Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

Latest topics

» [Ada&Johannes] Kyrie eleison!
by Tertullius Today at 1:27 am

» Viccesnek szánt dolgok
by Bianca Brunner Yesterday at 8:58 pm

» Wilhelmina von Nachtraben
by Wilhelmina von Nachtraben Yesterday at 8:42 pm

» [Küldetés] - Arachnophobia
by Gloria Yesterday at 7:29 pm

» Kereskedősor
by Gloria Yesterday at 6:16 pm

» Cynewulf/Sheatro
by Crispin Shadowbane Yesterday at 4:40 pm

» Éjnekéneklő Gwendolyn
by Gwendolyn Yesterday at 4:18 pm

» Éjnekéneklő Gwendolyn
by Lothar von Nebelturm Yesterday at 1:12 pm

» Magánjáték - Szürkületi szeánsz
by Gerard D. Lawrenz Pént. Dec. 14, 2018 11:12 pm

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Gerard D. Lawrenz

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26 Re: Gerard D. Lawrenz on Szomb. Feb. 17, 2018 12:53 pm

Elolvastam, nem találtam benne kivetni valót. Jöhet a folytatás. Very Happy
Meg a 100 tp és 1000 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

27 Re: Gerard D. Lawrenz on Szer. Ápr. 18, 2018 6:08 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona

Otthon, rémes otthon


Hosszabb volt hazáig az út, mint emlékeztek rá. Annak idején meglepően kevésnek tűnt az a pár nap, amíg a Westerwald közepébe jutottak. Maga az erdő nem is volt olyan eget rengetően nagy, és mivel el volt szigetelve a többi fás területtől, a vadállatok is ritkábban fordultak elő a bokrok közt. Mégis, a hosszú országút kiszívta az emberből az életenergiát. Nem álltak meg este sem. Mentek tovább. Talán pont emiatt érződött annyira hosszúnak az út. Mert annyira otthon akartak lenni.
A szekér nyikorogva állt meg a torony előtti kis tisztáson. Onnan még egy pár emelkedő volt az elhagyatott épületig. Meglepő volt, hogy a nagy világégés nem érte el a Westerwaldot. A torony mégis olyan...lelokott volt, ahogy ránéztek. Mintha ezer éve nem járt volna itt senki.
- Hát itt volnánk.
- Te jó ég, mindjárt leszakad a lábam. – nyafogta Lia.
A többiek értetlenül néztek össze.
- De hát szekéren jöttünk...
- Te most komolyan ezen akadtál ki? – vágott Aleena a szavába.
Gerard mély levegőt vett, majd nekitámaszkodott az ajtónak. Lélekben felkészült a látványra, ami fogadni fogja. Sok dolguk lesz még a hellyel. Vett egy mély levegőt, majd lenyomta a kilincset. Aztán pislogott kettőt. Az ajtó nem nyílt.
- He? – biccentette oldalra a fejét.
Mindenki értetlenül bámult.
- Jaj, engedj már oda. – sóhajtott Maria, majd minden erejével nekirontott az ajtónak.
Hangos puffanás rázta fel az erdő lakóit, ahogy a páncélja hozzákoppant a földhöz. Úgy nézett ki, a vaskos lécek daliásal állták a gyűrődést, mert egy arasznyit sem mozdult az ajtó.
- Talán csak beragadt...
Ekkor már mindenki az ajtóba, vagy éppen egymásba kapaszkodva próbálta kihúzni a helyéről. Nagyjából öt perc szerencsétlenkedés után adták már fel...igaz nem egyszerre. Gerard előbb fáradt ki és engedte el a kilincset, amitől a hátát húzó Leo és Aleena hátraeste, a démon pedig a hasukon landolt.
- Na jó...kinek van más ötlete...?
A torony belsejét teljesen kitöltötte a sötétség. Egy ablak nem sok, annyi sem volt nyitva, amikor bejutottak. Hogy hogy sikerült? Végül nem lehetett belülről semmit látni, csak egy apró villanást az ajtószéli réseken,és egy tompa puffanást, amikor a vaskos deszkák zsanérostul kiszakadtak a helyükről. A bedőlt ajtó egész külső része szenesre égett. Gerard állt ott a bejárat előtt, előrenyújtott kézzel. Öklén még mindig ott lángolt a kék tűz, amivel nemes egyszerűséggel kiütötte az ajtót a helyéről.
- Ez könnyebben ment, mint gondoltam.
- Be fog jönni a hideg...
- Azt hiszem nem ez lesz az egyetlen bajunk... – mutatott körbe Klaus az ujjával.
A valaha magasztos és csillogó torony előtere úgy nézett ki akár egy ezeréves angyalrom. Minden létező bútort, kiszögellést, de még a réseket is a falon úgy belepte a por, hogy térdig lehetett volna gázolni benne. Fürge pókok lakták be a helyet, amíg távol voltak, a lépcsőn például fel sem lehetett úgy menni, hogy ne akadjon valami az ember hajába. Nyár volt talán, amikor itt hagyták a helyet. Talán jobb lett volna még előtte ellenőrizni a tetőt és az ablakokat. A ház bár most száraz volt, korábban is beázhatott, mert olyan dohos szag terjengett az egész szobában, hogy majd megfulladt tőle az ember. Az utolsó csapást nem is a természet, hanem Gerard feljebbvalója adta meg a helyek. Azóta sem szedték össze a szétgurult, vagy éppen darabokra tört tárgyakat, melyek akkor eshettek le a helyükről, amikor a torony alatt megremegett a föld.
- Nézze meg mindenki a saját szobáját és az akörüli részeket. – nyögött nagyon a démon – Klaus, volt egy üres szobánk nem sokkal a raktár mellett...
- Várj, nem az lesz a...?
- Nekem megfelel. – vágott közbe az íjász. Beérte ő beérte ő bármivel.
~ Most komolyan, annyira rossz csak nem lehet...
Klaus, aki már annyi mindent látott, annyi meghökkentő, borzalmas, és főleg váratlan élményben volt már része, azt hitte már semmi nem lepheti meg. A szoba, amiről beszéltek, a jobb oldali folyosó végén volt, és senki sem használta semmire. Azonnal rá is jött miért. A terem egy négyzet alakú, hálószobának tényleg megfelelő méretű helység volt. Nem is ezzel vol a baj, hanem azzal a hat ketreccel, félig elrohadt hullákkal és hegyekben álló emberi csontokkal, amik díszítés gyanánt kerültek ide.
- Ja igen, ezt elfelejtettem említeni. Előttünk valami nekromanta lakot tis, aki fémcsontú embereket akart létrehozni. Gerard azóta is titkos ajtó után kutat a toronyban, hátha hagyott hátra valami jegyzetet. – mondta Maria kajánul vigyorogva. Az ő feladata volt Klaust körbevezetni.
És bár nem gondolta volna, tényleg ledöbbent a férfi, ahogy meglátta a helyet. Normális ember már visítva menekült volna. Nagyon nyelt. Sok dolga lesz, mire rendesen lakhatóvá teszik a tornyot. Végül aztán betűrte az ingét, majd előrelépett.
- Nem számít! Essünk neki.
Fél órára rá sikerült mindenkinek összeszednie, mire van szüksége. Pechjükre az előző tulaj nem volt éppen rendmániás, és nekik sem volt színügyük takarítani, így aztán két cirokseprűn túl semmit sem tudtak összeszedni, amit használhatnának. Mígnem aztán Gerard magabiztos mosollyal össze nem csapta a tenyerét.
- Árny pecsét: ezer parázsló kendő! – kántálta, miközben szavaira sorra jelentek meg a pecsétek a levegőben. A többiek meg csak ámulva néztek...hogy hogy volt képes a korábbiaknál is kacifántosabb nevekkel előállni.
Az árnyak körülöttük elkezdtek kavarogni, ahogy szépen összeálltak a démoni szimbólumok köré, megalkotva egy-egy törlőrongyot, súrolókefét, vagy éppen tollseprűt.
- Áh, ezzel minden problémánk megoldódik.
- Zseniális!
Csak ezután vették észre, hogy Gerard lihegve térdre zuhant.
- Ah...magatok nevében...beszéljetek... – nyögött nagyokat – Tudjátok milyen nehéz ennyi mindent egyszerre megidézni!?
Gerard azután felállt, magához vett egy törlőrongyot, majd a mennyezet felé mutatott az egyik ujjával.
- Akkor indulás! – kiáltotta, miközben az arca előtt megjelent egy árnyakból szőtt kendő, nehogy leszívja a port.
Talán Gerardnak volt a legnehezebb dolga mindenki közül...vagyis az lett volna, ha sajnálta volna a varázserejét erre a feladatra. De ő nem volt rest azonnal a köteleit hívni segítségül, hogy kiporolja a szőnyegét, a könyveit, de még az asztalát is. Olyan volt, mintha septiben még vagy négy karja nőtt volna ki. Nem telt bele egy fél óra, máris végzett.
- Miért hisztiznek az emberek emiatt annyit? – vakarta értetlenül a fejét.
- Kész rejtély... - Lia illúziója szokás szerint ott lebegett az arca előtt.
- Vajon a többiek hogy állhatnak?
És mintha csak valami varázsige lett volna, ebben a pillanatban egy akkora puffanás rázta meg az egész tornyot, hogy talán még az erdő másik végében is felébredtek az ott alvó baglyok. Gerard azonnal lerohant a lépcsőn, hogy megnézze mi történt. A lépcső melletti jobb folyosó bejáratát egy nagy halom koponya és egyébb emberi csontok barikádozták el.
- Klaus...? – a démon még jól emlékezett rá, hogy neki azt a szobát adták oda.
- Ne aggódj, ura vagyok a helyzetnek...remélem.
- Hogy hoztál ki ennyi mindent egyszerre? – és ez volt az egyetlen dolog, amin meglepődött.
- Eszkábáltam egy talicskát.
- Áh, így már mindjárt világos. – mondta fapofával.
Nem sokkal rá pillantotta meg a nagyvárosi íjász arcát előkandikálni a csontkupac mögül. Egy ügyes mozdulattal leszánkázott az összehordott hullahegyen, egyenesen Gerard mellé.
- Egész dekoratív, nem gondolod?
- El fogod hordani. – csapta meg a hátát kegyelmet nem ismerve.
- Reménykedni attól még szabad! – kacagott Klaus vele együtt.
Kis szünetet tartva ketten leültek, hátukat a csonthegynek támasztva, s úgy pihentek. Gerard még egy kis vizet is vett elő a kulacsából. Úgy húzta meg, mintha valami iszonyat erős bor lett volna.
- Mindjárt elfogy a forrásvíz...a kútba lévő borzalmas.
- Régebben nem sokat panaszkodtál erre.
Gerard felvonta a szemöldökét.
- Honnan tudod ezt?
- Maria mindenről beszámolt, amiről valaha is panaszkodtál... – mondta, mielőtt elkezdtek volna szinkronban nevetni.
- Pff...vámpírok.
- A régi forrást beszennyezte a sok megdöglött állat és leégett fa...keresnem kell egy másikat.
- Vicces lesz a bor mellé mostmár a vizet is hordókban tárolni.
- Ja, mintha egy iszákos nem lett volna elég. – nevettek ismét, ahogy Gerard elcsattintott egy viccet.
Rá egy órára akkora szemétkupacot sikerült összeszedni a torony elé, hogy fel lehetett rajta gyalogolni a csigalépcsőt szegélyező ablakig. A hat kalandor csak meredtem bámultak az önerőből épített hegyet, mint aki azt se tudja, hogy került oda.
- Ötlet, hogy ezzel mit csináljunk? – zökkent ki először a döbbenetből Aleena.
- Tényleg, hogy-hogy a sok megromlott étel nincs itt?
Erre aztán mindenki megint nekilátott gondolkodni. Lent a pincében volt egy csomó kenyér, hús, némi zöldség, meg minden egyéb. Egy év után már azon csodálkozik az ember, hogy voltak olyan felületek, amit nem nőtt be a penész. Mindenki a tünde felé nézett. Az ő szobája van a pincéhez a legközelebb.
- Ja, azt a folyóba dobtam. – vonta meg Leo a vállát.
A többiek ledöbbent arccal néztek vissza. Nem szólt meg senki.
- Mi van? Nem tudtunk volna vele semmit kezdeni.
- Nem csak...nektek tündéknek nem tilos az ilyesmi? – nézett rá még mindig értetlenül a lány.
Mindenki némán bámult a másikra. Hosszú, kínos csend száll alá az égből. Leo nem értette, mire gondolnak. Szinte hallani lehetett, ahogy zakatolnak az agyában a fogaskerekek. Aztán egyszer csak az arca falfehér lett, hirtelen mintha ájulás közeli állapotba került volna, térde megrogyott, az tenyerét pedig a füleire tapasztotta.
- Te jó ég, mit tettem! – szegénynek már arra sem volt ideje, hogy visszarohanjon és kihalássza a szemetet a folyóból.
Nagy volt a fejetlenség aznap. Gerard nagyot sóhajtva nézett fel a torony tetejére. Még sok dolguk volt, és mindjárt vége volt a nappalnak. Nagyon úgy tűnt, bár egyiküknek sem volt kedve hozzá, éjszaka is folytatniuk kell a takarítást....leszámítva Mariát. Ő esténként sokkal élénkebb szokott lenni.



A hozzászólást Gerard D. Lawrenz összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 19, 2018 10:40 am-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

28 Re: Gerard D. Lawrenz on Csüt. Ápr. 19, 2018 9:25 am

Aranyos kis slice-of-life jelenet lett, emlékszem, hogy említetted, hogy több ilyet akarsz írni. Úgy döntöttem megbízom benned és nem kezdek el utána nézni, hogy mennyi tárgyat tudsz megidézni és azok meddig maradnak fent.
Amúgy ha eddig laktátok a tornyot, akkor hogyan hagyhattatok benne egy hegynyi csontvázat?! Nagyon trehányak vagytok. No És szegény Klaus!
Na jó nem szaporítom tovább a szót, herkulesi erőfeszítésetekért kap Geri és az entourage 100 tp-t és 1000 váltót.

Felhasználó profiljának megtekintése

29 Re: Gerard D. Lawrenz on Szomb. Ápr. 28, 2018 1:38 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona

Otthon, rémes otthon II.





A kis falu határán valahol egy apró ház ajtaja ki volt törve. Egészen máig, ekkor érkezett meg a lakatos, hogy megjavítsa. Az illető egy fiatal deák volt, aki éppen a vándorútjának utolsó éveit töltötte itt. Nem sok kellett már, hogy mesterré avassák odahaza a céhében. Saját bevallása szerint mindig is jól értett a különféle kacatokhoz, ezért aztán hogy némi pénzt keressen, elszegődött lakatosnak. Az ifjút egy éve nem látták, azt hitték meghalt a nagy katasztrófában. Nagymeglepetés volt, amikor egyszer csak felbukkant.
- Kész is van. – törölte meg a homlokát, mielőtt megnézte volna, nem nyikorog-e az ajtó.
- Köszönöm szépen, fiatalúr. – válaszolt az ott lakó falubéli, egy frissen házasodott asszony. Ő és a családja akkor költöztek ide, amikor a nagy világégést követően elvesztették régi otthonukat. Sok másik telepes is érkezett velük együtt a Westerwaldba, amit elkerült az angyali csapás. Az őrgróf készségesen ajánlott fel nekik a jobbágyi szolgáltatásokért földet, egy régi elhagyatott házzal egyetemben.
Miután kifizette Gerardnak a bérét, a fiú elégedett mosollyal az arcán távozott. A falu lakosainak nagy része köddé vált, elutazott más vidékre, vagy csak simán elmenekült a háború szele, meg a megszaporodott ragadozók elől. A sok új lakónak lelakott, félig romos házakba kellett beköltöznie, ha ezen a vidéken akartak megélni. Így aztán a magát lakatosnak és drótosnak kiadó démonnak is bőven akadt munkája. A váltóval a zsebében csilingelve elégedett arccal tért vissza a tornyába az erdő közepén. Aztán fél másodperc alatt a fejébe szökött a vér, ahogy meglátta az összes társát az előcsarnokban heverészni.
- Hé, mit gondoltok ti, hogy majd egymagam fogok csak dolgozni?! – ordította, hogy felrázza a többieket.
Leo az asztal mellett ült, és nézett ki a fejéből. Maria és Aleena valamiről sugdolóztak az egyik sarokban. Klaus a haját fésülte, mielőtt ismét összekócolta volna a kalapjával, amikor legközelebb kiteszi a lábát a toronyból.
- Mi... – horkant fel a tünde kardforgató – én el szoktam menni vadászni!
- Én diplomata vagyok, nem dolgozom. – felelte komoran Maria. Ezzel az egy mondatával le is írta, mi a véleménye a családjáról.
- Engem eltartott a rend annak idején. – mondta Aleena némi megbánással a hangjában.
- Én... – kezdett bele Klaus, aztán ráharapott az ajkára. Nem ildomos arról beszélni, honnan szerzed a pénzt. Ezt az elvet követte még a nagyvárosban – Inkább hagyjuk.
Gerard mérgesen csapott az asztalra.
- Nem érdekel. Mindenki kiveszi a részét a munkából!
- Miért húzod fel ennyire magad? A zsoldból, amit itt-ott szerzünk, bőven futja mindenre.
- Nem ez a lényeg! Azt akarom, hogy ti is gyűjtsetek információkat. Eddig az egyetlen, aki valaha is tudott valami használhatót hozni, az Maria volt.
- Ja, mert minden este a kocsmában mulat... – eresztett meg egy ironikus mosolyt.
Ennyi kellett, hogy Leo és Maria ismét egymásnak essenek, majd jó negyed óráig cstazajtól volt hangos a torony. A többiek közben inkább odébb álltak, ki-ki a maga dolgát végezte. Gerard türelmetlen volt. Útra akart indulni, de az elmúlt napokban semmit sem csináltak azon túl, hogy rendbetették a helyet. Aleena rá is szánta magát. Elege lett a pihenésből...meg közben mardosta a bűntudat is, hogy nem csinál semmit. Mindig is érdekelte, hogy néz ki az erdő másik oldala. Ahhoz képest, hogy már jártak a világ négy sarkában, egyszer sem utaztak el Westerwald nyugati végébe.
- Fura pont tőled látni azt, hogy céltalanul bolyongsz valamerre. – támaszkodott neki Gerard az ajtófélfának, miközben a lány pakolta össze a holmiját az útra.
- Tudod milyen régóta nem jártam olyan erdőben, ami nem volt porig égetve? – válaszolt neki vigyorogva.
- Fura lesz, hogy nem látunk majd egy pár napig.
~ A tudásdémon, akinek minden fura... - sóhajtott a lány magában.
- Neked sem ártana kimozdulni. – arca ekkor hirtelen elkomorodott.
Ugyanaz az élettel teli, határozott lány volt. De komor. Ugyanolyan komor, mint régebben, amikor észrevett valamit, amit útnak indította. Ám a bizonytalanság eltűnt belőle ez az alatt az egy év alatt.
- Sűrű felhők gyülekeznek. Nem tudom, annak idején mit indítottunk útjára, de biztos vagyok benne, rég kicsúszott mindenki irányítása alól.
- Nem tűnsz úgy, mint aki fél.
- Nem is. – nézett rá, miközben ravaszol emosolyodott – Talán kéne?
Gerard vele együtt lekezdett nevetni. Aleena aztán kilépett a szobája ajtaján, majd elindult a lépcső felé.
- Hegyorom voltál, Gerard. Nagy, merev, aki állta az ütéseket, csakhogy ne kelljen megmozdulnia. Most olyan vagy, akár folyó. Fürgén suhansz el a szurdokok közt. Változol. Alkalmazkodsz.
- Nocsak... – lepődött meg a démon – most te leptél meg engem. - Hellenburg óta Aleena költői megszólalásai is mintha értelmesebbek lettek volna.
Gerard következő útja a faluszéli kocsmába vezetett. Minden nap, ugyanabban az időben vonult be a rozsdabarna falú fogadó ajtaján. Kellemes, meleg érzés fogadta, mint mindig. Ő azonban nem melegedni ment be oda. Volt még valami, amit el kellett intéznie. Ezen a napon végre meg is találta.
- Már azt hittem meghaltál. – szólt egy lágy, dallamos női hang az egyik sarokból.
- Nincs ekkora szerencséd. – fordult oda felé Gerard.
A sarokban ott ült régi barátja, Rose von Dolch. Féltünde nő volt, s egyben a Kegyelmes Egyház inkvizítora. Az egyetlen, aki tudta, hol lakik...legalábbis eleinte. Bérgyilkos létére elég türelmes volt, aki nem cselekedett elhamarkodottan. Többek közt ő volt az egyik oka, hogy új nevet adott magának. Gerard D. Lawrenz egy magányos tudásdémon, ki a vidéket járja könyvek után kutatva, s nem több. Nem egy nagyravágyó, hatalmas herceg, mint Lord Gedeon. És jobb, ha az északi egyház nem tud arról, hány szállal kötődik ő a apró cseplő-ügyeihez.
- Valahogy át tudtam vészelni a nagy katasztrófát.
- Látom. Tudod-e, hogy tartozol nekem vagy tíz havi jelentéssel...
~ Igaz is, minden hónapban írtál neki egy levelet a látottakról.
~ Így egeztünk meg annak idején. Én nyitva tartom a szemem, cserébe ő becsukja.
~ Igaz ő nem tartotta meg az ígéretét... – mondta a lány komoran.
- Megírom őket a hét végéig. Minden egyes hónapot, ha úgy tetszik. – Gerard jelentései egyébként többnyire beszámolók voltak azokról az utakról, amiket fel vert előtte vállalni. Mivel még tudásdémonnak is elég buzgó volt, bőven volt miről írnia minden hónapban. Persze kihagyta azokat a részeket, amik nem tennének jót a békés vándor démon, Gerard D. Lawrenz nem létező hírének.
- Nem érdekel, hogy tetszik-e. Csak azért, mert nem volt eddig kedvem felkoncolni, nehogy azt hidd, hogy nem is lesz.
- Persze-persze, ez teljesen érthető... – vakarta meg a fejét vigyorogva.
~ Szemenszedett hazugság! Ez a királyság legbékésebb vidéke. Te csak egy lusta szentfazék vagy, aki nem akar semmiről tudomást venni!
~ Na ja. – őrjöngött vele gondolatban Lia – Nem hogy örülne neki, hogy mi végezzük el a munkáját.
- Kérdezhetek valamit? Nem zavarja a jelenlétem más démonok megtalálását?
Rose nővér értetlenül biccentett oldalra a fejét.
- Te bent laksz az erdő közepén. Nem ér el az aurád a faluig.
- De hát...ha egy démon ott bent...
- Az az erdő egy elég veszélyes hely. Tele van ragadozó állatokkal, és rendes utak sincsenek, mert az összes országút elkerüli. Könnyen el lehet tévedni. Nincs oka senkinek se betenni oda a lábát. A tornyod is azért épült eredetileg. Hogy aki eltéved, legalább valami menedéke vagy irányjelző dolga legyen.
Gerard sokkot kapott. Fel se tűnt neki, hogy mennyire veszélyes helyen lakik. Talán azért, mert már amikor ideköltözött elég erős volt, hogy elbánjon bármiféle vadállattal. Ez megmagyarázza, miért ritkultak meg az állatok, ahogy egyre több társa lett, és egyre nagyobb erőre tett szert. Ez idáig azt hitte, csak simán elvándoroltak. Mostmár magát okolja azért is, hogy az álaltok alig tértek vissza a sárkány pusztítása után.
- Rendben... – hajtotta le a fejét – akkor a hét végéig megírom a jelentéseket...


*** És a napok egymás után, monoton múltak el ***

Valahol a folyótól nem messze, a torony felső emeletén tanácskozott két vámpír hölgy. Szobájuk ajtaja zárva volt, ablakok behajtva, még a falat is megnézték, nem hallgatózik-e véletlenül valaki. Amiről ott beszélni akartak, titokban kellett maradjon.
- Teljességgel elfogadhatatlan! – harsogta Julia von Neulander – Azonnal tennünk kell valamit.
Idősebb testvére, Margaret idegesen gyűrte össze a kezében tartott papírt.
- Maria nemrég írt nekünk. Semmi különösről nem számol be, sem arról, hogy hazajönne. Nem fog visszajönni! A bérgyilkos is kudarcot vallott.
A két testvér aggódott. Egész eddig azt hazudták mindenkinek, a testvérük tapasztalatot gyűjt egy rangos diplomata oldalán. De ha kiderül, hogy Julia nővérét és Margaret húgát eljegyezte egy sehonnai, jelentéktelen démon, abból hatalmas botrány lenne. Nemcsak a harmadik testvér, de akár az ő kiváltságaikat is megtépázhatja a családfő, és akkor annyi volt a fényes jövőnek, ami nemesként illette volna őket. De akárhogy győzködték testvérüket levelekben, hiába küldtek a démon után bérgyilkost, nem működött semmi.
- Még nincs veszve semmi. – jelentette ki határozottan Margaret – Van egy ismerősöm, aki jobban ismeri az alvilági köröket. Majd ott találunk valakit, aki elvégzi a munkát.
Julia nagyot sóhajtott.
- Minél előbb, mielőtt valaki gyanút fog...
- Hát igen, az nem lenne túl szerencsés. – súgta egy lágy hang valahonnan a szoba másik végéből.
Julia és Margaret ijedt arccal fordultak hátra. A nyitott ablak párkányán egy lány ült. Velük egykorú lehetett, vámpír, akárcsak ők. Lábát elegánsan keresztbe tette, azon támasztott meg egy könyvet, melyet valahol a századik oldal környékén nyitott ki. Váll alá érő barna hajú és aranyló szeme volt neki, tekintete fakó volt és semmitmondó. Egyik kezét nőieset előrebiggyesztette, úgy emelt el egy virágot a közeli vázából, majd az arca elé tartotta és beleszagolt. A nap fénye besütött az ablakon, egyenesen a hátát célba véve, de nem érdekelte. Ő így nevetett vissza az égiekre, amiért átokkal sújtották őt. Fekete blúzt, hozzá tökéletesen illeszkedő fekete szoknyát, és harisnyát viselt egy pár elegánsabb bőrcipővel és kesztyűvel kiegészítve. Ékszereket az amalgám nyakláncát túl nem viselt. Ahogy leeresztette a virágot az arca elől, a testvérpár teljes valójában megcsodálhatta vérfagyasztó mosolyát. Hideg volt, kegyetlen és tökéletesen sima. Pont mint a lány mozgása, ahogy felállt. Olyan érzés volt, mintha maga az idő fagyott volna meg tőle.
- Re...Remi, nem is vettelek észre... – veszítette el a hidegvérét Julia.
- Az imént...valami nagyon érdekeset hallotta volna?– tett meg lépést a lány feléjük - Ti aztán nagy fába vágtátok a fejszéteket.
Margaret érezte, hogy legszívesebben ott helyben elájulna. A lány kisugárzása rémisztőbb volt bármely Neulandernél. Hogy valaki mágia nélkül ilyen lehengerlő tudjon lenni, érthetetlen volt számukra.
- Félreérted...urai vagyunk a helyzetnek!
A lány még egy lépést tette feléjük. Finom, nőies hangon felkacagott.
- Akkor ugye nem bánjátok, ha magam is szemügyre veszem...vajon miféle démon lehet, aki az ujja köré csavarta őt.
Margaret is elvesztette az önuralmát. Egy hirtelen mozdulattal a lány elé nyúlt, hogy megállítsa. Akkor blokkolt le az elméje véglegesen, amikor a lány alakja nemes egyszerűséggel átsétált rajta. Remegő térdekkel esett össze. A tudat, hogy a titkuk nem titok többé, nem hagyta nyugodni. És mégis, ha a lány nem mondja el senkinek, sőt maga intézi el, előnyükre válhat. A tehetetlenség lett úrrá Margaret von Neulander elméjén. Mint az uszadékfa, mely várja, mikor őrlik porrá a kövek.
- Várj, nem teheted ezt! – szólt utána Julia.
A rejtélyes ismerős rájuk se hederített, csak fogta magát, kinyitotta az ajtót és kilépett rajta. Minta meg se hallotta volna. Őt nem érdekelte. Ő azt csinált, amit akart, senki nem mondhatta meg neki, mit tilos és mit nem.
- Az a démon...felkeltette az érdeklődésem.– Remilia von Nachtraben útnak indult.

Felhasználó profiljának megtekintése

30 Re: Gerard D. Lawrenz on Hétf. Ápr. 30, 2018 12:43 pm

Mindent megbeszéltünk skypeon, remélem a későbbiekben Remilia kap egy jó kis hátteret, hogy ő ki is meg mi is, de azt hiszem mondtad, hogy visszatérő elem lesz.
Addig is az élményért itt van 100 xp és 1000 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

31 Re: Gerard D. Lawrenz on Hétf. Május 21, 2018 9:01 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Remilia Világa


Békés volt a falu, mint mindig. Az emberek nyugodtan élték mindennapjaikat, távol a háborútól, a járványoktól, vagy akár a hullabárók ténykedéseitől. A helyi inkvizítor remek munkát végzett. A faluszéli fogadó is olyan békés volt, mint az egész település maga. Két alakot látni, valahol egy sötét sarokban ülve. Mindkettejük fején csuklya lapult. Arcukat nem világította meg gyertyafény. Egy harmadik alak lépett az asztalhoz. Óvatosan hajolt oda hozzájuk, úgy súgta nekik:
- Semmi kétség. Ez az a falu, ahonnan a levelek jönnek.
A sarokban ülő alak elmosolyodott. Megvillantotta csillogó, fehér fogait. Izzó, vérvörös szemeivel a másik kettőre nézett, ahogy átkarolta őket, majd felállt a helyről.
- Akkor mire várunk még... – suttogta.

Egy csendes, nyugodt estén Gerard épen egy pecsétjét próbálta tökéletesíteni. Odakint már lenyugvó félben volt a nap, be is készített magának egy gyertyát estére. A varázslat, amin dolgozott, több időt kívánt. Ha elkészül vele, képesnek kell lennie úgy használni az Elmerombolást másokon, hogy közben nem szakítja meg Liával a kapcsolatát. Korábban arra gondolt, nem elég erős az elméje, hogy egyszerre három tudat emlékeit fogadja be, de azóta rájött, nem ez a lényeg. Úgy szakította meg egyik a másikat, akár csuklás a lélegzetvételt. Gerard rájött, hogy a két varázslat pecsétjei nem kompatibilisek egymással. Módosítania kellett rajtuk úgy, hogy rezonáljanak egymással. Ha ez sikerül, nemcsak hogy képes lesz őket egyszerre használni, de az Elemrombolással kapott emlékeket is könnyebben fel tudja majd dolgozni.
Nagyot sóhajtott, ahogy végre sikerült az egyik belső gyűrűt befejeznie. Ez egy többlépcsős képlet volt, egymás köré rendezett gyűrűkből összerakva. Démoni pecsétet még nehezebb volt írni, mint emberit. Ő valahogy sose mint szöveg, hanem inkább mint egy kép látta a saját pecsétjeit. És most a jól megérdemelt jutalma következett, egy szelet torta, amit még tegnap mentett ki a picéből, mielőtt még bármelyik társa éjjeléi nassolásba kezdett volna. Nem is érti, miért van pincéjük, amikor majdnem minden amit szereznek elfogy egy nap alatt.
- Elcsúszott...? – tapogatja egyik kezével az asztal szélét. A tányért érezte, de a süteményt sehol nem találta. Oldalra fordította a fejét. Semmi sem volt a tányéron, csak morzsák. Pedig még reggel készítette oda magának – Nocsak, megettem volna...?
Gerard vállat vont, úgy tűnt, nagyon belemerült a kutatásába. Megesik, ha ennyire egy dologra koncentrál az ember. Folytatta hát a rajz szerkesztését. Szeretett volna még sötétedés előtt végezni a nagy részével. Gyertyafény ide vagy oda, utált este dolgozni. Állandóan fájt tőle másnap reggel a szeme. Néha megpróbálta Liát használni harmadik szemnek. Nagyot sóhajtott, majd visszafordult a munkája felé. Óvatosan megragadta a lúdtollat, hogy nekilásson a következő kör átalakításának. Sokat dolgozhatott, mert már remegett a keze. Szinte érezte, ahogy a fájdalom lassan átjárja az egész tenyerét. Hirtelen tovább is terjedt egészen a válláig.
Hirtelen egy kéz jelent meg az ablakpárkányon. Gerard odafordította a fejét. Egy elegáns mozdulattal rántotta fel magát a kar gazdája. Páncélja megcsillant a lemenő nap fényében, a szél suhogva fújta előre hosszú, barna haján. Elegáns, nőies mozdulattal foglalt helyt az ablak párkányában, miközben megigéző tekintettel nézett előre. Fiatal vámpír lány volt, olyan magas mint legtöbb társa. Karcsú alkatát csak jobban kiemelte fekete ruhája és az afelé vett testhez illő páncél, mellyel olyan kecsesen mozgott, akár egy kötéltáncos. Vörösen aranyló szemei olyanok voltak, akár a békés kandallótűz. Egy tűz, meg éppen ki akarna törni.
- Örvendek a szerencsének. – Gerard egy kicsit sem lepődött meg, úgy fordult oda felé, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Az igazat megvallva már jó pár ember mászott így be hívatlanul a tornyába. Kicsit aggódott, mert a nagy részük általában bitang erős harcos volt.
- Nocsak-nocsak, micsoda gyönyörű szoba. – válaszolta még természetesebben a lány, megvillantva a szemfogát.
~ Ja, biztos, hogy egy bitang erős harcos... – ezzel elárulta magát.
Több se kellett az idegennek, elugrott a párkányról és Gerard felé rohant. A tenyerét előretolta, mintha meg akarná lökni. Ekkor valami fényleni a kezdett. A lány kezében lángok gyűltek össze, nem is akármilyen lángok. Feketék voltak, akár az éjszaka.
Gerard ravaszul elmosolyodott. Akárkit is ez, meg akarja ölni. Hát ahhoz korábban kellett volna kelnie, vele nem lehet ilyen könnyen elbánni. Az asztal széléhez nyúlt, elővette belőle a fejdíszét és az idegen felé tolta. Kap majd tőle egy kis villámot, az majd megtántorítja. Meg is lepődött, amikor a tiarából egy szikra nem sok, annyi sem jött elő.
- Hogyan...?
De akkor a tűz már vészesen közel ért az arcához. Gerard másik kezének két ujját felfelé fordította, egyenesen a láng felé.
- Most megvagy!
A láng Gerard intésére szertefoszlott. De ez sem állíthatta meg a vámpír lányt. Tenyerében egy árnytű lapult, azzal döfött egyenesen a démon szeme felé. A tűt egész idáig a lángok rejtették el. Gerard nem vette észre, nem maradt ideje újra élesíteni a Reciprokációt. Hátrahajolt, úgy kerülte el, a tű az arca felett suhant el. Elég tapasztalata volt már a közelharcban, hogy reagálni tudjon. Ám úgy látszott a másik sem szűkölködött reflexekben, mert ahogy hátrahajolt, a lány egy laza rúgással elgáncsolta. A másik kezében újabb adag éjláng gyűlt, amivel már csapott is, ahogy Gerard a földre került.
- Nem igaz! – olyan érzés volt, mintha a rejtélyes lány minden mozdulatát előre látta volna.
A lány fölé hajolt. A karja megindult előre. Gerard nem tétlenkedett, összecsapta a két tenyerét, mire kettejük közt egy nagy jéglap jelent meg. A jég felfogta a lángot, el is oltotta abban a pillanatban, ahogy az idegen tenyere hozzáért. Látszólag ez sem lepte meg a lányt, mert ahogy hozzáért, egyszerűen ráugrott...és pontosan erre várt Gerard. A jégtábla szertefoszlott, majd Gerard lába köré gyűlt. A levegőbe ugrott vámpírt ellenfele egy nagy erejű rúgással taszította odébb. Nyert vele némi időt, hogy felálljon és összeszedje magát. Felvette a varzskönyvét is maga mellől. Még akkor söpörte le az asztalról, amikor összecsapott a lánnyal. Nélküle nem ment volna ilyen gyorsan a varázslás. Gerard előrelátó harcos.
Az idegen vámpír a csata során először meglepődött arccal nézett rá vissza. Ekkor látta talán először, hogy valami váratlan érte volna ellenfelét. Gerard fújt egy nagyot, aztán lépett felé egyet.
- Te...még csak ötleted sincs, kivel húztál ujjat.
A vámpír reakciója nem maradt el. Bár szokványosnak nem igazán volt mondható. Elkezdett rajta kuncogni. Mint éhes farkas, úgy pásztázta végig a démont tekintetével.
- Jó, jó. Csak nem lesz olyan könnyű dolgom.
Egymásnak szegezték a tekintetüket. Égett a tűz a szemeikben, szinte már várták, hogy egmyásnak essenek.
- Mutasd mit tudsz!
És a két fél egymásnak rontott...


***

Gerard idegesen ült az asztalánál, miközben a fejét vakargatta. Kissé fáradtnak érezte magát. A sok körmölés úgy néz ki még egy tudásdémont is megvisel. Még jó, hogy hozzá van szokva a megterheléshez. Nagyot nyújtózkodott. Váratlanul kopogtak az ajtón. Leo nyitott be, némi hamarisággal, mielőtt Gerard válaszolhatott volna neki. Picit zaklatottan festett, bár nem sietett, inkább csak megbizonyosodni jött valamiről.
- Történt valami?
Gearrd értetlenül nézett rá vissza.
- Nem. Kellett volna?
- Csak az aurád. Hirtelen felerősödött.
A démonnak el kellett kicsit gondolkoznia, hogy mi is történhetett. Talán véletlenül bekapcsolta a zord jelenlétet. Megesik, ha nagyon szenvedélyessé válik a démon. Elvégre még most sem uralja tökéletesen Lia erejét.
- Nem kell aggódni. Csak ezek a pecsétek olyan élvezetesen. – nevetett, miközben oldalra nyúlt, hogy harapjon egyet az édességből, amit még reggel készített oda. Meg is lepődött, amikor nem talált semmit. Úgy látszik, már korábban megette.
Leo vállat vont, majd kiment és becsukta az ajtót, Gerard pedig ismét munkához látott. Nem telt bele sok idő, máris ismét betört egy erős fuvallat az ablakon. Egy kéz nyúlt az ablakpárkány felé, majd a hozzá tartozó test egy elegáns, nőies mozdulattal besuhant, s leült az ablakba.
- Segíthetek? – kérdezte Gerard az idegen felé fordulva.
A lány nem felelt, csak mosolyogva lépett előre. Vörösen aranyló szemei olyanok voltak, akár a békés kandallótűz, ahogy végigmérte Gerardot.
- Nocsak-nocsak, micsoda gyönyörű szoba. – csillantak meg a lemenő nap fényében a szemfogai.
A démon ravaszul mosolygott vissza, ahogy az asztal másik végére ért a keze, majd megragadta a fejdíszét és a lány felé tartotta. Pislogott is egyet, amikor semmi sem jött elő belőle. A lány ekkor már felé rohamozott, egyik tenyerében éjlángot tartva. Az arca felé fordította a kezét. Gerard ijedten hőkölt hátra. Megpróbálta eltüntetni a lángokat az ellenvarázslatával. Nagyot nézett, amikor megpillantotta, hogy a lángok egész igáig egy árnytűt rejtettek magukba el. Az idegen a démon szeme felé döfött.
Ekkor váratlanul a keze átcsúszott Gerard fején. A lány meghökkenten próbálta a lendületét fékezni, nem sok kellett, hogy hasra essen. Az illúzió szép lassan elhalványult, Gerard pedig a lány mögé osonva láthatatlanul magasba emelte az öklét és megpróbálta leütni. A vámpír nem látta, nem hallotta őt. Aztán mégis felemelte a kezét, és az alkarvédőjével hárította a csapást. A páncél sé a démon ökle hatalmas csattanással ütközött össze, módszeresen remegett körülöttük a levegő. Gerard alakja megjelent előtte, elvégre már nem volt oka rejtegetni magát.
- Hogyan találtál meg? – nézett rá szúrós szemekkel. Ez a lány sokkal eszesebb volt, mint elsőre gondolta.
- Ó nem nehéz az, ha tudod a módját. – húzta ki magát, miközben egyik kezével suhintott egyet a levegőben – Az illúziód csak a képet és a hangot tudja utánozni. De ha varázsolsz, azt elég könnyű megérezni.
Gerard mosolya egyre szélesebbre húzódott. Hátrált egy lépést. Minél több időt töltött a lánnyal egy légtérben, annál erősebb volt benne a késztetés, hogy távol kéne maradnia tőle.
- Te is képes vagy érzékelni a mágiát?
- Késő bánat! – kacagott fel, s pördült meg a tengelye körül, hogy visszatámadjon.
Ekkor Gerard szája széles mosolyra húzódott.
- Milyen kár... – számított rá, hogy a lányt nem fogja ilyen könnyen lóvá tenni – hogy nem támadó varázslattal készültem.
A tenyere körül fevillantak az Elmerombolás pecsétjei, ahogy keresztüldöfött a lány tudatán, egyenesen a legsanyarúbb emlékei felé. A vámpír idegen megtorpant. Megszeppenve húzódott hátra, a támadás váratlanul érte. Remegve nézett előre. Gerard aggódva hátrált egy lépést. Szép lassan elkezdtek belé áramlani az emlékek. Egyre több és több. Ahogy szép lassan tudatosult benne, miket látott, egyre inkább úgy érezte, el kéne ezt a vámírt kerülnie. A lány eközben ökölbe szorított kézzel vicsorgatta a fogát előtte. Aztán felemelte a fejét. A halál sötét pillantását lehetett láni a szemei közé furakodni, ahogy Gerard arcába bámult.
- Te...mit mertél tenni?! – dadogta félig rémült, félig agresszív hangon.
Gerard nagyot nyelt. Ezt most elintézte magának.
- Megöllek! – mondogatta – A saját kezemmel öllek meg! Eddig nem volt fontos, de most már személyes...
A démon már látta az utolsó sanyarú emléket is. Meg volt ijedve. Ilyen reakciót még senkiből sem váltott ki. A vámpír tragédiája pedig összeállt benne...

Felhasználó profiljának megtekintése

32 Re: Gerard D. Lawrenz on Szer. Május 30, 2018 10:39 am

Nagyon rejtélyes élmény lett először azt hittem Remilia feledést castolt rád azért tudott másodszorra is bejönni nade akkor Ger nem várhatta volna illúzióval. Majd proviben valahol írd meg pontosan mi történt nem hiba csak kíváncsi vagyok. Amit viszont pozitívumként kiemelnék az az amikor Ger tanul. Nagyon jól átjött ez a pecsétes rendszer meg a szerkesztgetése olyan igazán mágusos volt jár a keksz.
Siess a folytatással érdekel mit látott Ger a csaj a fejében. Öszönzésül itt van 100 tp és 1000 váltó!

Felhasználó profiljának megtekintése

33 Re: Gerard D. Lawrenz on Kedd Júl. 17, 2018 4:49 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Remilia Világa II.


Valahol a mocsár rejtekében állt egy torony. Ott élt számtalan vámpír, egy nagy családot alkotva. Valahol egy elegáns, békés kis szobában egy kislány ült a kandalló mellett, miközben a tűz fényénél könyvet olvasott. Várt valakit. Kis idő után meg is unta a várakozást, kisétált a szobából, hogy megnézze, nem tévedt-e el. Odakint a folyosón minden falat pirosra festett a vér. A kislány ledöbbenve állt az ajtó előtt. Abban sem volt biztos, vajon nem hallucinál-e.

Magány, bú, árulás, súgta egy hang a semmiből.A képes lassan összemosódtak, ahogy egy új emlék villant fel. A kicsivel már idősebb lány ült ott egy padon, a szoba falának támaszkodva. Középen egy nagy asztal, mely körül felnőtt vámpírok ültek, s tanácskoztak. A lány és megannyi társa, szintén gyerekek ott ültek a felnőttek körül, figyeltek. Tanulniuk kellett. Legalább is ezt mondták nekik. Két rokona kérdezte aztán ki a lányt a hallottakról a tárgyalás végén. Arra voltak kíváncsiak, miről sugdolóztak az ellenségeik egymás között. Hogy milyen papírok cseréltek kezet. Hogy ki kihez próbált meg közeledni.

Újra elmosódott a szoba képe, majd felvillant egy új emlék, ahol a még egy kicsivel idősebb lány önfeledten babázott egy másik barátjával. Az illető szintén vámpír volt, a családjaik jó kapcsolatot ápoltak, így ismerkedtek össze. Az emlék ott mintha egy pillanat erejéig boldognak tűnt volna. Akkor ott biztos boldogok voltak. Valami más ronthatta el.
Nem árulnálak el sohasem, Remi, csengett az idegen hangja a térben, ahogy újabb emlékkép váltotta fel az előzőt. A temető felett aznap sűrű köd telepedett meg. A lánynak mégsem esett nehezére megtalálnia a sírt, amit keresett. Virágot is hozott magával. Óvatosan ráhelyezte a sírkőre, majd egy darabig merengve állt egy helyben. Imát nem tudott. Aztán továbbállt. Még három csokrot a helyére kellett tennie. A természet törvénye, suttogta a láthatatlan hang, mielőtt az emlékkép véget ért volna.


Gerard és az idegen lány farkasszemet nézve álltak a toronyban. A lány varázserejének intenzitása nem változott. Ugyanolyan ritmussal pulzált, mint eddig. Az Elmezúzás nem hagyott mély nyomott benne, ezt azonnal meg tudta állapítani. Gerard pont emiatt volt annyira megzavarodva.
~ Akkor miért? Miért reagált rá ilyen hevesen?
Az idegen lány lihegve dörzsölte meg az arcát. Álmában sem gondolta volna, hogy a démon nem próbálja meg azonnal megölni. A mágikus lövedéket még könnyedén hárította volna, de egy elmecsapás ellen mit sem ér a vastag páncél.
- Az én emlékeimet nem lophatja el senki! – nézett rá villámló tekintettel.
- Mi a baj, ilyen meglepő, hogy valaki egy lépéssel előbbre látott nálad...? – grimaszolt vissza Gerard, bár elég elgyengült hangon. A lány félelmetes kisugárzása szinte a csontjáig hatolt. Tisztán érezte, hogy fél. Életében nem látott még olyan ellenfelet, akitől ilyen erősen el akart volna húzódni. Mint valami megállíthatatlan ösztön, mely képtelen kiszakadni belőle.
- Te vagy az első, akitől ezt kapom. – adott a lány válaszul egy hasonlóan eszelős vigyor. Ő is félt. A démon látta az emlékeit, amiket szégyellt, amiket elzárt, eltitkolt mindenki elől, hogy soha nem tudják a fejére olvasni. Legszívesebben elfelejtette volna ezeket. De nem akarta. Akkor elfelejtené, miért is akar ő lenni a legjobb – Csak azt áruld el, hogyan jöttél rá?
- Ó, nem nehéz, ha ismered a módját. – nyerte vissza némileg a magabiztosságát. Majd lesütötte a szemét és halál komoly arccal a szemébe nézett. – Mi már egyszer összecsaptunk...igaz?
- Tulajdonképpen kétszer. – hangzott az egyenes válasz. Mostmár úgyse számított – Egyszer reggel, és egyszer pár perce. Szóval...?
Gerard mostmár teljesen nyeregben érezte magát. Egyik ujjával színpadiasan a halántékára mutatott.
- A tudásdémonok memóriája abszolút. Nem létezik, hogy valamit elfelejtsünk....kivéve, ha varázslattal másznak az emlékeink közé. Rájöttem, hogy használtad rajtam a Feledést. Mégis, a varázslat legnagyobb előnye, hogy csak és kizárólag a használóját törli ki a célpont elméjéből. A hiányzó emlékek helyére az elme újakat alkot, kipótolja. Így az áldozat nem jön rá, mit tettek vele.
A lány idegesen morogva dőlt előre. Nem tudta, miféle démon lehet az ellenfele. Hírből egyáltalán nem ismerte, csak valami nemrég felbukkant jelentéktelen démonnak kéne lennie. És mégis ennyi mindent tudott a Nachtraben család legféltettebb titkáról.
- Ám egy emléket nem képes kezelni: azt, amelyiknek köze van magához a használóhoz is. Azért jöttem rá, mert megtaláltam az előző csatánk nyomait, és megfejtettem a rejtvényt.
A megevett torta. Valószínűleg éppen azt ette, amikor rátámadt. Az aurája. Minden bizonnyal azzal akart a társainak jelezni, hogy ellenség van a közelben.
- De a legbiztosabb bizonyíték ez volt. – mutatta fel a diadémot – Ez az ékszer csak naponta egyszer tudja az erejét elszabadítani. Amikor nem működött, már biztos voltam benne, ki az ellenfelem.
Villámgyors reflexek, fürge észjárás, gyors reakció, tökéletes hárítás. A vámpír lány le volt döbbenve. Aztán gyorsan visszanyerte az önbizalmát, és elkezdett gúnyosan tapsolni.
- Kiválló. Tudod, te vagy az első, akinek sikerült időben rájönnie.
- Azért furdal a kíváncsiság, miért nem vártál újabb fél napot. – Gerard még a Feledés lehűlési idejével is tisztában volt.
- Igazán egyszerű. Ha valaki találkozik valakivel nos...mondjuk úgy meghatározott sémák alapján cselekszik. Ugyanarra a lépésre ugyanazt a reakciót fogja adni.
Gerard fejében összeállt a kép. A lány kitörölte az emlékezeteit, majd amikor ismét rátámadt, pontosan ugyanazokat a mozdulatokat használta, ezért tudta előre, hogyan fog rájuk reagálni. Most ő lepte meg Gerardot. Eszébe sem jutott volna, hogy így is lehet használni a Feledést. Pedig lehet. Egyetlen emberről sem tud, aki ellen ez ne működött volna. Ez a lány valóban félelmetes ellenfél. Érezte, ahogy végigfut a jeges iszonyat a hátán.
~ Azonban van egy fontos kitétel. Csak akkor pontosan azonosak a reakciók, ha a körülmények is egyeznek. Ha pedig tovább várok lement volna a nap, új nap kezdődik és már egyáltalán nem lett volna biztos a támadásom sikere.
- Áh igen, kár hogy mindjárt beesteledik.
~ Micsoda?! Rájött? – zihált magában, majd gyorsan rendezte a gondolatait – Semmi baj, jól van, megnyugodtam.[/color]
~ Ez a lány tudja mit csinál. Olyan furcsa érzés. Szinte borsódzik a hátam tőle.
~Kivételes módon az enyém is...
A rejtélyes vámpír mosolyogva nézett előre.
- Általában harmadszorra mindenki elvérzik. De tudod... – tartott egy apró kis szünetet – Nem gondoltam volna, hogy kétszer el tudom ezt játszani. Az első alkalom után nem jöttél rá a trükkre. Te vagy az első tudásdémon, aki azt merte feltételezni, hogy a legendás elméje talán tud tompa is lenni. Csak a második Feledés után találtál annyi részletet, hogy egy varázslatra gyanakodj. Olyan mintha...nem is démon lennél.
Gerard idegesen hőkölt hátra. Alig fél órát töltött együtt ezzel a vámpírral, máris arra gyanakodott, hogy ő egy másféle démon, mint a többi. Ez a lány veszélyes. Nagyon veszélyes. Szinte érezte, hogy egy apró izzadságcsepp szalad végig a homlokán.
- Nocsak, érzékeny részre tapintottam. – vigyorgott a lány.
- Miért nem nézed meg magadnak? – lépett előre a démon merészen.
A vámpír lány széles mosollyal az arcán fogadta el a kihívás.
- Ha a megtévesztés csődöt mond, a nyers erővel zúzlak össze. – válaszolta, miközben Gerard még mindig nem tudta, miért támadta őt meg.
- Ó, igazán...? – a démon egyre több mana szabadult fel.
A tekintete egy pillanatra elmélyült, ahogy az egyik karját előre nyújtotta és megidézett egy sor pecsétet.
~ Nem te vagy az egyetlen, aki ismer trükköket.
A vámpír lány idegesen hajolt kicsivel lejjebb. Kiélezte érzékeit. Szinte olyan volt, mintha az idő is lelassult volna. Várta, milyen pusztító varázslatot fog rázúdítani. A szíve már a torkában verdesett az izgalomtól. Imádta ezt az érzést.
- Halálország! – a parancsszóra Gerard kinyújtotta az ujjait, majd összeszorította a markát.
A démon tenyeréből ezer és ezer holló tört elő. Mindegyik hátát ibolyaszínben izzó rúnák és billogok ékesítették. Hangos károgással indultak meg a vámpír irányába. A lány reflexből karjával a madarak felé suhintott, de úgy repültek át rajta, akár kísértet a falon. Ez csak egy illúzió volt. A tengernyi fekete förmedvény megzavarja az ellenséget, aki így védtelen marad.
- Te rohadék! – csapkodott a lány, miközben éjlángot idézett meg. De az éjláng sem tüntette el őket.
Gerard kényelmes léptekkel megközelítette. A csel jól sikerült. Kicsit túl jól, ilyen eredményre még ő sem számított. A lány úgy leblokkolt, hogy nem mozdult semerre, egyhelyben állva próbált meg újra tájékozódni. Nem sokkal utána módosította az illúziót, hogy tegye magát láthatatlanná.
- Ez a támadás védhetetlen. – zúgta az illúzió a semmiből –Nincs gyengepontja. Nem hagy lehetőséget... – a démon sötét dárdát idézett és átdöfte a lány arcát.
Ekkor a dárda egyszerűen átsuhant a vámpír fején. Gerard azt hitte, rosszul lát. A hollók széjjelebb repültek, hogy megnézhesse. De nem. A lány fején áthatolt a dárda, nem sértette meg, s most diadalittasan vigyorgott vissza rá.
- Micsoda? Ez lehetetlen! – húzódott hátra. S az alakja ismét megjelent. Az illúzió hatása lejárt, a madarak eltűntek.
Egy másolat a vámpírról bukkant fel alig egy lépésre mellette. Kezében tőrt fogott, azonnal döfött vele. A kés Gerard mellkasába hatolt...azaz hatolt volna, de éles koppanással megakadt valamiben. Gerard a varázskönyvét használta pajzsnak. A könyvet egy vastag fémlemez burkolta be, az keltette a fémes, csattanó hangot. De a támadás még nem ért véget. A lány a másik öklét előrelendítette, és úgy mellkason vágta a démont, hogy hátrarepült egészen a szoba másik végéig.
- Ó, te... – állt talpra.
- Nem te vagy az egyetlen, aki ábrándképet tud alkotni. De még így is, hogy bárhogy manipulálhatod a teret, az illúziót te irányítod. Te mondod meg neki a célpontját.
Gerard kénytelen volt elismerni, ez ügyes húzás volt. Láthatatlanná válni, majd létrehozni egy illúziót, hogy az ő illúziója az eredeti helyett azt vegye célba. Nem is emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna ilyen agyafúrt ellenféllel.
- Csak egy vízió győzhet le egy másik víziót. – bámultak egymás szemébe.
Mindketten átláttak a másik cselein. Az igazi csata csak most kezdődött.

Felhasználó profiljának megtekintése

34 Re: Gerard D. Lawrenz on Szomb. Júl. 28, 2018 7:33 pm

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Csak hogy ez is el legyen könyvelve úgy látszik Serene rátapintott a titok nyitjára. Kíváncsi vagyok ez hová fut ki és mit akar egy Nachtraben vámpír Gertől, de addig is a jutalom 100 TP és 1000 váltó.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

35 Re: Gerard D. Lawrenz on Kedd Júl. 31, 2018 10:43 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
A két prábajozó fél farkasszemet nézett egymással.
~ Mérd fel a terepet is. – már Lia sem vette félvállról a küzdelmet, minden létező tanácsot odaadott Gerardnak -  Ez egy szűk szoba, kevés lehetőség lesz a manőverezésre. Azonban te otthonosabban mozogsz nála.
Az elmerombolás hatása még mindig működött, így Gerardnál volt a fölény. Varázserőből is kevesebbet használt el. De még az illúzió sem használt ellene. Itt most nem fogják megmenteni a trükkjei.
- Akkor azt hiszem ideje végre komolyra venni.
A kísérteties lány felemelte a jobb kezét, majd lehúzta róla a páncélkesztyűt. A mellényzsebébe nyúlt és előhúzott onnan valamit. Egy másik kesztyű volt. Egyszerű, közönséges vászonkesztyű, egy darab apró módosítással. Az ujja hegyénél, a körmei felett apró, fekete tüskék fedték az utolsó ujjperceit. Úgy nézett ki, mintha a körmét növesztette volna meg vele. De hogy pontosan mire volt jó, azt egyelőre Gerard sem tudta megmondani.
~ Ilyet még életemben nem láttam...
- Igen, én is úgy gondoltam. – Gerard kihúzta magát és két kék lánggal lobogó árnyszablyát idézett meg.
Súlytalan, de tűzforró pengék, ez tette olyan félelmetessé a jéglángot, hogy az is forgathatta, aki egy kardot sem bírt el. A vámpír nem várta meg míg előre lép, éjlángot idézett és felé dobta. Gerard az egyik kardjával elkaszálta a lövedéket, ami egybeolvadt a fegyver lángoló pengéjével, majd elhalványult.
~A saját tüzével vonja el a levegőt az enyémtől. Okos...
És mire észbe kapott a démon máris előtte termett, másik kardjával felkészülve a végzetes sújtásra. A penge ugyan nem ért célba, megakadt egy fekete pajzsban, amit a lány idézett meg, de a támadás igen határozott volt. A vámpír nem is habozott, másik kezével újabb éjlángot dobott felé. Jó ideig úgy nézett ki, eltalálja Gerardot. Viszont ekkor a démon egy villámgyors és könnyed mozdulattal hátraugrott. Olyan gyors volt, hogy a vámpír lány szinte már csak azt látta, ahogy megtorpan tőle pár méterre. A lövedék tovább repült felé, de így márt volt ideje hárítani. A nyaka körül fény tört elő a ruhája alól, majd pecsétek egész sora kúszott elő a gallérjából, kis ideig keringve körülötte, majd rátapadva a sima, dísztelen ruhájára, ott világítva tovább, egész stílusos mintázatot adva nekik. A pecsétek sora egy verdeső madár több testhelyzetét mintázta meg a hátán karján, mellkasán, és a lábain. A pehelykönnyedséget ennyi időbe telt neki könyv nélkül aktiválnia.
- Idegesítő, ha csak az egyik kezed szabad, Fraulein. – hergelte ellenfelét.
A vámpír idegesen pislogott.
- Ez az én szövegem. Bár még mindig jobb, mint fél évig varázsolni, tudásdémon. – megint tökéletesen ki tudták elemezni a másik cselekedeteit. Gerard is hallott róla, él egy legenda, miszerint a tudásdémonoknak nincs szükségük varázskönyvre. Úgy látszik a lány is tudott erről – Tehát ez volna a kapzsiság manifesztációjának valódi sebessége.
- Nem kéne neked is egy hasonlót csinálnod? – Gerard ismerte a Nachtrabenek varázslatait.
- Pazarlás lenne. Eleget vesződtem így is a Feledéssel. – lépett előre, majd szegezte Gerard felé kinyújtott kezét – Meg fogod mutatni nekem az erőd végletét.
Tenyeréből újabb éjlángot lőtt. A démon egy elegáns mozdulattal suhant odébb, miközben az egyik kardjával elkaszálta és közelebb lépett. A másik ekkor újabb két lánglabdát lőtt felé. Gerard kénytelen volt hátrálni, majd úgy hárította éket egy-egy karddal. Már lépett is tovább, hogy közel tudjon kerülni hozzá.
De a vámpír sem hagyta magát, három lövedéket indított útjára, egyet egyenesen, kettőt a két oldalára. Gerard megpördült a tengelye körül, egyszerre söpörte el őket, majd megkerülte egy suhanással a lányt. Ő már számított rá, bármilyen gyors is volt, tudta milyen irányból éri emg neki támadni, követte a kezéből, s újabb három lövedéket indított útjára. A démon bár ismét előre tört, most megint hátra kényszerült lépni, hogy mindhármat hárítani tudja.
~ Há, elég béna a csaj.
~ Én már nem fogom alábecsülni...
Gerard ugrálás közben végre meg tudott idézni egy újabb varázslatot, amivel a két kard lángjait az öklére tudta csavarni. A vámpír ezúttal megmozdult, nekirontott, majd lőtt még egyet, de az öklén lévő tűzzel elkaszálta, kezét előrenyújtva elrugaszkodott egyenesen a lány felé, majd egy ütéssel nekivágta a tüzet, ahogy közel kerültek egymáshoz.
Hangos csattanás rázta meg a tornyot. Gerard ütött volna a tűzzel, utat magának a Nachtraben lány koponyáján át, de valami megállította. Fekete pajzs jelent meg a semmiből, akárcsak az ő Árnypajza. De ez kisebb volt, sokkal díszesebb. Egy mágia, amit eleganciával terveztek. A Nachtrabenek pajzsa sokban különbözött az övétől, de egyvalamiben közös volt: kivédte a támadást.
- Az enyém vagy! – lépett előre a vámpír.
Gerard már rezzent össze, hogy milyen mágiát fog rázúdítani. De helyette a lány minden előkészítés nélkül a puszta kezével támadt. Azzal, amelyiket az a furcsa kesztyű ékesítette. A végén lévő éles karmokkal döfött előre és mélyen Gerard húsába mártotta. A démon egyszer azon kapja magát, valami szívja ki a vért az oldalából.
A csóva becsapódásakor keletkező erő közben jópár méterrel hátralökte a démont, egészen a szoba másik végégig. Az oldalához kapott. Egy seb volt ott, amit a lány karmai okoztak. Ekkor tudta alaposabban szemügyre venni, mire is képes a kis játékszer. A testéből a fegyverre csöpögő vér kis vájatokban csúszott oda a vámpír ujjához, onnan szívta fel a vérét. Asszimiláció, a legképzettebb vámpírok vérszívó fegyvere. De hogy valaki ilyen fegyverrel együtt használja...ilyenről még Lia sem hallott. A két ádáz ellenfél idegesen vicsorgott a másikra. Ez a csata még korántsem ért véget. Ismét elrugaszkodtak és egymásnak vetették magukat.
- Mi a fene ez a ricsaj?! – tárult szélesre az ajtó.
Maria toppant be rajta álmos fejjel. Nappal általában aludni szokott, elvégre vámpír. Biztos felébresztette a csatazaj és most jött lecsitítani Gerardot.
- Már megint valami ütődött robbanó varázslaton agyalsz, én esküszö... – kezdett is bele, de aztán elakadt a szava.
A két vámpír tekintete találkozott egymással. Maria döbbenten nézett előre. Egyet hátra is kellett lépnie, nehogy elessen ámulatában. Alig jutott szóhoz, amikor rájött, ki talált rá az erdő mélyén.
- Remi? Te...te mit keresel itt? – hüledezett, egyik kezét a szája elé tartva.
Kínos csent ülte meg a torony legfelső szobáját. Tekintetük ide oda cikázott egyikről a másikra, mintha nem akarnák senkiről se levenni a szemüket, akár csak egy pillanatra se. Aztán egyszer csak
- Marie, Marie, Marie... – csóválta a fejét kizökkentve a többieket – Tényleg azt hitted hagyom, hogy megszegd az egyességet?
Gerard döbbenten nézett oldalra.
- Egyesség?
Újabb kínos csöd. Aztán Remilia daliásan felkacagott.
- Mi van, el se mondtad nekik? Lehidalok, ekkora palimadarat!
Maria vicsorogva nézett előre. Nem mondott semmit, csak hallgatott, mint süket disznó a búzában. Aztán idegesen belépett a szobába, szabadon hagyva az ajtót.
- Az a lány ott Remilia von Nachtraben. Egy régi...barátom. – tette hozzá a végét erős hezitálással – Együtt nőttünk fel a Neulander toronyban.y
A másik vámpír fenyegető mosollyal fordult felé.
- Tudod egészen kedveltelek. Nem is hiszem, hogy bárki hozzád hasonlót láttam volna azóta. Te más voltál, mint azok a karót nyelt gyökerek. Benned volt mersz, téged nem érdekelt a hatalom.
Maria mostanra már visszanyerte az önbizalmát...legalábbis úgy látszott. Gerard jól tudta, ismerte a társát, hogy csak színészkedik. Valójában még mindig nagyon zaklatott volt.
- Miért kéne érdekeljen bármi ilyesmi? – morgott rá.
Remilia ismét felkacagott.
- Na látod, ez! Ezt szeretem benned annyira. Te tudod, hogy kell bulizni. Veled be mertem vadulni. És mégis... – pöckölte meg az állát – Hova lett az az agyafúrt Marie, aki nem fedte fel senki előtt, mekkora állat valójában.
- Há, nem bántam meg semmit! – válaszolt dacosan. A hegyibeszédet ki nem állhatta, bármennyire is beleivódott a szónoklás.
Gerard végre valahára erőtt vett magán és megszólalt. Annyi minden kavargott a fejében, annyi mindent nem értett, hogy a szavakat is nehezére esett egymás mellé rakni.
- És egy egyesség miatt kerültetek egymás mellé...
- Házassági szerződés. A Nachtraben és a Neulander család egy-egy lányát adták feleségük a pátriárkák, apáink fiaihoz.
- Ennél könnyebben nem is lehet rangot szerezni. Egy pátriárka feleségének lenni. Befolyás, hatalom, erő mellyel mindenkit a porba tudsz söpörni. Egy apró ugrás utána csupán, hogy a családfő bizalmasa legyél. – feszítette meg az ujjai maga előtt a vámpír, miközben a földre szegezte a tekintetét. Nem tartott sokáig, pár pillanatra rá határozottan  – Annyit erősködtél, mégis pont most kellett rászánnod magad, hogy megszökj. Hát visszaviszlek, mielőtt az őseid rájönnek a turpisságra.
Ezzel összeállt a kép Gerard fejében. Ha az egyik fél kilép az egyességből, Remilia is elveszti a pozíciót, amit a házassággal szerzett volna meg. Mégis olyan furcsa volt. A lány ahelyett, hogy csak simán elrabolta volna Mariát, egyszerűen nekitámadt. Mintha vele akarna példát statuálni. Vele, akiről a Neulander család nem is tudja, kicsoda, micsoda. Akárhogy is nézte, ennek a vámpírnak semmi oka nem volt rá, hogy élet halál harcot vívjon vele.
Remilia baljósan megvillantva fogait lépett előre. Ő másképp gondolta. Farkastörvények uralkodnak a világban. Eszel, vagy téged esznek. Így éltek a vámpírok már hosszú évek óta. Ezért fog felülkerekedni mindenki máson. Nem kellenek neki eszmék, hit, vagy ideálok. Hidegen hagyták a magasztos célok. Az indokok csak arra valók, hogy elüldözzék a megvetést és a bűntudatot. Eltapos mindenkit, aki az útjába mer állni.
A vámpír lány árnytűket idézett meg, majd lassan elindult Maria felé. Meglepetésszerűen támadott, amikor váratlanul oldalra fordult, és helyette Gerardot vette célba. De a démon már várt rá. Kezében egy árnyakból szőtt kardot tartott és azzal csapott előre. Remilia előre tartotta a tűket a kezében, azzal hárította a pengét. Nem volt túl erős suhintás, nem okozott neki gondot.
- Te! Mégis hogy? – a démon előre látta, hogy őt fogja megtámadni. Várta, mikor kell előrelépnie. Talán csak szerencséje volt. Talán tudta, mi jár a lány fejében.
Gerard rájött, miért támadt rá Remilia. Ők ketten talán jobban hasonlítottak, mint elsőre gondolta. Ugyanazok érme két oldala, gondolta a vitéz démon.
- Azt hiszem, a helyedben én is így tettem volna. – mosolygott vissza neki ravaszul.[/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

36 Re: Gerard D. Lawrenz on Pént. Aug. 17, 2018 10:11 am

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
No jól van, essünk neki.

A csavar, hogy a két család közötti szerződés Maria miatt megbomlott és ennek a rövidebbet húzó résztvevője jött bosszút állni érdekes volt.

DE!

Ahogy Geri is megjegyzi, az amit Remilia csinál teljesen logikátlan. Nincs értelme Gerivel párbajoznia, háromszor főleg nem. Az, amit utána Remilia fejében látunk (itt megjegyzem hogy nagyon random csapongsz a szemszögek között, de ez a stílus részbe tartozik, abba most nem kötök bele mert hosszú kör lenne), az nem egy értelmes motiváció erre. Az egy elnagyolt shonen főhős folyamatos kényszere arra, hogy fightjelenetekkel tűzdelje tele a sorozatot, ilyen tessék-lássék próbáljuk a jellemmel megmagyarázni a logikátlanságot. Ez nem így működik, ezen a következő élményre csiszolj annyit, hogy megmagyarázza miért akar mindenképpen Gerivel harcolni azon kívül, hogy mert akartál egy harcjelenetet Geri és Remilia között.

A másik probléma az egyes harcmozdulatoknál van. Az egy dolog, hogy az árnyszablya súlytalan, de egy félfordulattal három lövedék hárításához olyan szem-kéz koordináció és kardforgatói gyakorlat kell, ami tudásdémonnak lehetetlen. A másik pedig Remilia és az Árnytűk. Gondolom te itt kötőtűkre gondoltál árnytűk alatt, noha azok csak egyszerű, eldobható lövedékeknek minősülnek, szóval nem képesek megállítani egy kardcsapást.

Ennek ellenére a bele fektetett munkádat nem akarom eldobni, így jár a szokásos 100 TP, 1000 váltó jutalom. A következőnél viszont ezekre tessék figyelni.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

37 Re: Gerard D. Lawrenz on Hétf. Okt. 01, 2018 12:04 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Remilia Világa IV.


- Teszek róla, hogy megbánt, hogy betetted ide a lábad. – vicsorgott rá Gerard.
Remilia egy ügyes mozdulattal ellökte magától Gerardot. Nem volt valami nehéz dolga
- Várj, mutatok valami nagyon érdekeset.
Egyik kezét a szája elé tette, majd az ujját a szájába téve fütyült vele egy hangosat. Kis ideig nem is érkezett rá válasz. Aztán egyszer csak egy másik alak mászott fel az ablakon és ugrott be a terembe.
~ Oké, most komolyan, ilyen könnyű felmászni a torony falán? – nézett előre a lány bambán.
Gerard már tudta, mi fog következni.
- Ó, te...
- Csak nem gondoltad, hogy egymagam jöttem ide!? – Remilia von Nachtraben újra nyeregben érezte magát.
Az új jövevény egy ember volt. Magas, szikár testlakatú, rövid hajú fegyveres, karddal az oldalán. Egyik kezében tőrt fogott. Maria idegesen az oldalán található vívótőr után nyúlt. Noha nem tudott semmilyen fegyvert forgatni, talán elég lesz hozzá, hogy meghátrálásra kényszerítse. Bár az alak nem tűnt olyan embernek, akire hatnak az efféle elmetrükkök.
- Gregor, ha végeztél a földszinten várj meg. Nem fog már olyan sokáig tartani.
Gerardnak nem volt esélye se közbeavatkozni. Bőven elég volt neki Remiliára figyelnie. Mégsem vesztette el a fejét. Igaz, egymaga sokat nem is tudott volna tenni. Leo viszont éppen akkor érkezett meg, s ugrott be az ajtón, egyenesen Maria elé.
- Bízd csak rám! – rántott kardot és támadott neki Gregornak, aki kénytelen volt védekezni.
A két varázsló közben felkészült a következő csapásra. Remiliának kezdett elege lenni a huzavonából. Elég sok harcban vett részt, de még egyik sem tartott ennyi ideig.
- Lássuk csak... – ismét éjlángot idézett, majd eldobta. De nem Gerard felé, hanem oldalra, egyenesen neki az egyik bútornak, amiben a démon a papírjai egy részét tartotta.
Gerard odaugrott a lövedék elé. Mágiát használni már nem volt ideje, de a páncélja addigra már újratöltötte magát, így gond nélkül el tudta nyelni az éjlángot.
- Mi a baj? – nézett rá Remilia kihívóan – Vissza tudtál volna támadni.
Gerard idegesen vicsorított rá, miközben nagyokat próbált lihegni. Remilia megidézett egy árnytűt, majd újabb éjlángot dobott a szoba másik irányába. Gerard a reciprokációval eloltotta, ekkor viszont a vámpír egy árnytűt dobott felé. A hegyes fekete tárgy beleált a húsába. Gerard fájdalmasan nyögött fel.
- Ezt nem tudom elhinni. Ti tudásdémonok tényleg szánalmasak vagytok. Rabjai annak, amit úgy szerettek. – nevetett a vámpír – Talán a karod is előbb vágnád le, minthogy hagynád egy könyvedet elégni.
Ez igaz volt. Gerard azért koncentrált elsősorban a lángokra, mert Remilia az értékes iratait és könyveit akarta elpusztítani. Itt már nem volt helye játszadozásnak. Ez futott át a démon agyán, ahogy kihúzta magát, majd maga elé emelte a varázskönyvet.
- Még nem végeztél?
Remilia újabb éjlángot idézett meg. Ám ahogy az előtört a tenyeréből, azonnal köddé vált. Gerard hezitálás nélkül eltüntette. Remilia újabb árnytűt hajított el, de a démon azt is könnyedén semmivé foszlatta. Újabb két éjláng következett, de egyik sem jutott fél méternél messzebb, mielőtt eltűnt volna. Remilia ingerülten vicsorított Gerard irányába. A démon teljesen más stílusban harcolt, mint eddig.
- Tudod, nem szeretem az egyértelmű kimenetelő küzdelmeket. Szeretek fokozatosan belelendülni, hosszú, fárasztó, lovagias párbajokat vívni. – húzta ki magát Gerard, ahogy előrenyújtotta az egyik kezét és kicsit összehúzta az ujjait – Olyankor élvezem igazán a harcot.
Remilia azt hitte rosszul hall.
- Micsoda?! Élvezni? – nézett rá komor tekintettel.
- Igazad volt, a démonok gyengék. Szeretem lefárasztani az ellenfelem, fokozatosan bekeményíteni, hogy megmutassa nekem minden mozdulatát. Szeretem halmozni az emlékeket a csatákról. De ahogy látom...elhatároztad, hogy mindenáron meg fogsz ölni. Ebben az esetben én sem kegyelmezek.
Gerard felmutatta a tenyerét, melyben még mindig ott fénylett a Reciprokáció pecsétje.
- Ennek a mágiának a varázserőköltsége a tiéddel egyezik. Annyiszor használhatom, ahányszor te. A varázserőm is nagyobb a tiednél, később fáradok el. Tényleg nem szeretem az egyértelmű küzdelmeket, de ha ez kell íme: ismételhető varázslattal engem soha nem fogsz legyőzni.
Remilia szóhoz sem jutott. Csak úgy tomboltak a gondolatai a haragtól. Idejön, megpróbálja megölni, átejteni, elrabolni a barátját, ő pedig ellopja tőle a féltve őrzött emlékeit. És ezek után ő csak úgy eljátszadozik vele?! Egész eddig higgadtan harcolt, de most csak hosszas erőlködés után tudta a gondolatait lecsitítani. Tudta, nyugodtnak és józannak kell maradnia, különben tálcán kínálja az ellenségnek a győzelmet.
- Mondták, hogy nehéz dolgom lesz veled, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezért...
Gerard meglepetten nézett rá fel.
- Mondani...?
- Élet-halál harc és te annyira sem vagy képes, hogy komolyan vedd... – Remilia tekintete elsötétült. Hátralépett egyet, majd a mellvértje széléhez nyúlt. Egy lánc lógott ott, vége a páncél alá kúszott. Egyik kezével megragadta.
Gerardnak tágra nyílt a szeme a döbbenettől. A lánc egy szimpla, vékony szemű függő volt, a közepén egy nagy fekete kővel, mely éles fénnyel verte vissza a lenyugvó nap sugarait.
- A vámpírok oltalmazó köve...? – megfogant benne egy gondolat, mit tervez a lány vele. Nem addig ezelőtt még egyszer sem látott vámpír az amalgám ékszere nélkül harcolni. Lia pedig nem volt rest ebben megerősíteni.
~ Úgy tartják, a vámpírok átka az Első napon született meg. Amikor Isten elválasztotta a fényt a sötétségtől, megtagadta a nap egyik felét azoktól, akiknek a lelkét a bűn súlya nyomta. A vámpírok azóta kényszerültek amalgámot hordani, nehogy porrá égjenek a napon. Mikor a nap lemegy, ők pedig nyugodt szívvel vehetik le a fojtogató ékszert, akkor mutatják meg az igazi hatalmukat...
Remilia szemei villámokat szórtak.
- Teszek róla, hogy megbánd, hogy játszadozni akartál. – mondta, ahogy a nap lebukott a horizonton, s az utolsó fénysugarak is eltűntek, ő pedig egy mozdulattal leszakította a nyakából.
A levegő hirtelen elkezdett a vámpír lány körül kavarogni, ahogy a mérhetetlen mennyiségű varázserő szabadjára lett eresztve. Gerard szinte látta a körülötte kavargó energiákat, amit eddig a nyaklánc tartott fogságban. Remilia idegesen ökölbe szorította a kezét, majd magabiztos mosollyal oldalra nyújtotta a kezét és a mellette álló polcra csapott. Gerard el sem akarta hinni, de a polc a vámpír ökle súlya alatt hangos reccsenéssel repedt meg.
~ Az Első nap átkozottainak valódi hatalma...
~ Küzdj Gerard! – szólt a lány a fejében, olyan komolyan, mint talán még soha – Küzj, ahogy még sohasem küzdöttél.
A két fél farkasszemet nézett egymással. Gerard tekintete letisztult. Többé már nem veheti félvállról a lányt. Elővette a könyvet, melynek lapjain mindig mást lehetett olvasni, s azzal próbált meg kis varázserőt nyerni. Remilia rezzenéstelen arccal nézte.
~ Leengedi a védelmét...tökéletes alkalom a támadásra. Viszont nem lehet olyan hülye, hogy ez ne tudja. Elterelés. Azt akarja, hogy támadjam meg. Tehát ha nem támadom meg...meg egy nagy fenéket!
A vámpír anélkül, hogy bármi másra gondolt volna, nekirontott. Gerard még időben reagált, oldalra suhant, majd körbe a szobában megkerülte a vámípr. Ő a tengelye körül megpördülve követte a tekintetével. Gerard az ablakpárkányban kötött ki. Tőle jobbra és balra minden bútor több mint két ölre volt. Itt nem kell az éjlángtól félnie.
~ Ez a démon...el akarta érni, hogy túl sokáig gondolkodjak a következő lépésen, amíg ő csinál valamit azzal a könyvvel.
Gerard számított rá, hogy nem fogja hagyni olvasni. Bele sem kezdett, csupán csak elterelésnek vette elő a könyvet.
~ Egyikünknek sincs más elég varázsereje kísérletezni. Ha most bármelyikünk hibázik, az végzetes lesz számára.
Remilia előrenyújtotta a kezét.
- Nem megmondtam? Ellenem nem hatnak a lövedék alapú mágiák.
A vámpír komor pillantást vetett rá.
- Nem kérdeztelek. – mondta, majd előrelépett.
Gerard felkészült bármilyen varázslat hárítására. De Remilia többé nem is próbálkozott mágiával, egyszerűen nekirotott a démonnak és egy erőteljes ütéssel kilökte az ablakon. Gerardot meglepetten ragadta magával a lendület, ahogy kirepült az ablakon, egyenesen a föld felé suhanva.
A torony alatt egy apró kis tó foglalt helyet. Tűzoltáshoz és itatáshoz használták benne vizet. Hajdanán sokkal nagyobb és terebélyesebb volt, de hála a nagy tűzvésznek, talán már sohasem láthatták eredeti pompájában. Mostanra a mélysége is lecsökkent, a víz belőle visszahúzódott, így a mélysége is nagyjából egy méter volt. A démon a víz felszínén landolt, hangos csobbanással merülve alá, majd úszva fel a tetejére. Sokat nem kellett erőlködnie, a pehelykönnyedség egyik legnagyobb előnye, hogy a használójának nem kell félnie a magas zuhanásoktól és a vízben elmerüléstől. Gerard még arra is képes volt, hogy óvatos, merev tartással ugyan, de egyensúlyban tudjon maradni a víz felszínén.
Remilia undorodó pillantással ugrott ki a torony ablakából. Lebegett, akár csak sok másik fajtársa. Anélkül állt meg a tó tükrén, hogy akár csak egy fodrot is keltsen. Elismerendő teljesítmény volt úgy, hogy a szinte tengerként hullámzó manáját már nem béklyózta meg az amalgám. Gerard összecsukta a könyvét. A sötétben úgysem lett volna képes egy betűt sem kiolvasni belőle. Ideges volt. A szél is fújdogált, noha nem túl erősen, de nehezebben tudott miatta mozogni. Az ellenfele ismerte a varázslatait és tudta, mik a gyengeségei. Erre már nagyon régen rájött.
~ Mostmár egyikünknek sincs elég manája próbálkozni. Bárki hibázik elsőnek, meghal.
A két fél a víztükrön állva nézett farkasszemet egymással a kora esti szürkületben.
- Nem vagy már olyan beszédes kedvedben.
Gerard nem vesztette el a hidegvérét. Kihúzta magát és Remilia felé mutatott.
- Erőlködhetsz, amennyit csak akarsz, nem fogsz rajtam túltenni.
A vámpír idegesen vicsorogva gyűjtött éjlángot a tenyerébe. Tudta, így a könyve nélkül Gerard nem lesz képes időben negálni a varázslatot a reciprokációval.
- Kímélj meg a szentimentális marhaságaidtól. Fejezzük be végre![/color]



A hozzászólást Gerard D. Lawrenz összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 01, 2018 1:25 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

38 Re: Gerard D. Lawrenz on Hétf. Okt. 01, 2018 12:13 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Remilia Világa V.


Remilia elhajította a következő éjlángját. Gerard sebesen odébb suhant, hogy kikerülje. Megszüntetni nem volt ideje, mert ahhoz előbb ki kellett volna olvassa a könyvéből a reciprokáció pecsétjeit. Remilia viszont továbbra is a könyvéből varázsolt, tökéletesen látott és tudott olvasni a szürkületben is. Irigylésre méltó adottsága a vámpíroknak. Gerard elhatározta, hogy egyszer maga is megtanul a nagy feketeségben tájékozódni.
A vámpír újabb éjlángot dobott. A feketésen világító tűz rövid időre fényt hozott az egyre mélyülő éjszakába. Gerard ismét ugrott. Nem szökkent magasra, mert így is több idő, míg ismét megtalálja az egyensúlyát a víz tetején állva. Kicsi ugrásokkal és apró lépésekkel könnyebb manővereznie. Remilia komoran, lenéző szemekkel figyelte.
- Ennyi lenne? Csalódtam benned, démon. De mint azt látod, „engem soha nem fogsz legyőzni”. Soha! – idézte a szavakat, amiket Gerard intézett hozzá alig öt perce.
Gerard komor, sértődött arccal nézett rá. Igaza volt neki, Remilia mindent, kivétel nélkül mindent jobban tudott csinálni, amivel ő próbálkozhatna. Nem mólja felül semmiben most, hogy az éjszaka támogatja, ő pedig már a könyvét sem képes használni.
- Démon? Ennyire voltam jó neked. Nem is tudod a nevemet? – felelte öntelten.
Remilia elkomorodott.
- Miért kell ilyen makacsul pökhendinek lenned...?
Remilia újabb két éjlángot hajított Gerard felé. Rögtön utána három árnytűt dobott el. Gerard a vízen nem tudott olyan jól manőverezni, kénytelen volt maga is mágiát használni. A két lángot el is tüntette, a három árnytűre viszont nem maradt ideje és már elugrani sem tudott. Az egyik elvétette, a másik megkarcolta a ruháját, a harmadik pedig beleállt a bal combjába. Gerard idegesen sziszegett egyet. Remilia pedig vigyorogva kuncogott magában egy fél másodperc erejéig.
- Nézzük meg, meddig bírod az iramot tartani. – emelt fel egy újabb éjlángot.
Röpködtek a lövedékek, éjláng és árnytű mindenféle rendszer vagy sorrend nélkül, ahogy Remilia éppen jónak találta. Gerard sorra tüntette el őket, miközben próbált ide-oda mozogni. Kettejük közt csak új parázslottak a varázslatok, törtek össze és álltak eggyé az árnyak, csaptak fel az apró lángnyelvek, szinte kavargott köztük a levegő, módszeresen hátra akart lökni a lendület, ahogy egy-egy apró varázslat útjára indult, vagy találkozott össze ellentettjével. De varázslás közben ez közel sem volt olyan egyszerű Gerardnak kitérni a maradék lövedék elől, amit nem tudott negálni. Sorra találták el az árnytűk, egy darab éjláng pedig elkapta ruhája ujját.
Nagyokat lihegve mártotta bele a vízbe. Sajogtak a tagjai, nagyokat lihegett, és több sebből vérzett szinte mindenhol a testén. De a hosszadalmas szenvedésnek meglett az eredménye. Egyik kezében megjelent egy sötét dárda. Az utolsó dárda, amivel pontot fog tenni a harc végére.
Remilia újabb éjlángot lőtt felé. Gerard hátrafelé ugrott, hogy elérje a tó szélét. Szilárd talaj kellett a lába alá, hogy el tudjon rugaszkodni. De Remilia nem hagyta menekülni, utánairamodott, öklét előrelendítette és egy határozott ütéssel adott neki még egy kis plusz löketet. A démon repült a levegőben, egyenesen a tó széle felé, nagyot puffanva a földön.
Újabb éjláng repült felé. Gerard még fel sem tudott rendesen egyenesedni. Nem tudott mit tenni, maga elé emelte a könyvét, azt használta pajzsnak. A tűz könnyedén kapta meg a papírt és kezdte átrágni magát rajta. Remilia is eléggé meglepődött rajta, hogy tudásdémon létére feláldozza a könyvét.
- Te...?
- Ez csak egy könyv. Minden sorát fejből tudom. Újra lehet írni! – lépett előre Gerard, miközben feltartott a másik kezében egy papírt, egy nagyjából könyvlapnyi méretű papírt, és elkezdte olvasni.
~ Micsoda? Az a lap ott a varázskönyve egyik oldala. – ekkor vette észre Remilia, hogy Gerard levette az azt védő fémlapot a könyvéről, úgy hárított bele – Felgyújtotta a könyvét, hogy el tudja olvasni a kitépett oldalakat!
Gerardnak megvolt mindene, amire szüksége volt. Megjelent előtte egy nagy fekete, szinte semmi vastagságú fal, hogy kivédje Remilia támadásait. Az árnypajzsot, amit előhívott ferdén idézte meg, nagyjából negyvenöt fokos szögben, hogy alá tudjon állni arra az esetre, ha felülről támadná meg valamivel.
Következőnek egy sötét dárda jelent meg a kezében. Hátralendítette a karját, hogy erőt gyűjtsön a dobáshoz. Remilia már emelte is a tenyerét, hogy megtámadja, mielőtt lenne lehetősége beledöfni a dárdát.
- Hasztalan. A pajzs bármelyik varázslatodat hárítani tudja.
- Ó, igazán? – csavart egyet a csuklóját.
Gerard teste körül megjelentek a pecsétek. A démon szeme kikerekedett, tudta mi fog történni. Felugrott a levegőbe, hogy onnan dobja meg. dárdájával alapvetően csak apró sebeket tud ejteni, de ha a magasból hajíta ez, a fegyver zuhanás közben még képes némi lendületet magába szívni, amivel akár komoly sebeket is ejthet. Ahogy Remilia befejezte a varázslást, elhajította a dárdát.
A következő pillanatban a démon körül forró, fekete folyadék jelent meg, majd kapott lángra. A félelmetes Nachtraben éjláng elkapta és elkezdte mindenfelől égetni a bőrét és a ruháját. Gerard ordított fájdalmában, újabb pecséteket hívott elő, hogy eltüntese a tüzet.
- Na azt már nem!
Érezte, ahogy Remilia újabb átka eltalálja. A pecsétek szertefoszlottak, s jól tudta, nem is lesz képes újra megidézni őket. Nem tudott mit tenni, feloldotta a pehelykönnyedséget, majd súlyát visszanyerve zuhant lefelé.
A vámpírt ahogy varázsolt eltalálta a sötét dárda, könnyedén átsiklott a páncélján, s bár félreugrott, szépen beleállt a lábába, csaknem átszúrva azt. Remilia idegesen felsziszegett. Újabb átkot szórt Gerardra, aki fekete lángoktól égve zuhant lefelé. Elméjében felvillantak Gerard bűbájai. Volt köztük egy, amit még nem ismert, nem is hallott róla. Csodálkozott is raja, miféle mágia lehet, de szánt sok időt az ámuldozásra, kiválasztotta azt, amire szüksége volt, majd a lemásolt reciprokációval eltüntette a sötét dárdát.
A démon ezalatt már rég földet ért. Korábban tompa puffanás jelezte, nem mozog többet. A lángok mostanra már biztosan szétmarták az egész testét, gondolta Remilia. Felemelte a fejét, s miközben sajgó lábát dörzsölgette, odanézett felé. Mindent fekete tűz borított be. Elégedetten lihegett. Úgy érezte egy árnytűre való manája sem maradt.
- Remilia! – harsogta egy élettel teli hang a lángok belsejéből – Ez volt az ütőkártyád, nem igaz?
Gerard sétált elő az árnypajzs mögül egy szikra nem sok, annyi tűz sem volt rajta.
- Hogyan?!
- Átestem az árnypajzson, amikor lefelé zuhantam. Az szedte le a lángot rólam.
Remilia nem hitt a fülének. Akkor értette meg, miért idézte meg a démon ferdén azt az árnypajzsot. Akkor értette meg, miért ugrott a levegőbe ahelyett, hogy megkerülte volna a védelmét. Tudta előre, hogy mi a gyengéje a pajzsának és felhasználta a győzelméhez.
- Most! – vett egy levegőt, ahogy felemelte a kezét – Megmutatom az én ütőkártyám.
Remilia idegesen próbált felállni, de nem volt hozzá ereje. Egyre csak a lábát szorította, próbálta a fájdalmat elnyomni és a vérzést megállítani. Teljesen kimerült. Gerard közben előrántotta a legvégső fegyverét. Egy szarvasagancs volt az, amit mindig magánál hordott. Fogta a hegyes végét, rátűzte a varázskönyve maradékát, majd beletartotta a földön terjedő fekete tűzbe. A könyv lángra kapott és már ott is volt Gerard kezében a tökéletesen használható fáklya.
- Nem csak varázslattal tud a mágus befejezni egy harcot. Ha elkerülted volna a dárdámat és védekeztél volna, most talán lenne erőd kézitusát vívni. Mert nem mondtál le a lehetőségről, hogy megölj...
Gerard szívós volt. Megszokta már a sebeket és a fájdalmat. Neki sem volt már ereje egy varázslatra sem, de a sebei is sokkal enyhébbek voltak, mint az a hatalmas szúrás Remilia lábán.
- Vesztettél, mert nem voltál képes meghozni az áldozatot a győzelemért. – lépett közelebb hozzá Gerard.
Remilia nagynehezen feltápászkodott. Még mindig tudott lebegni, így volt némi esélye rá, hogy elmenekül. A sebével ráér majd később foglalkozni, elvérezni nem fog tőle. Megfordult és elindult a falu felé. De akkor egy alak tűnt fel nem sokkal előtte.
- Nocsak, látom pont jókor érkeztünk. – lépett ki az árnyak közül Klaus, felhúzott íjjal célra tartva.
A torony irányából egy újabb alak lépett elő.
- Ennek a csatának is vége... – mondta Leo, miközben két kardját megvillantotta a holdfényben. Tiszták voltak és fényesen csillogóak, mint mindig. Maria is ott állt mellette, sértetlenül és daliásan kihúzva magát.
Szinte ugyanebben a pillanatban az erdő felül két másik jövevény érkezett meg a csatatérre. Aleena és Rose voltak azok.
- Itt meg mi történt? – nézett Aleena idegesen. Pont aznap, amikor elhatározta, hogy elutazik, ilyesminek kellett történnie. Idegesen markolt rá a kardjára. Fél mérföldről érezte, ahogy szórták egymásra a mágiákat, pedig nem is értett hozzá.
Remilia az ajkába harapott.
- Te... – nézett Gerardra. Még a démont sem lett volna képes leteríteni, nehogy ezt az egész csapatot. Kérdően nézett körbe, de csak gyanakvó, könyörtelen tekintetekre talált – Démon...!
- Gerard...Gerard D. Lawrenz. – mondta Gerard és elhajította a fáklyát Remilia felé.
A vámpír alatt egy pecsét jelent meg. Egy papír gördült le, egészen a talpáig. A mágikus kör körbeölelte, nagyot villant, s mire a fáklya odaért már hűlt helyét találtak csak a vámpírnak. Remilia von Nachtraben elmenekült.
Gerard lihegve rogyott térdre. Úgy érezte még egy varázslat és elájul a fáradtságtól. A többiek gyorsan odasiettek hozzá, felsegítették.
- Hogy lehetséges ez! Pont amikor a legkevésbé számítottunk rá.
- Ki volt ez egyáltalán.
Maria hallgatott.
- Egy régi...barátom.
Rose is odament, megnézni hogy fest Gerard.
- Neked aztán csúnyán ellátták a bajod...
Gerard helyeselt.
- Igen. Életemben nem találkoztam még ilyen ellenféllel.
- Én igen...egyetlen egy embert. – Liának akarva akaratlanul hajdani ellenfele, Leona Ashrow az inkvizítor jutott eszébe. Ő is pont olyan volt. Pont ugyanúgy harcolt, mintha belelátna a másik fejébe.
- Akárhogy is, egy darabig nem kell tartanunk tőle...

***


Messze, valahol a Mocsárvidék közepén a hatalmas Nachtraben toronyban volt egy szoba. Sötét volt, ablak egy szál se. Raktár lehetett, mert semmi más nem volt ott csak ládák, dobozok, szekrények és polcok. Egy alak jelent meg a szoba közepén. Remilia volt az. Ide hozta a mágikus kör, amivel akárhova el tud jutni, ahol egyszer már járt. Ez a szoba volt, amit keresett.
- Az a démon...!
A vámpír lány teljesen szét volt esve. A sebe még mindig vérzett, járni is alig tudott, lebegni sem volt ereje, csak kúszott a földön. A páncélja tiszta mocsok volt, a haja ezerfelé állt és folyt az arca elé. Könnyes volt a szeme a fájdalomtól és a haragtól.
- Az a démon...!
Olyan egyszerűnek tűnt. Emlékszik rá, ahogy a nyomára akadt. A folyón felfelé, a fronttól távol vannak az első lakott települések, tudta meg egy vándor kereskedőtől. Tovább kúszott, egyenesen az egyik polc felé. Nagynehezen felrángatta magát a második polc magasságáig, megragadva a bútor szélét. Én segíthetek, ha akarod. Azt az illetőt számos társa őrzi, de meg tudom könnyíteni a dolgod. Cserébe csak annyit kérek, öld meg az egyiküket, emlékezett vissza arra a rejtélyes alakra, aki nyomra vezette. Ne becsüld alá, talán nem látszik, de nagyon képzett ellenfél, ezt mondták a démonról. Ha belegondol, nem becsülte alá, ő becsülte le őt. Akkor miért vesztett?
Odahajolt a polchoz és leemelt egy dobozt róla. Kis, apró fadoboz volt, lehúzható tetővel. Leemelte. A dobozban apró kémcsövek lapultak, kis fiolák, bennük valami furcsa, áttetsző, tiszta, de mégis összevissza kavargó anyaggal. Vesztettél, mert nem voltál képes meghozni az áldozatot a győzelemért, Gerard szavai zengtek a lány fejében. Elővette az egyik fiolát, majd felnyitotta.
- Márpedig én képes vagyok rá...

Felhasználó profiljának megtekintése

39 Re: Gerard D. Lawrenz on Hétf. Okt. 08, 2018 9:03 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Korallhajú Hajócska


Ködös délután volt aznap a tenger partján. Magas fjordok csipkézték ki a part szélét, ahogy a hullámok ostromolták meg Veronia földjeit. Még sütött a nap, s frissítő tengeri szellő kapkodta fel az ember haját. A part mentén ott állt egy vámpír, Maria von Neulander. Távcsövével egyre csak a tájat kémlelte.
A közelben egy kikötő volt. Annak idején itt gyülekezett egy hadsereg. Egy soha nem látott erő, ami megostromolta a Kísértet-szigeteket. Annak idején itt gyűltek össze a hősök, hogy letarolják a nekromanták erődjét. A kikötőben most ott horgonyoztak a hadihajók, amiket a hullagyalázó mágusoktól tulajdonítottak el. Kihajózni nem hajóztak ki velük. A tenger vad volt, és túlságosan idegen, hogy bárki meg merje próbálni.
- Pont azt nézted ki magadnak? – mutatott előre, fél szemével a távcsőben az egyik hajóra. A hajó ott állt három másik között, nehezen elérhető helyen. Sokat kell manőverezniük, ha azt akarják megszerezni.
- Pont az.
- Pontosan azt fogjuk elkötni. – mosolygott a páros. Nem árulták el, azt mondták meglepetésnek szánják, de valamiért nagyon ragaszkodtak ahhoz az egy hajóhoz.
Estig vártak. Éjszaka sokkal könnyebb volt ténykedni, főleg ha olyan is van közöttük, aki tökéletesen lát a sötétben. Ahogy beállt a sötétség, ismét szemügyre vették a terepet.
- Készítettem egy vázlatot a helyről. Nevezd meg a helyszíneket. – mondta Gerard, majd használta a gondolattovábbítást Marián.
A vámpír elméjében felvillant a térkép. Gerard azt nézte végig. Úgy futott végig még egyszer a kikötőn, s sorolta a veszélyes elemeket.
- Balról a harmadik hajó mellett két katona...fény a kis épületnél a kisebb raktár mellett...láto még öt...nem hat embert, kis csoportban, jobbról a második gálya mellett. Egyik hajó vitorlái sincsenek előkészítve. A mi hajónkon van két ember. Feltűnő fegyvert egyelőre senkinél sem látok – pontosan tudta milyen kérdésekre kell választ adnia, mert Gerard ezeket is megadta neki gondolatban.
- Ez elég egyszerűnek tűnik. – vonta meg Aleena a vállát.
- Egyszerű üzlet lesz. – helyeselt Klaus.
- Akkor a helyetekben befognám, és végre munkához látnék. – sóhajtott nagyot Lia, aki nem igazán helyeselte ezt a paranoiás kémlelősdit. Szerinte Gerardék bőven elég erősek, hogy nyers erővel lezúzzák azokat, akik a hajókat őrzik.
Maria elrakta a távcsövét, majd megindultak lefelé a kikötőbe. Odalent valóban nem fogadta semmi őket, csak pár kihalt palló, elhagyatott hajók, és rég nem használt épületek. A szállítmányok egy része is itt szokott a tengerről befutni, azért tettek ide ennyi hadihajót, hogy szükség esetén bevethessék őket kalózok, vagy a part felől érkező támadók ellen. Most viszont, hogy a sereg nagy része aludt, színre léphettek.
Óvatosan kibújtak az egyik épület takarásából, hogy szemügyre vehessék a hajójukat. Kecses, karcsú vitorlás volt ez, jelentős tűzerővel és állóképességgel. A legnagyobb erénye mégis a sebessége volt, már ahogy Gerard mesélte. Úgy látszott volt ideje alaposan megfigyelni a hajót, amikor utazott rajta. Maria ismét elővette a távcsövet. Leo és Aleena a helyükön voltak, a palló alatt készen a felugrásra.
- Két őr. A palló túlsó végén, egymástól úgy egy méterre.
Klaus felhúzta az íját, majd egy nyilat helyezett rá.
- Gerard?
Gerard a Maria által megadott irányba fordította a kezét.
- A holdpor az égi szentjánosbogár, utat mutat a komor sötétségben, megvilágítja a célodat... – idézett egy részletet Darian tanításaiból, miközben érezte, hogy a hold ereje kezdi átjárni, s vaktában lőtt egyet.
Kékes fénnyel gyulladt ki a holdport a katona feje körül. Mostmár Klaus is látta, hova kell lőni. Elengedte a húrt. Halk nyögés, majd tompa puffanás hallatszott. Nem sokkal utána egy elfojtott kiáltás, ahogy a másik őr riasztani akart. Aleena a holdpor felbukkanásakor ugrott ki, s átkával torkára forrasztotta a katonának a szót. Leo egy laza mozdulattal levágta, mielőtt még emelni tudta volna a fegyverét. A hajó az övék volt...már csak el kellett valahogy vele indulni.
Körbenéztek. Körülöttük mindenhol őrök álltak. A céljuk az volt, hogy úgy kössék el a hajót, hogy senki se jöjjön rá, ők tették. Elsőre könnyűnek is hangzott, de elég ha csak egy ember ismeri fel őket, lőttek az alibijüknek a seregben. Arról nem is beszélve, mit fognak kapni Rose-tól, ha ez valamilyen úton a fülébe jut. Kincstári tulajdonú hajó elkötéséért örülhet az ember, ha csak lefejezik vagy felakasztják.
Halk, lassú léptekkel oldották el a hajó köteleit. Párat meghagytak, hogy ne sodródjanak ki idő előtt. Aztán vártak. Hosszú órák teltek el várakozással. Érezték, ahogy a szél ide oda táncolt, mintha maga sem tudná merre akarna éppen menni. Aztán megtörtént a csoda. A szélirány nekik kedvező fordulatot vett. Ha most felhúzzák a vitorlákat, egyenesen ki fognak siklani az öbölből.
- Tudod, meglepődtem, hogy értesz a hajózáshoz... – mondta Leo Mariának.
- Igen...nos van az a szint, amikor annyira unatkozol, hogy bármivel hajlandó vagy lekötni magad. – vonta meg a vállát a vámpír, miközben visszaemlékezett a sok unalmas napra a Neulander-toronyban.
- Tényleg, ott abban az elátkozott falu előtti vízben is te kaptál először észbe.
Maria ismét elővette a távcsövét, majd körbetekintett.
- Tőlünk a második hajót nem őrzi senki.
- Lássuk csak... – idézett fel pár apró emléket Gerard a hajók átlagos méreteiről - Így. – mutatott a levegőbe.
Klaus bólintott és hátrahúzott egy újabb nyilat.
- Kicsit erősebben...most jó.
Gerard fabrikációval egy rongyot erősített a nyílra, majd jéglánggal meggyújtotta. Klaus nem sokkla utána útjára eresztette a tüzes lövedéket. A kék láng repült és repült a magasban, mígnem beleállt a tőlük hárommal odébb lévő hajó vitorlájába.
Fél percre rá a kikötőben elszabadult a pokol. Ahogy észrevették a lángokat, mindenki fejvesztve rohant oda, hogy vizet hordjanak, vagy a különféle éghető dolgokat pakolják odébb. Ez érthető volt. Ha volt akármennyi puskapor a hajón és az lángra kapott volna, az egész hajó darabokban végzi. A kis csapat pedig csak erre várt. Sietve kibontották az egyik vitorlát, eloldozták a maradék köteleket és kisuhantak az öbölből. Mire a katonák észbe kaptak, már kint volt a hajó a nyílt vízen.
Köd ült a víz felszínére, s nem úgy tűnt, mintha hajlandó lenne belátható időn belül odébb állni. Nehéz ilyen időben bármerre is elvezetni egy hajót, így aztán megálltak egy kis időre, szusszanni egyet, meg persze körbenézni, hogy induláskor már naprakészek és felkészültek legyenek. Gerard azonnal a pincébe sietett. Üres volt, csak pár láda és hordó, na meg persze az ágyúk. Nagyot sóhajtott. Nem volt itt, amiért jöttek. Csalódottan vágta bele az öklét a hajó falába.
- Min búslakodsz? – szólt egy hang a semmiből.
Gerard oldalra fordította a fejét. Egy fej lógott ki a falból, de nyaktól lefelé semmi sem látszott belőle. Oldalfekvésben lebegett oda Gerard feje mellé. Félig elhalványult test volt. Egy szellem. Már ismerték egymást a fiúval. Hangos, (Maria elmondása alapján) erősen nőies kiáltás töltötte meg az üres ködöt, ahogy Gerard ijedten hőkölt hátra.
- Na mi az, már meg sem ismersz? – nézett rá a szokásos tekintetével régi barátja, a néhai huldra, s a hajóhoz láncolt szellem, Herjya...vagy ahogy Gerard szokta nevezni, Hajócska.
A szellem olyan volt, mint amikor utoljára találkoztak. Halványkékes bőr, fakó fénnyel csillogó szempár, élénkvörös haj, melybe tengeri korallok voltak tűzve.
- Inkább azon csodálkozom, hogy te felismertél. – nyerte vissza a magabiztosságát.
- Pont olyan vagy, mint azelőtt.
- Mi? Megváltoztam, nem kicsit! – erősködött tovább a démon.
- Dehogy változtál. Ezt az aurát sose fogom mással összekeverni.
Gerard megvakarta a tarkóját. Elfelejtette, hogy Hajócska képes benne meglátni Liát.
- Nos, örülök hogy jól vagy. Mi történt Magnival?
- Elvitték valamerre, mert túl veszélyesnek ítélték.
Ez logikus döntés volt. Tényleg bitang erős volt. Bár Gerard sajnálta, hogy a monstrum fenevad nem volt itt Hajócskával.
- Értem. Gyere fel a fedélzetre, bemutatlak a többieknek.
Nagy volt ám az ámuldozás, amikor találkoztak a többiek Herjyával...leszámítva Leo. Leo már régi barátként üdvözölte a szellemlányt. Meg is lepődtek rajta a többiek.
- Te erről egész végig tudtál?! – rivallt rá a vámpír.
Leo vállat vont.
- Nos igen...ezért akartuk ezt a hajót vinni.
- És az istenért nem árultad volna el?!
- Meglepetés. – vágta rá röviden.
- Adok én neked mindjárt akkora meglepetést hogy...
- Csitt, mert elrontod.
- Az arcod rontom mindjárt el!
Azzal elkezdték szokásukhoz híven egymást csépelni. A többiek meg csak fapofával nézték.
- Mindig ezt csinálják? – kérdezte a huldraszellem.
Midnenki egyöntetűen bólogatott.
- Egy igazi...szellem... – nézett Klaus Herjya felé, majd az egyik kezével átnyúlt rajta. Bele sem gondolt volna, hogy valaha ilyet fog látni. Igaz, nála csak Aleena volt jobban összezavarodva. Annak idején gondolkodás nélkül levágott volna egy szellemet, most pedig barátkozik eggyel.
- Ez a világ nagyon félelmetes. Minél többet tudok, annál inkább tátom a számat.
A kis csetepaté végeztével Gerard összehívta a csapatot. Mindenki büszkén húzta ki magát, hogy végre szereztek maguknak egy hajót. Sokuk régóta dédelgetett álma volt. Ki az ismeretlen földekért, ki a messzi emberekért, ki a kalandért, ki a csodás gazdagságért, de mindegyikük egyetértett benne, hogyha lehetőségük adódna, szerencsét kell próbáljanak a tengeren. Hát teremtettek egy lehetőséget maguknak.
- És most végre nem csak álmodozhatunk róla. Ez a mi nagy esélyünk! Azt hiszem, rám bízhatjátok az útvonaltervet. Maria, elboldogulsz a kormánnyal?
A vámpír széles, ravasz vigyorral mutatott a páncélja felé.
- Előre szólok, nálam meredekebb kanyart nem húz széles-e tengeren senki.
- Azt hiszem én tökéletes vagyok őrszemnek. – jelentkezett önként a csapat íjásza.
- Én elvállalom a rakteret és a készleteket.
- Ha olyan lesz a koszt, mint otthon, én Gerardot javasolnám rá. – vágott vissza neki Maria. Mindenki tudta, hogy Gerard egy tojást nem tud rendesen megsütni.
Szegény Aleenának volt a legnehezebb dolga. Nem is hajózott korábban, nem is ért nagyon semmihez a harcon kívül. Bár erre a többiek is gondoltak. Neki hagyták meg azt a feladatot, ami a leginkább illett hozzá.
- Én felelek a fegyverzetért...már ha nem akarunk kínzókamrát az egyik kabinban.
Erre aztán minden elkezdett nevetni. Aztán Herjya felé fordultak.
- Mit mondasz Hajócska? Leszel a koordinátorunk?
Herjya megvakarta az állát.
- Lássuk csak, induljak el veletek az ismeretlen felé, olyan veszélyeket látva, amiket földi ember el sem tud képzelni, dacolva a folyamatos halálfélelemmel és azzal, hogy talán belefutok azokba, akik hajdanán ide láncoltak engem? – sorolta fel a tényeket. Aztán széles mosolyra húzódott a szája – Ó, ezer örömmel!
Az élet úgysem tart örökké, mondjon bármit is bármelyik démon. Ennek szellemében tették össze a kezüket.
- Én ellátok majd extra ismeretekkel mindenkit, aki rászorul majd, így senki sem lesz majd tanácstalan helyzetben. – szállt be Lia is a buliba.
A csapat nagyot pacsizott.
- Akkor drága barátaim, ideje vitorlát bontani!



A hozzászólást Gerard D. Lawrenz összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 08, 2018 9:30 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

40 Re: Gerard D. Lawrenz on Hétf. Okt. 08, 2018 9:23 pm

*Sóhajó* Szeretem a hajózós játékokat...
Többnyire.
Na mindegy, ezzel az epic stílussal remekül megalapoztad a kis illetve nem is olyan kis tengerjáró történetét, melyre megannyi kalandozó várja, hogy rávesse magát. Az njk-id reakcióit még mindig nagyon jól adod akár pár sorban is, ahogy pedig Leo és Maria egymásnak estek, igazán komikus volt.
Sok jó kalandot a hajószellemecskével! Addig is útravalónak kapnak a derék matrózok 100 tp-t és 1000 váltó üti a markotokat.

Felhasználó profiljának megtekintése

41 Re: Gerard D. Lawrenz on Pént. Okt. 12, 2018 11:58 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Kitaszítva Remilia Világából


Sötét köpenyes alak kúszott az árnyak közt a békés kis falucskában. Este volt már, nem virrasztottak csupán csak az egerek és a baglyok. A kis fogadó olyan volt, mint mindig: kacér, halvány fényekkel teli, élénk és vidám. Messze a háborútól, messze a sétáló hulláktól, messze a vámpírok tornyaitól, messze a nagyváros fertőjétől.
Az egyik asztalnál egy ismeretlen alak ült. Fejét neki is köpeny takarta el. Nem úgy tűnt, mintha várt volna valakire, lehet egyszerűen csak így érezte magát kényelmesen. Hozzá sétált oda az a különös idegen. Fenyegető léptei csendesek voltak, a másik mégis jól hallotta őket. Ismerték egymást, ismerőként nézett rá.
- Hát visszajöttél? Azt hittem, megöltek.
Remilia ravasz vigyorral az arcán húzta le a csuklyát az arcáról.
- Bizony, visszatértem... – az szemeiben égő aranyló tűz most is tiszta volt és sima, mint mindig. Egy gondolatot sem lehetett kiolvasni belőle.
A másik köpenyes alak, ki még mindig nem vette a fáradtságot, hogy felfedje arcát bólintott, majd hátradőlt a székében.
- Hát hiába jöttél idáig. Ára van annak, amit kérni szeretnél.
- És megfizetem az árat, amit a múltkor ígértem, ha segítesz azt a démont megtalálni.
A titokzatos helyi lakó halkan kuncogni kezdett.
- Az ár azóta megnőtt. Ha a segítségemre vágysz, adnod kell még valamit. Add nekem a mágikus körötök titkát. – mutatott a lány táskájára.
Remilia nem reagált. Nem lepődött meg, nem háborodott fel, semmi. Csak megvető szemekkel nézett rá a köpenyes alakra.
- Nincs helyed...a világomban.
A lány aranyló szemei felizzottak. A másik fel akart állni, de nem tudott mozdulni, csak magatehetetlenül remegve feszegette az izmait.
- Kitaszítalak. – emelte fel a kezét egy hirtelen támadt széles vigyorral Remilia.


***

Nagy nap volt ez Gerard számára. A mai nappal járt le a kötelező szolgálat, melyet a királyság minden lakójának le kellett töltenie. Áthelyezik őt és az egész századot tartalékba, a helyükre frissen kiképzett újoncokat hívnak, ők pedig maradnak hátul az otthonaikban, várva a következő.
- De jó lesz végre ismét otthon lenni.
- Meghiszem azt.
- Azért remélem nem kell majd annyit takarítani, mint a múltkor.
- Hát ha más nem az ajtóval már több baj nem lesz.
- Nem kell aggódni, velünk van a világ leggyorsabban dolgozó álkulcsa. – csapkodta meg a tünde Gerard vállát.
Erre aztán mindenki elkezdett nevetni. Gerardnak sose volt szerencséje az ajtókkal.
- Ugyan-ugyan, ti is tudjátok, hogy nem fogunk egyenesen haza menni. – eresztett meg egy ravasz mosolyt a démon.
- Mit forgattok abban az egy fejetekben?
Gerard ujjával előre mutatott, majdhogynem a horizont alá, messze az országúttól.
- Láttam ott egy lehagyatott kastélyt. Régi, romos épület. Egy szót sem szóltak róla sem a helyiek, nem a könyvek.
Klaus összecsapta a tenyerét.
- Micsoda mesébe illő hely. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy életre kel majd előlem.
- Ó, ha te az tudnád... – nézett előre Leo.
- Kis szerencsével nem megyünk haza üres kézzel.


***

Remilia magányosan ült a fogadóban. Ott kérdezte meg a pultot, ahol korábban is.
- Elnézést. Egy régi barátomat keresem. Úgy hallottam járt itt. Elég jellegzetes szerzet. A tekintetét senkiével nem lehet összekeverni.
Egy pillanat sem telt szinte el, egy kéz ragadta meg a vámpír vállát.
- Az a barátod is egy vámpír volna?
Remilia hideg tekintettel nézett vissza rá. Az illető köpenyt viselt, mely eltakarta az arcát. Vele beszélt alig egy fél órája. A feledés valóban egy lenyűgöző varázslat.
- Igen. Ez régi barátom, Maria von Neulander. Azért jöttem, hogy megkeressem és hazavigyem őt.
Az idegen ekkor megragadta Remilia fejét és magához húzta.
- Csendesebben, még meghallja valaki!- sziszegte – Máshol beszélgessünk.
Ő és az alak egy sötét sarokban folytatták a beszélgetést.
- Szóval, Maria von Neulander után jöttél?
Remilia bólintott.
- Azt hiszem tudom merre találod...mit akarsz vele tenni?
- Csak felelősségre vonni. Semmi többet. – helyezte a mellkasára a vámpír a kezét.
Az köpenyes alak alaposan szemügyre vette.
- Én segíthetek, ha akarod. Azt az illetőt számos társa őrzi, de meg tudom könnyíteni a dolgod.
Remilia szája széles mosolyra húzódott.
- Olyannak tűnsz, mint aki tud egyet s mást.
A köpenyes ekkor égnek emelte az egyik ujját.
- De nem szívességből. Cserébe azt akarom, öld meg az egyiküket. Az illető egy démon mágus. A neve Gerard D. Lawrenz.
Remilia hibázott. Korábban amikor ezzel az alakkal beszélt, közbevágott azt mondva, nem érdekli őt a démon neve. De ahogy nézte, a beszélgetés nem változott. Még a mondatok sorrendjét sem változtatta meg az alak.
- Mi van ha azt mondom megvárom amíg elvezetsz hozzá, aztán faképnél hagylak?
Az alakszáját épp csak megvilágította a gyertya fénye. Széles mosoly ült ki az arcára.
- Úgy figyelmeztetem őt a közelgő veszélyről és segítek neki legyőzni téged. És meg se próbálj megölni engem. Azonnal feltűnne neki. Ne becsüld alá, talán nem látszik, de nagyon képzett ellenfél.
Ez blöff volt. Előző alkalommal talán igaz volt, amikor a toronyban találta meg Gerardot, de most más volt a helyzet. Remilia már megjárta a tornyot. Tudta, hogy most Gerard nincs itt. Semmi nyomot nem hagyott maga után. Mintha tudta volna, hogy bármikor betörhet oda valaki őt keresve. De ha ez az alak el tudta a torony megfelelő szobájáig vezetni, talán most is tud neki adni egy irányt.
- Ahogy akarod. – színlelt egy meglepett morgást – Vedd úgy, hogy megegyeztünk.
A vámpír lány elkezdett nevetni magában. Történjen bármi is, a felejtetőátok hatalma sosem fogja cserben hagyni.


***

Sötét kastély állt az erdő szélén. Nem élt már ott senki. Talán pár hónapja laktak is itt, de a háború szelének szagára elmenekültek onnan, otthagyva mindent, amit nem tudtak magukkal vinni. Talán volt köztük pár értékes holmi is. Ennek reményében látogatott oda el Gerard. Ő és Aleena éppen a fölszinti nagy lépcsők alatt kutakodtak. Belül nagy csarnokban kezdődött a kúria, hosszú folyosóval, melyet oszlopok szegélyeztek egészen a terem végéig, onnan vezetett fel egy lépcső, mely aztán két irányba ágazott. A tető több helyen be volt szakadva, rajta fény szűrődött be, megvilágítva a hatalmas csarnok egy kis darabját. A falon még ott díszelgett egy festmény a hajdanán itt lakó nemesről, feleségéről és két gyermekükről. Biztos sietősen távoztak. Ez nekik csak még több reménnyel kecsegtetett.
Gerardot egyik pillanatról a másikra egy nagyon rossz érzés ragadta el. Mágiát érzett nem is akármilyet. Hideg volt, tiszta, és könyörtelen. Errefelé tartott és egyre csak közeledett. Lassan kinyílt az ajtó, majd a mögötte álló egy erőteljes lökéssel kinyitotta és belépett a házba.
- Látom még mindig nem szabadultál a régi szokásoktól, tudásdémon...elnézést, elnézést, Gerard. – mosolygott Remilia.
A démon azt hitte, hallucinál. Kísérti a vámpír lány szelleme, meg lett átkozva, álmodik, vagy valami hasonló. Nem csak hogy visszatért a vámpír, de ismét megtalálta. Szúrós szemmel nézett rá. Végül is Remiliáról van szó, gondolta Gerard. Ez a legkevesebb, amire képes lehet.
Remilia meg volt elégedve. Az a köpenyes alak ezúttal csak annyit tudott elárulni, milyen irányba indult el Gerard, többet nem tudott ő maga sem. Szerencsére máshonnan is kapott segítséget, így amikor az úton egymás mellé értek a démonnal, ő tudta merre keresse.
A tetőn szakadt lyukon apró fény csillant fel. Rá egy pillanatra egy hatalmas fénysugár csapott le az égről, egyenesen Gerardra. Angyalfény volt, már szinte a felszabaduló varázserőből is érezni lehetett. Használója valahol a házon kívül lehetett, Remiliától nem messze.
- Gerard!
Gerard előre hajolt, hátát a fény felé fordította. Aleena egyik kezével rátehénkedett, majd egy elegáns mozdulattal egy bakugrással átbucskázott felette. Az angyalfény a levegőben szálló Aleenát találta el, Gerardot épp csak elérte. A néhai inkvizítorra a szent mágia természetesen alig volt hatással.
~ Ez egy lelkész varázslata. Nem csoda, hogy ilyen könnyen a nyomunkra akadt.
Remilia komoly tekintettel figyelte őket. Most először látta, hogyan tud a démon és a társa együtt harcolni, és meg volt lepve. Hibátlan csapatmunka. Teljesen más volt, mint amikor egyedül harcolt vele.
A vámpír ennek ellenére nem vesztegette az idejét. Remilia tenyerét előre tartva éjlángokat lőtt. Gerard hezitálás nélkül tüntette el mindet. Ekkor a vámpír a másik kezével egy halom ujjai közé szorított árnytűt hajított felé.
~Micsoda? – nézett a démoni lány illúziója rémültem – Előre megidézte a tűket, hogy kicselezze a reciprokációt.
Gerard kénytelen volt valami komolyabb védelmet felhúzni. Maga elé árnypajzsot idézett. Aleena közben megkezdte az ellentámadást. Egy másodpercet sem vesztegetett. Előrántotta a puskáját és lőtt egyet. A golyó lévén semmi mágia nem folyt benne, akadálytalanul suhant át a pajzson Remilia felé.
Remiliát meglepte a támadás. Nem számított a királyság fegyverére egy démon csatlósánál. Ekkor ugrott elé egy másik alak. Kék köpenyes férfi volt, pajzzsal a kezében, sisakján az ismerős helleburgi címerrel. A golyó a pajzsot érte el, még mielőtt Remiliát megsebezhette volna.
- Kösz...
- Úgy látszik nem sikerült a terved.
Remilia a fejét rázta.
- Nem. Most sikerült megtudnom még valami fontosat. – mondta, majd Gerard és Aleena felé fordult – Ugye milyen jó, ha a családod és a déliek királysága szövetséget kötött? – harsogta pökhendien – De ti is meg tudtok azért lepni. A legendás fegyverek a ti kezeitekben...ez érdekes.
Aleena kilépett a pajzs mellől. A lelkész tekintetével követte.
- Légy óvatos. – mondta neki Remilia – A reakciójából ítélve tudja, hogyan kell egyháziak ellen harcolni.
Remilia és Gerard pedig farkasszemet néztek. Ha bármelyikük segítséget nyújt társának, a másik azonnal ellentámadást indít. Először tehát a másik varázslót kell meggyengíteniük. Szinte szóra pontosan ugyanaz járt a fejükben.
~ Ilyen ellenféllel szemben nem éri meg kóstolgatni...
~ ...jobb lesz, ha teljes erőbedobással harcolok...
~ Az első pillanattól fogva!

Felhasználó profiljának megtekintése

42 Re: Gerard D. Lawrenz on Vas. Okt. 14, 2018 10:50 am

Jerobeam

avatar
az Isten Lángja
az Isten Lángja
A három elmaradt Remiliás élmény is elolvasva, skypeon privátban már kifejtettem neked a véleményem, így ezen kívül csak azt tudom mondani, hogy az összesített jutalom 300 TP és 3000 váltó.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

43 Re: Gerard D. Lawrenz on Hétf. Dec. 10, 2018 10:44 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Kitaszítva Remilia Világából II.


Gerard lendített egyet a kezével. Vett egy nagy levegőt. Érezte, ahogy átjárja a világos éjszaka ereje. Kékes fénnyel izzottak fel a pecsétek a tenyere körül.
- Hold pecsét: Korona!
Remilia feje körül egy kékes fénnyel lángoló, lebegő ékszer jelent meg. Egy átok, mely égeti viselőjét, valahányszor varázsol.
- Pff...semmiség. – Remilia hezitálás nélkül átkozta meg a Nachtrabenek érzékenységével Gerardot. Halványan felsziszegett a lángoló fejdísztől.
- Van még ahonnan ezt jött! – Gerard elmeromboló átka ismét odaadta neki Remilia sanyarú emlékeit. Már megszokta őket, most csak a vámpír lány hátráltatása miatt kellettek.
- Túl sokat készülődsz, Gerard! – dobott három éjlángot felé.
Gerard idegesen harapott az ajkába. Látta, ahogy a lángok repülnek felé. Lecsökkentette a testsúlyát a harmadára. Óvatosan suhant oldalra, még látta, ahogy a lángok elhúznak a törzse előtt. Földet ért egyik lábával, oldalra fordulva.
Remilia csak erre várt. Ha Gerard nem látja a pecsétjeit, nem tudja negálni őket a mágiájával. Megidézte a folyékony tüzet rá, hogy azonnal elégesse...vagyis csak égette volna. Gerard alakja elhomályosodott. Az illúzió hatása lejárt.
- Micsoda? – Remilia ekkor döbbent rá, nem érezte Gerard mágiáját maga körül.
A démon alakja mellette rajzolódott ki.
~ Hát persze! A holdkorona háromszázhatvan fokban körbeveszi a fejemet, minden irányból mágiát sugározva felém, így a mágia érzékelésemet is elnyomja!
Remilia meredten nézett rá. Sötét dárda volt nála. Meg fogja szúrni. Ismét át fogja döfni. Tekintetük találkozott.
- Fantom! – kiáltotta Remilia.
Különös mágia kezdett el a levegőben terjengeni. Remilia tekintete elmélyült, a pupillája kitágult, majd a dárda felé nyújtotta a kezét. Gond nélkül megragadta és megtartotta, annak ellenére, hogy vérzett tőle a keze.
- Hogyan!? – Gerard gyorsan hátrébb ugrott. Ez valami új volt. Nem cselekedhetett elhamarkodottan.
Új dárdát idézett, készült felé dobni.
- Egyszer legyőztelek, másodszorra is menni fog! – dobta el a fekete fegyvert.
- Hasztalan...
Gerard pislogott egyet, s mire kinyitotta a szemét, a dárdája eltűnt, remilia árnytűi pedig ott álltak előtte. Ugrott, s éppen hogy sikerült őket elkerülnie. Fájt a feje, mintha valami szét akarta volna belülről hasítani.


***

Leo, Klaus és Maria csatazajra futottak le az emeletről. Tudták jól, mire számítsanak. Igaz eléggé meglepődtek, amikor meglátták, kivel harcol a barátjuk.
- Remilia von Nachtraben?! – mutatott rá az inkvizítor.
Klaus gyanakvóan a szemébe nézett.
- Más, mint korábban volt...
Gerard eléggé leharcolt állapotban volt. Akárhogy agyalt, nem tudott tájönni, hogyan tud Remilia minden lépésére olyan könnyen reagálni. Mágiát sem érzett egyszer sem tőle. Ez valami nagyon erős illúzió lehetett.
A démon Remilia felé mutatott és a reciprokációt vetette be, hogy eltüntesse az illúziót. Nem történt semmi, csak egy lesújtó pillantást kapott vigaszul a vámpírtól. Legnagyobb örömére azonban az összes társa itt volt. Együtt nagyobb esélyük volt. Együtt bárkit legyőzhettek.
- Nocsak, ez pont optimális. – nézett rájuk a vámpír komoran.
Aleena lába alatt hirtelen egy rúna izzott fel. A lány tágra nyílt szemmel ugrott odébb. Mindenki ijedtem próbált meg közbelépni vagy elhúzódni tőle. A rúna villant egyet, majd hatalmas robbanás és tűzfelleg rázta meg az épületet.
- Szentséges Természet! – nézett Leo.
Az inkvizítor lihegve dugta ki a fejét az ottmarad füstgomolyagból. Talpa alatt egy árnypajzs lapult. Gerard még épp időben idézte meg.
~ Ez így nem lesz jó. Felkészült a több ellenfél elleni harcra. Minél többen vagyunk, annál nagyobb az esélye, hogy valaki rálép az egyik csapdájára...
~ De mikor? Mikor volt ideje csapdákat állítani.
- Mostanra már biztos rájöttél, nem ez az egyetlen rúnám. – lépett Gerard felé Remilia. Még mindig komor volt, halálosan komoly. Ezúttal nem fog jópofizni a démonnak.
- Leo, Maria, Aleena, Klaus! – szólt a többiekhez Gerard – Menjetek a lovakhoz és hozzátok őket ide. Egyedül küzdök meg vele.
A többiek azonnal megértették, mire gondolt Gerard. Bólintottak, majd kirohantak az ajtón.
- Menj, kövesd őket. – utasította Remilia a társát – És készítsd elő a lovakat.
Gerard az ajkába harapott.
- Mindenre felkészültél.
- Ahogy látod.
- Gyerünk, fejezzük be végre... – azzal ismét egymásnak estek.

Az elhagyatott kastély előtt nézett egymással farkasszemet a csapat maradéka a rejtélyes lelkésszel. Arra gondoltak, talán nem is mint egy démon cimborái nézett rájuk az ellenség, hanem mint protestáns katona a katolikusra. Nagyon képzettnek gondolhatta magát, ha utánuk mert jönni, pedig sokszoros túlerőben voltak. Óvatosan fordultak meg.
- Nem fogsz előttünk ideérni...
A lelkész élénk tekintettel mérte végig őket.
- Szükségtelen.
A férfi hirtelen kékes aurával kezdett el izzani. A nyakában egy nyakék lógott, ami világítani kezdett. Nem sokkal rá a férfi háta mögött egy különös, félig áttetsző alak jelent meg. Szürke, fémes színű bőre volt neki, pupilla nélküli szemei és fehér szárnyai. Arany páncélzatot viselt, bőrből készült tunikával és nadrággal, mely a lábai nagy részét csupaszon hagyta, sisakjában apró szárnyakkal és a kezében egy jogart szorongatott.
- Nincs másra szükségem, csak az angyal, Resberon áldására.
Leo hasított egyet a levegőben, mágikus vágást útjára indítva. A lelkész hárította...azaz hárította volna, de az egyszerűen átsiklott rajta.
- Micsoda?
Ekkor jött rá, hogy valami nem stimmel. De már késő volt. Aleena Klaus és Maria egyszerre támadtak rá három oldalról. Aleena döfött, a lelkész sikeresen hárította. Klaus nyila a lábába állt, amitől féltérdre kellett ereszkednie. S ekkor Maria hátulról a pajzsával teljes erőből fejbevágta. A lelkész ott helyben összeesett és elájult.
- Ez megvan. Na gyerünk a lovakért.
Leo idegesen áll egyhelyben. Nem mozdult semerre. Gerard illúziója rejtette el, majd küldte ki a vízióját az ajtón. Azonnal tudta, mi kell tennie. Remilia valami különös, új mágiára tett szert. Az ő feladata megtudni, mi is ez. Tökéletes volt az időzítés. Leo mágiáját nem lehet olyan módon megérezni mint Gerardét és a vámpír érzékeit jelentősen tompítja a feje körüli holdkorona, mely minden varázslatnál megégeti őt. Mindössze fél perc áll rendelkezésére. Ezt Gerard is tudta, ezért agresszíven támadott.
Sötét dárdát idézett, majd eldobta felé. Azaz dobta volna, de ahogy hátrafeszítette a kezét, Remilia eltűnt, s egy pillanattal később ott termett tőle balra, alig egy méterre tőle. Ismét nem érzett semmi mágiát, nem mozdult el semerre. Olyan volt, mintha megállt volna számára az idő.
~ Te jó ég... – gondolta magában Leo, ahogy tágra nyílt szemekkel nézte a csatát.
A tünde hezitálás nélkül megindult Gerard felé. Az illúzió amit a társa létrehozott nem követte. Előtte állt meg, úgy próbálta meg fedezni. Remilia végül nem indult meg felé. Gerard pedig jobbra balra kapkodta a fejét. Egy pillanat sem telt el azóta, hogy célozni kezdett a dárdával.
- Mi a fene folyik itt?!
Leo azonnal belekezdett, mielőtt még túl késő lenne.
- Gerard, Remilia nem egyedül harcol! Egy szellem áll az oldalán, az ő képességével csi...
És ekkor Leo sóbálvánnyá dermedt. Ahogy Gerard az arcára nézett tisztán látta, a tekintete is megváltozott. Szürkés árnyalatot felvevő, sárga pupillájú egyén nézett vissza rá. Az ott nem Leo volt.
- Jó ég, ez nagyon problémás... – dörmögte Remilia.
Gerard akkor jött rá, honnan fúj a szél. A szellemek alapvetően gyengék, de néhányuk képes megszállni az élők testét.
- Tehát ezért tűnt úgy, mintha nem éreznél fájdalmat. Ezért nem láttam a mozdulataid.
Remilia nem reagált. Nyugodt maradt és megfontolt.
- Dicséretes, hogy rájöttél Fantom titkára. Azt hiszem, ezért kijár némi elismerés.
Leo ekkor hörgött egy nagyot. A testéből egy sárga szemű, vékony alkatú, szakadt bőrpáncélt viselő hosszú, lobogó hajú nő ugrott elő.
- Tehát mindössze pár másodpercig képes ezt megtenni.
Remilia az ajkába harapott.
- Agyafúrt mint mindig, Gerard. – hangsúlyozta ki ironikusan a démon nevét, Tudta, hogy az előző alkalommal mennyire felbőszült azon, hogy nem hívta a nevén.
A szellem ekkor hirtelen jégszilánkokat idézett meg és lőtte el. Gerard és Leo könnyedén elugrottak előle, ismerték jól a szellemek adottságait. De a szellem nem is rájuk célzott. A földet lőtte meg, mert tudta, hol vannak a tüzet hívó rúna elrejtve.
A két baráttól jó három méterre, ahová a jég csapódott egy hatalmas lángoszlop tört elő a földből. Mindketten megpróbáltak ismét kitérni, de ezúttal nem voltak elég gyorsak. Gerardot megvédte a ruhája, Leot viszont megcsapta a láng, méghozzá végig a mellkasánál és a jobb karja egy részén. Még időben oldalra vetődött, így nem borították be a lángok, s a ruhája ujjával el tudta oltani. Rögtön utána viszont a teste végig sajogni kezdett. A bőre több helyen csúnyán megégett.
- Leo! – nézett felé Gerard.
A tünde jól volt, nem sérült meg komolyabban. Viszont nem tudta magát többé megvédeni.
- Ezért meglakolsz! – nézett villámló szemekkel a démon.
Remilia Fantomja ismét jeget idézett meg. Gerard egy árnypajzzsal hárította őket.
~ Nem ellenvarázslatot használ, mert tudja, hogy arra várok, hogy én is megtámadjam. Pont olyan, mint előzőleg...
- Fantom, vissza! – kiáltotta. A démon ekkor hajította felé a sötét dárdát.
Remilia intett mindkét kezével. Gerard teste körül pecsétek jelentek meg. Jól tudta, hogy a folyékony lángot készül köré a vámpír megidézni körül. Már tudta, hogyan bánjon el vele. Megfordult és keresztülfutott az árnypajzson. Remilia csak erre várt.
- Kópia! – kiáltotta, ahogy Fantom megszállta az ő saját testét.
Gerard érezte, hogy az elméjében mászkál. Gyorsan megfordult, majd felkészült rá, hogy ellenvarázslatot használjon azon, amit Remilia neki készül a saját arzenáljából vágni. De nem történt semmi. Remilia csak állt egyhelyben és ravaszul mosolygott. Fél szeme szürkés, halvány tónusú, sárga pupillájú volt, a másik viszont megmaradt olyan, amilyen, aranybarna és fényesen csillogó.
- Sikerült! – nézett a maga elé tartott tenyereire – Nem ő, nem én, mindketten itt vagyunk. Ha zavarosan is, de egyszerre.
Gerard ledöbbent. Ekkor jött rá, melyik varázslatát lopta el Remilia. Az első varázslatot, amit Lia tanított neki. A varázslatot, amivel kölcsönösen meg tudja osztani az elméjét azzal, akiét eléggé ismeri. És most Remilia és Fantom is ugyanazt használják, mint ők. Ez volt a második alkalom, hogy valaki mást látott volna birtokolni a Közös Tudatot.

Felhasználó profiljának megtekintése

44 Re: Gerard D. Lawrenz on Hétf. Dec. 10, 2018 10:45 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Kitaszítva Remilia Világából III.


Remilia elégedetten húzta ki magát, ahogy megérintette a szellemhez tartozó szemét.
- Csodálatos. Ez az az érzés, amit minden nap átélsz! – érezte, ahogy a szellemmel eggyé váltak. Nem megszállta őt, mint korábban. Nem ő szorította ki a tudatából. Ne volt uralkodó és alattvaló. Mindketten ott voltak, együtt. Együtt mozgatták a testet és egyként harcoltak. Félelmetes fegyver, most pedig Remilia is képes volt használni. Gerard éppen annyira meglepődött rajta, mint Remilia, amikor először látta a varázslatot Gerard elméjében. Gerardnak fogalma sem volt róla, hogy a Közös Tudatot le lehet másolni.
A vámpír gyorsan levont még pár gyors következtetés. Ő és a szelleme is hozzáférnek a másik emlékeihez, képesek egymással gondolatban beszélni és egyszerre látni, hallani ami inger Remilia testét éri. Ellentétben a megszállással, nem esnek ki azok a percek, amiket a vámpír a szellemmel a testében töltött. Úgy tűnt, bármennyi ideig képesek voltak így maradni, miután egyszer kialakították a kapcsolatot. Ugyanakkor erőteljes fejfájás tért vissza a halántékára, s lüktetett ki-be nagyjából fél percenként. Meg kellett szoknia. Úgy tűnt, idő kell, míg a teste megtanulja elviselni ezt a furcsa mágiát.
- Kíváncsi vagyok, te vajon miféle szerzettel kötötted össze az elméd. – lépett előre a vámpír magabiztosan.
- Hamarosan megtudod, amint ismét legyőztelek! Az én Közös Tudatom igazi barátságon alapszik. – mutatott felé Gerard szenvedélyesen.
Remilia elkomorodott.
- Nem megmondtam, hogy kímélj meg a szentimentális marhaságaidtól..?
A vámpír ekkor minden előjel nélkül jégszilánkokat idézett meg. Gerard a pajzsa mögé húzódott, de ekkor Remilia egy laza tiltó ellenvarázslattal eltüntette azt. A jég több helyen vérző sebet ejtett rajta.
- Tehát mindent képes vagyok egyszerre használni...? – nyugtázta a vámpír halvány mosollyal az arcán. Kezében volt a vámpírok és a szellemek ereje egyszerre.
Gerard ideges arccal idézte meg a ruhájára a súlyát lecsökkentő pecséteket. Levetette magáról a puskáját, hogy nem hátráltassa a manőverezésben.
- Nehogy azt hidd, hogy ennyitől feladom.


***

Odakint a kastély előtt ekkor ért vissza Aleena, Maria és Klaus a lovakkal együtt. Leszálltak, majd magukra aggatva a fegyvereiket.
- Az ajtó két oldalánál álljunk fel. – mutatott a kastély felé Aleena.
Odabentről csatazaj szűrődött ki. Varázslatok suhogása. Szinte érezni lehetett minden egyes levegővétellel, hogy két nagy hatalmú varázsló csap össze.
- Nincs más sok időnk.
- Még várjatok. Megpróbálok óvatosan belesni. Induljunk meg akkor, amikor a régi barátod nem számít rá. – mondta Klaus, ahogy odasimult az ajtóhoz.


***

Gerard odabent idegesen ugrott el egy újabb éjláng csóva elől. Lihegett a fáradtságtól és nem egy vágás, horzsolás volt már a testén szerteszét szórva. Mégis kaján vigyorral nézett vissza Remiliára.
- Hé, nem gondolkoztál még azon, hogy varázslónak állj? Valóságos sztár lennél a máguskörben.
Remilia csak sóhajtott egyet magában. Még mindig megjátssza magát előtte. Sosem fogja abbahagyni. Alábecsüli, gondolta. De ez nem az ő hibája. Nem ő tehet róla, hogy ez a Gerard képtelen volt kihasználni a pompás varázslat adta lehetőségeket, amiket most ő is élvez.
- Neked aztán érdekes humorod van. Még ilyen helyzetben is.
Felé emelte a kezét. Tekintete hideg volt, érzelmektől mentes. Ez nem is harc volt így, csak puszta játék, mit macska tesz áldozatával, mielőtt felfalja.
- Fejezzük be végre... – de Remilia nem játszadozik. Nem ad neki lehetőséget.
Fantom a végszóra előtört Remiliából és megszállta Gerardot. a fiú azon nyomban megállt és megmerevedett. Remilia melankolikus arccal lépett hozzá közelebb.
[color=#ffccff]- Talán kijár mégis némi tisztelet. Eszembe juttattad, mennyi meglepetés érhet.
Elkezdett egymás után pecséteket idézni Gerard köré.
[color=#ffccff]- Ez a világ az enyém! Én, Remilia von Nachtraben kétségek nélkül élem az életem. Egy hozzád hasonlónak nincs helye bene. Kitaszítalak!
Fantom eddig bírta Gerardot féken tartani. Sajnos csak pár másodperc, de Remiliának tökéletesen elég volt. Mire a démon visszanyerte uralmát a teste felett nem látott mást, csak maga körül a pecséteket. Mire észbe kapott már meg is jelentek körülötte a lángok. Minden irányból körbevették, már megszűntetni sem volt neki ideje, mert közben Remilia máris újabb varázslatot készített elő ellene.
De Gerardot nem érdekelte mivel fogja célba venni. Inkább a körülötte álló pecsétekre koncentrált, s eltüntette őket. Remilia pedig és célba vette. Ekkor puskalövés zúgott át a kastély folyosóján. Remilia ijedten kapott a karjához. Meglőtték. Oldalra nézett, s Leot látta. Sikerült időközben összeszednie magát annyira, hogy segíteni tudjon. Gerard puskáját fogta és egyenesen a vámpír felé szegezte.
~ Ezért ejtette korábban el...nem számít. Amíg nem lát, nem tud lelőni. - Remilia láthatatlanná változott. Nem számított. A démon csak egy-két másodperccel nyert több időt. Miután eltűnt, neki is látott újra a varázslatnak, hogy kivégezze.
De Leo mégis lőtt. Méghozzá pontosan oda, ahol Remilia állt. Tökéletesen látta. A golyó átütötte a páncélját, majd az oldalába fúródott.
- El se hiszem, hogy bevállt. – állt talpra Gerard, aki egész eddig minden emlékét és gondolatát megosztotta Leoval. Ebbe beletartozott a képessége is, hogy képes volt a mások számára láthatatlan mágiát észlelni. Így tudott a tünde megfelelően célozni.
- Még nincs vége. Kapd el, Fantom!
A szellem nem is volt rest, azonnal jéggel bombázta meg mindkettejüket. Ám a jég egyszerűen átsiklott rajtuk. Mire Remilia észbe kapott, a holdkorona eltűnt a feje körül, ő pedig ismét érezni tudta, merre mászik Gerard az illúziója takarásában. De még ez sem kellett hozzá, mert ahogy kiért az illúzió tíz méteres hatósugarából, láthatóvá vált hogy ő és Leo menekülnek.
- Egyben vagytok? – hangzott egy ismerős hang.
A többiek ebben a pillanatban nyitottak be.
- Nagyjából. A lovak?
- Kész.
- Jól van, tünés innen. – s a csapat eltűnt az ajtó mögött.
Remilia idegesen porolta le a ruháját. A szelleme odaszállt mellé.
- A tetőre!
A kúria legmagasabb tornyán lévő ablakon másztak ki. Nem volt nehéz egy szellemmel megtalálni a helyes utat. A tetőről tisztán látni lehetett, ahogy a démon és a társai elvágtatnak a meszeségbe.
- Nem akarsz utánuk menni.
Remilia a horizontot kémlelte.
- Minek, tudom hol lakik. – idézte fel magában a Közös Tudat pecsétjeit –Meg amúgy is, már megkaptam, amire vágytam. Egyelőre haza akarok menni...és megnézni, mik ennek a furcsa varázsigének a határai. – a szellem rá se nézett, már ott látta fejében a megigéző mosolyt, ami a démonnal való veresége óta először tért vissza az arcára. Ugyanazt a mosolyt, amivel annak idején Margaret és Julia von Neulandert köszöntötte. Remilia von Nachtraben visszatért útjáról...


***

A kis torony pontosan ugyanolyan volt, mint amilyennek hagyták. Nem így képzelték el a hazaérést szolgálatból. Szomorú volt végignézni a még mindig élettel teli falakon, melyek most olyan szürkének és sivárnak tűntek, akár a csupasz, téli fatörzs. Gerard melankolikusan húzta végig a kezét a falon.
- Ez a hely nem biztonságos többé. – mondta lelombozódva.
Aleena komor fejjel sétált oda hozzá.
- Így, hogy tudja merre laksz, valóban.
- Nem, ez nem így van. Szerintem nem kell semmitől se félnünk, amíg Rose őrködik a terület felett.
Gerard más miatt is aggódott.
- Jelenleg erősebb nálam. Ha még egyszer összecsapnánk, egész biztos meghalnék.
Leo mosolyogva hümmögött egyet.
- Te már csak ilyen vagy...
Klaus vállat vont.
- Nos, akkor vándorlunk. Nem nagy dolog, csináltuk már elégszer.
Mindenki egyetértően bólintott. Nem maradhattak itt, amíg bármelyik pillanatban felbukkanhat az a lány.
- Remilia egy dolog, de remek intő példa volt...
- Igen, tudom mire gondolsz. – mondta Maria – Előbb utóbb ki fog derülni, mi történt velem.
- Akkor pedig aztán a Neulander család bérgyilkosaival szemben kell megállni a helyünket.
- Az még csak hagyjám, de elveszítem a hitelességemet is diplomataként... – morogta a vámpír, aki imádott a születéskor kapott jogaival visszaélni.
Gerard egy darabig szótlanul nézett előre. Aztán határozottan kihúzta magát. A kétség eltűnt a tekintetéből. Ismét önmaga volt. Kész volt vállalni tettei következményeit és kész volt megtenni a szükséges lépéseket.
- Ha a Neulander család engem akar, megkaphatnak.
A többiek értetlenül néztek. Aztán szinte egyszerre jöttek rá, mire is gondolt a démon. Nem arra, amire első hallás után következtetne az ember. De az nem is tűnt logikusnak. Gerardnak más tervei voltak.
- Akkor azt hiszem ismét útra kelünk.
- Ez lesz minden mindközül a legmerészebb kalandunk.
- Nocsak, meglep, hogy végre elszántad rá magad. – Lia már hónapok óta mondta ezt Gerardnak. Hogy minden démonnak ezt kell tennie, de a fiú eddig nem látott rá nyomósabb indokot, hogy megtegye. Mostmár viszont volt neki.
- Pontosan. Olyan démon leszek, aki a Neulander család elé merhet állni. Hatalmat és rangot szerzek, hogy méltó jegyese legyen Mariának! - szorította ökölbe a kezét.
Gerard kihúzta magát, egyik kezével a plafon felé mutatott. A biztonságot jelentő otthont el kell hagyják, s nem is térhetnek egész addig vissza, amíg ezt a problémát meg nem oldották. Mégsem volt csalódott. Ostoba képzelgés volt, hogy itt tökéletes biztonságban vannak. Elengedte, hogy ne tartsa vissza céljai megvalósításában.
- Démon hadvezérré válok!
Mindenki erre sázmított. Mindenki elégedett volt.
- Valós rang, szolgák egész hada... – mondta Maria.
- Egy seregnyi alattvaló, akik lesik minden szavad. – tette hozzá Aleena gunyorosan.
- Az bizony, úrként élhetünk, úri módra! – folytatta az ironizálást Klaus.
- Ez az egetlen dolog érdekel titeket...? Gondoljatok csak arra, mennyivel kevesebb munkánk lesz! – mondta nevetve Leo.
Erre aztán mindenki elkezdett nevetni.
- Erre tudtok csak gondolni...jó ég... – csóválta meg a fejét Lia illúziója.
- Dehogy, csak vicceltünk! – mentegetőzött Leo.
- Van itt más is. – lépett az ajtó felé Gerard – Ezzel egy leszek az urak közül a démonok közt. Ha megszerzem ezt a rangot, olyan lehetőségek nyílnak meg előttünk, amikről eddig nem is álmodhattunk.
Lia erősen helyeselt.
- A hatalom nagy fegyver.
- Igen...ezt eddig nem is tudtam. – felete Maria ironikusan.
- Akkor eszerint kiderül, volt-e eredménye az elmúlt évnek. – nézett előre Leo.
- Pontosan. Nos, drága barátaim...azt hiszem ideje tervet kovácsolni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.