Nem sokkal később a cella rácsos ablakán át kémlelte újdonsült barátját. Nehéz volt felkapaszkodni egészen odáig, szerencsére az Árnybéklyó most is segített neki ebben, bár a megoldás közel sem volt tökéletes: igencsak nehezére esett megtartani magát.
- Hé, te! – suttogta.
Oda se hederített rá.
- Hé! – próbálkozott ismét.
Semmi reakció, meg se hallotta.
- Hahó, idefigyelnél végre! – ordította teli torokból.
Leo a meglepetéstől úgy megijedt, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát és hasra esett.
- Már megint te! Mit keresel itt?- Azért jöttem, hogy kihozzalak onnan.- Hogy mit akarsz!?- Figyelj, idefele jövet hallottam, hogy arról beszélnek, ki akarnak végezni!A tündének egy pillanatra elállt a lélegzete. Haragos tekintettel fordult oda az ablakhoz. Hangján tisztán érződött a megvetés és az idegesség.
- Mégis mit képzelsz te!? Hogy merészelsz ilyet feltételezni az őrzőkről? Lehet, hogy megszegtem a törvényt, de attól még én is a gárda büszke tagja vagyok! – látszólag képtelen volt elképzelni egy olyan eshetőséget, ahol a nagy becsben tartott gárda tagjai kitaszítanák őt maguk közül.
A fiú csak sóhajtott egyet. Talán tényleg ő értett félre valamit és a korábban látott két őrző nem is a makacs tündére gondoltak, amikor a kivégzést emlegették. Végül feladta az értelmetlennek látszó küzdelmet és úgy döntött, magára hagyja Leot. Ebben talán az is közrejátszott, ahogy már kezdett görcsölni a keze az erőlködéstől.
- Mondcsak, ha netán mégis igazam lenne, mit tennél?Leo hallgatott. Tudta a választ, de nem akarta kimondani. Kínos csen ereszkedett kettejük közé.
- Én is ugyanezt tenném. – válaszolt a saját kérdésére vidáman.
Leszegett fejjel ballagott a város utcáin. Nem akart belegondolni mi fog történni, ha végül mégis igaza lesz. Megkedvelte a tündét és szívesen találkozott volna vele máskor is, kis szerencsével talán a rácsokon kívül. Mikor elsétált a város egyik terén, már látni lehetett hogy egy emelvényen készítik elő a vesztőhelyet.
~ Ezek szerint valakit tényleg ki akartak végezni.~ Márpedig itt ma senkit sem fognak!Gerard úgy határozott, inkább biztosra megy. Megvárta, amíg az előkészületeket befejezték, majd csendben odalopózott a fából összetákolt emelvényhez és egy lángoló dárdával felgyújtotta. Ha nincs hol végrehajtani a kivégzést, legalább kénytelenek lesznek elhalasztani egy későbbi alkalomra.
***
A nap lassan a kertek alá bukott, s Gerard még mindig a vesztőhelytől nem messze üldögélt egy fa tövében várva, hogy az őrzők felbukkanjanak. Ahogy várható volt, meg is jelentek. A fiú igyekezett magába folytani a nevetést, ahogy a tündék döbbent arccal körbeállták a széné égett emelvényt. A helyiek nyilván nem lehettek túl jóban a gárdával, mert Gerard kis mutatványa jó pár órája változtatta fáklyává a vesztőhelyet, de egy polgár sem értesítette az őrzőket. Végül felbukkant az a magas szálkás alak is, aki Gerard a tündék kapitányának vélt. Olyan hangosan szólalt fel, hogy az utca végébe is tisztán elhallatszott.
- MÉGIS MIT JELENTSEN EZ!?- Uram... – magyarázkodott az egyik kardforgató –
szabotázs történt. Bárkit kérdeztünk, senki nem látott semmit. Talán meg kéne fontolni, hogy egyálta...- Maga csak ne fontolgasson. Utánam!Azzal a díszes bagázs elindult egyenesen arrafelé, ahol a fogda is fellelhető.
~ Tehát tényleg őt akarták....ez baj.~ Ne csak bámulj, indulás!Követte őket ügyelve arra, nehogy észrevegyék, hogy valaki a nyomukban jár, bár fölöslegesen figyelt oda erre, ugyanis menet közben egyáltalán nem figyelték, ki s mi fordul meg a hátuk mögött.
***
Leot nagyon meglepte, amikor egyik pillanatról a másikra ott termett előtte az egész osztag.
- Fiúk! Mi...mi ez a nagy felhajtás? – szólt oda nekik zavarodottan. Kezdett aggódni, megfordult a fejében, hogy az a tudásdémon mégsem hazudott.
A többi őrző leszegett fejjel állt előtte. Nem akarták ők, hogy idáig fajuljon ez az egész, de a kapitányuk parancsa számukra szent, nem mondhatnak ellen neki. Hosszas csend ülte meg a termet, végül a magas szálkás vezető emelkedett szóra.
- Brightleaf, maga a gárda szégyene, épp itt az ideje, hogy megtisztítsuk a magadfajta szemetektől az intézményünket!Intett a kezével, mire a Leohoz két legközelebbi tünde kinyitotta a cellája ajtaját. Szegény csak állt tágra nyílt szemekkel, maga sem akarta elhinni, hogy amit lát, az a valóság, azt hitte álmodik. Szótlanul hagyta, hogy hátrakössék a kezét is kivezessék az épület elé. Mikor kiértek, a kapitány maga lépett oda elé, méretes pallosát a magasba emelve. A reménytelen helyzetbe került tünde már-már szemei előtt látta, ahogy szépen lassan elvérzik a fegyver okozta sebtől.
~ Nem, nem, NEM! Kizárt, hogy így haljak meg! Ha legalább láthatnám...látni akarom...Hatalmas csattanás hallatszott. A kard megakadt egy furcsa falban, ami egyik pillanatról a másikra termett Leo előtt. Lassan sikerült visszanyernie az önuralmát és a szerencsésen előtermett akadály is hozzájárult abban, hogy magához tért a döbbenetből. Meredt tekintettel oldalra fordította a fejét. Gerardot pillantotta meg, pár méterre a csőcseléktől.
- Ej, ej. Azért ne kapkodjuk el a dolgokat ennyire.- Ki a fene vagy te?Gerard egy ördögi mosolyt megeresztve válaszolt.
- Gerard D. Lawrenz! Az, aki ma igazságot fog szolgáltatni helyetted!Leo el sem akarta hinni, hogy a démon visszajött segíteni neki azok után, hogy visszautasította.
- Te...mit keresel itt?- Gondoltam megmutatom, hogyan kell megvalósítani a lehetetlent.Leo visszanyerte az önbizalmát, ezúttal nem habozott elfogadni a felajánlott segítséget. Lerázta magáról az őt kísérő két tündét, majd vadul szedve a lábait odafutott Gerardhoz.
- Tudod mit! Inkább tartok egy démonnal, minthogy izzó vaskaróba húzzanak.A démon helyeslően bólintott.
- Ezaz, még valaki, akit szívathatok!- Hát ez meg ki volt?- Á, hosszú történet, majd elmesélem.Azzal előrántotta a kardját és elvágta vele Leo köteleit. A a szökevény és újdonsült társa futásnak eredtek.
- Barmok, ne hagyjátok elmenekülni!Futottak, futottak, futottak. Nagy nehezen sikerült lerázni az összes őket üldöző tündét és elérni a város határát. Ebben talán az is segített nekik, hogy Leo társainak nem állt szándékában ártani az immáron dezertált őrzőnek, ezért sokan direkt hagyták őt elfutni. Egyikük még „véletlenül” azt is hagyta, hogy elvegyék tőle a kardját. Egyszer csak elérték a város határát.
- Sikerült, már csak gyorsan el kell tűnnünk innen.- Nem, még nem – feleli Leo alig hallhatóan. A fejét visszafordítja a város irányába. –
még van egy kis elintéznivalóm!Gerard is hátrafordult. Barátja hajdani kapitánya állt ott mögöttük karddal a kezében.
- Nehogy azt higgyétek, hogy ezt élve megússzátok! Előlem nem futtok el olyan könnyen!Leo magabiztosan lépett előre. Egyik kezével megragadta a hajdani társától zsákmányolt fegyvert, majd nekiugrott ellenfelének. Kettejük kardforgató képességei nagyjából azonosak voltak de mégis, Leo hamar hátrányba került, elvégre az ö fegyvere egykezes kard volt, így nem volt képes elég közel kerülni néhai kapitányához, aki folyamatosan ostromolta őt támadásaival. Az ifjú démon is jól látta ezt, s aggódott érte. Végül rájött, mivel tudna neki segítni.
- Hé, ugorj hátra!Leo reflexszerűen hallgatott a szavára, így most kicsivel távolabb került ellenfelétől esélyt adva a felkészülésre.
- Kapd el!Gerard előrántotta a szent mágiával átitatott kardját, az Archeust és odadobta neki. A tünde elkapta, majd mindkét kezében egy-egy pengével támadásba lendült. Volt kapitánya egy hatalmasat készült sújtani, de a két karddal együttesen sikerült a támadását hátrálás nélkül megfognia. Ekkor ellökte magától ellenfele pallosát, majd egy kardjával nagyot lendítve egy Force of Naturet indított útjára. A másik fél nem tudott mit tenni, hárítani kellett. Ekkor azonban rés nyílt a védelmén, így Leo a másik karddal egy másik Force of Naturet küldött egyenesen a mellkasába. Ellenfele ájultan esett össze, a csata az ő győzelmével zárult.
- Mostmár mehetünk – nyújtva a vissza társának a kardját.
- Helyes...tényleg, hogy is felejthettem el. Gerard D. Lawrenz, örvendek – azzal kezet nyújtott újdonsült társának.
- Én pedig Lia! Szintúgy.- Leo. Leo Brightleaf. Az őrző, aki egyszer megtalálja a szivárvány alját! – felelte, majd egy halvány mosolyt megeresztve kezet ráztak és elindultak a következő város felé.
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
).
), utána semennyi (szintén nem halmoz fel annyi tudást a szürke mindennapok alatt)
