[Küldetés] A Kaszás király legendája

Szokásos nap, mint a többi. A házak ugyanott találhatóak, s az őrségnek köszönhetően nem uralkodik el a falakon belül a káosz. Csend és nyugalom, ha pedig van összezördülés, akkor rendszerint a várost védő emberek avatkoznak be. Tyrwel nyugodtan sétál a szokásos útvonalán, mikor két mellette haladó beszélgetését csípi el. Addig csavarják a szavakat, hogy kíváncsivá válik a tünde, sőt kezdi azt hinni, hogy végre a keresett kard ott található. Megjegyzi a felében a fontosabb dolgokat, majd a nap további részérében arra vár, hogy az ő ideje lejárjon az őrségből. Nem öltözik át, hanem egyenesen a Könyvtár felé veszi az írányt. Egy húsz perces magányos séta után megérkezik. Melegen fogadják, sőt segíteni akarnak neki, de illedelmesen elutasítja. Van annyi tapasztalata az eddigi évek alatt, hogy mit hol talál meg. Mivel nem számít nagy személynek, így csak oda jut be, ahová a legtöbb lakos. A könyvtár sorai között halad, miközben arra gondol, hogy milyen információkra fog bukkanni? Három óra kutakodás és könyvtári munka után rátalál arra az írásra, ami valójában nem szolgál túl sok tudással. Az egész írás olyannak, hat, mint ha erősen találgatna az írója, de valójában teljes sötétség uralkodik odabenn. Három kulcsnak a képét pillantja meg egy oldalon, amit alaposan tanulmányozni kezd. Mindegyiket jól megjegyzi, mert a könyvet nem viheti ki innen. Mire végez a memorizálással, addigra régen éjfél körül járhat az idő. Az idős könyvtáros régen szunyókál a székében, ezért csendesen távozik. Hazafelé sétál, miközben párszor ásítozik egy nagyot. Elfáradt a mai nap, de főleg a kutakodásban, aminek az eredménye három kulcsnak a képe. Azok helyéről nem tud semmit, csak a kinézetük ragadt meg a fejében. Az őrházba érkezve jelent felettesének a mai napról, aztán takaródót rendel el mert nagyon fáradt.
Hajnal van, azonban Tyrwel mélyen alszik. A lakótársai, már régen elhagyták az őrházat, hogy szolgálatot teljesítsenek délutánig. Fogalma sincs róla, hogy Hilde érkezik, s őt keresi. Mikor a szobájában hallja a hangokat, akkor kicsit mocorog a takaró alatt, azonban különösebben nem zavartatja magát. Nemsokára padlón dobogó csizma hangja hallatszik, aminek hangja akkor szűnik meg, mikor megáll a tünde ajtaja előtt. Tekintete ránéz a szépen szunyókálóra. Már indulna, hogy felébressze az álomszuszékot, mikor megpillantja Hildét a szobában. Rögtön visszakozik, s se szó se beszéd távozik. A lány torokköszörülése ébreszti fel, azonban lassan kapcsol még ilyenkor. Mikor teljes egészében fel tudja fogni az igazi világot, akkor minden figyelmeztető szó nélkül kel ki. Jön egy gyors mosakodás a részéről, majd öltözködés, mert idő közben rájön, hogy elaludt. Mikor elkészült, akkor megáll és a másik köszönésére válaszol.
- Jó reggelt! Minek köszönhetem a látogatásod? – teszi fel a kérdését tisztán és érhetően Tyr a lehető legnagyobb nyugalommal. Van egy sejtése, azonban nem mondja ki. Meghallgatja Hilde válaszát, aztán mérlegel magában. Megosztja a másikkal a tudását.
- Tegnap este néztem utána pár dolognak a könyvtárban, de nem tudtam meg túl sok dolgot. Természetesen ha rám gondoltál, akkor szívesen veled tartok. – felizzik közben a szeme, mert az a kurta gondolata támad, hogy most lehet megtalálják azt a kardot.Nem avatja bele ebbe a tervébe, mert jobb ha nem tud róla más.
- Három Három kulcsnak a képe van a fejemben, ami fontos lehet. Lényegében ennyi – dobják össze a tudásukat, mert úgy tűnik, hogy a vámpírnő szintén megtudott valamit.
- Érdekes, nem tért ki arra, hogy hol esett el a legtöbb áldozat? – érdeklődik egy picit társánál, mert biztosra kell mennie az üggyel kapcsolatban. Gyorsan hozzárakja az előbbihez.
- Tudsz térképet Délről? – hamarosan előszed egyet Hilde, amiért hálásan néz rá. A térkép méretéből adódóan csakis a közelben található nagy asztalon teríti szét és elkezdi tanulmányozni egy darabig.
- Mennyire ismered a Déli vidéket? – hangzik el tőle a kérdés, amire várja a választ a bájos társától. Az nem habozik elmondani az igazságot, hogy jól ismeri. Felbuzdul magában, mert rögtön előnyként látja maga előtt, mint hátrányként.
- Jelöld meg kezeddel azt a közeli helyet, ami érdekes és s egy magányos alaknak nem ajánlatos. – kéri meg a lányt, azonban az nem igazán kecsegtető válasszal áll elő. Nem csillapodik az izgalma ettől a kis rossztól. Egy darabig még áll a helyén, majd utazótársához intézi szavait.
- Rendben, készülj az utazásra, csak először elintézek egy dolgot. – Otthagyja a térképet, hogy papírt és tollat ragadjon. Tisztjének címzi a levelet, amiben megnevezi a távollétének okát. Valamint az őrhely fenevad futár lovát Tábornokot elkéri. Mikor végez, akkor elviszi a tiszti szobához, ahol lerakja a felettese asztalára. Szobájában gyorsan összeszedi a szükséges felszereléseket. Közeli istállóba megy, ahol Tábornokot felszerszámozza, aztán az őrház elé vezeti. Nyugalmasan Hildét várja, hogy megérkezzen, elkészülve. Hamarosan a vámpírnő megérkezik, s jelzi felé, hogy indulhatnak. Felszáll tábornok hátára, majd lassan kifelé indulnak a városból. Egy kellemes lovasséta után megérkeznek a városkapuhoz, ahol végignéz a másik öltözetén.
- Meg kell hagynom csinosan vagy felöltözve – jelenti ki, miközben az első barátságos mosoly jelenik meg az arcán. Szívből jövő és igaz, s arról árulkodik, hogy megbízik a lányban. Lassan az életét rábízhatja.

* Hajnal öt felé járhatott az idő, mit nem ád a Jóisten, szobájának ajtaján kopogás hangja hallatszott. Kótyagos, álomittas arccal mászott elő a fekhelyről, s csizmáját félmeztelenségére felhúzva lépkedett ki az ajtóhoz. Tudta jól mi következett most, de mégis minden alkalommal rosszul esett neki ezen része a napnak.
- Jó reggelt Hilde kisasszony, levele hoztam önnek Ciel kapitány kérésére. 
- Köszönöm Hans tiszteletes.
- Igazán szívesen, sajnálom, hogy ilyen korán kellett keltenem.
* Egy biccentéssel konstatálta a dolgot, majd még intett a távozóban lévő szeplős férfinak, aki egy mosollyal válaszolt... Nem tudta, mégis miféle személy lehetett a fiatal lelkész, de minden bizonnyal fontosabb, mint amilyennek elsőre tűnt, elvégre szinte mindig futkározva szokta látni... Talán jól rejtett bennfentes lehet? Ki tudja... Akármi is legyen, asztalához lépve kibontotta a levelet egy tőrrel, s kihúzta a nem különösebben pedánsan írott papírost... Kaszás király, sok halott, tütütütü, torzó felvágva, fej le, tütütütü, valakivel együtt kéne mennie, mert a feladat veszélyes pusztán csak egy alakra, s szabadon választhatja meg, hogy kit visz magával tütütütü. Orrnyergét fáradt masszírozta, mire végzett a levéllel. Ez egy igazán pokoli feladatnak hangzott, s semmi kedve sem volt ezzel szórakozni. Fáradtan dőlt hátra székben, a kárpitra támaszkodott, miközben élvezte, hogy átjárta a libabőr a hidegtől.
- Hallottál már a kaszás királyról nagyapa?
- Semmit, valamilyen dajkamese lehet.
- Annyira nem hangzik mesésnek, nagyon sokan haláloznak el mostanság délen, s ha hihetünk a pletykának, lehet ez a lény tehet róla...
- Pletykának majd akkor hiszünk, ha saját szemünkkel látjuk. Sok bolondság okozhat haláleseteket, akár egy járvány is.
- Járvány, ami levágja a fejed, s felvágja a torzód?
* A megjegyzésre nem reagált a nagyapja, tétova csend lógott a levegőben. Ki a francra számíthatna ilyenkor? Hans? Biztos ezer dolga van, s ki tudja, lehet nem is ért az egészhez egy kicsit sem. Esetleg von Heimsroth? Ő lehet éppen nincs itthon, s nem is ismeri annyira, hogy megkérje... Így belegondolva, senkit se ismer annyira. Kezét kinyújtotta, majd magához vette a lándzsát.
- Vinnem kéne egy második embert magammal, de nem hiszem, hogy szükség lenne ilyesmire...
- Na majd amikor istentiszteleten higgy, jelenleg kövesd a parancsokat. Még csak az kéne, hogy megsérülj... Mi van azzal az elffel?
* Kissé elgondolkodott a kérdésen, Tyrwel tényleg kecsegtető megközelítésnek hangzott, s mivel lényegében városi őrként dolgozik jelenleg, jó eséllyel neki sincs okában nemet mondani... Ez az egész feladat, pedig érdekesebbnek hangzik, mint mondjuk a megszokott őrjáratozás.
- Miért is ne.
- Na ugye.
* Nem is zavartatta magát túlságosan, levettette a ruhát melyben aludni szokott, s kissé megmosakodott a szobában lévő lavórban. Ezek után magára öltött egy kevésbé széles szabású fehér kötős inget, majd egy szürke barna lovaglónadrágot, melynek belső része szarvasbőrrel volt kivarratva, hogy ne kezdje ki combját annyira az utazás. Egyelőre nem vett fel semmi vastagabbat, csak az őrsre kellett elindulnia, hogy egyáltalán beszélni tudjon a férfival, hogy érdekli-e a dolog. Lándzsáját magához ölelve lépkedett végig Veronia deres utcáin, kissé vacogva ugyan, de talán kibírva azt. Az őrség hálókörete szerencsére nem volt túlzottan messze, s mivel sejtette, hogy Witten melyikbe rendelhette be az elfet, egyenesen oda is sétált, s éppen egy kifele igyekvő, tenyerét hideghez szoktatván dörzsölgető őrt megkérdezve megtudta, hogy jó helyen volt. Belépvén megkereste azt a szobát, mely egyezett a leírással egyezik, s miután ajtótlan belépett rajta, még álomban lelte a férfit... Elvigyorodott kissé, micsoda egy rendetlen dolog ez kérem! No, majd a felettes kelti, helyet foglalt az asztal mellett lévő széken, s a lándzsát keresztbe tette az ölében. Nem is olyan sokára hallotta is dobogó lépteket, ahogy éppen ellenőrzést mehetett körbe az őr. A szobába is belépett, ám végül látványára egy biccentéssel megfordult, és távozott... Hát akkor mégis neki kell felkeltenie a tündeérin (Értitek?! Tündéri, tünde éri! ) alvó férfit, s ehhez híven megköszörülte a torkát, kezeit keresztbe téve. 
- Hasadra süt a nap.
* A megjegyzésre csak elvigyorodott, még emlékezett rá, mikor a nagyapja hús-vér testben keltette fel ugyanezen megszólítással, egyenesen lerántva róla a takarót, hogy ideje segítenie a kovácsműhelyben, vagy éppen elvinnie egy üzenetet egy mesternek, minek alapján több ércre van szükség. Hogy változnak az idők... Most már nem kell az öregnek sem érc, se új kalapács. Mindenesetre türelmesen várakozott ahogy a férfi készülődött, néha ki-kipillantva az ablakon, majd mire úgy nézett ki hogy, hogy lassan elkészült, megszólította. 
- Jó reggelt.
* Elég tényszerű volt a megállapítás, nem sok vidámság akadt benne, szimplán csak reggelt kívánt egy ismerősnek, aki éppenséggel most kelt csak fel, s lehet, hogy még kissé érezte az álmot.
- A segítségedre lenne szükségem. Kaptam egy elég érdekes feladatot, amiben mindenképpen jól jönne, a egy tapasztalt őrző segítene. Hallottál azokról a pletykákról, amiket mostanság mindenki emleget?
* A férfi meglepő lelkesnek tűnik, kissé megkönnyebbül a tényen, hogy nem kell másnál kopogtatnia. A múltkor is jól telt az idő az őrzővel, pont csak annyit beszélgettek, amennyi nem zavarta meg a békéjét, s éppen el sem untatta. Furcsa a lelki világa, de hát ez már csak ilyen!
- Mit tudsz róla?
* Tette fel a kérdést sebesen, hogy megtudja mennyire is van képben a másik. Ha tud eleget, nem kell felvilágosítania, de ha éppenséggel nem, akkor tényleg nem árthat ha elmondja a maga részét.
- Hmm, értem... Kulcsok... Mindenesetre, én annyit tudtam meg Ciel kapitány leveléből, hogy nagyon sok Déli halálozott el az utóbbi időben. A jelentések alapján egy fekete árnyat láttak az emberek a halottak közelében, illetve a halált okozó sebek megegyeznek: Felmetszett torzó, lemetszett fej, gyakorlott biztos vágásokkal.
* Mi a fenét jelenthetnek azok a kulcsok? Majdnem el is kalandozott a figyelme Tyrről a nagy mélázásban, aki végül azzal keltette öntudatra, hogy egy kérdést szegezett felé.
- Nem, nem tért ki rá... De ha közeledünk, úgy is tudni fogjuk. * Táskájába nyúlva egy kopott, nyolcrét hajtott térképet vett elő, amit még a könyvtáros bízott rá, ugyanis elvben átázott egy nagy esőzés során a könyvtár, s ahelyett, hogy kidobta volna, rábízta * - Tessék.
*A kopott, picit ázott papír könnyeden nyílt szét az asztalon, megjelenítve előttük Veronia ismert részeinek nagyját, de komoly részletességgel leginkább a saját területüket.
- Oda meg vissza, bár a partvidéket, a tünde erdő és Nebelwald határát nem.
* A további kérésre kissé megrázta a fejét, majd elgondolkodott. Nem sok helyen került igazán galibába, s úgy istenigazából veszélyesebb rész sincsen(Elvégre minden veszélyes), talán a sötétebb erdők, a mocsár, s a partvidék kivételével.
- Hmm... Nem igazán akadnak ilyen veszélyesebb helyek. Talán a Mocsár a legveszélyesebb, illetve a partvidék az élőholtak miatt.
* A férfi végül szóval is beleegyezett az ajánlatba, majd végül ezt jelül is vett ahhoz, hogy távozóra fogja. A térképet egyenlőre itt hagyta, elvégre úgy tűnt a másiknak szüksége volt még rá, remélhetőleg visszakerül még hozzá később, de végül éppenséggel tud magának kérni egy másikat bármikor. 
- Mindenképpen. Megfelel, ha... három fertályóra múlva találkozunk az épület előtt?
* A belegyezést megvárva meg is indult vissza a parókiára, ahol most már végleg el is kezdte összeszedni a dolgait. Nehéz páncélzatát magára vette, szépen megfésülte a haját, rendes lányka illúzióját keltve, s még egy kék masnit is kötött nyakára, mintegy díszítésképpen.
- Ejj, de nagyon felöltöztél ma lányom, kedvelheted azt az elfet!
- Dehogy is, semmi ilyesmi...
- De szép az a masni rajtad~
- ...
* Most, hogy teljes menetpáncélja rajta volt, letakarta ezt egy középen megkötős kék palásttal, melynek szegélyére fehér prém volt varratva. Még régen, csatlakozása után kapta ajándékba ezt a ruhadarabot, mely a Déliek hivatalos színe lenne, de egészen ritkán viselte, csakis különleges alkalmakkor, vagy igazán nagy hidegben, hogy véletlenül se piszkítsa be. Akárhogyan is, hátán átkanyarítván a bőrből durván összevarrott táskáját, megindult, és az istállóhoz ment, ahol már nyihogva várt rá fekete fríz lova. Kohle fejét kissé megsimogatta, az állat hálásan nyerített fel a tapintásra, s fejét odadugta sajátjához. Elmosolyodott kissé, s felszerszámozta az állatot, majd elhelyezte rá a páncélt, hogy biztonságban tudhassa. Ezután felült rá, s megindult vissza az őrséghez, ahova végül ha nem is teljesen pontosan, de nagyjából időben érkezett meg. A férfi már várt rá egy tekintélyes állat társaságában.
- Felőlem indulhatunk.
* Az elf fel is szállt a lóra, majd végül kellemes sétával elindultak a kapuig. Az út jól telt, mindig is élvezte az ébredező Hellenburg ábrázatát... Oly békés s bágyadt volt, pár óra, s máris zsongni fog a vásár, de jelenleg csak néhányan rohangásztak ruhájukba kapaszkodva, hogy óvják magukat a metsző hidegtől. Végül a hatalmas ajtók előtt megálltak egy pillanatra, ahol is Tyr némi kedves bókkal járt a kedvére. A dologra menten elfordította képét a férfiról (Hilde von Nebeltsun), aki mintha mosolygott volna kissé... Vörösödve rejtette arcát, egészen addig, míg nagyapja meg nem szólalt.
- Köszönöm... Nagyon kedves tőled, hogy így gondolod.
- Mennyire megérte hát felvenni azt a szép masnit, nem?!
* Dühében majdnem elhajította a lándzsát a kapun túlra, ám végül csak morcosan elmosolyodott az elfre, s megsarkantyúzta a lovat, ami ügetve megiramodott a kapun kívülre, egyenesen a partvidék felé.[/color]

Azt hiszem már sokszor megbántam, hogy nem választottam valami helyhez kötöttebb hivatást, példának okáért lehettem volna……ékszerész, vagy …..szatócs…..szabó. De persze aztán jön egy megbízás és már nem is bánom annyira. Na nem, amikor gyilkosságot kell elkövetni, ami szintén a munkával jár, de vannak, amiket elég jól megfizetnek és csak fel kell kutatni valakit. Azonban legtöbb munkám azzal is jár, hogy lejárhatom a lábam. Ez csak azóta változott, amióta szert tettem egy igazán remek lóra – jó nevelést kapott az egyház istállójában, - mert Hűséges nagyban megkönnyíti az életemet.
Most egy idős kereskedő bízott meg, hogy keressem meg fiát, aki a déli területekre indult, hogy ott ritka afrodiziákumokat és mágikus tárgyakat szerezzen be, de már hetek óta semmi hírt nem kaptak felőle. Mivel nem volt pontos útvonala a kis csapatnak – két markos szolga volt vele – így csak annyit tudott a kereskedő mondani, hogy a Parti síkságot i útba ejteni kívánta. Igazán szép summát kínált, ha megkeresem egy szem örökösét és épségben visszahozom, de már akkor is, ha legalább valami biztos hírt kap róla.
Így hát nekivágtam ismét a dél felé vezető hosszú útnak. Mivel így is, úgy is kérdezősködnöm kellett, többször megszakítottam az utam már a Déli Királyság területén, hogy fogadókba, ívókba betérve kérdezősködjek.
Ha konkrétan a fiúról nem is szolgáltak a pletykára mindig kész parasztok és felszolgálók, utazó kalmárok és kocsmárosok, érdekes híreket hallottam és egyre többet, ahogy beljebb hatoltam a Királyság területére, egy bizonyos legendás lovagról. Elvétve ilyen szóbeszédet már északon is hallottam, de itt egyre több minden rakódott rá és kezdett összeállni a történet.
~ Szóval ez a Rémlovag feltámadt poraiból démonként, ha egyáltalán halott volt, bár egy ilyen ha életben lett volna, úgy sem ült volna nyugton a seggén, aztán most kísértetet játszik. ~
Természetesen jól ismertem a babonákat, amik legtöbbször futótűzként terjedtek el és kellő kétségekkel álltam hozzájuk, hiszen legtöbbször valami egészen ostoba dologból születtek, de ahogy haladtam, már olyanokkal is találkoztam, akik a síkság déli részén lévő településekről menekültek és akik szerint ez a valami nyom nélkül ragadja el az embereket és akik túl is élték, halálfélelemtől reszketve, volt aki megőszült hajjal keveredett vissza. Persze látni senki nem látott semmit, de kezdett érdekes lenni a dolog, hiszen abból a pár morzsából, amit megtudtam az általam keresett fiúról, mintha egyenesen a legendabeli, szörnyűséges hely felé tartott volna.
Ha tetszett, ha nem egyrészt tovább kellett mennem, másrészt, ha nem is hittem el ezt az egész rémtörténetet, azért valaminek kellett a háttérben állnia, valaminek gerjesztenie kellett a pletykákat és valamiért elmenekültek a parasztok, akik azért nem egykönnyen hagyják el földjeiket.
Most már két dolog is volt, aminek utána kellett járnom és nagyon úgy nézett ki, hogy a célpontom is meghallotta – bár nehéz lett volna nem hallani, mikor mindenki erről beszél lassan, - és valami nagyobb üzlet reményében elindult a Lovagkirály kriptáját megkeresni, amiben ugyan nem temethették el a legenda szerint a testét, de valószínűleg azt gondolhatta, mágikus kincseket talán igen. A feladat egyszerűből mostanra cseppet sem könnyűvé kezdett nőni.
Egy újabb fogadóhoz érkeztem és reméltem, hogy talán itt is megtudok valamit, amin már elindulhatok. Nagyon úgy nézett ki hogy ahhoz, hogy elvégezzem a megbízásom, először egy legenda nyomába kell erednem, ami elől mindenki más menekül. Remek!
Bekötöttem a lovam az istállóba, dobtam pár váltót a fiúnak, hogy lássa el, aztán nem soká már egy asztalnál ültem és kesernyés sört ittam. Mikor láttam, hogy a kocsmáros felszabadult kicsit odasétáltam a pulthoz.
- Érdekes híreket hallottam egy újra éledt lovagról és rejtélyes eltűnésekről. – kezdtem bele. – Talán tudsz olyan helyet, amit érdemes elkerülnöm mostanság? – fordítottam kicsit a kérdezősködés fonalán.

A legtöbb fogadóban meg lehet különböztetni valami egyedit. A belső díszítettség, a székek, asztalok stílusa, az árak, és a kiszolgálás. Azonban a kilöttyent bor, pipafüst, és részegek mindenütt jelen vannak. Meg persze a csinos lányok és az örömlányok is. Az egyik sarokban üldögélve a pipámból füstkarikákat eregetve, fél szemmel a pultot figyelem. Egy alacsony, köpenyes leány kérdezősködik ott, hogy miről, azt már ugyan nem hallom. Pár ''szépfiú'' már szemet vetett az új tüneményre, ám eddig mindet megfutamítottam szúrós nézésemmel. A legtöbben elsőre meghátráltak, a többieknek pedig megvillantottam a korbácsot, és helyesen úgy döntöttek, inkább a helyükön maradnak. Nemigazán mertek belekötni egy ezüstszemű démon ''prédájába''. Arcomra márványból vésték fel a morcos szépfiú maszkját, ám ennek oka is van, hiszen sebem újfent fellángolt, és úgy éget mintha Sutr akarna megszületni belőle. A fájdalmat erős bormennyiséggel tompítom, s bár a pincérnő már a megengedett adagom táján ját, már nemigazán van kedvem meginni. Fájlalom a sebhelyem, hihetetlen, hogy még ennyi idő után is úgy ég, mintha tegnap lett volna. Már majd három órája vagyok ebben a fogadóban, és úgy tűnik megtudtam pár hasznos dologot. Elmerülve a világ dallamában új suttogásokkal kerestem fel egynéhányat a nagyobb tudású embereim közül. Könyvtárosok, mágusok, történészek, dalnokok, építészek, nemesek, tudósok, mindenki akinek van bármi információja erről a rejtelmes történetről. Elég fárasztó volt ilyen nagy távokban beszélni, és fenntartani a kapcsolatot, amíg keresnek, utánanéznek, felolvasnak. Most már szívesen pihennék le, aludnék egy jót, és majd csak reggel foglalkozni az egésszel. Nem voltam biztos abban, hogy el akartam eljönni ide, talán inkább a pihenést választhattam volna, ám mégis valami oknál fogva úgy döntöttem, elkísérem az újdonsült nekromantám. Úgy látszik, bemondta az unalmast, és lassan az asztalomhoz sétál.
- Jutottál valamire ? - könyököl az asztalra. A csuklyája alatt csak az arca alsó része látszik, bár talán sokkal barátságosabbnak tűnne, ha a szemét is lehetne látni. Kissé feljebb emeli fejét, így előbukkannak apró fémszínű szemei, egy-egy mélylila és sárga jelzéssel árulkodva az átokról.
- Nos van néhány infóm. Bár nem tudom mennyi lehet igaz belőle. -villantom fel széles mosolyom. Ő keserűen viszonozza a mosolyt, valószínűleg nem sok infót kaphatott.
- Valószínűleg sokkal hitelesebbek. Egy fogadóstól aligha lehet valós alapokon nyugvó történeteket hallani. - kissé megingatja a fejét, jelezve hogy próbálkozásai nem voltak túl sikeresek.
- Különböző forrásaim különböző infókat adtak, de itt van amit tudok. Úgy 700-1000 évvel ezelőtt az emberek háborúba indultak egymás ellen. A Nyugati parti királyság harcolt akkoriban a Keleti Belső-Királysággal. - mondom, és egyik, még érintetlen kupa borom elé tolom. Én magam is jól meghúzom a magamét, a fájdalmamra egyenlőre jó gyógyír ez. Mellettem az asztalon már hat is sorakozik üresen, az elmúlt órákban nem voltam tétlen. Meglepetten hallgat engem, közben bólint egy aprót, ezzel elfogadva a bort. Lassan belekortyol, majd lerakja a poharat.
- Meglepően pontos. mondja kissé csodálkozva. - Engem csak kinevetett az a félnótás ott, és megkérdezte, hogy tisztában vagyok-e, milyen régi is ez a történet - forgatja a szemét. Kissé nem jó hangulatban érintett, a dolog. Talán csak a pia hozta meg a kedvem, talán csak úgy rossz néven vettem, talán csak dühít a tétlen kínom ám egyre inkább vágyok rá hogy bezúzzam a fogadós képét.
- Akarod, hogy én kérdezzem meg tőle ? - kérdem, s a jobb kezem már szorul is ökölbe, állnák fel. A sebembe belenyilal az égő fájdalom, így összerándulok kissé, ám ez sem akadályoz meg hogy kilapítsam azt a zömök, apró emberkét.
- Nem, nem, nem, nem, dehogy - érinti meg azonnal a vállaim kissé felemelkedve helyéről, mielőtt bármit is tehetnék. - Szükségtelen - teszi még hozzá halvány mosollyal, finoman. - Ami kellett, elmondta, a többi nem számít - vonja meg a vállát, és újabbat kortyol az italból. Valószínűleg nem is lehet olyan nagy dolog, csak én vagyok kissé ideges. Kissé nyugodtabban ülök vissza, s a fájó bal oldalamra teszem a kezem.
- Főként emberek voltak jelen, kisszámú idegen segítséggel. Akkoriban eléggé féltek az idegenkezűségtől, valószínűleg attól tartva hogy más birodalmakat is belesorodnak a háborúikba. - mondom tovább a történetet, és újfent meghúzom a boroskupámat - Egyetlen nevet jegyeztek fel mindkét oldalon, Raulf a Kaotikus. Egy másik emberem Hellenburgban megerősített abban hogy nagy mágus volt, rúnamágus. A fővárosi kapcsolatom annyit tudott hozzátenni, hogy ő és a kripta építésze ismerhették egymást, azt feltételezte hogy a háborúból.  - szememmel alig észrevehetően intek a hátsó kijára felé, hogy tűnjünk el innen. Gyanítom, hogy Lia kiléte nemigazán maradt észrevétlen, ám a belső érzésem azt súgja, hogy ezeknek talán a sebem okozójához van köze. A jelzésre csak egy pillanattal később reagál, és feláll, tekintetéből szinte ki lehet olvasni a kérdést: Hová? Nehézkesen feltápászkodom, érzem, egy kissé túlterheltem magam. A sebem már annyira nem fáj, ám még így is elég kínzó tud lenni néha. A mindig vidám és bolondos hangulatom is ettől olyan komor. A hátsó kijárat felé intek láthatatlanul a szememmel. Karon fogom és addig húzom magam után, míg ki nem lépünk az ajtón. A keze mozgásán érzem hogy elég kényelmetlen számára, így odakint el is engedem. Csak remélhetem hogy nem láttak meg. Odakint egy terebélyes tölgyfa mellé intem, amely elég árnyékot vet a nap elől, tudván hogy a fajtája nemigazán barátja a napnak.
- Azok nemsokára kijönnek indulnunk kellene. Tudsz haladni a napon, ugye ? Még két óra és sötétedik, a többit majd inkább az úton mondanám. - tudom, hogy indulni kéne, bármit is akartak azok ott bent, bizonyára nem ingyen fürdőt, és puha ágyat kínáltak. Önkéntelenül is átfut a borzongás, ha csak belegondolok abba hogy az a nőszemély küldhette őket. Lia még aggódó pillantást vet maga mögé, ellenőrizve hogy nem követtek-e.
- Napon semmi bajom nincsen - fordul vissza felém. - A felszerelésem véd - teszi hozzá rövid magyarázatként, majd hezitálás után folytatja: - Neked nem lenne szükséged még pihenésre ?
- Majd holnap reggel pihenünk, az éjszaka leple alatt szeretnék minél messzebbre jutni. - felelem, tudván, hogy ha lepihenek még elmérgesedhet a helyzet - A pihenés majd ráér, ha nem kell emiatt aggódnunk.  - Elindulok, és lassan kimért tempóban lépek. Szólásra nyílnak ajkai, de végül nem mond semmit, csak bólint egyet beleegyezése jeléül, és némán a nyomomba ered. A baglya kecsesen siklik le az épület magasából, hogy a nekromanta karján telepedjen le. Magam is elgondolokozom az ajánlatán, elvégre a sebem óta inkább élet és halál között játszom.. A fájdalom csak nőtt ahogy az idő telt, és egyre nagyobb önuralomra van szükségem, hogy kordában tartsam.
- A kriptával kapcsolatban még van néhány fontosabb hírem. Akit eltemettek oda, semmi információt nem kaptam, elég nagy rejtély övezi, bár valószínűsítem hogy egy magasrangú tábornok vagy király lehetett oda eltemetve. A partokon élő ismerősöm három kulcsról beszélt. Két kulcs a kripta kinyitásához való, a harmadik jelentősége ismeretlen. - egy rossz lépés a gödörbe, és kissé belémhasít a fájdalom, bármennyire is titkolom, az apró rezdülésem valószínűleg észrevette. Ránézek, és látom hogy apró szemeit nem lehetett átverni.
- Ezek szerint a partra kell menni? Mert a fogadós három... - kezd bele, majd hirtelen megáll. - Yrsil, elég lesz.  - megállok és értetlenül Liára nézek.  
- Mi a baj ? Követnek ? - a korbácsom nyelére markolok, és hátratekintek, ellenségeket fürkészve.
- Nem - megrázza a fejét. - Így megerőlteted magad. Neked pihenésre van szükséged, nem estig tartó menetelésre. - való igaz, úgy tűnik nem egy újabb élőholtat akar, egy nekromantától egy meglehetősen fura gondolat. Egy kis pihenés rendesen helyrehozna.
- Viszont oda vissza nem mehetünk. - intek vissza a fejemmel. Oda semmiképpen sem. Egyértelműen igaza van, ám nem szeretnék veszély mellett maradni feleslegesen. Lepihennék, mert mind testileg mind lelkileg el vagyok fáradva.  
- Ha tudom, kik voltak azok, akik miatt most menni kényszerülünk, akkor tudnék mit mondani. Mágiát használók ? Protestánsok? Egyszerű fafejek, akik miatt csak a kisujjamat kell mozdítanom, hogy elmenjenek ? - érdeklődik immár kissé harciasabban. Meg is érteném, hogy eltiporná őket, ám én láttam ami láttam, ezek elől jobb volna inkább felszívódni.
- Protestánsok voltak, felismertem az öltözetüket. Odabent úgy ötöt láttam, kint lehettek mégannyian. - megállok egy pillantra, és az öreg elmémből próbálom felidézni a környék térképét.
- Egy fogadónak kellene lennie innen néhány utcányira, már ha még áll, vagy hatvan éve nem jártam arra. - szeretném ezúttal elkerülni a konfliktust, és próbálom terelni Liát, aki beletörődve sóhajt egy nagyot.
- Rendben, akkor menjünk oda. Zárt ajtó mögött még mindig biztonságosabb, mint a nyitott szabadban - jegyzi meg kelletlenül, majd apró lépésekkel követ. A fogadó amelyet említettem, még mindig ugyanaz a tábla őrzi, amelyet annakidején is állítottak. Ez a fogadó annakidején nagyon híres volt a környéken, noha mára már kissé vesztett korábbi fényéből. Belépve az ajtón egyből a fogadóshoz, lépek és szobát bérlek tőle. Látja a köpenyes kísérőmet, már valószínűleg megvan a maga tippje, hogy miért.
- Odaadom a legjobb egyágyas szobámat ! - súgja nekem perverz vigyorral az arcán, és a leányának int, hogy kísérjen fel minket. Ahogyan a lépcső felé veszem az irány, egy nagyon idős asszony néz rám, és erőlködve totyog hozzám. Valóban totyog, szegény már rettentő öreg lehet. Az arcvonásai rémlenek valahonnan.
- Te voltál, te, te, de hogyan lehetsz ilyen fiatal ? - kérdezget, miközben a ruhámat fogdossa. Szenilis öregasszony lehetne, de nem arcára élénken emlékszem. Meg a mellbőségére is, akkoriban legendás volt. Elmosolyodok, felismert. Mintha halovány mosolyt vélnék felfedezni társam szája sarkában, majd felballag a lépcsőn.
- Igen én voltam - hajolok hozzá közelebb. Úgy hatvan évvel ezelőtt volt, egészen szép kis kaland egy késsel a hátamban. Ám még mai napig úgy érzem, megérte. - Én is emlékszem rád, Ilda. - a név csak találomra volt, ám úgy tűnik betalált. Vagy talán nem is hallotta, ám arcára fényes mosoly derült, úgy tűnik már annak is örülnek, ha emlékeznek rá. Ám eddig tartott az öröm, mert látom hogy Lia már felért a lépcsőn, így már mennem kéne. Még egy utolsót kacsintok az idős hölgyre, úgy elköszönésképpen, majd egykedvűen ballagok fel. A szobánk az első jobboldalt, valóban szépen néz ki. Bútorokkal rendezett kicsi, jól megvilágított szoba, egyetlen nagy kétszemélyes ággyal. Társam letelepszik az egyik ágyra, mély levegőt vesz.
- Csak nem egy régi ismerős? - érdeklődik enyhe cinizmussal, csalárd mosollyal az arcán.
- Hát, mondhatnám réginek a hat évtizedet ? - vetem rá csábos mosolyomat, abban a tudatban, hogy ez körülbelül az övének háromszorosa. Valóban eltelt már pár év, mióta a földre jöttem, az én nekromantámnak az ükapja is lehetnék. Nem mintha számítana ez most bármit is. Ledőlök az ágyra, pihentetem sebem, kifújom magam és folytatom. Megadóan emeli magasba a kezét, látszik hogy feladja a piszkálásomat. Egyenlőre.
- Teljesen illik rá - viszonozza a mosolyt, és figyelmesen felém fordulva hallgat.
- A kriptát valószínűleg erős rúnamágia védi Raulf jóvoltából. A tünde könyvtárban található adatok szerint azért, mert félnek az ott eltemetett valaki Ghoulként való feltámasztásától.  - egy pillanatra átfut bennem a gondolat, hogy megpróbálhatnánk feltámaszani Liának - Valószínűleg egy magasrangú tábornok, vagy egy király lehetett, legalábbis jó harcos, a ghoulok fajtái többnyire ezek közül kerülnek ki. - mondom, majd kifújom a hajszálakat az arcomból.
- Ghoul ? - érdeklődik meglepetten, és tűnődőn állához emeli kezét. - Igen, valóban híres emberek, fegyverforgatók... - teszi hozzá kissé bizonytalanul. - De ez különös. Lehetséges, hogy akkor ez a Kaszás valójában egy ghoul ?
- Nem valószínűleg nem az. Még. Ám jogos a félelmük a feltámasztásával kapcsolatban. Talán érdekelne ? - kacsintok rá, újfent kissé csábosan hogy enyhén zavarba hozzam, és oldalra fordítom a fejem - Te mit tudtál meg ? - valószínűnek tartom, hogy a mai napot itt kell töltenünk, ezért egyenlőre csak szuszogok, hogy egyre kevéssbé érezzem a sebem. Ki fog kelleni mosnom, és átkötnöm, mert lehet hogy rosszabb lessz. Még szerencse hogy van nálam kötszer.
- Remélem, nem áll szándékodban elcsábítani - forgatja játékosan a szemeit, hangján is érezhető a szórakozottság, majd maga elé néz, és ismét komolyan beszél:
- Egy ghoul feltámasztásához még nem vagyok elég erős, és ami azt illeti... igazából nem sokat tudtam meg. Minden homályos - rázza meg a fejét. - Embernek hiszik, aki vagy lovag vagy mágus volt még a maga korában, és aki megtámadta őt, nos... Az meghalt - vonja meg a vállát. - Állítólag senki nem látta, ennek ellenére született pár leírás róla, mint például az, hogy pallossal vagy kaszával jár, de van, aki azt hajtogatja, hogy isteni erővel rendelkezik - utolsó szavai gúnyosak, mintha nem akarná elhinni, hogy vannak olyan bolondok. - Ami még használható lehet, hogy hol jelent meg: Schattenschield, valamint a nyugati és parti síkság környékén.
- Schattenschield, valamint a nyugati és parti síkság. - mormolom az orrom alatt. Ötletem sincs merre kéne kezdeni a keresést, mindhárom helyet bejártam már párszor.
- Schattenschieldből talán kitiltottak anno húsz évre, ''az'' miatt az incidens miatt, ha jól emlékszem. Bár meglehet hogy csak az emlékeim csalnak és összekeverem egy másik várossal - nevetek rá - Valamelyik síkságot nézném meg először, bár még nem tudnám megmondani miért. Azt hiszem ebben rádhagyatkozom.  - lassan erőlködve felülök, és elfordulva benézek a ruhám alá, a sebemet méregetve. A kötés erősen átvérzett, talán ideje volna lecserélni. Lia a térdére könyökölve, állát tenyerébe helyezve elgondolkodik a helyzeten.
- Schattenschield nem egy biztonságos hely, a síkságok túl kézenfekvőnek, egyszerűnek hangzanak - tűnődik el, majd pár másodperc után ismét megszólal: - Hallgassunk a megérzésedre, legfeljebb egy kerülőt teszünk - fordul felém.
- Akkor azt hiszem ebben megegyeztünk. - leülök az ágy túlsó oldalára, pontosan Lia háta mögé, hogy csak a hátamat lássa. Elkezdem lehámozni az átvérzett kötést, majd a lábammal észrevétlenül az ágy alá rúgom. - Akkor holnap reggel indulunk. - megpaskolom az ágyat, jelezve, hogy övé lehet ha akarja, és oldara fordítva fejem, halovány mosolyt eresztek meg felé.
- Nyugton maradok, nem kell félned. - mosolyodom el újra. Ma este valójában fáradt vagyok az ilyesmihez, ráadásul tudom, nem biztos hogy jó ötlet őt bepipulva látni.
- Már épp ki akartam térni erre is. - Körbenéz a szobában, és csak utána tekint vissza rám. - De azért remélem, nem a földön szándékszol aludni.
- Fele-fele ? - csapok le az ajánlatra, tekintetemet előbb az ágyra majd Liára vetve. Már sokmindenre nincs erőm, ám még aprókak sziszegve nekilátok átkötni a sebem, ám félúton inkább abbahagyom, és inkább félreteszem a kötszert. Egyszerűen nem tudom magam megcsinálni még. Lia csendesen bólint egyet, a sziszegést meghallva pedig hátrafordul.
- Baj... van? - követi a mozdulatokat, már hangján teljesen érzékelhető gyanakvása és aggodalma. Már hallottam őt ilyennek, ámbár meglehet csupán egyszer-kétszer. Nem szeretném, hogy meglássa a sebem.
- Nem, semmi különös. Mindjárt kész vagyok. - a sebre tekintve elborzadok. Rettenetesen néz ki, bár fertőzésnek egyenlőre semmi nyoma. a majd két centis seb körül körös körben égési sérülések vannak, bár annyira nem durva mint ahogy kinéz. Hogy eltereljem a figyelmet még elrendezem a cuccaimat, majd kibújva a felső réteg ruhámból elterülök az ágyon.
- Na dőljünk ki, holnap hosszú nap lesz. - mondom, majd még egyszer ránézek. Még mindig az ágy szélén ül, szavaimra bizonytalanul bólint egyet.
A reggeli napfény éppen csak megcsiklandozta az arcomat. Felébredtem, lassan felültem az ágyon.
- Lia, jó reggelt.  - szólltam oldalra bár nem tudtam, ébren van, vagy alszik-e még. Erősen kómás vagyok még. A sebem már sokkal jobb állapotban van, az alvás bizonyára jót tett neki. A fájdalom már jóval kissebb, és megszemlélve valamennyivel jobb állapotban van mint tegnap. Megfordulva csak a hűlt helyét találom Liának, a takaró feltúrva, az ágy azon része rendezetlenül áll, köpenye pedig az egyik székre terítve. Nem mehetett messzire, ha ezt itt hagyta gondolom, ám erős nyugtalanság dúl bennem. Nyílik az ajtó, Lia lép be rajta. Kezében egy kisebb tálkát tart, szélén egy fehér rongy, ami teljes kontrasztban van a mögötte lévő fekete öltözettel. Amint Lia észrevette, hogy felébredtem, kissé morcos vonások válnak láthatóvá rajta. Az arca mintha kicsi dühről árulkodna, úgy tűnik megleste sebem álmomban.
- Maradsz, a ruhádat pedig leveszed - közli szigorúan. Arca nem tűr ellentmondást, nem kételkedek bennem ha kell egy idézett lényével fogna le.
- Ó - villan fel a tekintetem egy pillanatra, annak ellenére, hogy egyértelmű a helyzet. Azért ennyi eszem lehetett volna, hogy nem próbálom titkolni előtte.  - Rendben, megadom magam ! - emelem magasba mindkét kezem, és szétbontom felsőmet. Mellém sétál, léptein érezhető az ingerültség. Lerakja az ágyra az edényt, mély levegőt vesz, majd egy hirtelen mozdulattal ad egy nagy pofont kever le nekem.
- Miért nem szóltál? - sziszegi, ezzel megelőzve a hangos, ideges beszédet, közben belenyomja a rongyot az enyhén alkoholos vízbe. Szemei haragosan villannak, én pedig jobbnak látom nem visszaszólni neki. Valamiért a pofon jobban fáj mint a sebem. Az arcomon szép vörös kéznyom látszódik, és még fog is egy ideig úgy sejtem. Ennyiért legalább letapizhattam volna. Bár talán azért a kezem is eltörné.
- Hát, nem akartam úgy feltüntetni, mintha miattam lennénk lassúak. Nem akartam szóvá tenni. - felelem és lesütöm a szemem. Csúnya történet, kis híján otthagytam a fogam, bele sem merek gondolni, mit kapnák, ha hallaná egészben.
- Akkor bolond vagy - veti oda. - És mi van, ha súlyosabbá válik? - kicsavarja egy kissé a rongyból a vizet, és kegyetlenül odanyomja a sérülésemhez. - Ez nem egy sétakirándulás, tudhatnád - morgolódik, és ekkor már finoman tisztogatja a sebet. Felordítanék, elég rossz pontra tapintott oda, ám még idejében az ajkamba harapok. Kétségkívül jól esik a törődése, mégha megvannak a maga okai rá. Talán csak egy bolond vagyok a szemében, aki kezére játszik, azonban ez a bolond elég bolond ahhoz, hogy ne tegyen fel kérdéseket.
- Hát, tényleg nem sétakirándulás. - ismerem el - Ám köszönöm, elég lessz, innen már járni fogok tudni, már ha átkötjük. - a seb valóban durván néz ki, mintha valami éles, hosszú tárgy fúródott volna az oldalamba, és mintha égésnyomok lennének körülötte. Még ránézni is fájdalmas, ám átkötve, egy kis kenőccsel megkenve már egészen rendben lehet. Elégedetlenül megcsóválja a fejét - másodszorra sem szebb látvány.
- Tekintsd magad szerencsésnek, hogy én vagyok itt, nem pedig egy őrült fajankó - jegyzi meg hidegebben, és beledobja a rongyot a tálba. Pár másodpercig még azt figyeli, majd feláll, megemeli az edényt.
- Ezt leviszem. A kötést el tudod intézni? - tekint ismét rám. Azt hiszem már így is többet tett mint amit elvárhattam volna.
- Ja rám bízhatod. De akkor vidd mindened, és várj meg lent. - kedvesen rámosolygok, majd nekiállok felöltözni, könnyedén magamra kapkodom a ruháimat. Bár a seb még mindig csúnya, erősen átkötve már alig érzem. Lassan indulni kéne már.
- Jól van, de nem kell elsietned - mintha megengedne egy halvány mosolyt. Lerakja az asztalra a tálat, magára ölti köpenyét, kinyitja az ajtót, botját karjával oldalához szorítja, és úgy emeli meg ismét az edényt. Utolsó lépésként távozik a szobából. Megvárom, míg becsukja az ajtót, és pár lépésnyire eltávolodik. Erősen megszorítom az oldalam, ráharapva az korbácsony nyelére, jó szorosan körbetekerem magam. Ez tartani fog. Lia után sétálok, le a földszintre. Az ajtó mellett vár engem. Kedvesen rámosolygom, és kitessékelem az ajtón. A széles mosolyom erősen gyanús.
- Nos, indulhatunk, gyönyörűséges hölgyem ? - kérdem, majd udvariasan kinyitom előtte az ajtót. Valamiért egyáltalán nem gyanakszik, csak egy mosoly kíséretében megforgatja a szemeit.
- Köszönöm - biccent egy aprót, és elhagyja az épületet. Ahogy megérzi a derekán a kezeket, világos bőre még jobban elfehéredik, és amikor már a nyakamban van, a sápadtabbnál is sápadtabb. Vidáman lépek előre élvezve a teljes zavarodottságát.
- M-Mégis mit művelsz?! - hangja remeg, és erősen kapaszkodik oda, ahova csak tud - eleinte vészesen ragaszkodik a fejemhez, azt öleli át ijedten.
- Ó csak a dolgomat ! - nevetek fel hangosan - Yrsil, a női combok önkéntes védelmezője vagyok, így nem hagyhatlak csak így elsétálni. - szétengedem a vállaimat, kissé megigazítom őt a nyakamban, és a sebemre és az emberekre fittyet hányva vidám fütyörészésbe kezdek. Majd megbánom ezt még később, bár azt hiszem most kissé megerőltethetem magam. Viszonlag apró teste egészen könnyű, bár magam sem volnék különösképp izmos, egészen könnyedén lépek.
- Erre vezet az út, Úrnőm ! - kiáltok fel hangosan, majd könnyed vidám léptekkel indulok útnak, széles mosollyal nyugtázva társam riadalmát. Akkor irány előre, a sikságok felé...

Nem szerettem későn ébredni. A nap hajnalban kezdődött az emberek földjén és napnyugtakor ért véget, nekem néha később. Ha már delelőre járt, mikor kinyitottam a szemem, egy jelentős részéről lemaradtam, és olyan dolgok mentek el mellettem, amiket sosem kaphatok vissza.
- Csak nyugalom, Rein! - fésülte ki hosszú, ében szerű haját Elsarea az ágy szélén ülve, amibe éppen görcsösen karmoltam bele. - Nem történt semmi.
- Olyan nincs, Liz. Mindig történik valami. - ráztam meg a fejem, de mikor láttam, hogy nem igazán hatottam meg, csak megadóan hátradőltem. Meglepően kényelmes volt az egyszerű, szalmával kitömött paplanokból rakott fekhely; legalább is ahhoz képest, amihez szokva voltam.
- Nos, talán igazad van. - pöccintette meg az orra hegyét mutatóujjával, amit akkor szokott, ha nagyon szórakoztatja valami.
- Hallottál valami érdekeset valahol? - ültem fel megint, mire útitársnőm megcsóválta a fejét.
- Úgy is mondhatjuk. Az emberek sok mindent pletykálnak odalenn a  fogadóban. - Szerette elnyűni a mondandóját, de már kitanultam a játékot. Elsareával úgy kellett beszélgetni, mint őzre vadászni. Türelemmel, óvatosan, abban a hitben ringatva, hogy ő van lépéselőnyben. Ekkor előbb, vagy utóbb, de oda fog jutni, ahová én szeretném. - Egyesek eltűnésekről beszélnek a Parti síkságról. Valaki, vagy valami nyomtalanul ragadja el az embereket, és ami utána marad, az csak a nyomasztó, émelyítő Halál érzése. - Mások talán megijedtek volna a vámpírnő démoni mosolyától, de engem csak bosszantott a felesleges színpadiassága.
- És gondolom nem tudják, hogy mi áll mögötte, a Sötét Apostol, egy helyi eszement mészáros vagy a Wilde Jagd. - szóltam közben, mire Liz sértődötten felhúzta az orrát.
- Nem veszed komolyan, igaz? Pedig mások azt sutyorogták, hogy a Kaszáskirály volt az. - értetlen ábrázatomat látva Liz közelebb húzódott, szemei keskeny vonallá szűkültek, ajka szélein ismét nevetés játszott. - Azt mondják, réges régen volt egy lovag, aki nagyravágyóbb volt, mint a démonok királya. Egész Veroniat birtokának akarta tudni és nem is restellt mindenkit levágni, aki az útjába akadt. Ám a lovag nem volt elég erős, hogy elérje a célját, mert a Nyugati és a Parti síkság határán elesett. Azonban a holtteste nem lett meg, legalább is a mondák szerint. Valakik azt mondják, a pokol démonai azonnal magukkal rángatták, annyira csordultig volt gőggel. Egyesek azt mondják, soha nem is halt meg, ugyanis a hívei kimenekítették a csatából. Érdekes, nemde? - nézett rám, mire felvontam a szemöldökömet.
- Nem igazán. Egy ember volt, ugye? Már régen halottnak kell lennie.
- Olyan cinikus vagy. - horkantott sértődötten, mire óvatosan megfogtam a kezét.
- Hát ha én nem lennék az, te már a fellegekben járnál, nemde? - Ennyi kellett neki, egyszerűen fogta magát és rám dőlt teljes felső testével, könnyed mosolya egészen az arcom előtt volt.
- Akkor gondolom a kriptáját sem indulsz megkeresni, igaz?
- Miféle kriptáját? - néztem rá kérdően, amiről valószínűleg azt hitte, elkezdett érdekelni. Tévedett.
- Habár a teste nem került elő azt mondják emeltek neki egy kriptát. De azt sajnos senki nem tudja, hol.
- Ez esetben igazad van. - feleltem. - Nem megyek megkeresni egy képzeletbeli kriptát. - mondtam, majd hosszan megcsókoltam. Máshogy képzeltem el a napomat, nem régen hallott emberek nem létező nyugvóhelyét keresve.
- Pedig pénzt is ajánlottak. 2000 váltót annak, aki elfogja élve vagy holtan a tettest, aki az eltűnések mögött áll. - fűzött tovább, lemondva a ritkaságszámba menő romantika lehetőségéről is, ami egyébként kifejezetten különös volt. Hangosan sóhajtottam, de elfogadtam a sorsomat. Ha ez a nő a fejébe vett valamit, nem volt az a teremtmény a világon, ami eltántorította.
- Rendben. Levadászom neked ezt a Kaszáskirályt.

Lassan már szokássá válik, hogy ha nagyon messze kell menni, és nem az Északi királyságba, akkor őt küldik. Eleinte ez a tény kifejezetten bosszantotta, de egy idő után észre vette magán, hogy az hogy világot láthat nem is olyan rossz dolog, sőt néha kifejezetten érdekes, új tapasztalatokkal is gazdagodott. Így végülis legutóbb már annyira nem morgott, amikor ismételten leküldték Hellenburgba néhány levél és egyéb papírmunka miatt, ami Hellenblatt hivatalos megalapításához kellett. Tulajdonképpen már az elején is az ő melója volt, így ha ellenkezett volna, a felettesei akkor is az orra alá tudták volna dörgölni, hogy egye meg, amit főzött.
A városban, ha akarta se tudta volna elkerülni a pletykákat, az ijedt tekinteteket és a szóbeszédet a menekültekről és a különös eltűnésekről. Érdeklődve hallgatta őket a piacon, és szinte minden apró szőrszál égnek állt a karján a témától. Egyszerűen a zsigereiben érezte, hogy valami nem stimmel. Egy nappal később érkezett meg a parancs, váltott lovú futárokkal, hogy legye szíves, ha már úgyis ott van utána nézni a problémának. Elég vészterhes idők voltak ezek mindenkinek, és végképp nem volt szükségük újabb galibára, sem pedig egy népvándorlásra, ami idővel a Tünde Erdőbe is eljuthatott. Nem igazán gondolkozott rajta, hogy elvállalja-e, hiszen mindig szívesen volt őfelsége segítségére, és a diplomáciánál a konkrét nyomozást is izgalmasabbnak találta. A harmadik ok csak az volt, hogy érdekelte az eset. Néhány pletyka is szárnyra kelt, hogy esetleg a mondákból ismert Kaszás király áll a dolog mögött, de biztos, hogy valami túlvilági dolog… Bár nem tagadta a lehetőséget, azért meggyőződés nélkül nem adott túl nagy hitelt ezeknek a szóbeszédeknek, ameddig maga utána nem járt.
Mint minden valamire való kalandnak, ennek is egy kocsmában kellett kezdődnie. Vagy ott, vagy a piactéren fordult meg a legtöbb és legjobban értesült ember, márpedig egy pofa sör mellett bárkit könnyebb volt szóra bírni, ellenben a nagy rohanásban, amikor még az enyves kezű zsebesekre is figyelni kell… Így hát az egyik nagyobb csehót választotta a város szívében, szigorúan azt, amelyik véletlenül sem üzemelt bordélyként. Valahogy abban a környezetben kényelmetlenül érezte volna magát. Belépve szinte azonnal megcsapta a meleg, emellett pedig alkohol és izzadtság szaga, hiszen a jó munkás emberek csak betérnek egy italra, mielőtt hazamennek elverni az asszonyt. Hosszú vörös haját a tündeköpeny csuklyája alá rejtette, nem akart feltűnést kelteni, és kétes csuklyás alakból még mindig több volt, mint tündéből, gyönyörű mágikus íja így is elárulta az avatott szemeknek. Egyenesen a pulthoz sétált, és rendelt magának egy kupa testes vörösbort, majd amikor megkapta el is kezdett kérdezősködni. Először leginkább arra volt kíváncsi, hogy a férfi hallott-e a szóbeszédekről, túlélőkről, témában jártas egyénekről. Látszólag vonakodva válaszolt csak, mintha nem is akarná megemlíteni a borzalmakat, amik történtek, de azért nagy nehezen csak szóra lehetett bírni. Az egyik nyom egy Frederich Shutz nevű ember volt, a kocsma visszatérő vendége, aki viszont remeteként élt egy napi járóföldre a várostól északra. Ráadásul a csapos a mutatóujjának körözésével adta a lovagnő tudtára, hogy bizony a férfinak nincs is ki mind a négy kereke… Se az irány nem stimmelt, és nem is akart erre időt vesztegetni, amennyiben volt más lehetősége, és mint kiderült volt.
Túlélő összesen kettő volt idáig, az egyik két napja meghalt a másik esetében viszont talán még volt remény. Bár a kocsmáros állítása szerint teljesen őrült volt, éppen ezért a palota alatti kazamatákba zárták, mivel össze-vissza hadovált és nem volt beszámítható. A lány úgy gondolta ennek ellenére érdemes megpróbálni.
A történetek elég szerteágazóak voltak egyébiránt, mindenki hozzátett valamit, vagy elvett belőle, semmiben sem lehettek biztosak egy dolgot kivéve: nagyon nagy a pusztítás, és minél előbb véget kell vetni neki.
Loreena udvariasan megköszönte az információt, kiitta a kupát, fizetett, az információért pedig bőséges borravalót is hagyott a csaposnál, majd könnyed léptekkel indult meg a börtön felé. Rögtön a kapuban megállítják a keresztbe tett alabárdok.
- Állj! Mi járatban tünde?
- A Tünde Királyság megbízottja vagyok, úgy tudom behoztak ide néhány napja egy őrültet, aki az eltűnésekről hadovált. Vele szeretnék beszélni. – feleli magabiztosan. A lovagi kitűző és a királynői menlevelek sok ajtót megnyitottak előtte. Fél éve még esélye sem lett volna bejutni hazugság és trükk nélkül. Az őrök kérdőn néztek össze, kicsit csodálkozva is, majd az egyik elsietett, nyilván hogy megkérdezze a feletteseitől, hogy beengedhetik-e a nőt. Lory türelmesen várakozott a válaszra, és pár perc múlva az őr vissza is tért, épp amikor már megunta volna. Beengedték, de csak kísérettel és csak a megfelelő zárkáig, de neki ez pont tökéletes volt. Nem is akart túl sok időt az emberek börtönében tölteni. Bólintott, hogy értette, majd bent két másik őr kísérte el a celláig. A kazamaták kőfalai hidegek voltak és nyirkosak, ahogyan a levegő is, egyedül a fáklya adott némi fényt és meleget, hogy kicsit élhetőbb legyen. Nem akart belegondolni, hogy milyen lehet napokig, sőt hetekig idelent raboskodni. Már-már sajnálta szegényeket, bármit is követtek el.
A cellából már hallani a halk nyöszörgést, a végében pedig meg is mozdul valami, de mivel még mindig csak a fáklya fénye világít még a tünde szemek is rosszul látják az embert, akihez jött. Leguggol a rácsok elé, és megkéri az egyik őrt, hogy tartsa úgy a fáklyát, hogy a bent lévő is láthassa Loreena emberi szemmel nézve egyébként gyönyörű arcát. Próbált barátságos benyomást kelteni a fegyverek ellenére is.
- Üdv. – köszön be a férfinak, igazából elsőre csak a reakciókra kíváncsi. A fogoly a lányra nézett, de továbbra is csak nyöszörgött. Borzalmas állapotban volt, a bőre szinte szürke volt, teljesen a csontjaira tapadt. Megpróbált a lányra mutatni, de már ahhoz sem volt elég ereje, csak nyöszörgött.
- Adjanak vizet a jóembernek! Így nem tudok vele beszélni. - kéri meg az őröket. Kifejezetten kér, nem parancsol. - Itt vagyok. Ne féljen.
- Nem issza meg, vagy kiönti, vagy lelocsolja magát vele. - válaszolta az egyik őr aki ott volt. Lory levonta belőle az egyértelmű következtetést valószínűleg az étellel sincs ez másképp... kezdte érteni az erőtlenség okát.
- Hozna azért egy kupával? Megpróbálom a kezemből megitatni. Kérem.
Tudta, hogy semmi garancia nem volt a sikerre, de a víz csak víz, nem került semmibe, és muszáj volt megpróbálnia, hátha ezzel is jobb lesz. Még sosem hallgatott ki senkit, de úgy érezte jobb, ha a segítő szándékot látják rajta. Az őr nagyot sóhajtott, de teljesítette a kérést. A lovagnő elvette a kupát, és benyújtotta a rácsokon, jól láthatóan, de úgy, hogy el tudja húzni a kezét ha megtámadnák. Az őrülteknél sajnos sosem lehetett tudni.
- Igyon. Jobban lesz, higgye el.
A fogoly ránézett, és már majdnem elkezdett reménykedni, amikor az hirtelen a kezébe csapott, kiütve ezzel belőle a kupát, majd összeesett.
- Nenenene, NE! – megfogta a rongyokat és a rácshoz húzta a férfit, hogy próbáljon bele némi életet pofozni.
- Én mondtam magának. – gúnyolódott az őr mögötte, de erre a lány csak egy lesújtó pillantást küldött hátra. Meg kellett próbálnia, és nehogymár egy utolsó ember börtönőr gúnyolódjon rajta! Most viszont fontosabb feladata volt annál, hogy kioktassa. Megrázza kicsit az őrültet, szegény feje neki is koppan a rácsoknak, amikor pedig elengedi, visszazuhan a földre, de legalább egyértelműen ül, és nem fekszik tehát magánál van.
- Bízz bennem, segíteni akarok. Tudnom kell mit láttál...
- Nem tudsz... senki sem... tud! - nyögi ki nagy nehezen, de Loreena határozott előrelépésként értékelte. Megszólalt!
- Talán mégis. De ahhoz tudnunk kell mivel kell szembenézni.
-Nem...neee! Kérem, csak ezt ne akarja!
- Tudom, hogy nehéz felidézni. - óvatosan megérinti. - De nagyon sokakat megmenthet vele...
- Senki...érti, SENKI nem képes végezni a Kaszás Királlyal. - úgy tűnik, már normálisan beszél, és most kicsit komorrá, borúlátóvá válik a hangja. Érdekes volt látni a beállt változást, mintha kicsit oszlott volna a köd a fogoly elméjén. És már megint a Kaszás király.
- Miért nem?
- Túl erős...túl erős...túl erős... – hajtogatja, majd egyszercsak a fejéhez kap, mintha éles fájdalom hasított volna belé.
- Nyugalom... Csak nyugodtan. Már nem bánt senki. Te hogyan élted túl? – kérdezi óvatosan, próbál nagyon kedves és nagyon megnyugtató hangon beszélni, úgy érzi haladnak, nem akarja elrontani.
- Ki mondta, hogy túléltem? – kérdezi, miközben az arca gonosz vigyorra húzódik. Loreena későn látta meg a fakupát a kezében. Egy erős csapással félbetörte – amilyen erősre a lány szerint ember nem képes, majd mielőtt még kétségbeesetten benyúlhatna a lovag, a fogoly egy határozott mozdulattal vágta át a saját torkát. A teste szinte lassítva hullott a kazamata kőpadlójára, ahol hörögve vérzett el.
- WHAT THE HELL?! – szakadt ki Loreenából tündéül, de már nem tudott tenni semmit. Az volt minden, hogy hátraugrik, hogy ne legyen véres a cipője.
- Hát ezt jól elintézte... - szólal meg az egyik őr a lány háta mögül.
- Én? Felvágta a saját nyakát!
Dühösen káromkodik (szigorúan tündéül), majd int, hogy mehetnek is kifelé, itt nem volt több dolga.
Az utcán sétált vissza a fogadó felé, ahol megszállt - nem akarta feltétlenül a protestánsokat terhelni a jelenlétével, amúgy is inkább volt magányos típus – miközben próbált a történteken gondolkozni. Volt egy őrült, akinek hirtelen kitisztult az elméje, majd utána hirtelen megölte magát… Azon kívül, hogy remegett a sokktól, amit az előtte önnön életét kioltó fogoly látványa okozott sem stimmelt valami. Kezdett hinni a túlvilági lények jelenlétében, vagyis hogy valami gonosz és nem evilági áll a történtek mögött… Vagy valami ami nagyon erős és őrültet okoz… Talán… De nem kell mindig a lehető legrosszabb lehetőségre gondolni, hogy talán egy mélységi lehet az ügy mögött. Akkora pechje nem lehet. Visszament a fogadóba ahol megszállt, hogy igyon még egy kupával. Úgy döntött hajnalban indul el lovagolva a következő nyomhoz, hogy őrült remetéhez, de egy napra egyetlen elmebeteg pont elég volt.

- Hírét hallottam egy-két érdekes mesének - kezdi a pultnak támaszkodva, az első szónál már elnyerve a vele szemben lévő figyelmét. A fogadó zsúfolt levegőjét szívja már egy ideje, és szinte azonnal szánta rá magát, hogy kérdezősködjön a tulajtól. Csak hallott már valamit az itt megforduló személyektől, kizárt legyen, hogy ne tudjon semmit. Mondjuk ez a legveszélyesebb is, hiszen minél többet hall, annál könnyebben keveri össze, ráadásként olyan információkról is értesül, amiknek közük sincs a valósághoz... Mindenesetre megér egy próbát.
Egy kis hatásszünet után folytatja:
- Kaszás királynak emlegették, ha jól emlékszem.
Erre elkerekednek a férfi szemei.
- Mégis mi dolga lenne egy nőnek... - néz végig Alicián, és mintha kissé utálkozna. - ...egy efféle dologgal?
- Az egyszerű kalandvágy - vonja meg a vállát egy félmosoly kíséretében, figyelmen kívül hagyva a másik enyhe ellenszenvét. Természetesen nincs ebben semmi kalandozásra való vágyódás, csupán a hasznot keresi benne, hogy valamivel talán gazdagodhat nekromantagyűjteménye.
- Kalandvágy! - cicceg, és nem sok híja van annak, hogy a tünde megforgassa a szemeit.
- Tudna nekem pár dolgot mondani róla? - érdeklődik, fenntartva az enyhe kedvességet.
- Óh, hogyne tudnék, egy jó tanácsom akad magácskának, de csak mert ilyen...gyönyörű. - Halványan elvörösödik, a nekromanta pedig magára kényszeríti a mosolyt, sőt, még halkan nevet is - legszívesebben azonban megidézne egy csontvázat, hogy megízleltethesse annak fegyverét ennek a férfinak a vérével. - Hagyja annyiban!
Cseppet sem lepődik meg ezen az ajánlaton. Bezzeg ha tudná, hogy miféle szerzet is ő, akkor már más lenne a helyzet. Egyelőre csak egy egyszerű vándornak tűnik a csapos számára, mi másnak?
- Nos, ez igazán kedves, de nem egyedül áll szándékomban felkutatni ezt a királyt. Talán olyan veszélyes lenne? - rákönyököl a pultra. - Egyáltalán ki volt ez a Kaszás még mielőtt ilyen híres lett?
- Az a baj, hogy a magácska fajta "kalandorok" okozzák a vesztünket. Olyan dolgokat bolygatnak meg, amikkel egyébként nem kellene szórakozni - válaszol, teljesen jogosan felhozva ezt. A kíváncsi egyének valóban elég problémásak, pláne akkor, ha még kalandornak is állnak. Csak rossz helyre kell nyúlniuk, és az olyan óvatan flótások hatalmas pusztítást képesek maguk után hagyni, ha olyan nagy volumenű az eset.
- Ha akkora felfordulást keltettem volna valaha is az elmúlt egy évtized alatt, bizonyára már tudná, ki vagyok, nemde? Óvatosan és mindent átgondolva cselekszem. Pontosan ezért lenne szükségem arra, amiről eddig értesült - felel ily módon. - Szóval lehet tudni róla valamit még a hírneve előttről?
A csapos felsóhajt, belefáradva a kérdezősködésbe, majd a pultra könyököl elé, és belekezd a mesébe:
- Azt mondják, hogy egy igen erős lény. Nem tudja senki pontosan, melyik faj képviselője, de persze sokan emberre tippelnek, érthető módon. Egy elf él annyit, hogy sose akarjon ilyen szörnyű dolgokat tenni. - Alicia bólint egy aprót. - Na már most van, aki azt állítja, hogy lovag, mások azt, hogy mágus. De egy biztos: alighanem egy egész seregre volt szükség, hogy egyáltalán esélyük legyen ellene.
Ez tűnik idáig a legelképzelhetetlenebbnek.
- A történetek szerint, nem volt olyan lovag, aki fel tudta volna venni vele a harcot, és aki mégis volt olyan botor, és megpróbálta, az sose hagyta el a küzdőteret.
Eltűnődve húzza végig állán ujjait, a nő továbbra is hallgat egy darabig, végül kénytelen megszólalni:
- Hmm, valóban lenyűgöző erő birtokában lehet - vallja be, de igazat megvallva ez nem elég neki, hogy elismerje - tekintve, hogy a mesésebb részletet nem veszi figyelembe. - Gondolom, a külsejéről is sokféle elképzelés akad. Erről fecsegtek a környéken?
- Nem hallott tisztán? Aki látta valaha is, biztosan halott.
- Elképzelések attól még akadhatnak - jelenik meg ismét egy finom mosoly arcán, de közel sem azért, mert olyan jó kedvében lenne. Részben bosszantja a fogadós ezen viselkedése, részben pedig már hozzászokott ezekhez a felszólalásokhoz, az informálódásnál azért mégis bicskanyitogató.
- De mindegy is - legyint. - Azok a lovagok hol ütköztek meg vele?
- Többnyire véletlenszerű helyen. Ahol a Kaszás tartózkodott, odamentek, de sosem tértek vissza.
- Legutóbb hol bukkant fel?
A pultos felkacag, mire a nő kérdőn felvonja szemöldökét.
- Jesszusom, kislány, tudod te, milyen régi ez a mende-monda?
Magában fanyarul elvigyorodik, és egy újabb olyan gondolata támad, ami a csapos halálával járna. Eddig nem tartotta magát egyáltalán egy gyilkos hajlamú illetőnek, de ez előhozza belőle azt az oldalt. Főleg azzal a kislánnyal...
Magabiztosan felegyenesedik.
- Valóban az lenne? Érdekes módon mostanság eléggé szárnyra kapott, és kell, hogy ennek valamilyen oka legyen - vonja le a következtetést.
- Tudja, nem hiszek az efféle legendákban. Szörnyű, ami Délen történik, de biztos van rá ésszerű magyarázat.
Ésszerű magyarázat. Persze, mert arról híres ez a világ: ésszerű magyarázatokról. Már eleve az felborítja ezt az ésszerűségnek nevezett dolgot, hogy az emberek egymás ellen fordultak egy iszonyatosan gyerekes ok miatt. Hol ésszerű ez? És akkor még ne sorolja a többit, amik felborítják az általa rendnek elképzelt felépítést.
- Én pedig ki szeretném deríteni, mi az oka ennek, az pedig most mellékes, ki hiszi el ezt, ki nem. Tehát? - vár választ korábbi, egyelőre megválaszolatlan kérdésére, talán még kissé türelmetlen is.
- Az a baj, hogy túl sok az ellentmondás. Az áldozatok száma nő, és most hirtelen elővették ezt a történetet.
Megállja a grimaszolást. Egyszerűen nem bírja megkedvelni ezt a férfit sehogy sem. Ellenszenvet táplál iránta, amit egyelőre palástol - mégse lenne jó elvágni magát a hírektől.
- Túl sok? - Ismét kissé felvonja a szemöldökét. - Ha csak egy egyszerű gyilkos van a dologban, akkor nincs ok az aggodalomra. Milyen ellentmondásokra gondol?
- Az egyik azt állítja, hogy egy bitang nagy pallos volt nála, a másik egy kaszát emleget. Egy harmadik úgy állítja be, mint valami isteni hatalmú lényt, aki egyetlen szavával is képes ezreket megölni.
Ez esetben az is lehet, hogy Azrael kardja van a dologban, viszont... Túl sokszor futott már bele ebbe, így nem is alapoz erre. Különben is, akkor már nem úgy állna a világ, ahogy, tehát a mennyei fegyver nincs benne ebben a történetben. Ennélfogva bukik az egész istenes elképzelés.
- Akkor mégis van valami leírás róla, még ha ilyen kevés is - jegyzi meg. - Hollétével kapcsolatban valaki elejtett pár szót?
- Hát, ha a "hollét" azt jelenti, hogy hol itt, hol ott bukkan fel, akkor igen.
Nem sok híja van annak, hogy megránduljon egy izom az arcán. Hihetetlenül irritáló ez a személy.
- Van humorérzéke - mosolyodik el enyhe gúnnyal. - Akkor úgy kérdezem: legutóbb milyen helyszínt emlegettek?
- A nyugati és a parti síkság környékén látták párszor, meg valahol a Schattenschield környékén.
- Schattenschield... ? - ezt inkább már csak magának teszi fel elgondolkodva, mintha nem akarná elhinni, de köszönte szépen, ennyi elég is volt az érdeklődésből. Még pár pillanatig áll ott maga elé nézve, végül felpillant a fogadósra:
- Még egy kérésem lenne. - Hagy egy kis szünetet. - Megköszönném, ha készítene két főre némi ételt, hogy mit, azt magára bízom. - Elővesz pár csilingelő érmét, melyeket a pultra tesz, ellöki magát, és társa felé indul. Bizonyára jót fog tenni nekik, ha meleg étket vehetnek magukhoz.
Morcosan közeledik ahhoz az asztalhoz, ahol a hosszú, fehér hajat megpillantja. Leül tulajdonosával szemben, a nő ábrázatáról jól le lehet olvasni, hogy nem kifejezetten kedvező beszélgetés volt az előbbi a számára.
- Jutottál valamire? - könyököl az asztalra.
- Nos, van néhány infóm. Bár nem tudom, mennyi lehet igaz belőle - indít Yrsil azonnal egy széles mosollyal, és kényszerítenie kell magát, hogy ne takarja el a szemét valahogy. Hiába telt el hosszabbnak mondható idő, még mindig nem volt képes megszokni a csábdémon jelenlétét, azokat a tökéletes vonásokat, amikkel rendelkezik. Gyakran nem tudja eldönteni, hogy élvezze, milyen fess partnere van, vagy gyűlölje a helyzetet, hogy megbabonázza ez a fajta szépség.
- Valószínűleg sokkal hitelesebbek - viszonozza keserűen a mosolyt. - Egy fogadóstól aligha lehet valós alapokon nyugvó történeteket hallani - kissé megingatja a fejét. Eleve veszett ügy volt, nem is érti, miben reménykedett.
- Különböző forrásaim különböző infókat adtak, de itt van amit tudok - kezdi. - Úgy 700-1000 évvel ezelőtt az emberek háborúba indultak egymás ellen. A Nyugati parti királyság harcolt akkoriban a Keleti Belső-Királysággal - magyarázza, és mindezt Alicia meglepetten hallgatja. A démon végül borral kínálja őt, miközben ő maga is nagyot kortyol a poharából, a tünde pedig csak egy biccentéssel jelzi, hogy elfogadja. Szájához emeli, iszik belőle egy keveset, majd letéve azt megszólal:
- Ez elég pontos - mondja csodálkozva. - Engem csak kinevetett az a félnótás ott, és megkérdezte, hogy tisztában vagyok-e, milyen régi is ez a történet - szemét forgatja elégedetlenül.
- Akarod, hogy én kérdezzem meg tőle? - kérdezi, és állna fel, egyebet a sötételf egyelőre nem vesz észre.
- Nem, nem, nem, nem, dehogy - érinti meg azonnal a vállait kissé felemelkedve helyéről, mielőtt a férfi bármit is tehetne. - Szükségtelen - teszi még hozzá halvány mosollyal, finoman, elvégre tényleg teljesen fölösleges lenne a semmiért problémáznia, valamint a kelleténél jobban magukra terelni a figyelmet. Épp elég különös látványt nyújthat Yrsil külsejével.
Szerencsére ezen szavak hallatán nyugodtan ereszkedik vissza helyére.
- Ami kellett, elmondta, a többi nem számít - vonja meg a vállát, és újabbat kortyol az italból.
- Főként emberek voltak jelen, kisszámú idegen segítséggel. Akkoriban eléggé féltek az idegenkezűségtől, tartva attól, hogy más birodalmakat is belesodornak a háborúikba - mondja, és újfent meghúzza a boroskupámat - Egyetlen nevet jegyeztek fel mindkét oldalon: Raulf, a Kaotikus. Egy másik emberem Hellenburgban megerősített abban, hogy nagy mágus volt, rúnamágus. A fővárosi kapcsolatom annyit tudott hozzátenni, hogy ő és a kripta építésze ismerhették egymást, azt feltételezte, hogy a háborúból - meséli tovább, amelyet Alicia figyelemmel követ egy-egy apró bólintással megerősítve ezt. Észreveszi, hogy társa valamit próbál szemével jelezni távozásukat illetően, erre csak pillanatokkal később reagál. Feláll, tekintetéből ki lehet olvasni a kérdést: hová?
Yrsil nehézkesen feltápászkodik. A mindig vidám és bolondos hangulata érezhetően borús most, ám ezt a a nekromanta elkönyveli a feladat komolyságának. A démon végül a hátsó kijárat felé int szemével, majd karon fogja a holdcsókoltat, aki gyakorlatilag nem is tud reagálni erre meglepetésében, és addig húzza maga után, míg ki nem lépnek az ajtón. Kényelmetlen számára ez a fajta séta, még ha csak pár méterről is van szó - nincs ehhez hozzászokva. A keménység, a durvaság és a távolság az, ami életét jellemzi, így efféle tapasztalatokban igencsak szegény. Hogy mennyire és miként érezhető feszültsége, arról fogalma sincsen, de igyekszik ennek a lehető legkevesebb jelét mutatni.
Kiérve a férfi elengedi, ami megkönnyebbüléssel jár a sötételf számára, majd odainti egy nagyobb árnyékot vető tölgyfa alá.
- Azok nemsokára kijönnek, indulnunk kellene. Tudsz haladni a napon, ugye? - érdeklődik, és enyhe döbbenet lesz úrrá a holtidézőn. - Még két óra, és sötétedik, a többit majd inkább az úton.
Egyértelmű, hogy valami gond van, a biztonság kedvéért Alicia még hátra is fordul, mintha csak keresne valakit. Eltűnődik azon, hogy így mégis mi lesz a kései ebédükkel, de végül belenyugszik abba, hogy bizonyára semmi. Kissé sajnálja rá a pénzt, hiszen még csak azt sem mondhatja, hogy a csapos megérdemli. Ilyen modorral aligha adott volna neki bármit is a "segítségéért"...
- Napon semmi bajom nincsen - fordul vissza Sil felé. - A felszerelésem véd - teszi hozzá rövid magyarázatként, majd némi hezitálás után folytatja: - Neked nem lenne szükséged még pihenésre? - érdeklődik, tekintve, hogy annyi személlyel vette fel a kapcsolatot. El tudja képzelni, hogy az nem egy egyszerű munka, sőt, teljesen kimerítő is lehet.
- Majd holnap reggel pihenünk, az éjszaka leple alatt szeretnék minél messzebbre jutni - felel így, mire szólásra nyitná száját a tünde, de nem mond semmit. - A pihenés majd ráér, ha nem kell emiatt aggódnunk.
Elindul, a sötételf természetesen követi, bár kissé aggódva, lépteiket egymáshoz igazítják. Voile ekkor száll le a magasból - egészen idáig az épület tetején pihengetett. Könnyeden siklik a levegőben, majd pár szárnycsapást követően kényelmesen elhelyezkedik a nekromanta megemelt karján.
Gyaloglás közben Yrsil folytatja az információk közlését:
- A kriptával kapcsolatban még van néhány fontosabb hírem. Akit eltemettek oda, semmi információt nem kaptam, elég nagy rejtély övezi, bár valószínűsítem, hogy egy magasrangú tábornok vagy király lehetett oda eltemetve. - Furcsa, hogy elvileg egy igencsak fontos személy volt, mégis ilyen ködös körülötte minden. A helyzet épp elég nyugtalanító, ez pedig csak fokozza. - A partokon élő ismerősöm három kulcsról beszélt - folytatja. - Két kulcs a kripta kinyitásához való, a harmadik jelentősége ismeretlen.
- Ezek szerint a partra kell menni? Mert a fogadós három... - kezd bele, majd hirtelen megáll mind mondandóban, mind a mozgásban, amikor felfigyel a furcsa lépésre. - Yrsil, elég lesz.
Megáll, ezen kijelentésére értetlen pillantást kap a démontól.
- Mi a baj? Követnek?  - tekint hátra, vélhetően ellenség után kutatva.
- Nem - rázza meg a fejét. - Így megerőlteted magad. Neked pihenésre van szükséged, nem estig tartó menetelésre - közli az egyértelműt.
- Viszont oda vissza nem mehetünk - int vissza a fejével. - Ötletek?
- Ha tudom, kik voltak azok, akik miatt most menni kényszerülünk, akkor tudnék mit mondani. Mágiát használók? Protestánsok? Egyszerű fafejek, akik miatt csak a kisujjamat kell mozdítanom, hogy elmenjenek? - Kissé mintha ingerült lenne.
- Protestánsok voltak, felismertem az öltözetüket. Odabent úgy ötöt láttam, kint lehettek még annyian.
Erre csak egy beletörődő és fáradt sóhajtás a válasz. A páros mindkét tagjának világos lehet, hogy annyival Alicia nem bír el.
- Ámbátor van egy fogadó innen néhány utcányira, már ha még áll, vagy hatvan éve nem jártam arra - folyatja, és oldalra biccent.
- Rendben, akkor menjünk oda - egyezik bele. - Zárt ajtó mögött még mindig biztonságosabb, mint a nyitott szabadban - jegyzi meg kelletlenül.


Letelepszik az ágy egyik szélére, és mély levegőt vesz. Idegen neki a hely, ez a fajta kényelem még szokatlan is - inkább feszült, mint nyugodt. Ez a barátságos környezet furcsamód nyugtalanítja.
- Csak nem egy régi ismerős? - érdeklődik enyhe cinizmussal, utalva a korábbi öreg nénére, akiről egyértelműen megmondaná bárki, hogy ismeri Yrsilt.
- Hát, mondhatnám réginek a hat évtizedet? - veti rá csábos mosolyát, és Aliciának van akkora balszerencséje, hogy pont a férfira nézzen. Ilyenkor tintázná össze a legszívesebben az arcát, de van egy olyan érzése, hogy a sötét foltok nem igazán lennének hatásosak a csábdémon ideiglenes megcsúfításában. Néha felmerül benne a gondolat, hogy direkt csinálja mindezt, persze aztán rá kell jönnie, hogy egy hozzá hasonló nem kifejezetten tehet a kisugárzásáról és megjelenéséről.
Az elf megadón megemeli a kezeit.
- Teljesen illik rá - viszonozza a gesztust halványan, majd jobbnak látja elfordulni. Hallja, ahogy a férfi leheveredik az ágyra.
- A kriptát valószínűleg erős rúnamágia védi Raulf jóvoltából. A tünde könyvtárban található adatok szerint azért, mert félnek az ott eltemetett Ghoulként való feltámasztásától. - Erre érdeklődve csillannak fel szemei, már nem azért, hogy feltámasztásra alkalmas lenne. Alicia még nem elég tapasztalt és erős nekromanta ahhoz, hogy olyan bonyolult és magasfokú varázslatot végrehajtson.
- Valószínűleg egy magasrangú tábornok, vagy egy király lehetett, legalábbis a Ghoul fajtái többnyire ezek közül kerülnek ki.
- Ghoul? - kérdez vissza meglepetten, és tűnődőn állához emeli kezét. - Igen, valóban híres emberek, fegyverforgatók... - teszi hozzá kissé bizonytalanul. - De ez különös. Lehetséges, hogy akkor ez a Kaszás valójában egy ghoul?
Ez végső soron nem lenne kizárt, ha olyan régre nyúlik vissza a történet, viszont így akkor tényleg hatalmas kalandra vállalkoztak. Csak reménykedni tud, hogy másik is lesznek, akik még nyomoznak utána, mert egyenként biztosan semmi esélyük nem lesz - mind a porba hullnak.
- Nem, valószínűleg nem az. Még.
Biztató kilátások.
- Ám jogos a félelmük a feltámasztásával kapcsolatban. Talán érdekelne? - kacsint rá, újfent kissé csábosan, majd oldalra fordítja a fejét. A nő enyhén beleborzong ebbe, bár nem kifejezetten azért, mert annyira tetszetős lenne számára ez a felállás, sőt, inkább hátborzongató ez a viselkedés, de majd megszokja. Talán.
- Te mit tudtál meg? - szuszog.
- Remélem, nem áll szándékodban elcsábítani - forgatja játékosan a szemeit, hangján is érezhető a szórakozottság, ezzel némileg védekezve a vonzó modzulatok ellen. Legalábbis... Próbálja meggyőzni a másikat, hogy rá ez bizony nem fog, holott ha minimálisan is, azért érzi a hatását, ami mellesleg felettébb zavaró tényező is. Nem tudja jól kezelni.
Maga elé néz, és ismét komolyan beszél:
- Egy ghoul feltámasztásához még nem vagyok elég erős, és ami azt illeti... igazából nem sokat tudtam meg. Minden homályos - rázza meg a fejét. - Embernek hiszik, aki vagy lovag vagy mágus volt még a maga korában, és aki megtámadta őt, nos... Az meghalt - vonja meg a vállát. - Állítólag senki nem látta, ennek ellenére született pár leírás róla, mint például az, hogy pallossal vagy kaszával jár, de van, aki azt hajtogatja, hogy isteni erővel rendelkezik - utolsó szavai gúnyosak, mintha nem akarná elhinni, hogy vannak olyan bolondok. Természetesen nem is hiszi el ezt az idétlen fecsegést.
- Ami még használható lehet, hogy hol jelent meg: Schattenschield, valamint a nyugati és parti síkság környékén.
- Schattenschield, valamint a nyugati és parti síkság - mormolja az ora alatt. - Schattenschieldből talán kitiltottak anno húsz évre, ''az'' miatt az incidens miatt, ha jól emlékszem - nevet, Alicia pedig nem bírja megállni a mosolygást. - Valamelyik síkságot nézném meg először, bár még nem tudnám megmondani, miért. Azt hiszem, ebben rád hagyatkozom. - Ismét mocorgásra lesz figyelmes, bizonyára felült a másik.
A tünde térdére könyököl, állát tenyerébe helyezi elgondolkodón.
- Schattenschield nem egy biztonságos hely, a síkságok túl kézenfekvőnek, egyszerűnek hangzanak - tűnődik, majd pár másodperc után ismét megszólal: - Hallgassunk a megérzésedre, legfeljebb egy kerülőt teszünk - fordul aztán Yrsil felé.
- Akkor azt hiszem ebben megegyeztünk. - A démon új helyet kerít magának, méghozzá a nekromanta mögötti részt foglalja el, közben valamit csinál, mire a nő enyhén felvonja a szemöldökét. - Akkor holnap reggel indulunk - paskolja meg az ágyat, jelezve, hogy a sötételfé lehet, és és egy halvány mosoly kíséretében fordul a holdcsókolt felé.
- Nyugton maradok, nem kell félned.
- Már épp ki akartam térni erre is. - Körbenéz a szobában, megvizsgálgatva a bent lévő bútorokat, díszelemeket, csak hogy kicsit megbarátkozzon éjszakára ezzel a hellyel. Csak utána tekint a férfira.
- De azért remélem, nem a földön szándékszol aludni.
- Fele-fele? - pillant először az ágyra, utána a nekromantára, aki bólint egyet. A sziszegést hallva viszont nem elégszik meg a váll fölött való átnézéssel: törzsből fordul kissé, és úgy kémleli, mit csinál a másik.
- Baj... van? - követi a mozdulatokat, már hangján teljesen érzékelhető gyanakvása és aggodalma. Rosszat sejt.
- Nem, semmi különös. Mindjárt kész vagyok. - Ezzel valahogy nem sikerült meggyőznie Aliciát. - Na, dőljünk ki, holnap hosszú nap lesz.


Idegesen lépdel fel a lépcsőn kora reggel kezében egy alkoholos vízzel teli tálkát tartva, szélén egy fehér ronggyal. Éjjel azt se tudta eldönteni, hogy kedves társát egy pofonnal ébressze, vágja ököllel gyomorszájon vagy nyúljon bele a sérülésbe, mert igen! Az a féleszű idióta elrejtette egészen odáig, ameddig tudta, de Aliciát, a sötételf nekromantát nem olyan könnyű átverni. Rosszul rejtette el a nyomokat.
A férfi kimerültsége igencsak előnyére szolgált, hiszen könnyedén átkutathatta őt, míg aludt, a sérülését meglátva vált igazán mérgessé. Percekig ült fölötte, hogy mit is csináljon, ám végül úgy döntött, jobb kipihentebb formában átgondolni ezt, így aludni tért. Pontosítva: megpróbált aludni. Nem érzi fáradtnak magát egy kicsit se, mivel a harag bőven elegendő lendületet ad ahhoz, hogyha esetleg kimerült állapotában lenne, képes legyen aktívan részt venni a cselekmények árjában.
Ügyetlenkedve nyitja ki az ajtót, és ahogy belép a szobába, lábával belöki a fát. Észrevéve, hogy a titkolózó uraság is kinyitotta ezüstös szemeit, a nekromanta vonásai morcossá válnak.
- Maradsz, a ruhádat pedig leveszed - közli szigorúan.
- Ó - villan fel a tekintete egy pillanatra. - Rendben, megadom magam! - emeli magasba mindkét kezét, majd szétbontja fölsőjét. A nekromanta odamegy a démon mellé, mozdulatai árulkodnak jelenlegi érzelmeiről: a haragról.
Lerakja az ágyra az edényt, mély levegőt vesz, mintha csak felkészülne valamire, és egy hirtelen mozdulattal ad egy pofont Yrsilnek. Ez a minimum, amit kap a felelőtlensége miatt.
- Miért nem szóltál? - sziszegi, ezzel megelőzve a hangos, ideges beszédet, közben belenyomja a rongyot a folyadékba.
- Hát, nem akartam úgy feltüntetni, mintha miattam lennénk lassúak. Túlélem, valószínűleg nem gondoltam hogy aggasztana - lesüti szemeit.
- Akkor bolond vagy - veti oda ingerülten. - És mi van, ha súlyosabbá válik? - kicsavarja egy kissé a rongyból a vizet, és kegyetlenül odanyomja a sérüléshez. Ez a másik, amire bőven rászolgált a démon: bizonyára csípi, égeti a sebet.
- Ez nem egy sétakirándulás, tudhatnád - morgolódik, és ekkor már finoman tisztogatja a sebet. További kérdéseket nem tesz fel, hogy még jobban felvilágosítsa Yrsilt, úgy véli fölösleges, és ennyivel is tisztázta a felállást. Gondolatban mondjuk még mindig ostorozza balgaságáért, hiszen mi van akkor, ha húzós szituációba kerülnek, és az ő segítsége elengedhetetlen lesz? Mi van, ha elfertőződik, lázas lesz, és fene tudja, mi történik vele az út során? Nem azért segített annak a lánynak a megmentésében, hogy aztán a nevelője elpatkoljon.
- Hát, tényleg nem sétakirándulás - ismeri el. - Ám köszönöm, elég lesz, innen már járni fogok tudni, már ha átkötjük.
- Tekintsd magad szerencsésnek, hogy én vagyok itt, nem pedig egy őrült fajankó - jegyzi meg hidegebben, és beledobja a rongyot a tálba. Pár másodpercig még azt figyeli, ahogy a fertőtlenítő felszíne kisimul, majd az elf feláll, megemeli az edényt.
- Ezt leviszem. A kötést el tudod intézni? - tekint ismét társára.
- Ja, rám bízhatod. De akkor vidd mindened, és várj meg lent - kedvesen mosolyog, amit mintha Alicia viszonozna.
- Jól van, de nem kell elsietned.
A sötét tünde lerakja az asztalra a tálat, magára ölti köpenyét, kinyitja az ajtót, botját karjával oldalához szorítja, és úgy emeli meg ismét az edényt. Utolsó lépésként távozik a szobából, egy kis ügyeskedéssel pedig becsukja maga mögött az ajtót. A földszintre érve hálásan megköszöni a fogadósnak a segítségét, majd a pultnak dőlve várakozik a továbbiakban, míg lépteket hall meg. Ahogy feltekint, ismét meglátja azt a finom görbületet, ami újfent vonzó, de elkergeti a személyiségéhez alapból nem illő gondolatokat. Csak az hiányzik, hogy belekerüljön egy csábdémon hálójába...
- Nos, indulhatunk, gyönyörűséges hölgyem? - kérdezi, majd udvariasan kinyitja Alicia előtt az ajtót. Gyanútlanul forgatja meg szemeit, amelyet mostanában mintha kicsit gyakran tenne.
- Köszönöm - biccent egy aprót, és elhagyja az épületet. Váratlanul éri derekán az érintés, és ahogy megérzi, világos bőre még jobban elfehéredik, majd amikor már a démon nyakában kerül, a sápadtabbnál is sápadtabb arca.
- M-Mégis mit művelsz?! - hangja remeg, erősen kapaszkodik oda, ahova csak tud - eleinte vészesen ragaszkodik a fejhez, azt öleli át ijedten. Lovon egyáltalán nincs baja a magassággal, de ez már több, mint elég ahhoz, hogy féljen attól: leesik. Egy szép hátívű paripát jól megül, de hogy nyakban...? Még talán gyerekkorában csinálta ugyanezt apja. Régi szép idők...
- Ó, csak a dolgomat! - nevet fel hangosan társa. - Yrsil, a női combok önkéntes védelmezője vagyok, így nem hagyhatlak csak így elsétálni - indul el könnyedén és vidáman az úton. - Erre vezet az út, Úrnőm! - kiált fel, és szinte érezni lehet a vigyorát hangján. Hogy megbánja még, hogy ilyet tett!

Nem különösebben ritka eset, hogy a Nachtraben-lány és kísérője fogadókban forduljanak meg, de nem is túl gyakori. Most mégis ezt teszik, és szokás szerint, amikor egyszer előfordul ilyesmi, rögtön ki is derül, mennyire megéri... egy érdekes történetnek lesznek ugyanis fültanúi.
Ugyebár hallgatózni nem illik. Na most ez különösebben nem izgatja a párost, akik az útszéli kocsmának is titulálható vendéglátóhely legelhagyatottabb sarkában, ideálisan legtávolabb a bűztől és zajtól, helyezkedtek el, begubózva a maguk saját kis zugába, ám figyelmesek lettek arra, hogy a fogadóba betérő, meglehetősen harcos-küllemű alak igen különleges anekdotába keveredett a pultossal. Biztosan régi ismerősök.
Mina és Damien már mindetten túl fáradtak ahhoz, hogy egymással beszélgessenek, így aztán nem nehéz átterelődnie figyelmüknek a kettős beszédére... Amelből is kivesznek valamiféle régi anekdotát, melyet a harcos nagyapja mesélt még, valamiféle Kaszáskirályról.
Hangzatos címek, nagy hősök, nagy csaták, csak ilyen történeteik vannak a nagypapáknak? - tűnődik Mina, és csak azért nem szólal meg, mert akkor nem hallhatná tovább a történetet.
Rendben, volt egyszer egy király, élt, meghalt...
Várjunk csak.
A történet hamarosan átavanzsál valamivé, ami már jóval több, mint egy nagypapa meséje. Állítólag ez a valaha élt ember - vagy akármicsoda is volt - áll a nemrégi eltűnések mögött?
Hallottak róla... természetesen, az ilyesfajta híreket a legkönnyebb elcsípni, a halálozásokat, eltűnéseket, rejtélyes dolgokat, skandallumokat, ezen jár a népek nyelve. Néhanap nem is igazak. Ám ez a furcsa kapocs felkelti Mina érdeklődését...
A harcos nemsokára távozik, és ekkor Mina nem is rest felpattanni és a pultoshoz szaladni. Ha valami nagy, veszélyes dolog van a háttérben... arról tudnia kell. Igen, ismét fellángolt benne a "tudnom-kell"-érzés, és akármennyire is sejti, hogy nagy kalamajkába kerülhet, ez nem tartja vissza....
- Elnézést... de... meg kell kérdeznem. Igaz, amiről az... úrral beszéltek? - Mégis hogy hívhatná? Férfinak? Az túl pórias... Harcosnak? Az meg csak egy titulus... Fene ezekbe az állandó nehézségekbe.
- Mármint Friedrichhel? Hogyne, hogyne! A nagyapjának tényleg voltak érdekes meséi.
- Ú... úgy értem... Tényleg lehet, hogy a Kaszáskirály feléledt? Ő állhat a dolgok mögött?
A pultos engedékeny mosollyal szemléli őt, ami borzasztóan idegesíti... - Leányom... Egy réges-régi mese, és hogy éppen most valaki megvadult és elkezdett emberekre vadászni... Miért lenne ugyanaz a kettő mögött? - Mina elvörösödését és odaadását látva ennyit még hozzátesz: - Van egy kriptája valahol állítólag ennek a királynak. Azt már meg nem mondom neked, hogy hol, merre.
Damien is megjelenk a színen. - Jól hallottam, hogy pénzjutalmat is ajánlottak annak, aki előállítja a tettest?
- Kiállni egy élőhalott ellen? Neked aztán van merszed, fiam...
Eldöntik, hogy utánanéznek a dolognak... Ahogy elhagyják a fogadót, Mina feddően Damien felé fordul: - Muszáj volt ilyen fukarnak mutatni magad?
- Héé, sosem árt egy kis pénz... és nem, ne akard kicsikarni belőlem, hogy most épp mire gyűjtök...
Sétál előre a sötét tünde sejtelmes mosollyal az arcán, miközben a hallottakon gondolkozik, s azon, milyen elvetemült vállalkozásokba képes ez a lány belerángatni őt.

- Gerard! Kelj már fel!!!
- Mi az, Lia? – törölte ki a fiú álmosan a szeméből a csipát.
- Ember, tudod te hány óra van?!
- Persze, éppen jó idő van az alváshoz.
- Na tudod te mikor fogsz délutánig lustálkodni. Inkább gyere, hallottam valami érdekeset.
- Ugyan hol hallottál volna?
- Az ablak alatt ment róla a szómenés. Valami fura szerzet állítólag feltámadt a halálból és elkezdett innen délre gyilkolászni.
Erre a mondatra Gerard szeméből hirtelen eltűnt a fáradtság. Izgatottam, ördögi mosollyal az arcán felkelt, majd a két karját keresztbe téve elégedetten bámult társa illúziójára.
~ Egy ilyen témánál előnyösebb, ha nem ordítozunk. Maradjunk a telepátiánál.
~ Ne nekem mond. Álmodban képtelenség megtalálni a tudatodat.
~ Szóval, feltámadt egy halott, hogy tovább öldököljön?
~ Nem egészen. Kérlek szépen egy legenda éledt újra! Volt hajdanán egy lovag, akit elragadott a hatalomvágy, uralni akarta a világot, ezért eltették láb alól. Őróla állítják, hogy most felkelt tombolni.
~ Csak úgy magától? Ejnye, milyen naivak.
~ Te is úgy gondolod…
~ Ki se kéne mondani. Egy új démon született!
~ Na azért ne bízd el magad.
~ Miért, mégis mi lenne ez, ha nem démon? Csontváz?!
~ Na majd kiderül. De ezt mond meg, Okoska. Ha most éledt fel, hogy lehet, hogy máris ekkora legenda lett.
~ Talán csak ezidáig rejtőzködött.
~ Aha, biztos…és ha van valami titka, amivel hirtelen nagy erőhöz jut?!
~ Erre én is gondoltam, de elég hihetetlenül hangzik.
~ Tudom.
~ Tudom, hogy tudod…
~ Tudom, hogy tudod, hogy tudod.
~ Nos, akkor nincs mese. Megkeressük, kiderítjük, hogy tényleg démon e, és magunk mellé állítjuk.
~ És ha nem akar majd?
~ Elvesszük, ami kell.
~ Ej, de biztos vagy magadban.
A tervezés után Gerard gyorsan elintézte a mindennapi teendőit, majd miután már nem maradt semmi, ami nem tűrt volna halasztást, egyenesen a piac felé vette az irányt. Hosszas keresgélés után végül megállt az egyik standdá átalakított szekérnél. Egy középkorú vándorkereskedőé volt.
~ Na vágjunk bele!
~ Aztán csak óvatosan. Nem akarok a katonák elől menekülni, mert türelmetlen voltál.
~ Egyelőre maradjunk annyiban, hogy csak nekem kell bármennyire is mozogni. Hogy festek?
~ Mint valami udvari talpnyaló.
- Jó napot!
- Adjon Isten! Miben segíthetek?
A kereskedő nem volt túl segítőkész. Valószínűleg hallott ezt azt, de vagy nem emlékezett rájuk, vagy csak simán el akarta felejteni, amit hallot és nem belekeverni magát az ügybe. Úgy másfél perc faggatás után bele is fáradt az egészbe és elzavarta a fiút.
~ Hát ez nem sikerült valami jól.
~ Miért, neked talán jobban ment volna.
~ Na a következőt bízd csak rám.
A következő delikvens egy hatvan év körüli kofa, aki éppen akkor pakolta ki az áruit a standjára.
- Elnézést, segíthetek pakolni? – Gerard ezúttal Lia gondolatait közvetítette.
- Igazán hálás lennék.
A kedveskedésnek meg is lett az eredménye, bár ennél az embernél sem mentek valami sokra. A férfi tudott egyet s mást a legendáról, de ezeket már Gerard is ismerte, ráadásul többször kijelentette, hogy ő maga nem hisz az egészben, inkább úgy véli, hogy valami őrült garázdálkodik a környéken.
~ Na, ennyit a te híres módszereidről.
~ Hé, ne engem hibáztass, amiért a pali ennyire hisz a babonákban.
- Na jó, ezt most én csinálom.
Mialatt egymással vitatkoztak, találtak egy újabb ígéretes embert. Egyszerű kelmés volt, de a kínálatában lehetett találni tünde földről származó, vagy Mocsárvidéken szőtt textíliákat is.
- Adjon Isten, van bármi portékája a Parti Síkság felől?
- Hogyne lenne, éppen onnan szállítottam.
- Vetnék rájuk egy pillantást. Apropó, hallotta mostanság, milyen hírek keringenek arrafelé?
- Természetesen. Ej, sajnálom azokat a szegény embereket. Bár, én is szedném a sátorfámat, ha ilyen helyzetbe kerülnék.
- Hallott róla bármit is?
- Hát…az a hír járja, a Kaszás király tért vissza, és kezdett újabb hadjáratba, hogy befejezze, amit elkezdett, de tisztán még senki nem látta. Aki mégis, az halott.
- Ez érdekes. Tudja, én von Hellenburg bizalmasa vagyok, és ebben az ügyben nyomozok. Ön szerint mennyire igaz ez a legenda.
- Én amondó vagyok, hogy igen. De ha tényleg ő az, akkor Isten irgalmazzon a lelkeinknek.
- Tud esetleg bárkiről, aki ismer egyéb részleteket.
A férfi erre baljós tekintettel körbenézett, hogy nem figyeli e senki, vagy Gerard fejéhez közelebb hajolva azt suttogta:
- Azt beszélik, van egy remete valahol Hellenburgtól nem messze, aki ennek a legendának a megszállottja. Egy kicsit zavarodott az öreg, de ő talán tudhat valamit.
- Nagyon köszönöm. Sokat segített. Isten áldja!
- Isten áldja! Várjon, nem akarja megnézni a...
- Majd később visszanézek!
Végül, miután nagy nehezen talált valamit, hősünk elégedetten hagyta ott a piacot.
~ És most mihez kezdünk?
~ Szeretnék még valami biztos pontot találni. Már tudom is, hogy hol keressem.
~ Ó, csak nem oda megyünk?!
~ De, bizony.
A célpont egy város széli kocsma volt, közvetlenül a város déli kpauja melletti utcában. Ha valaki a Parti Síkság felől érkezik, jó eséllyel megfordul ott, kipihenni az út fáradalmait. Most is volt ott pár kósza zsoldos, átutazóban lévő szerzetes, erdei vadász, vagy éppen terményeit a városba szállító földműves. A sok ismeretlen arc között viszont volt egy nem is olyan rég látott társ. Gerard ugyan nem számított rá, hogy Ashe-t is itt találja, de ettől függetlenül nem lepte meg a dolog.
~ Nocsak, nem vele dolgoztál együtt anno?
~ A memóriád páratlan Lia! – hangzott a válasz erős iróniával fűszerezve.
~ Ez még kapóra is jöhet.
~ Ki tudja. Talán rávehetjük, hogy segítsen nekünk.
- Rég láttalak, Ashe Lindenburg! – köszönt oda a lánynak a tőle megszokott nyájas hangon.
- Gerard? Üdvözlet!
- Ha nem vennéd tolakodásnak, mit keres egy ilyen finom hölgy egy ehhez hasonló lepukkant helyen?
~ Haver, téged a szarkazmusodért fognak meglincselni.
Szerencsére Ashe már jól ismerte hősünk jól bevált üdvözléseit.
- Néhány különös eltűnés után nyomozok, gondoltam itt találok némi információt.
- Ó, micsoda véletlen! Újabban én is valami sötét lovag nyomai után szaglászok. A Parti síkság felől jöttek a hírek, gondolom.
- Igen.
- Akkor egyfelé vezet az utunk. Azt mondom, kutassuk fel ennek a történetnek együtt az igazát.
- Ennek kifejezetten örülnék.
Miután pár mondatban elmesélték egymásnak, mire jutottak az információgyűjtéssel, Gerard magabiztosan állt fel az asztaltól.
- Azt mondom, ne vesztegessük az időnket, keressük fel azt a remetét, akiről meséltem. Ha igaz, amit az a kofa mondott, akár még ma találkozhatunk vele.

Belekortyolok a sörbe, és elgondolkodva nézek a zsoldosra.
Vajon mennyit tudhat? Hallottam szóbeszédet, hogy köze van a Kaszáshoz - legalábbis így hívták az alakot, aki állítólag a hatalomvágytól halt meg.
Állítólag. De eddig nem sikerült többet megtudnom összefüggéstelen foszlányoknál; már azt se tudom biztosra, meghalt-e a lovag. Mert hogy létezett, abban biztos vagyok. Vajon él még? És ha igen, akkor milyen formában? Megtalálhatom-e? Vagy teljesen más a magyarázat az eltűnésekre?
Túl sok a kérdés.
-És tudod, hol zajlott le pontosan az a végső csata? Ahol állítólag meghalt a lovag? - nem tehetek mást, fel kell tennem a szokásos kérdéseket... ezúttal viszont talán nem egy szokásos embernek.
Talán.
- Pontosan senki sem tudja, de azt beszélik a népek, hogy valahol a Nyugati és a Parti síkság határán. - épp ez a baj. Hogy mindenki azt állítja, senki sem tudja. Pedig valakinek tudnia kell a választ... muszáj. Nincs olyan, hogy egy szálnak eltűnik a folytatása.
De ha ennek az embernek köze volt hozzá, akkor talán van esélyem.
-És ez mikor is volt? Senki nem tud pontos időt sem?
- Régen. Nagyon régen.
-És mi van a lovaggal? Azt hallottam, sokan kétkednek a halálában... lehetséges, hogy valamilyen formában életben maradt? Elképzelhető, hogy démonként kutatja tovább a hatalmat? - nem kis döntés elmondani neki az egyik gyanúm, de talán megtudok valamit. Igyekszem figyelni minden apró rezdülésére... megtudom, ha eltitkolsz előlem valamit, zsoldos. Túl gyakorlott vagyok már a hazugságokban.
Egyvalami tűnik csak fel: furcsán néz rám.
- Eszedbe se jusson ilyet állítani, hallod? Ha a szóbeszédeknek csak a fele igaz, nem kell nekünk ide megint ez az elmeháborodott. - beszélj a saját nevedben. Francba... valószínűleg ez is csak egy a gyávák közül. Mégsem adhatom fel.
-Pedig hallottam szóbeszédeket rejtélyes eltűnésekről, s vannak, akik azt rebesgetik, a lovagnak van köze hozzá. Pletyka lenne az egész? Esetleg egy bűnbanda próbálja kihasználni a történet homályát? - ütöm tovább a vasat.
- Ha épeszű az ember, nincs olyan bűnbanda, aki ezt lemásolja. Nem tudnák hitelesen, és ahogy elkapják őket, ott helyben kardélre hányják.
Hé!
Az előbb azt állította, ne is állítsak hasonlót. Most meg arról próbál meggyőzni, hogy nem is csak trükk. Tehát akkor igazinak kell lennie. Hogy hazudott, vagy csak belekavarodott a szavaiba, azt nem tudom... még.
-De akkor mi lehet az eltűnések rejtélyének nyitja, ha nem élő emberek állnak mögötte?
- Ki tudja? Egy biztos: ha a lovag valahogy életben maradt, vagy talált valami alternatív módot az "életre", akkor Isten irgalmazzon nekünk. Bármelyik is legyen az. - jól sejtettem. Hiába lehet, hogy köze van valamihez, nem valószínű, hogy ki tudok belőle szedni bármit is. Hacsak...
-És honnan tűntek el emberek? Tudsz valami részletesebbet a dologról? Pontos eseteket, személyeket, időpontokat?
- Minek nézel te engem?! Krónikásnak? Halvány gőzöm sincs, hogy mi ez az egész, de a biztos halálba sétálsz, ha ki akarod deríteni. - itt mintha megpróbálná lenyugtatni magát. - Hallottam pár pletykát, azt állítják, hogy a déli területeken a Schattenshield környéki falvakban hullanak az emberek, mint a legyek. A Déli Királyság nem ismeri be, de volt egy "barátom" aki látta a pusztítást és a gyilkolást.
Na! Valami nyom. Talán mégsem ő lenne az, akiről az információt kaptam, hanem az ismerőse? Vagy ez csak elterelés? Meg fogom tudni, bármilyen nehéz legyen is.
Talán van segítség.
-Nem gondollak krónikásnak... de azt hiszem, nem csak ők szeretik a csengő váltókat. - pislogok a lehető legártatlanabbul, majd előveszek egy erszényt, és leszámolok elé ötszáz váltót. Zsoldos, tehát ez képes lehet megoldani a nyelvét. - Hol van ez a... barátod? Vagy tudsz még valakit, akitől többet tudhatok meg erről a pletykáról?
Sikerül. Rövid ideig csak néz, aztán gyorsan elhúzza a pénzt. Nocsak, mégis tudhat valamit? Ha nem, visszaveszem a váltóm, az biztos.
- Hát, az a helyzet, hogy épp gyengélkedik. Elkapott valami nyavalyát.
Milyen különös, hogy ott volt az a barát a pusztításnál, és most ágynak esett, nem?
-És... neked nem mondott el semmit véletlenül? - kihangsúlyozom az utolsó szót. - Tudod, tényleg nagyon érdekelne a dolog, és nem, nem áll szándékomban öngyilkos lenni. Kalandor vagyok, megszállottan kutatom az ehhez hasonló titkokat... és nem sajnálom a pénzt azoktól, akik segítenek nekem. - végül is nem hazudok, csak abban, hogy kalandor vagyok. Az meg nem lényeges.
- Ha gondolod, elvihetlek hozzá, persze megfelelő fizetségért. Te nem sajnálod, én pedig szeretem a pénzt. - hajol közelebb, és szemében meglátom a pénz utáni vágy ismerős csillanását.
-Nem bánod meg, ha valóban hasznos információkat ad. Tudod, nem szeretem, ha valaki megpróbál átverni... de ellenkező esetben a hálám nem marad el, nyugodt lehetsz. - nem árt megfenyegetni kissé. Csak hogy tudja, nem a semmiért kapta azt az ötszázat. Megvannak az árnyoldalai is annak, ha én fogadok fel valakit.
Kicsit habozik, majd bólint.
- Gyere velem!

Nem kérdezek tőle többet az úton, csupán kíváncsian követem. Vályogházak közt haladunk. Nem a leggazdagabb, de nem is szegény környék; illik a vezetőmhöz.
Emeletes háznál állunk meg, és ahogy belépek utána, fájdalmas kiáltás üti meg a fülem. A zsoldos felrohan a lépcsőn, én pedig gondolkodás nélkül követem.
Aztán meglátom a beteget.
Hát, csúnya 'nyavalya' lehet ez, az már biztos. Üvölt, olyan a bőre, mint a fal, és dől róla az izzadtság. Az ivópartnerem már rögtön rá is tesz egy borogatást a homlokára, és vízzel kínálja, amit azonban a beteg észre se vesz. Odafutok, megfogom a beteg kezét, és ránézek a zsoldosra.
-Mi baja? Mi történt vele?
- Mondtam, hogy elkapott valami nyavaját. Pár napig nem volt itthon, és így hozták vissza. - ha ez igaz, akkor nem hazudott, csupán nem tudja, mi történt.
Nyavalya. Esélytelen. Muszáj megtudnom, hol volt ez az ember.
-Hova ment? Honnan hozták vissza? Miért indult?
- Zsoldos, szerinted, hova ment volna? Pár napig távol volt egy megbízás okán. - remek, ez minden, csak nem hasznos válasz. Úgy látszik, hiába kérdezem, de mintha szerencsém lenne: a beteg megnyugodni látszik. Mintha jobban lenne, légzése sem olyan szapora már, a rángatózás abbamarad, és csend borul a szobára.
Muszáj megtudnom, hol volt. Mindenképpen.
-Barátom! Mi történt veled, mi tört meg ennyire? - szólok hozzá kedves hangon. Nem érdekel, hogy kitérek a szerepemből, ahogy az sem, hogy a zsoldos furcsállóan néz rám, túl fontos a helyzet.
- Kasza...halál...csuklya...nincs...menekvés... - halk és szaggatott a válasz, de pont elég ahhoz, hogy alig bírjam visszafogni a szemem villanását.
Jó nyomon járok. Végre találtam valamit... és ezt nem fogom elszalasztani.

Magamon éreztem a kellemetlen tekinteteket, ahogy lesétáltam a lépcsőn a fogadó tágas söntéséhez, pedig ugyanazt akartam én is, mint itt mindenki: vacsorát és italt. Elsarea mögöttem lépkedett, légies mozgását alig a halk koppanások árulták el, ahogy cipőjének sarka a fához ért. Meglepően jó betörő lenne, ha nem ellenezné a büszkesége. A helyiségben vegyes társaság gyűlt össze, déli emberek minden rétegből és mesterségből, még egy ismerős tündét is megpillantottam a fogadós előtt, éppen kézhez kapva a rendelését. Arrafelé vettem az irányt, mivel jól esett volna az íjász társasága és valami azt súgta, hogy ő sem csak látogatóba érkezett.
- Loreena! – biccentettem udvariasan, ahogy egy vámpírhoz illik, mielőtt helyet foglaltam volna. Ahogy a csapos felém fordult rendeltem magamnak egy korsónyi származó világos sört, közben lopva oldalra sandítottam. Liz nem igazán tudta eldönteni milyen érzelmet engedjen eluralkodni magán így arckifejezése csak fáradtságot és unalmat tükrözött, mint általában. - Örvendetes viszont látás. – fordultam a tündéhez egy tőlem telhető barátságos félmosollyal, amit kissé erőltetve viszonzott. Nem volt a legjobb hangulatában, ez világos volt.
- Valóban az. Végre valami a mai nap folyamán... – morogta maga elé az italába, majd váratlan ajánlatott tett. - Meghívlak benneteket erre a korsóra, és hozzon még egyet! Rám fér.
- Történt valami? – kérdeztem óvatosan, mivel nem akartam tolakodó lenni. Jól tudtam, milyen az, ha az ember (vagy tünde, esetleg vámpír) egyedül akar maradni és mégis zaklatják. Útitársnőm eközben alapos, vizsgálódó tekintettel nézett végig minden apró részletet a fogadóban, felfedezve az összes hibát, amelyet valószínűleg később részletesen ecsetelni fog nekem. De örültem, és kissé büszke is voltam rá, hogy ennyire vissza tudta fogni magát.
- Kaptam egy parancsot, hogy nyomozzak az eltűnésekkel kapcsolatban. Lejutottam a börtönökbe, erre pont, amikor ki tudtam volna szedni valamit az őrült pasasből, az fogta és felvágta a saját nyakát. El tudod hinni? – egy derekas korty ereéig hatásszünetet tartott, majd folytatta - Egész normális hangnemre váltott közölte, hogy senki se győzhet le valami kaszáskirályt és egyszerűen megölte magát. Ennyire egyszerűen. – Elsarea ujjai váratlanul markolták át az alkarom, én pedig egy sokatmondó pillantással jeleztem felé, hogy ugyanarra gondolunk. Noha ezernyi kérdésem lett volna úgy éreztem először helyén való lenne valami támaszt nyújtani a nyilvánvalóan felzaklatott tündének, így nagyot húztam a sörömből és keserédesen elmosolyodtam.
- Érdekes. Valószínűleg ezt mondták volna Luciferről is. Mi még is megöltük, ha emlékszel. – Elég régen volt már az eset Draugr ostoba rituáléjával, amellyel olyan erőt idézett meg, amit nem tudott kordában tartani, de biztos voltam, hogy Loreena emlékszik rá. Ilyen dolgokat nem lehet egyszerűen elfelejteni. - Én is a kaszáskirályt űzöm, habár ez eddig egyetlen nyom nélkül. Lenne kedved társulni?
- Nem mi voltunk. Csak védtük Esroniel von Himmelreichet. Vagyis én és a társam, Lloyd, amikor megjöttek a vámpírok nem tudom mi történt. - sóhajtott fel. Voltaképpen igaza volt, de az sem volt kis teljesítmény, amit mi elértünk. legalább is számomra biztos nem, hiszen jó pár percig birkóztam egy lidérccel, aminek elvileg pillanatok alatt szét kellett volna tépnie. - Nem vagyok ellenére, hogy ne egyedül eredjek ennek a mondának a nyomába. Parancsot kaptam, ezért megyek, de ti miért? És persze csak akkor ha Elsareának sincs ellenem kifogása. - Pillantása egyértelmű békeszándékról árulkodott, azonban nem voltam benne biztos, hogy a vámpírnő érteni fogja-e, vagy érdekli egyáltalán.
- Nincs. Ha tényleg ennyire veszélyes, el fog kelleni a segítség, még Reinnek is. - vonta meg végül kecses vállait, mire jól látható megkönnyebbüléssel fújtam ki a levegőt.
- Azért akarom levadászni, mert felkeltette az érdeklődésem. Illetve mindkettőnként... És mert meg akarom nézni magamnak ezt a halhatatlanná vált embert. - feleltem az első kérdésre válaszolva. Nekem ez elég indok volt. - Mit sikerült megtudnod?
- Nem sokat. Annyit hogy mindenki retteg, és hogy az se úszta meg ép ésszel, aki a cellába került. Mintha valami mágikus megszállottság lett volna úrrá rajta, egyszer normális egyszer őrült. Biztos hogy látott VALAMIT. Szóval annyit tudok, hogy elméletileg legyőzhetetlen. Szerencsére azonban van még egy nyomom, egy remete a városon kívül, hajnalban terveztem indulni, hogy meglátogassam. Hátha értelmesebb, és van némi információja. - Ezen a ponton felsóhajtott, mint akinek már elege van az egész ügyből, mielőtt elkezdődne igazán. - Miből gondolod hogy tényleg létezik, és tényleg egy furcsa halhatatlan okozza ezt a káoszt?
- Nem tudom. Őszintén nem is hiszek benne. Bármi lehet, egyszerű banditáktól a Wilde Jagdig, most éppen ezt hozták elő a parasztok a legendáig közül. De mindenki egy ott maradó halálérzésről beszél, és ez az őrület... - Hogy álcázzam a gerincemen végigfutó hideget megcsóváltam a fejem. - Valami ronda van a háttérben, valami fenyegető.
- Igen... Ezért nem teszek az egészre mert én is érzem. - helyeselt kissé lelkesebben a tünde. - Akkor velem jöttök a remetéhez reggel?
- Természetesen. Sokat kell mennünk?
- Nem annyira. Lovon szerintem gyorsan megjárjuk, kérdés mit találunk ott. Nem biztos, hogy lesz türelmem még egy sültbolondhoz.
- Ha úgy alakul majd mi kikérdezzük Elsareával. Ha ez is megpróbálna öngyilkos lenni, megállítjuk. - ajánlottam fel. Mindketten sok, mások számára groteszk és vérfagyasztó dolgot láttunk már, nem volt sok minden, ami ki tudott készíteni.
- Szélsőséges esetben életben is tarthatom, míg kiszeditek belőle, amit kell. Vagy kiszedem én, a fájdalomhoz értek. - mosolyodott el Liz sötéten, ahogy csak a Rotmantelek tudnak, de Loryba láthatóan egy kis lelket öntött a határozottsága.
- Legyen így, Hajnalban az istállónál? - kérdezte egy mosoly kíséretében.
- Ott leszünk. Addig is jó éjszakát, Loreena! - hajtottam fel a sör maradékát, felnyaláboltam a vacsora gyanánt kért kétszersülteket és lendületesen álltam fel.
- Jóéjszakát nektek is. - búcsúzott el a vadász, amit egy apró biccentéssel fogadtam, majd felfelé indultam a kibérelt szobánk felé.

Másnap hajnalban felszerszámoztam Kfert, majd mögöttem Elsareával, mellettem saját lován Loryval a város kapuja felé indultunk, ahogy előző este megbeszéltük. Természetesen Teremtő adta jó szerencsém most sem hagyott cserben, így az egyik őr kissé nyeglén akadékoskodva állított meg.
- Ha jól sejtem, Herr Schultz-ot keresik odakint, ugye?
- Igen. Oda igyekeznénk. - felelte a tünde, én pedig csak rongyaimba burkolózva vártam, hogyan alakul a helyzet. Elfogadás ide vagy oda, ha egy vámpír próbál egyezkedni az emberekkel, annak sosem volt jó vége.
- Tudják, sok éve nem kereste már őt senki. Talán már nem is él. Ha megengedik, megkérdezhetem, hogy miért mennek oda?
- A kocsmában azt mondták törzsvendég, úgyhogy biztos él... És lehet néhány hasznos információja. Esetleg tud mondani valamit, amivel segíthetne? - próbálta az előnyünkre fordítani a helyzetet a lovaglány, azonban vonásai szigorúan visszatartott indulatról árulkodtak. Legalább is Liz ezt súhta a fülembe elégedett vigyorral, mint aki összezördülést sejt.
- Akkor nem erre járt be. Legyenek óvatosak. - fejezte be végül az akadékoskodást, Loreena kérdő tekintetére pedig határozottan lovam oldalába vágtam a sarkamat és megindultam előre.
- Nem tetszik ez nekem. Ellentmondásos információk... Én azért megnézném, mire jutunk. - Abszolút igazat kellett adnom neki, nekem sem volt ínyemre ez a sok rejtélyes felhang.
- Nem bízom az emberekben. Sosem tudják teljesen, miről beszélnek, még a legbölcsebb sem. Bízzunk csak a saját szemünkben és fülünkben.
Az út valóban nem volt hosszú, gyalog is egy napba tellett volna. Furcsa érzés volt, hogy tagjaim még el sem gémberedtek igazán a nyeregben, mikor megpillantottuk a keresett házat. Habár ez a kifejezés kissé szépítő arra a hevenyészett, rozoga kunyhóra, amely mintha több tűzvészen vagy árvízen átesett volna, és a Teremtő tudja, mi volt, ami még egyben tartotta. Alaposan végigmértem az utolsó kiálló szálkáig, de semmi különlegeset nem találtam benne.
- Ide jöttünk, nem? - kérdeztem vállamnak támasztva számszeríjamat.
- Úgy tűnik. - ugrott le lováról a tünde majd óvatosan körüljárta a ház környékét.
- Azt hiszem be kellene kopognunk. - vetettem fel, mivel nem tűnt úgy, hogy valami történni fog.
- Jól van. - bólintott Lory, majd az ajtóhoz lépve óvatosan bekopogott. - Hahó! Csak beszélgetni jöttünk! - Óriási hiba volt, és részben az enyém. Az ajtón egy rúnajel villant fel, majd a levegő hirtelen tágult ki és forrósodott fel; a robbanás nem volt túl erős, de elég volt, hogy mellbe vágjon és anélkül, hogy bármilyen ellenkezést kifejthettem volna jó pár méterrel dobjon hátra. Nyögve húztam fel magam ülő helyzetbe, tekintetemmel a két nőt keresve.
- Megsérültetek? – kérdeztem, mire Elsarea határozottan dühösen rázta meg a fejét.
- Viszont már gyűlölöm ezt a remetét! – sziszegte, mint a felpiszkált kígyók, szemeiben sistergő haraggal nézve a kunyhót.
- Jól vagyok. Igazából még jobb is, hogy valószínűleg nem egy sültbolonddal állunk szemben. - a lovaglányt nem volt egyszerű eltántorítani a céljától, gyorsan talpra állt és újabb kísérletet tett a kapcsolatteremtésre. - Hé! Ha bent van, tényleg csak beszélni akarunk magával, fontos ügyben! Tényleg fontos!
A kiáltásra a kunyhó lakója igen lendületesen tépte fel annak ajtaját, majd botját fenyegetően felénk szegezve lépett elő.
- Kik vagytok és mit akartok?! Ő küldött, ugye? - Kérdeznem sem kellett, ki volt az „Ő”.
- Nem. Mi a Kaszáskirály halálát kívánjuk. Véglegesen. - próbáltam meggyőzni, hogy egy oldalon állunk.
- Már ha rá gondol, az Ő alatt... - tette hozzá a tünde a biztonság kedvéért.
Néhány másodpercig mintha hezitált volna, majd kényszeredett, kínos nevetésben tört ki.
- Mit tudsz te a "Kaszás Királyról"? - a remete a hatvanadik évtizedét tölthette a földön, megjelenése gondozatlan, de koránt sem ápolatlan volt. Olyan érzést keltett, mint akinek fontosabb dolga van annál, hogy elegánsra nyírja a szakállát. Egyszerű szövetruhája tele volt rajzolva rúnákkal, bár hogy mi célt szolgálhattak, fogalmam sem volt.
- Tudom, hogy már régen halottnak kellene lennie. Amit nem tudok, hogy hogyan érjem ezt el. Ehhez kell a segítsége... Csak beszélgetni akarunk, ez az igazság. - néztem segélykérően Loryra, mivel én is éreztem, hogy egy lábán sántított a meggyőzési képességem.
- Egy ember tegnap elvágta a saját torkát érte. Sokan meghaltak sokan otthontalanná váltak, és azt suttogják az ő műve. Tudjuk, hogy erős, és feltételezem, hogy befolyásolja az elméket távolról... Sejtjük, hogy nehéz feladat lesz, de mi nekifutunk, mindenképp. Azt mondták maga sokat tud, varázsló. Segít?
- Áh, nem vagyok én varázsló. - hangneme egy fokkal barátságosabb lett, de még így is hallatszott, hogy nem igazán vagyunk szívesen látott vendégek. - Ha igaz, amit mond, az emberről, aki elvágta a saját torkát, akkor sokkal erősebb lett, mint volt, de inkább menjünk be, nem igen tartózkodnék kint túl sokat, ha nem muszáj. - ahogy megfordulva intett a botjával, a viskó teljes felületén rúnák villantak fel, majd a káprázat, ami fedte szerte foszlott, átadva a helyét egy egyszerű, de takaros kunyhónak. Ahogy beléptünk egy gyors szemrevételezés után rájöttem, hogy a remete cseppet sem volt őrült vagy igénytelen, hajléka mindent tartalmazott, ami egy normális életvitelhez szükséges volt és rengeteg könyvet, ami nyilván a munkájához kellett. - Szolgálhatok valami folyadékkal?
- Elfogadok bármit a víztől a kerítésszaggatóig. Köszönöm. Lehet esetleg helyet foglalnunk? - kérdeztem az egyik székre pillantva, majd az igenlő választ megkapva le is ültem. Elsarea sem fintorgott a kissé poros berendezés miatt, szó nélkül foglalt helyet mögöttem és még mindig sértett tekintettel méregette a remetét.
- Én vizet kérnék, köszönöm. Akkor elmondja amit tud? - tért a lényegre Lory, majd miután gyorsan kiosztott egy-egy kupa vizet kis torokköszörülés után kezdett bele abba, amiért konkrétan ide jöttünk.
- Nos, mint ahogy látják, igen csak nyakig merültem a munkában. Főleg mióta szárnyra keltek a pletykák, hogy ismét feltűnt. Pontosan mennyit tudtok, és mit akartok tudni még róla? Egy aljas, hazug áruló, semmi több. Mészárosok szülötte, aki tovább vitte a családi üzletet, de nem érte be egyszerű állatokkal. - mondandója végére egészen belemelegedett.
- Mikor látta utoljára?
- És milyen családi biznisz? - tettem fel az első kérdést, majd a tünde is a sajátját.
- Néhány napja járt erre. Mondjuk úgy...meglátogatott. – felelt először nekem, majd tekintete a lovaglányra vándorolt. - A felmenői mind mészárosok voltak. A legjobb húst árulták Veronia szerte, és nemesi körökben mozogtak, pont ennek köszönhetően.
- Sok monda kering róla. Azt mondja meg, élő ember vagy élőholt? - kérdeztem meg, ami leginkább érdekelt azóta, hogy Elsarea megemlítette ezt a pletykát.
- Mit akart magától?
- Meglátogatott egy régi barátot. És megesketett, hogy senkinek nem beszélek róla. - felelt ezúttal Loreenának először, majd csak aztán nekem. - Már én sem tudom miféle lény lett, de mégis mit gondolnak, mennyi idős lehetek?
- Hatvan-egynéhány telet láthatott. - tippeltem, ám a kérdésből ítélve nem ennyire egyszerű a válasz. - De a Kaszáskirály legendája sokkal régebbi, legalább is az én forrásaim szerint.
- Külsőre talán annyit de... Túl sok mindent láttam már ahhoz, hogy ennyi elég legyen. Háromszáz-ötszáz körül? Jól tartja magát. - tippelt egy vadabbat a tünde, mire a remete csak felröhögött.
[color=orangered]- Túl vagyok az [color=lemonchiffon]86. telemen. Néhány rúna tartott életben, de gyengül a hatásuk. Hátra akartam hagyni valamit, amivel a maguk fajták elintézhetik Akros-t.
- Ez a neve? - Legalább ennyivel közelebb vagyunk. Azt a tényt, hogy ezeddig rúnák mentették meg a haláltól egyelőre elengedtem a fülem mellett; sok furcsaságot láttam már.
[color=#ffcc00]- Elintézzük. Tudja egyébként hogy mire képes?
-Igen, Akros Schutz. – Ekkor rémlettek fel a fiatal katona szavai. „Herr Schutz-ot keresik ugye?” Vagyis valami kapcsolat volt a különös rúnamágus és a Kaszáskirály között. A kérdés csak az, miféle.
- A helyzet az, mint már mondtam, sokkal erősebb, mint korábban gondoltam. Nem tudom hol járt, és mivé nőtte ki magát, de ha el akarjuk intézni, mindenképp meg kell látogatnunk a kriptáját. Amit persze én biztosítottam, de úgy tűnik nem volt elég.
- Tudja, hol keressük? - tértem rá a leglényegesebb kérdésre, amit Lory még tovább fűzött.
- Esetleg... El tudna vinni minket a kriptájába?
- Hogy tudom-e? Én építettem és biztosítottam a kriptát, ahogy mondtam. A pontos helyét is tudom.
- Hol? - kérdeztem a tőlem szokásos egyszerűséggel.
- Jöjjön velünk. Hátha van ott valami mágia... Vagy amivel legyőzhetjük.
- Ha veletek tartok, az nekem mindenképp a végét jelenti. A rúnák nem védenek örökké, és a ház nem véletlenül épült épp itt.
- Csak mondja el, hol van, és mit kell ott tennünk. Nekem ennyi is elég. - Ha nem akart velünk jönni, nem lehetett erőltetni.
- És hogy bent mit keressünk. - toldotta hozzá a tünde, mire a remete megrázta a fejét.
- Nem, az nem ilyen egyszerű. Magukkal megyek, muszáj, különben sosem jutnak át a legerősebb rúnán, amit alkottam.
- Nem értem. - csóváltam meg a fejem. Egyszer fél elmenni, egyszer pedig ajánlkozik. Nem tetszett nekem itt valami. - Attól fél, hogy a Király megtalálja?
- A testvére ugye? És feláldozná önmagát, hogy legyőzhessük? - A remete nem válaszolt, inkább az én kérdésemre felelt, noha az utóbbi jobban érdekelt volna.
- Már megtalált. Mindig megtalál, ha meg akar találni, ettől nem félek. A rúna, ami a kriptát védi, az én életerőmből készült, és abból merít. Ha el akarom tüntetni, el kell szívnom az erejét, amit a szervezetem már nem fog elbírni.
- Tegye, amit tennie kell. Mi is azt fogjuk. - bólintottam, tiszteletben tartva az öreg döntését. Ezt senki más nem hozhatta meg, csakis ő.
- Nincs más megoldás? - kérdezte Lory reménykedve, de a rúnamágus szomorúan ingatta a fejét.
- Attól félek, nincs. Ha valaki más próbálja megsérteni a rúnát, annak a rúna kiszipolyozza az életerejét, és feltölti magát belőle.
Egy ideig csend ült közénk, végül a lovaglány határozottan bólintott.
- Értem. Akkor tegyük, amit tennünk kell.
Az öreg szintén bólintott, majd magyarázatba fogott.
- A kripta a Schattenschield lábánál található, pontosan a mértani közepén, ahol az energiák a legerősebbek. Ha oda akarunk jutni, komoly ellátmány kell és gyorsan kell haladnunk, mert fogytán az időnk. Felvések néhány gyorsító rúnát, illetve egyéb támogatókat is, amik segíthetnek minket. - lendült bele a mondandójába, azonban jobban szerettem volna cselekedni, mint beszélni.
- Tegye amit csak szükséges. Van két lovunk is. - Láthatóan Lory is velem értett egyet.
- Remek, remek. - A rúnamágus barna tollat ragadott, majd mágikus véseteket karcolt a ruhánkba és a két lóra. A szívem hevesebben kezdett verni, úgy éreztem magam, mint a legveszélyesebb vadászatok előtt és láthatóan Kfer is vágyott rá, hogy vágtathasson. Megvakargattam lovam orrát, felugrottam a nyeregbe felsegítve Elsareát, majd kérdőn a tündére néztem.
- Indulhatunk?

A börtönben történtek után úgy döntött, hogy legalább egy italra szüksége van, ha nem többre, és mivel kivételesen egy fogadóban szállt meg, és nem Sigrún figyelő és óvó szemei előtt volt meg is engedhetett magának némi kikapcsolódást. Már amennyire annak lehetett nevezi, hogy próbálta elfelejteni egy őrült öngyilkos tekintetét és utolsó szavait annyira, hogy legalább aludni tudjon az éjjel. Szerencsére még volt hely a pult előtt, úgyhogy egy kupicányi feles pálinkával indított, és utána kérte ki a korsó sört, amit kortyolgatott. Ekkor szúrt ki a szeme sarkából nem is egy, hanem rögtön két ismerős arcot, és bár először meglepődött végül úgy döntött, hogy odaint nekik, hogy észrevegyék. Mondják a papok, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, pedig hogyha neki kell segítség, akkor nagyjából tíz lehetőség van, hogy kiket fog az útjába sodorni az élet, Veroniának akármely szegletében legyen is.
- Loreena! – biccentett oda neki a vadász, és helyet is foglaltak mellette. A lány lopva Elsareára sandított, na nem mintha bármit le tudott volna olvasni az arcáról, azért nem szeretett volna konfliktusba kerülni a nővel. Legutóbbi találkozásuk alkalmával magához képest nagyon kedves volt vele, de nem akart kockáztatni. - Örvendetes viszont látás.
Bár rosszkedvű volt, így hogy úgy tűnt kellemes iszogatás lesz csak az estéből és nem fogja átharapott torokkal végezni Lory magára erőltetett egy mosolyt.
- Valóban az. Végre valami a mai nap folyamán... – morogta. - Meghívlak benneteket erre a korsóra, és hozzon még egyet! Rám fér.
- Történt valami? – kérdezte Reingard. A lovagnak eszébe sem jutott volna, hogy a vámpír ilyen figyelmes lesz, bár nem is tervezte leplezni az érzéseit, vagy megjátszani magát egy pillanatig sem. Liz ugyan látványosan unatkozott mellettük (legalábbis a nézelődést Loreena így értékelte), de ez nem akadályozta meg abban, hogy beszélgessen a fekete vadásszal.
- Kaptam egy parancsot, hogy nyomozzak az eltűnésekkel kapcsolatban. Lejutottam a börtönökbe, erre pont, amikor ki tudtam volna szedni valamit az őrült pasasból, az fogta és felvágta a saját nyakát. El tudod hinni? - beleivott a korsóba egy nagy korttyal. - Egész normális hangnemre váltott közölte, hogy senki se győzhet le valami kaszáskirályt és egyszerűen megölte magát. Ennyire egyszerűen.
Ismét megborzongott, már csak az emlékre is, így megint az alkohol mámorító nedűjébe menekült, és újra meghúzta a korsót. A szeme sarkából látta csak, hogy a két vámpír összenéz, de a kérdése előtt Rein is az ivást választotta inkább.
- Érdekes. Valószínűleg ezt mondták volna Luciferről is. Mi még is megöltük, ha emlékszel. - mosolyodott el a férfi kicsit keserűen. - Én is a kaszáskirályt űzöm, habár ezeddig egyetlen nyom nélkül. Lenne kedved társulni?
A lány majdnem hisztérikus nevetésben tört ki. Hihetetlen. Mindig és mindenkor, az a csapat kerül össze, akik ott voltak. Mintha a sorsukat összekötötték volna… Hát mondhatott így nemet?
- Nem mi voltunk. Csak védtük Esroniel von Himmelreichet. Vagyis én és a társam, Lloyd, amikor megjöttek a vámpírok nem tudom mi történt. - sóhajtott fel. Nagy volt a kavarodás, arra tisztán emlékezett még most is, és nem is tudta igazán hogy mi történt. Valójában akkor még azt se tudta, hogy ki az a Lucifer, szerencsére azóta sokat művelődött ezen a téren is.
- Nem vagyok ellenére, hogy ne egyedül eredjek ennek a mondának a nyomába. Parancsot kaptam, ezért megyek, de ti miért? És persze csak akkor ha Elsareának sincs ellenem kifogása.
- Nincs. Ha tényleg ennyire veszélyes, el fog kelleni a segítség, még Reinnek is. - von vállat Liz, mire Reingard láthatóan megkönnyebbül.
- Azért akarom levadászni, mert felkeltette az érdeklődésem. Illetve mindkettőnként... És mert meg akarom nézni magamnak ezt a halhatatlanná vált embert. Mit sikerült megtudnod?
Loreena hálás volt Liznek, hogy nem akadékoskodott, ezért megengedett magának egy bátortalan mosolyt a vámpírnő felé. Ha bárki más kezdett volna el kérdezősködni nála, valószínűleg elküldte volna a fenébe, de a közös múlt miatt egyszerűen úgy érezte, hogy megbízhat a két vámpírban. Felesleges lett volna ködösíteni, vagy terelni a témát.
- Nem sokat. Annyit hogy mindenki retteg, és hogy az se úszta meg ép ésszel, aki a cellába került. Mintha valami mágikus megszállottság lett volna úrrá rajta, egyszer normális egyszer őrült. Biztos, hogy látott VALAMIT. Szóval annyit tudok, hogy elméletileg legyőzhetetlen. Szerencsére azonban van még egy nyomom, egy remete a városon kívül, hajnalban terveztem indulni, hogy meglátogassam. Hátha értelmesebb, és van némi információja. – sóhajtott fel. - Miből gondolod, hogy tényleg létezik, és tényleg egy furcsa halhatatlan okozza ezt a káoszt?
- Nem tudom. Őszintén nem is hiszek benne. Bármi lehet, egyszerű banditáktól a Wilde Jagdig, most éppen ezt hozták elő a parasztok a legendáig közül. De mindenki egy ott maradó halálérzésről beszél, és ez az őrület... – Rein megcsóválta a fejét. - Valami ronda van a háttérben, valami fenyegető.
A lány bólogatott. Ebben csak egyet érteni tudott a másikkal.
- Igen... Ezért nem teszek az egészre, mert én is érzem. Akkor velem jöttök a remetéhez reggel?
- Természetesen. Sokat kell mennünk?
- Nem annyira. Lovon szerintem gyorsan megjárjuk, kérdés mit találunk ott. Nem biztos, hogy lesz türelmem még egy sültbolondhoz. – húzta el a száját.
- Ha úgy alakul majd mi kikérdezzük Elsareával. Ha ez is megpróbálna öngyilkos lenni, megállítjuk.
- Szélsőséges esetben életben is tarthatom, míg kiszeditek belőle, amit kell. Vagy kiszedem én, a fájdalomhoz értek. - mosolyodott el sötéten a vámpírnő. Loreena sosem gondolta volna, hogy valaha két vérszívó fogja jobb kedvre deríteni.
- Legyen így, Hajnalban az istállónál?
- Ott leszünk. Addig is jó éjszakát, Loreena! – Rein felhajtotta az itala maradékát, majd a vacsorájukkal együtt a két vámpír elindult, feltehetően a szobájukba.
- Jóéjszakát nektek is.
A lány még maradt egy kicsit. Befejezte a sört, evett még egy cipót, majd valamikor éjfél környékén ő is felment, hogy legalább néhány órát aludjon… Már ha tud.

Másnap reggel a megbeszéltek szerint találkoztak az istállónál. Csúnya fekete karikák díszelegtek a szeme alatt, de az öltözéke összeszedett volt, és mikor kifizette a szobát még kért is magának egy brióst is, hogy legyen valami a gyomrában az út előtt. Gyorsan nyeregbe ültek, és már ügettek is a kapu felé, hogy minél gyorsabban a remetéhez érjenek, ám az egyik kapuőr megállította őket.
- Ha jól sejtem, Herr Schultz-ot keresik odakint, ugye?
Kicsit zavartnak tűnt, mintha nem az ő tiszte lenne kérdezősködni, pont ezért reménykedett benne Lory, hogy talán lehet valami információja, amit esetleg megoszthatott volna velük.
- Igen. Oda igyekeznénk.
- Tudják, sok éve nem kereste már őt senki. Talán már nem is él. Ha megengedik, megkérdezhetem, hogy miért mennek oda?
- A kocsmában azt mondták törzsvendég, úgyhogy biztos él... És lehet néhány hasznos információja. Esetleg tud mondani valamit amivel segíthetne? – ha van, akkor érdekli, de ha nincs neki, akkor kíméletlenül tovább fog menni. Amúgy sem örült a kérdezősködésnek, de valahogy úgy érezte túl kevés az információja.
- Akkor nem erre járt be. - jegyezte meg az őr, furcsán maga elé mormogva. - Legyenek óvatosak.
Loreena nem igazán tudta hova tenni a viselkedését, de valahogy sosem érezte úgy, hogy el tudna igazodni az emberi jellemek útvesztőjében. Kérdőn nézett hátra a két vámpírra, hogy ők vajon okosabbak-e, de Reingard csak megindult előre a lovával.
- Nem tetszik ez nekem. Ellentmondásos információk... Én azért megnézném, mire jutunk.
- Nem bízom az emberekben. Sosem tudják teljesen, miről beszélnek, még a legbölcsebb sem. Bízzunk csak a saját szemünkben és fülünkben.
Majd fél napig lovagoltak, mire a helyszínre értek, de szerencsére gyorsan eltelt. A lovagnő már meg sem érezte, ha egy napig nyeregben kellett ülnie, annyiszor járta már meg a Hellenburg-Zephyrantes útvonalat, hogy már Jóska is tudta fejből, így olyan is volt, hogy a nyeregben aludt, ha nagyon sietett. Ez így nem tűnt többnek egyszerű sétalovaglásnál, főleg hogy az útjuk is teljesen nyugodalmasan telt el. Már-már idilli kirándulásnak tűnt a rügyet bontó fákkal és csicsergő madarakkal.
Az erdő közepén végülis odaérnek a hevenyészett kis viskóhoz, amit már csak a szentlélek tart össze, és Loreena le merte volna fogadni, hogy egy nagyobb viharban kártyavárként omlana össze az egész. Ami viszont jobban aggasztotta, hogy kívülről lakatlannak tűnt.
- Ide jöttünk, nem? – kérdezte Rein.
- Úgy tűnik. – morogta a lány, majd leszállt a lováról, és könnyed léptekkel körbement a ház körül, hátha talál nyomokat, amik arra utaltak, hogy itt él valaki. De nem talált semmit, mintha az egész hely teljesen elhagyatott lett volna. Mikor visszaért csak szomorúan megrázta a fejét.
- Azt hiszem be kellene kopognunk. – jegyezte meg Reingard, Loreena pedig nem ellenkezett. Ha volt bent valaki, akkor meg kellett próbálniuk.
- Jól van. Hahó! Csak beszélgetni jöttünk! – úgy vélte, jobb ezt tisztázni, hiszen ha valaki kinézett volna a kis viskó ablakán, akkor a két vadász és Liz nem látszott túl bizalomgerjesztőnek. Amikor azonban a középső ujja hozzáért volna az ajtóhoz egy rúna villant fel rajta, és lökte hátra elemi erővel a lányt, aki ettől jó egy méterre odébb repült. Kiszaladt a levegő a tüdejéből, így egy másodpercig feküdt, de utána gond nélkül tudott feltápászkodni. Csak a szerencsén múlt, hogy nem sérültek meg komolyabban, és mostmár átkozta az ostobaságát. Erre gondolnia kellett volna, rögtön az elején.
- Megsérültetek? – kérdezte Rein.
- Viszont már gyűlölöm ezt a remetét! – Lory nem látta Liz fejrázását, de arra következtetett, hogy a nő is rendben van és a vadász is.
- Jól vagyok. Igazából még jobb is, hogy valószínűleg nem egy sültbolonddal állunk szemben.
Leporolta magát. Mostmár legalább biztos volt, hogy nem hiába jöttek, volt bent valaki, aki rúnákat használt a saját védelmére, tehát nem lehetett ostoba, sem kótyagos. Valószínűleg a remete nem is igazán remete volt, sokkal inkább valami mágus-féle.
- Hé! Ha bent van, tényleg csak beszélni akarunk magával, fontos ügyben! Tényleg fontos! – kiabálta befelé a lány. Nem adta fel, nem tehette így, hogy legalább kaptak valami jel-félét.
Ekkor az ajtó lendületesen tárult ki, és kiviharzott rajta egy idősebb látszólag ember férfi, hosszú botját nekik szegezve. Teljesen ápolatlan volt, a haja csapzott, a szakálla is kócos volt, a szája alig látszott alóla, és a ruhái is mintha csak rongyok lettek volna… Kivéve hogy a ruháját viszont rúnák díszítették, ahogyan a házat is, így a tünde le merte volna fogadni, hogy hiába rongyok, biztosan bírnak valami mágikus tulajdonsággal.
- Kik vagytok, és mit akartok?! Ő küldött, ugye?
- Nem. Mi a Kaszáskirály halálát kívánjuk. Véglegesen.
- Már ha rá gondol, az Ő alatt... - tette hozzá a tünde, mert ő azért nem volt olyan biztos benne, mint Rein, hogy az az „Ő” a Kaszáskirályt takarta. Az ilyen őrült remetéknél, akik még mágusok is sosem lehetett tudni semmit biztosan. Az öreg kicsit elgondolkozott, majd kényszeredetten felnevetett.
- Mit tudsz te a "Kaszás Királyról"?
- Tudom, hogy már régen halottnak kellene lennie. Amit nem tudok, hogy hogyan érjem ezt el. Ehhez kell a segítsége... Csak beszélgetni akarunk, ez az igazság.
Reingard mintha segélykérően nézett volna a lányra, így az nem is volt rest beszállni az érvelésbe. Tudott is mit mondani.
- Egy ember tegnap elvágta a saját torkát érte. Sokan meghaltak sokan otthontalanná váltak, és azt suttogják az ő műve. Tudjuk, hogy erős, és feltételezem, hogy befolyásolja az elméket távolról... Sejtjük, hogy nehéz feladat lesz, de mi nekifutunk, mindenképp. Azt mondták maga sokat tud, varázsló. Segít?
- Áh, nem vagyok én varázsló. - váltott kissé barátságosabb hangnemre a remete. - Ha igaz, amit mond, az emberről, aki elvágta a saját torkát, akkor sokkal erősebb lett, mint volt, de inkább menjünk be, nem igen tartózkodnék kint túl sokat, ha nem muszáj.
Az Herr Schultz sarkon fordult és intett botjával, mire az illúzió egy szempillantás alatt szertefoszlott. A korábbi viskó helyett takaros kis házikó állt az erdő közepén, mintha csak egy meséből csöppent volna oda. A ház belülről is egyszerű volt, de megvolt benne minden, ami egy ilyen öregembernek kellett, kis emelettel a hálószobának, lent asztal, dézsa… Minden megvolt, de a lány figyelmét nem kerülték el a könyvekkel megrakott polcok, jegyzetek és mágikus szimbólumok sem. Amikor beléptek mennyei illatok csapták meg Lory orrát a tűzhely felől – úgy tűnik már az ebéd is békésen rotyogott. A varázsló gyorsan pakolászni kezdett jó házigazda módjára, ha már vendégei érkeztek.
- Szolgálhatok valami folyadékkal?
- Elfogadok bármit a víztől a keritésszaggatóig. Köszönöm. Lehet esetleg helyet foglalnunk? – nézett az egyik székre Reingard, miközben bejöttek Elsareával. Loreena viszont, bár örült a dolgok alakulásának nem tudta levetkőzni önnön valóját, aki egyenes és mindig lényegretörő. Akármennyire rákényszerült a diplomata szerepre, akkor is inkább volt katona.
- Én vizet kérnék, köszönöm. Akkor elmondja, amit tud?
Közben minden a helyére került, leültek a kis asztal köré, és meg is kapták azt a kupa vizet.
- Nos, mint ahogy látják, igen csak nyakig merültem a munkában. Főleg mióta szárnyra keltek a pletykák, hogy ismét feltűnt. - kezdett bele a mondandójába. - Pontosan mennyit tudtok, és mit akartok tudni még róla? Egy aljas, hazug áruló, semmi több. Mészárosok szülötte, aki tovább vitte a családi üzletet, de nem érte be egyszerű állatokkal. - mondta tovább és a tünde úgy érezte, mintha kicsit fel is zaklatta volna a téma, bár ezen ne volt mit csodálkozni.
- Mikor látta utoljára? – kezdte Rein a kérdezősködést.
- És milyen családi biznisz?
- Néhány napja járt erre. Mondjuk úgy...meglátogatott. - válaszolt először Reinnek, majd az öreg Lory-ra nézett. - A felmenői mind mészárosok voltak. A legjobb húst árulták Veronia szerte, és nemesi körökben mozogtak, pont ennek köszönhetően.
- Sok monda kering róla. Azt mondja meg, élő ember vagy élőholt?
- Mit akart magától?
- Meglátogatott egy régi barátot. És megesketett, hogy senkinek nem beszélek róla. Már én sem tudom miféle lény lett, de mégis mit gondolnak, mennyi idős lehetek?
A lány elgondolkodva mérte végig az öreget. Azok után, hogy volt a jövőben, és elég sok mágikus dologgal találta már szembe magát, amiről fogalma sem volt hogyan működik, Herr Schultz nem lehetett annyi idős, mint amennyinek látszott.
- Hatvan-egynéhány telet láthatott. - tippelt Reingard. - De a Kaszáskirály legendája sokkal régebbi, legalább is az én forrásaim szerint.
Loreena a vámpírra nézett és megcsóválta a fejét. Nem… Az öreg varázslójuk egy idős volt a kaszáskirállyal.
- Külsőre talán annyit de... Túl sok mindent láttam már ahhoz, hogy ennyi elég legyen. Háromszáz-ötszáz körül? Jól tartja magát.
A mágus felröhögött, és nevetve is válaszolt. Úgy tűnt szórakoztatja az egyszerű halandók ostobasága.
- Túl vagyok az 1586. telemen. Néhány rúna tartott életben, de gyengül a hatásuk. Hátra akartam hagyni valamit, amivel a maguk fajták elintézhetik Akros-t.
- Ez a neve?
A lovagnőnek ezernyi kérdés árasztotta el az elméjét. 1586… Az azt jelenti, hogy Herr Schultz élt a szakadáskor. Élt, amikor az őseik Veroniára jöttek, végigélt MINDENT, ami ebben a világban történt, és századokat élet abban a másik világban is. Vajon milyen volt? Olyan, mint ez? Vagy csodálatosabb? Hogy jöttek ide? Mégis hogy történt a szakadás, amiről csak suttognak, de senki sem tud róla semmit? Persze lehet, minderre a remete sem tudja a választ… De ha akkora ereje van, hogy másfél ezredet megélt felhalmozhatott némi tudást és bölcsességet. Sajnálatos módon viszont ez nem az az időpont volt, amikor régi időkről szabadott nosztalgiázni. Volt egy feladatuk, amit el kellett végezniük.
- Elintézzük. Tudja egyébként hogy mire képes?
- Igen, Akros Schultz. - merengett el a férfi, majd folytatta. - A helyzet az, mint már mondtam, sokkal erősebb, mint korábban gondoltam. Nem tudom hol járt, és mivé nőtte ki magát, de ha el akarjuk intézni, mindenképp meg kell látogatnunk a kriptáját. Amit persze én biztosítottam, de úgy tűnik nem volt elég.
- Tudja, hol keressük?
- Esetleg... El tudna vinni minket a kriptájába?
- Hogy tudom-e? Én építettem és biztosítottam a kriptát, ahogy mondtam. A pontos helyét is tudom.
- Hol? – kérdezte végül egyszerűen a vámpír.
- Jöjjön velünk. Hátha van ott valami mágia... Vagy amivel legyőzhetjük.
- Ha veletek tartok, az nekem mindenképp a végét jelenti. A rúnák nem védenek örökké, és a ház nem véletlenül épült épp itt.
Ezt a lány semmiképp nem szerette volna. Hiszen annyi kérdése volt még a remetéhez!
- Csak mondja el, hol van, és mit kell ott tennünk. Nekem ennyi is elég.
- És hogy bent mit keressünk.
- Nem, az nem ilyen egyszerű. Magukkal megyek, muszáj, különben sosem jutnak át a legerősebb rúnán, amit alkottam.
- Nem értem. - csóválta meg a vámpír a fejét. - Attól fél, hogy a Király megtalálja?
- A testvére ugye? És feláldozná önmagát, hogy legyőzhessük? – hirtelen minden értelmet nyert. Szomorúnak érezte magát de… Csak ha csak így lehet megállítani a Kaszáskirályt, akkor meg kellett tenniük, Friedrick Schultz-nak pedig magának kellett döntenie a végzetéről. Ők nem tehették meg helyette.
- Már megtalált. Mindig megtalál, ha meg akar találni, ettől nem félek. – válaszolt Reint kérdésére, de a tündéét figyelmen kívül hagyta. Talán feleslegesnek érezte, vagy csak nem akart még több sebet feltépni. - A rúna, ami a kriptát védi, az én életerőmből készült, és abból merít. Ha el akarom tüntetni, el kell szívnom az erejét, amit a szervezetem már nem fog elbírni.
- Tegye, amit tennie kell. Mi is azt fogjuk.
- Nincs más megoldás? – még reménykedett, és tudta, hogy a lelke mélyén az utolsó pillanatig reménykedni fog, akármilyen kilátástalannak is tűnik majd a helyzet.
- Attól félek, nincs. Ha valaki más próbálja megsérteni a rúnát, annak a rúna kiszipolyozza az életerejét, és feltölti magát belőle.
Egy ideig mindhárman hallgattak, ki ezért, ki azért. Végül Loreena törte meg a csendet.
- Értem. Akkor tegyük, amit tennünk kell. – sóhajtott fel, a vámpírt idézve.
- A kripta a Schattenschield lábánál található, pontosan a mértani közepén, ahol az energiák a legerősebbek. Ha oda akarunk jutni, komoly ellátmány kell és gyorsan kell haladnunk, mert fogytán az időnk. Felvések néhány gyorsító rúnát, illetve egyéb támogatókat is, amik segíthetnek minket. - lendült bele a mondandójába.
- Tegye, amit csak szükséges. Van két lovunk is.
- Remek, remek. – örvendezett Herr Schultz, majd magához ragadott egy barna színű tollat, és néhány rúnát vésett a vadászok ruhájára. A fáradtság, éhség és szomjóság egy csapásra elillant, új energia töltötte fel őket, és tettvágya. A remete gyorsan összecsomagolt, majd kint a lovakra is felrajzolta a szimbólumokat, mire azok nyihogtak és fújtattak, jelezve, hogy indulhatnak. Loreena könnyedén pattant nyeregbe, mintha csak egy heti szabadságról érkezett volna vissza, egyszerűen égett benne a tettvágy és az erő.
-Indulhatunk?
- Menjünk. Zárjuk le ezt a túl hosszúra nyúlt történetet.

A várost maguk mögött hagyva elindulnak Hildével a part felé, hogy átvizsgálják a terepet. Abban reménykedik a tünde, hogy rábukkannak a terepen olyan jelekre; amik későbbiek folyamán segítenek a kulcsok megtalálásában. Kellemes tempót szab maguknak, mert nem szeretné a jószágokat túlhajtani. Első tíz kilométeren nem szól semmit, csak a tekintetével figyeli a környezetét, ameddig kellemesen ellát a szemével.
- Húsz kilométerenként szerintem megállhatunk picit pihenni. Másik részről te jobban ismered a Déli részeket, így innentől kezdve átadom a vezetést. – jelenti ki a mellette haladó vámpír nőt, akinek a díszes masniján megakad a tekintete. Elevenen él benne, hogy nem olyan régen megdicsérte a kinézete miatt Hildét, és belátja, hogy nem lőtt vele mellé. Természetesen nem viszi túlzásba a másik vizsgálását, mert a táj sokkal jobban lefoglalja. Elmerül közben saját gondolatainak világában.
~ Én hova rejteném el a kulcsokat? ~ kérdezi magában, ettől remélve, hogy értelmes gondolatokkal ráhibázhat a megoldásra. Mikor úgy érzi, hogy kellő távolságot megtettek, akkor int társának, hogy pihenjenek egyet. Leszáll a lováról, majd előveszi az ételt és italt. Van itt sajt, zöldség, kolbász és két darab sózott hal. Meleg friss szalonnás cipó, ami jól szelhető és nincs agyon száradva. Hagyja lovát pihenni, egyben legelészni, miközben odasétál a lányhoz és rákérdez.
- Neked sikerült már étkezni? Kérsz belőle? – mutatja meg, hogy mivel tud szolgálni. Kettejüknek elég lesz egy darabig, mert bőségesen hozott belőle.
- Túl sok zöldséget nem hoztam, de a mocsárban ismerek párat, amit rághatunk. – meséli el neki, hogy szándékosan nem hozott abból sokat. Ha a vámpír nem utasítja el a megvendégelést, akkor kisebb katonákat vág a cipóból, hogy aztán kerüljön rá sajt és zöldség. Mikor jelez a nő, hogy megtelt, akkor rögtön befejezi a kínálgatást, sőt elrakja az ételt. Hűs vízzel kínálja, aztán csillapítja picit a saját szomját. Megmozgatja magát, aztán megszólal.
- Indulhatunk tovább, aztán megállunk valahol. Most egy jó ideig nem kiált a hasam ételért. – jegyzi meg mosollyal az arcán. Tábornok hátára felszáll, hogy tovább falják a kilométereket.
- Különben rég láttalak. Hogy érzed magad? Sok feladatot kapsz? – érdeklődik, mert a táj egyhangú, és nehéz észrevenni benne a különbséget, ami felhívná magára a figyelmet. Jobb ötletnek találja, ha beszélget partnerével, akivel az utóbbi időben keveset találkozott. Be akarja hozni az elmulasztott perceket. Hagyja kibontakozni a másikat, így mélyen hallgat, míg el nem fogy Hildénél a szó. Átveszi tőle a beszéd jogát.
- Én teljesítem a feladataim, vigyázok a város békéjére. Szerencsére kezdenek elfogadni a többiek, ahol vagyok és nem néznek rám úgy, mint először. – hallatszik tőle, mikor jelez, hogy lassítsanak. Egy bizonyos pontra néz sokáig, aztán visszafordul a másikhoz. Először nem tudja, hogy miként folytathatnák eszmefuttatásukat, azonban egyik pillanatról a másikra beugrik neki. Megvárja, hogy nincs-e a vámpírnak hozzászólni valója az előbbiekhez? Mert ha nincs, akkor ő igazgatja tovább a beszéd fonalát.
- Lenne egyszer kedved gyakorolni velem? Mikor az időnk engedi. – veti fel az ötletet, amit remélhetőleg nem fog elutasítani a társa. Abban reménykedik, hogy amaz kíváncsi rá, hogy miként forgatja a nagy kardot. Biztosan tudnak egymástól tanulni, így megügyesednek mindketten.

A kocsmáros az érdeklődésemre elég bambán bámul rám, amiből már előre levonom a következtetést, hogy bizony ettől a fickótól nem igen leszek okosabb, amikor egy ismerősnek rémlő hang válaszol helyette.
- Éjszaka mindent, de nappal se feltétlen biztonságos az utazgatás - lép hozzám közelebb a sötétbe öltözött lény. - Manapság különösen a nyugati és a parti síkság a veszélyes. Csak nem valaminek a nyomában vagy? – kérdezi vidám tekintettel.
- Ez  mindenfelé elmondható manapság. - nézek meglepődve a nekromantára. - Te mit keresel erre? Én csak egy megbízás után loholok, mint mindig. - vonok vállat, hiszen ez mindig így van. - Közben hallottam ezt-azt.
Elég érdekesnek tartom a helyzetet, hogy hirtelen felbukkan itt, de igyekszem uralkodni a vonásaimon és úgy tenni, mint aki hamar napirendre tért a dolog felett.
Alicia továbbra is mosolygott, és egyértelművé tette, hogy neki is dolga van errefelé.
- Az az ezt-azt vonzott engem ide. Tulajdonképpen egy Kaszás királynak nevezett alakot keresek, legalábbis... Próbálok róla információkat gyűjteni.
Hoppá! Ezek szerint egy cipőben járunk, bár én elsősorban nem ezt a Kaszást kerestem, de úgy látszik mégis csak belé botlok, ha végezni akarok a megbízásommal.
- Jól hallottam, hogy a Kaszás Királyt keresitek? – szólal meg mögöttünk egy csuklyás alak és kezdem azt hinni, hogy valami találkozóba csöppentem, ráadásul eddig nem is vettem észre, hogy ennyi érdeklődő van a téma iránt. - Micsoda véletlen, én is a nyomában vagyok. – ereszt meg egy olyan vigyort Lia felé, mint aki nem először találkozik vele. Megint csak a bajt vonzza itt nekem...
Ezek szerint nem is lőttem mellé.
- Elnézést, de mintha hallottam volna valami olyasmit, aminek ismerős a csengése. Ha a Kaszáskirályról volt szó...
Azta! Még egy érdeklődő! Ez már kimondottan nem lehet véletlen! Ez azt is jelentheti, hogy a nyom, amin haladtam eddig jó, hiszen mindenki, aki a legenda után eredt, ide lyukadt ki. Az ember után egy vámpír, akinek a sarkában egy sötét elf bukkan fel.
- Róla mi is hallottunk. Voltaképpen elszántuk magunkat, hogy utánanézünk. – teszi hozzá ő is, hogy csatlakozzon a társasághoz.
- Na jó, ez ijesztő... ez több, mint ijesztő, itt lennie kell valaminek....- foglalja össze a vérszívó motyogva azt, ami bennem is felmerült az előbb.
- Végül is én is őt keresem, mert gyanúm szerint köze van annak megbízóm fiának eltűnéséhez. De látom sokaknak elég fontos ez a Király? Miért? Tudtok valamit? – szólalok meg, miután kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a fél kocsma ezek szerint ugyan azért van itt, mint én.
Azonban láthatóan nem csak engem lep meg a dolog, Lia is tágra nyílt szemmel forgolódik.
- Nos, tudok egyet s mást, de az közel sem elég ahhoz, hogy minden világos legyen. Még rengeteg dolog hiányzik. Ti hallottatok valamit? – találja meg a hangját azonban némi torok köszörülés után, ami talán zavarár leplezi, de ez a hangján már nem hallatszik.
- Én csak annyit, hogy a partvidék felé keresgéljek. Sovány nyom, de nem volt lehetőségem jobban kifaggatni az informátort. – válaszol azonnal a köpenyes alak.
- Jobbára csak mendemondákat – folytatja az elf - De úgy gondoltuk, érdemes utánanézni a dolognak... és úgy tűnik, igazunk lett, ha már ennyien összegyűltünk.
Ezzel teljesen egyet tudok érteni, még biccentek is hozzá önkéntelenül is.
Ezt teszi a nekromanta is, akit mintha elgondolkozott volna egy röpke időre, de bejelentésére kíváncsian pillantok rá.
- Akkor... A nagy része rám hárul. Üljünk le az egyik asztalhoz. Ott kényelmesebb lesz.
- Én csak egy kísértet lovagról hallottam, aki visszajár megbolondítani a népeket és sok eltűnésért is felel, na meg, hogy soha nem találták meg a testét, mert valami rejtett kriptába temették. Erről a vidékről rebesgetnek a menekülők, hogy innen terjed a sötétség. - bólintok Lia felé és leülök az egyik székre.
Általában nem szokásom csapatban dolgozni, de ez túl érdekesnek tűnik és....veszélyesnek?
- Azt talán mondanom sem kell, hogy egy roppant erős alakról van szó – kezd bele, egy hangos sóhajtással Lia . - A faját nem tudni, ahogy a kasztját sem feltétlenül. Sokan emberre tippelnek, de hogy lovag vagy mágus volt, erről nem tudnak dönteni - lemondóan ingatja a fejét.
- Én egy zsoldossal beszéltem, aki elvileg látta... nem tudom, mi történt, de lázrohamai voltak, és alig lehetett szóra bírni. Kétlem, hogy a puszta látványa váltott volna ki ekkora hatást. – szól közbe a csuklyás és az „elvileg” szót kiemeli, mint aki azért nem biztos benne, hogy tényleg így is történt.
Alicia folytatja, úgy néz ki, hogy ő tud erről a dologról a legtöbbet.
- Nálam három lényeges dolog került elő: egy kripta, egy Raulf nevű személy, valamint három kulcs. Hogy a kripta kinek a nyughelye, nem tudni, talán egy királyé vagy egy magasabb rangú tábornoké – az ujjain számolva mutatja, hogy ez az első. - Raulf mágus volt, méghozzá rúnamágus, és meglehet, hogy a kriptát rúnamágia védi az ő jóvoltából – emelkedik a második ujja. - A három kulcsból kettő elvileg a kriptát nyitja, a harmadik jelentősége viszont ismeretlen. – ez a harmadik információ.
De még a hüvelykujja is sorra kerül.
- Valahol azt írják, hogy ghoulként kívánják feltámasztani az ottani hullát..
- Ezek erősen legendaízűnek tűnnek, nem igaz? – teszi fel kétkedő kérdését a selffel és a vámpír sem marad el tőle, de ő már a lehetőségeket veszi számba. - Abban lehet, hogy tudok segíteni.
- Én is gyanakodtam arra, hogy nekromanták akarják használni... esetleg démonként éledt újjá, azért képtelen a halálra? Csak kell lennie valami magyarázatnak... ha valóban ő az, és nem csak eljátssza néhány szélhámos. – teszi hozzá a férfi, Lia ismerőse.
Eddig azt hittem, hogy csak valami legenda és mendemonda nyomában vagyok, aminek a fele sem igaz, csak szokás szerint jól felnagyítják a dolgokat, de mivel nagyjából mindenki hasonlókat hallott, kezdtem hinni, hogy nagyobb dologra bukkantam, mint elsőre gondoltam.
- Ez a ghoulos történet kezd elég valóságos lenni, ha összerakjuk a pletykákat. – mondom elgondolkozva. – Hogy mágus van-e mögötte, hát……az őrültek, nem maguktól vesztették el az eszüket szerintem. Talán arra gondoltok utána kéne járni? – néztem rájuk kérdőn. – Mit nyernénk vele?
- Valóban, akár démon is lehet. Nem vagyok jártas a rúnamágiában, de még azt is el tudom képzelni, hogy pár ige egészen idáig visszatartotta őt – reagál a nekromanta lány a köpenyes felvetésére először. - Ha a keresett személy nem is mágus, a társának mindenképp annak kell lennie. Ha valóban rúnamágia védi a kriptát, akkor azt talán csak egy mágus tudja feltörni, más nem, így elengedhetetlen szereplő ebben a történetben . – aztán rám néz. - Ami engem illet nyeremény terén... Én reménykedek pár nekromanciával foglalkozó könyvben, tekercsben. Talán a kriptába raktak pár ilyet.
- Amennyiben épen maradok addig, megpróbálom feltörni azt a kriptát – hangzik fel a vámpír lány izgatott hangja, amire a sötét elf kontráz.
- Hát persze, hogy épen maradsz.
- Szerintem egy ekkora kaland önmagában elég nyeremény. Meg aztán, ha ez a hely valós, rengeteg kincset rejthet.  -
- Én nem értek a mágiához, de ha tényleg démon vagy ghoul, akkor segíthetek. Nekem már a rejtély megoldása is bőven megéri. – ezt a csuklyás mondta persze, de én valamiért eléggé kételkedek benne, hogy valaki csak ezért vállalna egy ekkora veszélyt.
Kincsek, ereklyék, mágikus tárgyak! Ez igazán jól hangzik!
Igaz, hogy nem ezért indultam el, de lehet összeköthetném a kellemest a hasznossal. És, hogy veszélyes? Melyik megbízásom nem az?
Úgy látszik mindenkinek meg van a kellő indoka, még úgy is, hogy akár komoly ellenfelekkel is szembe kerülhetünk, ha hinni lehet a mendemondáknak és annak, amit megtudtunk.
- Hát én sem értek a mágiához, de harcolni tudok, ha kell. – vonom meg a vállam. – És talán szükség is lesz rá. – teszem hozzá, amivel egyúttal bele is megyek ebbe a kalandba. – Akkor? Mi a következő lépés? Meg kell találni azt a rúna mágust? Vagy a kriptát?
- A rúnamágus már nem él – lombozza le rögtön ötletelésemet Lia. - Sem őt, sem a kripta készítőjét nem tudjuk elérni, így a kriptát kell majd megkeresnünk.
- Annál jobb, akkor már csak a varázslataitól kell tartanunk. Kedvezőbb, mintha vele is szembe kellene szállnunk, nem?
- Nekem nem hiányzik a mágus, az biztos. - szögeztem le,a férfi szavaira, de ha már ilyen szépen összeszövetkezünk, jó lenne tudni kikkel is tartok. Lia-t már ismerem, de a többiek?
- Talán itt az ideje egy bemutatkozásnak is, én Amelia vagyok és a fegyvereimben bízok, ha harcra kerül a sor….. – nézek várakozóan a többiekre.

Benyit a fogadóba, gyors mozdulatokkal csukja be maga mögött az ajtót. Az ismerős illatkavalkád azonnal megcsapja orrát, így fintorogva igyekszik hozzászokni a legkülönfélébb ételek és italok illatkeverékéhez. Nem néz oldalra, mivel csak informálódni jött; mindössze a pultostól akar kérdezni egyet s mást. Úgy érzi, hogy jó nyomon haladnak Yrsillel, ettől függetlenül szükséges volt egy kis megbizonyosodás. Vagy inkább a próba, hátha egy másik kocsmában többet tudnak mondani, nemmellesleg kedvesebben és udvariasabban. Bár mit is vár az emberektől?
- Érdekes híreket hallottam egy újra éledt lovagról és rejtélyes eltűnésekről – hallja ki a megjegyzést a kocsma jellegzetes zajongása mellett. Már a pult közelében van, így nem túl meglepő, hogy felfigyel rá, főleg azért nem, mert még ismerősen is cseng a számára.
– Talán tudsz olyan helyet, amit érdemes elkerülnöm mostanság? – érdeklődik, és ekkor dönt úgy, hogy egy válaszadás erejéig megkockáztatja. Legfeljebb egy vadidegen kérdésére felel, neki az sem olyan nagy probléma.
- Éjszaka mindent, de nappal se feltétlen biztonságos az utazgatás - lép hozzá közelebb. - Manapság különösen a nyugati és a parti síkság a veszélyes. Csak nem valaminek a nyomában vagy? – kérdez rá egy halvány, magabiztos félmosoly kíséretében, amely részben a remény miatt van, miszerint tud valamit a Kaszással kapcsolatban, másrészt az ismerős arc elég nagy önbizalommal tudja eltölteni. Persze ha ez kissé fölényeskedő gesztusba is megy át, nem zavartatja magát.
- Ez  mindenfelé elmondható manapság - néz meglepődve Aliciára. Nos, ő se számított rá az igazat megvallva.
- Te mit keresel erre? Én csak egy megbízás után loholok, mint mindig - von vállat megelőzve a kérdés visszadobását. - Közben hallottam ezt-azt – teszi még hozzá, mire a nekromanta mosolya valamelyest szélesedik.
- Az az ezt-azt vonzott engem ide. Tulajdonképpen egy Kaszás királynak nevezett alakot keresek, legalábbis... Próbálok róla információkat gyűjteni - vonja meg a vállát könnyedén.
- Jól hallottam, hogy a Kaszás Királyt keresitek?
A hang roppant ismerős – már akkor teljesen úrrá lesz rajta a megdöbbenés, mikor a férfi belekezd a mondandójába. Még fel sem fogta, de már elméjében ott a hitetlenkedő kérdés: hát már itt is találkoznak? Csak utólag tudná hozzátenni, hogy mégis kiről is van szó, de ahogy odapillant, a tolvaj ismerős vonásaival találja szemben magát. Hát nem futnak össze annyiszor, ahányszor valami nagyobb dolog van készülőben?
- Micsoda véletlen, én is a nyomában vagyok – vigyorog a sötételfre. Hohó, hát még micsoda véletlen! Ilyen véletlenek aligha vannak, és bár nem hívő, de ilyenkor lenne hajlandó pár percre elhinni, hogy van egy magasabbrendű lény, amely irányítja minden lépésüket, minden cselekedetüket, valamint az események hol kegyetlen, hol kedvező folyását. Fejcsóválva vizsgálná tovább a papot, de a körülmények nem hagyják, hogy elmúljon megrökönyödése, ugyanis újabb barátoknak nevezhető személyek kerülnek elő a homályból.
- Elnézést, de mintha hallottam volna valami olyasmit, aminek ismerős a csengése. Ha a Kaszáskirályról volt szó... – mered hatalmas szemekkel a társaságra, a nekromanta pedig csak viszonozni tudja ezt. Hát még Mináék is?! Mi folyik itt? Nemhogy Amelia, de Astonien, Damien és még Mina is itt van! Komolyan szóhoz sem jut, annyira ledöbbenti a helyzet.
- Róla mi is hallottunk. Voltaképpen elszántuk magunkat, hogy utánanézünk – szólal meg Damien.
- Na jó, ez ijesztő... ez több, mint ijesztő, itt lennie kell valaminek.... – jegyzi meg Mina vélhetően inkább magának, mint a többieknek.
- Végül is én is őt keresem, mert gyanúm szerint köze van annak megbízóm fiának eltűnéséhez. De látom, sokaknak elég fontos ez a Király. Miért? Tudtok valamit? – kérdez rá Amelia. Nagyon úgy tűnik, hogy egy kicsit elhúzódik az a bizonyos megbeszélés, és még az is előfordulhat – sőt, már-már biztos benne -, hogy társulni fognak, és együtt haladnak tovább az úton, keresve nyomokat, felkutatva a királyt. Hogy Yrsil mennyire fog neki örülni, csak egy pillanatig gondolkodtatja el – amíg olyan sérülése van, amilyen, addig nem hajlandó elfogadni a kifogásait és érveit. De most nem is erre kell koncentrálnia; fontosabb, hogy megosszák egymással, mit tudtak meg.
- Nos, tudok egyet s mást, de az közel sem elég ahhoz, hogy minden világos legyen. Még rengeteg dolog hiányzik. Ti hallottatok valamit? – kezdi, gyakorlatilag azonnal lepasszolva a lehetőséget, hogy elsőként beszéljen.
- Én csak annyit, hogy a partvidék felé keresgéljek. Sovány nyom, de nem volt lehetőségem jobban kifaggatni az informátort – magyarázza Astonien, és egy bólintással jelzi felé köszönetét.
- Jobbára csak mendemondákat - jegyzi meg Damien. - De úgy gondoltuk, érdemes utánanézni a dolognak... és úgy tűnik, igazunk lett, ha már ennyien összegyűltünk.
Alicia ismét biccent egyet, majd eltűnődve emeli állához kezét.
- Akkor... A nagy része rám hárul. Üljünk le az egyik asztalhoz - dönti fejét finoman egy szabad felé. - Ott kényelmesebb lesz – indul is el egy fal melletti, szabadon hagyott helyhez. Ő kényelmesen elhelyezkedik valahova be, elzárkózva, elfoglalva egy falhoz közeli széket – ő tökéletesen érzi magát itt, és nem kíván bárki mással helyet cserélni.
- Azt talán mondanom sem kell, hogy egy roppant erős alakról van szó. A faját nem tudni, ahogy a kasztját sem feltétlenül. Sokan emberre tippelnek, de hogy lovag vagy mágus volt, erről nem tudnak dönteni – rázza fejét kissé lemondóan.
- Én csak egy kísértet lovagról hallottam, aki visszajár megbolondítani a népeket és sok eltűnésért is felel, na meg, hogy soha nem találták meg a testét, mert valami rejtett kriptába temették.
Kripta, igen, ez náluk is előkerült, nemsokára be is számol róla, előtte viszont végighallgatja a zsoldost.
- Erről a vidékről rebesgetnek a menekülők, hogy innen terjed a sötétség.
Innen terjedne…? Akkor jó helyen járhatnak. Vajon szólnia kéne útitársának? Áh, egyelőre még hagyja.
- Én egy zsoldossal beszéltem, aki elvileg látta... – Igen, ez az, ami nem egy biztos pont. Bár itt mi biztos? Most komolyan, mindenhonnan csak meséket hallani, egy-két homályos információ van a kezükben, amikre nem lehet ténylegesen alapozni. Furcsamód ő már csak azért is a nyomába eredt, mert reménykedik abban, hogy talál egy olyan felszerelést, ami hasznára lehet a későbbiek folyamán. Persze megeshet, hogy fölösleges kört tesz meg ezzel… Ennyi kockázatot viszont megér.
- Nem tudom, mi történt, de lázrohamai voltak, és alig lehetett szóra bírni. Kétlem, hogy a puszta látványa váltott volna ki ekkora hatást.
Különös lehetett. Ő maga is szívesen kérdezgette volna a meghibbanás szélén álló egyént, de ha Astoniennek nem sikerült semmit elérnie, akkor bizonyára neki is teljesen fölösleges bármivel is próbálkoznia. Sokkalta gyengébb informálódás szempontjából, hiába van már hozzászokva az állandó érdeklődéshez, ha valami felkeltette a figyelmét.
- Nálam három lényeges dolog került elő: egy kripta, egy Raulf nevű személy, valamint három kulcs. Hogy a kripta kinek a nyughelye, nem tudni, talán egy királyé vagy egy magasabb rangú tábornoké - emeli meg egyik kezét, kinyújtva mutatóujját. - Raulf mágus volt, méghozzá rúnamágus, és meglehet, hogy a kriptát rúnamágia védi az ő jóvoltából - nyújtja ki a középső ujját. - A három kulcsból kettő elvileg a kriptát nyitja, a harmadik jelentősége viszont ismeretlen - következik a hüvelykujj. - Valahol azt írják, hogy ghoulként kívánják feltámasztani az ottani hullát - teszi még hozzá pár pillanattal később. Nem túl biztató ez az utóbbi, elvégre ezt figyelembe véve elég nagynak tűnik az esély arra, hogy valaki feltörte a mágikus zárat, majd feltámasztotta a holtat, és ez… Semmi jóval nem kecsegtet. Tisztában van azzal, hogy egy ghoul ereje mekkora, hogy micsoda pusztítást tud végezni, hány embert képes lemészárolni, mivel ez az ő mágiaágához tartozik. Csak reménykedni lehet, hogy nem válik egyikük sem áldozattá…
Damien kétkedőn kezdi ráncolni a szemöldökét, Mina szemei pedig valósággal csillognak. Talán a lelkesedéstől?
- Ezek erősen legendaízűnek tűnnek, nem igaz? – érdeklődik.
- Abban lehet, hogy tudok segíteni. – Ez örvendetes hír, bár lehet, hogy semmi szükség nem lesz már rá, mert ha feltörték, aligha lehet bármi másra használni.
- Én is gyanakodtam arra, hogy nekromanták akarják használni... esetleg démonként éledt újjá, azért képtelen a halálra? Csak kell lennie valami magyarázatnak... ha valóban ő az, és nem csak eljátssza néhány szélhámos.
Nocsak, a démonos lehetőség még eszébe se jutott. Mielőtt még hangot adhatna ennek, másvalaki ragadja meg a szót:
- Ez a ghoulos történet kezd elég valóságos lenni, ha összerakjuk a pletykákat. – jelenti ki Amelia elgondolkodva. - Hogy mágus van-e mögötte, hát……az őrültek, nem maguktól vesztették el az eszüket szerintem. Talán arra gondoltok utána kéne járni? Mit nyernénk vele? Már azon kívül, hogy lehet, mi is meggárgyulunk? – Egy halom kérdés merül fel itt egy szuszra, az ő indokai más szemével nézve talán még nevetségesek is lehetnek, de hát az igazság igazság, ennek titkolását pedig nem tartja érdemesnek.
- Valóban, akár démon is lehet. Nem vagyok jártas a rúnamágiában, de még azt is el tudom képzelni, hogy pár ige egészen idáig visszatartotta őt - fordul a tolvaj felé, és következhetnek a feltételezések. - Ha a keresett személy nem is mágus, a társának mindenképp annak kell lennie. Ha valóban rúnamágia védi a kriptát, akkor azt talán csak egy mágus tudja feltörni, más nem, így elengedhetetlen szereplő ebben a történetben. - Egy kis szünetet tart. - Ami engem illet nyereményt erén... Én reménykedek pár nekromanciával foglalkozó könyvben, tekercsben. Talán a kriptába raktak pár ilyet – tér ki aztán röviden a válaszokra.
- Amennyiben épen maradok addig, megpróbálom feltörni azt a kriptát - mondja vidáman és lelkesen. Hát… Hogy a kripta feltörésére lesz-e egyáltalán szükség, erre nem venne mérget, mindenesetre a gondolatot megtartja magának.
- Hát persze, hogy épen maradsz.
- Szerintem egy ekkora kaland önmagában elég nyeremény. Meg aztán, ha ez a hely valós, rengeteg kincset rejthet.
- Én nem értek a mágiához, de ha tényleg démon vagy ghoul, akkor segíthetek. Nekem már a rejtély megoldása is bőven megéri – válaszol végül a pap is. A sötételf nő nem vigyorodik el, ahogy eszébe jut egy röpke pillanatra az elképzelés, hogy ellop mindenkitől mindent. Akkor már valóban megérheti neki a rejtély megoldása.
- Hát én nem értek a mágiához, de harcolni tudok, ha kell. És talán szükség is lesz rá. Akkor? Mi a következő lépés? Meg kell találni azt a rúnamágust? Vagy a kriptát?
- A rúnamágus már nem él - sóhajtja Alicia beletörődőn. - Sem őt, sem a kripta készítőjét nem tudjuk elérni, így a kriptát kell majd megkeresnünk -, ami elég veszélyesnek ígérkezik. Mi van, ha ennek a Kaszás királynak ott van a trónja? Ha onnan jön elő, majd öli meg azt, aki az útjába kerül? Sok még itt a kérdés, amire meg kéne találni a választ, és nem úgy tűnik, mintha olyan közel járnának a megoldáshoz. Felettébb zavaró, de nem t ud ellene mit tenni - egyelőre.
- Annál jobb, akkor már csak a varázslataitól kell tartanunk. Kedvezőbb, mintha vele is szembe kellene szállnunk, nem?
Megenged egy halvány mosolyt magának, feleletet viszont nem ad rá.
- Nekem nem hiányzik a mágus, az biztos – szögezi le a zsoldos.
- Talán itt az ideje egy bemutatkozásnak is, én Amelia vagyok és a fegyvereimben bízok, ha harcra kerül a sor….. – néz várakozón a többiekre.
- Ugyan nekem nem kéne bemutatkoznom, de szeretném, ha megmaradna rólam egy udvarias gondolat: Alicia Zharis, nekromanta. Minden alattam szolgáló holt a szolgálatotokra – emeli mellkasához jobbját, majd finoman főt hajt. Talán kissé rájátszik a szerepére, de pontosan ez a szórakoztató benne.

Ennyit a nyomról.
Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a sebesült igazat mond. Túl feltűnő lett volna, ha csak eljátsszák ezt az egészet, még nekem is meggyűlne a bajom vele... nem, az a férfi valóban látta a Kaszás Királyt. Akárki is legyen az.
A gond azzal van, hogy ezzel semmire nem megyek.
Próbálkoztam, hogy többet szedjek ki belőle, de mindhiába - annyit tudtam csak meg, hogy valahol a partvidéken volt a megbízás, ahová tartott, de semmi többet. Hasztalan kérdezgettem a részletekről, időpontról, pontos helyszínről, képtelen volt választ adni. Már a lázrohamok is eléggé megnehezítették a faggatást, de az, hogy bármi ezzel kapcsolatos hallatán válaszolni nem tudott a félelemtől...
...na mindegy. Talán a partvidéken több sikerrel járok, és találok valakit, aki készségesen mondja el a titkokat a bátor, félelmet nem ismerő, és teljesen hibbant kalandornak, aki én leszek. Ez általában bejön.
Szóval már csak össze kell szednem a kevés holmim, amit magammal hoztam, lopnom kell még egy lovat (a mostani eltűnt... fene ezekbe a tolvajokba, hát nem tisztelik más tulajdonát?), és már el is indulhatok.
Majd csak eljutok valahová.

Nem volt könnyű utam.
Alkonyodik, mikor fáradtan kikötöm a lovam - egy fogadó előtt vagyok, s bár semmit sem tudok a helyről, egyvalami biztos: éhes és szomjas vagyok; legyen hát akármilyen, nekem most megfelel.
Belépek hát, és ahelyett, hogy foglalkoznék a meglehetősen szelíd környezettel (mindenesetre jobb, mint egy olyan kocsmában ebédelni, ahol tőled két méterre fogadásból üvegeket törnek szét egymás fején), egyből a pult felé indulok.
-'estét. Egy barna sört kérek. - a fogadós csak bólint... sok dolga lehetett hozzám hasonló, kimerült vendégekkel, mert szó nélkül tölti is az italt. Az étel ráér később, előbb a szomjam csillapítom, ez jár a fejemben; s ahogy egyszerre ledöntök a nedűből fél korsóval, máris bizakodóbbá válok.

- Érdekes híreket hallottam egy újra éledt lovagról és rejtélyes eltűnésekről. Talán tudsz olyan helyet, amit érdemes elkerülnöm mostanság?
Véletlenül csapja meg a fülem a nő kérdése - ugyan nincs messze tőlem, és nem is próbál túlzottan titkolózni, talán mégse figyeltem volna fel a lovag említése nélkül. Meg se rezzenek ugyan, mégis feszülten figyelek a folytatásra... egyértelmű, hogy kit keres, de vajon hogy tudom kihasználni a helyzetet? Van lehetőségem erre egyáltalán? Majd meglátjuk.
- Éjszaka mindent, de nappal se feltétlen biztonságos az utazgatás - újabb női hang, de ez... ismerős. Csak nem? - Manapság különösen a nyugati és a parti síkság a veszélyes. Csak nem valaminek a nyomában vagy?
Még én se tudom leplezni a meglepettségem, ahogy a nekromanta sápadt mosolyára nézek. Mit keres itt? És...
...miért van furcsa előérzetem?
- Ez  mindenfelé elmondható manapság. - nézek meglepődve a nekromantára. - Te mit keresel erre? Én csak egy megbízás után loholok, mint mindig. Közben hallottam ezt-azt. - ismerik egymást? Úgy tűnik.
- Az az ezt-azt vonzott engem ide. Tulajdonképpen egy Kaszás királynak nevezett alakot keresek, legalábbis... Próbálok róla információkat gyűjteni. - figyelemreméltó az a könnyed vállvonás, mintha csak egy átlagos délutáni programjáról beszélne. Áh, csak iszom egy teát, utána megkeresek egy pusztító szörnyeteget, majd vásárolgatok kicsit a piacon... teljesen szokványos, nem?
Mindenesetre elég volt a tétlenségből. Ha nem én alakítom a helyzetet, nem tudok úszni az árral.
-Jól hallottam, hogy a Kaszás Királyt keresitek? - veszem le a csuklyám, és lépek oda hozzájuk. - Micsoda véletlen, én is a nyomában vagyok. - rávigyorgok Aliciára. Mi tagadás, ha ő nem bukkant volna fel, valószínűleg kihallgattam volna a fogadós és a nő beszélgetését, aztán követtem volna, hogy kettesben ajánlhassam fel neki a segítségem. Vagy valami ilyesmi.
Ekkor azonban újabb alak bukkan fel. Sőt, egyszerre kettő is.
- Elnézést, de mintha hallottam volna valami olyasmit, aminek ismerős a csengése. Ha a Kaszáskirályról volt szó... - feltűnően sápadt, talán... talán egy vérszívó? Mikkel találkozik itt az ember... a jó öreg Fővárosban már lépni nem tudnánk az inkvizítoroktól. Szerencsére most nem ott vagyunk.
- Róla mi is hallottunk. Voltaképpen elszántuk magunkat, hogy utánanézünk. - nocsak, egy sötétbőrű a társa, ilyennel sem találkoztam még sűrűn. Most mégsem ez zavar, hanem... most komolyan, egyszerre négyen szólítottuk meg a nőt?
- Na jó, ez ijesztő... ez több, mint ijesztő, itt lennie kell valaminek... - úgy látszik, nem csak én vagyok így ezzel.
Igaz, én legalább leplezem.
- Végül is én is őt keresem, mert gyanúm szerint köze van annak megbízóm fiának eltűnéséhez. De látom sokaknak elég fontos ez a Király? Miért? Tudtok valamit?
- Nos, tudok egyet s mást, de az közel sem elég ahhoz, hogy minden világos legyen. Még rengeteg dolog hiányzik. Ti hallottatok valamit? - érezhetően a nekromantát is meglepte mindez, bár egy köhintés is elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát.
-Én csak annyit, hogy a partvidék felé keresgéljek. Sovány nyom, de nem volt lehetőségem jobban kifaggatni az informátort. - és ez véletlenül igaz is. Feltételezéseknél és riogatásnál nem katam többet.
- Jobbára csak mendemondákat - válaszol a sötételf. Úgy tűnik, a vérszívó nevében is beszél. - De úgy gondoltuk, érdemes utánanézni a dolognak... és úgy tűnik, igazunk lett, ha már ennyien összegyűltünk.
Alicia apró bólintásokkal nyugtázza, hogy tulajdonképpen semmit nem tudunk. Vajon ő máshogy van ezzel?
- Akkor... A nagy része rám hárul. Üljünk le az egyik asztalhoz. Ott kényelmesebb lesz.
Nocsak. Tényleg megtudott volna valami érdekeset? Végül is veszteni semmit nem veszthetek azzal, ha kivételesen hallgatok rá.
- Én csak egy kísértet lovagról hallottam, aki visszajár megbolondítani a népeket és sok eltűnésért is felel, na meg, hogy soha nem találták meg a testét, mert valami rejtett kriptába temették. Erről a vidékről rebesgetnek a menekülők, hogy innen terjed a sötétség. - ennyit szúr még hozzá az ember nő, majd ő is követi a példám.
Miután helyet foglaltunk (iszonyat hülyén festhet ez a csapat, mi tagadás), Alicia egy mély lélegzettel próbálja könnyebbé tenni a beszámolót.
- Azt talán mondanom sem kell, hogy egy roppant erős alakról van szó - kezdi végül. - A faját nem tudni, ahogy a kasztját sem feltétlenül. Sokan emberre tippelnek, de hogy lovag vagy mágus volt, erről nem tudnak dönteni.
Talán többet tud, mint reméltem volna?
-Én egy zsoldossal beszéltem, aki elvileg... - nyomom meg ezt a szót -  ...látta... nem tudom, mi történt, de lázrohamai voltak, és alig lehetett szóra bírni. Kétlem, hogy a puszta látványa váltott volna ki ekkora hatást.
- Nálam három lényeges dolog került elő: egy kripta, egy Raulf nevű személy, valamint három kulcs. - ezután ujjaival számlálva részletezi őket, ahogy rájuk kerül a sor. - Hogy a kripta kinek a nyughelye, nem tudni, talán egy királyé vagy egy magasabb rangú tábornoké. Raulf mágus volt, méghozzá rúnamágus, és meglehet, hogy a kriptát rúnamágia védi az ő jóvoltából. A három kulcsból kettő elvileg a kriptát nyitja, a harmadik jelentősége viszont ismeretlen. Valahol azt írják, hogy ghoulként kívánják feltámasztani az ottani hullát.
Nocsak. Ilyet én is akarok. Honnak tudta meg mindezt? Megjegyzem az egészet, de... hiába próbálom összekapcsolni az általam kiderített dolgokkal. Túl keveset tudtam meg ahhoz.
- Ezek erősen legendaízűnek tűnnek, nem igaz? - kérdezi meg az éjbőrű, mikor a kulcsokra terelődik a szó, de nem érkezik rá válasz.
A vámpír (tényleg az?) viszont lelkesebbnek látszik a rúnamágiák hallatán.
- Abban lehet, hogy tudok segíteni. - értene hozzá? Ki tudja, de ha mégis, akkor nagy segítség lesz.
Én persze megvárom, hogy a nekromanta végezzen a mondandójával, csak utána szólalok meg.
-Én is gyanakodtam arra, hogy nekromanták akarják használni... esetleg démonként éledt újjá, azért képtelen a halálra? Csak kell lennie valami magyarázatnak... ha valóban ő az, és nem csak eljátssza néhány szélhámos.
- Ez a ghoulos történet kezd elég valóságos lenni, ha összerakjuk a pletykákat. Hogy mágus van-e mögötte, hát……az őrültek, nem maguktól vesztették el az eszüket szerintem. Talán arra gondoltok utána kéne járni? - na, végül ő tette fel a nagy kérdést. - Mit nyernénk vele? Már azon kívül, hogy lehet, mi is meggárgyulunk?
- Valóban, akár démon is lehet. Nem vagyok jártas a rúnamágiában, de még azt is el tudom képzelni, hogy pár ige egészen idáig visszatartotta őt - válaszol először a felvetésemre. - Ha a keresett személy nem is mágus, a társának mindenképp annak kell lennie. Ha valóban rúnamágia védi a kriptát, akkor azt talán csak egy mágus tudja feltörni, más nem, így elengedhetetlen szereplő ebben a történetben - kis szünetet tart, majd folytatja. - Ami engem illet nyeremény terén... Én reménykedek pár nekromanciával foglalkozó könyvben, tekercsben. Talán a kriptába raktak pár ilyet.
- Amennyiben épen maradok addig, megpróbálom feltörni azt a kriptát. - tényleg lelkesnek tűnik... persze a társa azonnal reagál.
- Hát persze, hogy épen maradsz.
- Szerintem egy ekkora kaland önmagában elég nyeremény. Meg aztán, ha ez a hely valós, rengeteg kincset rejthet.
-Én nem értek a mágiához, de ha tényleg démon vagy ghoul, akkor segíthetek. Nekem már a rejtély megoldása is bőven megéri. - ej, ej, jó ideje először hazudtam nekik. Talán kezdek kijönni a gyakorlatból?
- Hát én nem értek a mágiához, de harcolni tudok, ha kell. - vonja meg a vállát a nő. - És talán szükség is lesz rá. Akkor? Mi a következő lépés? Meg kell találni azt a rúna mágust? Vagy a kriptát?
- A rúnamágus már nem él - lemondó sóhaj érkezik a nekromantától. - Sem őt, sem a kripta készítőjét nem tudjuk elérni, így a kriptát kell majd megkeresnünk.
-Annál jobb, akkor már csak a varázslataitól kell tartanunk. Kedvezőbb, mintha vele is szembe kellene szállnunk, nem? - ismét elvigyorodom. Most már a helyzet kész, ráadásul közre se kellett játszanom benne... egyelőre tehát jöhet a sodródás. Szokatlan lesz ez a sebtében alakult csapat, de ha tényleg olyan veszélyes az a Király, akkor talán jobb is így.
- Nekem nem hiányzik a mágus, az biztos ért egyet a nő is.
- Talán itt az ideje egy bemutatkozásnak is, én Amelia vagyok és a fegyvereimben bízok, ha harcra kerül a sor…
- Ugyan nekem nem kéne bemutatkoznom, de szeretném, ha megmaradna rólam egy udvarias gondolat: Alicia Zharis, nekromanta. Minden alattam szolgáló holt a szolgálatotokra.
Óh, minő nemes gesztus. Mindjárt meghatódom.
-Én Ernest Schielen vagyok, kalandor, s bármiben segítek, ami megoldható a buzogányommal. - remélem, Alicia nem leplez le. Ilyenkor érződik, mennyire hozzászoktam már a hazugságokhoz: pontosan úgy mondom az álnevet, mintha a valódi lenne. Egy rezzenés, egy szemvillanás sem árul el.
Jobb, ha nem tudják a kilétem... fogalmam sincs, mi történne, ha rájönnének, hogy az Egyház papja vagyok. Ha fel is kell fednem, jobb akkor, mikor már egymásra vagyunk utalva; egy harc közepén elég nehéz kérdőre vonni ilyesmi miatt.

Ejnye, hát ez sem lett még lezárva? Sajnos viszont nem is lett befejezvén, pedig kíváncsi lettem volna a végkimenetelre...
Na de sebaj, a fontos a szándék, nem a lényeg, szokták mondani... valahol. Jutalmul mindenki hazavihet 150TP-t és 2000 darab inflációálló váltót!

Nyersanyagot sajnos senki nem talált, vagy aki igen, az minden bizonnyal elveszítette valahol.

Lezárva!