Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

Adrastea - helyzetjáték

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Adrastea - helyzetjáték on Szomb. Ápr. 09, 2016 3:33 pm

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
kipróbálnám magam én is Embarassed

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Adrastea - helyzetjáték on Szomb. Ápr. 09, 2016 10:38 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Helyzet:

Minden karakternek megvan a fegyvere, ez kinek egy éles kard, kinek pedig egy szép pár szem. Te az utóbbiak sorába tartozol, s tudod nagyon jól, hogy kardnál is nagyobbat mar a pillantásod. Mi történne akkor, ha Dél valamely kisebb falvában egy féltékeny asszony rajtakapna a férjével, s ahogy menekülnél, büntetésből egy lábas szinte forrásban lévő vízzel öntözne meg téged, rettenetesen leforrázva mind arcod, mind tested felső részét, eddigi szépségedet vörös, gennyes valósággá változtatva. Hogyan élné még a tényt a karakter, hogy immáron kitépték a karmait? (Nem az eset érdekelne, hanem a végeredménye) Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Adrastea - helyzetjáték on Vas. Ápr. 10, 2016 12:03 pm

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
Üvöltöttem. Minden méltóságom sarokba hajítva üvöltöttem, ahogy az elviselhetetlennek tűnő fájdalom először a bőrömet borította be, majd becsorgott a pórusaimon, kitöltötte az összes izmomat, a csontjaim meg-megroppantak a súlya alatt, a gerincem ívbe feszült.
A férfi még alattam volt, de már kisiklott belőlem, most éreztem, hogy szabadulni próbál. Végighúztam az ujjaim a mellkasán, mintha nyugtatni próbálnám, holott csak vakon tapogatóztam. Nem lettem volna képes kinyitni a szemem a fájdalomtól. Egyáltalán abban sem lehettem biztos, hogy nem szabadított meg az ostoba kurva véglegesen a látásomtól. A harag volt az utolsó dolog, amibe kapaszkodni tudtam, hogy ne veszítsem el az eszméletem a fájdalomtól. A karmaim szinte maguktól nyúltak, mintha nem is lettem volna tudatában annak, ahogy felmetszettem a férfi mellkasán a bőrt, miközben a hegyüket a bordák közé illesztve a karmaimat a szívébe mélyesztettem.
– És most te következel, te szuka – sziszegtem a fájdalomtól és a dühtől fátyolos hangon, miközben kikászálódtam az ágyból, és tapogatózva indultam el… valamerre. Az izmaim lángoltak, mintha forró lávára cserélték volna a véremet. Sírni szerettem volna, de nem voltak könnyeim. Nem volt bennem semmi, csak a mindent betöltő tűzvörös fájdalom.
A kezem hűvös üveglapnak ütközött. Végigfuttattam rajta az ujjbegyeim. Egy tükör. Erőt vettem magamon, és lomha, suta mozdulatokkal felnyitottam a szemem.

Üvöltöttem. A fizikai fájdalom abban a pillanatban jelentőségét veszítette, ahogy a tükör másik oldalán álló lényre néztem, és nem akartam benne megismerni magam. Nem is tudtam volna. A haja csapzottan lógott, alig emlékeztetett hajra, legalábbis semmiképp nem arra a dús hullámzásra, ami azelőtt a derekat ölelte körbe. Az arc mintha megolvadt volna, és most lefolyni készülne a koponyáról. A vonások teljesen eldeformálódtak, a bőr vörös volt, rücskös és undorító, nem is volt bőr, hanem egy csontvázra húzott halálos betegség, valami undorító nyavalya, amitől az ember szeretne megszabadulni bármilyen áron. Addig sikoltottam, amíg levegő volt a tüdőmben, aztán öklendezni kezdtem, de hasztalan. Az egyetlen dolog, ami miatt biztos voltam abban, hogy ez a valami mégiscsak én vagyok, a jeges félelemtől átitatott metsző kék tekintet, amellyel egyenesen farkasszemet néztem, ami vádolt és könyörgött, és hangosabban sikoltott, mint arra a torkommal valaha képes lettem volna.

Üvöltöttem. Szinte már nem is éreztem a fájdalmat. Azt nem, ami a bőrömet marta. A rettegés egyre hatalmasabbá duzzadt a mellkasomban, mígnem felrobbant, elöntötte a testemet, és hidegének hatására remegni kezdtem. Óhatatlanul elképzeltem, hogy mit fog majd hozni a holnap. A holnap, amikor nem fog utánam fordulni senki. Legalábbis nem azért, hogy a szépségemet csodálja vagy irigyelje. Egyetlen férfiban se fog újra felgyulladni a vágy, hogy a karjai börtönébe zárjon, hogy kicsókolja belőlem a lelket is. Egyetlen asszony sem fog utálattal nézni rám, nem kívánják magukénak a makulátlan porcelánbőrömet, és nem fognak attól rettegni, hogy a férjükben még akkor is én vagyok, mikor ő bennük.
Azt, hogy sírok, csak onnan vettem észre, hogy a sós könnyek marták a friss sebet. Kontrolálhatatlan zokogás vette át a testem felett az uralmat, levegő után kapkodva bőgtem. El kell innen tűnnöm, még mielőtt bárki rám találna. Nem az életemet féltettem, annak már nem volt tétje, de tényleg, tényleg belehalnék, ha valaki undorodva nézne rám, már pedig nem nagyon tudnának most rám másképp nézni. Üvöltöttem, ahogy magamra erőszakoltam a ruháim, minden egyes lélegzetvétel kifejezhetetlen szenvedést okozott, mert még a könnyű selyem is durva posztónak tűnt, ahogy a mellkasom minden egyes emelkedésénél a felsebzett bőrhöz simult. Az asszony ruhái között kutatva találtam egy díszesebb kendőt – biztos ünnepnapokra tartogatja −, amit arra használtam, hogy az arcomat eltakarjam vele. A kijárat felé kezdtem botorkálni.
A fájdalom, és a fojtogató sírás súlyával csak nehézkésen tudtam haladni, ráadásul figyelnem kellett arra, hogy minél eldugottabb utcákat válasszak, véletlenül se kéne találkoznom senkivel. Nemsoká a fák közé érek. Ha elrejtenek már az erdő jótékony lombjai, pihenhetek egy keveset, és kitalálhatom, hogy hogyan lehet ezt helyrehozni. A lehetőségek tárháza elvégre végtelen. Jó pénzért biztos akad rá valami főzet, kenőcs, egy különleges varázstárgy, tulajdonképpen mit bánom én, de bármit meg fogok adni érte. Aztán visszajövök a szuka szívéért, és levest főzök belőle.  

Nem értem túl messzire, de már közelebb voltam az erdőhöz. Már csak néhány lépés, már csak pár perc, és biztonságban leszek. A sírás csitult, már nem zokogtam irányíthatatlanul, csak csendben folytak a könnyeim, a légzés azonban meglehetősen nehéznek bizonyult, és minden egyes lélegzetvételkor rekedtes, gurgulázó hang tört fel a torkomból. Már csak néhány lépés.
Sűrű patadobogásra figyeltem fel, sajnos csak későn, de amúgy sem volt semmi jelentősége, nem lettem volna elég erős ahhoz, hogy menekülni tudjak. Mire észbe kaptam, már körbevettek. Templomosok.
− Ő az! – kiáltotta szipogva, gyűlölettől fröcsögve egy asszony. Nem kellett gondolkodnom, hogy ki lehet az, rögtön felismertem a hangját.
− Jó, hát ha nem bírsz várni, akkor végzek veled most… − bosszús sóhajjal fordultam felé, aztán a tekintetem a mellette álló férfira siklott, aki időközben leszállt a lováról. A tekintete azonnal elárulta a tényt, amiről én megfeledkeztem: csúnya vagyok. Úgy éreztem magam, mint akire átkot szórtak, s most valami gonosz, megtörhetetlen varázslattól képtelen mozdulni. A tekintetem összefonódott a férfiéval, lélegezni is alig tudtam a súlya alatt, az arcom égett, mintha a szégyen pírja futna át a vonásaimon, csak ez sokkal fájdalmasabb volt, annál is rosszabb, mikor az asszony az arcomba borította a vizet. Rám soha-soha-soha nem néztek így. Nem volt vágy a tekintetében, nem epekedett, az enyémnek feszülő pillantásban nem éreztem az akarást, csak undort és némi szánalmat. Teljesen ösztönszerűen indultam felé, a lábai előtt vetettem térdre magam, az arcára csúszott a tekintetem, megemelve a fejem, szabadon hagyva a nyakam, lehetőséget biztosítva a pontos, tiszta vágáshoz. Éreztem, hogy megint sírni kezdek, mielőtt még megtört, remegő hangon fogtam volna könyörgőre:
− Uram, ha van szíved… megölsz!


Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Adrastea - helyzetjáték on Vas. Ápr. 10, 2016 1:32 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nagyszerűen sikerült, valóban tökéletesen sikerült visszaadnod azt, hogy mit is jelent a karakternek a szépsége. Különösen tetszett a végén, hogy olyan katarzisos mértékben nem bírta elviselni az ocsmányságot, hogy inkább meghalt. Szép munka.

Helyzet:

Visszaolvasások során sikerült egy egészen érdekes megjegyzést találnom arról, hogy szeretnél egy játékot, ahol megharcolhatsz a csúf szörnyeteggel. Ki vagyok én, hogy ezt elvegyem tőled?! A helyzet a következő: Éppen dolgod végezted (Most már Lila miatt kiírom, hogy ez rátok van hagyva, de preferálnám, hogy ha nem valamilyen kiválasztó vagy emésztő folyamathoz lenne köze), amikor is egy furcsa, zakkant küllemű sötételf sétált el melletted, gondolkodás nélkül beléd rúgva. Az alak, mint kiderült egy melletted lévő személy megjegyzése által, egy fura fazon volt, bizonyos Peter Chat-terton, s mindenkivel ezt szokta csinálni. Körbejár, s bele-bele rúg az emberekbe. Leszámolsz hát ezzel a rettenetes dobálós bestiával?

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: Adrastea - helyzetjáték on Hétf. Ápr. 11, 2016 5:10 pm

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
Lusta mozdulatokkal cirógattam a férfi mellkasát, nagy ívű köröket rajzolgatva rá, fejem a vállán, tekintetem a vonásain pihent. Pedig nem fűlött rá a fogam. Sokkal több kedvem lett volna a fogadós fiatal fiához. A tekintetében parázsló álmok tele voltak reménnyel, tele voltak élettel, és én bármit megtettem volna, hogy ő vesse rám vágyakozón azokat a hittel teli szemeket, hogy legalább ideig-óráig elevennek érezhessem magam a karjai között. Ehelyett végül inkább az önelégült pillantású kapitányt választottam, aki öt kupa bor után meglehetősen hangosan szórakoztatta bajtársait pajzán adomák tömkelegével. A célnak ő pont megfelelt, ráadásul jobban is, mint a naiv ifjú.
Nem volt nehéz az ujjaim köré csavarni. A beképzelt férfiakat mindig könnyebb. Mindig azt hiszik, ők választottak ki, hogy az egésznek semmi köze az én szándékaimhoz, ők hódítottak meg, bevettek, mint ahogy az ellenséges várakat szokás. Szinte használnom sem kellett a démoni erőm, elég volt egy-két csábos pillantás, míg eldöntötte, hogy én vagyok a legszebb a fogadó egyébként se túl változatos vagy különösebben nívós választékából, eztán meg már kiszámítható következménye volt az eseményeknek, hogy a trófeái között akarjon számot tartani. Attól fogva, hogy az asztalához invitált, szinte semmi más dolgom nem volt, mint nevetgélni az idétlen történetein, mintha tényleg jól szórakoznék.

Puha mozdulatokkal ültem föl az ágyban, ezúttal nem nézve partnerem irányába, elfordított arccal rejtettem el előle az elégedett mosolyt, miután megéreztem a hátamról a fenekemre, majd a lábaimra siklani a mohó pillantást. Mindketten tudtuk, hogy amit eddig kapott, az csak bemelegítő volt, annak azonban csak én voltam tudatában, hogy folytatásért már meg kell dolgoznia. A székhez sétáltam, amin a fegyverei pihentek, ujjbegyemet olyan lágyan húztam végig az íj idegén, mintha csak eleven testet becéznék az érintéssel.
− Bárcsak én is erős férfi, és nagy harcos lehetnék – súgtam színpadias szomorúsággal, miközben kifelé bámultam az ablakon.
− Ugyan miért szeretnél férfi lenni, gyönyörűm? – kérdezett vissza fáradtan a katona. Melankolikus tekintettel fordultam vissza, a vonásaimon engedtem szétterülni a védtelen asszonyok mélabúját.
− Mert ha erős férfi lehetnék, többé nem lennék kiszolgáltatott. Ha harcos lennék, ha fegyverem lenne, és használni is tudnám, többé nem bánthatnának – megvontam a vállam, miután megosztottam vele a féligazságokat. Természetesen nem tartom magamat teljesen védtelenek, és megvannak nekem is a magam fegyverei, ráadásul a világ minden pénzéért se lennék férfi, bármennyire is vagyok tisztában azzal, hogy ez az ő világuk. Még mindig szívesebben vagyok győztes a vesztesek oldalán, mintsem lennék fordítva. De persze, ha szívesen lennék ostoba és manipulálható, valóban komolyan gondolnám, hogy férfi akarok lenni.
− Ugyan ki bántott téged, madárkám? – felkönyökölt az ágyban, és habár teljes figyelmet színlelt, azért tudtam, hogy nem épp a szavaimra kíváncsi. Nem törődött azzal, hogy különösebben palástolja, szemérmetlenül falta tekintetével a fedetlen test látványát, mohón vizslatta az idomaim.
− Mint azt te is tudod, uram, ma vásárt tartottak a faluban. – Már hogyne tudná, elvégre ezért tartott egy kis kitérőt a maroknyi emberével. – Éppen egy ruhakereskedő portékáit nézegettem, mikor ez a bolond sötételf egyszerűen belelökött a sárba, és még belém is rúgott – az arcomra elmondhatatlan szomorúság ült ki, a tekintetem is a bánattól volt párás, de odabenn valójában fortyogtam. A harag forrón töltötte ki a mellkasom, puszta kézzel tudtam volna megfojtani az undorító lényt.
− Hallatlan! – kiáltott fel az ágyon fekvő férfi, inkább csak megszokásból, mert érezte, hogy valamit reagálnia kell.
− Uram, engem még így nem aláztak meg! – leheltem patetikusan, s kissé talán túlreagálva a helyzet valódi komolyságát, még egy könnycseppet is elmorzsoltam.
− Szegény pára… − súgta inkább kéjesen, mintsem együttérzéssel. Nem mintha az empátiáját akartam volna, a céljaimhoz sokkal inkább volt szükségem az erejére.
− Érted már, uram? Ha nagy harcos lehetnék, ilyesmi nem történt volna meg… Vagy ha meg is történik, lett volna eszközöm arra, hogy kiálljak magamért. De így… Így, hogy csak egy védtelen nő vagyok… – fájdalmas sóhajjal fordítottam el a fejem, engedtem még néhány könnycseppet legördülni az arcomon. Az engedélye nélkül nyúltam a szék karfájára dobott palástja után, hogy a vállaimra véve eltakarjam a meztelenségem. Ez szemmel láthatóan zavarta. Miközben elgondolkodva fürkészte a vonásaim intett, hogy térjek vissza mellé az ágyba. Engedelmeskedtem a hívásnak, könnyű léptekkel tértem vissza mellé, az ágy szélére ültem. A karom után nyúlt, magához húzott, durva kezével az arcom cirógatta, ahogy megcsókolt. Elhúzódtam. Vágytól terhes hangon suttogta a szánk közötti csekély távba: − Majd én bosszút állok érted, madárkám!
A tekintetemben rajongás fénye gyúlt, ahogy pilláim árnyékából összeütközött az ő elszántsággal telt szemével. – Tényleg? – gyermeki elragadtatottsággal mosolyodtam el.
− Hát, ha mondom… Mit tudsz te erről a sötételfről, madárka?
− Hogy Peter Chattertonnak hívják, s nem ez az első eset, hogy ártatlanokat zaklatott… − lebiggyesztettem az ajkam.
− Madárkám, én is itt voltam fél órával ezelőtt… Az ölelésben nem tűntél annyira ártatlannak! – felnevetett, én szemérmesen mosolyodtam el, arcomat a zavar pírja festette vörössé. – De pont ezért, ha bántott, hát, megfizet!
Egy macska simulékonyságával csúsztam hozzá közel, tenyerem a mellkasának fektettem, hátralöktem az ágyon, majd a lábam átlendítve az övéi felett, a combjaira ültem. Előrehajoltam, puha csókokkal jártam körbe a mellkasát, majd a vállát, nyelvem hegyének könnyed érintésével rajzoltam be a nyakán az ütőeret.
− Uram, ha tényleg megteszed értem, nem leszek hálátlan – ígértem, halkan, kéjesen súgva a fülébe.
− A kedvedért megteszem, madárkám. Hajnalban az első dolgom lesz megkeresni, és zsákban hozom el neked a fejét.
Arcomat a nyaka és a válla találkozásának erős ívéhez simítva rejtettem el az ajkaimat ívelő elégedett, gonosz mosolyt. Az a bolond elf nem tudja, hogy kivel kezdett játszani… De sajnos nem lesz már lehetősége arra, hogy legközelebb átgondolja a dolgokat.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Adrastea - helyzetjáték on Szer. Ápr. 13, 2016 3:23 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Igazán klasszikus csábdémon megoldás volt, minek piszkolnád be a kezedet hasonló plebejusok vérével, mint mondjuk Peter Chatterton? Az a mocskos sötételf jól meggondolja majd mostantól, hogy kiket fog lerugdosni, nemde? Köszönöm az olvasmányt.

Tárgy: Rohadt drága parfüm
Típus: Illatszer- Kiegészítő 
Leírás: Egy csodálatos illatú testpermet, melyet még egy korábbi szeretőd adott neked ajándékba, komoly hibát elkövetve ezzel. Nagyszerű aromája van, s mint ahogy ismeretes a dolog, minél szebb nőre kerül a parfüm, annál hatásosabb. "Viselése" során nem csak küllemed vonzó, hanem... szagod is, mely így lehetővé teszi, hogy azok figyelmét is felhívd magadra, akik nem látnak téged vagy esetleg vakok. 

Új Helyzet: 
Most kaptál egy vidámabbat, jöhet egy picit drámaibb. Kalandjaid során egy szerencsétlenül sikerült akció után az igazsághozók elfognak, s egy egész éjszakai tömlöcben való lakozás után másnap már hordatják is veled a fát, hogy máglyát építs magadnak. Mik a karakter utolsó tettei, gondolatai, könnyei a rettenetes halál előtt? Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Adrastea - helyzetjáték on Hétf. Május 09, 2016 12:02 am

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Adrastea - helyzetjáték on Csüt. Jún. 09, 2016 11:30 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Akkreditálva, új helyzet:

Tea mindig is egy kifejezetten melankolikus karakter volt, ez jól áll neki, nem baj. Ám úgy gondolom, érdekes lenne néha kicsit többet látni azt, hogyan is tudsz mozgatni egy vidám karaktert. Kérlek mutasd meg, milyen is lenne az élete, ha a házassága rendesen működött volna, gyermekei lennének, vidám családban élne. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: Adrastea - helyzetjáték on Szomb. Jún. 18, 2016 1:08 am

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
− De anyu ott vaaaaan…
− Hát, ha mondom, hogy nincs – fáradt, de türelmes sóhajjal igazgatom a takarót, majd könnyedén végigsimítok a gyerek homlokán, az arcát cirógatom.
− De ott van a szekrényben, én láttam! – ragaszkodik ő a saját igazához, és végül is nem tudom hibáztatni. Ha látta, hát látta.
− És hogy nézett ki? – érdeklődök egészen őszintén. Rémülettől tágul a kisfiú pupillája. Vagy mert időközben előrehajolok, így a gyertyaláng már nem világítja be az arcát.
− Naaaaaaaaaagy volt. Ekkora nagy – a kezével mutatja. Izgatottan felül. – És fekete. A szeme piros – teljesen átszellemült arccal írja le a szekrényében lakó lény kinézetét. Aprókat bólogatok, míg hallgatom.
− Ühüm. Ez pontosan úgy hangzik, mintha egy mumus volna… − rágcsálom elgondolkodva a szám szélét, majd közel hajolok hozzá, csókot nyomok a homlokára. – És szerencséd van, mert az anyád egy olyan okos nő, aki pontosan tudja, hogy mitől félnek a legjobban a szörnyek. Kiváltképp a mumusok – a bizalmasok mosolyával kacsintok rá, miközben enyhe nyomást gyakorolva a vállára visszafektetem az ágyba. Fektetném. De nem hagyja magát.
− És mitől? – kérdezi csillogó szemekkel. Szélesebben mosolygok.
− Hát, teljesen egyértelműen az édesanyáktól – jelentem ki a létező legmagabiztosabb hangon.
− Komolyan?
− Hazudtam én valaha neked? – felvont szemöldökkel sandítok rá, némi sértett éllel a hangomban.
− Nem… − ismeri el megszeppenve. Persze nem tart sokáig, pillanatokon belül ismét elragadtatással csillog a szeme: − Szóval akkor a szörny a szekrényben fél tőled?
− Mi az hogy?! – vigyorgok rá. – Egyenesen retteg.
− Akkor elkergeted? – lebiggyeszti az alsóajkát. Olyan édes, hogy alig tudom megállni, hogy nevessek. De nem akarom, hogy azt higgye: kinevetem.
− Persze – biccentek, majd újabb puszit adok a homlokára, ezúttal ellentmondást nem tűrően fektetem vissza az ágyba, a nyakáig húzom a takarót. Felállok, a szekrényig sétálok, kinyitom az ajtaját. Hátrasandítok a vállam fölött, a fiam rettegéssel vegyes csodálattal lesi minden mozdulatom. Behajolok a szekrénybe, mormogok, suttogok, hümmögök. Végül becsukom az ajtót.
− Na? – kérdi sürgetve.
− Megbeszéltük. Elmegy – jelentem ki katonásan.
− És visszajön? − az őszinte gyermeki riadtságtól egy pillanatra összefacsarodik a szívem.
− Nem. Megígérte. Megmondtam neki, hogyha visszajön, a sarokba kell majd térdelni… − elkomolyodok, elhúzom a szám, majd vészjósló hangon teszem hozzá: −… kukoricára. − Komoly arccal bólint. Látszik, hogy tényleg megértette: semmilyen szörny nem merne szórakozni az anyjával. Elmosolyodok. Visszamosolyog.
− Na, most már alvás! − komolyodok el. Belekapaszkodik a takaró szélébe, engedelmesen lehunyja a szemét. Kifelé indulok. − Jó éjt! − szólal meg, visszasandítok, fél szemmel néz utánam. − Szép álmokat!

Egy szellem nesztelenségével osonok vissza a hálószobába, bebújok a takaró alá.
− Elaludt? − kérdezi az álomittas bariton.
− El. Nem akartalak felébreszteni − sóhajtok, miközben felé fordulok. A sötétítő mellett beszüremlő holdfény sápadttá színezi az arcát, szürkévé az azúrkék, álmos pillantást.
− Nem is ébresztettél fel − úgy fekve vállat von.
− De hát ébren vagy − kuncogok.
− Igazad van. Hozzászokhattam volna, hogy ebben a házban neked van igazad mindig − felvont szemöldökkel fürkészi az arcomat.
− Hozzászokhattál volna − elmosolyodok. Ő is. Közelebb csúszik. Lágy csókot lehel a számra. − Ha most nem hagysz aludni, és egész nap álmos leszek, a kutyákkal fogsz hálni holnap éjszaka − suttogom az ajkai közé. A hangom szigorát jelentősen tompítja a tény, hogy közben az arcára fektetem a tenyerem, és a következő csóknak én vagyok a kezdeményezője.
− Nekem megéri a kockáztatni, ha ma veled hálhatok… Meg nem tűnik olyan rossz üzletnek a kutyákkal egy éjszaka. Ki ne szeretne arra ébredni, hogy az arcát nyalogatják? − az ujjai fölfelé táncolnak a karomon, miközben beszél. Végigcirógatja a nyakam, majd a kulcscsontomat simítja hosszan. − Szeretnéd te, ha mást nyalogatnának…− hamiskásan vigyorgok rá, miután kissé hátrébb húzódtam, de csak azért, hogy végignézhessek a vonásain. Ha soha életemben semmi mást nem tennék, csak nézném, akkor se tudnék betelni vele.
Halkan nevet, én viszonzásul mosolygok, majd sürgetőn felvonom a szemöldököm. − De ha akarsz valamit, igyekezz meghozni hozzá a kedvem. Ha elaludnék unalmamban, tudod, hogy milyen morcos szoktam lenni, mikor felébresztenek… − teátrálisan sóhajtok. A férjem keze lefelé csúszik végig a karomon, végigsimít a tenyeremben, majd a sajátját a lassan gömbölyödő hasamra fekteti.
− És nem fogom zavarni a lányomat?
− A lányod jelenleg körülbelül akkora lehet, mint egy krumpli. Kétlem, hogy bármi zavarná, ami idekinn történik… −
− És, ami odabenn? − játékosan felvonja a szemöldökét.
− Ekkora férfinak azért ne érezd magad − kuncogok. ő Sértettséget színlel. − Bocsáss meg. Most ki kell engeszteljelek, igaz? − Lebiggyeszti az alsóajkát, és aprót biccent. Ilyenkor pont olyan, mint a fia, mikor fél a sötétben megbúvó szörnyektől.
A mellkasának támasztom a tenyerem, a hátára lököm. Átlendítem a lábam az övéi felett, a combjára ülök. Előrehajolok, hogy csókot követeljek tőle. Ő ösztönszerű gyorsasággal karolja át a derekam, ujjbegyei fölfelé kúsznak a gerincem mentén, a tarkómnál a hajamba túr, közelebb húz, hogy mélyítse a csókot.
− Jó úton jársz a megbékítésem felé…− suttogja az ajkaim közé.
− És még csak az első lépést tettem meg.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: Adrastea - helyzetjáték on Szomb. Jún. 18, 2016 4:33 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ajándék:

" Azt a rézfán fütyülő mindenségit, láttam már sokféle göncöt, de ez a ruha aztán kurva szép! Nem, nem túlzok, disznóra is lehetne adni, de rajtad azért jobban néz ki. "
- Ciel von Eisenschnittel, Felderítő kapitány 
Név: Díszes ruházat 
Leírás: Egy általad választott leírású, küllemű és típusú nem páncél ruhadarab, mely csodás anyaga, könnyed eleganciája, s mély színei miatt akár képes egy ronda nőt is szépnek mutatni, egy szépet pedig... szebbnek? Ha viseled, mintegy 10%-al megerősíti a vonzalmat, amit az ellenkező neműek éreznek irántad, de természetesen csakis akkor, ha látnak is téged közben. 

Új helyzet:

Kevés járható út van egy csáddémonnak, ám van egy, ami kifejezetten kényelmes ezek közül. Kérlek mutasd meg nekem, milyen is lenne, ha hosszas erőfeszítések után Tea immáron egy jól üzemelő, gazdag bordélyház madameja lenne. A legtöbb részlet rád van hagyva, játszd ki nyugodtan úgy, ahogy szeretnéd. 

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: Adrastea - helyzetjáték on Szer. Jún. 22, 2016 12:16 am

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
A tekintetében furcsa, selymesen eleven fénnyel vet tükörképet a gyertyaláng.
Közelebb lépek. A nyakán húzódó inak és a vállánál megfeszülő izmok elárulják, hogy az egész teste olyan, mint az elpattanni kész íj idege.
Az ajkai közül kiszakad egy monoton sóhaj.
Az ádámcsutkája megugrik, ahogy nyel.
A torkánál ütemesen lüktető érről látom, hogy milyen hevesen verhet a szíve.
Retteg.
És van mitől.

− Ezt most nagyon-nagyon elrontottad, barátom – puha mosollyal, de éles hangon szólalok meg, jegesen metsző tekintetet futtatok végig a vonásain.
− Én… − a hangja remeg. Elcsuklik. – Én nem akartam. Én nem tudom, mi ütött belém. Én nagyon sajnálom, hölgyem.
− Persze. Nyilván nem úgy akartad. Nyilván nem tudod, mi ütött beléd. Nyilván nagyon sajnálod. Én elhiszem neked – már-már barátságosan mosolygok rá. Csak a tekintetem marad fagyos. – Mindannyian a húsunk rabjai vagyunk. A vágyaidat nem te választod meg, se a gondolataid, se az érzéseid. Csak a döntéseidről tehetsz…
− Sajnálom! – hisztérikus gyorsasággal vág a szavamba. A vékony, de erős kötél megfeszül a csuklói körül, ahogy szabadulni próbál. Fölöslegesen. Egy csábdémon csomóját nem lehet kioldani.
− Felesleges. Tőlem úgysem kapsz bocsánatot – megrántom a vállamat.
− Többé nem fog előfordulni. – úgy ígér, ahogy a bajba jutott emberek szoktak az olyan isteneiknek, akikről megfeledkeznek az ünnepnapokon.
Önkéntelenül felnevetek.
− Nézz magadra – ahogy beszélni kezdek, közelebb sétálok hozzá. − A teremtés koronájának tartod magad. Te vagy mindennek a csúcsa, a tökéletesség képmása, aminek az oldalbordájából esendő, alárendelt társad teremtették. A világ királya vagy, aki arra született, hogy uralkodjék minden felett, az egész teremtett univerzum a tied. És te, minden magadnak képzelt nagyságod ellenére is ilyen… kicsinyes cselekedetre adtad a fejed… − úgy sóhajtok, mintha csalódtam volna benne, ahogy megállok tőle pár lépésnyire. Holott pontosan úgy tett, mint ahogy elvárnám tőle. Ahogy elvárom akármelyiktől a fajtájából.
Annyira fél, hogy valószínűleg egyetlen szavamat se fogta fel, de nem bánom. A tekintete élesen, hirtelen változik. Amíg eddig üresen nyelte magába a fényt, most dacosan kezdi visszaverni. Felkészülök a dührohamra.
− Hozzám ne érj, te szajha! – vicsorogja, mint a támadni készülő vad. Vagy legalábbis annak képzeli magát, pedig még vén, fogatlan oroszlánnak se menne el. – Fogalmad sincs, hogy ki vagyok. Fogalmad sincs, hogy mit szabadítasz, magadra, ha bármi történik velem… − fröcsög tovább, én meg unottan sóhajtok, mielőtt még élesen dörrenő hangon félbeszakítanám:
− Fogalmad sincs, hányszor hallottam már ezt.
− Ezt csúnyán meg fogod bánni, te rühes kurva…
− Ó, feleannyira sem, mint te – érzelemmentes mosolyra görbül a szám.
− Akkor ölj meg, te szuka, és majd meglátjuk, hogy megbánod-e… − egészen komoly elhatározástól ég a tekintete. Persze nem hiszem, hogy valóban kész lenne meghalni, de önmagát, úgy tűnik, sikeresen meggyőzte.
− Ki mondta, hogy meg akarnálak ölni? – kérdezem kedélyesen.
− Akkor mégis mi a fészkes fenét akarsz? – kérdez vissza élesen. Egyébként tetszik ez a mérhetetlen dac.
− Lucius! – kiáltok hátra a vállam felett. A vastag tölgyfaajtó hátracsapódik a hangomra, középkorú, sötétszőke férfi sétál be rajta. – Hívd le Lavernát! – rápillantok. A tekintete komoly, kifejezéstelen. Régebben mindig féltem, hogy egyszer ellenem fordul, de meglepően mélyen, már-már megfejthetetlenül, logikátlanul ragaszkodik hozzám. – Igenis, hölgyem – ahogy ahhoz is, hogy következetesen így szólítson, pedig ezerszer kértem már, hogy ne tegye. De effajta engedetlenségért nem tudnék haragudni rá. Addig várok, míg már nem hallom a medve lomha cammogására emlékeztető súlyos lépteket.
− Nem az én tisztem, hogy ítéletet mondjak feletted. Valószínűleg nem is a Lavernáé. Ha hihetünk a szentfazekaknak, és miért ne hihetnénk?, csak az istenüknek lenne jogunk ehhez. De idáig nem ér el az istenük keze – olyan közel hajolok hozzá, hogy a szám majdnem érinti az övét. Hirtelen húzódok el, teszek hátrafelé egy lépést. – Itt csak mi vagyunk, és a mi törvényeink. Ahol igazságtalanságok történnek, ott megjelenik az igény az igazságra. Te pedig igencsak igazságtalanul viselkedtél… − úgy csóválom a fejem, mint egy gyermekében csalódott anya. De ezt persze nem tudhatom. Nekem nincsenek gyermekeim. Értetlenül mered rám. Várom, hogy megint gyűlölettől terhes szavakat köpjön felém, de csak elgondolkodva nézi az arcom. Megfoghatatlan hosszúságú ideig farkasszemet nézünk egymással, mikor közeledő léptek zaja zavarja fel a csendet. A medvecammogás mellé ezúttal gazellakönnyű cipőkopogás is társul.
− Hívattál, Tea – a hangjából kiérzem a bújtatott kérdést.
− Igen. Úgy hiszem, neked nagyobb jogod van a sorsáról dönteni, mint nekem – felelem egyszerűen. Ránézek a fiatal, karcsú, vörös nőre. Félszegen ácsorog, a tekintetét a cipője orrának szegezi. Hiányzik belőle a rá oly szorosan jellemző állatias szilajság. Mintha megcsonkították volna. Hirtelen olyan harag önt el, hogy legszívesebben kitépném a megkötözött férfi szívét és lenyomnám a torkán.
− Én nem tudom… − szól esetlen hangon. Összefacsarodik a szívem, de azzal áltatom magam, hogy akinek nincs szíve, azé nem tud meghasadni. – Az lenne jó, ha többé nem bántatna másokat – aprót von a vállán. Közel lépek hozzá, az álla alá támasztom a mutatóujjam, fölemelem az arcát.
− Értelek. Akkor többé nem fog bántani senkit – sóhajtok egy aprót, majd Luciusra pillantok.
− Talán kasztrálnunk kéne – jelentem ki egyszerűen. Lucius bólint. A vendégünkből pedig, mintha most térne magához, ismét kitör az a dacos düh, ami most már nem tetszik, csak bosszant.
− NE MERÉSZELD, TE ROHADT KURVA! MEG FOGOD BÁNNI! A SÁTÁNRA ESKÜSZÖM, HOGY EZT MÉG KESERVESEN MEG FOGOD BÁNNI!
Megragadom a rémült lány kezét, és az ajtó felé kezdem húzni. Innen már Luciusra bízhatjuk a dolgot. Lavernát magammal rángatva szaporán szedem a lábaim. A lépcsőfordulóból még hallom, ahogy a férfi felkiált.

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: Adrastea - helyzetjáték on Szer. Jún. 22, 2016 12:33 am

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Jó lett, köszönöm az olvasmányt.

Új helyzet:

Tea egy kifejezetten nőies karakter, maga nüanszai és mozdulati mind egy vadászó nőstényoroszlánra emlékeztetnek. Mi történne akkor, ha játszanánk egy kicsit a nemiség kérdésével, s éppenséggel a karakter férfi lenne? Kíváncsi vagyok miként változna a jelleme, ha változna. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: Adrastea - helyzetjáték on Vas. Jún. 26, 2016 7:28 pm

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
(őt lássátok magatok előtt, ha a hím Teacitát, azaz történetünk főhősét kívánjátok magatok elé képzelni. igen, ez egy link.)

***

Kinyitotta az ablakot. Beszívta az éjszaka sűrű sötétjét. A hold hűvös sugarakkal nyalta végig sápadt vonásait. Belegyalogolt a felhőkbe.

Jéghideg volt köröttünk a csend. Éles és metsző, forrón csípte a bőröm, ahogy a nagy telek szele szokta. Ügyesen színlelt a lány, kedvem támadt megdicsérni, de persze nem tettem. Egyébként is, biztos volt neki rosszabb is. Én csak gyors voltam, kínosan gyors,
kicsit talán ügyetlen is, de legalább gyöngéd. Úgy simult hozzám, mintha szerelmesem lenne, nem pedig a szeretőm. Holott én csak ennyit vártam a szajhától.
Kibontakoztam az öleléséből, felültem, a ruháim után kezdtem matatni.
− Mi baj? – kérdezte könnyű hangon, szinte már aggodalmat sejtetve. A barátaim mindig kinevettek, mikor azt mondtam nekik, hogy minden szajha jó színésznő, a színésznők pedig megsértődtek, ha úgy gondoltam, hogy minden jó színésznő szajha.
− Nincs baj. Sietnem kell – vetettem hátra a vállam fölött hetykén. – Holnap megházasodok.
− Ó. Ki a szerencsés? – érdeklődött, engem pedig nem is tudom minek lepett meg, hogy ennyire ügyesen tud őszinte kíváncsiságot színlelni.
− Inkább szerencsétlen – feleltem egyszerűen.
− Mintha csak sajnálnád… − lehelte. Időközben mögém kúszott, feltérdelt az ágyra, puha ujjakkal kezdte masszírozni a vállam merev izmait.
− Magamat jobban – dobtam oda, miközben leráztam a vállamról a kezét.
Tán nem akarod elvenni? Csúnya?
− Dehogy. Szebb nőt talán el se tudnék képzelni – sóhajtottam. – Mintha a kalászba szökő búza sárgájával festették volna a haját, a szeme zafír. Így is hívják, Sapphire. A bőre, akár a szűz hó, a hangja madárcsicsergés, a foga gyöngysor, a járása táncolás. Művelt és udvarias – fáradt sóhajt engedtem leszakadni a számról.
− Akkor hát mi baj?
− Nem szeretem − rántottam egyet a vállamon. − Naivan romantikus gondolat persze, hogy a magamfajtának szerelemből kéne házasodnia − a térdeimre támasztottam a könyököm, az állam a kézfejemnek, üres tekintettel bámultam magam elé.
− Magadfajta? − kérdezett vissza kíváncsian. Ezúttal őszinte volt, nem játszott meg semmit. Meglepetten pillantottam hátra. A nő maga köré csavarta az egyik vékony pokrócot, így takarva el a meztelenségét. A szeme két izzó opál, ahogy a gyertyaláng megtört a retináján.
− A magamfajta elsőszülöttek. Vagy akár mondhatnám azt is, hogy a trónörökösök. Reménysugarak a nagynevű családfák ágain… S mint olyanok, mit számít, hogy van-e vagy nincs akaratunk? Egyenlők vagyunk a kardforgató kezünkkel, amivel megvédhetjük a család birtokait, nemesíthetjük a vezetéknevünk, ha jól szolgálunk egy uralkodót, az se számít, ha nem értünk egyet a háborúival. És nem utolsó sorban egyenlők vagyunk azzal, ami a lábunk között van, mert a létezésünk tulajdonképpeni legfontosabb mozzanata az, hogy magunkhoz hasonlatos elsőszülöttekbe és reménysugarakba örökítsük tovább a felsőbbrendű génjeink − magyaráztam tovább némileg eltúlzott melankóliával a hangomban.
− Miért, te mit szeretnél inkább? − kérdezte majdhogynem számot kérően. Felvont szemöldökkel vizsgáltam a vonásait egy pillanatig, aztán meguntam a próbálkozást, hogy megpróbáljam megfejteni az arcára telepedő kifejezést.
− Mit tudom én. Tanulni például. Tudósnak lenni. Vagy festeni. Mindig is szerettem volna festeni. Vagy szobrásznak lenni, írni. Szép nőket rajzolni meg, szép nőkről, beteljesületlen szerelmekről írni − sóhajtottam.
− Szerintem inkább örülnöd kéne annak, amid van − felelt bújtatott éllel. − Nemcsak gazdag vagy, hanem valami nagynak a részese. Az életednek értelme van. Célod van. Nem hasztalan a létezésed, nemcsak ágyról-ágyra jársz, minden este másnak hazudni el ugyanazt… Szép otthonod van, birtokaid, amiket megvédhetsz, uralkodóid, akikhez lojális lehetsz, lehet, hogy nem írhatsz beteljesületlen szerelmeket, de történelmet igen. Ráadásul elvehetsz egy szép nőt, és semmi se mondja azt, hogy idővel nem szeretheted meg. Egy felépített élet áll előtted, már csak be kell laknod, a magadévá kell tenned. Én örülnék, ha olyan szerencsés helyzetben lennék, mint te… − amilyen harcias volt a hangja, olyannyira vált tompává a mondandója végére. Lesütöttem a szemem, elgondolkodtam azokon a dolgokon, amiket mondott.
− Igen, igazad van. Boldognak kéne lennem.
Elhatároztam, hogy boldog leszek.

A szertartás felettébb giccses volt – mint minden esküvő −, de legalább nem tartott sokáig. Anyám nem sírt, nyertem az öcsémtől száz váltót. A menyasszonyom – most már a feleségem – szebb volt, mint bármelyik nő a teremben. Én pedig elhatároztam, hogy még boldogabb leszek. Csak azért is boldog leszek. Akkor éreztem igazán, hogy az édes bor mennyire a fejembe szállt, mikor a lakodalomból utolsónak távozó vendégtől is búcsút intettünk. Az emeletre vezető lépcsősor túl magasnak tűnt, a szobámig vezető folyosó túl hosszúnak. A mozdulatok nehezek voltak, ahogy levetettem magamról a ruhámat, hogy hálóköntöst öltsek magamra, ahogy a gondolat is, hogy a gyönyörű feleségem szobájában nemsokára leháljuk a nászéjszakát. És nehézzé kezdett válni az elhatározás, hogy boldog leszek. Az ablaküvegen keresztül a tájat bámultam. A szajhára gondoltam, az opálszemekre, a sötét égboltban pedig óhatatlanul a fekete hajzuhatagot láttam. Az éjszaka ugyanúgy borított be, ahogy a sűrű haj hullámai, ahogy tegnap fölém hajolt, hogy csókot csenjen. Szégyelltem magam, mintha megszegnék egy neki tett ígéretet. Közelebbről akartam látni az éjszakát. Kinyitottam az ablakot…

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: Adrastea - helyzetjáték on Vas. Jún. 26, 2016 8:05 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Bónusz tárgy (Avagy rettegjen a férfi nem, objektivizálva lettek!):

" Én mindig is úgy gondoltam, hogy egy csábdémon sikerességét nem az szabja meg, hogy hány embert szerzett már meg magának, hanem hogy hányat tart meg egyszerre "
- Elyse, csábdémon

Név leírás: Cukros bácsi
Típus: Kiegészítő-Faszi
Leírás: Ki tudja hogy történt a dolog, te minden bizonnyal igen, ezt majd kezelheted úgy, ahogy akarod... De valahol egy általad választott vidéken akadt egy gazdag gróf, akinek igen nagyon megtetszettél, s úgy döntött, hogy hajlandó lenne ha kis címletekben (Az asszony meg ne tudja!) is, de akár élete végéig támogatni a léted. A gazdag támogatódnak hála minden hónap első napján felírhatsz magadnak 100 váltó pénzt, emellett pedig hihetetlen mennyiségű ruhát és hasonlót, bár ezt természetesen csak IC szempontból. A Grófot kidolgozhatod magadnak, s akár élményben meg is jelenítheted, de ha csak csendestársként preferálod, úgy is maradhat.

Új helyzet: 

Láttunk már téged egy pár érdekes helyzetben, voltál már vezető is egy madame maszkját viselve. Mi lenne, ha most kivételesen egy sokkal nagyobb kupleráj élére kéne állnod, s valamilyen furcsa indokból te válnál a következő Démonkirálynővé? Mutasd hát meg nekik Teát, a démonok nemzetének tejhatalmú uralkodóját. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: Adrastea - helyzetjáték on Hétf. Aug. 15, 2016 2:09 am

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
− Azért küldtelek oda, hogy békét köss velük, Erebus, nem arról volt szó, hogy lemészároltok az embereiddel egy fél várost… − fakó hangon beszélek, a tekintetem komoran emelem a nálam legalább három fejjel magasabb háborúdémon arcára. Néhány lépésnyire áll csupán tőlem, és a rangomon kívül technikailag semmi nincs, ami megvédhetne vele szemben, ha esetleg úgy szottyanna kedve, hogy szétmorzsoljon az ujjai között, mint ahogy gyerekek teszik a legyekkel, ha sikerül elkapniuk őket. De Erebus megfontolt és idős démon, ha nem is tiszteletből, inkább csak megszokásból, általában követni szokta az utasításaim. Látom ugyanis a szemében a mérhetetlen megvetést, ahogy mozdulatlanul állja a tekintetem.
Meggondolatlanságnak tűnhet háborúdémont küldeni követségbe. Hirtelenségükről és vérszomjukról hírhedtek, nem pedig a diplomáciai érzékükről. Erebus azonban más. Robosztus, ijesztő külsejét leszámítva szinte nem is hordozza a démoni tulajdonságokat. Vagy legalábbis nagyon jól tanulta meg kordában tartani. Nem öldököl ész nélkül, nem rohan csatából csatába. Persze sosem tagadta, hogy a vérengzés örömet okoz neki, de olyan önuralmat képes tanúsítani, amit talán én magam sem tudnék hasonló helyzetekben.
− Ők kezdték, királynőm… − morogja fedetlen haraggal. Hiszek neki. Eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam, az emberek tele vannak előítéletekkel. Most már ahhoz is eleget éltem, hogy lássam, teljesen jogosan. A démonok hosszú ideje semmi mást nem okoznak nekik, csak kellemetlenségeket. A háborúdémonok a vérükre vágynak, az irigységdémonok meglopják őket, a falánkságdémonok szörnyűségeiről ne is beszélve… És persze sose felejteném ki a csábdémonokat. Fikarcnyival se tartom magamat többre egyiküknél sem. Egy kicsit talán mégis… Egy kicsit talán jobb vagyok.
− Fegyvertelen gyerekek és nők voltak közöttük − a hangom továbbra is színtelen. Félrekapom a tekintetem. Attól félek, megölném a szememmel. El akarom hinni neki, hogy megtett minden tőle telhetőt. Talán így is volt. Talán tényleg csak az emberek hibája, talán vasvillákkal, keresztekkel és szenteltvízzel rontottak rájuk. De nem hiszem, hogy gyerekek ellen kellett volna megvédeniük magukat.
− Hajlamos vagy elfelejteni, királynőm nem tudom nem kihallani azt a mélyen szánalmas megvetést, ahogy kiejti a szót −, hogy a démon csak démon marad, az ember pedig csak ember. Nem tudunk egymás mellett megférni, mert a vágyaink azt követelik, hogy ártsunk egymásnak. A te fajtád talán nem öli meg őket, de azt gondolod, jót tesztek velük?
− Elég! − szakítom félbe határozottan. Kelletlenül elhallgat, hátrál egy lépést. Kétlem, hogy a tekintélyemtől riadt volna, meg inkább attól tarthat, hogy a hirtelen jött indulatában megfojt. Persze tudom, hogy sose tenné. A fajtája ellenére mérhetetlen önuralomról tanúskodott, mióta csak ismerem. − Tisztában vagyok vele, hogy az ember csak ember − szólalok meg megenyhült hangon. − Megvédeni akarom a sajátjaim, Erebus − folytatom szelíden. − Ahhoz pedig meg kell tanulnunk egymás mellett élni. Üldöznek minket… Mert félnek tőlünk. Te is tudod, hogy joggal.
− Minden tisztelettel, királynőm, de kétlem, hogy ezen valaha változtathatnánk − felel maga is nyugodtabban. − Túl régóta vagyunk ilyenek, amilyenek, ők meg túl régóta gyűlölnek ahhoz, hogy ez valaha megváltozzon. A béke nem opció − jelenti ki háborúdémonhoz illő határozottsággal.
Tudom, hogy igaza van.
− Újabb háborút akarsz? − kérdezem halvány, örömtelen félmosollyal. Már-már kaján vigyor terül szét az arcán, éles fogak villannak elő a szájából.
− Egy jól szervezett támadás sokkal hatásosabb lenne − mondja aztán elkomolyodva. − Most egyébként is egymást szabdalják. Megoszlik a figyelmük, szétszórtak. Először Északra csapnánk le. Porig égetnénk a Katedrálist… Megfeszítenénk a pápát − kéjes vágy csillog a szemében, egészen hasonló ahhoz, mint amit buja emberek tekintetében lehet látni. De ő nem hálószobai gyönyöröket akar. Gondterhelten sóhajtok.
− És utána?
− Utána természetesen Délre indulnánk − olyan meglepetten pislog rám, mintha ostoba lennék, mert nem jöttem rá az egyébként teljesen egyértelműre. − A legjobb lenne mindkettőre egyszerre támadni, hogy egyik királyságnak se legyen ideje felkészülni − egykedvűen megvonja a vállát. − De annyi harcosunk talán nincs…
Nem kéne meglepődnöm azon az ösztönösen kegyetlen, számító hangon, ahogy beszél. Mégse tudok hozzászokni, bármennyi időt is töltsek el démonok… vagy emberek között. Az emberek között vannak legalább ugyanolyan szörnyű teremtések, mint a leggonoszabb háborúdémon. Ha nem rosszabbak is.
A sötét arckifejezésen szomorú mosoly terült szét. Mint sok más alkalommal, most is úgy éreztem, egyáltalán nem vagyok alkalmas a feladatra.
− Megfontolom, Erebus − biccentek felé. − Visszatérünk még rá. Most távozhatsz − adom meg az engedélyt. Fejet hajt, aztán kisiet a teremből.
Fáradtnak érzem magam. Tehetetlennek és fáradtnak, ami nem túl jó kombináció: elkeseredetté tesz. A hálótermem felé sietek. Etha az ágyon hasal, előtte vaskos könyv, azonnal felpillant belőle. Szinte meg se látszanak rajta az évek, amik elteltek azóta, hogy először megláttam. A szeme sarkában meghúzódó apró ráncok mintha csak azért lennének odarajzolva, hogy még inkább kiemeljék a szépségét. És hogy figyelmeztessenek arra, mennyire mulandó.
− Fáradtnak tűnsz − búgja kedves mosollyal.
− Fáradt is vagyok − sóhajtok egy aprót, ahogy elheveredek mellette.
− Mi történt?
− Balul sült el a városban a tárgyalás, ahová Erebust küldtem. A démonok háborút követelnek. Attól félek, sokkal kontrolálhatatlanabb ez az egész, mint eleinte hittem. Attól tartok, kicsúszik a kezemből…− magyarázom neki.  
−  Én nem hiszem… − a mosolyában egy pillanatra megszűnik létezni minden aggodalom. Neki olyan könnyű elhinni bármit. - Azért mondod ezt, mert fáradt vagy. De te képes vagy rá, Tea. Ha valaki meg tudja változtatni a világot, az csakis te lehetsz − egészen őszintének tűnik, én pedig minden idegszálammal szeretnék hinni neki. − Reggel majd másképp fogod gondolni − mintha csak a gondolataimra felelne. Sóhajtok, majd felé hajolok, hogy megcsókolhassam.
Ha semmi másra nem jó a hatalmam, legalább rá vigyázhatok.  

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: Adrastea - helyzetjáték on Hétf. Aug. 15, 2016 9:09 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Kaptál véleményt, természetesen nagyon jó lett a helyzet, ahogy megszoktam tőled.

Új helyzet:

Telhetetlen vagyok, Erebus nagyon megtetszett nekem, néha kérhetek talán ilyet is... Megmutatnád kérlek azt a mészárlást, ami a faluban történt, valahogy úgy, hogy a sztori azzal legyen zárva, ahogy eléd kerül, elmondja rólad magában a véleményét-impresszióit, majd mielőtt itt elkezdődne a társalgás, lezárod? Egyébként se láttalak még nagyon harcot leírni, sem vérengzést, kíváncsi vagyok erre nem kicsit. HAJRÁ!

Felhasználó profiljának megtekintése

17 Re: Adrastea - helyzetjáték on Csüt. Aug. 18, 2016 6:00 pm

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
Kényelmetlenül mocorgok a széken, amire körülbelül a fél lábam is alig fér rá. A lábai minden levegővételnél keservesen megreccsennek, kénytelen vagyok magam combból tartani, mert félek, veszítenék a tekintélyemből, ha egyszer csak összetörne alattam. Ez persze hazugság. Nem tudnék akkorát taknyolni, hogy ezek az emberek egytől-egyig ne rettegjenek tőlem. Látom a szemükön, megérzem − mint a kutyák − a testükből kipárolgó jó szagú félelmet. Végigfutkos a hideg a gerincem mentén. Féljetek csak. Van mitől.
− Öhm… Hát… Arra számítottunk… Hogy a királynő fog eljönni − makogja az idősebb férfinak tűnő ember… vagy fiatalabb nő, sose tudom őket megkülönböztetni. Soha nem is akartam. Némelyik magas, más testes, van közöttük vékony, vannak a nagyon kicsi méretűek, akik cérnahangon sírnak az anyjuk után… Mindegy. Néhány külső jegyüktől eltekintve teljesen egyformák mind. A vére pedig mindegyiknek ugyanolyan piros. Nem is teljesen értem, mi ütött a mi új királynőnkbe. Nem tudom elképzelni, hogyan vert tanyát – az elmondások szerint − csinos koponyájába az a gondolat, hogy egyáltalán megfontolja az emberek és démonok közötti béke lehetőségét, nemhogy lépéseket is tegyen az irányába. Ha nem tartanám kivitelezésre teljesen alkalmatlannak az ötletét, valószínűleg nem lennék lojális hozzá. Bizonyos szempontból persze így se vagyok. Ámde régi vágású démonként mélyről jövő késztetést érzek, hogy tiszteletben tartsam – legalább felszínesen – a feletteseim utasításait. A katonaszokások nehezen halnak.
− Persze, gondoltam… − morgom egykedvűen, kifejezéstelen arccal konstatálva, ahogy az idősebb férfi – vagy nő – összerezzen a dörrenő hangra. Nem állt feltétlenül célomban megijeszteni, de nem baj, ha fél. A királynő legtöbbször általános szimpátiának örvend az emberek körében, mert – az elmondások szerint – szép, illetve kedves is, sokan szeretik, amiért békére törekszik. Tőle nem szoktak félni.
− Megfontoltuk a királynő ajánlatát… − kezd bele valamelyik másik, amelyiknek vékonyabb mind a hangja, mind pedig a teste, mint az előbb beszélő idősebb férfinak – vagy nőnek.
− És mire jutottak? − kérdezem némileg sürgetve. A lábam összes izma merevnek tűnik már, mint a kő, a kényelmetlen pozíciótól, amelyben guggolni kényszerülök egy nálamnál hatszor kisebb valakire tervezett szék fölött.
− Hajlunk arra, hogy elfogadjuk… − jegyzi meg az a másik férfi/nő.
− Tehát elfogadják? − mordulok rá kedvesen. Az ember megint összerezzen. Kezdek azon gondolkodni, hogy talán hideg lehet, azért remegnek ennyit.
− El… − böki oda az az első. Biccentek, és azzal a lendülettel fel is állok.
− Akkor ezt megbeszéltük. Örvendtem a találkozásnak… − uram? Hölgyem? − Igazán örvendtem! − bólintok aztán felé határozottan.
Jamsheed szorosan a nyomomban haladva követ. Mondhatni barátok vagyunk, vagy legalábbis bajtársak. Sok nyarat láttunk együtt, de sokkal több vért. Magányos fajtának tűnhet talán a háborúdémon, de az okosabbja még közülünk is tudja, hogy ebben a kutyavilágban nem egyszerű dolog egyedül boldogulni, így hát teljesen magától értetődő volt, hogy attól a naptól kezdve, mikor véletlenül összetalálkoztunk egy faluban, amit aztán teljesen szándékosan lemészároltunk, már együtt fogunk továbbhaladni. Valamilyen szempontból tulajdonképpen megértem a királynőt is. Trónra kerülésének első másodpercétől azt próbálja elérni, hogy démon és démon között faji fundamentumra alapozott lojalitás alakuljon ki, és szó mi szó, nem megy neki különösebben rosszul. Egész tömegeket képes megmozgatni, vagy legalábbis ahhoz képest, mint amit eddigi uralkodókról hallottunk. Csak nem azt nem értem, mi a fészkes fenéért akadt be neki ennyire a béke… Ha már össze tudott szervezni egy ilyen szép létszámú sereget, nem lenne sokkal logikusabb egész egyszerűen végigsöpörni vele Veronián? Először Északot foglalnánk el… Igazán szívesen szaggatnám apró kicsi darabokra a pápát, meg az összes többi bolondot, akik csapatokban vadásznak a fajtámra. Tudják is ezek mi a becsület!
A kijáratnál elfelejtem lehajtani a fejemet, ahogy lendülettel lépek át a küszöb felett, asztallapnyi részt szakítva ki az ajtófélfából és fölötte a falból.
− Öhm… − motyogom némileg zavartan. − A királynő majd megfizeti a javítást − szólok hátra. Az emberek csak hevesen bólogatnak, és megint remegnek.
Mögülem a nyurga Jamsheed int oda az épület mellett strázsáló két másik háborúdémonnak, Mot még egészen tejfelesszájú – nem is igazán értem, mit keres itt −, Lauma pedig annyira ostoba, hogy a tény, miszerint már negyven évet megélt démoni formában önmagában elég bizonyíték az isteni csodák létezésére.
Nem érzem kimondottan elégedettnek magam, bár szinte biztos vagyok benne, hogy a királynőt örömmel fogja eltölteni a siker. Nézőpont kérdése. Háborúdémonként nem érzem magam kimondottan sikeresnek, amiért nyélbe ütöttünk egy béketárgyalást. Azt azonban megtanultam már, hogy a türelem erény, s a királynőcskénk idővel vagy belátja majd, hogy az elképzelései szánalmasan naivak, vagy lecserélődik majd egy nála erősebb vezetőre.
Egy embernő botorkál elénk, vagy legalábbis erre következtetek a barna ruháról, amit visel, s amit derékban vékony madzaggal kötött. Mély, reszelős hangon szólal meg:
− Távozzatok innen ti istenkáromló férgek! − gyorsan vet egy-két keresztet és imádkozni kezd.
− Franz atya… A démonok békével jöttek − szól rá csitítóan az az… ember, de későn. Ahogy én is későn veszem észre, hogy a forróvérű Lauma öles léptekkel indul felé. A falusiak körénk csődülnek, kezükben villák és kiegyenesített kaszák, sarlók, meg egyéb összetákolt fegyvernek a legnagyobb jóindulattal se nevezhető eszközök.
− Nem ismerik ezek a békét! − rikolt valaki balról a tömegből. Időközben Lauma eléri a Franz Atyának nevezett barnaruhás nőt, és az arcába vicsorog egészen közelről. Tisztelem az ember bátorságát, remeg, mint a nyárfalevél, de nem hátrál meg. Itt harc lesz. Vagy legalábbis harcnak gúnyolható összezörrenés, négyünknek háromszor ennyi képzetlen paraszt se lenne különösebben ellenfél. Felismerem a levegőben a gyűlöletnek azt a félreérthetetlen ízét, aminek mindig vérontás lesz a következménye. A falu vezetői talán megkérdezhették volna a falu lakóit is, mielőtt döntésre jutnak. Hihetetlenül szánalmas lénynek látom most az embert.
Mögöttem az a másik valamit makogni kezd engedelmességről, meg hogy itt ő az úr, és hogy tartsák csak tiszteletben a vezetőség döntését, ne hallgassanak az öreg és feledékeny Franz nevű nőre. Hirtelen hallgat el, gurgulázó hangba fullad a beszéde, a vállam felett hátrasandítva látom, hogy az egyik saját embere szúrta át a torkát egy vasvillával. Tetszik a vezetőváltásnak ez a módja.
Lauma vérben forgó szemekkel pislant hátra rám, biccentve adom meg neki az engedélyt. Könnyű mozdulattal rántja elő a kardját, habozás nélkül csapja le a Franz nevű nő fejét. Az embertömeg végigmorajlik, majd egy lényként hullámzó orgánumként közelednek felénk. Valaki átszúrja a vállam egy kaszával, megragadom a torkát, felemelem a földről, a szabad kezemmel a tarkóját markolom meg, roppan a csont, ahogy egy határozott rántással kitépem a testéből a gerincét, majd a földre dobom. Aztán előrántom én is a kardomat.
Morog és sikolt az emberáradat, négyen küzdünk egy ellen, pontosabban ők küzdenek egyként négyünk ellen, de valójában esélyük nincs. Lehulló testrészekként szakadnak ki a halottak az embermasszából, összezúzott koponyával terülnek el a földön, csontok reccsennek a talpam alatt, ahogy belevágok a hústömegbe.
Az egész nem tart tovább öt percnél, mire a falu rájön, hogy az égadta világon semmi esélyük nincs, nem is volt soha. Még ettől se érzem elégedettnek magam. Nem volt benne semmi dicsőséges, semmi felemelő, mert nem is volt ellenfelünk. Hörög egy vékony test, átszúrom a torkát, hogy kiszenvedjen.
Mennyire ostoba lény is az ember.
Lauma szeme elégedetten csillog, ahogy vértől csatakos pofájával rám vigyorog. Jamsheed arcán látom, hogy ez neki is csak étvágygerjesztőnek volt elég, igazi háborúra vágyik, igazi ellenfelekre. Mot a lábszárát tapogatja egy ideig, majd sántítva indul felém.
− A királynő nem lesz boldog… − jegyzi meg krákogva. Tényleg nem, ezt én is tudom.
− Menjetek előre − adom ki a parancsot a két fiatalabb démonnak. − Nemsoká indulunk mi is. Csak eltemetjük a halottakat.

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: Adrastea - helyzetjáték on Pént. Aug. 26, 2016 9:33 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ajándék tárgy: 

" Mindig utáltam, ha megmérgezik az italomat, fáj tőle a gyomrom másnap. Akkor lepődtem meg igazán, amikor a rám küldött bérgyilkos előzékenyen inkább távozott a második dózis után, mert rájött, hogy az aligha zavarhat a mulatozásban... Hazaérve odafeküdtem az asszony mellé, végre nem zavart a horkolása, olyan jót aludtam, hogy menten kértem is még két adaggal tőle, mikor másnap elkapta a felderítőszázad. "
- Ciel Eisenschnittel

Név: Üreges gyűrű 
Típus: Kiegészítő-Gyűrű (Teás készlet) 
Leírás: Egy tetszetős leírású gyűrű, lusta szar vagyok, töröld ki ezt a részt és találd ki te. Különlegessége, hogy képes vagy egy nyitó és zárómechanizmussal a benne elhelyezett mérgeket, porokat ügyes mozdulattal kitölteni, észrevétlenül alkalmazva azt a kiszemelt személyen. Amúgy arra is jó, hogy mindig legyen nálad só, ha éppen nem lenne eléggé szerelmes a szakácsnő. Borsot is rakhatsz bele, de tényleg! 

Bónusz ajándék dózis cuccnak a gyűrűhöz:

Név: Bódítóital (Hajnalgyöngy)
Összetevők: Alkohol, Angyaltrombita
Tanulás: 100 váltó
Szint: 1.
Tapasztalat: 70
Eladási Ár: 150 váltó
Leírás: Pezsgő, átlátszó, jó illatú alkoholos ital. Kedvelt kábítószer.
Hatás: A mérgezett egyén kedélyállapota javul, erős alkoholos bódulat lesz úrrá rajta, majd hallucinálni kezd. A hatás fél-, egy óráig tart.
Mellékhatás: Már egy fogyasztás után is kialakulhat függőség.

Új helyzet: 

Gyűlölni fogsz, de van fogam most egy kis drámára. A-nincsnbetű-drastea jelenlegi életében kifejezetten fontos Etha. Kérlek mutasd meg, milyen lenne, ha a szeme láttára halálozna el, ráadásul nem más ölné meg, mint Alexander. Drámát, könnyet, és hasonlókat akarok látni! HAJRÁ!

Felhasználó profiljának megtekintése

19 Re: Adrastea - helyzetjáték on Szer. Aug. 31, 2016 12:29 am

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
− Itt maradsz? − kérdezi fátyolosan.
− Persze. Vigyázni fogok rád. Ezentúl mindig… Ezentúl jobban − ígérem neki, ahogy elnyúlok mögötte, a hátához simítva a mellkasom, magamhoz ölelem, hogy biztonságban érezze magát.
Még akkor is ölelem, mintha körötte felejtettem volna magam, mikor az ajtó hátracsapódik. Etha táguló pupillákkal ül fel, az ágy háttámlája felé araszol. Ő riadtnak tűnik, én valószínűleg meglepettnek, Alexander dühtől tajtékzó vonásain pedig semmi emberit nem vélek felfedezni.
Végtelennek tűnik az a néhány perc, míg a szoba bútorai között szétomló fakó, teljesen zajtalan csendben – az ilyenre szokás azt mondani, hogy benne akár a légy zümmögését is hallani lehet – megkövülve nézünk egymásra. Alexander vonásai immár a felismeréstől torzak.
Látom a száját hangtalan mozogni, az ajkai elnyílnak, némán formálnak szavakat, megkérdezné, mit keresek itt, megkérdezné, miért öleltem a feleségét, és bár meglep, egészen úgy tűnik, hogy gond nélkül olvas a szemünk pillanatnyi összevillanásából, ahogy Etha rémülettől tejfehér arcára sandítok.
− Alexander, félreérted… − kezd bele Etha, de bár ne tenné. A férje vonásai magukra öltik az előbbi féktelen haragot, amit rövid időre képes volt letörölni az arcáról a döbbenet. Etha az a fajta nő, akiből sose nézné ki az ember, hogy csalja az urát. Könnyedén képes magáról levakarni a körötte legyeskedő férfiakat. Hogyne tehetné, ha egyszer nem vágyik rájuk. Alexander elképzeléseibe amúgy is nehezen fér bele, hogy a felesége egyáltalán képes volna élvezni vagy ismerné a test gyönyöreit.
− MÉGIS MIT ÉRTEK FÉLRE? – a hangja olyan erővel dörren át a szoba hirtelen hűssé vált levegőjén, hogy magam is összerezzenek. A szívem őrült tempót diktálva dobol a mellkasomban, nem csodálkoznék, ha a többiek is meghallanák. Ösztönösen Etha felé húzódok, ha kell, a testemmel védem. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá. A szemem azonban nem merem levenni Alexanderről. − Talán azt, hogy míg én megdolgozok azért, hogy te két marokra szórhasd a pénzt, drága ékszereket és ruhákat vehess magadnak, te szajhákat hozol a hitvesi ágyba? − valamivel csöndesebben szólal meg, olyan őszinte sértettséggel a hangjában, mintha ő nem tenné ugyanezt. Egy pillanatra nevetni támad kedvem, de az ingert elnyomja bennem a megfogalmazhatatlan rémület, amitől azóta merevek az izmaim, akárcsak a kövek, mióta Alexander a szobába lépett. Megdöbbentő a képmutatása. − Szedd össze a holmidat, Gretchen, és holnaptól látni se akarlak… − a tekintete aztán felém siklik, haragosan az arcomba mar. − Te pedig, démon… Te nem érdemelsz ilyen könnyű sorsot − a szeme aztán a bútorokon siklik körbe. Tudom, hogy valami olyat keres, amivel megölhet. Azt is tudom, hogyha nem talál, akkor a puszta kezeivel fojt meg.
A fal mellett álló kis szekrényről felkap egy faragott márványvázát. Az eszelősök vigyora terül az arcán el, ahogy felém lép. − Kifelé! − veti oda Ethának. Még mindig nem merem levenni a tekintetem Alexanderről, de az összesúrolódó anyagokat hallva tudom, hogy Etha feláll az ágyról, talán látom is a szemem sarkából. Követem a példáját én is, de csak azért, hogy visszahúzhassam, hogy én állhassak Alexander és közé.
− Alexander… − szólal meg egészen csitítóan. − Kérlek, ne bántsd… Nem bánthatod… − motyogja hezitálva, mintha többet tudna, mint a férje vagy én. − Ő az… Nézz csak rá. Annyira szereted, hogy nem ismered fel? Ő Gerda − halkan súgja, mintha titkot osztana meg vele, én pedig megszeppenve állok meg mögötte, nem tudom, miről beszél, de pillanatnyi megtorpanásra készteti Alexandert. Ennyi talán pont elég. Először arra gondolok, hogy a karját kéne megragadnom és elszaladnom vele, akár a világ végére is, aztán tudatosul bennem, hogy ez sem megoldás. A bal kezemen megnyúlnak a karmok. Átszúrom a torkát és vége.
De nem bírok mozdulni, ahogy Alexander arcán szétterjed az a leírhatatlan kifejezés. Mintha személyesen a pápa előtt káromolta volna valaki eddig ismeretlen és elképzelhetetlen módokon Istent. A tekintetében sötét viharfelhők gyűlnek össze, a vonásait hitetlenkedő harag, sértettség és gyűlölet különleges egyvelege színezi át. Hamarabb mozdul, mintsem bármit tehetnék. Ethával együtt sikoltok, ahogy a váza súlyos talpa a hófehér halántéknak csattan.
Reccsenés visszhangzik élesen a levegőben. Belélegzem. Felfordul tőle a gyomrom.
Etha megtántorodik. Lomha mozdulatokkal a fejéhez nyúl, az ujjai között sötét kis patakocskákban ömlik a vér, végig a hófehér bőrén. A hálóing világos anyaga mohón issza magába az életét.
Gondolkodás nélkül rontok Alexander felé, mindkét kezemmel az arca felé kapva. Az ügyes harcos ösztöneivel nyúl a karjaim után, rászorít a csuklómra. A vonásain tomboló vihar lassan alábbhagy, ahogy az arcomat méricskéli, a tekintetében felismerhetetlen fény gyullad. Úgy néz rám, mint ahogy régi ismerősökre szoktak ránevetni a szemükkel a rég nem látott barátok. Úgy néz rám, mint ahogy akkor néz, mikor arról a régi, hűtlen szeretőjéről beszél, akit mindmáig annyira imád, hogy az emlékbe kapaszkodva meg se próbálta soha boldoggá tenni a feleségét.
− Gerda… − rebegi fátyolosan, szerelmesen. Kapálózok, próbálok szabadulni a szorításából. − Szerelmem… − leheli párásan, ahogy a makacs igyekezetem ellenére magához von, a karjai közé szorít, hogy moccanni sem bírok. Elfordítom a fejem, ahogy próbál megcsókolni. Sose tapasztalt mohósággal falja a bőrömet, remegve próbálok szabadulni, de esélyem sincs, ezerszer erősebb nálam.
− Hogy nem ismertelek fel eddig? − súgja forrón a fülembe, ahogy hátrafelé lökve az ágy felé araszol velem. Eszét vesztett megszállottnak tűnik.
Sikoltani akarok, de minden idegszálam lebénítja a sok, a háttérben lüktető fájdalom, ami még várat azzal, hogy eltöltsön. − Ezúttal minden másképp lesz, szerelmem… Ezúttal nem engedlek el − az ígérete inkább fenyegetésnek tűnik, ahogy az ágyra lök.
Tiltakozni próbálok, de nem tudok dacolni vele, míg az egyik kezével az ágyhoz szorít, a másikkal felgyűri a ruhám. Állat módjára zihálva mászik fölém, csókol, ahol ér, hiába vergődök alatta.
− El sem képzeled, mennyire vágytam már erre… − a fülembe liheg, miközben még mindig nem törődve azzal, hogy ellenkezek, belém hatol. A fájdalom gyorsan terjed szét. Egyszerre érzem most azt, ami a testemmel történik és Etha halálát.
Hörgésszerű hang vegyül a ziháló lélegzetvételek közé. Csak akkor veszem észre, hogy az én torkomból szakadt fel, mikor rájövök, hogy sírok.

− Annyira szeretlek…
Valahonnan távolról hallom csak. Amint végre szabadulni tudok, feltápászkodok az ágyról, ügyet sem vetve Alexanderre Etha felé botorkálok. Mellérogyok. A karjaim közé veszem, beletúrok a hajába, a könnyektől alig látom.
Az arcáról törölgetem a vért. A csuklómon meleget érzek.
A lélegzetét.
Még él.
Az ütőér lüktetését keresem a nyaka hajlatában. A tüdőmbe fagy a levegő, mikor megtalálom.
− Nincs semmi baj, Etha… Meggyógyulsz − susogom a zokogástól elhaló hangon. − Szeretlek − lehelek könnyű csókot a homlokára, aztán mozdulnék, hogy szaladjak a cselédek lakhelye felé, Ignatz után, hogy szaladjon orvosért. Végül mégsem mozdulok.
Már nem érzem a pulzusát. A bőre egészen hűvösek tűnik.
Az ágy mellett ácsorgó, riadtan pislogó Alexanderre bámulok. Mintha csak most döbbent volna rá arra, hogy mi történt, mint ahogy a gyermek is csak aztán ébred rá gyilkos mivoltára, hogy vízbe fojtotta a macskát, amelyikkel játszani akart.
Meg akarom ölni, de képtelen vagyok arra, hogy megmozduljak Etha mellől.
Az egyetlen dolog, amire képes vagyok a néma, könnyek nélküli zokogás.
Megöltelek.

Felhasználó profiljának megtekintése

20 Re: Adrastea - helyzetjáték on Csüt. Szept. 01, 2016 9:28 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ismered a véleményezésemet, jó volt.

Új helyzet: 

Feltételezzük azt, hogy az évek egymást követve teltek és teltek. Etha meghalt öregségében, ám ez annyira nem is volt meglepő, démonok számára a múlandóság ténye igen ismert. Sok idő telt el, immáron 250 éves a karaktered, mutasd meg nekem kérlek, miként változott meg Tea egy ilyen hosszú idő alatt, s hogy most miként éli életét, így, a jövőben.

Felhasználó profiljának megtekintése

21 Re: Adrastea - helyzetjáték on Csüt. Júl. 06, 2017 10:17 pm

Adrastea

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
Aranyfény hullik az égbolt tetején pihenő napból, sárgán rezdül a levegő a kellemes, nyárvégi melegtől.
Arra gondolok, hogy mennyire szeretted az ilyen napokat. Vörös fénynyalábok csillantak a kócos hajadban, az öledben kévényi mezei virág. Pipacs és margaréta.
A szél a fülemig sodorja a harangok tompa hangját. Távolról, a templomból kifelé igyekvő tömeg egészen úgy fest, mint egy természetellenesen hatalmas, feketén tekergő kígyó. Kifejezetten gyűlölöm a temetéseket.
Emlékszem, te olyan voltál, mint aki alszik. Az arcod egészen kisimult, a szád szegletébe aprócska félmosoly fészkelte be magát. A hajadból kikopott az érett gesztenyék színe: fehérre fakult, ezüsttel ragyogott, mint azokon a fagyos januári éjszakákon a vastag hó szokott a hold sápadt fényétől.
A tömeg-kígyó végigkúszik az ösvényen, szétbomlik a hátsó része, szétfolyik a földön az üresen tátongó sírgödör körül. Túl messze vannak ahhoz, hogy egy szót is hallhatnék a szertartásból. Talán az évek során elsajátíthattam volna valami képességet erre. Találkoztam olyan fajtársaimmal, akik képesek voltak meglopni a természetet: állati ösztönöket tettek magukévá, a legkülönbözőbb módon használva fel az életben maradás érdekében. Most már persze nem értem, miért. Úgyse emlékszik senki rájuk – még én sem. Akik túl sokáig élnek, azokat mindig elfelejtik. Akik túl sokáig élnek azoknak az lesz a sorsuk, hogy ne emlékeztessenek, csak emlékezzenek.
Én persze kipucolom időről időre a szívemet. Újabb és újabb szeretők arcában mosom meg az arcomat. Lemosom róluk a régiek pillantásait, az érintéseikben hagyom feloldódni a bőrömre mocsokként ráragadt érintéseket, illatokat, csókokat. Elfelejtem az arcotok, a szemetek színét, a hangotok, a bőrötök lágyságát, az ízetek, a szagotok. Egyedül csak téged nem tudtalak soha elfelejteni, bármit is tettem azért, hogy kitöröljelek magamból. Pedig már több mint kétszáz nyarat láttam nélküled.
Sokkal többen jöttek el, mint gondoltam volna. Immanuel Kleist persze nagy ember volt. Sokszor gondoltam arra, hogy ha látnád, mennyire büszke lennél rá. A naplóid nyomán könyvet írt arról, hogy a nők gazdasági függését meg kell szüntetni, produktív munkára kell nevelni az asszonyokat is, hogy ne kényszerüljenek olyan házasságokba, mint amilyenben te is szenvedtél. Sokat beszélt arról, hogy a Kegyelmes Isten megadta nekünk a szívünkbe a világosságot, nekünk pedig a fejünkben kell megtalálnunk, tanulnunk kell, míg már nem leszünk gyermekek, akiket kényük-kedvük szerint hajtanak rabigába a legkülönbözőbb hatalmak. Okos ember volt, de mint az okos emberek általában, boldogtalan is. Kifejezetten tragikus, hogy alig néhány hónappal a felesége a gyermekei halála után egy eszes Rotmantel gyógyító megtalálta az orvosságot a járványra, ami elvitte magával a családját is, ahogy végigsöpört Veronián.
Az unokáid arcában már nehezebb volt megtalálni a vonásaid. Persze, miután elég ideig figyeltem őket, mindegyikükben felfedeztem valamit, amit te hagytál bennük. Az egyik lány pont úgy kacagott, mint te. Egy fiú úgy lépett, olyan könnyen és kecsesen, mintha felhőkön járna, mintha táncolna. Sokáig reménykedtem abban, hogyha elég ideig keresgélek, ha elég nagyon akarom, és ha majd eléggé eltompul bennem az emléked, bele tudlak látni akárkibe. Úgy terveztem, az az embert majd nagyon meg fogom szeretni. Úgy terveztem, majd nagyon boldog leszek vele. Legalább annyira, mint amilyen boldog csak veled tudtam lenni.
A hosszú szertartás utolsó mozzanataként erős kenderköteleken a sírgödör mélyére engedik a koporsót. Most először nagyon örülök annak, hogy nem lehetek közelebb. Ha hallanám a koporsó masszív fájának tompa hanggal nekicsattanó földrögök dobogását, elveszíteném azt a kevés megmaradt ép eszemet is, amit még nem kebelezett be a megszállottság. Azt hiszem, vagy legalábbis egy ideje kénytelen vagyok hinni abban, hogy a rögeszmék is csak egyfajta kellékei a túlélésnek. Az életösztön kitermelte fogódzók. Az elvakult emberek makacs hite ez, az ösztönszerű ragaszkodás néhány kedves tárgyakhoz vagy kedves emberhez. Semmire se emlékezhetünk, de mégis mindenre emlékeznünk kell. A százhuszadik, a százötvenedik, a százhetvenedik nyárnak már az a legnagyobb kihívása, hogy ne vigye el magával azt a csekélyke emberséget, ami maradt még bennünk.
Beléd kapaszkodom, hogy ne veszítsem el önmagam.
Úgy érzem, sötétben vagyok. Levegőtlen feketeségre eszmélek, köröttem súlyos, nehéz falapok, bársonnyal borítva. Hallani vélem a szívdobogásra emlékeztető tompa puffanásokat, ahogy nagy lapátokkal merik rám a nehéz agyagrögöket. Ismerős-idegen érzés szorítja el a torkomat: a kitörni készülő sírás gombóca feszül neki a nyelőcsövemnek. Persze tudom, hogy nem fogok sírni. Ez már legalább az ötvenedik nyár, amelyik nem látott tőlem könnyeket.
Éltem, amíg éltél. Amíg volt, aki tovább vigye a húsodat, amíg születtek gyermekek, akik belőled eredtek, akiknek a vonásaiban kereshettelek.
Elhatározom, hogy ma meghalok. Lassan kikopik belőlem az élni akarásnak minden utolsó, halvány foszlánya. Az utolsó éjszakám ezen a földön neked adom. Megkeresem a sírodat. Virágot viszek rá. Pipacsot és margarétát. Kévényi csokrot szedek. Leterítem a földre. Mintha ágyat vetnék. Hitvesi ágyat. Ráfekszem. Addig fogok ott várni, amíg belehalok.

Felhasználó profiljának megtekintése

22 Re: Adrastea - helyzetjáték on Csüt. Júl. 06, 2017 10:55 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Majd kapsz jutalmat, de most sajnos semmi sem jut eszembe, mert túlzott meglepetésként ért a hirtelen kellemes olvasmány. Egyébként csodálatos lett, a vége teljesen meghatott.

Régen említetted nekem még, hogy mindig is izgattak egy picit a vámpírok, ám ezért nem szerettél volna külön karaktert kezdeni. Itt most egy nagyszerű lehetőség, hogy kipróbáld egy kicsit a lehetőséget, azt szeretném, hogy írj egy vámpír karaktert (Az, hogy mennyire hasonlít Teára igazából rád hagyom, ahogy jónak érzed). A családot és hasonló részleteket eldöntheted te, a történetet szintén. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.