Ázni, vagy ráfázni? - Norven vs Tyr

Esik az eső a Nyugati síkságon, s szó se róla, de megázik a lovával együtt. Nyugodtan halad előre, egyáltalán nem siet sehová. A talaj sáros ott, ahol a sok szekér megy, míg az út mellett rét látható, amerre csak a szem néz. Hamarosan megpillant egy bőrig ázott embert, aki szintén úgy járt, mint ő. Jelez hátasának, hogy gyorsabb tempóban beérje. Mikor megáll mellette, akkor ráköszön.
- Szebb napot! – hallatszik tőle, miközben megvizsgálja a másik öltözetét. Még sosem látta, sem pedig találkozott vele. Ha sikerül befejeznie a vizsgálódást, akkor folytatja egy hosszabb szünet után a beszédét.
- Merre visz az útja? – érdeklődik, hátha abból ki tudja deríteni, hogy milyen emberrel hozta össze a sors. Nevére egyelőre nem kérdez rá, mert az a későbbiek folyamán esetleg kiderülhet. Ahogy haladnak, akkor kikerül pár sárosabb részt, vagy pocsolyát, mert fogalma sincs róla, hogy milyen mély. Nem szeretné, ha Tábornok megsérülne ezen a síkságon. Sok kalandjuk volt már, s jelenleg haladnak egy újabb felé. Tekintete azért megnézi a környezetét, nem-e leselkednek banditák a közelben. Jobb ha óvatos az ember fia. Egyszer felnéz a nap felé, hogy hol járhat az égbolton, ám a felhők miatt képtelen megállítani.
- Mi dolga ezen a vidéken? – hangja nem számonkérő, inkább kíváncsi.

Ki nem állhatom, ha bőrig ázva kell utaznom.
Többek között ez a fő oka annak is, hogy a Mocsárvidéket annyira gyűlölöm, most azonban egyáltalán nincs szükség a párára, hogy az ingemet a hátamra és a mellkasomra tapassza: hunyorogva ügetek előre a hullámzó esőfüggönyön át, óvatosan kerülgetve az eliszaposodott, síkos talaj nyaktörő pocsolyáit. Úgy hatszáz yardon keresztül áltatom magam, de végül mégis megszabadulok az állam és a torkom elé tekert sáltól - hideg van ugyan, ám ekkora zuhéban semmi mást nem érek el vele, mint még több helyen fázom.
Sóhajtva dőlök hátra a nyeregben, engedve, hogy fürge patakokban csorogjon végig rajtam az esőlé. Ha hazaértem, meg sem állok egy forró fürdőig.
- Szebb napot! – zendül fel egy dallamos hang mellettem: enyhe akcentusa arra ösztönöz, hogy valamivel fürgébben pillantsak rá, mint egyébiránt tenném, s a jutalmam egy jókötésű, kellemes arcú elf látványa. Jókora lován sokkal kényelmesebb tartásban ül, mint én, még úgy is, hogy fegyver gyanánt iszonyú pallost cipel magával. - Merre visz az útja?
Hiába, a tündék legendásan jó kapcsolatot ápolnak a természettel, még ha az mostoha kedvében érzi is magát. Hunyorogva biccentek, hajamból és kellemetlenül megnőtt borostámból átmelegedett esőcseppeket fröcskölve szerteszét.
- Adjon Isten! Északnak megyek. A Fővárosnak. Pontosabban a Katedrális felé, csakhogy a főút elmocsarasodik ilyen időben a vásározók szekerei alatt - biccentek előrefelé, mintegy magyarázatképpen. - Grawburg felől kerülök.
- Mi dolga ezen a vidéken? – faggatózik tovább a tünde, amihez nem vagyok szokva; felsandítok az égre az ő gesztusa nyomán, de mindössze annyit érek el, hogy kövérre hízott vízcsepp toccsan a nyitott szemembe. Oda sem figyelve törlöm az arcom ronggyá ázott felöltőm ujjába, teljesen feleslegesen.
- Átutazóban vagyok ebben az átokverte dágványban - morgom bosszúsan. - Vagy erre jövök, vagy az erdőn. Az meg még ettől is rosszabb.
Most először szemügyre veszem a férfit is magamnak; fegyverforgatónak tűnik, ám az elfek nem szoktak egyedül járni. Felvonom a szemöldököm, amely valószínűleg nem látszik a kettőnket elválasztó sűrű vízfüggönyön át.
- Hát maga?

Mikor meghallja annak köszöntését, akkor felszökken a szemöldöke. Igen ritkán hallani ezt a fajta üdvözlést, legalábbis ott, ahol jelenleg él. Észak felé tart, amit egy bólintással nyugtáz, azonban a többi szavak hallatán átsuhan egy gondolat az agyán önkénytelenül is.
~ Lehet, hogy észak egyik embere? Mi a valódi célja? ~ mondja magában ezeket a szavakat, azonban érzelmek nem ülnek ki az arcára. A szeme más fényben villog, de az esőfüggönyön keresztül nehezebb észrevenni ezt a jelenséget. Magyarázkodik útitársa, aki mellé szegődött; azonban pillanatok alatt azt veszi észre, hogy óvatosan méregeti a másikat. A ruhája alatt hordhat késeket, vagy egyéb furmányos dolgokat. Jobb ha ügyel, mert pillanatok alatt a sáros földön végezheti, ahogy Tábornok ijedtében végigvonszolja holtestét.
- Átutazó, nos ennél rosszabb időpontot nem találhatott hozzá. – szól hozzá a kimért, távolságtartó hangnemében. Hallja annak bosszús morgolódását, amihez hozzárakja a saját véleményét.
- Akkor nem lenne ennyire elázva, mint most – hallatja hangját, miközben végleg befejezi a felmérést. Éppen időben, mert az illető felőle érdeklődik.
- Erre van dolgom – ejti ki a száján ezeket a szavakat, s véletlenségből sem említi, hogy parancsot teljesít. Bár ha férfi jobban megnézi, akkor megfigyelheti a Hellenburgi Városőrség egyenruháját, ami a tündén kiválóan mutat, bár most egészen rátapad a testére. Az ex-őrző foglalkozik a vízzel, sőt azzal sem, hogy emiatt nehezebbnek tűnik az öltözete. A természetet szereti, s annak hű szolgálója. Senki fia kedvéért nem váltaná le hitét.
- Sokan akadhatnak el itt, ezen a szakaszon. – toldja meg az előbbit, aztán egészen pontosan rákérdez a másik hivatására.
- Megtudhatnám a hivatását? – merész kérdés a részéről, de tényleg érdekli őt a másik fél, Annak ellenére, hogy Délieket szolgálja. Mivel nincs itt senki más, így nem kell rögtön támadólag fellépnie, ha netalántán kiderül róla olyan, amiért érdemes kardot rántani.

Az elf és köztem egy kissé megfagy a levegő, ahogy apró némasággal veszi tudomásul, amit felelek: magamon érzem a tekintetét, s bár alaposan átázott, megsötétedett és rám tapadt mindenem, láthatja, hogy gyolcsinget, bőrmellényt és rövid zekét viselek, fél vállamon rövid utazóköpennyel, amelytől alig várom, hogy megszabadulhassak. Vékony szarvasbőr kesztyűm nyikorog az ázott bőrszíjon, amelybe kapaszkodom, térdig érő utazócsizmám csatjait rég elhomályosította a sáros víz.
Rövidkardot viselek, jellegzetes markolatgombján kívül nem sok látszik belőle, az azonban majdnem ugyanolyan árulkodó, mint a vállamon átvetett láncok.
- Átutazó, nos ennél rosszabb időpontot nem találhatott hozzá – jegyzi meg a férfi, amire vállat vonok: nem sok választásom van, ha egyszer parancsot kaptam. Én is szívesebben melegíteném a csupasz lábam a kandalló elé nyújtva.
- Akkor nem lenne ennyire elázva, mint most – toldja még hozzá, amivel nem feltétlenül értek egyet: a szélvihar, amely heves löketekben ráz meg a bőrömben, a fákon összegyűlt vizet pontosan ugyanígy a nyakamba loccsantaná.
Arról nem is beszélve, hogy az félig már a zsinatelnök felségterülete, s nekem semmi kedvem karddal vágni keresztül magam a térképen.
- Erre van dolgom.
A fickó nem valami közlékeny, sőt, kifejezetten gyanús a szűkszavúsága; most, hogy tüzetesebben szemügyre veszem, ismerős öltözéket fedezek fel rajta.
Hol láttam ilyet korábban?
- Sokan akadhatnak el itt, ezen a szakaszon – teszi még hozzá, amire rövidet horkantok. Eszemben sincs megállni. - Megtudhatnám a hivatását? – szegezi nekem aztán, vérlázítóan gőgös hangon: kihúzom magam a nyeregben, s ahogy farkasszemet nézünk, ráébredek, honnan olyan ismerős az egyenruhája.
Hellenburgban láttam ilyet a pojácákon, akiken át kellett verekednünk magunkat a rendfőnökkel.
A tünde déli féreg. Protestáns! Szembefordítom vele a lovam széles, domború homlokát.
- Nem ismer meg? - szegem föl az állam, nem törődve az állkapcsomról a nyakamba csorgó vízzel. - Öltem már meg nem egyet Hellenburg eretnek őrei közül. Norven Kather vagyok. Őszentsége inkvizítora.

Bölcsen hallgat a másik fél, miközben ő ontja magából a szavakat. A zuhogó esőt olykor egy-egy hangos dörgés szakítja meg, amit után következik a villámlás. Ítéletidő van, azonban ennek ellenére kitart a mostani társasága mellett. Haladnak előre, miközben a kínos csend megnyúlik közöttük. Rossz jel, legalábbis annak véli a tünde. Eljutnak odáig, hogy farkasszemet néznek egymással. Megállítja lovát, mikor az idegen kiereszti a hangját. Büszkén szegi fel az állát, mint a harcra kész szarvasbika.
- Ha azt hiszi, hogy ettől hasra vágódom, akkor el van tévedve – jegyzi meg hidegen, de közben a keze ott van már a kardja markolatánál. Jelez lovának, aki hátrál egy picit. A tünde pillanatok alatt leszáll a lováról, s kezébe kerül a kétkezes kard. A lovát távolabbra vezeti, ahol legelészhet, aztán visszatér Norven Katherhez.
- Szóval Észak Kutyája, akit mindenhová elküldenek kémkedni. Ezúttal milyen hírekkel akar szolgálni? – szól hozzá, miközben észreveszi, hogy a talaj mennyire csúszós. Ez megnehezíti a kard lendítést, valamint a biztos lábakon állást. Fogalma sincs, hogy milyen fegyverrel akar a másik megküzdeni, de nem fogja könnyen adni magát.
- Az én nevem Tyrwel Ghlan, ex-őrző kapitány, de jelenleg Hellenburgi városőrség tagja. – mutatkozik be, ha már a küzdőfele felfedte kilétét. Van egy sanda gyanúja, hogy ez a beszélgetés áttér egy sokkal másabb nyelvezetre. Az acél igazsága, ami sosem hazudik.

- Ha azt hiszi, hogy ettől hasra vágódom, akkor el van tévedve.
Ez valószínűleg a legszemtelenebb válasz, amit valaha hallottam; a férfi a hanghordozása minden érettsége ellenére mglehetősen pimasz. Hátasa máris hátrál pár lépést, bizonyosan azért, hogy legyen elegendő helye elővonni azt a hatlábnyi acélt, amelyet halandó fegyver helyett forgat: ilyet utoljára templomoskézben láttam, meg a démonimádó keresztes kölyöknél, mégis újra meg újra meglep, hogy vannak, akik szívük szerint ekkkora irdatlan kardokat választanak.
A tünde úgy rántja elő, mintha egyszerű vadászkés lenne, és egy pillanatra elgondolkodom, hányan tudnák utánacsinálni. Én például biztosan nem.
Az ám. Csakhogy nekem nem is kell.
- Szóval Észak Kutyája, akit mindenhová elküldenek kémkedni - emeli fel a hangját büszkén. Nem fél tőlem. Ki nem állhatom, ha nem félnek tőlem. - Ezúttal milyen hírekkel akar szolgálni?
- Sixtus pápa kutyája, ha szabad...! - helyesbítek, hagyva, hogy ingerültségtől elmélyülő hangom visszhangosan töltse be az esőmosta teret. - A maguk embereinek parancsul adta a főeretnek von Himmelreich, hogy százyardnyi távolságból is felismerjenek.
Szinte ráérős mozdulattal húzok fegyvert, előrefelé ugorva le a lovam hátáról, éppen egy híg sárral teli mély gödör mellett.
- Ha hír volna, azt mondanám Őszentségének, hogy közel a győzelmünk, mert már maguk se hallgatnak rá.
- Az én nevem Tyrwel Ghlan, ex-őrző kapitány, de jelenleg a hellenburgi városőrség tagja – szól az elf, s én végigmérem fegyverestül, aztán hátrasimítom a homlokomból az ázott tincseket.
- Még mindig ketten őrzik a hellenburgi főkaput? - vigyorgok rá álnokul a kard veszedelmesre köszörült éle felett. - Vagy tanulnak néha a hibáikból?

- Különösen nem érdekel, hogy pontosan ki parancsol neked. A lényeg az, hogy Északi vagy, egy alávaló béke kerülő. – szól hozzá elmondva a saját véleményét, azonban az igazán meglepő csak ezután következik, mikor megtoldja a következő beszéddel.
- Dél sem különb nála, nehogy az hidd, hogy annyira kedvelem a Délieket. Az külön történet, hogy kerültem oda. – adja ki magából, hogy teljes legyen a kép. Ő a semleges oldalon szeretne állni, azonban a városőrségben eltöltött idő után átvette a déliek életét, azok hangulatát. Emellett az őt körülvevő személyek miatt - mint például Yena – átkerült a sötét oldal irányába. Messze nem ugyanaz a tünde, aki elhagyta a Tünde-erdőt Azrel kardját keresve. Új céljai vannak, sötétebbek és önzőbbek.
- Nekem Witten kapitány parancsol, az ő keze alá tartozom. Nincs semmi közöm az emberek vallásához. – javítja ki a küzdőfelét, mert ő bizony a természet hívő. Ha a másik most számonkérné tőle a két egyház tanait, akkor egy árva szót sem tudna elmondani belőle. A százyardnyi távolság felismerésnél megugrik a szemöldöke, aztán helyre rakja a másikat.
- A tündék nem látnak el addig – hangzik tőle, miközben nézi, ahogy a másik leugrik a lóról. Előhúzza a fegyverét, mire a tünde megmutatja, hogy miként forgatja a fegyverét. Akár hiheti a másik, hogy hamarosan támadni fog, annak ellenére, hogy marad a helyén.
- Nos nem biztos, hogy az a hír eljut hazáig. – húzza vissza a másik jó kedélyét, hogy nehogy túlságosan elragadtassa magát ebből a szempontból. Ezt követően érkezik egy olyan kérdés, amit nem tudja, hogy miképpen fogadjon.
- Ez nem az én dolgom, én nem szolgálok a kapuknál. – hárítja el, mint ha csak egy kardcsapás lenne. Visszaküldi a feladónak a szavakat, s egye meg a fene.

- A békét a zsinatelnök bontotta meg - horkanok fel indulatosan, foghegyről, s lapos ívben bal kéz felé kezdek kerülni, hogy az esőfüggönyt elferdítő szél a hátam mögé kerüljön, s ne csapja a vizet a szemembe. - Reklamálj őnála, ha békét akarsz! Csak vigyázz az irhádra. Nem csodálnám, ha kötél járna érte.
Végigmérem őt a talpától a szőke fürtjeiig, amelyeket a hűvös eső a koponyájára tapaszt; bő fél arasszal magasabb nálam, keménykötésű és még a Nap is megfogta a képén - olyan férfi, akibe magamtól nem kötöttem volna bele szemtől szemben, ha nem muszáj. Hanem amit mond, attól már az volna akkor is, ha nem ő kezdi.
- Ha megbecsülnéd, hogy nincs közöd a valláshoz, nem állnál az utamba, te nyomorult senkiházi! - fújtatok dölyfösen, mert igenis magamagának köszönheti, amit kapni fog. - Fogalmad sincs, hogy mibe ártottad magad...!
Az elfet a legkevésbé sem rendítik meg a hallottak, ami az én dühömön egyáltalán nem csillapít semmit: nem engedtem meg, hogy megszólítson, s határtalan gőgje igencsak sérti az önérzetem, higgadt, nem túl elmés megjegyzéseiről nem is szólva.
Megmozdul, megforgatva a kardját, de a lábát megveti: a szeme nyugodtan, összeszedetten villog a villámoktól ki-kifényesedő, alacsony ég alatt. Ha lovag volna, helyeslően bólintanék, így azonban csak fújok egyet.
Majd én átszabom az irhádat, te felfuvalkodott taknyos.
- Kár. Akkor hamarabb felismertem volna a mafla ábrázatod. De sebaj; majd most felvésem rá, amit fontosnak találok megtanítani neked...!
Elrugaszkodom, egyenest a tünde felé - kíváncsi vagyok, mennyire képes gyorsan lendíteni azt az irdatlan fegyvert. Ha nem elég gyors, kardot kap a gyomrába - ha igen, elég a fejére vigyáznia, s jó lesz, ha gyorsan mozdul, mielőtt az egyik láncom bezúzza az orrnyergét.

- Szerinted érdekel, hogy ki bontotta meg a békét? A háború miatt sokan nyomorognak, félnek és remélnek. – csendül a hangja, mint egy jól kiegyensúlyozott kardnak, mikor egy másikkal találkozik.
- Vigyázz a szádra! – szólítja fel, s ehhez megemeli a hangját. Neki aztán Észak Kutyája ne ugasson. Mikor az fújtat, mint egy öklelésre kész bika, akkor elmosolyodik és viccesebb hangnemre vált.
- Szerintem tisztában vagyok vele. – jegyzi meg semmit mondóan, miközben folyton figyeli a küzdőfelét, mint egy dögre éhes keselyű. Különös játékot űznek egymással, ahol végül az egyikük biztosan meg fog sérülni, de nem kizárt a halál sem. Fogalma sincs, hogy milyen gondolatok cikázhatnak a ellensége fejében. Míg a másik beszél, addig ő különös rítus mozdulatokat végez, ami eltart egészen 4 másodpercig. Felruházódik a föld erejével, amit csupán föntről induló csapásokkal ereszthet útjára. Fogalma sincs, hogy mikor lesz rá szüksége.
- Majd meglátjuk. – válaszol vissza, s mikor érzékeli, hogy a másik elrugaszkodik, akkor ő cselesen hátrafelé hátrál ugyanannyit. A végén megcsúszik egy picit, de sikerül talpon maradnia. Nem marad a helyen, mert elkezd a másik körül körözni és kifejezetten a távolságot tartja tőle. Ismeretlen számára a küzdő stílus, így első lépésként azt szeretné, hogy feltárja előtte minden cselét, s akkor lecsaphat a meglepetés erejével.
- Nem rossz egy magad fajtától – ismeri el a másik találékonyságát, mert valljuk be, hogy ha nem figyel rá, akkor csúfos vége lett volna. Tyr ex-őrző és 8 kemény év után ráadásul kapitányi rangot elérte. Mindig edz, ahol csak lehet. A figyelem az egyik erőssége közé tartozik, ami most rögtön a másik gyenge pontját kutatja.

- Majd meglátjuk.
Ilyen higgadtságot is ritkán tapasztalok fegyverestől: a hideg fej nem olyasmi, amit az emlegetésén kívül gyakran szoktak volna alkalmazni az emberi királyságokban. Elképzelhető, hogy a tündéknél másképpen van... az pedig bizonyos, hogy az ellenfelem nem hellenburgi születésű, a fülem ugyanis elég éles hozzá, hogy felismerjem a déli akcentust, ha hallom.
A társalgásnak, mint mindig, ha komoly fegyvercsattogtatásra kerül sor, most is vége szakad egy időre: jobban lekötjük egymást hangtalanul, semhogy folytassuk a parttalan vitatkozást.
Nem is baj, mert az elf agya és nyelve olyan kevéssé éles, hogy lassan már a kardjától sem fogok tartani.

Hanem azért ott még nem egészen járunk, reflexből elugrik és meglehetősen sokat, kikerülve a csapás hatósugarából; nem támad vissza, inkább oldalazni kezd, a kettőnk között tátongó jópár yardos távolságba ékelve a jókora kardot.
- Nem rossz egy magadfajtától – érkezik a megjegyzés, s akármennyire is különösen hangzik, hiszen kétlem, hogy volt dolga már hozzám hasonlóval, érzem, hogy részben szakértői véleménynek szánta. Annál is inkább, mert eddig nem tűnt olyan embernek, aki olcsó szójátékokra meg incselkedésre pazarolja a lélegzetét.
Együtt fordulok vele, fejben szitkozódva, amiért összefutottunk és éppen itt: tíz-tizenkét mérföld, és bármikor északi katonák botolhatnának belénk, megkímélve bennünket - engem - ettől az iszapbirkózástól.
A lábam veszedelmesen csúszkál a híg sárban; mindegyre késztetést érzek, hogy meg-megrázzam a fejem, megszabadulva a zavartalanul ömlő esőtől, amely a csontom velejéig áthűtött, amióta leszálltam a lovamról.
Ha nem a tünde öl meg, hát elvisz az átkozott tüdőgyulladás.
Részben dühből, részben azért, hogy ne dideregjek a hűvös szélben, megugrom felé: megtorpanok félúton, jobb lábbal egy szekérvájta, kétarasznyi mély barázdában, s a bal kezem mutatóujját vádlón szegezem rá, ügyet sem vetve rá, hogy figyelmeztető szörcsögéssel ragadok a talajba valamelyest.
Judica me...!
Hadd szenvedjen, ha már megázom miatta.
Aztán újra.
Judica me...!
Rogyjon csak össze ordítva, az Úr szabad ege alatt. Akkor meglátjuk, mit mond a magamfajtáról.

A másik együtt fordul vele, miközben a hideg esőcseppek felülről csöpögnek rájuk. Ő cseppet sem foglalkozik ezzel az aprósággal, inkább Norvenre összepontosít, Észak kutyájára. A tünde néha megcsúszik a sáros talajon, de a szerencse a pártján áll, ezért nem dob hátast. Úgy tűnik neki, hogy a másik dühös miatta, ám cseppet sem enyhül meg felé, sőt szóval sem méltatja. Tyr jobban megfigyeli ellenségét, aki didereg az esőben. Egy apró mosoly jelenik meg az arcán ettől a ténytől.
~ Csak nem a kényelemhez van szokva? ~ teszi fel magában ezt a kérdést, miközben a másik közelebb lép. Túl későn eszmél rá, hogy nem az elmélkedés ideje. Mikor az rámutat nem történik semmi, de aztán hirtelenül kínzó fájdalom csap belé, amitől féltérdre rogy, de hatalmas kardjának segítségével megtámaszkodni.
~ Ő csinálja ezt? ~ mondja magában, s mikor picit enyhül, akkor jön egy második hullám. Nem üvöltözik, de a fogait összezárva tartja. Urrá lesz rajta a félelem, hogy ilyen könnyedén legyőzi őt egy egyházi? Képtelenségnek találja, ám ekkor az elméje odatalál egy jó ismerős képhez. Azrael Kardjához, hogy valahol várja őt. Melegség tölti ki a lényég, ezáltal a félelmét egy picit tudja uralni. A fájdalom tompul benne, ami már nem bénítja le testét. Marad a helyén, azonban egy ötlettől vezérelve feltölti magát a természet erejével, aztán kardjával suhint egy nagyot a levegőben. Egy széles, de nem annyira erős force of nature-t indít el a másik felé derék tájban, teljesen vízszintesen. Vajon eltalálja a másikat? Vagy megússza? Fogalma sincs róla. Természetesen nem dagonyázik tovább a sárban, ezért feláll a helyéről.
~ Figyelnem kell arra, hogy mit csinál a kezével. ~ figyelmezteti magát, azonban az esőfüggöny megnehezíti a látását. A másik előnyben van e szempontból.

Térdre esik a tünde a szent képesség irtózatos kínja alatt, aztán látom meggörnyedni az esőben újra, ahogy nem eresztem; kemény legény, mert hétrét görnyedve ugyan, de féltérden marad. Sajnálom, hogy nem látok a fejébe, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy erre nem számított, az eső és a közöttünk lévő távolság azonban megfoszt ettől az élménytől.
Csakhogy nem ő az egyetlen, akinek meglepetés jut.
Fel sem egyenesedik, úgy lendíti meg a hosszú pallost, amelyre eddig nehezedett, széles ívben: ha nem ellenem irányulna a támadás, most elismerő pillantással jutalmaznám, mert ha ilyesmire képes, akkor erősebb és edzettebb az alatt az elnyűtt hellenburgi egyenruha alatt, mint egy igásló. Katonaféle, említette is, hogy az ég szakadna rá...! Ahhoz túlontúl messze vagyok, hogy a sötétszürke penge elérhessen, de ilyet már láttam korábban, s ráadásként egy elftől: felrémlik bennem rögtön az a nefritzöld szempár s az avarvörös sörény, amelyek Amelie Fairbranch eretnek indítványát hozták a Katedrálisba. Lady Wildwind, így hívták a nagykövetet, s élesen emlékszem rá, hogy mértani pontossággal törte ketté az arccsontomat a gyakorlótéren, ugyanilyen valószínűtlenül messziről.
Az ám.
Csakhogy ezúttal nem az ispotály mennyezetén táncoló fényfoltokra fogok ébredni.
Ami azt illeti, ha ez ugyanaz a tánc, akkor egyáltalán nem fogok semmire sem ébredni.

A legkevésbé nincs kedvem hozzá, hogy módszeresen a sárba döngöljenek, meghalni azonban még annyira sem kívánkozom, s most, hogy a mozdulatból látom, ennek fele sem tréfa, élesen mozdulok el jobbra, hogy kijjebb kerüljek a várható lökéshullám útjából. A nagykövettel való küzdelmem során annyit tapasztaltam az efféléből, hogy könyörtelenül erős: attól tartok, ha nem tudom kikerülni, azonnal leszakad a gyomrom a helyéről, s búcsút mondhatok a gerincemnek is.
Ahogy mégis eltalál a rekeszizmom alján és az ütéstől könnyek szöknek a szemembe, kétszeresen is újat tanulok. Elsősorban, hogy még nálam is gyorsabbnak kellene lennie annak, aki az effélét óhajtja elkerülni.
Másodsorban, hogy Tyrwel Ghlan ex-őrző kapitány és hellenburgi városőr messze nincs olyan lenyűgöző erőben, mint Lady Loreena Wildwind volt.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hagyom, hadd lengesse a kardot, és egyszerűen kikerülöm: felugorhatnék a lovamra és senki fia nem olyan lovas, hogy utolérjen, ha egyszer vágtába ugrattam, valahol mégis bosszant, hogy a kötekedését annyiban hagynám ezzel.
Azt már nem.
Körözhetünk a fagyos esőben ítéletnapig, akkor is megleckéztetem.
Lássuk, hogy bírod a további fájdalmat! Lássuk, mennyi kínt bírsz el addig, amíg az összes izmod és még az agyad is görcsbe áll, és a szemed előtt fehér meg vörös szikrák kezdenek pattogni.
Rászegezem a kardot a mellkasára, egyenest a szívének, aztán latinra váltok.
- Az elfek legendásan önzőek, Tyrwel Ghlan. Mi sodort téged a zsinatelnök szolgálatába?
Most válaszolj, fattyú! Válaszolj, vagy nem marad ép eszed, mire kitisztul az ég.

Örül annak, hogy Észak Kutyájának fájdalmat, vagy legalábbis kellemetlen perceket okozhatott. Azonban a harcuknak közel sincs vége, mert hamarosan a másik mutogat a kardjával felé. Fogalma sincs, hogy mi a szándéka van vele. Magyarán a következő lépésével újra az ellenségének kedvez, hogy áll egy helyben. Mikor az latinra vált, akkor csupán ezen a szavak jutnak eszébe.
- Tartsd meg magadnak a fura nyelved! – azonban késő, vagy valamit rosszul mondhatott, mert fájdalom érkezik. Ez megint a földhöz szegezi, amiért kifejezetten dühös. A kíntűrő képessége határán van, mikor egy botor ötlettől vezérelve keményen az alsó ajkaiba harap, hogy még a vére is kiserken miatta. Fájdalmat egy másikkal semlegesít. Kell egy idő, míg csillapodik benne, s újra elkezdjen mozogni.
~ Ez csak erre játszik rá? ~ teszi fel a kérdést, miközben azt fontolgatja magában, hogy mi legyen a következő lépése. Hamar megszületik részéről a döntés, olyannyira, hogy nekitámad az inkvizítornak. Közelebb lép hármat, aztán ahogy a másik tette az elején, most ő szökken egyet. Hatalmas pallosa a feje felett, ám nem túlságosan hátul áll. Amint a másiktól biztos távolságra áll, de ütéstávján belül van, akkor lendül a kardja felülről lefelé. Ebben nem csak a kard súlya, és hordozójának ereje lapul, hanem a földé is. Botor ember az, aki úgy véli könnyedén háríthat egy ilyen csapást. Már maga a puszta penge közeledése hívhatja fel a küzdőfelet a veszélyre.

A hellenburgi városőrség - bár gyakran nem dicsérem őket -, el kell ismerjem, kemény legényekből áll.
A tünde összeszorított fogakkal tűri a rámért kínokat, s bár ezzel valamennyit nő a szememben, odáig azért nem süllyedek, hogy le is nyűgözzön. Megannyi embert láttam már szenvedni: van, aki jobban tűri a fájdalmakat, van, aki egyáltalán nem, sőt olyan is akad, aki élvezetekre akad valamely fajtájában, örökké azonban egyikük sem br ellenállni. A kín olyan, mint a rozsda: szétmarja a legkeményebb vasakaratot is.

Szeretem, ha a dolguk a maguk útját járják, szívesen állok félre, kíváncsian figyelve a kibontakozó eseményeket, egészen addig, ameddig nem kell beléjük piszkálnom: most is egy helyben állok, a Justitia hegyét a kapitányra szegezve, s néma derűvel figyelem, ahogy rázza a fájdalom. Aztán megfeszül, arcán megvonaglik pár izom, s indulatosan mozdul felém: alighanem ő is rájött, hogy ha tartja a távolságot, amelyet a hosszúkardja megkövetel, addig gyötröm majd, ameddig össze nem rogy.
Hátrálok, lassabban, mint ahogy ő előretör, mert fel akarom mérni a mozgását: gyorsabb vagyok őnála, de a harci izgalom átforrósít minden uncia levegőt és minden csepp vért a mellkasomban. Izzik minden a nyakszirtemtől a gerincem aljáig, felfelé figyelek, ahol a félelmetes fegyver irdatlan éle függ: látom megpihenni egy fél szívdobbanásnyi időre a tünde feje felett, mielőtt irtózatos erővel megindulna lefelé.
Egylábnyi levegő választja el a fejemtől, amikor félreugrom, balra és őfeléje: ha esetleg valahogyan képes lenne ívesbe fordítani a vágást, a tenyere irányába akkor is sokkal nehezebb dolga lenne, mint kifelé, s nekem a legkevésbé sincs kedvem megkóstolni fél mázsa a harapósra köszörült fegyveracélt, érthető hát, ha nehezítem a dolgát, ahol csak tudom.
Villámgyorsan szúrok, amíg őt a lendülete viszi, a lábam, a rekeszizmom meg a vállam minden erejét beleadva: a füle alatt célzom meg, ott, ahol az izmos nyakában futó erek a koponyájába csatlakoznak. Most jó, most veszedelmesen közel vagyok, nehéz lehet elegendő lendületet venni a palloshoz; de hogy ideje se legyen megpróbálni, megint megkínálom pár szemmel a kézre eső láncomból is.
Nagy bajba kerül, aki feldühít, s aztán a közelembe merészkedik.

Ellensége elugrik a félelmetes fegyver elől, közelebb hozzá a jobb oldala felé. A kardja a sárban köt ki, s a nagy lendület miatt picit várnia kellene egy második csapáshoz, magyarán nem kellemes a semmibe vágni. Felfelé emelni nehéz a fegyvert ebben a pillanatban, ráadásul ott van a másik gyorsasága. Tán Istennek kellene lennie, hogy tudjon a másik mozdulatára reagálni időben, ám jelen helyzetben nincs menekvés. A másik pengéje pontosan ott találja el, ahol a másik tervezte. Az egyik pillanatban érzi, hogy a hűvös acél éri a torkának oldalát, míg a másikban valami meleget áramlani onnan. Öt másodpercnyi idő kell, hozzá, hogy felfogja megsebesült, és ráadásul halálosan. A kardját a földbe szúrja, aztán a nyakához nyúl, hogy csillapítsa a lényének folyamának kiáramlását megállítani. A kéz viszont képtelen megállítani a vérzést, mert egyrészt mélyen érte a nyakát és jó hosszban. Az a bátor tekintet, most kétségbeesetten kapkod a sebéhez, de mindannyiszor kudarcot vall.
~ Nem! Nem vallok kudarcot, még nem halhatok meg! ~ szólal meg benne az e léthez való ragaszkodása. Arcok kezdenek feltűnni előtte, s életének minden egyes pillanatának képei. Ha ez egy városostrom lenne, akkor győztesként végeznék. A vérveszteség miatt homályosodik a látása, sőt víziói vannak, amik cseppet sem valóságosak.
- Loreena bocsánat – szól, bár nem erősen mint kellene. Féltérdre esik, aztán bele a sárba. Mikor már alig van benne mi éltetné lényét, akkor elájul és hamarosan bekopog nála a halál, hogy ideje indulni fiacskám. Nem tudni, hogy mennyi idő telik el, mikor teljesen mozdulatlanná válik a harcos teste, s megszűnik létezni az élők között. Így van vége Tyrwel Ghlannak.

Tompa, cuppanó csattanás hallatszik, ahogy a hat láb hosszú penge végighasítja a levegőt, ahol egy szempillantással korábban álltam: éle mélyen az út felázott barázdáiba váj, ezzel hosszú másodperceket szerezve nekem. Még a megtermett elf sem bírja visszaemelni a feje fölé időben ahhoz, hogy visszatámadjon vagy akár csak kivédje a nyakában doboló ér ellen intézett támadásomat - látom, ahogy csizmás lába a szörcsögő talajba süllyed s az egész teste megfeszül, de már késő.
A felszentelt rövidkard akadály nélkül vág a nyakába, átharapva mindent, ami az útjába kerül: széles patakban ömlik utána a vér, olyan sok, hogy egy szemvillanás alatt végigszalad a pengén, elérve a markolatra fonódó ujjaimat. Pár pillanatig így maradunk, csak Tyrwel Ghlan vére csepeg a földre, elkeveredve a szétdúlt posványban...
Aztán a férfi a haldoklók jellegzetes, koordinálatlan kapkodásával a nyakán tátongó sebre fog, irdatlan kardját a földbe mélyesztve a baljával. Alighanem elszállt az izmaiból az erő. Látom a szemhéjait ernyedten verdesni; elszökő vére úgy párállik a borús, áthűlt ég alatt, mintha nem is tünde, hanem a mondáikból előlépett sárkány volna.
Szaggatottan nyög fel, elhomályosodó szemei felfelé úsznak, tekintetét félig a koponyájába csavarva: most féltérdre rogy, s én visszarántom a sebből a kardot, amely a megmerevedő izmai közé szorult egy pillanatra.
Ahogy elterül a sárban, lassan alábbhagy az eső, de semmi okom nincs az örömre. Észak felől metsző szél támad.
Havazni fog az éjjel.

Áh, fasza játék volt, s igazán sunyi is. Nagyon cheeky volt az a latin kérdés  Természetesen jár a 100 TP