Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Jozef Strandgut Kedd Márc. 26, 2024 7:29 pm

» Küldetés: Hogyan rajzolj határvonalat
by Wilhelmina von Nachtraben Hétf. Márc. 25, 2024 9:01 pm

» Rothadó kalász - Észak (V.I.Sz. 822. Ősz)
by Robin Holzer Szomb. Márc. 23, 2024 7:52 pm

» Várakozás a semmibe
by Kyrien Von Nachtraben Szomb. Márc. 23, 2024 11:26 am

» Sötétségből a fényre.
by Kyrien Von Nachtraben Szomb. Márc. 23, 2024 11:23 am

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Csüt. Márc. 21, 2024 7:14 pm

» Kyrien Von Nachtraben
by Kyrien Von Nachtraben Csüt. Márc. 21, 2024 1:33 pm

» Toborzó irodák
by Kyrien Von Nachtraben Csüt. Márc. 21, 2024 1:31 pm

» Kyrien Von Nachtraben
by Waldert von Dunkelwald Csüt. Márc. 21, 2024 11:42 am


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

[magánjáték, noncanon] Born in lust, turn to dust.

3 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

Hozzászoktam ahhoz, hogy az éjszakáim alvás nélkül telnek. Hozzászoktam ahhoz, hogy ellenálljak a puha ágyak, párnák, takarók csábításának: a testemet megkaphatják, de az álmaim nem adom oda akármilyen helynek. Akármilyen embernek.
Ahhoz azonban nem szoktam hozzá, hogy tömlöcbe vessenek. Ahhoz pedig főleg nem, hogy megvárakoztassanak.
A kis zárka a legnagyobb jóindulattal sem volt kényelmesnek nevezhető, és főleg nem emberre tervezettnek. Patkányokhoz dukált, és valahol mélységesen sértőnek éreztem, hogy azt éreztették velem, nem vagyok különb a kártevőknél.
A térdeim a mellkasomhoz húzva a sarokban ültem, az egyetlen, parányi ablak alatt, figyeltem, ahogy a délelőtt fénye az épület előtt álló öles törzsű fa lombjával árnyjátékot varázsol a szemben lévő falra, beleértve a vastag tölgyfaajtó felületét is. Fáradt voltam. Nem csupán álmos, nemcsak az éjszaka kialvatlanságát éreztem, sokkal inkább voltam kimerült.
Nem kell aggódnod, picsa, az egyház hozzáértő embere majd foglalkozik veled, csak jusson rád ideje. – Ezzel tettek félre, mint ahogy felső polcra szokás a megunt könyvet, ahol nincs szem előtt. Sértve éreztem magam. Foglalkozzanak velem azonnal. Bár, ha igazán büntetni akarnak, akkor nem volt egy rossz húzás ennyire elhanyagolniuk. Nem voltam ahhoz sem hozzászokva, hogy nem én vagyok minimum a fél világnak a legégetőbb problémája.
Öles léptek zavarták fel a tömlöc mélysötét csendjét. Remélem, ez már az egyház hozzáértő embere, és nem egy bosszantó kis mitugrász senki, akit azért küldtek ide, hogy leellenőrizze, nem-e repültem ki varjú képében az ablak rácsai között. Vagy egy önbizalom-hiányos kisfiú, aki csak válogatott sértéseket felém köpve tudja elérni azt, hogy ne vegye észre: én vagyok a legszebb dolog, amit valaha látott. Remélem, ezúttal majd ellenfelemre találok.
Felemelem a fejem, farkasszemet nézek az ajtóval, arra a pontra emelem a tekintetem, ahol egy átlagos magasságú férfi szeme lehet. Aztán egy kicsit föntebb csúszik a pillantásom, állítólag nem egy átlagos férfit várok. Egyenesen a szemébe akarok nézni. Hatásvadászat ide-oda, ennél jobb lehetőségem most nincs egy drámai belépőre, holott egy drámai belépő a nő legjobb fegyvere lehet.
Gyorsan simítom el az egyszerű fekete ruha fodrait a bokám körül, megigazítom az aranyszín hajhullámokat, bár valószínűleg teljesen fölöslegesen, egy fürdő, fésű, alvás és tiszta holmi nélkül nem sok esélyem van arra, hogy ennél jobban nézzek ki. De mindegy is. Még így is, csapzottan, megalázva és végtelenül kiszolgáltatva is én vagyok a legszebb dolog, amit valaha látott.  


_________________

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Démont fogott a tiszteletreméltó Frau Wiesen. Ilyet sem hall az ember fia minden nap.
Számtalanszor előfordult már, hogy a feleség csábdémont leplezett le, mint a férje hűtlenségének okát: a vádak százból egyszer még igazak is. Egyébiránt merő acsargás, hogy a szemrevaló molnárleányt vagy a cselédjüket kellően megfenyítsék, s legtöbbször az inkvizítorok a fejüket csóválva legyintenek rá, vagy - ahogy nemegyszer hallottam a Katedrálisban - kedvükre elrángatják a tárgyalás résztvevőit s élvezik, hogy nem a saját munkájukkal kell törődniük.
Frau Wiesen tökéletes résztvevő volna egy efféle koholt boszorkányperhez: magas, aszott, hórihorgas nőszemély, beszédhangja akár az üveget karcoló késpenge. Valahányszor ájtatos, vijjogó vádaskodásába belefog, késztetést érzek, hogy feltűnésmentesen lesimítsam a nyakszirtemen felmeredő hajszálakat. Ideges, fakó színű szeme a mögöttem lévő fal és az arcom közt ugrál: minden alkalommal, mikor a saját felháborodása elég messzire ragadtatja, elkapja a pillantásomat, majd egy szívdobbanásnyi idő után újra elfordul.
Hanem a plébánosa rajongásig odavan érte: alighanem azért, mert a templomának sohasem volna két frissen húzott ólomüveg ablaka Wiesenék pénze nélkül, s mi tagadás, mikor a hívására átügettem ide, s meglátogattam a kápolnában, magam is megcsodáltam őket.
Remélem, Wiesen asszony állandó helye az első sorban nem esik túlságosan közel hozzájuk: bizonyosan tudom, hogy nincs az a kristályalak, aki átszellemült rikácsolása hallatán ki ne vetné magát új illesztésű ólomkeretéből.

Nem sokat várok, ahogy ráérősen lekocogok a tömlöc lépcsőin; unalmamban a sarkantyúmat pengetném, ha párban viselném őket, ahogy a lovaskatonák teszik. Így megelégszem a csizmasarkam komoly hangjával a kövön: felszerelésben csak félúton vagyok a vendégség és a munka között, aminthogy sok fegyverre még akkor sem lesz szükségem, ha valóban démont fogott őnagysága.
Az őr leintem az utolsó lépcsőnél, amire megtorpan, s a fáklyáját hangos, fémes zajjal helyezi a falikarra. Biccentünk, s én egyedül megyek tovább.
Ahogy meglátom az ajtót a gránitfolyosó végén, azonnal tudom, hogy a szörnyűséges Frau Wiesennek igaza volt.
Leheletnyivel komorabban nyitom ki a nehéz tölgyfaajtót.

Láttam már csábdémont nem egyet korábban: fel vagyok rá készülve, milyen gyönyörűségesek, s az idebent gubbasztó fiatal nő tökéletességével úgy illik a szentségtelen fajba, mint semmi más. Összehúzott szemmel mérem végig. Gőgös, dacos szempárt visel a formás arcában, haja természetellenes eleganciával tekeredik a nyakához: még meg sem rezzent, máris magam előtt látom, milyen kecses lehet a mozgása.
Wiesen asszony bizonyára örül, hogy nem egyszerű halandó leány vagy, jut eszembe meglehetősen tiszteletlenül, aztán becsukom az ajtót magam mögött, s megállok a kövön, szemben vele.
- Hát igazuk volt. Tényleg démont fogtak. Egy ekkora faluban..! Először el se hittem.

https://goo.gl/PNcR7L

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

A torkomban akad az utolsó lélegzetvétel, ahogy nyikordul a nehéz zár, és igazán sok önuralomra van szükséges ahhoz, hogy ne szökjön meg egy hangos sóhajként a résnyire nyitva felejtett ajkaim közül. A tekintetünk találkozik először; pont, ahogy terveztem. Olyan szeme van, amivel könnyen lehetne kacagni. Ami akkor is lehetne kedves, ha épp szomorú. Olyan szemek ezek, amikben bízni lehet. Kár, hogy azért jött, hogy megöljön. Belefúrok a barnájába a kékemmel, az első őszi fagy is így hull a frissen szántott termőföldre.

A testem a pillantásához idomul. Ahogy a tekintete lentebb siklik, először felszegem a fejem, majd levegővel töltöm ki a tüdőm, megemelve a mellkasom, nagyobb rálátást biztosítva az egyébként nem túl kihívó kivágásra a ruhámon. Furcsállni szokták, hogy succubus létemre mégse öltözök úgy, mint valami olcsó ribanc. Ennek a titoknak valószínűleg az a nyitja, hogy a világ nagy részével ellentétben én nem tartom magam olcsó ribancnak.  
A hátamat hozzásimítom a falhoz, élőnek érzem magam a hidegétől. Ki tudja, meddig lehet még szerencsém efféle tapasztalatokhoz? Kéretlen lakhelyem újdonsült vendége nem tűnik olyan embernek, aki hosszútávra tervezné akármelyikünk maradását. Neki persze mindegy. Kettőnk közül csak én nem fogok innen hazamenni.
Oldalra biccentett fejjel nézek fel az arcába, a saját vonásaim egyelőre kifejezéstelenül nyugodtak, mintha némi időre lenne szükségem, hogy egyáltalán megértsem, amit mondott, és persze valami választ csikarjak ki magamból rá. A világ minden kincséért, de valószínűleg még az életemért cserébe se vallanám, hogy mennyire rettegek attól: remegni fog a hangom, mikor megszólalok. Nem kéne persze félnem. Félni azok szoktak, akik bizonytalanok. Az én sorsom azonban a kérhetetlen fényű tekintetbe van írva, és szinte teljesen meg vagyok győződve arról, hogy nem tudok olyan szépen mosolyogni rá, amitől megkönyörülne rajtam. Valami helyi kis senkivel könnyen elboldogulnék, sőt, valószínűleg már szabad is lennék, de így…
Felvonom a szemöldököm, és engedek egy már-már vidámnak szánt, de inkább cinikusra sikeredett mosolyt szétterülni az arcomon.
− Pedig a hit az életed alapja, nem? – kérdezek vissza bársonyos hangon. Mosoly az arcodon, mosoly a hangodon. – Vagy azoknak szabad kétkedniük, akik a piszkos munkát végzik el? Sajnálom, nem ismerem túl jól a szabályaitokat – sóhajtok egy aprót. – De nem is baj. Tegnap délután még én se gondoltam volna, egy hozzád hasonló férfi szemében fogok kuriózumnak számítani.


_________________

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

A homlokcsontom mögött kapirgáló-rágcsáló hatodik érzék általában jó szolgálatot tesz, amikor Veroniát járom: könnyedén leleplezem vele a rejtőzködő démonokat is, akárhogyan lapítanak. Amikor azonban valamiért összekényszerülök eggyel - vagy többel, mint az Eisspitz emelkedőjén elterülő hadsereg esetén -, fél órán belül igazi őrjítő, hasogató fejfájássá erősödik.
Azonnal érzem, hogy ma is ez lesz a sorsom.

Mélyen néz a szemembe, s a merész pimaszsága előtt egy rövid ideig akár fejet is hajthatnék - a démonok között sok megátalkodottan gőgös természet akad, de az én tekintetemet kevesen állják. Ő állja: a szeme olyan, mint az ablaküvegre kúszó jégvirágok Mindenszentekkor, fagyos kék cirmai közt megbúvó szűk kilátással a sötét éjszakára.
Kihúzza magát - szemrevalóan domborodik a teste mindenütt, ahol ösztönösen számítottam rá, a dereka karcsú, maga alá pedig hosszú és alighanem formás lábakat húz, ahogy a hátát a fal hűvös gránittömbjeinek veti.
Aztán elmosolyodik, nem egészen gördülékenyen, és kérdez.

Enyhén félrebillentem a fejem, de a vonásaimat elfoglaló fölényes kifejezés meg se rezzen.
- 'Maga inkvizítor. Az a dolga, hogy kételkedjen' - felelem, mert a kérdése az én kérdésem volt nemrég még. - Ezt mondta a rendfőnököm egyszer. Sokban más vagyok, mint a papok és a keresztesek. Nagyon sokban.
Rám még az a kevés megkötés sem érvényes, amelyet a katolikus egyház a sajátjaira tessék-lássék kivetett.
Lélegzetvételnyi szünetet tartok, mielőtt tovább méregetném.
- Kevesen vannak, akikre nem vagy hatással, igaz? - fogok bele meglehetősen részvétlen hangon, de a szememet nem fordítom el róla. A tekintetem valahová oda tapad, ahol a nyaka és a válla izmai összefonódnak a bőre alatt.
- Felteszem, tudod, miért vagyok itt.

https://goo.gl/PNcR7L

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

Bólintok, jelezve, hogy értem. Már igazából nem mintha érdekelt volna. Papok, keresztesek, inkvizítorok. Egyre megy. Jobban örülnék, ha egyikről se tudnék semmit, főleg nem erről itt. De azért valahol imponál, hogy legalább hajlandó volt szóba állni velem. Egy egészen kicsit úgy tűnik, mintha emberszámba venne. Nem vagyok hozzászokva.

− Igen, és el se tudod képzelni, milyen bosszantó dolog – jegyzem meg egészen őszintén. Vajon meddig kell az emberek azt higgyék, hogy csak egy csinos máz vagyok, amíg én is csak ennyit fogok hinni magamról? Elvégre, ha elég sokáig mondod valakinek, hogy buta, azzá is válik. – Az álmaik asszonyának hívnak, a legszebb nőnek a földön. A gyávábbak csak egy éjszakára akarnak, a merészebbek az összesre – halkan sóhajtok. – De ez csak a csont és a hús mágiája.
Úgy hiszem, hogy a szépséget nem az ember vonásairól lehet leolvasni, hanem odabentről fakad. Az én belső pedig igencsak visszataszító lehet.

Kinyújtom a lábamat, meglehetősen lassan és látványosan, kíváncsi vagyok, lesz-e annyira férfi, hogy végignézzen rajtuk.

− Persze – sóhajtom szomorkásan, aztán mintegy parancsra, kacér mosoly csúszik szét a számon, balommal a derekamhoz nyúlok, és megoldom a ruhám övét. – Essünk túl rajta. Hogy szereted? Felül, alul? – csábos tekintettel méricskélem a vonásait, egyrészt arra vagyok kíváncsi, hogy ő mit fog reagálni, másrészt, hogy tudok-e elég hitelesen játszani ahhoz, hogy higgyen nekem. Jóízűen kacagni kezdek, és gyorsan visszakötöm a csomót az aranyozott övre. Remélem, neki legalább egy kicsivel jobb a humorérzéke, mint a falu többi tagjának... akár együttvéve is. Ami már így önmagában nem lenne nagy teljesítmény. És ezzel azt hiszem, mindent elmondtam.


_________________

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

A pimaszságára megemelkedik a szemöldököm egy kissé, s olyan hirtelen veszek nagy levegőt, hogy az röviden fűrészelni kezd a torkomban.
- Hogyne akarnának, amikor a csábítás a lételemed - ráncolom az orrom egy pillanatra. - Elcsavarod a fejét annak is, aki egy percre sem kívánt előtte.

Kinyújtja a lábát, alighanem szándékosan: hamar kapom el a szemem a szabaddá váló bőréről, de addigra már végigszaladt a kecses talpától a combjáig, ahol eltűnik a ruha árnyékában. A pillantásom visszarebben az arcára, mintha nem történt volna semmi - az ösztöneimet utolérni képes, de megelőzni képtelen vagyok -, s az ajkán elömlő kéjes vigyor egyszerre szökkenti a halántékomba a szívemen átzúduló vért ingerülten.
Hagyom, hogy a sértett önérzetem elmélyítse a hangomat.
- Van benned mersz, hogy velem szemtelenkedel! - mordulok rá, sokkal gyorsabban szakadva el a dereka körül matató keze látványától, mint a lábától tettem. A mocorgása meg a jókedvű nevetése feldühít; talán nem is teljesen az, hanem a tény, hogy önkéntelenül is érzékelem, mit művel.
Ha azt képzeli, hogy felettem is hatalma van, azt még nagyon megkeserüli.
- Azért vagyok itt, mert többrendbeli házasságtöréssel vádolnak téged a faluban. Házasembert csábítottál el. Az ilyesmire nincs mentség.

https://goo.gl/PNcR7L

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

Összeráncolt szemöldökkel sandítok rá, de nem felelek. Fölösleges lenne arról filozofálni most, hogy szétválasszuk az okot az okozattól. Nekem persze fontos lenne, de róla maradéktalanul nem merném állítani. Fene se érti, nem akarom untatni. És legfőképp nem akarom, hogy azt higgye, sajnáltatom magam. Pedig egyszer szeretném már valakinek elmondani, hogyha élhetnék másképp: megtenném. Ha lehetnék egyszerű asszony, egy egyszerű világban, és mondjuk tudnék hinni. Így azonban csak ez az átkozottul gyönyörű test vagyok, amit igazán csak mások élveznek: a csábítás inkább kényszer, mintsem vágy.

Csalódottan sandítok rá, és bosszúból megint magam alá húzom a lábaim, a karjaim pedig összefonom a mellkasom előtt, hogy még annyi öröme se lehessen, hogy néha lopva odanézhet. Hová is tettem az eszem, mikor azt képzeltem, hogy egy inkvizítor szeret mókázni? − Sajnálom… − bököm ki − fogalmam sincs, miért −, de legalább olyan beleéléssel mintha tudnám, hogy ezentúl sose leszem pimasz vele. Pedig mindketten tudjuk, hogy ez aligha lehetséges.
− Értem – bólintok aprót, olyan arccal, mintha tényleg most jöttem volna rá, hogy miért dobtak tömlöcbe. Ennyit a nem szemtelenségről. − Tehát az ittlétednek semmi köze ahhoz, hogy – veszek egy levegőt, mielőtt még megpróbálnám utánozni az idegesítő picsa vijjogását: − Frau Kövér, Csúf és Féltékeny férjéhez nem szabad csak úgy hozzáérni! Mert van neki ám egy egyházi kebleken melengetett legjobb barátnője – egy pillanatra kiszólok a szerepből: − Ez volnál te – csakhogy minden tökéletesen közérthető legyen. – És ő majd megmutatja nekem, és majd végre pórul járok, és megkapom méltó büntetésem… − sóhajtok. – De persze, ha azt mondod, hogy csak és kizárólag értem vagy itt, én hiszek neked. És értékelem. De mondd csak, a legjobb barátnőd férje is egy cellában csücsül?


_________________

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Összekuporodik, mintha megsértettem volna, pedig egy percre sem gondolhatta komolyan, hogy ilyen könnyedén az ujja köré csavarhat...! Elképzelhető, hogy egy egyszerű pappal megtehetné. Én azonban nem vagyok ilyen könnyű préda.
Fölényes pillantást vetek rá, de a beálló hangulat azonnal tönkrecsorbul, ahogyan megátalkodottan villantja rám a jégszilánkszín szemét.
Értem - fúj, akár a macska, dacosan felvetve a fejét. - Tehát az ittlétednek semmi köze ahhoz, hogy Frau Kövér, Csúf és Féltékeny férjéhez nem szabad csak úgy hozzáérni! Mert van neki ám egy egyházi kebleken melengetett legjobb barátnője... ez volnál te. És ő majd megmutatja nekem, és majd végre pórul járok, és megkapom méltó büntetésem! De persze, ha azt mondod, hogy csak és kizárólag értem vagy itt, én hiszek neked. És értékelem. De mondd csak, a legjobb barátnőd férje is egy cellában csücsül?

Olyan gyorsan mondja végig, hogy a döbbenet - ami az első szavainál megtorpanásra késztet, mint amikor a pásztor botjával a farkas orrára koppint - csak a kérdésére múlik el; eddigre a vérem átforrósodott a felháborodástól, s bár a torkomban mozgolódó csöveket és porcokat a rendesnél jóval szélesebbnek érzem, először csak pár felületes, ingerült lélegzetvételre futja.
Aztán előremozdulok feléje - két hosszú lépés mindössze -, és ha nem elég gyors, teljes erőből megrúgom az állkapcsán, alulról felfelé.
- Tartsd meg magadnak a mocskodat! - csattanok fel dühösen, jóval hangosabban, mint a közöttünk húzódó féllábnyi távolság megkívánná. - Nem azért jöttem el a Katedrálisból idáig, hogy egy hozzád hasonló förtelem kérdezősködését eltűrjem! Itt nincs szavad. Nincs jogod. Ha a kedvem úgy tartja, holnapra virradóra bőröd sem lesz, úgyhogy válogasd meg a szavaidat...!
Rövid, lélegzetvételnyi csend, amelyet az érverésem és a tüdőm a lemaradás behozására igyekszik felhasználni: nagy indulatomban messzire megelőztem mind a kettőt ugyanis. Fülsértő zakatolással loholnak utánam, amíg megragadom a démont, ahol érem, és talpra rántom, meglehetősen durván.
- Hány ember bűnei száradnak a lelkeden, azt mondd meg! Hányan vannak!

https://goo.gl/PNcR7L

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

A katasztrófa előtti utolsó pillanatban minden lelassul. Mintha az időbe fagynék. Időtlenségbe. Sokkal több gondolat szalad át az agyamon, mint amibe bele tudnék markolni, még a puszta képiségükben sem érzékelem. De azt érzékelem, hogy moccan. Tudom, hogy el kéne hajolnom, de már olyan szorosan simulok a falhoz, hogy ennél hátrébb nincs. Úgyhogy az egyetlen dolgot teszem, amit tehetek. A katasztrófa előtti utolsó pillanatban hűvös, félelemnélküli tekintettel karmolok a szemébe.

A csont reccsen. A fájdalom egyetlen hirtelen robbanásként önti el a számat, forrón, mint a vér. Levegőt se tudok venni, csak összezárt szemhéjjakkal tűrök és várom, hogy alább hagyjon a ritmikus pulzálás. Azzal vigasztalom magam, hogy lesz ez rosszabb. Legalábbis remélem. Remélem, nemcsak annyiért utazott ilyen messzire, hogy gyorsan egy máglyára dobjon, aztán elremegjen két miatyánkat és süssön egy kis szalonnát a tűz mellett. Lesz ez rosszabb, és én élvezni fogom. Ez a fájdalom a legőszintébb dolog, amit valaha éreztem. Nekem csak simogatásokat szoktak hazudni.
Valahonnan messziről érzékelem, hogy beszél, de csak néhány szót tudok kihallani a dühös fröcsögésből. Mindenesetre a hangsúly is bőven elég, hogy rájöjjek a mondanivalója lényegére.

Eljutok addig, hogy az sajgó államat kezdem súrolgatni, mikor a karomba markolva, de a hajamba is rendesen beletépve talpra kényszerít. Ezen a ponton már nem tudok parancsolni a szememnek. Elpárolog a tekintetemből minden dac, minden gőg, minden ellenállás, meglepetten, némileg szánakozva, értetlenül bámulok rá. Ez az ember teljesen bolond.
− Elmondom, mi történt – szólalok meg halkan, nyugodtan. – Sose akartam semmit Frau… Szóval sose akartam semmit a férjétől. Nem mentegetőzök, nem azért, mert a férje, hanem mert… Hát, gondolom, láttad már – elhúzom a szám. Tehetek-e róla, ha finnyás vagyok? – A házukban szolgáló lovászfiúval beszéltem meg találkát lámpaoltás után. Az istállók mellett őt vártam. Én lepődtem meg a legjobban, mikor valaki más jelent meg. És mikor az asszonyka rajtakapott… Nos, ha kicsit jobban figyel, épp a férje kéretlen öleléséből hámoztam ki magam, arra buzdítva, hogy próbálkozzon nála, a házastársi kötelesség alól legalább nincs kibúvó. És ha ne avatkozzon közbe a barátnőd, nekem akkor is lettek volna karmaim, de annak a két szobalánynak volt-e, akiket az utóbbi másfél esztendőben volt kénytelen a ház úrnője elkergetni a fene nagy féltékenységében? Szóval még egyszer megkérdezlek: ő melyik cellában van?


_________________

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Megrogy a kín alatt; érzem a teste feszességén, ahogy felrántom, s a fájdalomtól hunyorogva néz először, mielőtt a helyét átvennék világos tekintetében a szánakozó fények.
Megint beszél, de megint nem a kérdésre felel. Egy kicsit megdöbbent a pimasz merészsége, de közel sem annyira, amennyire felbőszít. A nyakamban lüktető erek egy pillanatra átveszik a többi érzékem felett az uralmat.
Végül aztán megrázom, hogy a homloka majdnem az enyémnek koccan.

- Nem ezt kérdeztem! - reccsenek rá, hagyva, hogy a hangomat elmélyítse a nyelvem tövén feltorlódott indulat, ám ő nem tágít: a hangja erőtlen, talán a állkapocstörése miatt, de az akaratereje átsegíti rajta. Őrjöngve vágom a könyököm a füle alá, ahol az állkapcsát rögzítő inak a koponyájához tapadnak.
- Nem érdekel, hogy mi történt! - tombolok üvöltve, és nekitaszítanám a falnak, ha az előző ütéstől ki nem tántorodott volna a megfelelő közelségből. - Tudom, hogy mi történt! Ne ezt mondd, hanem a kérdésre válaszolj, pokolfattya! A ház urával majd később elszámolok. A démonokkal hetyegő lovászukkal majd később elszámolok! Egy utolsó esélyt kapsz, hogy meggyónd, amit elkövettél és bocsánatért esedezz, mert a türelmem végén járok! Mondjad, vagy úgy éljek, egy cseréptálat sem fog megtölteni, amit meghagyok belőled...!

https://goo.gl/PNcR7L

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

Reccsen. Robban.
Mint valami jól begyakorolt tánc, úgy követik egymást a mozdulatok, először megtántorodok, a kezem az arcomhoz kapok, nekiesek a falnak, még zenét is szolgáltatok a koreográfia alá: üvöltök a fájdalomtól. Érzem, ahogy a hátam felhorzsolja a durva kőfal, ahogy lassan lecsúszom rajta, hogy leüljek. Nem bírnék állni.
Mintha lehetetlen lenne megtölteni levegővel, olyan lassan emelkedik a mellkasom. A fejem ezer apró darabra akar szakadni, és ha tudnám, most talán hagynám is, de ez nem lesz ennyire egyszerű.
Az arcára nézek. Hagyom, hogy a gyűlölet öntse el a tekintetem, mielőtt be kéne hunynom a szemem néhány pillanatra, hogy ne ájuljak el a fájdalomtól. Ég a szemem, és legszívesebben sírni kezdenék, de attól félek, ha egyszer elkezdem, sose tudnám abbahagyni.
Bele kéne mennem a szabályaiba, és könnyebb lenne. Rövidebb. Gyorsabb.
Más férfiakkal szemben még alázatot is tudok játszani.
De más férfiak általában nem mondanak nekem nemet.
− Az érdekel, hányan? – nehéz lélegzettel és lassan forgó nyelvvel szólalok meg kisvártatva. A számat beborító fájdalom miatt úgy tűnik, mintha minden szót külön ízlelgetnék. – Nem elegen. Mert mind egyformák vagytok. Mind csak azt látjátok, amit akartok, és nem érdekel, hogy mit tesztek tönkre, amíg azt kapjátok, amit látni véltetek.
Elveszítem az irányítást, ahogy a szememet hosszabb időre lehunyni készülök: mire megint felnyitom, már egy kövér könnycsepp gurul az arcomon lefelé.
− Bármit tehetsz velem. Bármeddig verhetsz, foggal és körömmel szedhetsz szét a felismerhetetlenségig apró darabokra. Én akkor se fogok bocsánatot kérni.
Tulajdonképpen itt én vagyok az, akinek a bocsánatáért esedezni kéne.


_________________

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

Összecsuklik a fal mellett, és gyűlölködve néz fel rám ültéből: egy pillanatig akaratosan feszül egymásnak a két makacs akaraterőnk, aztán látom, ahogy megadóan elernyednek az izmai. Tartása egy kissé lelazul, de abban a szépséges szempárban ég mindig ott izzik a sértett utálat, habár az elétoluló könnyek lassan elhomályosítják.
A szavai akadoznak valamelyest eszelős fájdalmában. Tudom, milyen ezekre az inakra ütést kapni. Nagyon el akarhatja mondani a mondanivalóját, mert valószínűleg még a kulcscsontja mellett is lángolnak az idegei a kíntól.
A válasza megátalkodottan elutasító, és az acélos ellenállására megfeszülő izmaimat hiába is próbálnám ellazítani.

Mélységesen gyűlölöm, ha dacolni merészelnek velem. Vadul nézek rá, ő azonban a könnyei alól sem fordul el tőlem.
- Akkor hát vigyen el az ördög! - lépek lendületesen felé, de valami megállít benne, hogy a gyomrába vágjam a lábam. Helyette letérdelek, megragadva a fejét, mintha ugyan kényszerítenem kellene rá, hogy a szemembe nézzen.
- Itt maradsz, amíg a szél el nem hozza hozzád az izzó zsarátnok szagát - morgom sokkal halkabban, de ugyanolyan indulattal. - Nem rablod tovább az időmet! Más dolgom is van, mint téged jobb belátásra bírni. De ne aggódj...
Felegyenesedem, félrerúgva a talpam alá keveredő nedves szalmacsimbókokat, s fölhorkanok dölyfösen, hunyorgón pillantva az ajtóba vágott ablak vastag vasrácsai közt a folyosóra.
- Ismerem én Herr Wiesent meg az asztalfiában rejtegetett német Bibliáját elég jól. Ő máshol kap majd vasat. Még az utolsó Veronián ejtett könnyeid se párologtak el, és már a kedvét töltheti veled újra. Odalent, a purgatóriumban.

https://goo.gl/PNcR7L

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

Ösztönösen összerezzenek, ahogy felém lép, szinte biztos vagyok benne, hogy tartogat még számomra egy pofont legalább. Magam is meglepődök, hogy csak a fejem fordítja maga felé, bár az állkapcsomban lüktető tompa fájdalomtól felszisszenek, ahogy hozzám ér.
Makacs akarattal kapaszkodok mereven a tekintetébe. A szavak cikkcakkosan jutnak el hozzám, nehezen oldódnak fel a tudatomban, a testem sokkal előbb tudja, hogy mit reagáljon, mintsem az agyammal irányítanám: elmosolyodok. Szélesen és győztesen. Talán utoljára így.
− A lovászfiút ugye nem bántod? – szólalok meg meggondolatlanul gyorsan. Pillanatnyi grimaszba szaladnak a vonásaim. – Az nem tehet semmiről. Én környékeztem meg – másodszor már lassabban, megfontoltabban beszélek. Részben igazat. Ő szólt először hozzám, tehát tulajdonképpen ő tehet mindenről, ami eddig történt, és főleg, ami történni fog, de nála erősebb, tapasztaltabb harcosok se tudtak már ellenállni a bűnös hívásnak.

− Kérlek! – szólok gyorsan utána. – Kérlek, ne hagyj itt egyedül! – elengedem a kontrollt, hagyom, hadd remegjen a hangom. A tekintetemben még ott a dac, de már másféle. Már nem vele szemben van az ellenállás, nem merem beismerni, hogy félek a haláltól. – Mindig úgy képzeltem, hogy egyedül leszek, mielőtt meghalok. De annyit voltam egyedül, míg rád vártam – sóhajtok, majd elhúzom a szám. Szinte teljesen meg is feledkeztem eddig a fájdalomról. Pár pillanatig lehunyom a szemem, hogy amint kinyitom, egyből az arcára emeljem a tekintetem. – Félek – vallom be egyszerűen.


_________________

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

- Meglátom, mi a mondanivalója - jegyzem meg gőgösen, mert bár eszemben sincs felkoncolni egy szerencsétlen kölyköt, az nem fog megártani, ha ráijesztek. Amikor reggel óvatosan megfogta a lovam fejét, olyannak tűnt, aki a rávetülő árnyékomtól is megdermed, mint falka farkassal szembenéző kisbárány. Lássuk, mennyire vagy kacér, te taknyos kölyök, ha az én szemembe nézel az ábrándos jégvirágkelyhek helyett. - Megmentheti magamagát. Csak legyen eszénél.

Háttal vagyok neki bőven, s alig pár lépésre az ajtótól, amikor a hangja utolér.
Kérlek! – kiáltja utánam, mintha a szeretője hagyná el. – Kérlek, ne hagyj itt egyedül! Mindig úgy képzeltem, hogy egyedül leszek, mielőtt meghalok. De annyit voltam egyedül, míg rád vártam.
Hátranézek, eléggé megfordulva ahhoz, hogy a tekintetünk találkozzék. Észre sem veszem, hogy a szemöldököm ráncolom.
Félek – mondja csendesen aztán, kihívón tekintve rám.
Nem csoda: alig pár órája van hátra, a tömlöcben sötét van és hideg, odakinn az udvaron pedig nem vár rá más, csak amit az Egyház piacán démoni valutért venni lehet.
Csak az ajtóból, a folyosóra lépve szólok vissza.
- Én is félnék.
Fogalmam sincs, miért vagyok hozzá őszinte.

https://goo.gl/PNcR7L

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

Hozzászoktam a távozó férfihátakhoz.
Figyelem a hátat. Az utolsó távozó férfihátat.
Hozzászoktam, hogy lopva még visszapillantanak.
Visszafordul. A tekintetünk összetalálkozik. Az enyém most talán kevésbé érzelemmentes, mint ahogy a bordélyokból távozó hátakhoz tartozó visszasandító szemekbe szoktam belenézni. Szeretem nézni, ahogy elhagynak. Szeretem emlékeztetni magam, hogy nekem csak ennyi jut.
Hozzászoktam, hogy visszaszólnak valami hazugságot még. Például: Találkozunk még, szépségem! vagy Sosem felejtelek el!
Én is félnék .
Ő csak ennyit vet felém vissza, azt is pofátlanul őszintén. Még ahhoz sincs benne gerinc, hogy hazudjon valami kegyeset. Tulajdonképpen neki is csak kellett valami. Eleinte elmondhatatlanul felszabadító volt a találkozás, mintha őt nem tévesztette volna meg a bűnös vonzás, és egy egészen rövid ideig őszintén azt hittem, hogy majd képes lesz engem látni.
Hozzászoktam, hogy én láthatatlan vagyok.
A bordáim között feszülő üresség kétségbeesetten tágul, minden lélegzetvétellel azt a veszélyt hordozva magán, hogy bármikor kitörhet a mellkasomból. Ha most kiengedném talán be is boríthatná az egész világot a sötétjével. És akkor, ha a világ végre azt tükrözné, ami bennem van, akkor talán otthon lennék benne.
Könyörögnék még neki, de hozzászoktam, hogy a távozni kívánókat engedni kell.
− Ígérd meg, hogy majd te jössz értem, ha itt az idő! – még utána szólok, mielőtt rám csukná a vastag tölgyfaajtót.
Ami amint megtörténik, fáradtan sóhajtok, lehunyom a szemem, a tarkóm nekinyomom a cella falának. Jól esik a hidege.
Már csak a halál gondolatához kell hozzászoknom.  


_________________

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Köszönöm az olvasnivalót, nagyon jó lett. A véleményem leírtam már.

100 TP

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.