[Magánjáték] (El)Tévelyedett lelkek

Nem az a kérdés, hogy mit keres egy pap (igaz, a reverendámon ott van a barna utazóköpeny, így ez a tény egyelőre rejtve marad) Nebelwaldban, a többé-kevésbé járható utakon bolyongva, hol a lován ülve, hol kantárszáron vezetve azt. Mert erre egyszerű lenne a válasz: Elathába akarok eljutni. Ha már erre jártam a Nagy Vadászat alatt, érdemes kicsit más szemmel is megnéznem a várost.
Az már jobban foglalkoztat, merre is van tulajdonképpen.
Eltévedtem, na. Aggódni nem különösebben aggódom miatta, hisz élelmem meg vizem van elég, s az almásderes is szívós állatnak bizonyult eddig. Mégis... nem valami szívderítő ez a hely, magam mögött akarom tudni az utazást.
Ismét elágazik előttem az út. Jobbra? Esetleg balra? Melyik a jobb választás? Vagy egy visszább lévő mellékúttal kellene próbálkoznom? Nem, azt nem... inkább előre az ismeretlenbe, mintsem pazarolni az időm a hátrafelé bolyongással. Úgyse tudom, merre megyek, akkor meg nem mindegy?
- Nyugi, egyszer csak odaérünk - paskolom meg a ló nyakát, aki közömbös nyerítéssel válaszol a szavaimra. Épp mellette sétálok, és még csak a kantárt sem fogom, jön ő mellettem magától is. Dantét valahol Hellenburgban hagytam (fene a macskák szeszélyes természetét, nem volt hajlandó velem jönni), így most ketten haladunk a sötét erdőben, néhol még az aljnövényzettel is harcolva.
És még csak nem is látok senkit, hogy segítséget kérjek. Bár kérdés, készségesek-e az itteniek.
Nem akarok itt lenni.
Visszafordulni ér?

Mindig is éberen figyeltem a környezetemre.
Maga a tény, hogy tolvaj vagyok, megedzette az érzékeim. Ismerem az árnyékba lapulás művészetét, így könnyebben észre is veszem, ha valaki ezzel próbálkozik ellenem. Soha nem foglalkoztam ezzel tudatosan, egyszerűen az ösztöneim neveltek erre.
Most viszont teljesen váratlanul ért a sötételf érkezése. Még én se tudom teljesen uralni a reflexeim, és ijedten hátralépek kettőt, ahogy a földre esik. Ráadásul pont előttem.
Esélytelen, hogy véletlenül kerüljön ide.
Mióta van a nyomomban?
Mégis, minden rossz előérzetemnek és sejtésemnek ellentmond a félénk köszönés, majd a kérdés. Ráadásul egy védtelennek tűnő kislány az... mi a franc folyik itt?
Mindenesetre jobb, mintha kapásból megtámadtak volna. Itt az ideje felvenni a jámbor utazó szerepét.
- Jól vagy? - mivel németül szólt hozzám (nyilván tekintettel van arra, hogy ember vagyok), én is így válaszolok. Közelebb lépek hozzá, elengedve a kantárszárat, s ha nem húzódik el vagy rémül meg túlzottan, felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem.
- Egyébként szép napot neked is. - folytatom attól függetlenül, hogy elfogadta-e a segítséget vagy sem. - De igen, eltévedtem, méghozzá elég szépen... a visszafordulással se mennék semmire. - vakarom meg a fejem tanácstalanul, s ezt nem is kell megjátszanom: tényleg így van.
Tényleg, Hellenburgba vissza tudnék találni? Nem valószínű...

Felfigyelek az óvatosságra - nyilván nem bízik bennem teljesen, de ez teljesen érthető. Nagyjából ez az egyetlen dolog, amit értek vele kapcsolatban.
A kérdésekre felnevetek, de mielőtt válaszolhatnék, bemutatkozik. Akae? Ez lenne a valódi neve? Nem tűnik titkolózó alaknak... sőt, nyíltan viselkedik.
Mégis véletlenül került volna arra a fára? Én komplikálom túl?
- Tudom, honnan jöttem, csak a visszautat nem. Az északi fővárosban lakom, a nevem pedig Ewald Künstler. - mondom szemrebbenés nélkül mosolyogva a szokott, carolusburgi álnevem. - Az állatokat pedig szeretem, van egy macskám is, igaz, ő most nincs itt.
Talán mégis egy szokványos sötételf kislánnyal futottam össze. Ha így van, akkor ez nagy szerencse.
És még ő kérdezi meg, hogy nincs-e szükségem kísérőre... vajon ki tudom használni, hogy idevalósi?
De mit értett az alatt, hogy már nincs otthona? És még valami érdekel...
- Kedves vagy, és tényleg jól jönne egy kísérő, főleg, hogy fogalmam sincs az útról. De hogy értetted azt, hogy testőr? Meg tudnál védeni egy harcban? Jól küzdesz? - gondosan ügyelek arra, hogy egy cseppnyi kétkedés vagy lenézés se legyen a szavaimban. Egyszerű kíváncsiság vezérel, és ezt éreztetem is.
Azt hittem, kezdem érteni ezt az egészet, erre még bizonytalanabbá válok. Mi van?

- Messze bizony, de nem közvetlenül onnan jövök... Hellenburgban szálltam meg, utána indultam el ide. - mondom el a részigazságot. Az is jobb, mint a semmi, nem igaz? - És igen, van, méghozzá koromfekete. Ekkora - mutatok a két kezemmel olyan 50-60 centis hosszt. Hisz Dante tényleg akkora, elvégre vadmacska-vér is folyik az ereiben.
Némán hallgatom a történetét.
Ez mintha megmagyarázna pár dolgot, de valahogy mégsem áll össze a kép.
Elvileg bérgyilkos, legalábbis ő azt mondja magáról.
Állítólag követett egy darabig, amit nagyon jól csinálhatott, hisz a legkevésbé se figyeltem fel rá.
És jól harcol. Egy tizenpár éves kislány.
Mi van?
Vajon mit szólna, ha azt mondanám, hogy teszteljük le?
Épp felelnék, de hirtelen itthagy. Pislogok... mit hagyhatott fent? Valami fegyvert? Eszközt? Ötletem sincs, s mikor visszatér, semmit nem látok nála.
- Szóval bérgyilkos család? És miért nincs otthonod? - kérdezek rá. Lehet, hogy sebeket szakítok fel, de akkor is kíváncsi vagyok, ki ez az Akae.
Fogalmam sincs, miért, de érdekel.
- És mit hagytál fent? - nos, hátha válaszol... igaz, majdhogynem lényegtelen, de sose lehet tudni.

- Tudod, ő félig vadmacska is, azért ekkora. De pont olyan, mint egy házi cica. - ja, pont olyan idegesítő, de ezt jobbnak látom elhallgatni. Egyébként is jobban érdekel a története.
Nem szólok közbe, csak együttérzően nézek. Úgy, mint akit tényleg érdekelnek mások érzelmei. Egész jól tettetem.
Várható volt, hogy sebeket tépek fel. Szipog, könnyezik, meg minden franc, miközben mesél. A története pedig korántsem vidám... és most először kezdem elhinni, hogy valóban bérgyilkos, és nem csupán megjátssza.
Mintha ő sem örülne annak, hogy gyilkolnia kell. Bár a büszke teljesítés némileg ellentmond ennek, mégis... valóban létezik született gyilkos? Valóban elég lehet a vér köteléke ahhoz, hogy valaki szenvtelenül csinálja ezt?
Főleg, miután meghalt a családja?
Vagy pont ezért csinálja? Mert minden mindegy? Nem... akkor összetört volna, viszont ha épp nem szomorú, akkor egy szokványos lányt látok magam előtt. Vidám, kérdezősködő, játékos... átlagos.
Most, hogy tudom a feltételezettigazságot, még kevésbé értem, mi folyik itt.
- Értem... sajnálom, hogy rákérdeztem. - hajtom le a fejem, természetesen megjátszott bűntudattal. A legfontosabb, hogy fenntartsam a békés utazó álcáját... hisz végül is az vagyok, nem?
Mikor megkérdezem, mi is volt az a valami, amit lehozott, egy szempillantás alatt visszatér az eredeti (?) Akae. Elpirul, de azzal a tipikusan kislányos pírral. Mi?
- Persze, hogy nem nevetlek ki. Megígérem. - mosolygok barátságosan.
Csak óvatosan. Még mindig megvan az esélye, hogy ez csak egy trükk, amivel rávesz az őszinteségre. Nem hiszem, hogy így lenne, mégis muszáj gyanakodnom.
Elvégre idegen vidéken járok.

Bólintok, pedig valójában én sem tudok semmit biztosra Dante származásáról. Mérete alapján félvér, de egyáltalán nem tűnik vadnak (csak gyökérnek). Na mindegy... nem ez életem problémája.
De miért tisztel meg a lány azzal, hogy mindezt elmondja nekem? Ennyire megbízna bennem ilyen hamar? Hé, én a kedves, de idegen utazót készültem adni, ez nem állt szándékomban!
Persze az is lehet, hogy hazudik. Sőt, ha bérgyilkos család sarja (igaz ez egyáltalán?), akkor egész elképzelhető.
Le kellene tesztelni valahogy. Persze úgy, hogy ne tűnjön fel neki.
Mi tagadás, az ajkamba kell harapnom, mikor meglátom a plüssmackót, de akkor is sikerül megőriznem a kedves arckifejezést. Persze nem azért, mert ő egy ilyet hord magánál, korántsem.
Más ragadta meg a figyelmem. Hát ez nem igaz... ez valami kór a sötételfeknél? Armin is, most Akae is... még a végén azt tartom majd furának, hogy Aliciánál nem láttam hasonlót. Vagy van, csak rejtegeti? Esetleg ő egy zombit babusgat így?
Érdekes elképzelni, az tény.
Persze kívülről semmi nem látszódik a gondolataimból. Mi tagadás, tök aranyos, ahogy a sötét bőrre kiül a pír.
- És ezért ki kellene, hogy nevesselek? - kérdezem, szemernyi értetlenséget csempészve a hangomba. Tényleg így érzek: az Arminnal vont párhuzamot érzem csupán mulatságosnak. Azt is csak magamban. - Jó, ha van, amiről gondoskodhatsz, amiért harcolhatsz.
Egy pillanatra elgondolkodni látszom. Pedig csak nem akarom, hogy faggatózásnak tűnjön a kérdésem.
- Azt mondtad, sokkal erősebbnek érzed magad... miért, milyen erős vagy? - most válik az előnyömre, hogy semmit nem tud rólam. Könnyedén beadhatom neki, hogy én aztán semmit nem értek a harchoz (mintha amúgy nagy mestere lennék, haha), aztán...
...aztán majd meglátom.
Az előkészületek megtörténtek, most már csak sodródnom kell az árral.

- Engem nem érdekel, mások miért nevetnek; ha valami jólesik, akkor megteszem. Téged se zavarjon. - hajtom félre a fejem érdeklődő arccal. Igazából nem nagyon érdekel ez az egész, a játszott jellememhez viszont illik ez a barátságos (legalábbis annak szánt) tanács. Egyébként is, ha emiatt megkedvel, akkor még jól is jön.
Soha nem árt egy helyi lakos ismeretsége.
De hogyhogy nincs otthona? Ez azt jelentené, hogy egyedül kóborol? Teljesen egyedül? Érdekes.
Figyelmesen hallgatom, amit mond. Minden éjjel... elszánt lehet, főleg ilyen fiatalon. Egyre inkább kedvem van próbára tenni... tesztelni, tényleg olyan erős-e, mint amilyennek mondja magát. Persze nem lehetek olyan amatőr, hogy szemtől szembe kényszerítsem párbajra; másképp kell megoldanom.
De hogy?
Válaszolnék, de feltűnik a szemvillanása. Nem követem a tekintetét, sokkal jobban érdekel, ő mit csinál - és nem hiába, hisz láthatom, amint ráteszi a kezét a kése markolatára.
Én alig hallottam valamit, pedig jó füleim vannak.
Ilyen lenne egy valódi bérgyilkos?
- Mit hallottál? Ki az? - halk beszédre váltok én is, de egyáltalán nem ijedt vagy félős a hangom: ugyanolyan nyugodt vagyok, mint eddig.
Aggódni? Minek? Hisz itt van mellettem egy erős bérgyilkos, nem igaz?

Csak egy mosollyal reagálok a mondatra. Ugyan, én soha nem ítéltem a szokások alapján... elég furcsa is lenne tőlem, mikor szembemegyek az összessel.
Bezzeg a pók már jobban érdekel. Nem mintha félnék tőlük, egyszerűen... nagyobb példány? Ja, hogy Nebelwaldban ilyenek vannak? És csak úgy erre jött egy?
Már ha igazat mond, természetesen.
- Pók? - igaz, egy pillanatra elgondolkodtam, vigyek-e a hangomba némi riadtságot, aztán mégis szimpla érdeklődéssel teszem fel a kérdést. - És mondd, mégis mekkora egy ilyen nagyobb pók?
Továbbra se félek, hisz itt van egy helyi, aki ráadásul önként ajánlotta fel a szolgálatát. Ha meg pénzt kér érte, majd lopok neki.
- Miért zavarna? Inkább én örülök, hogy van egy vezetőm, aki ráadásul meg is tud védeni. - még mindig erős késztetést érzek arra, hogy próbára tegyem, de egyelőre várnom kell. Kénytelen vagyok.
De ha kiderül, hogy átverés az egész, én ideges leszek. Bizisten.
Ismét elmosolyodom az elharapott szóra.
- Igen, egyedül jöttem. Vándor vagyok, szeretném Veronia egészét bejárni, ezért tartok most Elathába, Mistwoods központjába. - tényleg, most először említem a valódi úticélom. - Tudom, hogy veszélyes, de talán pont ezért csinálom. A szerencse pedig általában mellém áll... mint most is.
Ez talán elég magyarázat. Ha nem, akkor majd hazudok hozzá valamit.

Hogy mennyi?
Mikor Akae arról beszél, mekkora is volt az a pók, s hogy nem is az a legnagyobb, az még csak hagyján, de mikor a méreg megszerzésére kerül a sor, enyhén elgondolkodom, hogy tudnék elegánsan lelépni innen.
Persze nem gondolom komolyan. Ez a lány egy bérgyilkos, miért lepődnék meg ezen?
Mindenesetre nem válaszolok erre, azt csak nem ronthatom el.
- Tényleg elkísérsz? - kérdezem, közben oda se figyelve viszek meglepettséget a kérdésbe. - Ha tényleg ilyen veszélyes hely ez a Nebelwald, akkor tényleg szerencsés vagyok, hogy rögtön belebolottam valakibe, aki el is tud vezetni Elathába.
Persze, hogy szerencsés vagyok. Mindig is az voltam. Máskülönben nem lennék életben.
Bár tény, ha ügyesen kihasználom ezt a lányt, akkor nagyobb szerencse lesz, mint gondoltam.
- Éjszaka? De éjszaka nem veszélyesebb a hely? - kérdezem (részben) valódi értetlenséggel. Ő átkozott elf, így egyértelmű, hogy előnyösebb számára a sötét, de velem mi van? Én ember vagyok, s mi van, ha pont az éjszakát kihasználva akar rám támadni valaki, legyen akár kettő vagy négy (esetleg nyolc) lába?
Viszont éjjel Akae is aktívabb. És ha tényleg ő fog vezetni - és védeni, az égiekre is, de furcsa belegondolni -, akkor lehet, hallgatnom kellene rá.
Talán.
Legalábbis előtte.
Lássuk, mennyire tudom kihasználni a szerencsém.