Norven Kather

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Norven Kather

Témanyitás by Institoris on Kedd Május 10, 2016 2:30 pm

Frau Müller a legbátrabb asszony, akit valaha láttam.
Ez nagy szó: öt éve tombol az öldöklő háború Veronián, s én a harminckét évemből, amely óta a földjét taposom, mind az ötöt azzal töltöttem, hogy részt vettem benne.
Először belháborúnak indult. Mind azt hittük, hogy hamar pontot tehetünk a végére, mostanra azonban a birodalom kettévált, s Hellenburg meg a birtokai olyannyira elkülönültek tőlünk, hogy kénytelen vagyok elismerni: Rudenz főhercegnek saját királysága van. Ha rabolta, ha nem, a birodalom testét középtájt átszelő frontvonalak állandósultak. Dél immáron külön országnak számít.

Akárhogy erőltetem is azonban az emlékezetem, ilyen halálmegvető merészséget még nem láttam sem keresztestől, sem apácától a harctéren: a molnár felesége egyenes háttal áll, állát felveti a szikrázó napfényben, és várakozón néz.
Rám.
Érzékelem, hogy a vásártér pünkösdi forgatagából kíváncsi, élénken fénylő szemek fordulnak felénk, s a falusiak tiszteletteljesen húzódtak arrébb már akkor, amikor helyet foglaltunk a két lovaggal az asztalnál. Egyáltalán nem azért jöttem, hogy a nyájat őrizzem: nem messze küldtek pár napja néhány üzenetet elfogni, s hogy a szent ünnep itt fogott, hát úgy döntöttem, ebédre maradok a vásárban.
Jó döntés volt: a döbelniek közt hagyomány, hogy a legszebb marhájuk nyers húsát finomra vágják ilyenkor, szigorúan az állat a gerince mellől, s ha az ember láncosan-keresztesen cseppen ide, a vendégszeretetüket jóformán lehetetlen megúszni.
- Kegyelmes uram...!
Veszedelmesen pillantok föl a fatálról, mert nagyobb bolond kevés van annál, aki evés közben mer hozzám szólni: Frau Müller kihívóan mered rám, csodaszép arcát eltorzító kékesfekete zúzódásait melegen simogatja a szent ünnep délutáni napsugara. Látom rajta, hogy sírt; elég végigmérnem párszor, hogy tudjam, a testsúlyát a jobb lábára bízza, mert a bal nehezen viselné. Az ajka felszakadt - egy árva bíborszín vonás a bőre fehére meg a véraláfutások kusza árnyékszíne közt. A szíve a torkában dobog, de azért megveti a lábát. Mindketten tudatában vagyunk, hogy a vásár megszokott, általános zsivaja most lélegzetvisszafojtásig tompul hirtelen.
Fölemelem az állam, bal könyökömet az asztalra támasztva.
- No - szólok hetykén, de a hanghordozásom elveszi a szavaim kellemetlen élét. - Mi kéne?
- Igazságot kérni jöttem - mondja ő merész egyenességgel, anélkül, hogy alázatoskodna.
Van benne lélek. Ez tetszik nekem. Engedékenyen biccentek, hogy folytathatja, ő pedig röviden fejet hajt. Aztán elfutja búzavirágkék szemét a könny.
- A férjem volt, uram - mondja, talán az emléktől remegve. - Erőszakot akart tenni rajtam, és amikor nem hagytam magam, addig vert, amíg nem tudtam már ellenkezni. Azt mondta, úgy van elrendelve, hogy én mindent megcsináljak, amit mond.
Helyeslő morgás mindenfelől. Tűnődve tapogatom meg a szemfogam tövét a nyelvemmel, húscafatok után kutatva; érzem, hogy minden pillantás várakozón szegeződik rám, ez azonban cseppet sem siettet.
Mielőtt megszólalhatnék, öblös bariton dörren a levegőbe.
- Hát itt vagy, te engedetlen macska! Nem megmondtam, hogy otthon maradjál?!
Várakozón figyelem, ahogy a molnár - megtermett, szőke szakállú férfi a negyvenes évei derekán - áttolakszik a sokaságon; épp karon ragadná élete párját, hogy megadja neki, ami az engedetlen asszonynak jár, amikor észrevesz. A tartása követhetetlen sebességgel juhászodik meg.
- Kegyelmes uram - szól, egy rövid percig képtelenül arra, hogy a tekintetét a balomon viselt hivatali gyűrűmről elszakítsa. Kissé sápadtabb most, mint a földeken nyáridőben hajladozó kalász. - Bocsásd meg, hogy a feleségem az idődet rabolni merészeli. Még nincs mindenre megtanítva.
- Azt látom, hogy igyekszel - jegyzem meg semleges hangon; a mellettem helyet foglaló keresztes moccanásából érzem, ő már tudja, mi fog következni. Elég ideje van mellettem, hogy ismerjen. A falusiak még nem.
A molnár és a felesége pedig egészen biztosan nem.
A fickó büszkén bólogat.
- Tudja, hogy van ez, atyám - jegyzi meg huncutul - Olyan szép volt, olyan lelkes volt... az apja mondta, hogy akaratos, de ha a malomkövet át tudom fordítani saját-magán, egy asszony forgatása se' gond. Jövőre ha eljön, kezes lesz, meglátja.
- Értem - vonom fel a szemöldököm, ő pedig elvigyorodik. Fölemelem a hangom. - Arra feleljél, Müller fiam, szereted-e a feleségedet?
Csodálkozva néz rám.
- Szeretem hát - mondja ostobán, mint aki nem is érti, honnan vettem a kérdést. - Mást mondott volna? Most is itt vagyok, nehogy valamit csináljon. Mer' hajlamos az effélére.
Biccentek, ráérősen folytatva az evést, de a szemem nem veszem le róluk. A nyers hús lassan átmelegszik a késő délutáni napon; friss vörössége a levegőn jellegzetesen sötétre vált néhány perc alatt is.
- Aztán mondd - folytatom fesztelenül két falat között - Azt tudod-e, ki az úr egy házasságban?
- Én vagyok az - mondja, őszinte kíváncsisággal a hangjában. - Én vagyok az ő hites ura.
- Okos ember - biccentek. - Ki a te urad?
- Az én uram az Isten - vágja rá. Meg kell hagyni, járt a templomban ma reggel.
- Hát aki az ő szavával szól?
- Az is - vágja rá, egy kicsit rémülten, mint aki most döbben rá, hogy megsértett. - Amilyen te vagy, uram.
- Így - hunyorítok rá, most először elmosolyodva. - Igazságod van. Aztán mondjad: milyen egy igazi úr?
Elbizonytalanodva néz: látom rajta, hogy nem akar csapdába lépni. Azt akarja, hogy megdicsérjem, ahogy a tanító dicséri meg az iskolás fiút. Leteszem a kést, és feljebb szegem a fejem.
- Ez fontos, Rolf fiam. Hiszen úr vagy magad is. Most mondtad.
Tétova hallgatás. Hátradőlök, hogy a cirógató napsugarak a torkom oldalát érjék.
- Tartozik-e az úrnak az alávetettje feltétlen engedelmességgel, ahogy ő teneked? S ahogy te az Egyháznak?
- Tartozik - vágja rá, mert újra olyan ösvényen járunk, amely az ő szemével is látszik.
- Mindenkor, akárhogyan is éri az?
- Mindenkor. Akárhogyan is.
- Helyes - intek neki, de a tekintetem nem fordítom el. - Azért, mert az úr tudja, mi a jó neki. Én tudom, mi a jó nektek... te pedig tudod, mi a jó a magad alattvalóinak.
A szemem sarkából látom, ahogy Frau Müller lemondón leszegi az összevert fejét.
Felemelem a hangom.
- A férfi úgy ura a családnak, ahogy király az országának. Vagy ahogy az Egyház a híveinek. A szava nem arra van, hogy megkérdőjelezzék vagy ellenszegüljenek neki, s ha mégis megteszik, megérdemlik a büntetést.
Helyeslő morgás mindenfelől. Nem csak férfihangon. De még nem fejeztem be.
- Azért cserébe - támaszkodom az asztallapra lustán, s lassan feltápászkodom, kinyújtóztatva a lábamban összehúzódott inakat - az úr kegyelmes az övéihez. A király és az Egyház megvédi mindazt, aki engedelmes hozzá... és azt is, aki nem. Fegyelmez és oltalmaz, s e felelősségért cserébe vár engedelmességet. Irgalommal van, amikor csak teheti... elsősorban isteni törvényt követ, s csak aztán él az erejével. Jó szándékból.
Üresen, egy kissé megszeppenve bámul rám Rolf Müller. Élete párja úgy álldogál mellette, összekuporodva, mintha a bitófa árnyéka vetülne rá a férjéé helyett.
- Hát most felelj, Rolf fiam - állok meg előtte, most először éberen villogó tekintettel. Legalább három hüvelyknyivel magasbb nálam. - Ezt érted-e?
- Értem, uram - feleli tétován, mint aki eddig nem gondolt ebbe bele. Hanem sokkal valószínűbb, hogy megszeppent, mert a szavam a templomi prédikálásra kezdi emlékeztetni.
- Hát egyetérteni egyetértesz-e vele?
- Igen, uram.
- Úgy köteles az urához engedelmes alázattal lenni a hitvese, ahogy a férfi köteles az övéhez, az Egyházhoz?
- Igen, uram. Úgy.
- Jó...!
Lassan bólogatva mérem végig, s várok, amíg a csend beáll egy percre. Aztán ellépek a pad mellől, és leoldom a fegyverövem az oldalamról, a kardot odadobva az egyik lovagnak. Szememmel a molnár tekintetébe fogódzom, aztán könnyedén intek neki. Lefelé.
- Térdelj le.
Döbbent csend következik: Rolf Müller ostobán bámul, mint aki nem akar hinni a fülének. Ez nem jó: ki nem állhatom, ha megvárakoztatnak.
- Megsüketített a harangszó tán? - vicsorítok rá hirtelen ingerültséggel. - Nem érek rá álló nap téged várni, fiam! Térdelj, ha mondom!
Segélykérőn pillant el a vállam felett. Már látja, mire ment ki a játék, már hátrálna, ellenkezne, de késő - elfehéredve sunyja le a fejét, csakhogy teljesen hiába.
- Uram, én nem... te nem...
- Nem emlékszem rá, hogy bármit is kérdeztem volna! - üvöltök föl, olyan vadul, hogy még a távolabb állók közül is összerezzennek páran. - Engedelmességgel tartozol...! Azt teszed, amit én mondok, akármi legyen is az, s hogy az én kedvemre tegyél, azért vagy itt! Tagadod talán? Tagadod, hogy az én akaratom a tied felett áll, s hogy én mondom meg, mit cselekedj, ha úgy ítélem meg? Mit ellenkezel, térdelj már, vagy úgy éljek, olyan lesz a képed, mint a feleségedé, s addig kényszerítelek, hogy már a lovam patkóit hallva megrogy majd a lábad, valahányszor elhaladok a döbelni malom mellett...!
Remegve áll, s immár olyan fehér, mint a liszteszsák fonákja. De még mindig nem mozdul.
- Azt mondtam: térdre! - tombolom vicsorogva, s intek a keresztesnek, aki mellélépve jókorát rúg a térdébe oldalról: a molnár gyengén rogy össze előttem, megalázott zokogásából hosszú pillanatok múltán képes csak felnézni.
- Kérlek...!
- Nem a hangodra vagyok kíváncsi! - csattanok fel, kiélvezve a tehetetlen rettegést az arcán. Aztán a vonásai hirtelen elszánt kifejezést öltenek, s a kezét felemelve felém nyúl.
Olyan erővel vágom szájon, hogy a feje tompán a letaposott pornak csuklik.
- Ne merészelj hozzám érni! - horkantom undorodva. - Maradj a földön...! És ha már ott vagy, nyald fel a port a csizmámról.
- Mi...? - nyöszörgi riadtan, s holtra váltan tekint fel az arcomba. A látóterem széléről észlelem, hogy a felesége megmoccan. Összevert arcán elborzadt kifejezést visel: aligha gondolt bele, hogy így megalázva látja majd a hites urát.
Csakhogy ez engem nem érdekel. Megtanítalak én rá, te mocskos disznó, hogyan bánjál azzal, akit az oltalmadra bíztak...! Ridegen viszonzom a férfi esdeklő pillantását.
- Hallottad - fújtatom részvétlenül. - Nyald tisztára. De ragyogjon ám! A talpát nem kell... csak, ha szeretnéd. A sarkantyúmmal viszont vigyázz. Nehogy elvágd a nyelved.
Nem telik el tíz perc sem, mire végez, de lefogadom, hogy Döbeln falu népének felér egy vigíliával: némán várom, hogy Rolf Müller befejezze a könnyei meg a taknya fellefetyelését a csizmám orráról. Hogy végzett, gyengéden rúgom orrba, amire fürgén hátrahúzódik.
- Úgy - szólok elégedetten, változatlanul rideg hangon. A szavaim őhozzá intézem, a tekintetemmel viszont a felesége kék szemébe fogódzom. Az nem fordul el: furcsa, riadt tisztelettel állja a pillantásomat. - Figyelsz-e rám, fiam?
- Igen - nyöszörgi a fickó, a hangjából ítélve a könnyeit nyeldekelve. Nem fordul felém: alighanem napokba fog telni, mire képes lesz bárkinek is a szemébe nézni.
- Tekintsd magad szerencsésnek, hogy olyan urad adatott mára, mint amilyen én vagyok, s nem olyan, mint amilyen a feleségednek pünkösdvasárnapra virradó éjszaka! - lépek hátra. Felemelem az asztalról az otthagyott bronzkupám, s hosszan iszom, mielőtt folytatnám. - Álljon itt a mai leckéd a kegyelemről, s ha túlteszel rajtam, tán nem kell majd leszegett fejjel járnod többet. Ott van, aki visszaadhatja a méltóságodat - bökök az állammal a hitvese felé - Úr legyél, mielőtt sorba állsz a kiváltságért, ami vele jár! Nem tartozol kevesebb alázattal, mint ő, csak más a te urad. Az a szerencse ért, hogy a tiéd nem tanul, hanem tanít. Megbecsüld érte!
- Igen, atyám - leheli a porba, elég hangosan ahhoz, hogy halljuk.
Helyeslőn mordulok föl, a molnárné felbukkanása óta először.
- Azért - szólok dölyfösen, felé rúgva tessék-lássék, hogy fölfigyeljen. - Aztán most elkotródj a szemem elől! Imádkoznivalód van, úgy-e?
A válaszát meg se várom.
Ide hallom, hogy a déli határmező felől harci kürt szava hasít a levegőbe.
avatar
Institoris
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 498
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:
7610/9500  (7610/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t129-norven-kather

Vissza az elejére Go down

Re: Norven Kather

Témanyitás by Vendég on Pént. Május 13, 2016 8:56 am

Noh lássuk csak a medvét!

Az írással nem volt gond, én legalábbis nem láttam benne hibát, így ugorhatunk rá a tartalomra. Smile

Tartalmi szempontból egészen magáért beszél az egész élmény. Élvezettel olvastam minden egyes sorát, hogy végül mit fogsz kihozni a végén. Milyen büntetést szabsz ki a molnárnak, aki veri a feleségét. A történet szépen van vezetve, egészen pillanatról pillanatra, ami nálam külön piros pont a jutalom.
Nagyon szép kezdet, alig várom, hogy több hasonló, vagy esetleg más fajtájú élményeket olvassak tőled.

Látom ez az első élményed!? Tényleg? Mindegy! Jár érte a tárgy:

Név: Ora et Labora
Leírás: Egy fából faragott tárgy, ami egy részletgazdag kapát és bibliát mutat, ahogy a nyitott könyv a szerszám nyelén pihen. A faragvány hatása akkor lép érvénybe, ha a használója/másik személy alázatos, leszegett fejjel megcsókolja. A tárgy kisebb időre(max 1 óra) elűzi a fáradtságot, ám naponta egyszer használhatja mindenki!


Természetesen jár hozzá még a jól megérdemelt: 100 Tp és 1000 Váltó

Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down

Re: Norven Kather

Témanyitás by Institoris on Szer. Aug. 03, 2016 10:14 pm

Felismerem az érintését.
Talán még előbb, mint a hangját.
A bíró hitvese nem először ébreszt könnyű kezével a szemöldökömön: ha néha mellette fekszem, mindig úgy alszom el, hogy abban reménykedem, előttem ébred majd és én erre a cirógatásra kelhetek, kiélvezve az arcom csontjain gyöngéden végigtapintó ujjait.
- Norven...
Délre jár. A nyári nap fűzfaágak-szűrte fényét érzem a szemhéjaimon, Eschiva karcsú árnyékát azonban szívesebben viselném: jólesőn hümmögve fektetem a tenyerem a kezére, egyenként érintve a jobbja kicsiny bütykeit. A szemem még csukva van, de a mosoly, amelyet a jelenlétében mindig - néha kizárólagosan - viselek, már a vonásaimra lopózott.
- Igen? - dünnyögöm, mintha nem emlékeznék rá, hogyan súgta oda nekem a múlt vasárnap, mikor láthatom. Szeretném halogatni a pillanatot, amikor megpillantom, de nem sokáig bírok magammal. A kezem a kezén nyugtatva pillantok föl az arcába, ellenállás nélkül tűrve a hideglelős gyöngeséget, amely elönt a láttán. - Régóta itt vagy?
Visszamosolyog rám, és a gesztusa olyan erővel hat, mint semmi más: elér a mellkasomba, le a gyomromig és még lejjebb... szusszanok, mert perce sem látom még, de már tudom, hogy kívánom. Valójában szünet nélkül kívánom, amióta csak először kettesben maradtam vele. Nem mozdulok: szeretem az arca változásait nézni, az őszinte kis izmokat meg-megrándulni rajta. Változékony, akár egy tengerszem, amelyet hideg szelek borzolnak.
Lustán támaszkodik meg a fűzfa lábánál növő ritkás fűcsomók közt, hogy elheveredhessen mellettem, fejcsóválása kecses, ahogy a legtöbb mozdulata általában és én ösztönösen fordulok az oldalamra, hogy kényelmesebben bújhasson hozzám.
Csak most érkeztem - érzem a válaszát a nyakamban, ahogy finoman hozzám simítja az ajkait. Legszívesebben behunynám a szemem, de már megláttam, s ha egyszer megpillantottam, nehezen szakadok el tőle. Végigsimogatok az oldalán könnyedén, csiklandósan, fel a lapockáiig, majd elnyújtott, lomhán vándorló csókot kezdek a kulcscsontja fölött. A szája sarkánál fejezem be.
A halántéka következik aztán, bár magam sem tudom eldönteni, hozzáérni szeretnék-e jobban, vagy csak a hunyorgó árnyékok felerősítette, mámorító illatra vágyom, amely a dús, szélfútta hajában fészkel. Lovon jött.
- Akkor jó - mormogom a vöröses fényű sötét tincsek közé. - Talán mindig aludnom kellene, ha nem vagy velem. Elfecsérelt idő.
Ő halkan, játékosan felnevet.
- És ha mindig velem lehetnél, sohasem aludnál?
- Nem - szólok gyöngéden, a hajába fűzve az ujjaim röpkén. - Behoznám, amiről eddig lemaradtam veled.
Hagyom, hogy kibontakozzék az ölelésemből, s a mosolyában sütkérezem egy darabig; hanyatt fekve figyelem, ahogy kacéran hátat fordít és az ujjaim már a derekán járnak masszírozva, szórakozottan, amikor megszólal.
- Segíts a fűzővel. Szeretnék fürdeni – pillant hátra a tökéletes formájú, bronzszínű válla felett: izzó tekintete akár a sivatagi Nap, ahogy reggelente előviláglik a homokdűnék mögül. Én legalábbis így képzelem. – Ha nem hideg a víz…

Lassan emelkedem féltérdre, megoldva a hátára simuló anyag legfelső kapcsait.
- Fentebb elmélyül a holtág - duruzsolom a fülébe, megcirógatva a bőrét a megadón ellazuló szövet takarásában. Elnyújtózik, hogy helyet hagyjon a kezemnek a lapockái finom szöglete alatt - néha nem várja meg, hogy én érintsem, hanem maga dörgölőzik az ujjbegyeimhez sanda, elégedett mosollyal és ez mindig megdobja a fejem.
- Akkor menjünk fentebb - szusszanja, oda sem figyelve arra, amit mond.
Észrevétlen fürgeséggel oldozom ki a szalagot, amelyet a szobalányai nem sokkal ezelőtt gondosan átfűztek az ezüstözött, díszes selyemszemeken, futó csókkal illetve őt a nyakszirtjén, hogy érezze: mosolygok. - Elfordulok, ha szeretnéd.
- Fordulj is el! - parancsol rám megjátszott szigorral hirtelen. Engedelmesen, a mosolyt megtartva fordítom félre a fejem. Leeresztem a szemhéjam.
Azért érzem, hogy közelít.
Nem rezdülök meg, ahogy gyöngéden végigcirógat, csak elernyesztem az izmaim a szememtől az államig, hogy puhábban érhessen hozzám... mire rátekintenék, már ott van előttem és mohón kapok utána, ahogy megcsókol. A tenyerem végigsimít a lapockái alól a dereka apró kis mélyedéseiig; itt pihen meg a kezem, hogy aztán magamhoz húzzam. Mintha csak távolról akarnám magamhoz édesgetni, pedig közelebb nemigen lehetnénk. Lágyan harap meg, szusszanással adom tudtára, hogy kapkodva szedem a levegőt - különösen, hogy a kezem alatt a dereka csupasszá vált egy darabon, ahol a fűzője kilazulva félrecsúszott. Végigcsókolgatom a kulcscsontjáig mohó áhítattal, a nyaka mélyedésébe duruzsolva.
- Ha feljebb akarsz menni, indulni kellene...
Buján hajtja hátra a fejét, felém domborítva magát, nyugtalan ujjaival a hajamba túrva: a beeső fényben biztos vagyok benne, hogy a halántékomnál meg a homlokom felett megbúvó fehér szálakat lesi. Korán őszülök, de őt sosem zavarta.
- Akkor induljunk - visszhangozza, mélyebb hangon, mint amit megszoktam tőle. Az arcán csak annyi a hajlandóság, amennyi az enyémen.
Semmi.
Magamhoz húzom, esetlenül huppanva a földre térdelésből: bénán koccanunk össze egy kicsit, de élvezem, ahogy elveszíti az egyensúlyát, mert csak belém kapaszkodhat. Nevetek - ahogy ő is -, a kezemet kedvtelve futtatom végig a hátán és a fenekén, szorosan összesimítva magam vele. Aztán magam alá húzom a lábam, és felegyenesedem, talpra emelve őt.
- Gyere csak - csalogatom előrelépve, de a kezét elengedem: a kibontott fűzőjét kicsit megkésve bár, de magához szorítja, amíg átérünk a fák alatt a holtág kiöblösödő, szűrt fény ragyogta felső partjára. Szeretem, amikor egy kissé rendezetlen: olyan gyönyörű kócosan és gyűrötten, ahogy más estélyiben sem. - Fentebb melegebb a víz.
- Mikor érkeztél ide, hogy ennyi időd volt szétnézni? – érdeklődik derűsen, felsandítva rám. − Vagy szoktál idehozni másokat is, azért tudod ilyen jól?
- Természetesen az utóbbi - játszom a meglepettet, mintha más szóba sem jöhetne. - Eddig mindenkinek nagyon tetszett.
- Akkor én majd utálni fogom.
Engesztelést vár, nekem azonban játszani van kedvem. Megkerülöm az utolsó, terebélyes törzsű fűzfát, s fürgén lehajlok, hogy fölcsípjem a földön hagyott kosárból azt a tűzgolyóliliomot, amellyel levetkőztetni szándékoztam. Ahogy feltűnik a fa mellett, egyszerűen odadobom neki, széles mosollyal, lágyan - ő ügyes, ösztönös mozdulattal csípi el röptében, két kézzel, s mielőtt észbe kaphatna, elengedett fűzője némán, selymes árulóként hull a lábához. Egy teljes pillanatig szabadon gyönyörködhetem benne, aztán a néma csodálatom nevetésbe fordul, ahogy ennivaló bosszúság költözik a képére.
Durcásan vágja hozzám a lángszín szirmoktól tömött kis gömböt, aztán tüntetőleg keresztbe fonja a karját fedetlen melle előtt.
- Olyan vagy, mint egy rossz kölyök…
A hangja nehezteléstől mentes, a megjegyzése pedig már ott talál maga mellett.
- Szeretlek így látni - súgom a fülébe, pedig a szemem csukva van, pilláimat érezheti a pofacsontja alatt; elhúzódik tőlem rögtön, hogy sietős, hirtelen jött kapkodással lehámozza magáról az öltözéke maradékát is, halomba dobálva mindet hanyagul a földön.
Játékos, magakellető szemérmét is odahagyja egyúttal - teketória nélkül lép elém, hogy perzselő tekintetét az arcomra függessze.
- No, egyedül nem megyek be a vízbe...
Ellépek tőle, hogy a saját ruháimat semmi perc alatt az övéi mellé ejtsem a fa tövébe. Tetszik a kihívó szégyentelensége. Abban, ahogy nem rejtegeti magát előttem ugyanúgy, mint az éhes, birtokló pillantásában, amellyel az enyémet viszonozza és hirtelen azt kívánom, bárcsak bármikor láthatnám így nézni: vetkőzés közben, a parázna tekintetének súlyával a bőrömön úgy érzem, vonzóbb vagyok, mint az egyáltalán lehetséges volna.
És szerelmesebb is.
A vizet nem nézem aztán. Egyedül őt. A fűzfa mély árnyékain átszűrődő apró fénynyalábok felragyogtatják itt-ott.
- Soha nem voltál még ilyen szép.
Könnyedén fekteti a tenyerét a mellkasomra, felsimítva egészen a nyakamig: pír futja el az arcát, sötét szemében aranyszegélyű villámokat látok végigcikázni.
- Soha?
- Nem - mosolygok rá, de csak félig: a gesztus másik fele őszinte csodálat, mert valóban úgy érzem, egyre szebb lesz. Talán csak mert egyre több időm van felfedezni rajta azokat az apróságokat, amelyeket csukott szemmel, ezer közül is megismernék. - Szebb vagy, mint a báli ruhádban. Szebb vagy, mint amikor kifésülöd a hajadat.
Reszketve, kipirulva néz föl rám. Nem láttam még ilyen boldognak. Huszonöt év alatt soha senkit nem láttam még ilyen boldognak. Ahogy ilyen gyönyörűnek sem.
- A szerelmed tesz széppé - hunyja be a szemét, mintha nem bírná tovább viselni a tekintetemet.
Végigcirógatok a felkarján, elérzékenyült csókot adva az ajkára. Aztán visszakúszik a képemre a mosoly.
- Gyere velem!
És, mielőtt megmoccanhatna, átkarolom a feneke alatt, a combján. Fölkapom: egyenest a vízbe gázolok vele. Ő sikkantva nevet, rám fonva magát, mintha egyébként elejteném, csengő kacagása végigszalad a holtág sötét, szikrázó felszínén. Aztán a hátát játszi karikába görbítve a fülemhez hajlik.
- De ha hideg lesz… belefojtalak.

A nyakába nevetek, s hogy a talpát érő első, langyos hullámoktól, amelyet én kavartam magunk körül, elvonjam a figyelmét, egy kicsit megharapom a vállán. Éppenhogy csak.
- Lehet, hogy anélkül is megteszed. És én eljöttem veled egyes-egyedül ide...
Elengedem, ahogy beérünk a tiszta, naptól átmelegedett folyóba derékig: felhasználom az alkalmat, mintha a felzavart víztükör takarása felbátorított volna, és végigfuttatom a kezem a combján, fürgén, mint kéretlen, tolakodó udvarlás egy mellettem elhaladó ifjú dáma felé.
- Életben hagysz?
Kegyes mosollyal biccent - egy királynő is megirigyelhetné -, aztán mohón ragadja meg a kezem, sürgetőn rántva maga után, pár yardnyival beljebb.
- Még meggondolom.
Hideg iszapba mélyed a talpam, a hullámtalan víztükör a mellkasom nyaldossa; szívdobbanásnyi csend, aztán vad tekintettel ránt magához és éppen csak annyi időm van, hogy megvessem a lábam, mielőtt átkarol kétfelől és csókot követel - mit követel, rabol. A szemhéjam magától rebben meg s a szemgödröm belsejét látom egy pillanatra, ahogy a nyakamra tapasztja az ajkát: amire az állkapcsomig elér, már vadul dörömböl a halántékomban a vér, rohanvást zúdul keresztül a szívemen. Hevesen ölelem át a karja alatt, minden elegáns kecsesség nélkül, csak közel akarom tudni, közelebb, mint eddig, közelebb, mint bármikor: a saját, torokhangú nyögésem fojtom a nyakába két csók között, mielőtt lesimítanék a hátán erős, megfeszített ujjakkal, végigmasszírozva a hajlékony izmokat a gerince mentén, egészen a legalsó csigolyáiig. Ha most kiinnám az egész folyót, a torkom akkor is száraz, a belsőm akkor is izzó zsarátnok maradna. Vágytól rezgő idegekkel tapadok hozzá, felfuttatva a bal kezem víztől felpuhult ujjbegyeit a lábán. Forrónak érzem, a vizet pedig hirtelen langyosnak csak. Nem incselkedik, nem húzódik már el a kezem elől, hagyja, hogy felsimítsak a combján, amíg az öléhez nem érek, először csak finoman; arcom a nyakába temetem, lágyan csípve a puha, vízgyöngyöktől nyirkos bőrbe.
Akaratosan préseli a testét a testemhez, a kezét szemérmetlenül tapintva végig a hasamon, egyre lejjebb: meg sem rezdül, mintha csak tudatában volna, hogy mindenemnek jogos birtokosa, ameddig világ a világ.
Szenvedélyesen bánom, hogy nem vagyok királyi hatalmasság, csak hogy egy birodalmat helyezhessek a lába elé.

A tapintása csiklandós és tüzes egyszerre, mögötte a gyomrom áthevül, mintha valami töményet ittam volna; a simogatásra figyelek csak lehunyt szemmel, az övére és az enyémre, a teste rezdüléseire, ahogy a karomra nehezedik. Az első, még visszafogott kis hangjai a legszebbek. Nincs bennem szégyenérzet, sőt - merész kéjvágya mintha csak fokozná az enyémet.
Az orrom a fülét érinti a csókjaim között, a hangom viszont megrekedt valahol a torkomban.
- Nem akarok addig várni, amíg kiérünk...
Láng lobban a szemében és a vállamba kapaszkodik: a lábam megremeg, hogy karcsú combjait körülfonja a derekamon. Alighanem érzi a reszketésem, mert egy kicsit mindig elveszítem magam felett az uralmat, amikor ilyen közel érzem magamhoz: finoman remegve ölelem át, homlokom az övének támasztva, ő pedig kacéran végigdörgölőzik rajtam, kiszorítva közülünk a vizet.
- Akkor ne várj...
Mohón kapok az ajka után, minden egyes idegszálam a végletekig felborzolja - szomjasan tapadok rá, mintha csak belőle tudnék lélegezni és már fogom is őt, markolom a combja legfelső harmadán. Lélegzetvisszafojtva, pattanásig feszülő tüdővel szakadok el a csókjából, nem tudok, nem akarok másra figyelni, csak arra, ahogy a magamévá teszem: a szememet lehunyva, egyetlen szusszanás nélkül követelek magamnak helyet a testében. Esetlen sietséggel karolom át a derekán, ahogy egymásba bújva összesimulunk. Szédülök, és ha volna sodrása a víznek, alighanem belefulladnék. És megfojt, szinte a víz alá nyom ő is, erőszakosan markol a hajamba, a számra tapad a sajátjával birtoklón, hogy megtekeredik körülöttem a nyári délután... Zabolátlan szenvedéllyel vág vissza a hódításért, amelyet elkövetek rajta.
Megfeszülök, úgy és akkor, ahogy a belőle érkező rezgések diktálják nekem; táncba vitt, döbbenek rá két fuldokló lélegzetvétel közt, de szavaim nincsenek, nem is akarom őket. Valahogyan, ahogy elveszek benne - fogalmam sincs, melyik Paradicsom ez, ő talán egy egész világ belül, embernyire összezsugorítva... vagy még több -, elveszítem a tagjaim összehangoltságát is: a testem saját üvöltő, szemkápráztató, állatias ösztöneitől vezérelt mámorában söpri félre azt, ami egyébkor - nélküle - vagyok. A vágyam minden szívdobbanással csak nő tovább - nem éreztem még ilyet -, mintha azzal, hogy ad, egyre csak szítaná azt. Lassan már nem fog bennem megférni ez a sok kívánás. Sokkoltan, kéjtől részegen pillantok rá és riadtnak láthat, mert most érzem, hogy ha tehetném, mást sem tennék vele, csak szeretném, ahányszor megérint.

Kétségbeesem az érzéstől, hogy itt meg kell állnom: megakadályoznak benne a világ szabályai, hogy közelebb kerüljek hozzá, ez minden, amit kaphatok, minden a világon és ő adja, önként és élvezettel - én pedig úgy veszem el, olyan mohón, ahogy a leghálátlanabb koldus vagy kóbor állat marja el az igaz ember kezéből az alamizsnát. Nem elég, semennyivel nem tudok megelégedni, betelni - minden egyes elhúzódásomban előre érzem a gyönyört, amely akkor fogok végigvágni rajtam, amikor a rákövetkező szívdobbanáskor magamhoz rántom. Minden mozdulatom heves, kapkodó ölelésbe fúl, nem találok helyet a testén, ahol megpihenhetne a kezem, szorítom őt tenyérrel, alkarral és a könyököm hajlatával kétségbeesetten, küszködve, mintha csak fogást keresnék a tavaszi esőn: a szememet érzem bizonytalanul, fókusz nélkül rebbenni ide-oda, eltorzult hangom visszhangzik a fülemben; szeretném, ha örökre így maradnánk, kifacsarodva és izzó inakkal, kéjes görcsben összefeszülve - egy városnyi ember bámulhatna a partról, azt sem venném észre soha, ahogy a fejét finoman hátradöntöm, hogy a szám az elődomborodó bordáira tapaszthassam.
Elkeseredetten nyögök a mellkasába, mintha a szívéhez beszélnék, ő pedig válaszol: édes, ritmustalan hangok szakadnak fel a torkából hosszan, a feje hátracsuklik, körmei végigszántanak a nyakszirtemen. Egy elnyúló pillanatra nekem feszül irányíthatatlanul - talán akkor sem fulladnék ennyire, ha a víz alá nyomna hosszú, hosszú időre;  szorítom egy percnyi szünet nélkül, pedig minden egyes izmom ég már a szokatlan, elnyúló erőltetéstől.
Levegő után kapva hajlik előre, ahogy a testéből elillan a feszültség, de a hangja még mindig csak rekedt, reszkető suttogás.
Szeretsz-e?

A kérdés az ajkaitól nyirkos a fülemen, vizesek vagyunk tetőtől talpig, pedig érzem a bőrén, hogy elforrhatott volna körülöttünk a folyó. Összekulcsolom a dereka mögött a kezeimet, hogy összeszoruljuk, vadabbul, mint eddig valaha és a kérdésére szaggatott, fuldoklással határos hangon szakad föl belőlem a válasz - ellentétesebb nem is lehetne a gyönyörteljes áhítattól teli pillantásommal meg a kifulladt mosolyommal.
- Jobban, mint bármi mást - szólok, a szám a kulcscsontja alá tapasztva, rajongással tele; a szememet lehunyom, magamra szorítva őt, elnyúló, lassuló ütemben újra meg újra. Nem akarok még elválni tőle, ahhoz azonban nincs bennem elég erő, hogy megálljak. A lélegzetem fűrészel a torkomban, és ha bárki más látna vagy hallana, szégyellném magam.
Vele nem. Vele soha. Még egyszer... még egyszer.
Aztán utoljára.
Keserves pánikban markolok a derekára, elveszítve a szemem elől az arcát, a bőrömről a víz érintését és mindent a kéjes gyönyörön kívül - nem hallom a saját, szégyenletesen hangos kiáltásomat sem, amelyet szaggatottan zihálva temetek a mellkasába. Könnyes szemmel, remegve pillantok fel egy örökkévalóság után.
Nyelnem kell, hogy érezzem, megvan-e még a torkom. Hogy tudok-e válaszolni.
- Jobban, mint bármi mást.
Fölbiccentem a fejem kis, hirtelen jött szégyellősséggel, de ő úgy simítja a száját az enyémhez, mintha semmi gyalázat, semmi szégyenletes nem volna abban, ahogy egymáshoz tapadunk: lehunyom a szemem, s csak akkor döbbenek rá, mennyire kimerültem, amikor elválik tőlem, megkapaszkodva a vállam csontjaiban, mintha nem bízna meg a saját lábában.
- Szárítkozzunk meg – mosolyog fel rám ködösen, elégedetten simítva hozzám magát. Bármit megadnék érte, hogy a karjaimban vihessem a partra, megszáríthassam, lecsókolhassam róla a víz ragaszkodó morzsáit, amelyek menekülőre fogják a teste meredélyein, mintha minél többet szeretnének bejárni belőle, mielőtt megszűnnek létezni. Talán vízcsepp vagyok én is. Pontosan ugyanolyan gyengének érzem magam. Nyakig merülök a vízbe lustán, jólesőn hajlítva be a térdem, kiélvezve a langyos simogatást a kimerült, jóllakottságtól daloló tagjaimon.
Szeretném átkarolni, lehunyni a szemem és a haja illatával az orromban elszunnyadni.
- Nemsoká vissza kell érnem.
A hangja egyszerre komor és bánatos, mégis úgy fáj, mintha kést döfne belém: térdre akarok esni előtte, itt és most, zokogva kapaszkodni belé, a kezét csókolni, a homlokomra tapasztani a tenyerét - hát nem látod, hogy szeretlek? Hogy nem hagyhatsz itt?
Önzőnek érzem magam. Hiszen ő is szenved. Látni az elsötétülő szemén. A tenyerébe rejtem az ajkaim hosszan.
- Gyere el holnap a templomba reggel - kérem lágyan, félresöpörve minden tisztességet, izzó tekintettel kapaszkodva az övébe, mintha a kezemből akarnának kicsavarni valamit. Valamit, ami nélkül nem élhetek. - Gyere el minden nap...
Boldogság gyúl a lélegzetelállító szempárban, ahogy Eschiva felém hajlik a napsütötte víz felett.
- Elmegyek - ígéri mosollyal az ajkán. - Megígérem.


A hozzászólást Institoris összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 04, 2016 1:27 am-kor.
avatar
Institoris
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor

Hozzászólások száma : 498
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:
7610/9500  (7610/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t129-norven-kather

Vissza az elejére Go down

Re: Norven Kather

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Aug. 03, 2016 11:59 pm

Mondanám, hogy furcsa volt így látni Kathert de ez valahogy nem lenne igaz. Mély érzésű szenvedélyes ember, ezt eddig is tudtuk róla, de jó volt látni ennek a szenvedélynek egy másik oldalát is - amikor az egyetlen igaz szerelmével van. Rengeteg dolgot lehetne kiemelni, a képeket, az érzelmek megjelenítését... A benne lévő erotikus jelenetet pedig tanítani kéne. Egy szó mint száz:

100 tp, 2000 váltó jutalom üti a markod, Tea pedig a segítségért felírhat magának 500 váltót.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 231
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Norven Kather

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.