Azonnali Játék: Különös társaság

A kedves kalandort Nebelwald erdejébe veti a sorsa, amikor is egy jól elrejtett gödörbe csúszik az illető, és egy gigantikus pókhálóba ragad, ahonnét sehogy sem tud kiszabadulni. Hamarosan megérkezik a gazdája is, egy olyan 5-6 méter hosszú óriáspók, a testén kék világító pöttyökkel. Nyilván valami beszédféle elhagyja az utazó száját egy ilyen helyzetben, amire a lehető legfurcsább reakció érkezik: a pók válaszol, teljesen értelmesen, egész kedves és kellemes hangon. Közli veled, hogy ha valahogy le tudod nyűgözni, elenged szívesen. Menekülni nem tudtok, a pókot megtámadni pedig öngyilkosság, túl erős. Mivel állnátok elő egy ilyen helyzetben? Erőltessétek meg magatokat, mivel most a gyenge vagy összecsapott megoldásokat nem fogadok el!

Határidő kedd, jutalom pedig.... öhhh... Majd egy bajtársam megírja nekem, hogy xp vagy pénz, és akkor majd ideszerkesztem! Jó munkát!

JUTALOM: 1500 váltó (Köszönöm Tyr!)

Tyr - Lia közös azonnali

Köd-erdő, ami Veronia egyedüli olyan helye, ahol sosem lankadhat a tünde figyelme. A veszély bárhonnan érkezhet, s a következő másodpercben már lehet, hogy kileheli a kalandozó a lelkét. Tyrt éppenséggel pontosan ide küldik, hogy megfigyelje ezt a terepet. Leginkább a szörnyek tevékenységeit kell nyomon követnie, hogy nincsenek nagyobb csoportokba összegyűlve, másik részről mennyire vannak elszaporodva egy bizonyos területen. Szerencsére nem kell túlságosan bemennie az erdő sűrűjébe, hanem elég a szélén vizsgálódnia. Ennek nagyon örül. Tábornok hátán érkezik a jól összekészített felszerelésével. Az egyik fánál megáll, majd ott tábort ver. Jól védhető helyen alakítja ki a tűzhelyet, s helyezi el az összes többi holmiját. A művelet végeztével elindul fát gyűjtögetni, hogy legyen estére tüzelője. Ahogy elindul, úgy próbálja megjegyezni az utat, mert a későbbiek folyamán vissza kell térnie. A lehető leghalkabban próbál haladni az erdőben, hogy a figyelmet ne hívja fel magára. Néha megáll, mikor neszeket hall a közelben, s igyekszik megbújni egy biztonságosabb helyen. Mindez addig tart, míg egy lépésénél egy hatalmas szakadékban kezd esni. Mivel nincs lehetősége semmibe sem megkapaszkodni, így előre kezd elbúcsúzni az életétől, azonban egyszer csak valami erősen ragacsos anyagba esik. Ez a dolog erős, mert érzi, hogy nem zuhan tovább, hogy valahol összetörje magát.
~ Hol a fenében lehetek? ~ teszi fel magában a kérdést, miközben próbál felkelni, de nem tud felállni. Elmélkedik, hogy milyen helyre érkezhetett, és mi fog ezután történni? Ám az események sorozata nem olyan kegyes, hogy a saját gondolatvilágába merülhessen. A tünde hamarosan megérzi, hogy megrázkódik a háló az egyik irány felől, így tesz egy próbát.
- Van itt valaki? – teszi fel a kérdést, ám többre nem futja, mert egy 5 méteres pók árnya takarja el a maradék fényforrást. Ahogy végignéz a hatalmas teremtményen, akkor rögtön eszébe jut, hogy a Szellem nevezetű pók nem nőtt ekkorára. Ez kifejezetten veszélyes, s talán most eledelként végzi. Hallja különben a másik porul járt személyt, akinek ismerős a hangja és kezd neki derengeni, hogy talán Aliának hívják.
- Ez aztán nagyra nőtt... – jegyzi meg, azonban rövid időn belül a teljes megrökönyödés ül ki az arcára, mikor ez a bámulatos szörny teljesen emberi hangon megszólal.
- Köszönöm a bókot, már ha annak szántad – hangzik el teljesen érthetően, s a kiejtéséből ítélve Tyr nemesre gyanakszik. A bajba jutott partnere kérdez valamit, amire a nyolclábú válaszol.
- Nem tanított meg édesanyád, hogy ne egyél össze mindent, amit az erdőben találsz? – ejti ki érdeklődve a szavakat, de egyáltalán nem megsértve. Közelebb húzódik a két jómadárhoz, akik beleestek a hálójába.
- Tényleg beszél – mondja ki az ex-őrző a sorspartnerének, aki valószínűleg ugyanolyan tehetetlen ebben a helyzetben. Önkénytelenül fészkelődik a helyén, mikor a pók egészen ott van náluk.
- Ennyire hihetetlen lenne? Különben mit kerestek itt ti ketten? – csáprágóival formálja meg a szavait, majd várakozásba kezd.
- Nos én fát kerestem estére, aztán itt kötöttem ki – ejti ki Tyr a száján, aztán következik a hold-csókolt válasza. Magához ragadja a beszéd jogát a nyolclábú.
- Tudjátok mérhetetlenül éhes vagyok, mert régen ettem, de lássátok, hogy nem vagyok annyira véres... – elmélkedik magában, de pár pillanattal később folytatja a gondolatmenetét, amit elkezdett.
- ...akár előadhatnátok nekem valamit, amivel lenyűgöztök Akkor megfontolom az elengedéseteket. – magyarázza nekik az ízeltlábú, aki ráadásul valami folytán beszél hozzájuk. Tyr fészkelődik a helyén, hátha ki tudna szabadulni ebből a hálóból, azonban nincsen meg hozzá a kellő ereje.
- Tán udvari bolondnak nézel minket? – hagyja el ajkait eme beszéd, amire a pók a következőt válaszolja neki.
- Már megbocsáss zöld seggű, de most nem vagy előnyös helyzetben
A tünde fájdalmasan felsóhajt. Lia szólal meg, s hallgatja végig az ex-őrző. Nem tud a másikkal egyetérteni, hogy bolondot csináljanak magukból. Közelebb hajol a nyolclábú a hold-csókolthoz, aztán elneveti magát. Vidám csilingelő hangja van, ami jelen helyzetben egészen bizarr.
- Látod pitypangevő, a társad nő és megvan az esze – távozik motyogva egy jó időre, hogy a hálójába ragadt személyek megvitathassák az előadásukat. Ha nincs a közelükben a lény, akkor Tyr szólal meg elsőként.
- És van valami értelmes ötleted? – hangzik el a szájából, egészen érdeklődő hangnemben. Türelmesen fogadja annak szavait, azonban a végén magához ragadja a beszéd jogát.
- Kizárt, hogy holtakat mozgass. Még a végén támadásnak fogná fel. Csak ketten adunk elő, valamit, amivel elnyerhetjük a szabadságot. – javítja ki a másikat, mert a terve inkább megölné, mint megmentené őket. Fogalma sincs arról, hogy a hatalmas bestia miként fogadná az élőholtakat. Össze kell dolgozniuk a túlélés érdekében.
- Mi lenne ha szerelmes történetet szavalnánk el? Számomra műveltnek tűnik – formálja meg az ajkaival a saját kérdését, egyben reménykedik, hogy nem utasítja el egyből az ötletét. Egy ideig csend honol közöttük, ezért abban reménykedik, hogy nem most tér vissza házigazdájuk. Még nem tudták teljesen megbeszélni a részleteket. Végül a nő megszólal, így várja, hogy újfent szóhoz jusson.
- - Ne mond, hogy nem olvastál egy ismertebb művet? – szól a tünde, aki most elmélkedik, hogy milyen pókeleségnek lenni? Egy hosszabb hallgatás után folytatja.
- Csak akkor fog elengedni minket, ha hitelesnek találja az előadást. A csóknak is...legalábbis én így gondolom – fejti ki részéről az egészet, azonban a partnerétől csupán csípős beszédet hall. Felsóhajt, mert nem tudja, hogy miért akadékoskodik egy csók miatt.
- - Szerelmes történetekben olyan nincs. Ha ennyire nem tetszik a helyzet, akkor rád bízom az előadást. Én most akkor alszom egy jót. – fordulna el a másiktól, azonban a ragacsos háló miatt képtelen megtenni. Lehunyja a szemét, de még odaszól partneréhez.
- Szólj ha kitaláltál valami érdemlegeset, hmm nők.. – méltatlankodik magában az ex-őrző, azonban érkezik rögtön a válasz Liától.
- Egy csók, még nem a világ vége. Ha túl sok benne az a kifejezés, attól válna értelmetlenné az egész. Kiszúrná és nekünk végünk lenne. – morog vissza társára, aki egyáltalán nem mutatja, hogy készséges lenne. Így sosem fognak kijutni. A pók viszont jön és rögtön felteszi a nagy kérdést.
- Noh készen álltok? Hallottam ám mindent, olyan hangosak voltatok – nem szól semmit a tünde, csupán mélyen hallgat. Átadja a döntést Liának. Dacosan ugyan, de megkapja az ízeltlábú a válaszát.
- Pompás, pompás! Halljam! – ugrik meg a lelkesedése a póknak, aki figyeli a szemeivel a két előadót. Tyr csak erre vár, s nem várakoztatja e hely úrnőjét.
- Oly makacs vagy, mint egy öreg öszvér. Ha tudtam volna, akkor régen elhagytalak volna! – mondja fennhangon Lia felé, miközben próbálja kitalálni magában a követező szöveget.
- Ezt meg sem hallottam, te nők szégyene. Most itt jössz nekem ezzel az öltözettel? Mit vétettem én neked? Ha tudnád, hogy mi az én ízlésem, akkor nem vetemednél minderre... Most nézd meg, hogy milyen viccesen festek. – lemondó sóhajt hallat, miközben arcán tükröződnek érzelmei. A pók lélegzet visszafojtva hallgatja az előadást, eddig úgy tűnik teljesen elégedett az előadással. Az ex-őrző szomorú arcot vág, aztán belekezd a hosszú monológjába.
- Nekem nincs szekrényem. s férfi vagyok, a te urad! Hogy mersz így beszélni férjeddel? Eddig tűrtem szavaid keserű feleségem, de ezután nincs bocsánat. Légy csendben és bízd rám magadat. Ráadásul mindig a te kérted mindig is azokat a göncöket. Közszemlére tetted néhány testrészed, s irigység fogott el, mikor mások éhesen rád néztek. Tudod miféle kínt okoztál? – vonja felelősségre az előadó társát. Egyre jobban belejön ebbe a szerepébe.
- Dicsekedni? Botor férfi az, ki feleségét magasztalja. Nem akarom mások figyelmét felhívni. – szól a válasz, aztán egy pillanatig hallgat. Átgondolja, hogy merre vigye az események fonalát.
- Mivel tudnád bizonyítani hozzám való hűséged? Csókkal? Mézes-mázos szavakkal? Esetleg andalognál velem a díszes utcákon, mint találkozásunk kezdetén? Hadd Halljam! – teljesen érezhető, hogy mennyire kikelt magából.
- Ennyi? Csupán ez vagyok számodra? Egy tárgy melyet eldobhatsz? A fenébe veled asszony! Égj el máglyán szavaid miatt! – közben úgy tesz, hogy leveszi a saját gyűrűjét és a földhöz csapja.
- Menj csak más férfi karjaiba, ha ennyire jól esik neked, de aztán ne könyörögj, mikor összever és kihasznál. Családod egészen vagyonos. Ég veled! – feldúltan elvonul, amit a helyzetéből adódóan próbál előadni az ízeltlábúnak. A póknő mikor látja a befejezést, akkor sokáig nem szólal meg, hanem próbálja összeszedni magát. Egy tíz perces csend után megszólal.
- Bámulatos, megindító és igaz. Szabadok vagytok – szól hozzájuk, azonban Tyr egy olyat mond, ami minden várakozását felülmúlja.
- A lovam megkapod ételnek, mivel meghagyod az életünk. Így tisztességes. – hallatja hangját, mire a pók nyála kicsordul. Kiszabadítja vendégeit, majd felviszi őket a felszínre. Ott szólal meg újra a hely úrnője.
- Várom azt a lovat, de még éljen – adja ki parancsként a zöld seggűnek. A tünde megígérte a hatalmas lénynek az ételt, így magába roskadva indul a táborhoz. Útközben teljesen kedvetlenné válik, hiszen meg kell válnia eme nemes jószágtól. Mikor odaér hozzá, akkor megsimogatja az állat fejét, aztán leszerszámozza amennyire csak lehet.
- Sajnálom, az én hibám, de megígértem. – mondja az állatnak, aki mond neki valamit. Végül odavezeti a pókhoz, de persze a végénél nagyon ellenkezik és fél a bestiától. Azonban az nem sokat foglalkozik vele és ügyesen elkapja, majdnem magával ragadva megint a férfit. Végignézi Tábornok halálát, aztán köszönés nélkül távozik a helyszínről. Lia még szól hozzá valamit, de csak a kezével jelez, hogy viszlát. Meghozta azt a döntést, hogy biztosan elengedje őket a nagy pók. Lehet nem kellett volna feláldozni szerencsétlen négylábút, de most már mindegy. Megy a saját dolgát végezni.

A döbbenet miatt egy hang sem szökik ki torkából, pedig sokan már biztosan ordítva zuhannának a sötétség felé. Ő viszont meddig jut el? Addig, hogy micsoda hülye paripát hozott. És hogy mit csinált? Hát nem mást, minthogy megijedt valami kis apróságtól, nekiiramodott, egyenesen Nebelwald szíve felé, majd ennél a gödörnél, vagy inkább szakadéknál hirtelen lefékezett, Alicia pedig úgy bukott előre, majd le a jószágról, mint semmi másról korábban. Na jó, talán gyerekkorában, de hogy most, pont most kelljen ennek megtörténnie, ráadásul egy ilyen sötét helyre…?
Már kezd elbúcsúzni az életétől, amikor hirtelen megfogja valami. Fel-le hintázik, azt hiszi, hogy mikor felfelé halad, visszarepül, de valami visszatartja őt. Érdeklődve pillant oldalra, mire észreveszi, hogy egy hatalmas, ragacsos pókhálóba esett, és ez semmiképpen sem biztató, és felfigyel, hogy valaki más is beleesett a csapdába. Mielőtt bármit is mondhatna
- Van itt valaki? – teszi fel a kérdést a meglepően ismerős hang. Egyelőre nem tudja felidézni, kivel is hozta össze a sors, de még nem is akarja: sokkal jobban leköti, micsoda szerencsétlen esetbe keveredett, így mérgelődve válaszol:
- Csak egy nő, akit ledobott az idétlen... - eddig jut csupán, mivel egy hatalmas lény emelkedik föléjük, eltakarva a fényt előlük. Teljesen belé fojtja a szót, megfagy a látványától, és mozdulni sem mer. Nincs pókundora, de ez azért több a soknál. Sosem volt még ilyen nagyra nőtt egyedhez szerencséje, és visszagondolva jobb is. Most is jobb lenne kihagyni.
- Ez aztán nagyra nőtt... – jegyzi meg. Csodálatra méltó, hogy van bátorsága ilyeneket mondani, bár nem mintha ez a túlméretezett dög megértené. Szívesen társulna, ha olyan helyzetben lennének, ami előnyösnek mondható a számukra, így viszont megmukkanni sem mer.
- Köszönöm a bókot, már ha annak szántad – jön a felelet, ami teljesen lesokkolja. Komolyan a póktól érkezett a hang, vagy csak beképzeli az egészet? A kérdés kikéredzkedik belőle némi hezitálás után, annyira hihetetlennek bizonyul az eset:
- Én ettem valamit, amitől képzelődöm... vagy tényleg beszél?
- Nem tanított meg édesanyád, hogy ne egyél össze mindent, amit az erdőben találsz? – érdeklődik, de nem úgy tűnik, mintha annyira meg lenne sértődve, sőt. Még egy kicsit sem, inkább mintha elfogadó lenne. Talán találkozott már másokkal is, akik hasonló cipőben jártak? Bizonyára.
A nyolclábú közelebb húzódik a hálójába ragadt prédákhoz, ami Aliciát kissé feszélyezi. Egyszerre érzi magát kényelmetlenül és lenyűgözve annak ellenére is, hogy biztosra veszi: nemsokára pókeleség lesz belőle. Úgy fogja elfogyasztani őt, mint a kisebb példányok a legyeket.
- Tényleg beszél – mondja ki a másik, aki fészkelődni kezd – ezt csupán a háló finom remegéséből tudja megállapítani.
- Ennyire hihetetlen lenne? Különben mit kerestek itt ti ketten? – folytatja az érdeklődést, rágói különös mozgásba kezdenek, mikor beszél. Meglehetősen furcsa látvány, szinte rátapad tekintete.
- Nos én fát kerestem estére, aztán itt kötöttem ki – felel. Fát? Itt akart éjszakázni? Nem túl jó ötlet lakott területen kívül táborozni Nebelwaldban, bár Tyrwel talán meg tudja magát védeni. Mégiscsak közelharcos, nem egy gyenge mágus, mint Alicia.
- Engem... - kezdi elhalón, majd megköszörüli a torkát. - A lovam megijedt, majd ledobott a hátáról, egyenesen ide - szedi össze magát.
- Tudjátok mérhetetlenül éhes vagyok, mert régen ettem, de lássátok, hogy nem vagyok annyira véres... – kezd bele mondandójába eltűnődve. Hát… Eddig nem túl biztató, de azért meghallgatja – talán van még remény.
- ...akár előadhatnátok nekem valamit, amivel lenyűgöztök. Akkor megfontolom az elengedéseteket – folytatja. Nos… Lenyűgözni? Arra mégis hogy lesznek képesek? Vergődjenek úgy, mint a legyecskék, amelyek arra várnak, mikor fogja megölni őket a pók? Ez megfelelő műsor? Mert akkor azt tökéletesen tudja utánozni.
Tyrwel – igen, így mutatkozott be – ismét fészkelődni kezd. Talán kényelmetlenül érzi magát ettől? Hát, Alicia sem érez sokkal másabbat, neki sincs ínyére sem az, ahova jutottak, sem a feladvány. Nem épp a színészi tehetségéről híres…
- Tán udvari bolondnak nézel minket?
- Már megbocsáss zöld seggű, de most nem vagy előnyös helyzetben – figyelmezteti a harcias kedvében lévő tündét, aki aztán fájdalmasan felsóhajt.
- Még mindig jobb udvari bolondnak lenni, mint pókeleségnek - jegyzi meg kesernyésen, megengedve magának ezt. Nem úgy tűnik, mintha annyira ellenséges lenne, és csupán a nyolclábú viselkedése miatt kockáztatja meg, hogy így beszél, amúgy biztosan visszafogna jelleméből: visszahúzódna, udvariasabban, finomabban beszélne. Így viszont kevésbé tart a… nőtől?
- Esetleg tudsz adni nekünk egy kevés időt, míg kitaláljuk a közös előadást?
Ennek hallatán a pók közelebb hajol hozzá, majd elneveti magát, vidáman, csilingelő hangon. A nekromanta savanyú vonásokkal vizsgálgatja a lényt, amennyire tud, elhúzódik, de a háló nem nagyon enged, ráadásul mocorogni sem akar. Egész teste gyakorlatilag megfeszül, minden porcikája távolodna ettől a dögtől, de gátolva van. Kénytelen magatehetetlenül és kiszolgáltatottan feküdni, és egyszerűen gyűlöli ezt az érzést.
- Látod, pitypangevő, a társad nő, és megvan az esze – távozik motyogva, mire a holdcsókolt megkönnyebbülten mély levegőt vesz. Ezek szerint megadja nekik a kellő felkészülési időt, viszont ezt a mondatot mégis minek vegye? Hogy a nők féleszűek? Néha sokkal jobban teljesítenek, mint a férfiak, sokkal logikusabban gondolkodnak, ráadásul kevesebbet nyűgösködnek. Áh, mindegy. Csak előítéletek és negatív tapasztalatok, jobb, ha nem most kezd el fortyogni miatta.
- És van valami értelmes ötleted? – kérdez rá érdeklődőn, de a nő számára inkább hangzik kétkedőnek és enyhén sértettnek.
- Igazat megvallva még nincs. Fel tudom ajánlani a megidézhető holtakat valamilyen előadásra, de többel sajnos nem nagyon szolgálhatok, és mint korábban tapasztalhattad... Nem a vicceim miatt vagyok híres.
Igyekszik a lehető legegyenesebben válaszolni, és ezzel bizonyára fény is derült arra, hogy nincs kifejezetten érzéke a színészkedéshez. Valamit csak-csak kitalál, de teljes mértékben nem tudja átérezni a játszott szerepet – néha botrányos. Mindössze a hideg, távolságtartó személyiség alakítása megy neki – mint amilyen ő maga is.
- Kizárt, hogy holtakat mozgass. Még a végén támadásnak fogná fel. Csak ketten adunk elő, valamit, amivel elnyerhetjük a szabadságot.
Most komolyan parancsolgat? De ha így áll hozzá, akkor mégis minek kérdezte?
Megállja, hogy megránduljon egy ideg az arcán, de nem sok választja el attól, hogy a grimaszokat kimutassa.
- Mi lenne ha szerelmes történetet szavalnánk el? Számomra műveltnek tűnik – javasolja, és a műveltséggel még egyet is ért, de a másik része az ajánlatnak… Nem túl csábító, így egy rövid időre el is némul.
- Hogy... szerelmeset? - hangja kissé remeg. - Nem vagyok túl jártas az ilyesmiben... Évek óta nem olvastam normális alkotást, de... - beletörődő sóhajtás. - ... ha más valószínűleg nem szórakoztatja...
Érezhetően nem fűlik a foga egy ilyen történethez. Eleve nem egy romantikus lélek – ő nem tud szenvedélyeket kimutatni. Nincsen szenvedélye, csupán egy: a kard megkeresése, és ennyi. Csupán a nővérét akarja, minek kell ilyen idiótaságokkal foglalkoznia?
Nem, egyszerűen csak nem akarja.
- - Ne mondd, hogy nem olvastál egy ismertebb művet?
Nem mondja, hogy nem, még mielőtt azon kezdene el tűnődni, merre is találja meg a kardját. Hát már hogy olvasott volna? Még csak egy kölyök volt, mikor a nekromanta szárnyai alá vette – jó, már fiatal felnőttnek számított, de nem mutatott akkor sem túl nagy érdeklődést a szerelmes történetek iránt. Sokkal jobban vonzották már akkor is a fantasztikus, utazásokkal és mágiával teli kötetek. Nem volt szüksége a szerelemre, annak olvasására. Ez ilyen alapvető lenne mindenki életében?
- Csak akkor fog elengedni minket, ha hitelesnek találja az előadást. A csóknak is...legalábbis én így gondolom – fejti ki véleményét. Hah! Majd biztos megcsókolja! Élete első csókját egy ilyen kényszerhelyzetre hagyja, majd biztos! Még mit nem!
- Mióta vándorlok, azóta nem került hozzám ilyesmi, és ennek már van nagyjából tíz éve – tisztázza végül, hogy Tyrwel is nagyjából meg tudja mondani, milyen műveltségi szinten van. - És szeretkezzünk is a pók előtt, mi? - érdeklődik csípősen, enyhe elégedetlenséggel, mire a másik csak felsóhajt. Meglepő könnyelműséggel veszi tudomásul, hogy ilyet kéne csinálnia, sőt, mintha még ő lenne elégedetlen azzal, hogy Alicia nem hajlandó belemenni ebbe a játszmába. Márpedig ebből nem kap, az biztos.
- Szerelmes történetekben olyan nincs. Ha ennyire nem tetszik a helyzet, akkor rád bízom az előadást. Én most akkor alszom egy jót – hunyja le a szemét. Komolyan, mint egy ötéves kisgyerek, úgy viselkedik. Ahelyett, hogy kompromisszumot kötne, inkább hisztizik egyet, ezzel próbálva lelkileg hatni rá. Legalábbis… Nagyon úgy tűnik, hogy ezt akarja elérni.
- Szólj ha kitaláltál valami érdemlegeset, hmm nők.. – méltatlankodik, mire legszívesebben megforgatna egy tőrt a gyomrában. Mondta már neki, hogy gyűlöli? Mert ezzel most rendesen kivívta az ellenszenvét. Micsoda ficsúr… Az ilyeneket veti meg a leginkább, legyen akármekkora ereje.
- Szerintem csóknak sem feltétlen kéne szerepelnie, elég, ha folyik és csöpög az egész az idióta kifejezésektől - mormogja elégedetlenül, nem törődve azzal, hogy a pók elindult feléjük. Érzi a háló remegéséből, hogy a nagytestű lény mozgásba lendült – bizonyára izgatottan várja az előadást.
- Egy csók, még nem a világ vége. – Neki talán nem, Aliciának igen. - Ha túl sok benne az a kifejezés, attól válna értelmetlenné az egész. Kiszúrná, és nekünk végünk lenne. – morog vissza. Kiszúrná? Pont egy pók, aki bizonyára nem forgatott egyetlen könyvet sem? Mert az egy dolog, hogy képes a beszédre, olvasni nem feltétlen tud. Meg különben is… Ki az az elmebuggyant, aki felolvasóesteket tartana egy póknak? Ha már itt tartanak.
- Noh készen álltok? Hallottam ám mindent, olyan hangosak voltatok – jön a kérdés a nyolclábútól, Tyrwel viszont nem hajlandó erre szólni. A nő is elfojt pár érthetetlen szitkot és megjegyzést, teljesen fennakadva a férfi csökönyösségén és gyökeresen más nézetein, végül dacosan válaszol a póknak:
- Igen, készek vagyunk.
Nem, közel sincsen készen, de kénytelenek kezdeni.
- Pompás, pompás! Halljam! – ugrik meg a lelkesedése a hálószövőnek, a tünde pedig már bele is kezd a műsorba.
- Oly makacs vagy, mint egy öreg öszvér. Ha tudtam volna, akkor régen elhagytalak volna! – mondja fennhangon. És… Erre mit reagáljon? De nem késlekedhet tovább, elején időhúzó szöveggel nyújt, míg eszébe nem jut valami értelmes, és úgy folytatja:
- Te beszélsz, teee, te semmirekellő! Arról én mit tehetek, ha az ízlésed nem olyan kifinomult, mint nekem? Márpedig amit megmondtam, megmondtam: ezt fogod felvenni! – hárpiáskodik. Hát... A rögtönzés és ő, ugye. Meglehetősen rossz párosítás - ennél sablonosabbat és idétlenebbet ki se találhatott volna.
- Ezt meg sem hallottam, te nők szégyene. Most itt jössz nekem ezzel az öltözettel? Mit vétettem én neked? Ha tudnád, hogy mi az én ízlésem, akkor nem vetemednél minderre... Most nézd meg, hogy milyen viccesen festek. – lemondóan sóhajt, a pók közben lélegzetvisszafojtva hallgat. Ez eddig jó, sikerült felkelteni az érdeklődését, lekötni a figyelmét. Csak így tovább, minden rendben lesz…
- Nők szégyene?! - háborodik fel. - Tudod te egyáltalán, hogyan kell normálisan öltözködni? Néztél már valaha a szekrényedbe? Csupa ocsmány gönc! Ez kifejezetten jól áll rajtad, és ha meglátják, biztosan csak dicsérni fognak. Nem úgy, mint korábban... - forgatja a szemét elégedetlenül.
- Nekem nincs szekrényem, s férfi vagyok, a te urad! Hogy mersz így beszélni férjeddel? Eddig tűrtem szavaid keserű feleségem, de ezután nincs bocsánat. Légy csendben és bízd rám magadat. Ráadásul te kérted mindig is azokat a göncöket. Közszemlére tetted néhány testrészed, s irigység fogott el, mikor mások éhesen rád néztek. Tudod miféle kínt okoztál? – vonja felelősségre Aliciát. Érezhetően egyre jobban belejön a szerepébe, ami örvendetes, csupán a nekromanta képtelen ugyanerre. Hirtelen nem képes reagálni, de ezt is, amennyire csak tudja, előnyére fordítja: hitetlenekdve, eltátott szájjal hallgat, de hamar visszatér egy igazi úrhölgy gőge.
- Inkább örülnél és dicsekednél vele, hogy ilyen gyönyörű és kellendő feleséged van - húzza fel az orrát. - Nem csaltalak meg egyszer sem, szóval egy szabad se lehet!
- Dicsekedni? Botor férfi az, ki feleségét magasztalja. Nem akarom mások figyelmét felhívni. – hangzik a válasz, aztán egy pillanatra elhallgat. - Mivel tudnád bizonyítani hozzám való hűséged? Csókkal? Mézes-mázos szavakkal? Esetleg andalognál velem a díszes utcákon, mint találkozásunk kezdetén? Hadd halljam! – érezhetően kikelt magából, a holdcsókolt viszont kis híján újabb sokkot kap ettől.
- Hmh! Én viszont vágyom a figyelemre - jelenti ki ekkor még dölyfösen, de aztán valamelyest ellágyulnak vonásai. - Hozzád való hűségemet nem bizonyíthatja sem forró csók, sem édes szavak, és még az a kellemes séta sem abból a régmúlt időből, hiszen mindezt bárkivel megtehetném. Csupán ez a rubint gyűrű bizonyíthatja, ha már Isten nem szólhat, és talán már nem is emlékszel rá, mikor adtad, annyira rég volt... - elhalkul, hangja keserűvé válik. Csak megy ez neki valahogy, a keserűség meg főleg – keserű léleknek könnyű ezt eljátszania.
- Ennyi? Csupán ez vagyok számodra? Egy tárgy melyet eldobhatsz? A fenébe veled asszony! Égj el máglyán szavaid miatt! – közben úgy tesz, mintha levenné a saját gyűrűjét, és a földhöz dobná, természetesen semmi ilyen nem történik. A sötételf próbálja a lehető legjobban kimutatni megrökönyödését, eltátott szájjal hallgat, így lehetősége van a tündének folytatni:
- Menj csak más férfi karjaiba, ha ennyire jól esik neked, de aztán ne könyörögj, mikor összever és kihasznál. Családod egészen vagyonos. Ég veled! – feldúltan elvonul, legalábbis ezt próbálja hitelesen előadni, még ha a ragacsos háló miatt nem kifejezetten van erre lehetősége.
- Mert talán a csók és a szavak elmondhatják, mi vagy a számomra? - kérdezi kétségbeesetten, de már nem vár rá választ – nem is kap. - Tudtam... Tudtam, hogy nem emlékszel rá - mondja elfojtva pár másodperccel később, és amennyire tudja, ujjával végigtörli szemeit. Itt a vége? Ugye már vége van?
Mindenesetre Tyrwel nem szólal meg, akkor sem, mikor Alicia befejezte a saját részét. A pók reakciójára várnának? Meglehet, így nagyot nyel, türelmesen marad egészen addig csendben, míg hallgatójuk észhez nem tér.
- Bámulatos, megindító és igaz. Szabadok vagytok – szól hozzájuk, bár a véleménnyel nem kifejezetten ért egyet. Lehet, ő az, aki nem egy művészi lélek, de neki nem jött át, mi a mondanivalója annak, amit eljátszottak… Természetesen megnyugszik, amint elhangzik, hogy szabadok lehetnek ismét, így nincs oka panaszra, kritizálásra meg főleg nem – még a végén úgy dönt a hálószövő, hogy mégis elfogyasztja őket.
- A lovam megkapod ételnek, mivel meghagyod az életünk. Így tisztességes – szólal meg a tünde, a nekromanta pedig megrökönyödve fordul felé, már amennyire tud. Feláldozza a saját lovát? Annak ellenére is, hogy most már mindenféle feladat nélkül szabaddá engedi őket? De nem lenne szüksége a hátasára a továbbiakban?
Nem érti, csupán azt fogja fel, hogy a pók kiemeli őket börtönükből, majd kirakja őket a felszínen. A kardforgató gyors léptekkel indul paripájáért, egészen addig álldogál, még mindig a hallottakon rágódva, az állat feláldozásánál viszont elfordul.
- Nem lett volna jobb, ha az enyémet áldozzuk fel? - érdeklődik, bár az övé bizonyára már rég máshol jár. - Neked biztos nagyobb szükséged... lett volna a lovadra – teszi még hozzá, a másik viszont nem válaszol, mindössze int egyet búcsúzása jeleként. Valóban egy elégedetlen, elkényeztetett kölyök. Némileg puffogva magában, karba tett kezekkel álldogál ott egymagában, figyelve, ahogy a férfi vonásai egyre életlenebbek, egyre összemosottabbak, végül eltűnnek.
Ideje lenne neki is mennie – ló nélkül, mivel azt a dögöt előkeríteni nem fogja, megülni meg még inkább nem.

„A csata kimenetele az első lépés megtételekor eldől!” – Loren Sonne, a „királyság démona”

~ Két lépést balra.
A hang hallatán a fejében Gerard két lépést tett balra.
~ Vigyázz, egy fa van előtted! Egy lépést jobbra.
A fiú ismét követte a fejében hangzó utasítást.
~ Nem kacsázz már ennyire, előtted egy kő, ugorj egyet három lépés múlva!
~ Tudod – felelte, miközben ugrás helyett egyszerűen kikerüli a sziklát. – még mindig nem tudtam megszokni, hogy te vezess engem.
~ Hé, nem én fáradtam ki három órányi elmeszinkron után. Ha tovább bírtad volna, nem kéne mondogatnom. Inkább folytasd a könyvet. Már így is elég időt elvesztegettünk, amikor megálltál az előző faluban, hogy azzal a vén bárddal diskurálj.
~ Aha, mert az más volt, amikor szinkron alatt elkezdtél a nevemben flörtölni a fogadós fiával.
~ Jól van, maradjunk a témánál. Folytasd a könyvet.
~ Persze-persze. Út tiszta?
~ Ennél tisztább már nem is lehetn...
Ekkor Gerard lába alatt hirtelen eltűnt a talaj és zuhanni kezdett. Ezért érdemes nézni, hová is lépünk.
- LIA, én megfojtalak!
Ennyi hallatszott, mielőtt eltűnt volna a verem sötétjében.
Az esést várva, összeszorított fogakkal feküdt. Nem fájt egyetlen tagja sem, nem ütötte meg magát, ami különös ha azt is számításba vesszük, hogy jópár métert zuhant és alattuk hideg és éles köveknek kéne lennie.
~ Lia, hallasz?
~ Hallak, „Kétballáb”.
~ Mi...min értünk földet?
~ Ne kérdezd nem látok semmit?
~ Mi?! Miért?
~ Mert rajtam fekszel!
A zuhanás alatt az amulett leesett a tudásdémon nyakából, ő pedig egyenest rajta landolt így mivel a háta teljesen eltakarta a közepén lévő kristályt, Lia csak üres sötétséget látott maga körül.
~ Bocsi, azonnal feltápászkodok.
Azaz tápászkodott volna, de ekkor tudatosult benne, hogy módszeresen odaragadt a földhöz. Illetve nem is a földhöz, hanem valami ragacsos masszához, ami földet borította. Illetve nem is, ugyanis egyáltalán nem érzett szilárd talajt maga alatt. Ez a ragacsos anyag konkrétan a levegőben lógott.
~ Mi lehet ez...
~ Hol! Mit találtál?
~ Inkább nézd meg te magad.
~ Szinkron!
~ Szinkron!
Gerard gyorsan körbeforgatta a fejét és ekkor döbbent rá, hogy a ragacsos valami tulajdonképpen egy háló, ami a gödör fölé lett kifeszítve. Az alakja egészen szabályos volt, pont olyan mint egy...
~ Pókháló?
~ Remélem nincs igazad. Képzelheted, mekkora pók...szőhette...ezt...
A fiú gondolatai is elakadtak, amikor meglátta a gondolatban is éppen csak megemlített teremtményt, ahogy fenyegetően közelét újdonsült zsákmánya felé. Gerard nyelt egy nagyot. Az lángoló dárdájával talán ki tudná magát szabadítni, de ilyen helyzetben szinte képtelenség, hogy fel tudja venni a harcot egy túlméretezett ízeltlábúval. Az állat lassan odaért elé, majd hosszasan bámulta őt.
~ Te, ez most mit csinál?
~ Talán azon gondolkozik, melyik részedet egye meg elsőnek.
~ Milyen derűlátó vagy...
- Mi a csodát bámulsz? – böki végül ki fél perc várakozás után.
- Én?! Az ég egyadta a világon semmit. – hangzott a PÓKTÓL a még meglepőbb válasz.
Gerard csak nézett tágra nyílt szemekkel. Annyira meghökkent, hogy egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett.
- Te...te tudsz beszélni? – nyögi ki nagynehezen.
- Már hogy ne tudnék. Megjegyzem, ezen nem kéne annyira meglepődnöd, hiszen te magad is tudsz.
- Fogjuk rá, hogy az én fajtámnál ez a jelenség gyakoribb...néha már túlságosan is gyakori, főleg egyeseknél.
- Hé, hallottam ám!
- Nocsak, honnan jött ez a másik hang?
- Hogy ez? Ő csak az útitársam. Kicsit morcos kedvében van, de nem kell félni tőle.
- Haver, gondoskodom róla, hogy ezt egyszer még visszaszívd...
- Nem lényeges. Szóval, akkor te most érted minden szavamat?
- Igen.
- Nagyszerű! Akkor lennél szíves elengedni?
- Nem.
- Tessék?
- Éppen vacsorázni készültem és nem szalasztanám el az alkalmat egy remek lakomára.
- Nah, ezt is megéltük. Téged aztán már sok mindennek neveztek, de kajának még nem.
- Hát ez sajnálatos...
Gerard próbált olyan higgadtnak látszani, amennyire csak lehet. A valóságban azonban vadul dobogott a szíve, szinte alig bírta leplezni, mennyire vadul kapkodja a levegőt. Ennek a hatalmas idegességnek egyetlen oka volt: halvány sejtelme sem volt arról, mit kéne most tennie.
- Bár... – bizonytalanodik el hirtelen a nagyra nőtt rovarevő – tudod, nem tűnsz éppen ostoba teremtménynek. Esetleg ha megpróbálnál elszórakoztatni engem, fontolóra veszem, hogy megkíméljem az életedet.
Gerard egy pillanatig meglepetten nézett előre, majd arcára széles mosoly húzódott. Már tudta, hogyan fog innen kikeveredni.
- Nos, tudnék esetleg ajánlani valamit. Ismered a játékokat?
- Mire célzol ezzel.
- Egyszerű. Két fél versenyzik egymással. Minkét fél feltesz valamit tétnek és előre megbeszélt szabályok alapján összemérik ez erényeiket. A nyertes mindent visz.
- Oh... – gondolkozik el egy pillanatra. Eddig nyilván nem sok áldozata ajánlotta fel neki, hogy a játszópartnere lesz – ez tetszik! És pontosan milyen játékot szántál nekem.
- Hallottál már valaha a rejtvényekről?
- Természetesen.
- Akkor rendkívül egyszerű. Felváltva mondunk egy rejtvényt a másiknak, aki ha kitalálja, a kör továbbhalad. Aki elsőnek véti el a találgatást, veszít.
- Ez egy kicsit túl egyszerűen hangzik.
- Nem kell félni, nem csak ennyiből áll az egész. Miután az ellenfeled kitalálta a rejtvényt, mondania kell egy élőlényt vagy élettelen dolgot, ami példája a rejtvény megfejtésének és egy olyan élőlényt, vagy élettelen dolgot, ami majdnem példája a megfejtésnek. Ha például a te rejtvényed megfejtése a hal, a válaszom csak úgy elfogadható, ha hozzáteszem azt is mondjuk, hogy tőkehal és azt, hogy béka, hiszen a béke rendszerint fél életét halként éli le.
- Nem értem, mit találsz te ebben olyan nehéznek. De legyen, ha bele megyek a kis játékodba.
- Helyes. Ha nyerek, természetesen szabadon engedsz, ha viszont vesztek, felfalhatsz.
- Úgy legyen. Akkor ha gondolod, kezd el.
Gerard arcán ördögi mosollyal belekezdett a verselésbe.
- Mi az, mely elsőnek négy, aztán kettő, majd végül három lábon jár?
A pók elgondolkozott egy kicsit, majd azt felelte.
- Természetesen az ember. És majdnem igaz ez a démonokra.
- Nocsak, ezt most nem teljesem értem.
~ Gerard, te hazug disznó!
- A démonok nem öregednek meg. Nincs szükségük időskori támaszra.
- Oh...nos, ezt nem tudtam, szép volt.
- Akkor most én jövök. Remény szikra sem gyúlik fel benne, árnyékod nem leled itt sohase. Mégis van, ki otthonnak nevezi, mert más szerzet lábát ide nem teszi.
A kérdés igencsak megizzasztotta Gerardot, ugyanis még soha életében nem hallott hasonló talányról. Végül aztán a környezete adta meg neki a választ.
- A sötétség, ahol te is élsz. És majdnem igaz ez a mocsárvidéki ködre, ahol a varangyok lelnek menedéket.
- Jól gondoltad.
Több környi találgatás után már mindkét fél kezdett kifogyni az ötletekből. Gerard úgy döntött, ideje befejezni a játszadozást.
- Azt mondom, legyen egy kicsit még érdekesebb a játék. Legyen így: ha a következő kérdésemre jól válaszolsz, te nyerted a játszmát, ha viszont nem, akkor én.
- Ez csak nekem előnyös. Miért járnál te jól ezzel.
- Mert ha én nyerek, még azt is el kell mesélned, hogyan tudsz te beszélni! – tette fel az i-re a pontot magabiztosan mosolyogva.
- Ám legyen. De figyelmeztetlek: ha kitalálom a feladványodat, nem leszek rest megölni.
A fiú szemében egy csepp félelem sem látszott. Már a játék elejétől fogva tudta, hogy csakis ő kerülhet ki győztesen.
- Ó, afelől kétség sem fér. Így hangzik: Nem látni, hallani, de mégis érezni; Káprázik tőle az este; Ha nincs, úgy vérzik a szív; Ha van szárnyalsz, mint a fecske!
A pók ekkor nagyot nevetett, mert ennél egyszerűbb rejtvényt még ő se tudott volna kitalálni. Vészjóslóan megnyalta a szája szélét, majd így felelt.
- A szerelem, mi más. Pont, mint két ember románca. És ez részben iga...
Abbahagyta a mondandóját. Szóhoz sem tudott jutni.
- Hallgatlak. – böki oda neki Gerard.
- Ez részben igaz a...szóval a... – akárhogy is erőlködött, szegény pára nem tudott arra példát mondani, milyen az, amikor valami „éppen hogy nem” szerelmes valakibe. Olyan ugyanis nem létezik, hogy valaki majdnem szerelmes valakibe. Az vagy van, vagy nincs.
- Nocsak, elakadt a mondandód?
A pók nyelt egy nagyot.
- Ravasz húzás volt, ember. Ám legyen, elismerem: te győztél. Szabadon távozhatsz.
Ezzel párhuzamosan odalépett Gerardhoz és lerágta a végtagjaiba gabalyodott hálódarabokat.
- Ne felejtsd az ígéreted másik felét. Hallani akarom, mitől tudsz beszélni!
- Arról sajnos fogalmam sincs. Nem emlékszem arra se, mikor kaptam meg ezt a képességet.
- Kár. Hát akkor én megyek is, kedves...
- Brenchwood. Ezt a nevet adtam magamnak.
- Örvendek. Az én nevem Gerard D. Lawrenz.
- Részemről a megtiszteltetés. Remélem, még látjuk egymást.
- Én szintúgy.
Azzal fogta magát és elkezdett a sziklafalon felfelé mászni. Ekkor azonban a pók odaszólt neki.
- Állj meg egy kicsit, Lawrenz!
- Mond, mi a baj?
- A rejtvényed! Van neki megoldása? - kérdezi mohón és telhetetlenül.
- A megoldás: a pók. – feleli barátságos mosollyal – ugyanis a nőstény jópár fajtánál a párzás után megeszi a hímet.
Brenchwood nem szólt semmit, csak döbbent tekintettel nézte, ahogy a fiatal tudásdémon kimászik a gödörből és elindul folytatni hosszú útját. Mikor felért, újra kinyitotta a kezében lévő könyvet. A kötet borítóján az alábbi felirat állt: "Ezer rejtvény és találka"

Nem olyan meglepő módón mindannyian jó megoldással álltatok elő, tetszett nagyon! Természetesen írjátok csak jóvá az 1500 váltót, megérdemlitek!