Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 61

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 96

[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Vas. Márc. 27, 2016 4:39 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Húsvét, Krisztus feltámadása, a keresztények legnagyobb ünnepe mind az északi, mind a déli királyságban. Azonban felütötte a fejét egy szekta, amely úgy döntött, megváltoztatja a majd' kétezer éves szenthagyományt, az ünnepet saját istenük, egy hatalmas nyúl testében lakozó ősszellem tiszteletére szentelik, aki saját tojásaiban üzen híveinek. Ezért az szent három napon és húsvétvasárnap is vérrel áldoznak a nyúlszellemnek a Nebelwald határán, mind a közeli ember és sötét tünde lakosságból szedve áldozatokat. Meglepő módon mind Sixtus, mind von Himmelreich rövid lefolyású keresztes hadjáratot indított ellenük a szent ünnep bemocskolásáért, valamint a két tünde uralkodó és vérdíjat tűzött ki rájuk a gyilkosságok miatt. A játékosok feladata, hogy leszámoljanak a csekély számú fanatikus őrülttel és kultuszmesterükkel: egy igazi, élő wolpertingerrel.

Jutalom: 100 TP, 1000 váltó és egy különleges varázstárgy
Lehet közösen is alkotni, határidő péntek éjfél!


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Csüt. Márc. 31, 2016 7:01 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A sötét fák között fénylő bogarakként látszottak a kultisták fáklyái. A két vadász néhány összefonódott tüskés szederbokor mögött húzta meg magát, hogy felmérjék a terepet. Úgy számolták, hogy ha ketten akarnak végezni egy egész szektával, és kiszabadítani az esetleges életben maradt foglyokat, azt jól meg kell tervezniük.
- Sokan vannak. Legalább nyolcat hallok. – mormogta Reingard. A tünde mindig hajlamos volt megfeledkezni róla, hogy a vámpírnak mennyivel jobbak az érzékei éjszaka, mint neki, sőt, jobbak, mint amilyenek a lánynak akár nappal voltak. Pontosan ezért is jöttek éjszaka, hogy legalább ez a helyzeti előny az övék legyen, ráadásul, ha Lory alig látott, akkor biztos, hogy a kultisták sem fognak többet látni, ráadásul a két vadásznál még csak fényforrás sem volt, ami elárulhatta volna őket.
- Akkor szemtől szemben nincs esélyünk. Valahogy úgy kéne, mint a banditákat... Emlékszel még?
- Hogyne emlékeznék. - felelte fájdalmas fintorral, habár ez a sáltól nem látszott. Loreena felkuncogott. Mindketten pontosan emlékeztek arra, amikor egy csapat bandita majdnem agyonverte a vámpírt, ugyanakkor kiderült, hogy ők ketten kiválóan tudnak együtt dolgozni… De nem emlegették a megalázó részeket.
- Bocsánat. A lényeg hogy egyesével kilőhetünk, amennyit lehet, és ameddig nem látnak minket. A éjszaka most a mi oldalunkon van.
A lány a fejére húzta a csuklyáját, hogy az is többet takarjon belőle. A tünde köpeny nagy előnye volt, hogy az emberek még világosban sem látták, ha nem mozgott, sötétben pedig még annyira sem fogják.
- Menj előre, te jobban tájékozódsz az erdőben úgy, hogy ne kelts zajt. Majd lépek a nyomodban, míg lőtávba nem érünk.
- Mehetünk két oldalról is. Akkor hihetik, hogy sokan vagyunk, talán összezavarhatjuk őket...
- Rendben. – biccentett Rein, majd elindul félkörívesen közelítve meg a fényeket. Lory a másik irányból kerülte meg őket, nyilat illesztve az idegre, majd amikor talált egy elég közel lévő fát könnyedén felkapaszkodott rá, és elhelyezkedett az alsó ágak egyikén. A vámpír nyolcat hallott, de ezek közül a lány csak négyet látott, illetve egy hevenyészett fakunyhót, ami valószínűleg a szentélyük lehetett, vagy legalábbis találkahelyük. Persze az, hogy a felszínen mit látnak nem jelentett sokat, akár csak lejárat is lehetett valami barlangrendszerbe, vagy akármi… A Nebelwaldban sosem lehetett tudni. Mivel tudta mire kell figyelni, meghallotta a távolból a számszeríj felhúzásának jellegzetes hangját, minek következtében az egyik köpenyes a nyakához kapott és erőtlenül rogyott a földre. A lány elmosolyodott a csuklya alatt. Négy köpenyes két íjász ellen… Egyenlőtlen küzdelem, az ő javukra. Pont rálátott a szentély bejáratára és a mellette álló csuklyásra, így felhúzta az íját, pár másodpercig célzott, majd tüzelt… Az sötét alak összezuhant, és ekkor már a maradék kettő is tudta, hogy támadás alatt állnak. Sebesen fordultak a bejárat felé, hogy berohanjanak, közben a lány is leugrott a fáról, hogy utánuk lőjön, de Reingard újabb tövise előbb találja el a kettő közül az egyiket pont a lapockái között. A tünde is lő, de az ő áldozata előbb futott be a kis kunyhóba, így a nyila csupán az ajtófélfába fúródik bele. Ritkán téveszt, de ilyen körülmények között talán belefért. Az egyik halott kultista mellett még vígan lobogott a fáklyája, így inkább azt kapja föl könyedén.
- Szerinted van bent áldozat? Mert ha nincs, a legegyszerűbb az lenne, ha rájuk gyújtanánk ezt a tákolmányt.
- Nem tudom, de jobb lenne megbizonyosodni róla. Biztos van egy rés a deszkák között, amiből épült, talán egyikünk beláthat, míg a másikunk őrködik a bejáratnál.
- Te jobban látsz a sötétben. Őrködök én.
- Rendben.
A férfi körbefutotta az épületet, pár másodpercig nézelődött, és mire a lány egyet tudott fújni, már vissza is ért. Tényleg nem volt nagy, se csapdák se voltak se semmi… Bentről hallották egyedül a riadalmat, hogy mit kezdjenek velük, kimenni, és kinézni sem mert senki. Még szerencse, hogy nem tudták, hogy csak ketten vannak.
- Áldozatok vannak, de egyik sem él már. Azonban... valami mást is láttam bent... - vakarta meg a tarkóját a csuklyán keresztül a vámpír. Meglepően tanácstalannak tűnt, így a lány csak felvonta a szemöldökét.
- Olyat, ami megakadályozza a felgyújtást?
- Nos... Egy oltár van felállítva, rajta pedig... azt mondanám, egy wolpertinger.
- Egy mi? – a nevet sosem hallotta még így németül meg pláne nem, de mivel a férfi angolul nem tudott, ezért maradt a körülírás és a mutogatás.
- Egy nyúl, fácánszerű szárnyakkal, szarvakkal és agyarakkal.
- Apa ijesztgetett velük, amikor kislány voltam és éjszaka elkóboroltam az erdőben. Azt hittem azok csak mesében vannak. – csillan meg a felismerés a szemeiben. Szerette volna felgyújtani a házat, de így…
- Rein. Én akarok látni egy ilyet közelről, hát te? - vigyorodott el végül.
- A legritkább trófeámat nem fogom csak úgy felgyújtani. Úgy hiszem, jobb, ha tiszteletünket tesszük nála! - viszonozta a vigyort, majd felszerelte és betöltötte számszeríját, majd előre lépett. Még szerencse hogy katonák között és vadászok között aligha számított a jó modor, sem az, hogy illik a hölgyeket előre engedni… Bár amilyen távol Lory a hölgy fogalmától állt… Újabb nyilat illesztett az idegre, és belépett a vámpír után. Amint meglátott egy kisebb csoport kultistát, azonnal kilőtt egy szélmágiával erősített nyilat, így bár csak egyet talált el, legalább picit tudta hátráltatni a másik kettőt is, ameddig Reint lelőtte őket egy acéltövissel, majd három árnyéktűvel a többit… A tündének nem is hagyott semmit. Az oltáron pedig ott gubbasztott látszólag teljesen békésen a wolpertinger.
- Túl egyszerű. Vagy nagyon gyengék, vagy abban bíztak, hogy a wolpertinger megvédi őket.
- Kicsit csalódott is vagyok... - sóhajtott fel a lány. - Hagyhattál volna legalább még egyet nekem is.
Ez után sétált oda az oltáron ülő lényhez. Kedve lett volna a karjaiba venni és megszeretgetni, vagy hazavinni háziállatnak.
- Szia nyuszi! Szerinted támadni fog?
Még mielőtt a vámpír válaszolhatott volna, az állat megremegett majd kicsit odébb ült a helyéről, és egy tojás gurult le az oltárról egyenesen a vadász-páros lába elé.
- Egy... tojás? - Lory meglepetten vette fel a földről és alaposan megnézte. A sima sárgás mészhéjon szinte vakítónak tűnt a rúnák fehérsége, amik szinte az egész tojást beborították. Szöveg volt, egyértelműen, talán a wolpertinger akart velük ilyen módon kommunikálni. - Nézd, mintha rúnák lennének belekarcolva!
- Rúnák? - hitetlenkedett a vámpír. - El tudod olvasni?
- Nem. De szerintem megvan a reggelink. – tette el vidáman.
- Remek! Eleget láttál belőle? - töltötte be ismét a számszeríjat Reingard, és célzott vele a legendás bestia szemei közé, aki erre mintha értetlenül nézett volna vissza.
- Ja. Elég aranyos.
A wolpertinger az "aranyos" szóra kivicsorította borotva éles fogsorát és nekiugrott a két vadásznak. A vámpír azonnal lőtt, de célt tévesztett, és ösztönösen ugrott hátra a csattogó állkapocs elől, Lory pedig szinte azonnal pördülve rúgott az állat felé egy széllökéssel felerősítve. Csak eltéríteni szerette volna, de szegény kis állat azonnal nekicsapódott a kunyhó oldalának elég időt adva ezzel Reinnek, hogy egy árnyéknyíllal átlője a wolpertinger koponyáját.
- Egy Schwarzjäger mindig leteríti a prédáját! - mosolyodott el elégedetten. De akkor a tünde lány miért nem érezte ugyan ezt az elégedettséget?
- Már majdnem sajnálom szegényt. Azt nem értem, hogy hogyan tudtak ezek annyi embert és sötét tündét elrabolni?
- Jó kérdés. Lehet, hogy csapdákat állítottak. Ha itt végeztünk, nem ártana majd szétnézni. De előbb... - lépett oda a tetemhez előhúzva egy jókora vadászkést. - Kell nekem az a trófea!
- Vigyázz, ha van még benne tojás azt is eltehetjük reggelire. Vajon puhi? – odament ő is és megsimogatta a halott wolpertinger szőrét. Puhi volt. - Szólhatunk szerintem a sötét tündéknek, hogy nézzenek körbe csapdák után, azt már csak elintézi az őrségük... nem? – ha már az aprócska kis szektát nem tudták… Bár ezek után már azt is el tudta képzelni, hogy az egész csak egy ostoba vicc, és az áldozatok mind felbérelt színészek voltak, ahogyan a kultisták sem haltak meg igazából. Végülis nem nzétek a csuklya alá, hogy nem sima ghoulok-e. Egyszerűen… Kinézte volna Arminból, hogy ez a kis vicc az ajándéka az emberkirályságoknak húsvétra.
- Reméljük. Minden esetre... te kíváncsi vagy, milyen íze lehet? – kérdezte Rein gonosz vigyorral.
- Csak akkor ha tudsz főzni, mert nekem még sose volt fakanál a kezemben. - nevetett fel a lány. A tündék között a prédának egyetlen része sem mehetett kárba, így ez igaz volt a wolpertingerre is. A fejéből trófea lett ugyan, de miközben visszafelé haladtak a legközelebbi sötét tünde településre, felvetette a vámpírnak, hogy akár csinálhatna egy szép kesztyűt Elsareának a bestia szőréből. A nő minden bizonnyal értékelné az ilyen típusú kedvességet. Az este további részében a három vámpír viszonylagos békében ücsörgött a tábortűz körül, aminek a tetején egy nyárson vígan sült a mesék egy legendás lénye, alatta pedig a rúnás tojásból készült meglepően nagy adag rántotta…



A hozzászólást Loreena Wildwind összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 01, 2016 10:26 pm-kor.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

3Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Csüt. Márc. 31, 2016 10:12 pm

A vizet hordtam be, amikor megláttam, hogy az atya lova ki van kötve az istállónál, így szinte futva tettem meg az utolsó vödrökkel az utat, majd a konyhában lecsapva, már száguldottam is fel a lépcsőkön, hogy elújságolhassam a hírt. Ilyet még a nagy inkvizítor sem hallhatott minden nap és biztos voltam benne, hogy egy perc habozás nélkül útnak indul......velem együtt.
- Atyám! Atyám! A pápa őszentsége ......azonnal le akar számolni.....van egy szekta....valami nyúlistent imádnak torz erkölcsükben......áldoznak....vért és Nebelwald-ban vannak, és azonnal le kell számolni velük, megszentségtelenítették a Húsvétot, megölnek mindenkit, hogy így imádják és......-elfulladok a rohanástól, ezért lihegve elhallgatok, míg nagy kortyokban szedem a levegőt, de közben is sürgetően nézek az atyára.
- Lassíts, fiam, - fordul felém az inkvizítor, még poros úti ruhában, meglepetten, - mert egy szavadat sem értem. Szép sorjában! – int nyugalomra.
Tudom, hogy nem szereti a Mesterem, ha nem fejezem ki magam érthetően és magam is éreztem, hogy ez nem igazán volt az, ezért még veszek pár mélyebb lélegzetet, aztán próbálom összeszedni azt, amit a rendfőnök is elmondott.
- Van egy szekta Nebelwald határában, akik szent három napon és húsvétvasárnap is vérrel áldoznak valami hatalmas nyúlszellemnek, embereket és sötét tündéket áldozva. Sixtus pápa keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, mindenki kötelessége leszámolni ezekkel a fanatikusokkal és a kultuszmesterükkel, valami wolpertingerrel. - mondom el, most már talán érthetőbben, habár még mindig nagyon izgatottan. - Azt mondta a püspök úr, hogy én is mehetek, ugye mehetek? - nézek rá könyörgő szemekkel és most nyoma sincs a szokott viselkedésemnek.
Fürkésző tekintetem nem téveszti szem elől az atya arcán átsuhanó kételyt és bár nem örülök,, hogy szavaim nem győzték meg, valahol megértem, hiszen a bejelentéskor majdnem mindenki így volt vele. Én még sohasem hallottam erről a micsodáról és képzeletem szárnyai máris olyan utakra repítenek.......
- Ha kötelesség, hát kötelesség. Kapd a csizmád, a vadásztőröd meg a köpenyed, s irány az istálló, egy-kettő! – dörzsöli meg a szemét az atya és csodálom fegyelmezettségét, hogy még csak fel sem sóhajt, pedig még le sem ülhetett, máris kellhet útra megint.
- Hogy mit? Atya......nekem nincs.....vadásztőröm.... - próbálom finoman figyelmeztetni egy pár hökkent pillanat után, amiben a felvillanó vigyorom olvad le lassan, és ami arra lenne válasz hogy elvisz magával.......
- Nincs-e? – vonja meg a vállát az atya könnyedén. - Sebaj. Azért csak szedd a holmid. A lovadnál várlak!
Úgy látszik, közben erre az atya is rájön, így csak bólintok és már iramodok is, hogy meg ne gondolja magát.
A szobámban előkapom az úti felszerelésemet, hiszen ilyenkor a vaskos köntös nem a legcélszerűbb és ekkor esik ki a tőr a köpenyemből.
(Frissen kovácsolt acélból való tőr, fekete marhabőr tokban - a nyele nebelwaldi vasfa. Sötételf munka, bár a sötételf fegyverekhez képest kissé robosztusabb, mivel nem harcra szánták., ilyesmi http://p.globalsources.com/IMAGES/PDT/B1063474265/Hunting-knife.jpg )
Először értetlenül meredek rá, azt gondolva valaki rám akarván kenni valamit rejtette el, aztán felvillannak Mesterem szavai és vidáman kiáltva kapom fel. Kivonva a tokjából nézem és forgatom, vagdalkozom vele és repülni tudnék a boldogságtól. Számomra akkor is gyönyörű darab lenne, ha fából volna, de még láthatóan értékes darab is.
Egy idő után észbe kapok, hogy az atya vár engem és gyorsan az övembe tűzve a buzogány mellé, kapkodom a lábam lefelé az istállóhoz.
- Az enyém? Egészen az enyém? Ugye tőled kaptam? - kiáltom már, ahogy meglátom és sokszor morcos képemen, most ragyogó mosoly ül. - Nagyon szép. Köszönöm. - hadarom most is, mert annyi minden jár az eszemben.
- A tiéd. Kösd csak föl, ha úgy érzed. – hagyja jóvá az atya biccentése a tényt, egy enyhe mosollyal, látva a lelkesedésemet. - De vésd az eszedbe, hogy az igazi fegyverhez felelősség is jár! Csak akkor viseld, ha el is bírod, s ha a Katedrálisban képes vagy letenni. Tied a döntés. – ugrik nyeregbe.
- Tudom, hogy kardra vágysz, de arra még nem értél meg. A vadászat más, de nem alacsonyabb rendű. Viseld a tőr gondját rendesen, és öregkorodban is ugyanúgy fog szolgálni, ahogy ma.
Most az egyszer nem érdekel a "prédikáció", mert el vagyok varázsolva és végül is valahol az én érdekemet is szolgálja. Azért néha még hajlandó vagyok tudomásul venni, hogy nem ellenem esküdött össze a világ és a rendház, meg az atya sem csak szórakozásból egrecíroztat. Ez az egyik ritka pillanatok egyike!
Tényleg nem könnyű darab, de nem ez az, ami visszatart attól, hogy magammal vigyem, hanem mert félek, hogy elveszítem. Életem első ajándéka és sosem bocsátanám meg, ha ez megtörténne.
Hallom, hogy az atya elindul és már a kapu felé tart mire döntésre jutok és beszaladva elrejtem a tőrt a szobámban.
Aztán rohamban felülök a lovam hátára és trappolok az inkvizítor után, még időben beérve.
Utunk során elég sok információt összegyűjt még az atya, mikor itt-ott megpihenünk, eléggé lázban tartják az események a környéket, főleg, ahogy egyre jobban közeledünk.
A szóbeszéd után nem is olyan nehéz megtalálni az erdőt, ahol állítólag a szekta tevékenykedik, na de hogy csalogassuk elő őket? Szeretném, ha az atya úgy érezné érdemes volt elhoznia, így sokat töröm a fejem, hogy előálljak valamivel, bár biztos vagyok benne, hogy neki már kész terve van.
- Nagy ez az erdő a keresgéléshez, na meg addig is veszélyben lehetnek mások, mi lenne, ha gyalog előre mennék kicsit is úgy tennék, mintha eltévedtem volna? Állítólag sok sötét elfet kaptak már el, lehet, hogy jó csali lennék és ha megjelennek lecsaphatnánk rájuk. - adom elő a tervemet nem sok bizodalommal, de reménykedve, hogy nem nevet ki.
- Bizonyosan ez a falu van soron; nem akarom, hogy túl sokba botoljunk. Kettesével portyáznak, ez szinte biztos. Eridj a kúthoz a falu szélére, s kezdd el a lovad itatni-csutakolni! ne csavarogj el messze az erdőbe, mert ha túl sokan vannak, rajtaveszthetünk. Beszéltem a fogadó vadászával, aki szarvasra, őzre les ilyentájt errefelé. Segíteni fog: nagypénteken az ő unokahúgát próbálták meg elhurcolni elsőnek.
- Jó, már megyek is, de mi legyen, ha megjelennek? Megöljük őket? Akkor, hogy találjuk meg a többit? - nézek rá, de már lelkes vagyok, hiszen kis változtatással, de elfogadhatónak találta az ötletemet.
- Dehogy! - mosolyog a bajsza alatt az atya. - Alfonz lelövi az egyiket, én pedig kiszedem a másikból, merre vannak. Aztán beöltözünk, és elviszünk téged hozzájuk.
A terv második fele izgalmasnak hangzik, de az elsőre csalódottan biggyed le a szám, mert nem rám, hanem egy vadászra bízza a feladatot, de most jobbnak látom befogni a szám, mert a végén, még a vadászt viszi magával az atya és engem meg itt hagy.
- Én is elbírnék velük, csal valami bolond bálványimádók. - morgom azért a bajuszom alatt, de már megyek is a kúthoz és teszem, amivel megbíztak, de közben hegyezem a fülem is.
- Elbírnál, de kötve hiszem, hogy közülünk bárki is a kedvükre való, zsenge véráldozat volna – jegyzi meg már egészen vidáman az atya.
Alfonz-t, a vadász, azonban nem lehet nem kedvelni, pedig, hogy rá bízza az atya a feladatot, akarnám. De úgy fog kezet velem, mintha én is felnőtt lennék és úgy is beszél, ezzel sokat lendített a dolgon.
Miután az atya és ő elbújnak, szándékosan háttal állok az erdőnek, hogy ezzel is bátorítsam a rosszban sántikálókat. Egy idő után, már mindenhová elkívánom őket viszont, hogy jöhetnének már.
Aztán jönnek! Érzékeny fülem persze már előbb meghallja őket, de hagyom, hogy rám vessék magukat.....legalábbis megpróbálják.
A kezemben a buzogányommal fordulok meg, harcra készen, ha esetleg nem úgy alakulnának a dolgok, ahogy tervezte az atya, de nincs szükség a fegyveremre. Az egyik alak már a földön rúgja az utolsókat egy nyíllal a nyakában, a másik meg nem lehet ellenfele mesteremnek.
Hamarosan már a kezei között vonaglik tőrétől megfosztva, jajongva.
Ismerem az atyát, tudom, hogy nem sok kell és mindent tudni fogunk, amit a fickó tud.
- Akkor most én leszek a....zsákmány? - kérdezem izgatottan, ahogy bevégeztetett.
- Te bizony! Hallottad, a rejtekhelyük a második tisztáson van, nyugatra, a Nebelwald belseje felé; ahol sok a kő meg alatta az üreg, s a kis bestia kedvére bujkálhat, meg fészkelhet. A főpapjuk egy kerge félelf. Őt élve akarom. – jelenti ki Norven atya határozottan, majd megköti a kezem, de úgy, hogy bármikor kiszabadulhatok. - Indulás.
A szívem hevesen dobog, ahogy elindulok, mert most jön majd csak az igazi haddelhadd és most már én sem maradok ki belőle, mert valószínűleg a rejtekhelyükön akad belőlük több is.
- Szerinted atyám, az az izé, az a wolpertinger, tényleg létezik? Láttál már ilyet? - suttogom menet közben, de aztán már többet nem kérdezek, mert nem akarom lebuktatni magunkat. Minél később veszik észre a csapdát, annál jobb.
- Csak döglöttet. A határmenti Agancsos Nyúl fogadóban van vagy három is, kitömve. Legtöbbjüket megrágták már a molyok. A tulaj dédapja ejtette el őket állítólag, de nem vettem szemügyre egyiket sem. Összefércelt kontárkodás is lehetett éppen. – hallatszik az atya mormoló hangja, ő sem beszél hangosan, aztán csendbe is burkolózik, úgy figyel.
Ahogy a közelbe érünk, megmozgatom a kezem, hogy érezzem, hamar ki tudom majd szabadítani, ha kell, aztán beballagok a tisztásra a sarkamban az atyával és a vadásszal, akik mélyen beburkolóznak a köpenyekbe.
- Hová hoztatok? Engedjetek el! - kezdek hangosan kiáltozni, hogy növeljem a bizalmát, az ott álló alakoknak, akik szerencsére csak hárman vannak.
Nem beszéltük meg, de engedelmesen térdre hullok, ahogy a lökést megérzem a hátamon, mert biztos célja van ezzel a sokat tapasztalt mesteremnek, aztán már arra is rájövök, hogy mi, de akkorra már csak az eszement tünde van talpon, akinek a fején olyan nevetséges az az agancsos korona, hogy kuncognom támad tőle. Na persze az a sarló is elég nevetséges a kezében az atya kardjával és a vadász íjával szemben.
És persze nem számol velem, aki kiesik most a látómezejéből, hiszen a két felnőttre koncentrál, így van időm, hogy jókorát húzzak a térdére a buzogányommal, az pont kézre esik.
Leizzadok, amikor a röhejesnek tartott sarló alig kerüli el a fejemet, szinte a fülemen érzem a suhanása szelét, de pillanatokkal később már egy gurulással kikerülök a hatóköréből, ráadásul a nehéz buzogány - nem hiába a sok edzés - telibe találja a félelf térdét, aki nem hiszem, hogy így messzire jutna, különben is már ott is terem az atya mellette.
Ekkor veszem észre a .....lényt. Azt a hosszú fülű, fácánszárnyú kis korcsot, aki egy szikla tetején őzagancsos fejét és füleit felszegve néz és fülel, apró, de valószínűtlenül megnyúlt és hegyes szemfogairól nyál csepeg. Nem is kétséges, hogy a vérszagra gerjed.
Egy pillanatra megdermedek, aztán pár megfagyott pillanatig egymásra meredünk.
- Ezt a....valamit imádják? - horkanok fel inkább magamnak téve föl a kérdést, mert nehezen hiszem el.
Hamar rájövök, hogy mind az atya, mind a vadász mással van elfoglalva és talán nem is baj, hiszen ezzel az összegyúrt vakarccsal talán magam is elboldogulok.
Még mindig nehezen hiszem el, hogy ez lenne az a félelmetes wolpertinger, de azért habozás nélkül rávetem magam, hogy magam alá gyűrjem. Szerintem a puszta súlyom is elég, hogy elpatkoljon.
Éééééés, nem, hogy megijedne.....nem! Felém szegezi agancsokkal ékített nyúlfejét és hegyes agyarait meresztgetve nekem ront, amire azért megtorpan a rohamom, mert őszintén szólva nem számítottam rá, hogy egy baknyúl méretű „állat” nekem jön. Ösztönösen rúgok csizmás lábammal a félig ugró, félig repülő lény irányába, ahogy a hamis kutyákba rúg az ember a falu határában.
Remélhetőleg eltalálom, de már a buzogánnyal is eleget gyakoroltam, hogy a kezem magától mozduljon a lábam után, nagyot sózva a dög fejére.
- Elf vér kell mocsok, akkor nyald fel! - fűzöm hozzá felszisszenve.
El sem hiszem, hogy sikerül, mert ez a szörnyeteg még utolsó pillanatban beleakaszkodik a csizmámba és, ha nem kaptam volna egy újat, mióta néha elkísérem az atyát, akkor most biztos üvöltve markolászhatnám a lábamat. De talán pont ezért is találom el talán jó helyen, mert belém akad. Jókorát csattan a buzogány és a lény agancsa gallyként törik ketté szarva csomóinál, a wolpertinger pedig a lábam elé zuhan szédülten. Él még és én harctól pezsgő vérrel, győzedelmesen emelem egy végső ütésre a fegyverem, de ekkor megjelenik az atya és fülön csípve a dögjét, eltünteti egy zsákban.
- Szép munka, fiam. Egyben vagy? – kérdezi fürkészve rám nézve.
- Igen. - bólintok leeresztve a kezem egy fintorral. - De azt hittem ez a ......lény.....nagyobb......valami hatalmas ....valami démoni......de ez...... - mutatok a mozgolódó zsákra. - Hogy bolondíthatott meg ennyi embert.
Ekkor jut eszembe, hogy mintha láttam volna egy elf lányt is.
- Mindenki jól van? - lesek körbe.
- Elképzelésem sincs. A tévelygésnek sok formája van... most viszont úgy hiszem, Augustinus rendfőnök vendégünk egy vacsorára holnap. – jegyzi meg sokat mondóan Norven atya, majd letörli a kardját és elteszi. - Hát ennyi. Ezt a kettőt magunkkal visszük haza. Ott megkapják, amit a Húsvét meggyalázásáért érdemelnek.
Némi késéssel, de én is elvigyorodom, ahogy az atyára nézek, hiszen végül is mindegy, a feladatot teljesítettük és a fanatikusok az imádatuk tárgyával együtt kerülnek a pokolra. Ki előbb, ki utóbb. Bár az utóbbiakat, nem irigylem.
A vadász és vele az elf leány is megjelenik kissé még könnyes szemmel, hálálkodva.
- A rendfőnök és a pápa őszentsége is biztos örül majd. - segítek a mesteremnek, de félig-meddig már gondolatban a Katedrálisban járok az új tőrömnél, miközben a hátamra veszem a zsákot, amit azért előtte jól megpaskolgatok ököllel, hogy lakója ne nagyon ugráljon útközben.
- Meglátjuk, ha hazaértünk. – állítja talpra az inkvizítor a foglyát. - Alfonz, jöjjön velünk, ha kedve tartja. Szívesen látjuk a Katedrálisban áldásra és ebédre. – teszi még hozzá.
- Kár, hogy letört az agancsa, jól mutatott volna a szoba falán. – sajnálkozom már menet közben.
- A koponyája talán lekerül a kamrákba. Ki tudja.
Az én szobámban biztos jobban mutatna, mint a dohos pincében, de ezt a véleményemet most bölcsen megtartom magamnak. Ott van nekem a tőr…..

Felhasználó profiljának megtekintése

4Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Pént. Ápr. 01, 2016 7:58 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Igencsak ki kellett lépnem, hogy időben hazaérjek.
Az utak zsúfoltak voltak az ilyenkor megszokott vásározni és ünnepelni igykevőktől: az emberek családostul, ökröstül-szekerestül cihelődtek fel, hogy a húsvéti misére odaérjenek a legközelebbi templomba, vagy a Főváros katedrálisába, de még a pápa színe elé is. Egész Észak felbolydult, s nagy buzgalmukban az ország szedett-vedett földútjait a népek igencsak feldúlták. Ragacsos dágvánnyá változtak a keskeny ösvények, ahol a szemfülesebbje levágta a széles útkanyarokat, de nem úszták meg a széles, rövid kőhidakra vezető döngölt emelkedők sem. Egyedül a kikövezett főutcák maradtak valamelyest épek, s még én is - noha mindet ismerem a királyágnak ezen a felén - meg kellett álljak a Katedrális udvarán, hogy a kapusház ügyeletese durva drótkeféjével megszabadítson a csizmámra meg a sarkantyúmra gyűlt agyagos sártól. A lovamat már szemügyre sem veszem, amint leszállok, csak megveregetem a nyakát, amire sárgás agyagpor száll fel a szőréből. Ráfér egy alapos csutakolás.
De legalább ragyogó napsütés fogad idehaza.

Fürgén iramodom fel a lépcsőkön a szobám felé: egy dézsa forró víz hívogató képe furakszik a fejembe és friss kenyér illata... Holnap véget ér a nagyböjt, és én, hosszú évek óta először az idén, itthon leszek.
- Atyám! Atyám! - szakítja félbe a gondolatot egy hang, s hozzá oly ismerős trappolás társul a visszhangos folyosón. Jozef fordul be a sarkon, rohanvást, aztán kalimpálva lefékez előttem. Csak úgy dől belőle a szó.
- A pápa őszentsége... azonnal le akar számolni... van egy szekta... valami nyúlistent imádnak torz erkölcsükben... áldoznak... vért és Nebelwaldban vannak, és azonnal le kell számolni velük, megszentségtelenítették a Húsvétot, megölnek mindenkit, hogy így imádják és...
Itt elfogy a lélegzete, s ő sietős szuszogással, lihegve támaszkodik meg a térdén, hosszú fehér tincsei alól nézve fel rám. A tekintete csupa sürgetés. És esküdni mernék, hogy mióta nem láttam, magasabb lett.
Felvonom a szemöldököm. Nyúlszellem? Vér? Sixtus pápa?
- Lassíts, fiam - emelem fel a kezem, hogy megállítsam a hadarásban -, mert egy szavadat sem értem. Szép sorjában!
Jozef összpontosít, és az arcára némi önfegyelem ül ki. Ez is új szerzemény; talán azzal az egyhüvelyknyi nyúlással karöltve érkezett.
- Van egy szekta Nebelwald határában, akik a szent három napon és Húsvétvasárnap is vérrel áldoznak valami hatalmas nyúlszellemnek - feleli aztán, ezúttal jóval érthetőbben. - Embereket és sötét tündéket áldoznak. Sixtus pápa keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, mindenki kötelessége leszámolni ezekkel a fanatikusokkal és a kultuszmesterükkel, valami wolpertingerrel.
Wolpertinger! Gyerekkorom óta most hallok először ilyen lényről. Őfelsége solymásza kint gyakorlatoztatta a vadászlovait a Főváros mellett, s mivel sohasem mulasztottam volna el egy alkalmat, hogy az övéiket összemérjem a sajátommal - homoksárga szőrű poroszka csődöröm volt akkor, alig hároméves, de biztosabban ugrott, mint bármelyik az övéi közül -, én magam is ott tébláboltam naphosszat. Akkor dicsekedett el nekem a tanítványa: azóta tudom, hogy Wolfgang Weber, aki azóta már átvette mestere helyét az udvari solymászkörutak vezetőjeként, tizenhat évesen párban fogott wolpertingert Einburgtól négy mérföldnyire. Karvallyal.
A fiam kis szünetet tart, de a szeme ugyanúgy ragyog, mint először.
- Azt mondta a püspök úr, hogy én is mehetek - néz fel rám kérlelőn, sutba dobva általános nyegleségét. - Ugye mehetek?

Végigmérem őt kedvtelve: növésnek indult kétségtelenül, s bár az álla meg az alakja még nem szögletesedett meg, már látszik, hogy nemsokára sokat fog változni, s mintha a hangja is kevésbé csúszkálna a magasságok között, mint ahogy emlékeztem. Tizennégy esztendős, maholnap el akartam vinni vadászni; ha már az Úr így hozta, mezei nyúl helyett megteszi első zsákmánynak ez a kis korcs is.
Megdörzsölöm a szemem, kiverve a fejemből a kenyeret meg a vizesdézsát.
- Ha kötelesség, hát kötelesség - adom be a derekam, meglepően fegyelmezetten. - Kapd a csizmád, a vadásztőröd meg a köpenyed, s irány az istálló, egy-kettő!
- Hogy mit? Atya... nekem nincs... vadásztőröm - hebegi tanácstalanul Jozef; zavart látok az örömtől felragyogó képén, és el kell fojtanom egy vigyort válaszul.
- Nincs-e? – rántom meg a vállam aztán. - Sebaj. Azért csak szedd a holmid. A lovadnál várlak!
Tíz percbe sem telik, és ujjongva ront be az istállóba: ha valamiben, hát az effélében megbízható a körletfelelős Frank testvér, s ha az ember megbízza valamivel, képes anélkül végrehajtani, hogy elkotyogná vagy elszúrná valahol. A kölyök holmijába mindenesetre sikeresen becsempészte az ajándékát.
- Az enyém? Egészen az enyém? Ugye tőled kaptam? - kiáltozza Jozef boldogan, és látszik, hogy majd' szétveti a büszkeség. - Nagyon szép. Köszönöm.
- A tiéd. Kösd csak föl, ha úgy érzed – hagyom rá, megtoldva a megjegyzést egy félmosollyal. Aztán intek neki, a körülményekhez mérve szigorúan. - De vésd az eszedbe, hogy az igazi fegyverhez felelősség is jár! Csak akkor viseld, ha el is bírod, s ha a Katedrálisban képes vagy letenni. Tied a döntés.
Felmászom a nyeregbe, egy utolsó pillantást vetve rá.
- Tudom, hogy kardra vágysz, de arra még nem értél meg. A vadászat más, de nem alacsonyabb rendű. Viseld a tőr gondját rendesen, és öregkorodban is ugyanúgy fog szolgálni, ahogy ma.
Hagyom, hogy a hallottakat eméssze, s kiléptetek: kap öt percet, hogy döntésre jusson, azután elindulok. Felismerheti a patadübörgést, s ha késve is, de legkésőbb a kapusházon túl beérhet: így történik végül, csatlakozik hozzám könnyű vágtában hamar - én nem faggatom, ő pedig nem dörgöli az orrom alá, hogyan határozott.

Meglehetősen jól haladunk ahhoz képest, hogy az utak továbbra is az ilyenkor szokásos mocsarak: a fogadók átmenő forgalmuk csökkenésével - hisz' már mindenki elért oda, ahová Húsvétra igyekezett - nagyon is szívesen látnak bennünket egy kupa felvizezett sörre és néhány szelet kenyérre, a kérdezősködésem pedig még sohasem ütközött ennyire kevés akadályba. A világ legkönnyebb dolga megtudni, hogy a környező falvak közül majdnem mind szenvedett már el veszteséget az emberrablások miatt: a következő, legközelebb esőben állunk meg hát, hogy elcsípjük azokat, akik a wolpertinger mai betevőjéért jönnek.
Úgy illik végső soron, hogy ma mindenki koplaljék.
- Nagy ez az erdő a keresgéléshez, na meg addig is veszélyben lehetnek mások - fog bele Jozef, ahogy megérkeztünk s mindketten bejártuk a falu ránk eső felét. - Mi lenne, ha gyalog előre mennék kicsit, és úgy tennék, mintha eltévedtem volna? Állítólag sok sötételfet kaptak már el, lehet, hogy jó csali lennék... és ha megjelennek, lecsaphatnánk rájuk.
Tűnődve hallgatom. Hol szedhette fel ezt a felnőttes stílust? A célnak azonban sokkal jobban megfelel, mint a korábbi duzzogása.
- Bizonyosan ez a falu van soron - felelem végül. - Nem akarom, hogy túl sokukba botoljunk. Kettesével portyáznak, ez szinte biztos. Eridj a kúthoz a falu szélére, s kezdd el a lovad itatni-csutakolni! Ne csavarogj el messze az erdőbe, mert ha túl sokan vannak, rajtaveszthetünk. Beszéltem a fogadó vadászával, aki szarvasra, őzre les ilyentájt errefelé. Segíteni fog: nagypénteken az ő unokahúgát próbálták meg elhurcolni elsőnek.
- Jó, már megyek is, de mi legyen, ha megjelennek? Megöljük őket? Akkor... hogy találjuk meg a többit?
- Dehogy...! - somolygok rá a kupám felett. - Alfonz lelövi az egyiket, én pedig kiszedem a másikból, merre vannak. Aztán beöltözünk, és elviszünk téged hozzájuk.
- Én is elbírnék velük, csak valami bolond bálványimádók - morogja a kölyök a bajsza alatt, de nem várat azért, s hogy szedelődzködik is, vígan koppantom le az asztalra a kupámat.
- Elbírnál éppen, de kötve hiszem, hogy közülünk bárki is a kedvükre való, zsenge véráldozat volna – jegyzem meg, s még egy hosszú, ráérős nyújtózkodásra hagyokidőt magamnak, mielőtt talpra kászálódnék, s odakint magunkhoz inteném a vadászt. Jozef arcán látszik, elszánta magát, hogy nem fogja kedvelni a férfit, s az elhatározása mellett ki is tart, amíg az kezet nem ráz vele barátságosan: a tanítványom kormos képén összetéveszthetetlen az elégedettség, amiért ilyen férfias üdvözlésben részesült, s úgy látom az enyhülő kamaszképén, hogy meg lett vásárolva kilójára.
Annál könnyebb lesz mielőbb a feladat végére érni.

Számítottam rá, hogy soká fog tartani, mégis grimaszolnom kell, ahogy a térdem a hosszas, egyenletes terhelés ellen tiltakozik a végére: a gyerek keze is elfagyott eddigre a kútvízben, úgy képzelem, mert egyre tovább nyugtatja a ló meleg bőrén inkább. Apró, kellemetlen szuszogás szakítja meg a kezdeti néma csendet párszor, s már éppen morogva váltanék súlyt a jobb lábamról a balra, amikor a motoszkálás megkezdődik a sűrű, elfajzott aljnövényzetben, alig negyven yardra tőlünk, s úgy tízre Jozeftől.
Nem váratnak immár soká, ketten rontanak elő a Nebelwaldból csuklyás köpenyben, s a fiú buzogányostul pördül meg, feleslegesen. Alfonz kitűnő íjász, erről tanúskodik a holttest, amelynek arcából kőrisfa nyílvessző mered a rohamosan sötétülő ég felé: a másik kellemetlen szögben vágja állkapocsszegletét a könyökömbe, s mire észhez térhetne, már elegánsat csavartam a gallérján, gégéjére szorítva az anyagot.
Szerencsétlenségére késsel indult portyázni, s most megkóstolhatja a saját pengéje élét egy kissé: két porcba kerül a füléről, de hamar eldalolja, merre találom az urát.
Oldalról szúrom a kést a nyakába végül, a gégéje mellett, felhorzsolva azt, s a földre taszítom, ki sem húzva belőle a fegyvert. Hadd fúljon a tulajdon vérébe. Jozef csak egy röpke pillantásra méltatja a testet, aztán felnéz rám.
- Akkor most én leszek a... zsákmány? - kérdezi izgatottan.
- Te bizony! - biccentek elégedetten. - Hallottad, a rejtekhelyük a második tisztáson van, nyugatra, a Nebelwald belseje felé, ahol sok a kő meg alatta az üreg, s a kis bestia kedvére bujkálhat meg fészkelhet. A főpapjuk egy kerge félelf. Őt élve akarom.
Kötelet oldozok le a fickó derekáról, s gyakorlottan hurkolom a fiú két kezét félszorító-nyolcasba vele. A hegyvidéken élők ereszkedésre használják ezt a csomót; erősen kell húzni, de úgy könnyedén ad kötélhosszt. Balszerencséje, hogy mindössze egyetlen mozdulat választja el a tökéletesen rögzítő szorítónyolcastól; kívülről úgy is néz ki, mint amaz. Biccentek Alfonznak.
- Indulás.

Csendben lépkedünk az erdőn; nem kedvelem a Nebelwaldot, s bár a kultusz elmebetegei nem igazán rémítenek meg, a sötételfek fái annál komorabban hajlanak fölénk. A Nap rohamosan süllyed a horizont alá, s a sötét rengeteg sűrűsödő homálya még így is összeborzaszt.
- Szerinted atyám, az az izé, az a wolpertinger, tényleg létezik? - suttogja Jozef, ahogy átvágunk az első tisztáson. - Láttál már ilyet?
- Csak döglöttet - dünnyögöm szórakozottan, a durva törzsek alkotta vad tájat kémlelve. Nem szeretek itt lenni. - A határmenti Agancsos Nyúl fogadóban van vagy három is, kitömve. Legtöbbjüket megrágták már a molyok. A tulaj dédapja ejtette el őket állítólag, de nem vettem szemügyre egyiket sem. Összefércelt kontárkodás is lehetett éppen.
A szentségtelen rituáléra kijelölt hely messzebb esik a falutól, mint képzeltem: jó fertályóráig tart a hallgatás, hanem a második tisztásra már pislákoló fények vezetnek bennünket: fáklyák azok, s az általuk alkotott körben hárman állnak. Két hozzánk hasonló alak, csuklyában meg egy félvér, a fején agancsos koronával.
Nyilván a főpap.
- Hová hoztatok? - rándul meg Jozef. - Engedjetek el!
Eléjük érve megtorpanok, aztán nagyot taszítok a gyereken a lapockái közt, hogy térdre essen s a két pribéknek le kelljen hajlania érte: akkor kardot rántok, a vadász meg kést, és egyszerre támadunk. Esélyük sincs: még látom az áldozatom meglepetten elkerekedő szemét, aztán a kardom eltalálja az állán, s egészen a homlokáig végighasítja az arcát középen, olyan erővel, hogy érzem az arckoponya csontjainak ellenállását. A koronás félelf sivalkodni kezd éktelen dühében, s jókora sarlót ránt elő a kő alól, amely mellett áll.
Macskaként rugaszkodom el, egyenesen helyből, mert Jozefet célozza meg, de a fiú se rest, s előrevetődve akkorát sújt a férfi térdére a buzogányával, hogy az fülsértőn üvöltve esik térdre. Mellette termek rögtön, s csak egy mozdulat kell, hogy a kardom gombjával lesújtsak a halántékára: ismerős, de nem túl bántó koppanás, s a félver lehanyatlik a lábam elé.
Nincs időm felpillantani, mert a hátam mögött felkiált Alfonz, és nekem elég egy pillantás, hogy rájöjjek, miért.
Két újabb eszelős tűnik fel a körön kívül, markukban megszeppent, könnyes arcú sötételf kamaszlány vergődik: rekedtes kamaszhangján vadul sziszeg, sarka alig pár hüvelyknyire kerüli el fogvatartói lábszárát, azok mégis nekihevülten hurcolják a szikla elé.
Mire ráébrednek, hogy valami nincs rendben Alfonz már a nyakukon van a vadászkésével, én pedig félúton feléjük. Könnyedén ragadom meg bal kézzel a jobbját, a kardom markolatát a tenyerébe nyomom: ahogy ösztönösen rámarkol, nagyot rántok a karján magam felé s kecsesen fordulok át a könyöke alatt, megcsavarva válltól ujjpercig minden ízületét. Egy gyors, kemény rántás felfelé eltöri a könyökét, aztán megmarkolom az ujjait, s a kardot visszakézből, a maga markával döföm a hátába a derekam mellett. Hátával a hátamnak támaszkodik, görcsös nyögésekkel: pár megdermedt pillanat, s ellépek, hogy engedhessem a földre hanyatlani.

Csattanás vonja magára a figyelmemet: felvetem a fejem, s nem mást látok, mint Jozefet, ahogy a gömbölyű sziklán, kövér telihold előtt a wolpertingerrel birkózik. A kis beste - nem olyan kicsi az, jól megtermett baknyúl méretű lehet - harapni óhajthatott, mert agyarai a fiú csizmatalpában ragadtak: ezt használja ki a kölyök éppen, s vérmes harci kiltással olyat sóz nemes zsákmánya fejére, hogy nyomban kettétőri a pompás őzagancs-pár jobb felét. A bundás kis szörnyeteg fájdalmában rángatózik és makog egy utolsót, azután elernyed: pihegése elárulja, hogy nem esett igazán komoly baja, ámde a nyulak elkábításának ősi módja - a nyakszirtre mért határozott csapás - nála is ugyanúgy beválik, mint mezei pajtásainál.
Elégedetten markolom meg a fülét, mielőtt a fiú agyonüthetné, s a sötételf lány fejéről lehúzott, zsinóros vászonzsákba ejtem. Jó nehéz.
- Szép munka, fiam - jegyzem meg derűsen. Bár minden káromló szektával ilyen egyszerű volna elbánni...! - Egyben vagy?
- Igen - grimaszolja ő. - De azt hittem ez a... lény... nagyobb. Valami hatalmas... valami démoni... de ez... Hogy bolondíthatott meg ennyi embert? - a fejét vakarja tétován és ettől egy kicsit megint gyereknek látszik. - Mindenki jól van?
Biccentek, aztán megrántom a vállam.
- Elképzelésem sincs. A tévelygésnek sok formája van... most viszont úgy hiszem, Augustinus rendfőnök vendégünk egy vacsorára holnap.
A zsákot a fiú kezébe nyomom, aztán a kardom a köpeny szélébe törlöm, amelyet azóta sem vetettem le.
- Hát ennyi. Ezt a kettőt magunkkal visszük haza. Ott megkapják, amit a Húsvét meggyalázásáért érdemelnek.
Jozef vigyora egészen eddig késett, de most utoléri őt. Gyakorlottan kötözöm meg az agancsos fejű félvért, aztán a lábára lépve talpra rántom.
- A rendfőnök és a pápa őszentsége is biztos örül majd - jegyzi meg jozef, lendületeset öklözve a zsákba, mielőtt a vállára venné.
Csa egyszer üss azokba a csorba szarvakba, fiam, és lesz itt szitkozódás! De ezegyszer megússza.
- Meglátjuk, ha hazaértünk – szólok, majd a lány vállát megveregető vadász felé fordulok. - Alfonz, jöjjön velünk, ha kedve tartja. Szívesen látjuk a Katedrálisban áldásra... és ebédre.
A férfi jókedvűen biccent, s megindulunk a falu felé.
- Kár, hogy letört az agancsa - sóhajt fel egyszerre Jozef, akiben nagy sokára feltámadt a vadászhiúság. - Jól mutatott volna a szoba falán.
Mosolyognom kell, mert megint eszembe jut az ifjú solymász a vadászlova hátán, harminc évvel ezelőttről.
- A koponyája talán lekerül a kamrákba - somolygom. - Ki tudja.
Vagy viselheted az agyarait a füledben, mint Aren Arich kereszteslovag a kalózkirály gyűrűjét.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

5Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Pént. Ápr. 01, 2016 10:15 pm

Kivédek egy csapást, majd félreugrom egy másik elől.
Erről nem volt szó! Az idefelé vezető út sokkal könnyebb volt; mikor elloptam attól a szerencsétlentől a tojást, és meghallgattam az üzenetet, egyből tudtam, hogy eljövök ide a megadott helyszín és időpont alapján. A hó utolsó napja, Nebelwald felső határa. Kövesd a jeleim. Csakhogy útközben mindössze három szektataggal találkoztam, és ők sem tűntek valami erősnek. Nem is öltem meg egyiket sem, egyszerűen hagytam, hogy elmeneküljenek.
Mondjuk ha én legyőzök valakit, az tényleg nem lehet gyakorlott a harcban.
De itt nem hárman vannak! Gyorsan fel tudtam mérni a helyzetet, így láttam, hogy hét alakkal nézek szembe ezen a fura tisztáson - és nem is külön-külön, hanem egyszerre. Ugyanolyan rövidkardféleséggel támadnak, mint azok, akikkel az úton találkoztam, és ahogy látom, ugyanannyira képzettek - de ez nem igazán vigasztal, hisz jelentős túlerőben vannak.
Meg kellene lógnom... de nem tudok. Túlzottan lefoglal az, hogy védekezzek...
...és az egyik a hátam mögé került...
...kétségbeesetten fordulok meg, de már későn. El fog találni a támadása. Nem tehetek semmit ellene.
Ennyi volt.

...döbbenten figyelem a fehér penge hegyét, ami megjelenik a fanatikus hasánál.
Ez egy csontkard. Mi történik itt? Honnan került ide egy ilyen fegyver? Hogyan...
- Csak nem kell egy kis segítség?
Ahogy a támadó összeesik, és láthatóvá válik a csontváz, észreveszem az ismerős alakot is. Majd a nyílvesszőt, ami meglepő közelségben húz el mellettem, hogy végezzen az egyik támadómmal.
Hogy ez a nekromanta mindig a legveszélyesebb helyzetekben tud megjelenni... szerencsére. Ilyenkor (is) egész szerethető ez a tulajdonsága.
Egy pillanat alatt visszanyerem a megszokott stílusom.
-Miből gondolod? Tökéletesen uralom a helyzetet! - a megmaradt ellenség felé fordulok, bár egyelőre még nem áll szándékomban támadni. Előbb még van pár kérdésem.
- Vettem észre - egyedi módon a levegőben tartott karjára könyököl, mintha csak egy jó történetet hallgatna egy kis itóka mellett. Igaz, ezt nem sokáig tartja fenn, a következő pillanatban egy intésére már közeledni is kezd a csontváz a fanatikusok felé.
Jobb, ha egy időre hagyom a viccelődést.
-Komolyra fordítva a szót, hogy jutottál ide?
- Lássuk csak... - jön a válasz, bár egy kicsit elgondolkodik előtte. - Nem takarítottál fel magad után. - igaz is, a vérnyomokat tudta követni. De nem ez az, ami főként érdekel.
-Óh! - vágok mindent értő arcot. - És mit keresel itt? Csak nem tudomást szereztél te is erről a rejtekhelyről?
Közben próbálom kipihenni magam, rákészülni a harcra. Mert hogy nem tudok kimaradni belőle, az biztos... még van hat ellenség.
De... gyilkolni nem akarok.
- Nem kifejezetten. Hallottam ezt-azt, de pontos helyet nem. Gondoltam, találhatok pár számomra értékes dolgot - vállvonással kíséri a szavakat, majd előveszi a könyvét.
Most, így belegondolva... találkoztam egy inkvizítorral, miközben próbáltam megszerezni egy állítólagos nekromanta könyvet, közben jó néhányszor volt már az orrom előtt egy másik példány. Igaz, a lánytól nem lenne akkora élvezet lopni, mint egy szigorúan (igen, annyira szigorú volt, hogy az orruk előtt jutottam be) őrzött nemesi rezidenciából.
-És ezért döntöttél úgy, hogy egymagad szembeszállsz egy egész szektával? - mintha én nem ezt tenném... azonban érdekel Alicia indítéka. Valóban ezért kockáztatta volna meg ezt az utat?
- Nos, miért ne? - újabb vállvonást kapok, majd némi lapozás és koncentráció után megjelenik a lány előtt három...
...izé.
-Milyen aranyosak! Megtarthatok egyet háziállatként? Jól viselném gondját, ne aggódj. - teljesen automatikus ez a hülyeség, de nem ok nélkül mondom: igyekszem ellazulni, nyugodttá, könnyeddé válni. Meglehetősen valószerűtlen a siker úgy, hogy hat, értetlen és összevissza kiáltozó szektatag van előttünk, de mi ésszerű az életemben? Ugyan... már elég régóta semmi.
- Ki is tiltanának azonnal - a hangulat oldása a nekromantánál mindenesetre működik; önfeledten nevet, és az élőholtjai az egyik férfi felé veszik az útjukat.
Tényleg van bennük valami szürreálisan aranyos.
-Majd elrejtem! - kezdem bizonygatni, aztán felsóhajtok. Itt az ideje segíteni. - De szerintem jobb, ha a csevejt későbbre tartogatjuk. Sacra Lux! - pont fejbetalálom a... goblinokhoz legközelebbi fanatikust, mire az felkiált, és az arcához kap. Kicsiny barátaink nem is restek kihasználni ezt: kettő a két lábát támadja, a harmadik pedig gyomronszúrja a szerencsétlen áldozatot.
Furcsamód így nem zavar a halál, még akkor sem, ha a közelemben történik. Láttam én már visszataszítóbb dolgokat is.
-Akkor gyerünk! - megmarkolom a buzogányt, és a goblinokat megkerülve a megmaradt néhány férfi felé közelítek. Elsőnek támadnék, de az egyikük rám ront... kivédem a csapást, és a Biblia kemény sarkával állonvágom. - Érezd hát az Úr szavainak súlyát! - nem veszem túl komolyan az egészet, az egyértelmű... mégis rossz előérzetem van.
Felécsapok a buzogánnyal, de hátralép - egyenesen egy goblinra, ami valamikor, valahogy mögékerült. Zuhan egyet, én pedig bármi késedelem nélkül, szinte reflexből követem; rávetem magam, és egy gyors csapással szétzúzom a koponyáját.
Szilánkosra.
Megölöm. Én magam. A saját kezemmel.
Üvöltést hallok, és összerezzenek.
Felállok, mozdulataim gyökeresen különböznek az előbbi harcias gyorsaságtól... még az sem érdekel, hogy lejjebb eresztem a védelmem. Körbenézek, hogy azzal is eltereljem a figyelmem, de hiába látom a zsákmányuk húsát széttépő goblinokat, a fülét vesztett, halott fanatikust, vagy a csontvázat, aki épp harcol egy másikkal...
Vér csöpög a buzogányom tüskéiről. Minden újabb üvöltésre összerázkódom. Nem akarok itt lenni.
Mindkét kezem leeresztve, úgy figyelem a két oszladozó hulla kezdetleges csapatmunkáját. Ahogy az egyik a földre hullik a férfi egy csapásától, a másik mindkét combját egyszerre támadja, s a harapás és vágás együttes hatása igencsak fájhat: háttal van nekem, mégis tisztán el tudom képzelni az eltorzult arckifejezését az ordítás alapján. Ismét megrázkódom, majd...
...háttal van nekem. Ez tökéletes lehetőség... arra, hogy kegyetlen legyek. Embertelen. Egy gyilkos.
De vagy én mocskolom be a kezem, vagy mi halunk meg. És ha ez kell az életben maradásunkhoz, hát legyen.
Négy-öt lépés választ csak el a fájdalommal küszködő szektatagtól, de az pont elég arra, hogy felgyorsuljak, és nekifutásból, lendülettel csapjam el a fejét a fegyverem tüskéivel. Még halálhörgésre se jut ereje - betörik a koponyája, visszataszítót roppan a nyakcsigolyája, aztán oldalra dől, rá a megmaradt goblinra... szinte elrepítem a találattal.
Halott. Újabb embernek vettem az életét. Én magam.
Arcomon undor és kétségbeesés keveréke uralkodik, ahogy elszakítom tekintetem a holttesttől, és körbenézek. Már csak egy férfi maradt... és pont háttal vagyok neki, de nem érdekel.
Látom a nekromanta koncentrációját, és sejtem, mi történhet. A kiáltásokból és a férfi halálhörgéséből hallom, hogy könnyedén elintézték az utolsó fanatikust, és ez némileg megnyugtat...
...megnyugtatna. De most képtelen vagyok ilyesmire.
Gyilkos vagyok.

Ekkor különös morajt hallok a hátam mögül - na, erre már megfordulok, és rögtön meg is látom az oltárkőnél azt a különös füstfelhőt. Vörös, túlvilági kavargása meglepő módon szemet gyönyörködtető, de nincs sok időm megfigyelni; szilárd alakot vesz fel, s ahogy megjelenik benne egy szörny alakja, már a füst utolsó foszlányai is elillannak.
Ez... bizarr. Egy szarvas méretű nyúl áll előttem, agancsokkal, és fácánszárnyakkal.
Ha ezt valakitől hallanám, képenröhögném, milyen eszement hazugságokat talál ki. Mégis itt van, és most tűnik csak fel, milyen ijesztő közelségben van: csak pár méter választ el minket.
Nem félek. Egész más érzelem kerít hatalmába.
Hallom Alicia halk szavait, de nem érdekelnek. Látom a nyílvesszőt, látom a három kis hullát, ahogy rárontanak a bestiára, és...
...és mindent elemésztő düh lángol fel bennem. Talán még soha nem éreztem ilyet.
-Te... te voltál... - motyogom halkan, majd minden átmenet nélkül felévetem magam, és artikulálatlan ordítással támadok. Meglepő fürgeséggel tér ki a csapás elől, és hátrálni kezd. Hogy ez nemcsak nagy, hanem gyors is?
A goblinok rögtön támadják is a visszakozó szörnyet, s meglátok valami lebegő dolgot is, ami mintha jégdarabokat záporoztatna a szörnyre. Egy szellem lehet - nem is foglalkozom azzal, hogy a nekromanta ilyesmit is tud. Nincs időm rá.
Sacra Lux, csapok le egy arany sugárral, majd vakmerőn nekirontok az előttem álló... nyúlnak.
Egy élőholt az utamban áll; gondolkodás nélkül, lendületet sem veszítve taszítom oldalra a vállánál bal kézzel, hogy ne zavarjon. Az ellenfelem még az égető fájdalommal foglalkozik, így anélkül támadhatom, hogy félnem kellene. Nagyon jó.
Sújtok, újra és újra, és ordítok közben.
Az első csapás telibe kapja a fejét - hallom a reccsenést, de nem foglalkozom vele.
A második félrecsúszik, és letöri az egyik agancsát - fülsiketítő sivítás tör elő a torkából, mégsem állok meg.
A harmadik már csak súrolja az arcát. Még mindig tud mozogni, és hátrál is a veszély elől.
Tiszta vér a buzogány, és a ruhámra is jutott már. Mégsem zavar; ez nem ember. Ez egy szörnyeteg, és ez a felelős azért, hogy embereket kellett ölnöm.
Sacra Lux, szorítom meg a Bibliám. Ezúttal a hátát találom el, mire összerándul, én pedig csak erre várok: oda se figyelve engedem el a Szentírást (ilyet is ritkán teszek), és két kézre fogva a buzogányt, előrelendülök. Újabb üvöltéssel kísérem csapásaim, és bár az elsőre is megreccsen a koponyája, fentről is rávágok egyet, az egész testem súlyát beleadva.
Most már nem hátrál. Nem tud. Nincs életben.
Térdre hullok kimerülten, és az sem érdekel, hogy felhorzsolom a bőröm egy kiálló kődarabban.
Véget ért. Megcsináltuk.

Léptek zökkentenek ki ebből a félig sokkos állapotból. Felnézek, és egy goblint pillantok meg, aki felém nyújtja a rothadó kezét, hogy felsegítsem.
Elfogadom. Egy csepp undort sem érzek; borzalmasabb dolgokkal mocskoltam be a kezem nemrég.
- Megvagy még? - hallom Alicia hangját. Ránézek, tekintetemben sokfajta érzelem kavarog. Még én sem tudom, milyenek.
-Megöltem őket. - nem mutatok senkire, egyértelmű, kikről beszélek. - Én magam.
- Meg - érkezik a válasz. - De nem kell, hogy érezd ennek a súlyát - látom, ahogy végigfuttatja tekintetét a holttesteken. - Ez mindennapos, nincsenek szentek. - nem, valóban nincsenek. Senki nem az. Senki.
Nem válaszolok semmit. A buzogány kiesik fáradt ujjaim közül, én pedig lassú léptekkel elindulok a földön heverő Biblia felé. Felveszem, majd a legközelebb fekvő áldozathoz megyek - ott letérdelek, lezárom a szemeit, és latinul mormolni kezdek.
Percekig tart az imám. Nem sietek. Megadom a tiszteletet.
Mikor végeztem, megyek a következőhöz. Nem érdekel, melyikünk ölte meg, ennyit legalább érdemel. Mind a hét holttestnél elmondom az imát, még az sem érdekel, hogy ez eltart húsz, talán huszonöt percig is. A nekromanta nem zavar meg, én pedig, mikor végzem, valahogy... könnyebbnek érzem magam.
Még ha semmit nem teszek ezzel jóvá, akkor is próbálkoztam.
Ugyanazzal a kimért, szinte gyászos sétával a buzogány felé indulok. Miután úgy-ahogy megtisztítottam a legközelebbi szektatag ruhájában, elrakom.
-Bocsánat az időhúzásért. - érezni a hangomon, hogy már összeszedtem magam, és a bestia elé érve néhány rúgással bizonyosodom meg arról, valóban halott-e.
Halott.
A lány halványan mosolyog. Egy ideig vizsgálja a bestia tetemét, majd felém fordul.
- Javaslom, hogy az agancsát hozzuk el bizonyítékként.
Bólintok, felveszem a földről a letört darabot, és a ruhám alá rejtem.
Remélem, minél előbb itthagyjuk ezt a helyet - mert ha rajtam múlik, együtt megyünk el innen. Még körülnézek az oltárkőnél, hátha találok valamit, mielőtt visszaindulunk, de a holttesteket nem kutatom át.
Ha lehet, feléjük se nézek.

Felhasználó profiljának megtekintése

6Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Pént. Ápr. 01, 2016 10:33 pm

Éjjel van, csodaszép holdfényben fürdő táj... csaknem tökéletes idill... leszámítva, hogy Mina idegszálai a szakadás peremén táncolnak.
A róka csak ül a trónon és teljes nyugalommal figyeli őt, ahogy már ki tudja, hanyadik perce hajszolja azt az átkozott vadállatot, sikertelenül.
- Hintsd meg sóval a farkát! - tesz egy meglehetősen meghökkentő ajánlatot, ráadásul természetesen nem szájával formálta a szvakat, Mina egyszerűen csak érzi őket, sokkal inkább, mint hallja.
Értetlenül és lihegve néz fel. - Sóval?!... Mi ez a babonaság, kérem? Mégis mi történne vele a sótól? És miért éppen a farkát? - Nachtraben-léte miatt mindenre szép, tudományos magyarázatot vár, vagy akár mágikusat, de abban nem lát logikát, hogy a mágia direkt a nyúl, vagy akármi is ez, farkát választotta volna ki a helyül, ahol hatni akar. És mégis honnan szedjek sót? Na, ez a jobb kérés, ugyanis azt éppen nem tartogat ruhái bugyrában.
A róka lesunyja fükleit, majd helyezkedni kezd, Minának pedig kinyílna a bicska a zsebében, ha lenne zsebe. Na meg bicskája. Ő itt rohangászik, ez a bundás élőlény pedig pihenget? Hát szép... És persze, hogy Mina a són akad ki. Nem azon, hogy egy róka... egy trónon ÜLŐ róka beszél hozzá. Szájmozgás nélkül. Benne van a fejében. Ami valahol iszonyúan irritáló érzés.
- Nem akármilyen sót, hanem tündérsót! - világosítja fel az egyértelműen felettébb tudatlan vámpírlányt amaz. - Ritka alapanyag, én is nehezen jutottam hozzá. Ott van a táskámban, oldalt a asztal mellett. - A ragadozó tekintete lassan az említett táskára vándorol, amelyen valóban található egy tartóeszköz, de csak miután egy ideig legeltette szemeit a Mina elől újfent könnyedén meglógó wolpentingeren.
- Áh... és ezt mégis honnan kellett volna kitalálnom? - méltatlankodik. Tündérsó. Na persze, neki meg tollas a háta. Hát, ha neki nem is, Hedwignek biztosan... - Muszáj nyalogatni a szá.... - ...dat? Ját? Fogalma sincs, hogy kellene beszélnie egy rókával. Még kétlábúakkal is zavarban van, nemhogy egy mentálrókával. Nem olyan egyszerű ez... szinte már keseredetten ismét megindul a Wolpentinger felé, aki mintha flegmán játszadozna vele, olyan könnyedén ugrik el előle cikkcakkban, hogy még vámpírsebességével se tudja utolérni. - Jó, egye fene, csinálok akkor bolondot magamból - sétál oda a mutatott helyre, és homlokráncolva bámul az egyébként teljesen nyilvánvaló helyen elhelyezett, már előre előkészített sótartóra. A feliratot látva - "tündérsó" - nem tudja, felnevessen vagy sírjon inkább. Végül úgy dönt, egyiket se cselekszi... - És... mennyit szórjak rá? - kérdi tanácstalanul. Na igen, ő meg a bizonytalanság. - Nem akarom elsózni az egész gyepet....
- Egy csipetnyi elég lesz. Ami fontos hogy a farkára szórd, mert különben nem hat
- válaszol neki készségesen az ezidáig trónoló jószág, ám most felkel, nagy kényelmesen...
- Aztán vigyázz, a szemébe ne nézz ! Még a végén megsajnálod a vacsoránkat.
- figyelmezteti.
- Ha a farkát szórom, hogy nézhetnék a szemébe? - adja tanúbizonyságát, hogy még mindig tisztában van a fizika alapvető törvényeivel. - Megsajnálni, ezt?.... Ez az őrületem, nem sajnálom én ezt meg... - Ami után ennyit loholt... kizárt.
Mikorra szépen beszerzi a nyúl mozgásképtelenné tevő szerét, addigra, mire megfordul, azt látja, hogy az a vérmes jószág, a maga összes agancsával-szárnyával együtt ott fekszik petyhüdten róka koma szájában. A vámpírlány felháborodottan tátja el a sajátját. - Há... hát ezért kellett ennyit rohangálnom? Mi volt ez, valami teszt? Vagy csak testedzés? Azt akaro mondani, rossz az alakom?!...
A végére teljsen kétségbeesik, viszont ekkor felfogja, hogy... megvan a nyuszi. Még ha nem is igazán nyuszi.
Ám a következő pillanatra a róka már eltűnik... Mina pedig csak pislog, s várja, hogy mi történik.
Aztán amikor ezután egy teljesen más jelenség lép elő az árnyak közül... a szó szoros értelmében benne akad a levegő.
Megigézve bámulja a magas alakot, a hosszú, hófehér szálakat, amelyeket póriasabb környezetben csak hajnak neveznek, a nagyon nem evilági arcot, a ragadozószemeket... És mintha egy pillanat alatt sokkal jobban megértené a nemrég fejében megszólaló hangot.
Mondani akar valamit, de megszólalni sem bír. Nem tudja, hogy nem mer, vagy egyszerűen képtelen rá, valószínűleg mindkettő, még pislogni is elfelejt... megilletődött pillantását végig a lényre szegezi, aki az előbb még róka volt. Mert csak ő lehetett az...
- Róka vagyok. - jelenti ki a férfi a nyilvánvalót. - Bár néha emberi alakot öltök, ha kedvem úgy hozza. - A mosolyától szinte elolvad, olyan érzés nézni, mintha valami hihetetlenül frissítő forrásból inna, egyúttal egy borzasztóan ízletes süteményt enne, és a legpihentetőbb álmot aludná a világon.
- Öhmm.... Nem inkább fordítva? - Igen, ennyit a tanulmányokról. Ennyit a józan észről. Ennyit a gondolkozásról... ennyit a...
A róka hozzálép, Mina pedig, mielőtt felemelné a fejét, érzi, hogy kezek - mancsok? - érnek a fejtetejéhez, és könnyedén beletúrnak a hajába, olvadt-fagyott jégcsappá merevedik, s kikerekíti szemeit. Alig ér fel a másik mellkasáig.
- Most azt hiszem, megmaradok embernek, hacsak nem vagy jobb nálam a főzésben. - hallat a férfi olyan hangot, amit a nőknél kuncogásnak neveznének talán, majd megindul a konyhába az oldalajtón keresztül.
- E... ember?- Nos, nem igazán néz ki emberinek. Bár manapság már mindenfélét látni, de akkor is. Bár... semmi hegyes fül, semmi különösebben elütő ismertetőjegy. Csak valahogy az egész. Nagyon nem emberi. - De... hogyan? - ennyire képes mindössze, meg a pislogásra.
A főzéshez kapcsolatos megjegyzésre nem tud érdemben válaszolni..
- Öhmm... - kezdi ismét. - Nos, csak... csak nyugodtan. - Meggyőződése, hogy a róka... hívják akárhogy is... jobb ebben, mint ő. Főleg jelenlegi állapotában. Tétován követi be a konyhába, szemét végig a hosszú fehér hajzuhatagra meresztve. Damiennek is hasonló van... de azért ennyi haja nincs...
Miközben a róka-ember-szakács elképesztő szakértelemmel ügyködik a fogás elkészítésén, Mina nem teheti meg azt, hogy áll, mint egy facövek, bár ez lenne a legtöbb, amire képes. Ám ahogy az a meglehetősen kellemes, bársonyos hang kéri, olyan triviális dolgokra, int hogy adja oda ezt, meg azt, akaratlanul is mozdul a keze, az agya meg valami csoda folytán megtalálja a keresett összetevőt vagy tárgyat.
A hóhajú mellé telepszik, és arra kényszeríti magát, hogy a készülő ételt bámulja, ahogy az rotyog a tűzön, közben mondjuk másfelé nézegetne, de nem mer. Valamiért úgy érzi, mintha a mellette álló egy délibáb lenne, s ha ránézne, egyszerűen csak eltűnne innen, az egész szobával együtt. Nincs mit szépíteni, egy álomban érzi magát.
Ez az állapot meg nagyon is ismerős...
Ha lenne valami a kezében, biztosan elejtené most, így csak a szemei kerekednek el meg a száját tátja el picit.
Ám ekkor érkezik a kijelentés, miszerint...
- Nos, azt hiszem ezzel megvolnánk. - Már csak meg kell várni, hogy kellő hőfokúra csökkenjen az étel, és fogyasztható állapotban is lesz aztán. A róka könnyeden elhelyezi magát az asztalon, ugyanazzal a fajta lágy mozdulattal, ahogy mindent csinál, mintha csak átsuhanna a légen, uralná azt.
A vámpír átadja magát a finom illatnak, és úgy dönt, inkább nem gondolkozik, mert biztosan beleőrülne. Helyet foglal inkább, mikor is kérdések özöne zúdul rá.
- Jó étvágyat kívánok, ügyes voltál megérdemled. - mosolyog rá a hóhajú, Mina pedig csak kifejezéstelen arccal néz, holott belül szinte lángra kap ettől a mosolytól.
- Kóstold meg, nem lett túl sós ? Esetleg elég puha lett a hús ? Érezni az ízét ?
Viszont ahelyett, hogy enne, egy darabig enyhén katatón állapotban nézi, ahogy a szakács a haja kiszabadításán ügyködik, amely beleakadt valamibe. Szívesen odanyúlna, hogy segítsen kiegyenesíteni a hószín szálakat, de megállítja újfent az, ami oly sokszor: a félelem és megilletődöttség.
- Öhmm... biztosan nagyon finom. Jó étvágyat... - motyogja, majd gyorsan el is tüntet a szájában egy falatot. Alapvetően nincs oda a vadállatok husijának elfogyasztásáért, de most túlságosan máshol jár agyilag ahhoz, hogy ebbe belegondoljon. Az isteni fűszeres ízek mesterien megalkotott összhatása viszont elvarázsolja az érzékeit, s lehunyja a szemét. - Mmm... - ennyit mond csak, bár ez többet jelent jó sok szónál. Lassan elmosolyodik, de mire kinyitja a szemét, meglepetten tapasztalja, hogy a másik már nincs ott... Pislog párat, hátha visszaterem, ám ekkor újfent két mancsot pillant meg, amelyek erőlködve igyekeznek, hogy az immár ismét rókaformában leledző személy felmászhasson az asztalra.
Egy róka szemez vele. Az asztalon. Aki az imént még két lábon járt és hosszú haja volt.
Nyel egyet, hogy eltüntesse a szájában lévő falatot.*
- Így... így is tudsz beszélni, igaz? - szólal meg bátortalanul. - Megkérdezhetem, hogy hívnak?
Csak nem úgy, hogy róka, gondolja magában, és akármilyen abszurdnak érzi a helyzetet, folytatja az evést, próbálva természetesnek tűnni. Közben minden pillanatban feljegyzi magának gondolatban, mekkora szerencséje is van, elvégre a vámpír lánya nem mindennap vacsorázhat agancsos-szárnyas-vadnyúlpörköltet egy ilyen gyönyörű rókával.
Várjunk, gyönyörű róka? Damien ehhez mit szólna?.... A lassan megjelenő, nem enyhe bűntudatot viszont sikeresen elfátyolozza a két ragadozószem látványa.
- Az elmúlt évszázadok során sok nevet aggattak rám, ezek közül kettőt őriztem meg. Én vagyok a Hóhajú rókadémon, Yrsil.
- feleli társa egy cseppnyi elgondolkozás után, majd nekilát az evésnek. Mina borzongva figyeli, ahogy a rókaorr eltűnik a nyúlhússal teli tálban, de valahogy... képtelen úgy tekinteni rá most, mint egy állatra. Mármint a rókára, és nem a wolpentingerre. Utóbbira igyekszik csak és kizárólag ételként nézni.
Úgy tűnik, beigazolódik a sejtése... Szívét mintha vasmarok... nem is vasmarok, lángmarok fogná össze, egyre hevesebben ver, légzése felgyorsul, a szoba meleg fényei és otthonos hangulata szinte elnyelik.
Hóhajú rókadémon. Ez maga hangzik olyan gyönyörűen, mint amilyen esztétikus maga az, akire vonatkozik.* - Örvendek, Yrsil... nagyon szép név...
Vajon ki lehetett eredetileg? Minek született, hogyan élt, hogyan halt meg?.. Annyi kérdésre szeretné tudni a választ, de képtelen most feltenni őket. Úgy érzi, a mostani helyzethez illő magatartás a békés nyugalom lenne. Pusztán teste és lelke nem képes alkalmazkodni ehhez.
- Te pedig ki vagy ? - kérdi viszonta róka, miután kicsivel később kiemelte kis hegyes orrát a tálból. Vidámnak tűnik. Lehet egy róka vidám? Már hogyne lehetne, hisz itt ül előtte, és nyilvánvalóan boldog...
Hogy ő ki..? Szóval nem tudja?... Persze, hogy nem tudja. Honnan is tudhatná, hisz nem árulta el...
- Én... hát... Mina. Így hívnak. Egyébként Nachtraben voltam. Most már nem tudom, mi vagyok, egészen pontosan.

Fogalma sincs, hogyan áramlanak elő belőle e szavak, de megteszik, s megrémül saját őszinteségén.
Folytatja az evést, az ízletes fogás egyre inkább fogyatkozik a tányérjáról.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

7Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Pént. Ápr. 01, 2016 10:34 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Párban vadászni egészen más, mint egyedül, és általában nem is részesítettem előnyben. Azonban néha, főként ha a saját erőmön túlmutató számú vagy erejű prédát űztem néha jól jött egy bajtárs, aki legalább olyan jól ismerte az ősi mesterséget, mint én. Vagy legalább is majdnem. Főképp igaz volt ez Loreenára, a tünde vadászra.
- Sokan vannak. Legalább nyolcat hallok. – Mivel az én érzékeim már hozzászoktak a leghalkabb és legügyesebb vad utáni hajszához, én töltöttem be a felfedező szerepét. Főképp, mivel éjszaka volt, ahol a lovaglány nem funkcionált úgy, mint napfénynél, nekem viszont inkább kedvezett.
- Akkor szemtől szemben nincs esélyünk. Valahogy úgy kéne, mint a banditákat... Emlékszel még?
- Hogyne emlékeznék. - feleltem fájdalmas fintorral, remélve, hogy sálam eltakarja a mimikai megnyilvánulást. A repedt bordáim szúró, nyilalló sajgása még sokáig emlékeztetett az alkalomra, mikor a tünde mentett meg attól, hogy néhány egyszerű bandita dorongokkal halálra verjen. Akkor verte bele az első szöget az önteltségem és meggondolatlanságom koporsójába, mivel csak neki köszönhettem az életemet. Habár büszkeségemnek nem volt ínyére a tény, de hálás voltam érte.
- Bocsánat. A lényeg hogy egyesével kilőhetünk, amennyit lehet, és ameddig nem látnak minket. A éjszaka most a mi oldalunkon van.
Loreena jobban beburkolta magát köpenyével, aminek meg volt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy növények közt még nekem is gondot okozott felfedezni viselőjét. Szerencsére ez most a mi javunkra vált.
- Menj előre, te jobban tájékozódsz az erdőben úgy, hogy ne kelts zajt. Majd lépek a nyomodban, míg lőtávba nem érünk.
- Mehetünk két oldalról is. Akkor hihetik, hogy sokan vagyunk, talán összezavarhatjuk őket... - javasolta a tünde, ami egészen jó tervnek tűnt.
- Rendben. – biccentettem, majd ahogy az óriásnál is, félkörívesen kezdtem megkerülni a halványan pislákoló fényeket. Lassan, minden lépésemre ügyelve haladtam, mivel ennek a stratégiának a meglepetés volt a kulcsa. Az acélírha pedig hasznos volt, védelmet nyújtott sok minden ellen, de azt nem lehetett elmondani róla, hogy a leghalkabb öltözékek egyike lett volna. Mikor úgy ítéltem, hogy a hanyagul összehordott tákolmány előtt ácsorgó négy eszelős pont köztem és a lovag között lehetett, féltérdre ereszkedtem és megcéloztam a hozzám legközelebb eső ember nyakát. Csu-surr! A számszeríj jellegzetes hangja a kelleténél hangosabban szökött ki a lövés pillanatában, de nem is a titkolózás volt most már a lényeg. Sokkal inkább a sebesség. Érzékeny füleim meghallották a tünde nyilak különleges tollazásának sziszegését, majd egy második kultista is összerogyott nyakához kapva. A maradék kettő pánikba esve igyekezett a "szentély" bejárata felé, így egy rántással felhúztam fegyverem idegét, gyakorlott mozdulattal tövist illesztettem a vágatba és gondolkodás nélkül lőttem az egyik felé. Az acélhegy a lapockái közé csapódott, kétséget kizáróan átütve a gerincét, amitől megvonaglott és átzuhant az építmény küszöbén. Loreena nem volt elég gyors a célzással, nyila a bejárat melletti deszkában csapódott, a kultista pedig eltűnt a benti sötétségben. A tünde odasétált az egyik halott mellett lobogó fáklyához, felvette, majd elgondolkodva nézett a hanyag, kontárul összeillesztett farakásra.
- Szerinted van bent áldozat? Mert ha nincs, a legegyszerűbb az lenne, ha rájuk gyújtanánk ezt a tákolmányt.
- Nem tudom, de jobb lenne megbizonyosodni róla. Biztos van egy rés a deszkák között, amiből épült, talán egyikünk beláthat, míg a másikunk őrködik a bejáratnál.
- Te jobban látsz a sötétben. Őrködök én.
- Rendben. - bólintottam, majd futólépésben körbejártam az épületet. Hamar találtam is egy megfelelő rést, ám a mit odabent láttam, azt nem akartam elhinni. Szaporán pislogtam, hogy elűzzem a képzetet a szememből, de a látvány makacsul ugyanaz maradt.
- Áldozatok vannak, de egyik sem él már. Azonban... valami mást is láttam bent... - vakartam meg a tarkómat zavaromban, ahogy visszasiettem a lányhoz. Nem akadt gondja ahogy láttam, mivel egyetlen hulla sem feküdt előtte nyíllal a szemei között.
- Olyat, ami megakadályozza a felgyújtást? - kérdezte csodálkozva.
- Nos... Egy oltár van felállítva, rajta pedig... azt mondanám, egy wolpertinger. - Nem tudtam finomítani a tényt, mivel meg mertem volna rá esküdni, hogy azt láttam benn.
- Egy mi? – Mivel a tündék nyelvét annyira ismertem csak, mint a trollok az adótörvényeket, jobbnak láttam körülírni.
- Egy nyúl, fácánszerű szárnyakkal, szarvakkal és agyarakkal.
- Apa ijesztgetett velük, amikor kislány voltam és éjszaka elkóboroltam az erdőben. Azt hittem azok csak mesében vannak. – Arckifejezése nyilvánvaló vívódást tükrözött, bár nem értettem min is pontosan. Minden nyilvánvalóvá vált azonban, mikor ajkaira széles vigyor ült ki. - Rein. Én akarok látni egy ilyet közelről, hát te?
- A legritkább trófeámat nem fogom csak úgy felgyújtani. Úgy hiszem, jobb, ha tiszteletünket tesszük nála! - vigyorogtam vissza, majd felhúztam és betöltöttem fegyveremet. Mivel úgy gondoltam az esetleges veszélyektől a páncélom jobb védelmet nyújt, mint a lovaglány vértje én léptem be elsőnek a szekta gyülekezőhelyének sötétjébe, ám mégis ő volt az, aki először mozdult. Nyílvesszeje mágiától fodrozódva csapódott az egyik kultista mellkasába, a szél pedig, ami annak idején megmentette az életemet hátrataszította a többit. Kihasználtam az átmeneti meglepetést, acélhegyet röpítettem a legközelebbi szemei közé, majd három Árnyéknyilamat segítségül hívva a maradékkal is végeztem. Mintha szalmabábúra lövöldöztem volna, ami nem igazán volt ínyemre. Nem igazán tűnt vadászatnak, sokkal inkább mészárlás volt.
- Túl egyszerű. Vagy nagyon gyengék, vagy abban bíztak, hogy a wolpertinger megvédi őket.
- Kicsit csalódott is vagyok... Hagyhattál volna legalább még egyet nekem is. - sóhajtott fel a tünde, amire egy általa nem látott szemforgatással válaszoltam. Nők...
- Szia nyuszi! Szerinted támadni fog? - lépett oda az oltáron ülő furcsa hibrid teremtéshez, aminek meredő agyarai igen is erről árulkodtak. Mielőtt felelhettem volna a wolpertinger teste megremegett, majd nemes egyszerűséggel odébb ült. A tojás, amit ajándékul hagyott nekünk legurult az oltárról, egyenesen a lábunk elé, így Lory fel is vette, hogy szemügyre vehesse.
- Egy... tojás?  Nézd, mintha rúnák lennének belekarcolva!
- Rúnák? - néztem rá hitetlenkedve. - El tudod olvasni?
- Nem. De szerintem megvan a reggelink. – felelte, vidáman eltéve a tojást.
- Remek! Eleget láttál belőle? - töltöttem be ismét a számszeríjamat, majd a legendás bestia agancsos fejének közepére, az orra fölé vittem a célt.
- Ja. Elég aranyos.
Valószínűleg nem tetszett neki a lovaglány bókja, ugyanis agyarai vérmesen villantak ki rózsaszín ínyéből, majd egy hatalmas ugrással felém vetette magát. Ösztönösen húztam meg számszeríjam kallantyúját, ám a lövés célt tévesztett és a szentély falának deszkáiba csapódott. Szerencsére nem zökkentem ki annyira, hogy ne térjek ki a repülő bestia útjából, ám nem volt szükség rá. Lory egy elegáns rúgással eltalálta a nyúl nagyságú szörnyeteget, egyenesen nekivetve a falnak, amitől kábultan nyúlt el. Nem bíztam a dolgot a véletlenre, varázserőm maradékát előhívva egy Árnyéknyíllal ütöttem át a wolpertinger koponyáját, majd elégedetten elvigyorodtam.
- Egy Schwarzjäger mindig leteríti a prédáját! - Ezúttal lenyeltem a büszkeségem hangos kiáltásait, miszerint nem én játszottam a fő szerepet ebben a vadászatban, mivel ez a közös győzelmünk volt.
- Már majdnem sajnálom szegényt. Azt nem értem, hogy hogyan tudtak ezek annyi embert és sötét tündét elrabolni?
- Jó kérdés. Lehet, hogy csapdákat állítottak. Ha itt végeztünk, nem ártana majd szétnézni. De előbb... - léptem oda a tetemhez előhúzva vadászkésemet. - Kell nekem az a trófea!
- Vigyázz, ha van még benne tojás azt is eltehetjük reggelire. Vajon puhi? – a szóhasználaton kis híján elnevettem magam, habár biztosra vettem, hogy angolul jobban hangozhatott.[color:ae1e=ffcc00] - Szólhatunk szerintem a sötét tündéknek, hogy nézzenek körbe csapdák után, azt már csak elintézi az őrségük... nem? – Valamiért volt egy olyan sejtésem, hogy a tünde csak gyorsabban le akarta zárni az ügyet a lehető legkevesebb huzavonával. De nem hibáztattam, én is hasonlóan gondolkodtam.
- Reméljük. Minden esetre... te kíváncsi vagy, milyen íze lehet? – kérdeztem gonosz vigyorral pillantva fel.
- Csak akkor ha tudsz főzni, mert nekem még sose volt fakanál a kezemben. - nevette el magát Lory, ám szerencsére ez nem volt probléma. Az apám még nagyon korán megtanította nekem, hogy használjam fel a prédám minden részét, amiből nem lesz trófea, így az éjszaka további része pompásan alakult a nyárson sült nyúllakoma mellett. Ezúttal még azzal sem ellenkeztem, amit a tünde javasolt a wolpertinger bundájának felhasználásáról. Talán tényleg értékelné kedvtelen kedvesem és nem engem nyúzna meg, amiért ezt a kalandot ő kénytelen volt egy Nebelwaldi fogadóban tölteni...


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése

8Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Pént. Ápr. 01, 2016 11:25 pm

Avis Amrel

Avis Amrel
Északi Katona
Északi Katona
Már egy ideje, hogy elváltak útjaik a vámpírnővel. Azalatt a kis idő alatt, míg együtt utaztak, rengeteget tanult tőle, és szépen lassan kialakult egy kép számára a világról. Veronia egy kegyetlen hely, és csak az erősek azok akik állva tudnak maradni. Igyekezett minden részletre odafigyelni azzal kapcsolatban, amit Hilde mesélt neki. És bár meg volt, sőt, talán még most is meg van számára  a lehetőség hogy visszameneküljön az otthonába, abba a tökéletes világba ahol felnőtt, de nem teszi. Saját maga utasította el ezt a lehetőséget. Belátta, hogy egy olyan világban, ahol nincsenek megoldandó próblémák, veszélyek, kalandok, ott gyakorlatilag nincs is értelme élni. Olyan mint egy illúzió, vagy mint egy bölcső. Avis pedig most már előbb halna meg, minthogy visszamenjen. Elvégre ki akarna élni egy olyan világban, ami nem is létezik?
Bár még mindig elutasította azt a brutális harcmodort, melyet Hilde mutatott be számára, most már nem volt rest erőszakhoz nyúlni saját, vagy esetleg mások védelmében.

 
Estére járt Nebelwaldban. Mint mindig, most is hihetetlenül sűrű volt a sötétség, annak ellenére, hogy a telihold ezüstös ragyogásával bevilágította a tájat. Ennek talán az lehetett az oka, hogy ez a sötétség teljesen más természetű mint amit addig Avis valaha látott. Amit ő tapasztalt aprócska otthonában, kedves volt, és melengető, arra szolgált hogy az erős napfény ne akadályozza őket az alvásban, így nekik, és az erdőnek is legyen ideje pihenni. Ez a sötétség viszont folytó volt, semmi kedvesség nem volt benne, pihenni sem engedett mert minden pillanatban azt sugalta a füledbe hogy valaki rejtőzködik benne, valaki, aki akármikor rádtámadhat. Ahogy az elmúlt éjszakákban, most sem rakott tüzet, nehogy a fénye valakit odavonzzon. Ellensúlyozva az éjszaka hidegét, igyekezett minél jobban betakarózni plédjében, melyet kis váltáskájában tartott. Ám ezen az éjszakán mielőtt elaludhatott volna, egy különös hangra lett figyelmes. Már hallotta ezelőtt, szinte azonnal felismerte. Fémek egymásnak csattanása volt ez, mely felriasztotta félálmából. Nemsokkal utána emberkiáltások követték, illetve a távolban némi tűz fényét vélte felfedezni. Talán fákják lehettek. Körülbelül 40 méter távolságra. Mi sem kellett több hogy villámgyorsan összepakoljon és elinduljon a másik irányba. Veszélyes lenne ilyen közel éjszakázni egy csata helyszínéhez. Ám pár lépés után megállt és mérlegelni kezdett, érdemes-e közelebb menni és felmérni a terepet. Hisz ha esetleg banditatámadás lehet,talán tud segíteni az áldozatokon, ha nincs nagy túlerő.

Úgy döntött közelebb megy és legalább megszámolja hányan vannak a támadók. Az első harminc métert futva tette meg, nem akart feleslegesn időt pocsékolni, ám a maradék tíz méterre lelassított, és halkan mindenféle zajforrást mellőzve, fedezékről fedezékre haladt a hangforrás felé. Végül egy fa takarásában megállt, ahonnan szinte belátta a teljes „harcmezőt”. Meglepődöttségére nem bandita támadás volt ez. Négy könnyűpáncélba öltözött harcost vélt felfedezni, egy íjászt, két kardost, és egy buzogányost, szemben 7 csuklyással ismeretlennel, kiknek tőr, illetve néhány kisebb kés volt a fegyverük. A földön még három csuklyást látott a saját vérükben fürödve. Látványukra enyhe rosszullét fogta el, amin különösképpen nem lepődött meg, még nem szokott hozzá a hullák látványához, azonban erős koncentrálással sikeresen el tudta folytani a kellemetlen hatásokat, mint például a szédülés vagy a hányinger. Ez nem tellett neki több időbe mint két másodperc, igyekezte minél jobban a fejében tartani a tanácsokat, amikkel Hilde látta el még a különválásuk előtt. Jobban felmérve látta, hogy bár még nem hullott el egy ember sem a négy fős csapatból, a talpon levő emberek erősen fáradnak, és némelyik be is kapott egy pár kisebb vágást. A három közelharcos igyekezte feltartóztatni a hét ellenséget, távoltartva így őket távolsági támogatójuktól, ám emiatt az íjász nem tudott lőni, valószínűleg nem bízott képességeiben annyira, hogy társaihoz ilyen közel álló célpontokra tüzeljen. Félt hogy helyettük barátai sérülnek meg. Ha segíteni akar nekik most kell cselekednie. Bár fogalma sem volt a szituációról, a négy harcos sokkal szimpatikusabbnak tűnt neki, mint azok a csuklyás, sötét alakok, kiknek arcát nem is látta. Erősen megmarkolva varázsbotját, kilépett rejtekhelyéről, és szinte észrevétlenül mögé férkőzött az egyik csuklyásnak, aki éppen egy suhintásra készült tőrével. Kihasználva helyzeti előnyét, nagy lendülettel fejen ütötte botja végével az illetőt, aki elvesztette egyensúlyát, és térdre rogyott. Kezéből kiesett a tőr, és látszott rajta hogy  fogalma sem volt róla honnan jött a támadás. Így viszont, hogy feje közelebb került a talajhoz, Avisnak könnyebb dolga volt a második támadással, tekintve hogy a majd’ két méter magas férfit, még a botjával is csak éppen hogy elérte. Ütésébe ezuttal még több erőt vitt bele, amitől az áldozat rögtön eszméletét is vesztette. A csata egy pillanatra megállt, egyik fél sem tudta egykönnyen feldolgozni hogy egy új változó került az egyenletbe. A négy főből álló csapat hamarabb kapcsolt, s azzal a pár másodperces előnnyel, amit a lány szerzett nekik, kettőt le tudtak csapni. A lány megrázkódott ahogy hallotta amint az éles fém felmetszi az emberi testet. Volt ennek a hangnak viszont valami varázsa, valamilyen szinten utánozhatatlan volt. Elvégre mégiscsak egy olyan dallam volt ez, mely egy ember életének végét jelezte.  A csata egy szempillantás alatt alakult át. Az elnyomottak hirtelen a túlerő hatalmával rendelkeztek, s harcikedvük is nagyban megnőtt, látván hogy van még esélyük a túlélésre. Avis, látván hogy felfogták hogy az ő oldalukat fogja, sebesen csatlakozott hozzájuk ezzel előnyösebb pozícióba kerülve. A három melák, és az íjász között találta meg a számára előnyös pozíciót.
- Hát te meg ki a fene vagy?! És mit keresel itt?! – ordított fel a buzogányos. Nagy darab egy ember volt, dagadó izmain vastagon folytak az izzadságcseppek. Haja hosszú volt, dús és szőke, arca enyhén borostás. Hangja mély volt, magabiztos, meggyőző, és ellentmondást nem tűrő. Pont mint egy vezető hangja.
- Avis, és segíteni jöttem. – válaszoltam neki. Próbáltam én is elővenni keményebb hangomat, ám csak akkor lepődtem meg azon hogy hangszálaim nem tartogatnak efféle hangokat, mikor már kimondtam a mondatot.
- Segíteni? Úgy nézünk ki mint akiknek segíteni kell? – szólt felhangon a lány háta mögül az íjász. Magas volt, talán még a szőkénél is magasabb, de fele annyi erőt sem sugárzott a teste mint a főnöknek.
- Te csak maradj csöndben Karl! – Mondta félig nevetve az egyik kardos – Négyünk közül te vagy az, aki eddig még egyet sem tudott leszedni. – Mondta, majd egy nagy lendülettel nekifutott az egyik csuklyásnak, és meglendítve kardját egy nagy csapást mért rá, melynek hatására a támadást elszenvedő nekihátrált egy fának. Bár a csuklyás kivédte tőrével, a kardos érezte hogy kezdenek fáradni.
- Csak nem kezdünk kifogyni a szuflából? – kérdezte gúnyosan ellenfelét, majd egy újabb támadást indított,amit fürge mozgásával kikerült támadottja, s kardja mélyen belefúródótt a fa törzsébe. Mi sem kellett több a csuklyás ismeretlennek, hogy ellentámadást indítson.Ekkorra azonban a lány ott termett fürge lépteivel, s botjával a tőrős felé ütött. Varázsbotja gyomorszájon találta a szerencsétlent, ám ez csupám pár másodpercnyi harcképtelenséget eredményezett. Nincs mit szépíteni ezen, Avis ütései nem a legerősebbek. Már épp készült volna bosszút állni a lányon, mikor is észrevette hogy időközben a lány mögé egy hatalmas termet, egy gorilla állt, fedezve őt buzogányával. Erősen megmarkolva fegyverét, a lány feje fölött mindössze 6 centiméterrel támadást indított, mely telibetalálta az emberünk arcát. Vér fröcsögött mindenfelé, főleg Avisre, aki nem tudta hogy a vér látványától, vagy attól ijjedjen meg jobban, hogy szövetségese az előbb akár az ő fejét is levihette volna. Kihasználva a helyzetet az egyik csuklyás hátba akarta késelni a buzogányost. Megállíthatatlanul tört a nagytestű melák felé, kezében a késsel amikor is a csapat negyedik tagja, egy kopasz alacsony magasságú fiú kardjával a csuklyás elé állt, s kihasználva a hosszát fegyverének, egyszerűen kitartotta maga elé, mire a csuklyás nagy lendülete miatt nem tudott mit tenni, mintsem belefutni és szörnyethalni.
- Ilyen retardált módon sem halt még meg senki. – jelenti ki ismét gúnyos hangon, az előbbi kardforgató, aki időközben kibányászta fegyverét a fa szorításából.
- Ennél retardáltabb módon már csak te fogsz meghalni ha még egyszer így neki rontasz valakinek. – Jött a válasz a kopasztól. Termetéhez képest igen mély hangja volt, és közelebbről megnézve az arca is igen férfiasnak volt mondható.
- Nem felejtettél el valamit? – kérdezett közbe a nagydarab.
- Az utolsó elmenekült félelmében, nem volt kedvem üldözni. – Jelenti ki a kopasz.
- Az istenért Rainer! Az összeset el kell kapnunk, különben nem jár a jutalom. – szidja társát, vagyis inkább alárendeltjét a buzogányos, majd az íjász felé fordul és ráüvölt. – KARLMANN!
- Máris főnök! – jött a válasz egyől, s az íjász egy szempillantás alatt nyilat helyezett  az idegre, s becélozta a távolban az életéért menekülő szerencsétlent. Pár másodperc hezitálás után a nyíl szélsebesen elhagyta az íjat, ám mielőtt célba talált volna, Karl szinte rögtön megszólalt. – Na ezzel én is öltem egyet. – Mondta, majd szinte rögtön rá hallani lehetett azt az utánozhatatlan hangot, amikor a nyíl beletalál az emberi testbe. Pillanatokkal később a menekülő összeesett. Akik figyelmesebbek voltak, azok láthatták hogy a nyíl egyenesen fejenkapta, átszúrva azt. Azonnali és fájdalommentes halál.
- Akkor akár indulhatnál is érte, hogy átkutasd és idehozd a fejét. – Mondta Rainer, miközben letörölgette a vért a pengéjéről. Szegény lány kissé össze volt zavarodva, úgy tűnt neki mintha nem is figyelték volna hogy itt van. Ám ekkor váratlanul megszólalt egy hang a háta mögül.
- Jól vagy Kicsi? – kérdezte egy már ismerős hang. A gúnyolódós kardforgató volt az, kinek nevét még nem tudja. Persze kicsit sértőnek vette a „Kicsi” becenevet,  elvégre nélküle mostanra valószínűleg ők fetrengenének a vérükben.
- Bitosra állíthatom hogy jobban vagyok mint te. – jött a válasz, miközben szemével végig pásztázta sebekkel díszített testét, és koszos, szakadt, olcsó bőrpáncélzatukat. Látván ahogy egymással kommunikálnak, a lány is mert kicsit közvetlenebbül beszélni.
- Ohohó! – Válaszolt a férfi – Csak gondoltam letesztelem mennyire jók a reflexeid ha meg kell védeni egy barátot. – Mondta egy furcsa vigyorral az arcán. – És a látottak alapján BIZTOSRA ÁLLÍTHATOM hogy gyorsabb voltál mint egy bizonyos illető. – Utalt ezzel a buzogányosra, aki ekkorra már nekidőlt egy fának, és csak figyelte az eseményeket.
- Csak arra gondoltam hogy ha most megszurkáltak volna, legközelebb nem veted magad bele egy harc sűrűjébe magad mindenféle gondolkodás nélkül. – jött a válasz, ám mielőtt még esélyt kapott volna a kardos egy újabb ellentámadásra, odafordult Avishez.
- Köszönjük a segítséget. – Szólt váratlanul. Igazából nem számított erre a lány, és egy furcsa érzést észlelt magán. A köszönetet hallani miután segítettél valakin.. Remek érzés.
- Na most hogy mindenki boldog, és a főnök is kifolyatta az összes nyálát, mehetünk végre hazafele? Piszkosul nincs kedvem itt kint lenni az erdőben.  Még a jutalom sem ér annyit, amennyit mi itt gürülünk érte. – Mondta a kardforgató
- Sigmund, megint hülyeségeket beszélsz. – Vágott közbe Rainer. – Még egy valami hiányzik. Valamilyen állatot is le kell vadásznunk, anélkül nincs kész a munka.
- Nektek ez a munkátok? – Kérdezett közbe a lány.
- Mondhatni. – mondta a főnök. – Afféle kispályás zsoldosok vagyunk. De jelenleg nincs senki aki munkát adna, ezért kénytelenek voltunk mi keresni magunknak.  – magyarázta, majd újra hangszínt váltott. – Na jólvan uraim, most pedig szétoszlunk az erdőben, és amíg nincs meg a wolpeltinger, addig innen haza nem megy senki! – kiáltotta elég hangosan ahhoz, hogy a távolban ügyködő Karl is hallja. Erre persze mindenki bevágta a durcit, megjátszott sóhajtások, és káromkodások közepette mindenki elindult egy irányba miközben a földet nézték, azonban körülbelül három lépés után megálltak mert valami különlegesre lettek figyelmesek. Egy furcsa nyúlszerű állag, agancsokkal és szárnyakkal. Bizony, a Wolpeltinger volt az, Avis lábainál, és igen furcsa hatást keltett ahogy aprócska testével próbált a lány lábának dörgölőzni, de testéhez képest óriási aggancsai ezt nem tették neki lehetővé. Avis, aki csak most vette észre a kis vakarcs közelségét, szinte ösztönösen elrugta magától, mire az állat ráfújt mint egy macska, és mintha neki akart volna támadni ártatlan lánynak nekiindult, azonban egy nyílvessző, átfurva koponyáját megállította ebben.
- Azt hiszem az egy öléssel és a trófeával én vezetem a mai napot. – Kiáltott Karl a távolból. Elképesztő milyen pontosan lő ez az ember. Szinte hihetetlen hogy nem mert akkor lőni amikor még közelebb voltak az ellenségei.
- Ez mi volt? – tette fel a logikus kérdést Sigmund, mire a főnök csak elnevette magát.
- Hallottam egy mondát, hogy a wolpertingerek előjönnek egy fiatal csinos nő jelenlétében teliholdkor. – Mondta majd lenyúlt az állat testéért, felemelte, kihúzta belőle a nyílvesszőt, és kicsit megvizsgálta a misztikus lényt.  – Mindenesetre, azt hiszem többet segítettél nekünk mint azt megérdemeltük volna. – Mondta a férfi Avisnek, majd bele nyúlt az kis oldaltáskájába, és kivett belőle egy kis csilingelő zsákot, majd odadobta a lánynak, aki könnyűszerrel elkapta azt. – Ez a tied, hálánk jeléül. Jelenleg nincs nálunk annyi amennyi kifutná a teljes részed a jutalomból, de ha legközelebb találkozunk, feltétlenül odaadjuk neked. – mosolygott, majd összehívta társait. Avis a súlyából ítélve pénznek gondolta.
- Köszönöm. – fogadta el kérdés nélkül. – Azt hiszem, akkor én megyek is…Viszlát! - Mondta igencsak félénken, mire a csapat mind a négy tagja elköszönt tőle.
- Egyébként én Theodor vagyok. – Mutatkozott be a szőke buzogányos. – Csak nem akarok úgy elválni valakitől akinek tartozok, hogy nem tudja a nevem. – mondta, amire Avis csak bólintott, és elindult folytatni útját. A mai napi izgalmaktól úgysem tudna aludni, akkor inkább már továbbhalad. Még persze a távolból hallotta ahogy a fiúk egymást ugratják az ilyen és ehhez hasonló beszólásokkal hogy „Na abbahagytad az udvarlást végre?” Meg „Szerintem ha ráhajtanál börtönbe zárnának pedofilizmus miatt!” azonban a sok bugyuta viccelődés mellett elhangzott egy másik mondat, ami különösen feltűnt a lánynak. „Theodor.. Az nem az a pénz volt, amit a lányod gyógyszereire akartál szánni?”… 


_________________
Adatlap
Felhasználó profiljának megtekintése

9Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Pént. Ápr. 01, 2016 11:46 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
* Korán reggel a megszokott lusta kopogás keltette, gyakorlott hirtelenséggel kapta magára barna posztónadrágját s csizmáját, kitárva az ajtót. Hans arca majdnem egybefolyt számára a koránkelés fogalmával, fáradtan vette tőle át a pecsétes levelet, s jó napot kívánva ült le asztalához, hogy feltörje azt. Kackiás betűi egyenest utaltak a tényre, hogy az üzenet küldője a zsinatelnök maga volt, s ma egy különleges feladatra kérte meg, ugyanis a Nebelwaldra kellett ellátogatnia, egy kísérő társaságában, ahol aztán egy furcsa szekta várta őket, mindenféle istentelen hívószóval. Nem teketóriázott túlságosan sokat, felöltötte páncélját, majd megindult a találkozóhelyként megadott parókiabeli istállóhoz, várakozva az idegenre. Nem kellett sokáig álldogálnia, háta mögül ismerős, bátortalan hang szólította meg.
- Hilde kisasszony, igaz?
- Így ig... * Arcán grimasz szaladt át, nem tudta teljesen, örül vagy sem. * - Ketten fogunk lovagolni megint, nemde?
- Ha elvinne, borzalmasan hálás lennék. 
* Hajolt meg végül a démon, amire aztán megenyhült, s egy közömbös arckifejezéssel bólintott egy rövidet. Nem volt képes haragudni a nőre, a vámpíroknál is igen hasznosnak bizonyult végül, s most is valószínűleg jól végzi majd dolgát, így ha csak az utazás fáradalmai jelentik a problémát, hát az legyen a legnagyobb baj. Lova hálás nyihogással várta már, amire is megsimogatta azt, s adott neki inni egy keveset. Ezután felszerszámozta, s tekintve, hogy most nem csatába kell mennie vele, hanem csak egy sima utazásra, nem öltötte páncélba. Úgy öt perc múlva végül kivezette Kohlet a démonhoz.
- Fel tud szállni egyedül, nem?
- Remélem... 
* A válaszra nem is habozott, s felszökkent sebesen a lóra, hogy aztán a démon maga mögé tudjon ülni. Asael még próbálkozott egy kicsit, ám végül szerencsésen sikerült felkerülnie az állatra, s most már ketten is nyeregben voltak. 
-  Rendben. Ha megengedi, talán inkább tegeződnék. 
* Gyengéden megsarkantyúzta az állatot, ami így megindult a parancsra. Patái ritmikusan kopogtak Hellenburg jellegzetes macskaköves utcáin keresztül, miközben a szorosan mögötte ülő démon végül megszólalt.
- Mit... hallottál a helyzetről?
- Nem sokat, valamilyen szektáról hallottam csak. Semmi olyasmi, amit ne tudnánk kezelni
- Értem * Bólintott a nő, majd egy pillanatra szünetet tartott * - És a woler.... wolep...
- A mivel? 
- Van valami nyúlszörnyeteg ott...
* Most így belegondolva valóban említett valamit a levél valamilyen nyúllényről, de nem igazán nézte át kellő figyelmességgel, ugyanis már a vizsgálódás során is készülődéssel foglalkozott, s a levelet is csak a feladat s a találkozó helye miatt olvasta el. Bármi is a parancs, ha Niel adja, akkor meg kell tenni. 
- Nyúlszörnyeteg... Tudsz erről valamit?
- Valami szarvas nyúl szárnyakkal. A neve pedig wolpr... wolapr....
- Akkor... Majd meglátjuk milyen, ha megöljük * Jelentette ki, s közben az állat végül elért Hellenburg kapujához. * - Majd meg kell állnunk valahol félúton szállást keresni.
* Lovát megsarkantyúzta, amire is az állat ügetésbe váltva indult meg a királyi úton, a Nebelwald felé. Utazásuk során semmi érdekes sem történt, az nyugodtan telt, pár tétova megjegyzés, s elejtett téma kivételével. Esteledés felé a jó tempónak köszönhetően már az erdőség szélén jártak, ahol végül egy kisebb fogadóban meglelte őket az éjszaka. Itt végül megvacsoráztak, s alvás előtt még egy poros lexikon is előkerült Asael tulajdonából, melyben szerepelt egy kép a Wolpertingerről. Az állat valóban nagyon furcsának tűnt, ám veszélyesnek nem, s végül így nyugodtan hajtotta le a fejét, hogy másnap folytassák az utat a kitűzött cél fele. Az erődben az utazás kissé lassabban haladt a tiszta terephez képest, s már délután vége felé járhatott, mikor az árnyas erdőn átszűrődő vöröses fényben megpillantották a kultisták csoportosulását.
- Kilenc... Meg a szörny.
- Pont tízzel több, mint egészséges.  
* Mormogta halkan, miközben leszállt a lóról, s keresett egy egészségesen vastagnak tűnő fát, melyhez kikötötte az állatot. Szegény eléggé kifáradhatott már, hálásan simogatta meg annak fejét, s az végül legelészésbe kezdett, valamilyen egészségesnek tűnő goblinfűből, ami éppen megnőtt még ezen a beteges helyen. Kissé közelebb lépett, Asael mellé, s a sűrű erdőn keresztül figyelte a kultistákat. 
- Mennyivel bírsz el egyszerre?
- Hárommal valószínűleg, bár attól függ, hogy mennyire képzettek.
- Ahogy a felszerelésük elnézem, semennyire. Nézd, hogy hajlonganak! Ha elég gyors vagyok, a három nekem is sima ügy. 
* Megszemlélte egy kissé a bagázst, valóban eléggé szedett-vetettnek tűntek, s így első ránézésre talán egyedül is elbírhatna velük, amennyiben persze nem egyszerre támadnak, s tényleg olyan haszontalanok... Nem lehet ilyen egyszerű. 
- Inkább készülj fel többre, mint kevésre. A vallási áhítat sokak eszét elveszi.
* Sebesen egy tőrt idézett meg, melyet szájába fogott, s óvatosan megindult előre, két kézbe szorítva a lándzsát. A démon szorosan mögötte haladt, egyre csak közeledve az erdős rész végéhez, nyílva a tisztásra. Két zakkant állt őrt annak szélén, miközben a többi ember a dolgát végezte, mindenféle furcsa dolgot művelve. Rettenetes fülük lehetett, settenkedés nélkül, csengő-bongó páncéllal haladt előre, míg végül vagy tíz méterre nem került tőlük, ahol is elhajította a tőrt, mely egyenesen a hívő torkába landolt. Gurgulázva kapott nyakához, hátha képes még levegőt venni, ám sajnos nem ezt a sorsot szánták neki, s kártyavárként rogyott össze, kiejtve a kardot a kezéből. Társa késlekedés nélkül figyelt fel a dologra, s halkan kántálni kezdett valamit, mintha éppen varázsolt volna. Akármit is kívánt fejükre zúdítani, nem jutott sokáig, ugyanis a mellette álló démon lándzsája úgy ütötte át a mágust, mintha csak holmi krumpli lenne. Az hangtalanul dőlt el a puha földre, s útját egyenesen a végtelen vadászmezőkig folytatta. Kettő kultista kilőve, tovább folytatja útját a fő csoportosulás felé, ahol is végül csöndes küldetésüknek egy recsegő-ropogó ágdarab vetett véget, végleg felfedve jelenlétüket (Ha már a másik két őr halálát nem vették észre). A hívő riadtan tekintett végig rajtuk, majd végül hangosan felkiáltott, s rohanva megindult egy picit távolabbi oltár felé.
- Vigyázzatok a prófétára!
* Még sikeresen el tudott jutni a pontra, ám az ott álldogáló, díszes tollakkal és rókabőrrel díszített próféta vérezve rogyott rá a kőpulpitusra, ahogyan is Asael lándzsája átütötte mellkasát.
- Adjátok meg magatokat, vagy követitek a többit!
* Követte a mozdulattól kicsit előrébb kerülő nőt, nem gondolta volna, hogy ilyen könnyedén képes az gyilkolni, ám végül kellemesen kellett benne csalódnia. Igen jó párost alkottak így ketten, ha éppenséggel nem is tett túlságosan sokat eddig ő maga. A furcsa hit hívői rohanva találták meg egymást a vértől immáron szennyes oltár előtt, s soraikból kivált egy kissé díszesebben öltözött (Hasonlóan mint a próféta, csak kevesebb cicomával)alak, aki kiáltozni kezdett.
- Ne hallgassatok a pogányokra, a Hatalmas Nyúlisten megment minket, s örökké hatalmas mezein rohangászhatunk majd, végtelen mélységig nyúló lyukakat ásva!
* A tömeg riadva vette körbe az alakot, aki végül torkaszakadtából artikulálatlanul kiabálni kezdett, valamilyen teljesen nonszensze nyelven, ami leginkább torokhangokra és visításokra taglalódott, de semmiféle értemet nem lehetett belőle kihámozni. A furcsa idézésre valahonnan az erdőből egy hangosan visszhangzó, velőtrázó morgás és ordítás hangzott, melyre a kultisták szemmel láthatóan örvendeni kezdtek.
- Mi a fene...?
- Nem tudom, de nem hangzik jól...
- Ez lehet az a wolpervalami?
* Akárhogyan is, megidézett egy tőrt, melyet az úgy 25 méterre lévő tömegbe vágott, célzás nélkül. Puszta szerencsének volt köszönhető az egész, de a fegyver egy hívő mellkasában landolt, valószínűleg kiszúrva annak tüdejét, s így torkát s mellét kapargatva hevert el a földön az asszony, kísértetiesen nyöszörögve.
- A nyúlisten meghallotta a hangunkat! Pusztítsuk el a hitetleneket!
* A kiáltásra a négy hívő rohanva indult meg feléjük, miközben a távolból kísértetiesen visszhangzott valamilyen furcsa csörtetés zaja. A mellette álló démon nem habozott, valamilyen világos, furcsa mágiákkal le is terítette az egyiket, majd fáradva immáron átadta neki a stafétát. Ez igazán imponált számára, lassan kezdte is kissé szégyellni magát, evégre mégis csak kicsit vette eddig ki részét a harcból.
- Kezdek kimerülni.
- Akkor tartalékold a maradékot, ha megjön a bestia. A maradék három az enyém.
* Közben megidézett egy utolsó tőrt, s dobva eltalálta vele az egyik kultista vállát, aki sérülésében inkább elhevert a földön, s agonizált, harc helyett. Késlekedés nélkül fogott rá két kezével a lándzsára, majd meglódította azt, a csak pár méterre lévő ellenfelek felé. A fegyver kelletlenül repült ki kezéből, egyenesen átdöfve az egyik mellkasát. A rohanó másik utolérté, s idétlen rövid kardjával végigvágta vállát, ám szerencsére a mozdulat nagyját felfogta a páncél, s így csak egy mélyebb vágás érte. A sikertelen támadástól meglepett kultista fejére erős kezével ráfogott, majd közelebb rántott magához, s éles agyarával felmetszette torkát, kiköpve az undorító húst a földre. Kivételesen nem szomjazott a vérre, lihegve húzta ki magát.
- A hang... Még mindig közeledik.
- Nézd!
* Lendült a démon keze az oltár felé, ahol a korábban kántáló férfi térdre rogyott, majd fáradva dőlt el. Pár pillanat múlva egy kicsiny lény emelkedett föl a pulpitusra, szőrébe fenségesen lobogott bele a szél. Szárnyai sasokhoz hasonlatosan nyíltak szét, agancsai pedig ősi, vámpír faragványokra emlékeztették. Egyszerre volt szörnyűséges, s mégis csodálatos.
- Micsoda aranyos lény. * Jegyezte meg lélegzetért kapkodva a fárasztó mozdulatok után, s a földön agonizáló átütött mellkasú alakra lépett, kitépve abból a lándzsát. Az még felnyögött egyszer utoljára, ám tovább nem szenvedett * - Milyen puha lehet a szőre...
- Hilde!
* Kiáltott utána a démon, ám immáron szavát nem igazán hallotta. Arcán sötét fény szaladt át, tudta, érezte: A Wolpertinger kellett neki, meg kívánta simogatni, ölébe venni, esetleg elvinni magával Hellenburgba... Az állat sok dologra hivatott, talán... Talán a kultusz nem is tévedett annyira... Tényleg ereje van a lénynek... Hatalmas csodás ereje... Ez az erő, csakis az övé lehet. Lassú, szinte transzos léptekkel indult meg az állat felé, ignorálva a körülötte terülő hullákat.
- Asael, nézd milyen bolyhos... Nézd!
- Ne! Szúrd le! Szúrd le most!
* Mint süketnek a szó, úgy repültek el mellette a figyelmeztetések. Jelenleg nem létezett ezen a világon csak három dolog: Ő maga, a nyúl s persze mindenki más, aki az útjába állhatna. Érezte a kapcsolatot kettejük közt, a Wolpertinger isten át kívánta adni neki csodálatos erejét, melyre persze igényt tartott... Senki nem vehette el tőle, ettől nem foszthatták meg... SENKI
- Nem... Az erejével hatalmasak lehetünk...
- Ne! * Tört könnyekbe a démon, s hasonló hangosan csendült fel a lándzsa szava is, mely végül erőtlenül hullott ki kezei közül, tompán bongva a földön, ahogy földet ért * - NE!
* Égéstől foltos keze lassan irányult az állat felé, ki nem érezte magát feszélyeztetve, a szemében égő békés lángok nyugalmat sugároztak irányába. Kacsója végigcsúszott szőrén, a világ egy pillanatra megszűnt előtte, s csakis a lény piszkos barnás prémje létezett, mely a hatalmas lexikonokban akár szinonimájaként is szerepelhetett volna a mennyeknek. Csodálatos volt, s mind az övé... A Drágasága. CSAKIS AZ ÖVÉ, SENKI MÁSÉÉÉÉÉÉÉ.
~ Az enyém, az enyém, az enyém... AZ ENYÉM, NEM OSZTOZOM, MÁS NEM KAPHATJA MEG, ÉN VAGYOK AZ, AKIT A WOLPERTINGER VÁLASZTOTT!
* Révületét egy felé csapódó penge törte meg, a korábban vállon talált kultista volt az, s erőtlenül lódította azt irányába. Reflexesen mozdult hátra, ám a fegyvernek még sikerült lemetszenie gyűrűs s kisujját is. Erőtlenül esett hátra, lüktető kezét szorongatva, miközben a férfi áhítattal emelte fel a nyulat, csodálva azt, s hasonló révületbe zuhanva, mint ő maga. Minden lelassult egy pillanatra, a szél, Asael, a lüktetve spriccelő vér... A démon kiáltva rontott előre, a fájdalomtól szinte nem is hallotta azt, s a lándzsa tűzre gyújtva találta el a férfit, lángba borítva ezzel a nyulat is. Szemébe könny szaladt, ám mégis megkönnyebbülést érzett... Vége volt ennek, a Wolpertinger nem kerülhet immáron rossz kezekbe, igaz, a sajátjába se. Fáradtan, s reményt vesztve fordította fejét Asael felé, aki úgy állt most felette, mintha csak egy angyal lenne.
- Asael... Olyan puha volt...
- Minden rendben, Hilde. * Nyújtotta felé kezét* - Minden rendben...
* Sebét szorongatva fogadta el az ajánlatot, majd végül erőtlenül emelkedett fel, egy teljesen más, megkeseredett emberként. Soha se fog többé kezébe kerülni az a nyúl. A lándzsáért nyúlt, hideg volt a tapintásnak... 
- Menjünk vissza Hellenburgba Asael...
- Menjünk, Hilde kisasszony...
* Lassú, vontatott léptekkel indult meg a ló felé... A lemenő nap fénye lustán világította be a szörnyűséges történések terét... A nyúl elveszett, ám a sötétség ezzel végleg szertefoszlott, s Veronia holnap teljesen más hajnalra fog ébredni, mint pár nappal ezelőtt.

Ending song:


_________________
Oswald csodálatos alkotása a Veronia Beaches ERKÖLCSÖS Hildéről. Köszönöm szépen az alkotást.  http://kepfeltoltes.hu/160731/Ozy_rajz__Hilde__Szalmakalap_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Oswald másik csodálatos alkotása, egy sötétebb, komolyabb Hilde. Érdemes megfigyelni a fény játékát, a műésznő nagyszerűen rátapintott a megfelelő árnyalatokra. A true, haunting beauty. http://kepfeltoltes.hu/160810/Ozy_Rajz_www.kepfeltoltes.hu_.png

El vagyok én kényeztetve, még egy csodálatos alkotás a művésznőtől, immáron egy kicsit minimalistább, de legalább olyan kifejező stílusban. A Kép címe "Evil Hilde is Evil". Az alkotás nagyszerűen megragadja a mérgeskedő pukkancs Hildét. http://kepfeltoltes.hu/160810/Evil_Hilde_is_evel_www.kepfeltoltes.hu_.png
Felhasználó profiljának megtekintése

10Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Szomb. Ápr. 02, 2016 2:27 am

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Amikor megláttam a levelet a templomőr kezében, csak sóhajtottam. "Még egy idétlen megbízás" - gondoltam, majd gondosan elolvastam az átvétel után.
Pont, ahogy gondoltam, kellően macerás volt a dolog, viszont kellően komoly is. Szekta, ami meggyalázza a húsvétot? Tenni kellett valamit, ráadásul a zsinati elnök pecsétje amúgy is tagadhatatlan utasítás volt. Sóhajtottam még egyet, egy jelentőségteljesebbet, majd megkértem az őrt, hogy jelezze a munkahelyemen a hiányomat. Az megértően bólintott, majd elindult.
Az én utam persze az istállóhoz vezetett. Mivel lovagolni azóta sem tanultam meg, így keresnem kellett valakit. Már elő voltam készülve, és a zsebemben ott szorongattam egy ötszáz váltós bankjegyet, hogy az első küldöncöt lefizethessem.
Szerencsémre ismerős alakot láttam ott állni, Hilde a száműzött Nebelturm, aki az enyémmel identikus levelet szorongatott a kezében. Megörültem neki, ő kevésbé, de nyilván csak a kellemetlenségek miatt volt morcos. Óvatosan megszólítottam.
- Hilde kisasszony, igaz?
- Így ig... - Egy tétova pillanatig elbizonytalanodott, nyilván nem tudta, mit szeretnék. Arckifejezése is zavart volt. Amikor meglátta a kezemben a levelet, váltott. - Ketten fogunk lovagolni megint, nemde?
- Ha elvinne, borzalmasan hálás lennék.  - Hajoltam meg, mire a vámpír elmosolyodott egy picit. Tudtam én, hogy az udvariasság ilyenkor segít! Próbáljátok ki ti magatok is, egész bátran!
A vámpír ügyes rutinnal készítette fel a lovát, minden tiszteletem azoké, akik ezekkel a sátáni szörnyetegekkel foglalkoznak. Közelebb hozta hozzám a szörnyet, mire legszívesebben elhátráltam volna. Utálom a lovakat...
- Fel tud szállni egyedül, nem?
- Remélem...  - Mondtam, mire ő gyakorlottan és ügyesen felpattant. Én nehézkesen ám, de követtem.
-  Rendben. Ha megengedi, talán inkább tegeződnék.  Mondta, mire csak bólintottam. Nem tudom, hogy látta-e, de úgy vettem akkor, hogy megértette. Egy kis sarkantyús ösztönzés után már szeltük is át Hellenburg külvárosának poros utcáit. Út közben úgy gondoltam, rákérdek egynéhány dologra. A levélben egy különös nevű teremtmény állt, amiről talál van is a tarisznyám mélyén lapuló "Bestia Enciclopaedia"-ban valami.
- Mit... hallottál a helyzetről?
- Nem sokat, valamilyen szektáról hallottam csak. Semmi olyasmi, amit ne tudnánk kezelni - Nagyon határozott volt, ami egyrészt jó, mert bizonyosan hűséges. Másrészt ijesztően automatikus az én számomra.
- Értem - Nem tartottam valószínűnek, hogy rá kellene zúdítanom a tényeket, így óvatosan folytattam. -- És a woler.... wolep... - Valahogy nem állt a nyelvemre a neve.
- A mivel? - Bizonyosan pontatlanságom az oka a tanácstalanságának, gyorsan javítottam.
- Van valami nyúlszörnyeteg ott... - Megjelent előttem az agancsos-agyaras-szárnyas nyúl, és nevetni támadt kedvem, mintsem félni. Reméltem akkor, hogy nem is kerül majd rá alkalom.
- Nyúlszörnyeteg... - Az ifjú leány láthatóan lgondolkodott. Hány éves lehet? 20? Legfeljebb 30. - Tudsz erről valamit?
- Valami szarvas nyúl szárnyakkal. A neve pedig wolpr... wolapr.... - Mondtam, s mutogattam is annyira, hogy megbillentem a ló hátán.
- Akkor... Majd meglátjuk milyen, ha megöljük. Majd meg kell állnunk valahol félúton szállást keresni. - Zárta le a rövid kérdezősdimet katonásan, és átlovagoltunk a városkapun.
Az utazás nevetségesen eseménytelen volt, közben azzal szórakoztattam magam, hogy egész kicsi sötét szikrákat gyújtottam magam mellett különböző elemekben. Abból, hogy a vámpír nem vett észre azt tudtam levonni, hogy nevetségesen sokat kell még gyakorolnom. Mégis, elképesztően sokat fejlődtem az elmúlt egy év során.
Az éjszaka egy fogadóban ért, ahol az említett könyv segítségével prezentáltam a bestiát a lánynak. Továbbra sem értettem, mi olyan veszélyes benne, de végül másnap, mikor már a kultistákkal szemben álltunk, úgy kezeltem a dolgot, mintha általánosan a legveszélyesebbek közé tartoznának.
- Kilenc... Meg a szörny. - Jegyeztem meg az alakokat számolva. Bár a wolperizé nem volt ott, számolni kellett vele is.
- Pont tízzel több, mint egészséges.  - Tette hozzá a vámpírlány, és kikötözte a lovát. Mellém jött, együtt figyeltük őket.
- Mennyivel bírsz el egyszerre?
- Hárommal valószínűleg, bár attól függ, hogy mennyire képzettek.
- Ahogy a felszerelésük elnézem, semennyire. Nézd, hogy hajlonganak! Ha elég gyors vagyok, a három nekem is sima ügy.  - Mutattam az oltár körül idétlenül hajlongó kultistákra. Egy nyúl előt hajbókolnak, drága Istenem...
- Inkább készülj fel többre, mint kevésre. A vallási áhítat sokak eszét elveszi. - Hallottam egy halk férfihangot, a dárdáját, akit már megismertem a vámpírokkal való diplomácia során. Hilde nem teketóriázott, árnyékokból tőrt szőtt, fogai közé vette, és egy gázoló szarvashorda elenganciájával előre indult. Én magam követtem, kezemben sötét dárdát szorongatva. Az eretnekeket figyeltem. Legtöbben kántáltak valamit, tehát nyilván nem ránk figyeltek. Hilde ügyesen vetett tőrt, ami bele is fúródott a legközelebbi alak torkába. A másik - kettő volt a tisztás szélén, őrszemek, nyilván - valami más tónusú inkantációba kezdett, így egy pontos hajítássál a torkába illesztettem sötét fegyverem. Még csak ezek láttak, szóval nem is lett volna gond, ha egy kellemetlen ág nem gondolja úgy, hogy az utunkba kell állnia. Reccsenés jelezte a többi számára a helyünket, mire azok egy emberként fordultak felénk.
Az egyik ijedten felüvöltött, majd a kőoltár felé rohant. Egy másik intett még két csuhásnak.
- Vigyázzatok a prófétára!
Nono, még mit nem! Pokoltűz-dárdám alvilági kométaként hasított át az éjen, és még azelőtt eltalálta a "prófétát", mielőtt az bármit is tehetett volna az oltárral.
Nyilván valami helyettes klérikus azonnal át is vette a főnök helyét, mert szavaira egybegyűltek a zakkantak, méghozzá az emelvény köré, és hangosabban kezdtek zengedezni.
- Ne hallgassatok a pogányokra, a Hatalmas Nyúlisten megment minket, s örökké hatalmas mezein rohangászhatunk majd, végtelen mélységig nyúló lyukakat ásva! - Vázolta fel röhejes túlviláguk az újdonsült nyúlpápa, majd valami nem evilági hang válaszolt is.
Egy pillanatra bevallom elbizonytalanodtam, de rá is jöttem azon nyomban, hogy egy nyulat elsöprök a mágiám töredékével is. Ettől még egyébként nem hangzott nyúlnak.
- Mi a fene...?
- Nem tudom, de nem hangzik jól...
- Ez lehet az a wolpervalami?
Vállat vontam, mire Hilde ismét tőrt készített, és a bálványimádók csoportjába dobta. Valakit el is talált. Ennyit a nyulukról.
- A nyúlisten meghallotta a hangunkat! Pusztítsuk el a hitetleneket! - harsogta a pap, majd ismét röhöghetnékem támadt.
Nincs annyi nyúl, ami elbírna velem.
Grimoie-om lapjaihoz kapcsoltam a varázserőm, majd egy sötét szikrát fényre cseréltem, pont az egyik arca előtt. Reflexesen dobtam is utána az immár villámló sötét dárdámat, mire a fejem éles hasítása jelezte: Fogy a varázserőm.
- Kezdek kimerülni. - jegyezem meg a halántékom dörzsölgetve.
- Akkor tartalékold a maradékot, ha megjön a bestia. A maradék három az enyém.
Tudtam, hogy nem fog neki akadályt okozni, és mire kinyitottam a szemem, már végzett is az utolsóval.
Ekkor azonban, mintha valami elfeledett korból került volna ide, ott magasodott huszonöt centiméterével a wolpertinger az oltáron.
Röhejes volt, ahogy gondoltam, viszont hogy a morált ne zavarjam meg, nem nevethettem. Ehelyett rámutattam, hogy a neki kicsit oldalasan álló Hilde is észre vegye.
Mi olyan veszélyes benne?
color=#ff99ff]- Micsoda aranyos lény. [/color] - Nézte Hilde sugárzó arccal. - Milyen puha lehet a szőre...
És ott, abban a pillanatban rájöttem. Manipuláció! De hogy? És rám miért nem hatott?
Nos, ezekre nem kaptam választ soha sem, társam ugyanis a bűvkörébe került.
- Hilde! - Kiáltottam, de nem állt meg. Veszélyesen közeledett a teremtményhez. Dárdát nem dobhattam, fenn állt a veszélye, hogy őt találom el. Elég lenne egy sötét szikra?
- Asael, nézd milyen bolyhos... Nézd! - Oh, láttam, hogyne láttam volna! De hogy ez mennyire lényegtelen volt akkor, azt talán csak én értettem.
Kiváló nyúlhívő lenne HIldéből.
- Ne! Szúrd le! Szúrd le most! - Próbálkoztam, és elkezdtem közelebb lépegetni. Nem mertem gyorsan, nehogy ellenem forduljon a lány: Közelharcban egy másodpercig sem bírnám.
- Nem... Az erejével hatalmasak lehetünk...
Hatalmasak? Hát Isten? Te is őt szolgálod, nem?
- Ne! - Kiáltottam elcsukló hangon, és Isten szolgájának ezen tragédiáján könnyek szöktek a szemembe.
- NE! - követett a dárda hangja, de kiesett a kezéből. Hilde már csak a nyulat látta, és én biztos vagyok benne, hogy ott, akkor, egy sunyi vigyor jelent meg agyaras pofáján.
Hilde nem látta, és nekem sem volt jelenlétem reagálni, de az egyik sebesült, fetrengő csuhás most felugrott, és kardjával Hilde kezére csapott. Nem láttam, mit talál el, de a vámpír hátradőlt, a kultista férfi pedig elégedetten, vallásos imádattal vette fel a teremtményt.
Itt volt a pillanat, maikor is eldöntöttem, hogy eleget láttam. és üvöltve megrohamoztam az illetőt, pokoltűz dárdával sújtva azt. Szerencsére lángra lobbant csuhája, vele együtt a wolperizé is, és a földön fetrengve a kapálódzó állattal együtt csendesen égtek. Odasétáltam Hildéhez, aki egészen zavartan tekintett rám. Kezet nyújtottam.
- Asael... Olyan puha volt...
- Minden rendben, Hilde. Minden rendben... - felsegítettem, és még mindig reszketegül járt.
Szegény, biztos a bűbáj sokkja még. Rátekintettem a lángoló kupacra ami már csak égett, nem vergődött, és elégedetten kezdtem el társamat kisegíteni a kikötözött lova felé.
- Menjünk vissza Hellenburgba Asael...
- Menjünk, Hilde kisasszony... - bólintottam, s végre, hogy a húsvét szentségét semmi sem fenyegeti, boldogan indultam haza egy szebb, jobb Hellenburgba.

Felhasználó profiljának megtekintése

11Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Szomb. Ápr. 02, 2016 12:02 pm

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
Nebelwald. Az a hely, melyre keserűen gondol vissza, ahova semmi pénzért nem térne vissza részben az emlékek és a múlt miatt, részben pedig a régi ismerősök miatt, most mégis itt van. Eleinte még a felajánlott jutalom se mozgatta meg igazán, de ahogy értesült arról, hogy mind tündék, mind emberek áldozatául esnek ennek az esetnek, gondolkodóba esett. Na nem azért, mert annyira fontosak lennének számára a feláldozott lelkek, csupán ez egyértelműsítette Alicia számára, hogy ez valahol Nebelwald szélén van, ahova még van mersze bemenni. Úgy vélte, ott talán megússza azt, hogy bárkibe is belefusson, akivel együtt nevelkedett hosszú éveken keresztül, egészen a tragédiáig. Mindössze ez segített neki túllendülni a problémán, és így már a felkínált jutalom is igencsak csábítónak bizonyult.
Az ismerős, ködös környezetet járja. Régen, borzasztó régen taposta ezt a földet, és keserű nosztalgiával tesz minden lépést. Nehéz nem visszafordulnia, nehéz a nemlétező úton maradnia, amin most van – lába alatt semmi sincs, csak az aljnövényzet, kitaposott ösvény nincs. Voile a nő karján ücsörög egy darabig, neki nagyon is tetszetős ez a hely. Nem mutatja ki, valamilyen oknál fogva érződik, és a nekromanta ezt meg is érti: erdős környezetben nőtt fel ő is, ahol a félhomály nem volt ismeretlen. Emlékszik, az első talákozójuk napján gyakorlatilag az orráig sem látott, olyan köd volt.
Megrántja karját, mire a bagoly a magasba emelkedik, a cél pedig egyértelmű: Voile és Alicia külön keresgélnek nyomok után. A madár elrepül az egyik irányba, az állandó félhomályban hamar eltűnik, a tünde pedig folytatja a sétát egy másikban.
Hosszú percek telnek el a gyaloglással, és még mindig semmi. Egyre inkább aggódik amiatt, hogy milyen mélyre kerül az erdőben, és már-már a visszaforduláson gondolkodik, ám az egyik lépésnél valamit meglök. Lepillant, mire nagy meglepetésére egy tojást talál – bár nem kéne csodálkoznia, hiszen értesült arról, hogy ezzel üzenget az a nyúlszerű valami. Felveszi, és elméjében visszhangozva meghallja a következő szöveget:
A hó utolsó napja…
Ijedten ejti el a tojást, riadtan néz körbe, hogy van-e itt valaki, de teljes a némaság. Ismét vet egy pillantást a különös tárgyra, és észreveszi a körülötte lévő vérfoltokat, amelyekről még annak ellenére is meg tudja állapítani, hogy frissek, hogy nem szakértő. Valakit vagy elhurcoltak errefelé, vagy valaki, esetleg valakik jöttek, hogy teljesítsék a küldetést. Ez igencsak kellemetlen, mivel nem szívesen társulna senkihez, egyedül akarja elintézni, ha már eljött ide.
Felveszi a tojást, hogy az üzenet végét is meghallgassa:
A hó utolsó napja, Nebelwald felső határa. Kövesd a jeleim.
Ez eddig neki is világos volt, így konkrétabb információt nem kapott. Mindegy, az előbb felfedezett vérnyomokat követi, többet nem tehet. Voile még egy ideig nem fog visszakerülni, így most kell intézkednie. Felegyenesedik, és elindul, követve a vörös foltokat és csíkokat, mire egy tisztásféléhez ér. Már a széléről látja, hogy egy harc közepébe csöppent, de még onnan sem tűnik úgy, hogy az érkező nyerésre állna. Közelebb lép néhányat, hogy kicsit részletesebben lásson, és újabb megdöbbenésére egy olyan alakot lát, akivel már nem egyszer futott össze. Szinte nevetnie kell, hogy állandóan összekerülnek valamilyen úton-módon, de egy vigyoron kívül semmit sem mutat ebből. Fontosabb dolog is van, méghozzá az, hogy csatlakozzon Astonienhez – hozzá bármikor, elvégre korábban is jól összedolgoztak, és bizonyára most sem fog csalódást okozni sem a közös munka, sem maga a tolvaj, aki jelenleg elég nagy pácban van. Előre látja az egyik szektatag lépéseit, így már maga elé is képzeli a pecsétet, hogy megidézze két közkedvelt katonáját: a csontvázakat. Az egyiket maga mellé idézi, a másikat nagyjából a pap mögé pár lépéssel, és mire a támadó lesújtani készül kedves barátjára, a mögötte megjelenő kardos azonnal átszúrja hátulról a gyomránál. A fegyver könnyedén vágja át a bőrt, a húst, a belső szerveket, majd lyukasztja át a másik oldalt, véresen megjelenve a túloldalon Astonien előtt.
- Csak nem kell egy kis segítség? – Hangja bizonyára ismerős lesz a másik számára, és még úgy is könnyedén megértheti a szavakat, hogy a közvetlen közeléből az átszúrt férfi vért köhög fel. Egészen addig nem láthatja meg Aliciát, míg a csontváz ki nem húzza pengéjét, és mikor ez megtörténik, a halálos sérülést kapott személy egyszerűen összerogy a fájdalomtól – hamarosan kimúlik.
Mindeközben az íjász felhúzza a nyílvesszőt, az ideg megfeszül, célra tart, és már engedi is el a nyilat, amely gyorsan száguld el a tolvaj feje mellett, mire egy másik őrült nyúlimádó kerül leterítésre: a vessző egyenesen a nyakába fúródik. Előreláthatóan fájdalmas küzdelmei lesznek, míg kileheli a lelkét, és már most kezdi a szenvedését azzal, hogy megpróbálja kihúzni saját magából a nyilat, de helyette elesik, fuldokolva rázkódik. Percei lehetnek hátra, hatlmas szenvedéssel teli percei, de nem sajnálja.
Astonienen ritkán lát döbbenetet, viszont most ez a pillanat is elérkezett. Mégiscsak a halál torkában volt az előbb, így egyáltalán nem meglepő, hogy így reagál egy rövid ideig. Alicia csak magabiztosan mosolyog rá, de nem ennek köszönhető, hogy a férfi visszanyeri önmagát.
- Miből gondolod? Tökéletesen uralom a helyzetet! – fordul a megmaradt ellenség felé. Hát… Tökéletesen látja, hogy uralja a helyzetet, jelenlegi mosolya pedig csak szélesedik ennek hallatán.
- Vettem észre – vesz fel egy mesehallgató pózt: egyik karját mellkas magasságba emeli, arra a másikkal rákönyököl, és így helyezi fejét tenyerébe. Onnan néz a másikra, mintha csak várná, miféle történettel fog ezúttal előállni, azonban nem tartja fenn ezt sokáig. Int egyet, mire a kardos csontváz elindul a fanatikusok felé, hogy felvegye velük a harcot.
- Komolyra fordítva a szót, hogy jutottál ide? – érdeklődik.
- Lássuk csak... – esik egy kicsit gondolkodóba. - Nem takarítottál fel magad után.
-Óh! - vág mindent értő arcot. - És mit keresel itt? Csak nem tudomást szereztél te is erről a rejtekhelyről?
- Nem kifejezetten. Hallottam ezt-azt, de pontos helyet nem. Gondoltam, találhatok pár számomra értékes dolgot – vonja meg a vállait, mintha teljesen érdektelen információ lenne. Következő mozdulatként kihúzza bőrtokjából könyvét, amely előbújik köpenye alól is, végül kinyitja azt. Míg a nő ezzel szórakozik, az íjász már egy újabb nyílvesszőt helyezett az idegre, felhúzta azt, és ebben a pillanatban engedi el egy másik célpont felé, akit vállon talál. Az fájdalmában felüvölt, elengedi a fegyverét, majd hátrálni kezd – talán el akar menekülni, egyelőre viszont az érkezők egyike sem vesz erről tudomást. Megsérült, megsérült, majd később foglalkoznak vele, jelenleg még van másik… Négy?
- És ezért döntöttél úgy, hogy egymagad szembeszállsz egy egész szektával? – hangzik az újabb kérdés, de ugyanezt visszadobhatná a férfinak is. Most nincs kedve érdeklődni, minek van itt, feltételezhetően nem a jutalom miatt, mivel azt úgyis hamar összelopja, és ahogy ismeri őt, bizonyára a veszély vonzotta. Ennyi indíték neki bőven elég.
- Nos, miért ne? – vonja meg ismét a vállát, nyugodtan lapozgat párat, majd ahogy megtalálja a neki kellő pecsétet, koncentrálni kezd. Pár másodpercig tart a művelet, és megjelennek előtte legújabb szolgái: a goblinzombik, szám szerint három, méretükhöz passzoló fegyverrel: tőrrel.
- Milyen aranyosak! Megtarthatok egyet háziállatként? Jól viselném gondját, ne aggódj. – Ilyen bolond dolgot is csak egy hozzá hasonlótól hallhat. Nem bírja megállni a nevetést, már-már kitör belőle, és egy ideig csak beszélni is úgy képes.
- Ki is tiltanának azonnal – válaszol még mindig kuncogva. A goblinzombik elindulnak az ellenfelek felé, hogy támadásba lendülhessenek, a csevegés közben pedig a kardos csontvázra mértek két csapást: az elsőt kivédte ugyan, a másodikra már nem tudott reagálni, és ennek köszönhetően a koponya lerepült a vázról, az idézett lény zörögve hátraesik, végül eltűnik, mintha sose létezett volna.
- Majd elrejtem! – bizonygatja még a tolvaj, végül sóhajt, belátva, hogy ideje cselekedni. - De szerintem jobb, ha a csevejt későbbre tartogatjuk. Sacra Lux! – teszi még hozzá, és hirtelen ejti ki a bizonyára latin szavakat, mire megjelenik az aranyszín fénysugár, és pont fejbetalálja azt a személyt, aki a goblinokhoz legközelebb áll. A megtámadott az arcához kap felkiáltva, égési sérülései nem kis fájdalmat okozhatnak neki, de a kínok még csak most jönnek: két goblin egy-egy lábat vesz célba, fegyverüket a combokba mélyesztik, a harmadik pedig a gyomor alsó részét szántja fel. Ezekhez a kis mitugrászokhoz már-már oda is lehetne képzelni, hogy miközben ezt művelik, röhögnek mindenen.
Míg egy újabb gyilkosság menete lezajlik, Alicia ismét koncentrál. Másodperceken belül hozza vissza az előbb elveszített kardforgatóját, az íjász pedig újratölt, felhúz, és célt keres.
- Akkor gyerünk! – markolja meg a buzogányt, és a goblinokat megkerülve a megmaradt néhány férfi felé közelít. Támadna ugyan, de az egyik szektatag célba veszi, felé lendíti fegyverét, a tolvaj azonban kivédi a csapást, majd a Biblia kemény sarkával állon üti.
- Érezd hát az Úr szavainak súlyát! – hallatszódik, a fanatikus hátrál pár lépést, de nem tud sokáig, mivel az egyik goblin otthagyja előző ellenfelét (a másik kettő a hullát rágcsálja jóízűen), odarohan Astonien párbajtársához, és mögé kerül. A nyúlimádó rálép, felkiáltva esik hátra a goblinra, és nem lehet kellemes landolás egyiküknek sem. Az apró zombi, ahogy a szektatag ráesik, el is tűnik, a férfi pedig gerincén érezheti egy darabig az idézett lény nyomát.
Igazán komikusnak tűnik ez az egész, így a nekromanta kissé elfordítja fejét, szája elé emeli kezét, és úgy nevet halkan, és míg igyekszik legyúrni jókedvét, a mellette lévő íjász újabb célpontot talált: azt, amelyikkel csontváztársa harcol. A kardforgató megemeli fegyverét, hogy kivédjen egy támadást, és még mielőtt a fanatikus újabb csapást mérhetne rá, az íjász elengedi a nyílvesszőt, és bár célt téveszt, felsérti az arcát, és még a fülét is lekapja. Erre a férfi felüvölt, elejti fegyverét, mindkét kezével az elvesztett testrészhez kap, és mintha még kétségbeesetten sírna is a fájdalom hatására. Védtelenségét kihasználva a csontváz azonnal gyomron szúrja, a szektatagba fojtva ezzel minden hangot. Némán terül el a földön, ahogy a testét megtartó penge kikerül belőle.
A következő pillanatban már csak a magabiztos vonások válnak láthatóvá rajta, mivel Astonien azonnal meg is öli a szentségtörőt: a fejét a buzogánnyal gyakorlatilag szilánkosra töri. A nőben a bizonytalanság is megjelenik nem sokkal később, ahogy érzékeli társa másságát: valahogy másképp mozog, mintha leengedné a védelmét. Ez ad némi okot az aggodalomra, egyelőre a kis létszámú holtsereggel igyekszik úgy alakítani, hogy a férfi semmiképp se legyen halálos veszélyben.
A megmaradt két goblin otthagyja a hullán való rágódást, elindulnak újabb ellenfelet keresni, és meg is találják: megindulnak a nyúlimádó felé, azonban az egyik zombival végez egy kardcsapással, a másiknak így lehetőséget adva a támadásra. Az egyedül maradt goblin célba veszi mindkét combját: az egyikbe beleharap, a másikba belevágja fegyverét, és ezt zárja egy újabb üvöltés, de ez sem tart sokáig. Astonien mögött van a mozgásképtelenné tett egyén, a pap pedig nekifutásból és lendületből támad, és ahogy a buzogány fejet ér, a nyakcsigolya roppan – azonnali halál. A fanatikus elterül a földön valamivel odébb, hála a tolvaj kifejtett erejének, és ráesik arra az egy szem goblinra. Alicia mindezt úgynéz, mintha egy kocsmai verekedés lenne, ahol a verekedő felek egyike bekapott egy olyan ütést, aminek egy egyik szemét is behunyja, kissé elfordul.
A nekromanta, hagyva a jelenlegi helyzetet, koncentrálni kezd, hogy visszahozza a három egységet, melyet elveszített az elmúlt pár percben. Most kerül elő ismét az a személy, akit korábban vállon lőttek, hiszen mögé idézi a három kicsi zombit, kiknek egyike felugrik, hogy a szektatag fenekébe harapjon. Ennek következménye egy ijedt és fájdalmas kiáltás. A másik kettő ekkor fegyvereit beleszúrja a combokba, végighúzzák a térdhajlatig, a vádliig, és a férfi összerogy, veszettül üvölt. Az odalépdelő csontváz adja meg neki a végső nyugalmat: míg a tag térdel, elvágja a torkát, és csak aztán terül el holtan.
Ahogy az összes kimúlt, Alicia már mondaná, hogy kereshetik meg a levadászandó nyuszit, viszont még mielőtt megszólalhatna, a most észrevett oltárkőnél egy vöröses füstfelhőt. Gyanakodva kémleli a kavargását, és hamar alakot ölt, a füst foszlányai pedig eltűnnek. Megjelenik hát az, amit kerestek: egy szarvas méretű nyúl agancsokkal, fácánszárnyakkal. Bizarr látvány, és abba bele se mer gondolni, mennyi mindent lehetne belőle készíteni. Valamiért nem szívesen kóstolná meg.
- Hallottam, hogy egy rondaság, de hogy ennyire elcseszett lény legyen valami...? - jegyzi meg halkan inkább magának fejcsóválva. Nem bámészkodik túl sokáig, mivel rájön, hogy Astonientől van pár méterre ez a szörnyeteg, és ez a tény azonnali cselekvésre készteti. Lapoz egyet a könyvben, és már kezdi is a következő idézést. A seregét ráállítja a megjelenő nyúlfélére, az íjász azonnal lövi is a nyílvesszőt, a kardforgató viszont még nem ér oda, a goblinok vele ellentétben gyorsan mozdulnak, kihúzzák a kultistából a pengéket, és már iszkolnak is a nyuszika irányába - fegyverüket megemelve.
Astonien sem teketóriázik sokáig: azonnal megindul a lény felé, és ennek láttán, valamint a férfi artikulálatlan ordítása hallatán Alicia egész testében megfeszül. Szívesen szólna rá, hogy menjen onnan, viszont a férfi minden mozdulatát átveszi a harag és a düh – egyértelműen nem hatnának rá a szavak. Hogy mitől lett ennyire rossz állapotban…? Bizonyára a halottaktól. Észrevette a rázkódását, amely minden kiáltást követett, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, most viszont annál inkább. Azonnal meg tudja így állapítani, hogy Astonien nem a csatatérre való. Neki nem szabad harcolnia, és bár pofátlanul lop meg másokat, bárminemű lelkiismeretfurdalás nélkül, a gyilkosságot nem tudja elviselni. Nem mehet így csatába.
A nekromanta koncentrálni kezd, mire megjelenik mellette egy szellem, melynek ugyan nincs nagy támadási ereje, azért az a kicsike is jól jöhet, amire képes. Már küldi is a nyúl felé, amely a tolvaj támadása elől tér ki, végül hátrálni kezd. A goblinok tudják tartani a lépést, ők viszik be az első csapást: ahol érik, ott karmolják, harapják, szúrják bele fegyverüket, őket követi a szellem, mely jégszilángok záporával zavarja össze az ellenfelet. A csontváz lemaradva igyekszik beérni a célpontot, az íjász közben újratölt, hogy újabb nyílvesszőt lőhessen ki.
Astonien hátralép egyet, a következő pillanatban pedig lecsap egy aranysugár, amely eltalálja a bestia fejét, mire az állat felvisít. A férfi nem hezitál, megelőzi a csontvázat, gondolkodás nélkül taszítja el az egyik útjába kerülő goblint a vállánál fogva, és pofán vágja a buzogánnyal a nyúlfélét. Az első csapás sikeres, a mádosik valamivel félremegy, de telibe kapja az agancsot, ami így letörik, a harmadik pedig már csak súrolja a lényt. Folyamatossá válik a visítás, a lény próbál hátrálni – szerencsétlennek még annyi ideje sincsen, hogy védekezni tudjon, nemhogy támadni.
Alicia végig aggodalmasan figyeli ezeket a mozdulatokat, de többet nem tud tenni. Megidézte a jelenleg használható lényeket, hiszen a sima zombinak jelenleg semmi értelme nem lenne, mivel lassú, fegyvertelen, egy ilyen szörny ellen teljesen hatástalan. Ennél jobban nem tudja a férfit kivonni ebből az egészből, mert veszélyes, akárhogy is nézi, még úgy is, hogy lélegezni sem tud szerencsétlen bestia a folyamatosan rázúdúló támadásoktól. A nőt nem érdekli, hogy Astonien taszítíásától az egyik goblinja elhullott, még van másik kettő, melyek folytatják az őrült támadást. A szellem újabb záport küld felé valamivel magasabbra emelkedve, a nekromanta mellett álldogáló íjász pedig újabb nyílvesszőt ereszt el, amely az előzőhöz hasonlóan, a nagy testnek köszönhetően betalál.
A férfi ismét hátralép, mire újabb fénysugár csap bele a nyúlfélébe, ami ezúttal a hátát találja el. Összerándul a fájdalomtól, és a tolvaj bizonyára ezt a pillanatnyi szünetet használja ki: elengedi a Bibliájá, két kézzel fogja fegyverét, és előrelendülve, újabb üvöltéssel vágja bele többször a tüskéket a teremtménybe. A tünde lassan már eljut odáig, hogy sajnálja szerencsétlen dögöt, annyira nincs esélye ellenük.
Aztán elhallgat minden. A második támadás elhallgattatta a bestiát, már nem hátrál, nem lélegzik – ahogy betört a koponyája, gyorsan kimúlt. A pap ezt tapasztalva térdre hull kimerülten, az élőholtak ellépnek onnan. A szellem egy intés hatására eltűnik, a csontvázak szintén, egyedül a két goblin marad, akik odalépnek Astonienhez. Rothadó kezüket nyújtják, hogy felhúzzák a férfit, aki különös módon el is fogadja azt. Következő lépésként Alicia saját jobbját mutatta volna, hogy felsegítse társát, de úgy tűnik, erre semmi szükség.
- Megvagy még? – érkezik a kérdés, és ahogy a férfi felé fordul, észreveszi tekintetében érzelmei kavarodását.
- Megöltem őket. – mondja, és ettől kissé keserűbbé válnak a nő vonásai. - Én magam.
Ahogy korábban megállapította: nem neki való a harcmező. Neki egy egyszerű városi életet kéne élnie, ahol nincs gyilkosság, ahol megmaradhat abban a viszonylag védett világában a saját kis szórakozásával, a tolvajlással. Nem kéne neki onnan kikukkantania, mégis mi folyik a nagyvilágban, mert biztosan belefolyik az események árjába, ahol ugyanazt kell csinálnia, mint itt is. Szívesen mondaná, hogy maradjon otthon, ne vállaljon semmit, ami nagy valószínűséggel ilyennel jár, de nem teheti – azzal talán magára haragítaná Astonient, valamint az ő dolga, mit tesz. Az életébe nem szólhat bele.
- Meg - érkezik a válasz. - De nem kell, hogy érezd ennek a súlyát – néz végig a holttesteken, de nem szánja őket. - Ez mindennapos, nincsenek szentek – fordul vissza a társa felé. Ennél többet sajnos nem tud mondani, vigasztalni nem lehet. Mit érne azzal a szöveggel, hogy ugyan már, Astonien, ennek így kellett lennie? Vagy hogy megérdemelték a sorsukat? Végső soron ők is lélegző személyek, akiknek elvették az életüket – és ehhez nincs joguk, hiába, hogy egyikük nekromanta, aki az élettel játszadozik, a másik meg pap, aki megszabadítja a lelket a terheitől.
Nem válaszol. A buzogány kiesik ujjai közül, majd lassú léptekkel indul el a földön heverő Biblia felé. Alicia egy ideig sajnálkozva figyeli a másikat, kissé eltávolodik, hogy Astonien könnyedén mozoghasson, és egy fának támasztja hátát. A pap felveszi könyvét, és a legközelebb fekvő áldozathoz megy, ahol letérdel, lezárja a szemeit, és latinul mormolni kezd valamit. Meglepetten nyílnak nagyobbra szemei, majd megérinti csuklyáját, mélyebbre húzza azt, és alsó ajkába harapva várakozik. Ujjai végig az anyagot szorítják, nem engedik el a ruhadarabot.
Az imák hosszadalmasak, mindenki fölött elmondja a latin sorokat, közben a nekromanta megbizonyosodik a korábbiakról. Továbbra is az visszhangzik elméjében, hogy Astoniennek nem itt kéne lennie. Tiszteli még az ellenfele életét is, ami egy nagyon pozitív tulajdonság, de mindezt nem csinálhatja meg, ha egy háború közepébe csöppen. Viszont akármilyen negatívan is vélekedjen erről… Valahol mélyen irigyli őt. A nő már rég elfelejtette, mit is jelent mások élete, Astonien azonban még tudja, ismeri ennek az értelmét, ennek az értékét. A tünde már csak két életet lát fontosnak: a sajátját, valamint nővéréét. Ennyi számít neki, semmi más.
Igazat megvallva egy idő után már nem figyel. Türelmesen álldogál végig, magában a gondolataival, tűnődve ezen az egészen. Aztán azok se maradnak. Üressé válik, elhanyaglhatóvá – olyanná, akinek nem szabadna élnie. Astoniennek vannak különös hóbortjai, de az emberség bőven fellelhető benne – Aliciában ez sincs. Szinte szégyelli magát.
- Bocsánat az időhúzásért – hangzik a nő számára váratlanul, és érezhető, hogy már összeszedte magát. Kezében már ott a buzogány, amelyet letörölt valahol, majd a szörnyhöz lép, akibe rúg néhányat, megbizonyosodva arról, hogy valóban halott-e. Szerencsére az, és nem kell tovább birkózniuk vele.
A tünde csak halványan mosolyog, és ő is a bestiát figyeli egy darabig vizsgálódva. Ellöki magát a fától, odalépdel a legyilkolt szörnyhöz, megragadja a szőrét, kitépi azt, és eltűnődve nézi. Teljesen átlagos szőr.
- Javaslom, hogy az agancsát hozzuk el bizonyítékként - jegyzi meg, majd engedi leesni a szőrzetet, kopottas köpenyébe törli a tenyerét, mintha csak koszos lenne. Ez talán elegendő lesz ahhoz, hogy a vezetőség elhiggye, valóban elvégezték a munkát, amire vállalkoztak. Astonien csak bólint egyet, majd felveszi az agancsdarabot, és elteszi ruhája alá. Még körülnéz az oltárkőnél, hátha talál valamit, és lehet, Aliciának is ezt kéne tennie, viszont tudja jól, hogyha a férfi bármi használhatót talál, arról értesíti a nekromantát, így csak tétlenül nézelődik.
Voile még nem tért vissza, lassan ideje lenne újra egymásra találniuk. A környéken lehet, bizonyára perceken belül megjelenik valahol, elég ügyes madár ahhoz. Ahogy Astonien végez, el is indulhatnak, ám ahogy megtesznek egy lépést, az egyik fa ága megrezzen, szárnycsapások hallatszódnak onnan, majd ahogy a tünde feltekint, pettyezett madarát pillantja meg. Halvány mosoly jelenik meg arcán, és rosszallón megrázza a fejét.
Az a bolond madár elég lusta volt ahhoz, hogy végignézze, ahogy küzdenek.


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

12Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Szomb. Ápr. 02, 2016 3:50 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Pár pillanatnak kell eltelnie, mielőtt összeszedi magát a röhögőgörcsből, amit néhány poszt okozott neki, majd végigsimít olajos fekete haján és megköszörüli a torkát.
- Szép munka, keresztes vitézek! A jutalmak a következőképpen alakulnak természetesen a 100 XP és 1000 váltó után:

Norven:
Név: Speluncan latronum (Rablók barlangja)
Leírás: Egy különleges áldott ezüst lánc, amely a Flagellatio használata során annál hosszabb és annál erősebb ütéseket lehet vele mérni, minél felháborítóbb az inkvizítor számára a csapások elszenvedőjének személye.

Jozef:
Név: Adaequationis (Megfelelés)
Leírás: Egy, a kiemelkedő novíciusok számára készített áldott, nyakban hordható feszület, mely segíti a fókuszálást, a reflexeket valamint a varázserő visszatöltődését abban az esetben, ha viselője azzal a szándékkal cselekszik, hogy elöljárójának megfeleljen.

Astonien:
Név: Mea culpa (Én vétkem)
Leírás: Egy naponta egyszer használható, zsoltáros könyvbe rejtett bűbáj, mely a nevének kimondása utáni kijelentést igazságnak állítja be a hallótávolságon belül lévők számára, amennyiben azok nem rendelkeznek az ellenkezőjét állító információval, vagy bizonytalanok azzal kapcsolatban.

Alicia:
Név: Death Dominance (Halál dominancia)
Leírás: Egy éjfélkék nyakék, amely napi egyszeri alkalommal képes egy, a használója által idézhető fajtájú, ellenséges, de nem JK által irányított élőholtat 10 percre annak szolgálatába állítani.

Mina:
Név: Lehrmethoden (Tanítási módszerek)
Leírás: A Nachtraben vámpírok szeretik a titkaikat megőrizni maguknak, azonban ezzel az egyedi, bájolt gyűrűben lévő varázslattal annak viselője képes egy tervet vagy ötletet egy pillantással is átadni a fogadó félnek. A varázslat előkészítési ideje a gondolat komplexitásától függ, és félnaponta egyszer használható.

Avis:
Név: Windmühle (Szélmalom)
Leírás: Egy bájolt gyűrű, amely a természetes légmozgásból fakadó energiát alakítja át varázserővé, eltárolva azt és egy parancsszóra megújítva viselője varázserejét. Fontos, hogy csak a természetes szél hat rá, a mágikusan keltett nem. Fél napnyi kitettség esetén töltődik fel, kapacitása pedig a használó varázserejének fele.

Hilde:
Név: Selbstkontrolle (Önuralom)
Leírás: A Hellenburgi máguscéh találmánya, eredetileg a kultisták elmebaja ellen. Egy fátyolszerű maszk, mely viselőjét megóvja az akaratát manipuláló hatásoktól. Az egyébként patyolatfehér anyag 5 percnyi viselés után megfeketedik és egy napnyi pihentetés után tisztul ki ismét. Megfeketedett formában hatástalan.

Asael:
Név: Disziplin (Fegyelmezés)
Leírás: Egy kontár hellenburgi mágus munkája, mégis jól használható és elterjedt fegyelmezési módszer a déli iskolákban. Egy mutatópálca, melynek egy apró intésére egy rövid elektromos impulzus cikázik végig a célpont bőrén, hirtelen ható éles fájdalmat keltve egy másodperc idejére. Konkrét sérülést nem okoz. Egy perc alatt ötször ismételhető meg, majd egy óráig nem használható újra.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

13Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Szomb. Ápr. 02, 2016 10:50 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Reingard:
Név: Blutsucher (Vérkereső)
Leírás: Öt számszeríjlövedék, amik különleges vámpírmágiával van elkészítve. Ha becélzol vele egy vérző célpontot, a nyíl biztos eltalálja valahol. Egy Schwarzjäger mindig leteríti a prédáját, nem?

Loreena:
Név: Glory of the Wild (A Vadon Dicsősége)
Leírás: Egy hajpánt, amit a halott wolpertinger agancsai ékesítenek. A tárgy mágiája egyfajta aurát sugároz, ami tiszteletet kelt azokban, akik rád néznek. Nem túl erős, de egyezkedésben hasznos.

Felhasználó profiljának megtekintése

14Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Vas. Ápr. 03, 2016 4:07 pm

Hóhajú Yrsil

Hóhajú Yrsil
Kísértő
Kísértő
Az ezüstszínű holdfény csodálatos külsőt kölcsönzött ennek a kissé kopottas trónteremnek. Gyönyörködnék a látványban, hacsak nem lennék ilyen éhes. Csendben figyeltem ahogyan az apró vámpírlány kissé ügyetlenül kergette a Wolpentingert. Akarom mondani a vacsorámat. Nemigazán kedveltem a nyulat, így sajnálni sem tudom, de minden bizonnyal finom pörkölt lessz belőle. Bár legalább a trónja kényelmes és puha. Elmerengek, ahogyan játszom az ötlettel. Talán a rókák is megérdemelnének efféle kényeztetést.
- Hintsd meg sóval a farkát ! - szóltam oda neki, megunva a kergetőzést. A teremben nem hallatszott a hangom, csupán az ő fejében csendült fel dallamosan. A fejében vagyok. Emlékszem eleinte kissé furán éreztem magam, ám mostanra annyira természetes szokásommá vált, hogy néha beszéd helyett is ezt használom. Bár rókák nem beszélnek, igaz ? Fejemet lehajtottam, és megvártam míg rámnéz...nem tudom vajon mérges rám, mert nem segítek, vagy csak kezd elfáradni a futkározós kergetőzésben ? Értetlenül néz rám, s piheg, akár egy kismadár. Teljesen kipirosodott a nagy futkározásban. Érdekes szórakozásnak tűnik a végén még legyőzöm a lustaságom, és beszállok én is a nyúlkergetésbe. Az arca teljes értetlenségről árultkodott, ahogyan ott állt egymagában, és végignéztem ahogyan a nyúl, akarom mondani a vacsorám ismét elinalt. Ha a rókaformám képes lenne arckifejezéseket váltani, most az ''hihetetlen hogy még mindig nem kapta el'' arckifejezést öltené magára. Ám ennek híjján csupán lelapítom a fülem, és kényelmesen összekucorodok kellemes, meleg párnán. Vajon mit meséljek be neki ?
- Nem akármilyen sót, hanem tündérsót ! - elnevetném magam a baromságomon, bár a tündérsó tényleg létezik. A legendákban. Meg persze a táskámban... - Ritka alapanyag, én is nehezen jutottam hozzá. Ott van a táskámban, oldalt a asztal mellett.
Ahogy a fel alá futkározó nyúlra nézek, szinte megjön az étvágyam, így megnyalom a számat. Már éhes vagyok, és lefogadom, hogy ő is. Fejemmel még lustán útbaigazítom a táskám felé, amelynek tetején egy sima sótartó található, amelyre tündérsó van ráírva. Tény, szeretek különc neveket adni a főzőcuccaimnak. Nem is én lennék, ha nem tenném.
- Áh... és ezt mégis honnan kellett volna kitalálnom? - méltatlankodik. Tündérsó. Nagyot nevetek magamban mert tudom hogy mit fog találni a táskámban. - Muszáj nyalogatni a szá.... - kérdezi ám elharapja a mondat végét. Persze hogy muszáj. Anélkül nem tudnám jelezni hogy már ideje lenne elkapni a mi nyúl-fácán-szarvas keverékünket. Valószínűleg fogalma sincs, hogy kellene beszélnie egy rókával. Főleg egy beszélő rókával.
- Jó, egye fene, csinálok akkor bolondot magamból ! - mondja, majd beadja a derekát. Ahogyan felnyitja a táskámat, szinte érzem ahogyan megrándul néhány arcizma. Szélesen vigyorognák, de hát a róka azt sem tud. Tanácstalan arckifejezéssel fordul felém. - És... mennyit szórjak rá? Nem akarom elsózni az egész gyepet....
Felkacagnák, de hát rókaként erről az örömről is le kell mondanom. Ehelyett csak a füleimet állítom az égnek. Mégis mennyi sót kéne...hm...talán egy csipetnyit ? Vagy szórjon egy keveset a markába, és úgy ? Nem könnyű dűlőre jutni. Mert ha túl kevés, akkor könnyen meglehet hogy nem szóródik a farkára, viszont ha túl sokat, akkor meg az egész sókészletem odavész. Még a gondolattól is megborozongok.
- Egy csipetnyi elég lesz. Ami fontos hogy a farkára szórd, mert különben nem hat. - emelkedek fel a puhácska párnámról. Felegyenesedek hogy jobban lássam a mókát, amely különlegesen viccesnek ígérkezik. Újfent megnyalom a számat, már szinte érzem a pörkölt ízét a számban. Ha ő nem tudja elkapni, akkor majd elkapom én, rókaként nem jelent nagy problémát a fene nagy gyorsasága.
- Aztán vigyázz, a szemébe ne nézz ! Még a végén megsajnálod a vacsoránkat. - szólok oda neki, ahogy a sóval bajlódik. Már csak az kéne hogy megsajnálja és hagyja elfutni. Körbeforgok a trónomon, kényelmes helyet keresek. A holdfény ezüstös fényében fürödve sok panaszom nem lehet, csupán az éhség...talán elkapom én magam.
- Ha a farkát szórom, hogy nézhetnék a szemébe ? - adja tudtomra az elszántságát. A kis vámpírleány még a táskámban kotorászik, a nyúl pedig közelebb húzódott a terem sötétebbik feléhez, nem túl messzire tőlem. A fenébe, elkapom én. Mikor visszenéz rám, már villámgyorsan ugrom a nyúl felé, nyakonragadom, s hangtalanul etűnök a sötétben.
- Há... hát ezért kellett ennyit rohangálnom ? Mi volt ez, valami teszt ? Vagy csak testedzés ? Azt akarod mondani, rossz az alakom ?! - szól utánam félig mérges félig zavarodott hangon. Nem hallja a halk roppanást ahogyan eltörik a nyaka. Végül csak türelmetlen lettem. Már csak meg kell főzni. De ahoz kellenének kezek...meg lábak..meg egy emberi test. Végtére is a másik nem tűnik nagy szakácsnak. Nem engedem el számból a nyulat, egy percre sem, még a visszaváltozás alatt sem. Egy szempillantás alatt visszanyerem a formámat. Hangtalan az egész menete, olyan csend honol az egész teremben, hogy a légyzümmögés felérne egy ordítással. A nyulat a kezem ügyébe ejtem, s megtörlöm a szám. Elvégre ha véres pofával lépnék elő még talán megijedne tőlem. A csengőm hallkan csilingel egyett mikor kilépek a sötétségből, hogy szemügyre vegyen engem. Egészen pici kis hölgy bár hozzám képest mindenki az, ám kedvesen mosolygok rá, hogy lássa ő is, nincs itt baj. A meglepetéstől elámult arca láttán újfent elnevetném magam, szinte hihetetlenül aranyos. Ámbár eddig nem nevettem már ezúttal megállom. Bár most tényleg nehéz.
- Róka vagyok. - lépek mellé, egyúttal a táskámat is vállamra kapva - Bár néha emberi alakot öltök, ha kedvem úgy hozza. - mondom kedvesen mosolyogva. Na persze...néha...őszintén örülnék is neki, hiszen imádok róka lenni. Megsimogatom a fejét, épp hogy a mellkasomig ér, majd kissé meghajolva az oldalajtó felé mutatok. A konyha felé.
- Öhmm... Nem inkább fordítva? - kérdez vissza kikerekedett szemmel, bár erre nem tudom mit feleljek. Régóta
- Most azt hiszem megmaradok embernek, hacsak nem vagy jobb nálam a főzésben. - kacagok fel annyira hallkan hogy még épp csak visszhangzik a terem. Könnyedén a konyha felé veszem az irányt, remélve hogy már ő is éhes. Ezt pedig biztosra veszem. Kuktának több mint tökéletes lesz, s vámpír létére még talán meg is jutalmazom őt valami ''édessel''. Aki eddig kóstolta a véremet mind dícsérte. Sosem tudtam eldönteni ezt bóknak, vagy életveszélyes fenyegtésnek vegyem.
- E... ember? De... hogyan? - kérdezi, inkább magától mintsem tőlem. Ember vagy róka vagyok igazán ? Mindkettő. Azt hiszem.
- Öhmm... - kezdi ismét. - Nos, csak... csak nyugodtan.
Ügyesen pakolok szét a konyhában, két évszázadnyi szakértelem csillantja meg magát ma éjjel. Néha belegondolok mennyire művészi néha az igazi szakácsmesterek munkája. A pontos adagolás, az ízek remek eltalálása, és a nyúlpörkölt készítésének legrejtettebb titkai...egyszerűen csodás érzés főzni néha. Néha néha egyet vakkantok, ám a kis drágaság, ügyesen kezembe adja, bármit is kérek, így hamarosan el is készül a nyúlpörköltünk. Pörög forog, nem tudom csak a szerencse folytán akadnak kezébe a megfelelő eszközök, vagy ő maga is jártas valamennyire a szakácsok nemes tudományában. A pörkölt illata valami fenséges, kellemesen belengi a szobát.
- Nos, azt hiszem ezzel megvolnánk. - kavargatom a kihűlőfélben lévő nyúlpörköltet. Éhes vagyok, s bár eddig erősen titkolom, a gyomrom korgása megtöri a mondanivalóm követte rövid csendet. Hát igen, már tényleg nagyon éhes vagyok. Ügyesen felkapok két nagy fatányért, melyeket színültig töltök, majd két lépéssel az asztalhoz ülök. Pörgök forgok, szinte körbetáncolom az apróságot, könnyedén feldobálom az evőeszközöket és az egyéb hozzávalókat.
- Jó étvágyat kívánok, ügyes voltál megérdemled. - szólalok fel, a konyhát barátságosabb hangulatúvá varázsolva el. Abban a pillanatban, ahogy kissé oldalra döntöm a fejem érzem valami meghúzza a hajam, egy konyhabútor az, amibe beleakadt. A mindig szorgalmasan ápolt hófehér hajam egyetlen hátránya, hogy mindenbe beleakad. Fáradtan felsóhajtok, s a kibogozásának látok.
- Kóstold meg, nem lett túl sós ? Esetleg elég puha lett a hús ? Érezni az ízét ? - érdeklődök eközben, ugyanis nekem még jó két perc mire gúsba kötöttségemtől szabadulok. Hiába, a hosszú haj hátránya, talán erre a világ többi hosszú hajú balszerencsés lakói bizonyára együttérzően bólintanának. Bár kötve hiszem hogy van más is, akinek ilyen hosszú, bokáig érő haja volna.
- Öhmm... biztosan nagyon finom. Jó étvágyat... - motyogja. Megelégelve a huzavonát, főleg mivel a bútor nem enged, úgy döntök visszaváltozom, míg a másik nem figyel. Csupán egy pillanatra veszi el a tekintetét, én máris eltűnök, újra rókaformámban tündöklök. Jót mosolygok magamban, hogy vajon mekkorát fog nézni ha majd az asztal végén felbukkantam. Kis nekifutásból elrugaszkodom és könnyedén landolok a szék tetején. Az asztal felé fordulok, ám ahogyan elnézem ez már nem annyira könnyű, ugyanis az asztal magasabban van. Újfent nekifutásból sikerült félig felugranom az asztalra.

//Félig.//

Érzem hogy kezdek lecsúszni, ám gyors kaparászással valahogy sikerült felkapaszkodnom az asztalra. Ahogy felnézek, látom hogy a vámpír kikerekedett szemmel bámul engem. Valószínű hogy eléggé meglepődött hogy ismét rókaként léptem elő.
- Így... így is tudsz beszélni, igaz ? - szólal meg bátortalanul. - Megkérdezhetem, hogy hívnak?
Eltűnödök egy pillanatra, a tekintetem a távolba vész. Az elmúlt évek során számtalan néven keresztül mutatkoztam már be, az igazi és kitalált neveken is. Most mit mondjak. Most ki vagyok ? Megmondjam neki az igazi nevem, vagy egy álnevet adjak meg ? Valami az őszinteség felé húz. Egy ilyen kedves természtenek nem szívesen hazudnék.
- Az elmúlt évszázadok során sok nevet aggattak rám, ezek közül kettőt őriztem meg. Én vagyok a Hóhajú rókadémon, Yrsil. - egy pillanatra eltűnödök, vajon mennyire hangzik furán számára hogy a fejében beszélek. Orromat a tálba tolom, és falatozni kezdek, gyorsan falom a finom falatokat.
- Örvendek, Yrsil... nagyon szép név... - válaszolja eltűnödve. Most én vagyok a soros, még amúgy sem hallottam a nevét.
- Te pedig ki vagy ? - érdeklődöm kedvesen, és jókedvűen. Hogy a fenébe ne lennék jókedvű amikor ilyen finom pörköltet ehetek ? Ráadásul még társaságom is van egy kedves apróság társaságában. Leülök az asztalra, s fejemet teljesen a tálba tolom, s teljesen maszatos leszek tőle. Vajon ki lehet ő ?
- Én... hát... Mina. Így hívnak. Egyébként Nachtraben voltam. Most már nem tudom, mi vagyok, egészen pontosan. - hangzik a felelet. Áá igen a Nachtraben család egy dicső sarja. Bár múlt időben beszél...vajon emögött is áll valami ? Felnézek az ablakra, s a holdat bámulom. Az egész most olyan...olyan...

//Mint egy álom.//

Felhasználó profiljának megtekintése

15Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők Empty Re: Húsvéti azonnali játék: Hagyománytörők on Vas. Ápr. 03, 2016 9:02 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Kiegészítés:

Kedvenc rókadémonunknak is jár a 100 TP, 1000 váltó valamint:

Név: Hangvilla
Leírás: Énekesek által kedvelt tárgy, egy Y alakú fém villa, amelyet kemény felülethez ütve egy bizonyos hangon rezonál. Ügyes csábdémonok arra is használhatják, hogy a koncentrációjukat zavaró hatások alól mentesítsék magukat, beleértve a mágikus eredetű behatásokat is, félnaponta egyszer.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.