Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

Magánjáték: Hívatlan vendég

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Magánjáték: Hívatlan vendég on Vas. Ápr. 24, 2016 9:10 pm

Alexander Schwarz

avatar
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota
Hivatlan vendég

A fővárostól nem messze járt, amikor meg kellett állni pihenőre neki: lovának a patájáról lerepült a patkóm így fel kellett keresnie egy kovácsot aki felpatkolná az állatot. Ismerte a közeli kisvárosnak a kovácsát, aki megbízható volt és jól is dolgozott. Gerald-nak hívták és már jócskán benne járt a korban, de ettől függetlenül értett még a szakmájához.
- Mi járatban errefelé Alexander?- kérdezte az ifjú lovagtól.
- Töri a nyavalyás út a lovamnak a patáját, gondoltam betérek hát hozzád és szerzek néhány patkót tőled, Gerald.-válaszolta, majd odavezette a lovat az öreghez.
- Micsoda kontár munka! Hol készítették ezt a patkót? Csoda, hogy nem tört ki a lovad lába...-méltatlankodott a patkók és a ló állapotán Geralt, és lassan hozzá is fogott újrapatkolni a lovat.
- Nem tudom, Johann-é volt ez a ló, az enyémet meg elvitte valami betegség. Bevallom, nem sokat tudtam foglalkozni azzal, hogy a patáit nézzem. Na mindegy... Mi hír járja errefelé Geralt? Van valami szokatlan, esetleg pletyka?
- Lehet nem kellene beszélnem róla, tudod megüthetem a bokám vele...- felelt a kovács, majd látva Alexander kérdő arckifejezését folytatta egy sóhaj mellett- Jól van... Járt itt egy idegen alak. Tisztára sötétbe öltözve csuklyában. Kérdezősködött a helyiekről és egy nőről. Nem is tudtam miért kereste, na de mindegy. Megéleztette a tőrjeit aztán tovább is állt. Fura szerzet volt az biztos.
- Remélem, csak viccből mondtad, hogy nem tudod miért keresi a nőt..Egyértelmű, hogy bérgyilkos, vagy fejvadász volt. Geralt, minden tiszteletem a tiéd, de azért ez neked is leeshetett volna. Mindegy.. Mondj el mindent az alakról, kíváncsi vagyok kit kereshet itt.
Geralt emlékezetből próbálta leírni a lehetséges támadót, ezután Alexander el is indult utánajárni a dolgoknak. A kovácsmesternél hagyta lovát és egy jó nagy sétára készült. Az utcákon járva sok emberrel találkozott: koldusokkal, árusokkal, nemesekkel. Egyik sem felelt meg a kovács által leírtaknak. Reméli minél hamarabb megtalálja, hiszen érdekelte, ki lehet a célpont, és az is, hogy miért is lett célpont.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Magánjáték: Hívatlan vendég on Szer. Május 04, 2016 1:48 am

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
A ló prüszköl alatta, patái hangosan dobolnak a földúton, ahogy kaparja azt minden lépésével. Az állat zihál - egyértelmű, hogy túlhajszolták, és ha jelenlegi gazdája folytatja ezen gyors tempó diktálását, még bele is halhat szerencsétlen, viszont ez a nőt mit sem érdekli... Csak az foglalkoztatja, hogy minél messzebb juthasson, minél távolabb, minél rejtettebb vidékekre, olyan helyre, ahol nem akadhatnak rá, mivel tudja: követik. Célba vették, azonban egyedül nincs esélye, hiába van már sokkalta több ereje, mint korábban. Nem, egyedül ennyivel akkor sem tud elbánni, akármilyen agyafúrtan is próbálkozzon, és főleg azért nem, mert levadászói számítanak minden mozzanatára. Minden lehetőséget számba vesznek, ezt megtapasztalta. Alig tudott korábban is elmenekülni...
Kutyaszorítóba került, amiből a menekülés inkább tűnik időhúzásnak, mint végső megoldásnak - és ez nagyon rossz hír. Nem került még ekkora veszélybe, talán eddig sohasem, és bár volt már olyan helyzetekben, amikor közel állt ahhoz, hogy elveszítse az életét, de hogy ekkora félelmet érzett volna bármikor... Ilyen nem volt, ebben biztos. Most történik meg vele először, hogy ilyen szinten féljen, hogy így rettegjen, és mindezt mi váltja ki? A céltudatos üldözés. Hogy tisztán látják a vadászok, mire kell lőniük, mit kell elkapniuk. Ettől rémül meg annyira, valamint attól, hogy nem tud ellene tenni semmit... Még csak segítséget sem kérhet, hiszen kitől? Ki segít egy nyomorult nekromantán, akit gyakorlatilag mindenki elutasít? Akik meg nyújtanának neki megmentő kezet...?
Túl messze vannak, nem gondolhat rájuk. Nem adhat a vállukra olyan terhet, amivel talán még ők sem bírnának el, és mi több, elérhetetlen távolságban vannak. Büszkesége is most bizonyára engedne, de hogy pont ilyenkor nincs arra lehetőség, hogy visszavegyen gőgjéből...
Elég volt, nem követheti tovább az utat, különben beérik őt, egyértelművé válik, merre haladt. Vállalnia kell a durva, meredek, csupasz földet, még ha hátasállata nehezen is bírja már. Muszáj, muszáj megmentenie saját életét, és nem lassíthat... Szinte már paranoiás mindettől a lelki és fizikai megterheléstől, nem mer hátranézni, nem mer aludni sem, mert érzi: közel van a végső perc, amikor elvágják a torkát, hogy aztán halk bugyogással pusztuljon el.
Még jobban belé markol a félelem, ahogy elképzeli a jelenetet, minden porcikája tiltakozik az egyre közeledő Kaszás ellen. Hirtelen rántja meg a szárat ijedtében remegő kezeivel, mire a paripa hangosan felnyerít, váratlanul vált irány - egyenesen a fák sűrűjébe. Kerülgetve a vastag törzseket, őrült tempót diktálva rohan, vágtázik, a földben nyomokat hagyva maga után, annyira keményen lép. Hallja, ahogy ágak törnek, reccsennek, de hogy a láb alatt, vagy pedig bokrokat szaggatott meg szerencsétlen állat... Nem tudná eldönteni. Csupán egyetlen szó jár a fejében: siessen. Többre nem képes gondolni, mindössze erre, a menekülésre, még ha eredménytelen is lesz a végét nézve.
Csak... adná fel. Csak képes lenne feladni! Akkor nem lenne ennyire rossz, ennyire szorongató, ennyire fájdalmas. De nem tudja elfogadni, hogy így legyen vége, hiszen neki még dolga van, még meg kell mentenie a nővérét. Azonban... Ha saját magát se tudja megmenteni...?
Halk sikoltással bukik le, ráhajolva lovára, hogy egy ágat elkerüljön, nehogy mellkasának csapódva lelökje őt a nyeregből, rosszabb esetben torkát érve vagy lassú, vagy azonnali halállal járó sérülést kapjon. Annak sincs sok híja, hogy nekicsapódjon egy fának, úgy megkergült szerencsétlen táltos.
Egyáltalán nem nyugodt. Zaklatott, ahogyan csak képes rá, sarkával belerúgva ösztönzi a hátast, hogy még gyorsabban vágtasson, és ez sikerül is: a piszkosszürke mén nekilendül, ám egy végzetes lépés következtében kibicsaklik alóla lába, ráesik, hangos roppanással el is törik, Alicia pedig előrebukva pár méterrel odébb zuhan a földre, magatehetetlenül gurulva még a talajon egy darabig, majd szédülten könyököl fel. A világ sokszorosan jelenik meg előtte, hullámzó vonalakat lát mindenütt, és csak éppen ki tudja venni korábbi paripája vonásait: az állat ott fekszik nem messze tőle, de nem tudná megmondani, hogy meghalt-e vagy sem. Talán kimúlt szegény...
Olyan szánalmas, hogy így menekül... Annyira siralmas így látni magát - hát hova jutott? És bizonyára így megtalálják, mert hogy innen nem fog tovább jutni, az egyértelmű. Képtelen a mozgásra, teste nehéz, az ébrenlétet már nem bírja tartani. El fog veszni. Meg fog halni. Itt a vége. A következő, ami látókörébe kerül, és elsőként veszi észre, az egy gonoszul, mégis elégedetten vigyorgó alak lesz, aki egy pengét mutogat, majd a nyakára teszi, és egy könnyed mozdulattal húzza végig azon a fémet. Szinte tisztán látja maga előtt.
Szánalmas. Ezzel a gondolattal csukódnak le szemhéjai, majd ejti le fejét az ájulás határán, mígnem kényszerrel elragadja őt a sötétség.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

3 Re: Magánjáték: Hívatlan vendég on Szer. Május 04, 2016 2:03 pm

Alexander Schwarz

avatar
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota
Alexander kutatása, nyomozása sajnos nem járt sok sikerrel: mintha a kis község lakói se szeretnék, hogy ő ebbe belefolyjon. Sokan csak továbbmentek sietősen, mint akik lidércet láttak, nem foglalkozva a lovag kérdéseivel. A legtöbb információ, amit kapott, hogy hol szállt, vagy szálltak meg a merénylők, de a fogadós megígértette vele, hogy nem szól egy szót sem erről az információról senkinek. Ettől függetlenül megvizsgálta a szobájukat: szerencséjére, vagy balszerencséjére nem voltak ott. Mint kiderült, nem egyedül dolgozik, legalább hárman vannak a célpontjuk után. Ahogy körülnézett a szobában, egy kis tekercset talált:

,, A célpont egy nekromanta lesz, vigyázzatok vele, mert elég erős. Többen menjetek utána, úgy talán több esélyetek lesz elkapni. Ha sikerült, egyikőtök hozza el a fejét nekem, bizonyítékként, a többi részét égessétek el! A neve: Alicia Zharis.

A Tőr”

Olvasta végig az instrukciókat és nagyon meglepődött az olvasottakon, hiszen errefelé nem találkozott még nekromantákkal, és a levél alapján valószínűleg, nem is egy egyszerű esetről van szó. Többet sajnos nem sikerült kiderítenie a célponton, és az esetleges megbízón kívül. Sohasem hallotta egyik nevet sem, de a tudottak alapján kíváncsi lett.
Visszasietett hát Geralt-hoz, aki már közben végzett a lovának patkolásával. Bár sokan jártak hozzá, nem valószínű, hogy ismerte a nekromantát, így hát nem is kérdezett rá. Bízott benne, de nem szerette volna bajba keverni az öreget ilyen helyzettel. Miközben beszélgettek a távolban hatalmas robajjal száguldó lovakat vett észre: egy elől és kettő vagy három mögötte szorosan. Biztos volt benne, hogy ő lesz az, akit keres. Gyorsan felszerszámozta a lovát és vágtázott is utánuk. Ahogy a nyomukba eredt, egyszer csak eltűntek, biztosan letértek az útról. Az ottani talajviszonyok miatt eléggé balesetveszélyes volt ott vágtázni, de aki az életéért küzd, az nem mérlegel, minden lehetőséget megragad. Mire közelebb ért, már csak két lovast látott, az üldözöttet és üldözőjét. A másik kettő vagy rossz utat választott, vagy talán a lovuk nem bírta. Biztonságos távolságból követte az eseményeket, de nem maradt le teljesen róluk. A hatalmas koncentráció, amit ez az üldözés igényelt valószínűleg elvonta mindkettejük figyelmét Alex-ról, így szépen somfordálhatott utánuk. Aztán hirtelen jött minden balszerencsés esemény: a lány a lovával hatalmasat bukott, a ló a túlhajszoltságtól valószínűleg el is pusztult, és lehetséges, hogy a lány is vele halt. Kikötötte nem messze az eseményektől a hátasát, és a bokrok között, gyalog folytatta útját. Próbált minél közelebb lenni, de nem szabadott túlzásba esnie. Annyit látott, hogy a lány még életben van, de elájult, merénylője, mint valami sebzett vadat a vadász, úgy várja, hogy végezzen azzal. Nem volt idő gondolkodni, cselekedni kellett, ha meg akarta menteni a lányt. Kiszaladt hát a bokorból és próbált a pörölyével egy nagyobb csapást mérni támadójára. Mellkason találta, amitől hátraesett és nem mozgott. Nem halt meg, de a fájdalomtól járni sem tudott.
- Maradj a földön, különben végzek veled, te senkiházi. – majd a lányhoz sietett, de közben eszébe jutott, hogy elfelejtette elvenni ellenfelének fegyverét.
Mikor hátrafordult, csak a reflexe mentette meg: a pajzsát maga elé rántva, takarta el testét a dobótőrtől, ami bele is állt abba. Az alak csak nevetett, de nem sokáig: Alex egy határozott mozdulattal fejbe rúgta, és pár foggal kevesebbel el is ájult a támadó. Gyorsan eldobálta a fegyvereit, és átkutatta esetleges tárgyakért, de csak a fegyverei voltak nála. Aztán végre sikerült elérnie a lányhoz is, aki eszméletlen állapotban hevert a földön. Ahogy besötétedett, úgy világosodott ki bőre a lánynak, a teljesen sötétségbe burkolódó stílusáról pedig tudta, hogy ő az, akit keres. Felemelte, és a közeli forráshoz vitte, ahol próbálta sebeit kitisztítani, majd felébreszteni a lányt. Megmosta az arcát, és többször vízzel locsolta azt, remélve, hogy kinyitja a szemét és életben marad. Bár nem volt egy gyógyító, Alexander mindent megtett, hogy segítsen rajta, ha az a minden, nem is volt sok dolog. Telt múlt az idő, és a lovag kezdett kicsit aggódni, hogy nem éli túl a lány. Mindenesetre mellette marad, amíg csak lehet. Ahogy ezen elmélkedett, és a támadók kilétét boncolgatta, egyszer csak kinyílt lassan a lány szeme. Sikerült. Gondolta Alex majd próbálta megnyugtatni a lányt, mert valószínűleg még mindig ijedt és esetlegesen támadásra hajlamos volt.
- Nyugalom, biztonságban vagy, támadóid úgy tűnik elszeleltek. Én Alexander Schwarz vagyok, és nem szeretnélek bántani. – mondta majd a pörölyét a nem messze heverő pajzsához dobta – Sok vért vesztettél, enned és innod kell. Sebeidet nagyjából elláttam, de bevallom őszintén nem valami profi munka. – fejezte be mondandóját, fejét vakarva.
Adott neki a kulacsából vizet, és volt nála némi gyümölcs, ami egyelőre megteszi hatását, és lehetőleg nem ájul el még egyszer a lány. Legalább a kisvárosig bírja ki. Remélve, hogy elfogadja, és nem támadja meg a lovagot, átadta neki azt a kis levelet, amit még a gyilkosok szobájában talált mielőtt követte volna őket.
- Tudsz erről a Tőrről valamit? Ki ez? Vagy mi ez? Talán fontosabb, hogy miért akarnak téged holtan látni?

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Magánjáték: Hívatlan vendég on Pént. Május 06, 2016 1:12 pm

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Teljes sötétség öleli körül, a külvilág történései nem jutnak el hozzá. Mintha csak egy burokba került volna, amelyen túlra nem kerülhet semmi: sem hang, sem kép, sem semmi, amely visszaránthatná őt ebből a keserű, tudattalan semmittevésből. Akármilyen hangos is legyen most a környezete, egyetlen szó sem ér el most tudatáig, egyetlen érintést sem érez meg, és még a hatalmas veszélyérzet, amely eddig oly' erősen vezette, annak sincs semmi hatása. Csak fekszik ott, tehetetlenül és védtelenül, úgy irányíthatják őt, mint egy bábot, úgy használhatják ki eszméletlen állapotát, ahogy akarják.

Hideg. Ez az első, amit igazán érzékel. Valami hűs, kellemes az arcán, de még nem képes arra, hogy saját testét irányítsa. Még kiszolgáltatott, a parancsok még nem hatnak az izmokra - nem tudja megmozdítani karját, és az ebbe belefektetett erőfeszítéstől csupán ujjai kezdenek finom remegésbe. Szidná a helyzetet, ha ilyen, jelenleg kis apróságnak számító cselekedetek eszébe jutnának. Most viszont semmi sem olyan fontos, minthogy megtudja, mennyire és mire képes, hogy ismét éber legyen, bár a hívogató álom még mindig ugyanolyan csábító, mint előtte. Nem tudja figyelmen kívül hagyni.
El kell telnie pár percnek, míg a tompa fájdalom megjelenik. Feje sajog, szinte szét akar hasadni - bizonyára beverte esés közben -, egyik karja pedig nem szívesen moccanna el helyéről elmozdítását követő kínok nélkül - talán meghúzta -, mindemellett tetőtől talpig mindene fáj, hol élesebben, hol gyengébben, és nem kevés az esélye annak sem, hogy rengeteg apró sérülése van.
Tompa. Lassan reagál, érzi. Szemei is csak akkor nyílnak ki, mikorra már harmadszorra próbálkozik, egészen addig meg se akartak rezdülni - mintha csak nem akarták volna, hogy megpillanthassa a külvilágot. Vagy a halála előtti utolsó pillanatát? Még talán az is lehet. Lehet, tudat alatt meg akarta kímélni saját magát attól, hogy lássa, miként végeznek vele. De honnan is jön ez a gondolata...?
Az azonnal feltűnik neki, hogy beesteledett, de minden más még homályos. Még csak kérdések sem merülnek fel benne hosszú másodpercekig, csupán abban a néma tehetetlenségben van, és nem is akar még ezen változtatni. Annyira kába, hogy nem is tudna, gyakorlatilag tudatában sincs annak, hogy most éppen mit csinál. Mintha csak egy kiüresedett bábu lenne, aki tapasztalja a külső változásokat, de lereagálni azt már nem tudja.
A hangok, halk suttogások csak később érkeznek, visszhangot verve elméjében, és kérdezik Aliciát, mi történt. Tulajdonképpen mi is? Mi is történt az elmúlt időszakban? És ha történt is bármi, az hogyan?
Nem tud koncentrálni. Nem képes a válaszok megadására, nem képes arra, hogy tegyen azért, hogy minden tisztázódva legyen. A forrás kellemes folyására tud figyelni csak, és az a kellemes zubogás megnyugtatja, olyannyira, hogy nem is tűnődik el azon, miféle szörnyűségeken lehet túl. Kesernyésen elmosolyodik a fájdalmaktól, majd behunyja a szemét, de igyekszik magát ébren tartani - nem sok sikerrel. Érezve, hogy a kimerültség elnyomná őt, újabb órákra kiszolgáltatottá téve őt, nagy nehezen aztán ismét kinyitja szempárát. Kicsit talán összeszedettebb most, hiszen annyit már tud, hogy nem szabad elbóbiskolnia.
Mit is kell csinálnia? Miért is van itt? Hogyan került ide? Mi folyik itt? A hangok végre erőteljesebben szólalnak meg, ezzel némileg ébresztgetve őt, a félálom határáról a valóságba rántva, választ viszont nem tud rájuk adni - még.
Nehezen oldalra fordítja a fejét, mire egy ismeretlen alakot pillant meg. Azonnal kiélesednek érzékszervei, elfelejti gyengeségét, azt a különös kábaságot, ami eddig nem hagyta gondolkodni, és rögtön eszébe jut minden: üldözték. Nem képes még arra, hogy logikusan összerakja a darabkákat, a hirtelen belémaró, a rajta végigsöprő félelem és rettegés miatt rögtön felül, ügyetlenül és menekülve hátrébb kúszik, nem érdekelve őt, mennyire fáj minden egyes mozdulat, arcáról és tekintetéről tökéletesen leolvasható a rémület. Elfelejti, hogy minden porcikája sajog, annyira szorongatja őt az a kegyetlen, rémisztő érzés, egész testében remeg, hangosan zihál. Egészen addig hátrál, míg hátának nem ütközik valami; összerándul, ijedten nyög fel, és úgy kapja hátra tekintetét, mintha ott leselkedne rá a legnagyobb veszély. Persze csupán egy fa van mögötte, így erre nem kell figyelnie, csak a másikra, aki időközben elkezdett beszélni. Eltart egy darabig, míg felfogja, mit is mond, valahogy még mindig olyan kellemetlenül lassan tudja csak értelmezni a szavakat - vagy mintha nem is akarná. Hogyan is beszélnek hozzá? Németül? Angolul?
A férfi bemutatkozik. A név hallatán némileg mintha megnyugodna, de nem lazulnak megfeszült izmai tőle, mindössze csekély, akaratlan bizalom alakul ki benne, amibe kapaszkodhat ilyen nehéz időkben. A sebek emlegetésénél magához kap, először is homlokához, fejéhez, és olyan hirtelen is nyúl el onnan felszisszenve: vékony, hosszú ujjaival pont rátapintott a még friss sérülésre. Utána végignéz magán... Több helyen kiszakadt a ruhája, apróbb-nagyobb sérülések, zúzódások, de nem fog belehalni, ha már ébren van. A fájdalom viszont belé hasít, így hirtelen vállára szorítja ujjait, összeszorított szemekkel, némileg összehúzódva üldögél ott, kicsit távolabb a páncélostól.
Ha a nyújtott kulacsban a víz nem lötykölődne, igazából észre sem venné, hogy adnának neki egy kis vizet és egynéhány gyümölcsöt. Gyanakodva, hosszú másodpercekig vizsgálgatja az italt és az élelmet, aztán gyengén, szótlanul, mégis makacsul megrázza a fejét, jelezve segítőjének, hogy nem kéri. Részben az attól tartó félelem, hogy most akarják becserkészni, hogy ilyen ártatlan módon próbálják meg őt eltenni láb alól - na az lenne a legszánalmasabb vég. A másik oldalon pedig ott van, hogy valahogy nem éhes. A gyomrában lévő görcs nem enged, nem lazul, és inkább tűnik úgy most a számára, hogy az evés csak tovább gyengítené, minthogy erősítené. Szinte látja maga előtt, ahogy visszaöklendezi a lenyelt falatokat, és ebbe kissé beleborzong. A papírdarab előhúzásánál is egy darabig vizsgálódik, mintha tartana attól, hogy az elvétele újabb sérüléseket okoz a számára, végül, ugyanúgy gyanakodva bár, de ezt elveszi, elvégre fontos lehet. Ügyetlenkedve, fájdalmas vonásokkal bontja szét, hogy elolvassa a sorokat, mire teljesen megmerevedik. Nagyra nyílt szemekkel figyeli a betűket, a mondatokat, de már nem olvassa át újra meg újra, egyszerűen csak nézi a fecnit, mintha valami szörnyűség lenne rá írva. És... Végső soron így is van.
Ott a neve. Honnan tudhatták meg...?
Megrázza a fejét. Nem ez most a fontos: mennie kell tovább, mielőtt beérik. Vagy már beérték...?
- Hol van a lo...? - kezdené határozottan, azonban eszébe jut az utolsó pár másodperc, mielőtt elveszítette volna eszméletét. A ló meghalt. Bukott egy hatalmasat, és kimúlt. Biztos benne, máskülönben itt lenne valahol a környéken kikötve. Kényelmetlen helyzet, viszont van benne jó is: ebből megállapíthatja, hogy lassan visszatér józan gondolkodásmódja, kezdi összeszedni magát.
- Mennem kell - néz maga elé, inkább magának mondva ezt, mint a másiknak. Nem törődve sebeivel, egyszerűen rááll jobb lábára, halkan sziszegve, majd a balra, viszont ekkor szája elé kap, hogy ne üvöltsön fel, és szánalmasan esik vissza a földre jobb térdére, sértetlen karján támaszkodva. Kificamodott a bokája is?
Már-már könnybe lábadt szemekkel mered a talajra, kezét ökölbe szorítja, és ha tehetné teljes erőből ütne rá. Hogy lesz képes innen elmneni?
- Miért érdekel mindez? Ne ártsd bele magad, te is veszélybe kerülsz - ad aztán választ a korábbi kérdésekre remegő hangon, igyekezve legyűrni a csalódottság és kiszolgáltatottság okozta lelki kínt, az ehhez társuló testi fájdalmakat.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

5 Re: Magánjáték: Hívatlan vendég on Szomb. Május 07, 2016 1:35 am

Alexander Schwarz

avatar
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota
Ropogott a tűz, amikor kezdett éledezni, és lassan végre magához is tért a lány. Még mindig nagyon erőtlen és gyenge volt, ami érthető volt: hatalmas volt a bukás, könnyen nyaka törhetett volna. Alexander próbált minden mozdulatára odafigyelni, őriző szemekkel kísérte rezzenéseit. Pörölyét arrébb dobva ült le közelebb, de nem túl közel, nem akarta, hogy fenyegetésnek érezze közelségét. Jó ideig tartott, amíg végre tudatához jutott, és amikor elérte ezt a szintet egyből beindultak a védekező ösztönök: hátrált, bizalmatlanul vizsgálta a lovagot, és még a felajánlott vizet és ételt is elutasította. Alexander megértette a lányt, de mindenképpen innia kellett a vérveszteség miatt. Így a jó szándék jelét adva, megfogta a kulacsot, belekortyolta abba, és látványosan lenyelte a folyadékot:
- Ha az ételt nem is fogadod el, valamennyi vizet mindenképpen kell innod, leteszem ide, ha meggondolnád magad. - mondta, majd letette elérhető távolságban azt.
Tudta Alex, hogy mit él most át. Az ember sokszor kerülhet ilyen helyzetbe, és nem is kell hadvezérnek, vagy olyan embernek lennie, aki közvetlen harcban edzett. Elég hozzá, hogy ne tetsszen az arca valakinek, vagy legyőz valakit egy fogadásban, elnyeri a pénzét stb. Ilyen világban él a kor embere, ha valakinek az útjában vagy el akarnak tűntetni. Sokszor volt a lovag ilyen pácban, volt már olyan is, hogy teljesen kiszolgáltatottan feküdt lován, és csak annak az eszén múlott, hogy túléli az egész harcot, avagy sem.
Ebben a tudatban, próbálta megnyugtatni és segítségére lenni. Közben a lány próbált elindulni, és egyedül elmenekülni az üldözői elől, de mikor megpróbálta, visszaesett a fa tövébe: Alex próbálta elkapni, de későn reagált, így a lány a fenekére huppant vissza fájdalmak közepette. Látszott rajta, hogy annak a ténye, hogy a lovagon kívül nem tud támaszkodni másra, de főleg önmagára, kiborította. Megérthető bizalmatlanság, de meg kellett értenie, hogy egyedül, idekint a vadonban nem biztos, hogy túlélné. Az ifjú Schwarz nagy dilemmában volt: alig ismerte a lányt, de valahogy meg kellett találnia vele a közös hangot. Gondolt arra, hogy elmondja azt, hogy megölhette volna már több módon is. Ennek persze több hátulütője volt: egy sokkos állapotban lévő ember nem valószínű, hogy ettől hanyatt vágja magát. A másik az, hogy ahány bérgyilkos, annyi rituálé: azt gondolná, hogy valami beteges perverziót talál az áldozat szenvedésében. Nem, ez nem lesz így jó, más utat kell találni, ami nyugtató, de határozott.
- Hallottam, hogy bérgyilkosok vannak a városban, és kíváncsi voltam, hogy kit üldözhetnek... utálom az összeset. A hátad mögé férkőznek, és ha már ott vannak hátba is döfnek. Úgy gondolom, hogy a világon kétféle ember létezik: van, aki kard, és van, aki pajzs. A legtöbb ember, akinek van egy kis veszíteni valója, védelmezi azt. Én már sokat veszítettem életemben, és ezért próbálom védeni, ami még meg van. Az igazságot, ami nem mindig jó, de inkább jobb, mint rosszabb. Gondolom neked is van miért vagy kiért kitartanod? Én csak ebben segítek neked. Engedd, hogy segíthessek. – mosolyodott el a végére, és levette az egyre súlyosabb sisakját, aminek eddig csak a rostélya volt felhajtva.
Remélte, hogy ha nem is hallgat minden szavára, annyira megbízik benne, hogy legalább ezt a minimális segítséget elfogadja. Alex kis monológját végig határozottan, de egy kicsit keserédes szájízzel mondta el, ami a múltban való kicsi elrévedés volt.  A harcokban oly sok bajtárs, vezető, és ártatlan egyaránt halt, hogy arcuk szinte még mindig él a lelkében. A tüzet bámulta és egy ággal néha-néha belekotort abba. A füstben keresett valamiféle motívumot, alakot, amiben belekapaszkodhat. Evett néhány falatot, és ivott a kulacsból, majd szépen lassan elsétált a forrás vizéhez, és belemerítette a kulacsokat, hogy feltöltse azokat. A lány még mindig gyenge volt, bokája kiment, és tele volt sebekkel. Sajnálta nagyon a helyzetét, de megtett mindent, amit tudott, és amit engedett neki. Legutóbb elsétált a lovához, és elhozott egy pokrócot, majd átnyújtotta a lánynak:
- Kezd hűvös lenni, ráadásul pihenned kell. Én őrködöm, még mielőtt kivirrad, visszamegyünk a városba. Jó barátomnál ki tudjuk majd deríteni, ki akar az életedre törni. Van két lovunk, a támadódé bár fáradt, holnapra kiheveri az üldözést. Szeretném, ha tényleg pihennél! – fejezte be mondanivalóját nyomatékosan, de kicsit sem akaratosan.
Ezután a lovakat odakísérte a forráshoz, megitatta őket, és kikötötte éjszakára őket. Mivel frissen akarta tartani magát, így azt gondolta, hogy lemegy a forrás mentén, keresve egy mélyebb részt, ahol megmártózhat. Hűs vize, szinte józanítóan hatott, fáradtságából kimozdította a lovagot. Visszament és nekiállt az őrködésének, remélve, hogy a lány hallgat szavaira.
Bár nem említette a nekromantának, de a támadója, aki majdnem megölte, meghalt. Valószínűleg, már az első pörölycsapástól beszakadhatott a mellkasa, és a tüdejét elegendően károsította. Amíg még csak ájultan feküdt, Alexander a közelben kötözte meg, nehogy meglógjon, de ő már nem ment innen sehova. Jó lett volna, ha kikérdezheti, annak ellenére, hogy valószínűleg csak kínzással lehetett volna megtörni a bérgyilkost. Annyi nyomot talált, ami az alkarján volt: egy tetoválás, ami három tőrt ábrázol, egy koponyát átdöfve. Talán a három tőr lenne a három bérgyilkos? A Tőr pedig a kis gyűjtőnevük… Nem ez hülyeség, hiszen a Tőr bízta meg őket a gyilkossággal. A mai reggel, többet fognak megtudni, ha sikerül legalább az egyik gyilkost megtalálni a három közül. Persze az sem árt, ha élve sikerül ezt megtenniük.
Virradat előtt szépen eloltotta a tüzet, leöntve a forrás vizével. Lassan közelebb ment a lányhoz, nem tudta, hogy ébren van e már. Finom mozdulattal megbökte, bár az inkább volt simogatás, mint böködés.
- Indulnunk kell lassan, ha még a sötétben a várost el akarjuk érni. Lóra hát, segítek. – mondta majd megemelve feltette a hátasra a lányt.
Elindultak hát, Alexander az éjszakázás miatt nem volt valami jó társaság, de igyekezett kideríteni, hogy miért üldözhetik a lányt:
- Miért kereshetnek téged? Főleg ilyen drasztikus módon.- kérdezte, majd a lelkiismerete nem hagyta, hogy elhallgasson egy dolgot. – Van egy dolog, amit nem mondtam el, mert úgy gondoltam, hogy az állapotodban felzaklathat.
Zárta rövidre, majd ahogy haladtak mutatta a fához kikötött halott bérgyilkost.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Magánjáték: Hívatlan vendég on Hétf. Május 09, 2016 12:05 am

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Egy rövid időre eltűnődik azon, hogy a másiknak hányszor kerülhetett hasonló helyzetbe. Vagy tapasztalt, vagy csak egyszerűen egyértelmű, mit is kell ilyenkor csinálni - Aliciának ez most kész rejtély, és nem hogy nem akarja, de még csak nem is tudja ezt kideríteni logikus gondolatmenettel. Részben már ugyan tudatánál van, de a veszélyérzet múltával ismét kábává és tompává válik minden, a felfogás pedig nehézkesebb.
Szemeit látványosan összeszűkíti, hogy figyelmét a kulacsra és társára vezesse - erősen koncentrál, hogy ne lásson kettőt-hármat egy-egy alakból, vagy ne legyen homályos az előtte megjelenő kép. Már-már neki is kedve támad inni ettől a vizsgálódástól, azonban ennek jeleként nem nyel nagyobbat még a nagy kísértés ellenére sem - egyszerűen nincs hozzá ereje. Mintha csak még kívánatosabbá akarná tenni az ajánlatot, a férfi jó nagyot nyel a vízből, majd a kis tárgyat olyan távolságba helyezi, ahonnan a nekromanta könnyedén elérheti. Használható keze egyszer meg is rándul, hogy érte nyúljon, viszont még hezitál pár másodpercet. Valóban jó ötlet lenne elvenni?
Nem, még nem szabad ilyennek engednie. Mennie kell tovább, és majd ha biztonságban lesz, akkor pótolja a hiányosságokat, akkor töltődik fel, most viszont nem ér rá erre, azonban... Nem tud járni sem. Nem tud innen elszakadni, ami jelenleg nem kis hátrányt jelent.
A földre visszaesve gyakorlatilag megtörik lelkileg. Ismét kiszolgáltatott, bár most úgy, hogy tud is róla, ami borzalmasabb. Nem az a kellemes, tudattalan állapotban lévő tehetetlenség uralkodik rajta, a mostani helyzet rosszabb, mert ébren van, mert hiába próbálna bármit is tenni, tudja, mi fog a következő pillanatokban történni. A sötétségben viszont legalább nem lenne mindezzel tisztábab...
Nincs mit tenni. Nem sirathatja szerencsétlen állapotát, valamit tennie kell, és az nem más, mint a másikra való támaszkodás, annak segítségének elfogadása, még ha nem is fűlik hozzá túlzottan a foga. Rá van kényszerítve erre, és ez csak súlyosbítja a szituációt, de ellenkezni nem ellenkezhet.
Míg a páncélba bugyolált alak beszél, addig egy óvatos pillantást vet rá, utána vissza a kulacsra, majd pár másodpercnyi bámulás után félve előrébb hajol. Félúton ismét ránéz a másikra, hogy meggyőződjön arról: szabad. Ha nem ütközik semmiféle ellenállásba - és ugyan miért ütközne, ha maga a férfi ajánlotta mindezt fel? -, akkor ujjai közé veszi a vízzel teli flaskát, bizonytalanul szájához emeli, majd iszik belőle egy keveset. Kis adagokban kortyolgat, és hogy ne tűnjön úgy, hogy figyelmét teljesen leköti a folyadék pótlása, szemeit újra és újra gondozóján függeszti. Különösen jólesik nyelni és nyelni a hűs vizet, olyan, mintha napok óta nem is ivott volna egy cseppet sem, így majdnem kiüríti az edénykét. Pár kortyra elegendőt hagy benne, úgy rakja vissza remegő kézzel a helyére.
- Köszönöm... - mondja halkan, ezt pedig rövid hallgatás követ. Maga elé néz eltűnődve, mérlegelve, mit mondhat el a másiknak és mit nem, hiszen valamivel viszonoznia kell ezt a... szívességet? Ezt a kis mesét? Néhány homályos információt megérdemelne a másik, ha már nem hagyta magára, pedig kétségkívül tud arról, miféle szerzet. Tényleg... Miért védett meg egy nekromantát?
- Nekem... - kezdené, aztán megakad. - Bonyolult a helyzetem - mosolyodik el kesernyésen, és tényleg nehéz lenne eldönteni az ő esetében, hogy ő a kard vagy a pajzs szerepét játssza-e. Védi saját, megmaradt, romokban heverő becsületét, lelkiismeretét és tisztességét - bár ezek már egyre gyengébben vannak jelen -, ugyanakkor kard is, mivel képes lenne százakkal is végezni csak azért, hogy megváltását megtalálja. Mi számít ilyenkor? Ő nem tudja megmondani, és mint ahogy ezt sem, az ismeretlennek sem képes többet mondani erről, hiába erőlködik.
- A segítségedre meg úgyis rá vagyok kényszerülve - sóhajtja lemondóan, kissé gunyorosan, utóbbit lényegesen visszafogva, mivel nincsen abban a helyzetben, hogy felelőtlenül sértegesse a másikat. Most az egyszer kell megfékeznie ezen kellemetlen jellemvonását, csak addig, míg kimászik a pácból, utána újolt erővel kezdhet a gúnyolódásba.
A korábbiakhoz képest egészen nyugodt, hangja mindenképpen, arckifejezése sem mutatja, hogy belül nagyon nyugtalan lenne - szerencsére ez így van. Némileg békésebb, mint előbb volt, bár az étvágya így sem tért vissza.
Némán figyeli a tüzet, összehúzva magán köpenyét. Hallgatja, ahogy a fa ropog az emésztő lángoktól, és csak mereng, hová is keveredett. Nem olyan zaklatott, nem olyan feldúlt, mint mikor kergették őt, elvégre most itt üldögélhet egy forrás mellett egy ideiglenes békében, ami lehetővé teszi az átgondolást, a menekülés megtervezését. Mintha csak egy éjszakai túrát tartana, kissé erre emlékezteti, mintha haladna egy további cél felé véletlen összeakadva egy régi társsal, annyi különbséggel, hogy nagyon csúful járt most el vele a sors. Az egész teste lüktet a fájdalomból, de már sokkal tompábban, mint mikor felébredt. Valahogy kezdi megszokni.
Gondozója felkel. Kissé riadtan vizsgálgatja őt - hirtelen markol belé a félelem, hogy egyedül hagyja, ám csak a kulacsokat tölti meg friss vízzel. Nem engedi meg, hogy hangosan felszakadjon belőle, ugyanakkor halkan és lassan kiengedi tüdejéből a benne ragadt levegőt, majd ismét visszafojtja, mikor elindul valahova máshova. Érdeklődve dől valamivel előrébb, persze szólni nem szólna, hogy maradjon még, hogy védje meg, csak némán ül, reményvesztve, azonban, mint kiderül, csak egy pokrócot hoz neki. Meglepetten nyílnak nagyobbra szemei a kedves, figyelmes gesztusra, és némi hezitálás után fogadja el csak az anyagot. Körültekeri magán, beburkolózik, a másik beszédére aprókat bólint közben, viszont a város hallatán kissé ellenkezőnek tűnik - de csak eleinte. Végül ebbe is beleegyezik - mégiscsak nagyobb biztonságban van ott, mint bárhol máshol a vadonban, bár... Nekromantaként biztos, hogy nyugta lesz a falak között? Csak nehogy arra tévedjen véletlenül egy egyházi, aki könnyedén elkaphatja a gyenge, leharcolt állapotban lévő nőt.
Hátához gyűr valamivel több anyagot, hogy kényelmesen dőlhessen a fának. Egyelőre még nem fűlik a foga ahhoz, hogy teljes mértékben átadja a felügyeletet a férfinak, akinek...
Eltűnődik. Mi is volt a neve? Az előbb mondta, csak annyira sokkos állapotban volt még akkor, hogy nem fogta fel. Míg pihen ebben a félig feszült, félig igencsak kellemes csendességben, igyekszik visszaemlékezni, összeszedni gondolatait és emlékeit, valamint élvezi, ahogy a holdfény besüt az ágak között, ahogy elérik arcát a hideg sugarak, melyek adják neki az energiát a gyógyuláshoz. Az égitest kellemes fényére, a tűz ropogására, a mellettük csörgedező forrás zubogására tereli figyelmét, ennek köszönhetően teljesen megnyugszik, és elfogadja, hogy most másvalaki vállaira kell helyezni a súlyt. Nehezen bár, de úgy tűnik, képes rá.
Mikor újabb mozgolódásra figyel fel, egyik szemét félig kinyitja. Követi Alexander.... Igen, Alexander - jut eszébe hirtelen a név - mozdulatait, aki odavezeti a lovakat a vízhez, majd elindul valamerre - azt már nem követi, csak egy rövid ideig tartó fészkelődéssel nyugtázza távozását. Nem tiltakozik ekkor sem, hogy nem szívesen maradna egymaga, mondjuk idézni még mindig képes, csak túlerő esetén... Nos... Védtelen így is. Szolgái gyengék ahhoz, hogy most megvédjék őt.
Egyedül marad egy időre, egyedül a gondolataival, terjedő kétségbeesésével. Alsó ajkába harapva, feszülten vizsgálódva, forgolódva, minden apró zajra riadtan felkapva fejét várakozik, még egy szárnysuhogásra is. Abba az irányba tekint, ahol a forrását véli, mire megpillantja társát: azt a nyomorult baglyot, amelyről fogalma sincs, mikor került ide. Talán már figyelt egy ideje onnan föntről, csak most adta Alicia tudtára, hogy megjelent.
A holdcsókolt ajkai keserűen görbülnek, ahogy végignéz az állat ködszín, foltos tollain, nagy testén, ahogy nyugodtan üldögél az egyik ágon, gunyortól szikrázó szempára pedig mit sem változott az elmúlt fél nap alatt.
- Pedig sajnálhatnál legalább egy kicsit... - motyogja halkan, erőtlenül. Azt viszont el kell ismernie, hogy amennyit csak tudott, segített neki a tollas, így nem panaszkodhat amiatt, hogy esetleg cserben hagyta. Nem... Most jó társa volt. Kiváló.
Most, hogy állandó partnere is megjelent, kevésbé érzi magát kiszolgáltatottnak. Ugyan a bagoly nem sokat ér erősebb, okosabb ellenfelek ellen, de időhúzásra mindenképp jó, a holtakkal összedolgozva meg egyenesen remek csapatot alkothatnak, mellyel kivédhetik az esetleges támadásokat.
A tervezgetésbe nem tud túlzottan belemerülni, mivel meghallja a páncél már ismerős zörgését, először azonban ezt is félelemmel fogadja: újra fészkelődik, óvatosan csúszik hátrébb, próbálva elbújni, aztán megpillantja a férfit. Magára erőltet egy halvány, köszöntő mosolyt, utána visszafordul a lángok felé, elgondolkodva nézve bele a vöröslő pokolba.
Most már ténylegesen pihenhet.

***

Az éjszaka meglepően csendes és gondtalan volt. Nem kellett váratlanul felébrednie éjjel, nem kellett menekülnie - kipihenhette magát annyira, amennyire nyugtalansága, tudat alatt megjelenő aggodalma engedte. Nehezen ugyan, de elaludt, az éberséget egyre inkább elnyomó fáradtságtól bólogatni kezdett, végül teljesen elnyomta őt, hogy egy álmatlan éjen vezesse túl. Nem akart aludni, nem akarta ennyire leengedi a védelmét, viszont az a sok sérülés, a korábbi, hosszú ideig tartó menekülés és lovaglás rengeteg energiát vett el tőle, és ennek köszönhetpen meglepően mélyen aludt úgy, kényelmetlenül.
Finom érintésre kel a vállán. Lassan nyitja ki szemeit, eleinte homályos a világ, de már nem reagál úgy, mint először: nem húzódik el, nem ijed meg, most csak a tompaság és kábaság van jelen, na meg a nyakába hasító fájdalom, melyet pár körzéssel igyekszik eltűntetni. Pillanatokig nem fogja fel, hogy a másik mit mond, valamint újra el kell gondolkodnia azon is, milyen nyelven is beszélnek hozzá, szerencsére azért utólagosan hamar tisztázódik minden.
- Oh... Rendben van - mondja még félálomban. Elfogadja a segítséget, így támogatással viszonylag könnyedén odasétálhatnak a lovakhoz. Már nem sajog úgy a teste, mint az éjjel - úgy tűnik, a holdfényen való pihenés ismételten megtette a hatását. Halvány mosolyt csal arcára a gondolat, és bár még a ficamokat érzi, a kisebb sebeknek, karcolásoknak már szinte nyomuk sincsen, a komolyabb sérülések is előrehaladott állapotban vannak. Nem kell aggódni - hamarosan fel fog épülni, ami igazán megnyugtató tény.
Nehézkesen, de segítséggel sikeresen felül a lóra, majd megragadja a szárat. Finoman végigsimít új táltosa nyakán, míg társa is felmászik saját hátasára, és átadva neki a vezetés lehetőségét, őt követve megindítja paripáját.
- Igazából csak sejtésem van... - kezdi bizonytalanul. - Talán megöltem a társukat. Rosszkor volt rossz helyen - fordul egy savanyú mosollyal Alexander felé, és az emlékek megrohamozzák: egy személy, akitől érdeklődött volna, aztán néhány bérgyilkos megjelenése, akik azt hitték, el tudnak bánni kettejükkel... Nos, az informátort elintézték, de Aliciával meggyűlt a bajuk olyannyira, hogy életüket vesztették ezzel a húzásukkal.
- És úgy tűnik, kicsikét nagy veszélyt jelentek rájuk nézve. Na meg... Talán azt hiszik, nálam van egy tárgy, ami kellett nekik - emeli állához kezét, végigsimít rajta párszor, majd körbenéz, keresve kedves tollasát, aki fölöttük, valamivel lemaradva repül nyugodtan mögöttük, néha leszállva egy-egy ágra. A tünde, aki a napsugaraktól már tényleg igazi elfnek tűnik, észreveszi a holtat, a látványt pedig Alexander szavai kísérik.
- Hát... Nem néz ki túl jól - jegyzi meg, és arról inkább nem tesz említést, hogy az ő idézett lényeivel sokkal csúnyábban bánt volna el vele. - Amúgy megtudhatom, miért is segítesz egy magamfajtának? Nem riaszt a gondolat, hogy egy hullákkal táncikáló alak vagyok? - érdeklődik, elszakítva tekintetét a bérgyilkos tetemétől.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

7 Re: Magánjáték: Hívatlan vendég on Vas. Május 29, 2016 2:30 am

Alexander Schwarz

avatar
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota
Jó ideje lovagoltak már a semmiben, a város képe már felsejlett a láthatáron. Így is még sok volt hátra számukra, de leginkább a nekromantának volt hosszú így sérülten. Bár az éjszaka nyugodtan telt, a megrázkódtatások miatt az álma nem lehetett kellemes. Sok volt ez azért a számára. A lovaglás csendesen telt, a kérdéseire tömör és célratörő válaszokat kapott a lovag.
- Talán megöltem a társukat. Rosszkor voltam rossz helyen…- savanyú mosolyával mutatta, hogy milyen szerencsétlenül csöppent bele ebbe a szituációba.
Alexander próbálta minden együttérzésével támogatni a lányt, és a peches szituációt valahogyan elviccelni:
- Volt már nekem is ilyen többször is… Nem hiszem el, hogy a mai világban nem ölhet meg az ember úgy valakit, hogy azt valaki meg ne bosszulná!- erőltetett arcára egy művigyort, majd megvakarta a tarkóját. – Komolyra fordítva a szót, megtaláljuk azokat, akik az életedre törtek, nem kellene ilyeneknek a városokban járkálniuk. Attól félek igazából, hogy már nem találjuk őket a városban, de hátha hagytak maguk után nyomokat. – fejezte be mondandóját immáron sokkal komolyabban, magabiztosan a lovag.
Amikor a lány valamiféle tárgyat kezd emlegetni, Alexander felfigyel, és vizsgálva tekintett újdonsült társára. Bár kíváncsi, először nem meri feltenni a kérdést, látszik rajta, hogy szeretne valamit nagyon tudni, és vívódik magában, de aztán végül kiböki:
- Egyébként… mi az a tárgy, amiről beszélsz? Ne vedd tolakodásnak, csak furdalt a kíváncsiság. Ha szeretnéd, elárulod, ha nem, nem. Rám is küldtek már bérgyilkosokat hasonló okokból, szóval, ha nem is járunk hasonló cipőben, akkor legalább is ismerem az érzést.. – mostanában túlságosan beszédesre vette a figurát Alexander, amin meg is lepődött.
A nap melege sütötte arcukat, hajnal volt és ők éppen kelet felé tartottak. Kellemes idő volt, az éjszakai hűvös levegőt a nem túl meleg, kellemesen simogató napsütés váltotta fel. Alexander útközben levette sisakját, és a nyeregre akasztotta és továbbra is figyelte az utat. Persze tudta, hogy nehéz ezek után beszélgetni, egy teljesen idegen emberrel, azért próbált megtudni több információt is a lányról, de a lány megelőzte:
- Amúgy megtudhatom, miért is segítesz egy magamfajtának?
Váratlanul érte a kérdés, de próbált rögtönözni valami értelmes, és értelmes választ:
- Magadfajta? Mikor nappal rádnézek nem látok semmi mást, minthogy egy elf hölgy utazik mellettem. Nem ítélek a faj alapján meg senkit, inkább a szándéka érdekel. Mindenki követ el olyat, ami miatt el lehetne ítélni. Igazából belegondolva az értékrendem alapján hoztam egy döntést, ami bár lehet önkényes, de a saját igazságom.
Ismét egy majdnem véget nem érő monológot fejezett be ezzel, majd nyugtázta, hogy lassan a város határában jártak. Gyorsan telt az útjuk, bár nem olyan lassan hajtották lovaikat, próbáltak igyekezni vissza a szállóba, ahol legutóbb megszálltak a támadóik.
Alexander az erszényében turkálva elővette a cetlit, amit még a fogadóban talált.
~ A Tőr… Vajon ki lehet, vagy mi. Mit kereshet egy ilyen félreeső városban egy ilyen szervezet. Többen is vannak ez nem kétség… Négyen öten is voltak itt egyszerre. Lehet, hogy az a tárgy a kulcsa az eseményeknek, és nem csak a „különös véletlen”. – gondolkodott magában Alex és méregette egy pillanatig a lányt, de aztán megrázta magát és csak az útra koncentrált.
Nem sok volt már hátra, beérve a városba, egy fura alak állította meg őket:
- Uram és hölgyem csak egy pillanatra! A fogadóból jöttem, ahová tartanak éppen és csak ezt az üzenetet kell átadnom Önöknek! - mondta majd átadta a lovagnak, aki már bontotta is volna ki a pecsétes üzenetet, de az idegen rászólt – Ne itt bontsa ki, keressenek valami félreeső helyet, ahol senki más nem láthatja, bizalmas információk vannak benne.
- Rendben, akkor köszönjük. Még annyit kérdeznék, hogy ki küld…- hagyta félbe, mikor felnézett a pecsét tanulmányozása után.
Az alak ahogy jött, úgy ment, eltűnt mintha kámforrá vált volna.
~ Na mindegy, akkor irány Geralt, nála meghúzhatjuk magunkat egy ideig, legalábbis addig, amíg kiterveljük, hogy mik legyenek a következő lépéseink. Azt sem tudom igazából, hogy a hölgy továbbra is velem akar tartani. Remélem nem hagy cserben, és együtt utánajárhatunk az eseményeknek.
Gondolatiba révedve változtatták meg úticéljukat, és a jó öreg kovácsmesterhez, Geralt-hoz tartottak. Ő volt szinte az egyetlen, akit ismert erre. Persze lovagokkal, régi zsoldoscimborákkal mindig találkozik az ember, de az is ritkának számít. Ezen kívül az olyan találkozások általában közös italozásokkal telik, semmi minőségi beszélgetés, csak a múlt ünneplése. Az öreg kint is volt a műhelyénél, minden idejét ott is töltötte, amit csak tudott. Leszállt a lóról és figyelte, hogy segíthet-e a lánynak, majd Geralt-hoz fordult:
- Néhány napot itt kell töltenünk, hogy rendezzük sorainkat, ne aggódj nem lennénk sokáig, csak amíg ki nem derítjük, hogy ki után kutatunk.
- Gyertek csak nyugodtan! De ha házam körül meglátok ilyen izé holtakat meg hasonlókat, akkor nem mondok semmit kétszer, cselekszem ám! – öreg korára kicsit bizalmatlanná, és udvariatlanná vált Geralt.
- Nyugalom Geralt, kezeskedem érte, nem kell egyáltalán fenyegetni senkit sem. Na, bepakolunk a vendégszobába. – csitította el a lovag modortalan segítőjét.
A lovag úgy gondolta, hogy a lányt illetné meg, a titkos üzenet olvasási joga, ezért átnyújtotta neki azt:
- Tessék, végülis elsősorban téged illet az, hogy tudd a dolgok miértjét. Legyen ebben a levélben bármi. – fejezte be, majd kényelembe helyezte magát az egyik ágyon.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Magánjáték: Hívatlan vendég on Vas. Jún. 05, 2016 12:39 am

Alicia Zharis

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
A kedvesség halvány vonásai válnak láthatóvá arcán, a másik szavaira és műmosolyára csak szemét forgatja szórakozottan. Egészen kellemes is lehetne mindez, ha nem lenne rothadó lelke, állandóan kétkedő jelleme – mindez azonban megfertőzi a város felé megtett út hangulatát.
Valamint nem érti őt. Miért akarná megvédeni? Egy nekromanta, ráadásul semmi közük nincs egymáshoz, akkor mégis mire fel döntött így? Ugyan miért állna szándékában ilyesmit tenni? Ki akarja használni? A bizalmába akar férkőzni, hogy aztán összeroppantsa? Azt már megtették párszor, így ezek a mocskos húzások mostanra aligha fognak már rajta; talán megtanulta már őket kezelni, talán még azzal is tisztában van, hogyan kerülje el ezeket. Sőt... Utóbbiról biztosan állítja, hogy tudja.
- Nyomok nélkül nem lehet eltűnni. Azért találtak rám is, mert volt mit követniük - vonja meg a vállát. - Pedig nem vagyok feltűnő jelenség, elhiheted, azért nem kerített még kézre az Egyház sem. Máskülönben már máglyán égnék, ugye - teszi még hozzá furcsa jókedvvel. Mintha nem bánná, ha oda kerülne, vagy talán mintha nem aggódna, hogy az útja oda vezet. Bár... Kéne bármitől is félnie? Aligha. Ha a szerencse övezi útját, ebből is élve kerül ki, ha pedig nem... Nos... Akkor meghal. De nem fogja olyan olcsón adni a bőrét, óvatosan lépeget és tervezget továbbra is, elvégre nővére visszahozásának fontosságából semmi sem veszett, és hogy ez megtörténhessen, neki is lélegeznie kell - a végsőkig.
Mély levegőt vesz, azzal megrázza a fejét.
- Tényleg nem tudom. Mesélhetnék, hogyan kerültem én ebbe az egészbe bele, legalábbis... Hogy a legvalószínűbb, de szeretném, ha kicsit később kerítenénk erre sort. Nem mintha félnék attól, hogy meghallanak, de örülnék, ha négy fal között tudnánk megvitatni.
Ő is kutatott, akárcsak a felbérelt emberek, akik most a nyomában loholnak. A szokásos tekercsek utáni keresgélésbe merült bele, és talált is egy idős embert, akinek egy nagyobb gyűjteménye volt régi iratokból. Azaz… Még most is megvan neki, csak azóta bizonyára már keresik is részben a tetteseket, részben az új lakókat. Mindenesetre kíváncsi volt a papirosok tartalmára, és mikor beszélgetett a vénemberrel, akkor érkeztek a gyilkosok is. Tisztán emlékszik, ahogy berontott pár sötétbe öltözött alak, ahogy azonnal pengét rántottak, és rögtön nekiugrottak a nyugodtan cseverésző párosnak. A idős férfi sajnálatos módon nem élte túl az esetet, mint ahogy a támadók se - csupán Alicia maradt életben. Emiatt vehették célba a nőt, legalábbis ez a legvalószínűbb, már csak a rajtaütést nézve is.
Az első sugarakra lejjebb húzza némileg csuklyáját. Egyáltalán nem bántja őt a napfény, elvégre felszerelése védi, valahogy mégis jobban esik neki, valahogy mégis jobban esik neki, ha még kicsit a sötétség birodalmában érezheti magát. Nem tagadhatja le származását annak ellenére sem, hogy már hozzászokott a nappali életmódhoz.
Bizonyára félreértette, mire is akart a nekromanta utalni. Nem a fajával van gond, elvégre így tényleg úgy néz ki, mint egy teljesen átlagos tünde, akivel nincs miért összetűzésbe kerülni – ha nem azért, mert sötét öltözékben jár-kel -, hanem a kasztjával. Azzal, hogy mit csinál. Hogy tiltott mágiát alkalmaz - ez a másik számára is egyértelművé válhatott a korábban mutatott kis üzenet alapján. Nyilvánvalóan elolvasta, máskülönben nem tartanának most itt. Ennél több összefüggést azonban nem talál, mint ahogy azt sem, mi a mozgató, amely arra sarkallja Alexandert, hogy ilyen lépést tegyen meg. Ha kiderül, hogy segített egy holtmágust...
Nem az ő dolga. Ha tőle függ, akkor úgyse fog kitudódni, hiszen előnye úgyse származna belőle, a férfi pedig csak nem olyan bolond, hogy híresztelje ezt az esetet. Különben is, hogy nézne az már ki? Megmentett egy nekromantát, és ezzel dicsekszik? Ugyan már. Jó esetben komolyan sem veszik, és nevetve legyintenek egyet a mesén, hiszen... Holtidéző? Azok meg mégis mikor bukkannak fel? Borzasztóan baljós alkalmakkor. És ez is egy ilyen - megmentőjére nézve biztosan. Elvégre őt is célba fogják venni, ha segíti a nőt, viszont... Ez megint nem érinti őt. Felhívta rá a figyelmét, a továbbiakban pedig magára vessen, ha súlyos következményei lesznek a történéseknek.
- Nos, azt hiszem, ezzel nem tudok vitatkozni - mondja aztán. Mégsem avatkozhat bele abba, mit tegyen és mit ne, elegendő felelősségtudatnak kell a kobakjában lennie, ha idáig eljutott, legfeljebb Alicia lesz olyan kedves, és ha a helyzet is úgy hozza, kihúzza a bajból azzal a pár élőholttal, amely uralma alatt áll. Neki nem kerül semmibe, és talán ezzel elérheti azt, hogyha összekerülnek, ne akarja azonnal megölni.
Hamarosan felbukkannak az első épületek a láthatáron, ami egyszerre tölti el megnyugvással és a vággyal, hogy elmenekülhessen. Nem tudja, mennyire biztonságos itt tartózkodni, mint ahogy azt sem, hol lelhetne ideiglenes nyugalomra. Nem menekülhet akárhova - nem menekülhet senkihez. Nincs hely, ahová bújhatna, nincs egyetlen személy sem, aki biztonságát garantálhatná. Veszélyben van mindenütt, egészen addig, míg ki nem deríti, avagy derítik, pontosan kik és miért üldözik. Máskülönben... Összetapossák, mint egy apró rovart. Már az elején éreztették erőfölényüket, és most is csak annak köszönheti életét, hogy átmeneti szövetségesre bukkant. Pontosítva: a szövetséges bukkant rá.
Hamar a házak közé érnek. Kissé feszeng lován, amely megérzi ezt, így lépései némileg feszültebbé válnak, kényelmetlenné téve magát a megülését is. A holdcsókolt egyszerűen csak... Menekülne. Tapasztalva, hogy milyen kutyaszorítóba került emiatt a Tőr miatt, csak rohanna tovább arra, amerre lát, még ha teljesen értelmetlen is, viszont... Előbb-utóbb elkapják, nem igaz? Ha szembeszáll, akkor még valószínűbb a megölésének esélye, ugyanakkor annak a lehetősége is ott van, hogy eléri: békén hagyják. Nem fűz hozzá túl sok reményt, inkább a halált találja biztosabbnak, de ha már akadt egy segítője, talán érdemes megkockáztatni.
Váratlanul megszólítják őket. Megállítja hátasát, odapillant, és szemügyre veszi a nyurga, csontos alakot. Szőke haja és kék, mélyen ülő szemei azonnal feltűnnek, bár ebbe az égszínbe került némi zöldes árnyalat is. Szája vékony, orra aprócska - nem épp egy jólképű alak, akiért omlanának a nők, de mit sem foglalkozik megjelenésével. Fontosabb, mit akar tőlük, de még csak kérdezni sem kell: mint a vízfolyás, úgy beszél.
A levél átadásakor érdeklődve terelgeti táltosát Alexander mellé, hogy vele együtt olvashassa a papírt, azonban, mielőtt a férfi feltörhetné a pecsétet, az ismeretlen rájuk szól. Ez ingerlékennyé teszi a holtmágust, ami talán nem csoda, már csak azért sem, mert az éjszaka borzalmai meghagyták benne azért a nyomot, még ha furcsamód elég minimálisan is. Mielőtt felháborodását kifejezhetné, feltekint, ám a különös figura már nincs ott - ahogy jött, ugyanúgy vált kámforrá. Csak meglepetten pislog erre, majd tanácstalanul pillant Alexanderre, várva, mihez is kezdjenek. Gyakorlatilag szemeiből ki is lehet olvasni a kérdést: hova tovább akkor? Ő azonban nem szól semmit, csak elindítja az állatot, Alicia pedig csendben, engedelmesen követi. Kénytelen rábízni magát, de számít arra, ha esetleg csapdába csalná. Megtanulta már, hogy mindig mindenben és mindenkiben kételkednie kell, akármi is történjék, soha senkire nem bízhatja rá magát teljesen.
Az építményről csupán azért tudja megmondani, hogy kovácsműhely, mert a cégér ott libeg az ajtó fölött, amúgy fogalma sem lenne róla. Egy darabig vizsgálgatja a kinn ülő alakot, hidegen és közönyösen, és a nagy vizsgálódásban így Alexander segítségét csak pár rövid másodperc után fogadja el.
- Köszönöm... - mondja halkan, és igyekszik a lehető legkevésbé a másikra támaszkodni, inkább saját magától, ügyetlenkedve leereszkedni a nyeregből.
Az öreg szavai nem kicsit lepik meg, részben a hangja, részben a különösen heves viselkedése miatt. Valahogy nem tűnik ellenségesnek - pontosan ez váltja ki a megrökönyödést. Hová hozta a sors? Észak, és nem ítélik el azonnal, mert természetellenes mágiát használ? Meglehetősen különös, mindenesetre örül annak, hogy vannak ilyen kis területek, ahol elfogadott egy nekromanta léte. Aztán lehet, ez csak egy túl csábító és szép csapda… Résen kell lennie.
A lovak kikötését, a felszerelések behurcolását követően betérnek az épületbe, ahol Alexander azonnal kényelembe helyezi magát, miután átadta a nőnek a levelet. A tünde egy darabig a lepecsételt lapot figyeli, pillantását a férfira emeli, majd vissza a titokzatos papírra.
- Ám legyen.
A pecsét halkan roppan, ahogy kettétörik.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

9 Re: Magánjáték: Hívatlan vendég on Vas. Jún. 05, 2016 2:54 pm

Vendég


Vendég
Csodálatos játék volt az egész, jó volt olvasni. Ezennel lezárva és természetesen jár nektek a 100 Tp mindenképpen. ( Ez jó lenne ha folytatnátok Very Happy )

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.